Hirdetés

HTML

Hirdetés

Minden lehetséges

Filozófia, vallás, alternatív tudományok, kozmológia , földönkívüli civilizációk

Friss topikok

Linkblog

Az Egyiptomi teremtéstörténet sajátos átértelmezése.

2024.03.21. 20:50 :: csimbe

Az Egyiptomi teremtéstörténet sajátos átértelmezése.

 

Nem volt más, csak Nun az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség.

 Nem volt más, csak a téridő kvantumokból álló végtelen struktúra, a végtelen nagy alaprezgésű energia. Az éter, a majdani fény közege, (a sötét ősvíz.)

 Az istenek létrehozója megteremtette a világosságot, a fényt. Nun éltre keltette a napgyermeket, Nefertumot.

 A téridő struktúra egy lokális szimmetriasérüléssel, alacsonyabb rezgésszámokra esik, amiben egytengelyű forgású, bozonokká formálódik, aminek következtében létrejönnek a fotonok. Vagyis az elektromágneses mező, sugárzásának teljes spektuma, aminek egy tartománya a látható fény.(a világosság)

 Amikor Nefertum körülnézett, nem talált szilárd dolgot, amin megvetheti a lábát. Ezért előhívta az őshalmot, majd kilépett a szilárd talajra, és megteremtette Maátot, a mindenség törvényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének bíráját.

 Egy a bozonoktól már eltérő, kéttengelyű forgással rendelkező lokális részecskék, energiagócok, (szoliton) alakulnak ki, vagyis a tömeggel rendelkező elemi részecskék. Elektron (-), Pozitron (+), Proton (+), Elton (-), amikből a szilárdnak tűnő anyag csomósodhat össze.

 A napisten (Herper alakjában) megpillantott egy karcsú oszlopot, a benbent, aminek a helyén később felépült a napisten városa, Héliopolisz. Herper bűvös hatást gyakorolt szívére, és létrehozta Sut a lég istenét, és Tefnutot a nedvesség istennőjét.

 Amikor a fotonokból párosával létrejöttek az elemi részecskék, (a törttöltésű kvarkok nem elemiek, hanem pillanatnyi plazmaátmeneti jelenségek). Az elemi részecskékből, csomósodnak az atommagok, és az atomok. Ezekből jönnek létre a különböző halmazállapotok, a légnemű, a folyékony, majd a szilárd.

 Az istenek létrejötte után, kilenc isten uralkodott a világon, Ré, Su és Tefnut, Geb és Nut, Széth és Neftisz, Ozirisz és Ízisz. Olyan volt a kilenc isten, mint Nun az őselem, amelyben egykor egyek voltak, és amelyből mindannyian keletkeztek.

 Ezzel azt szimbolizáljuk, hogy az Egy kilenc részre oszlik úgy, hogy a lényegi tulajdonságát, az energiát megőrizve más, (az éteren, vagy az ősvízen túli), fizikai tulajdonságokat is megjelenítsen. Tulajdonképpen a téridő struktúrája magában foglal mindent, amivé az ősenergiája átformálódik, (transz mutálódik) hogy megnyilvánítva az anyagot, változatossá, élővé tegye az univerzumot.

Az átalakulási folyamat: (téridő-struktúra) éter> fotonok> elektron – pozitron – proton - elton> légnemű> folyékony> szilárd. Vagyis a kilenc istenségnek megfelelő létezési forma. Ezeknek az együttműködéséből áll az ÉLET, a fizika törvénye, amely nem szeghető meg. A törvényen kívüliség, azonnali entitásvesztéssel, az éterben való feloldódással jár. Ekkor az anyag visszatér az ősformába, az ősvízbe, amiben megtisztulva újjászülethet.

 

 

 

Szólj hozzá!

A Kheopsz nagypiramis építésének alternatív elgondolása

2024.03.14. 10:48 :: csimbe

A nagypiramis építésének folyamata és technológiája, az elképzelésem szerint.

Bevezető.

Az egyiptomi papságnak, mint a titkos tudás őrzőinek, meghatározó szerepe volt abban, hogy e szakrális társadalom a leghosszabb ideig regnálhatott a Földön. A Héliopoliszi papok, annyi tudást halmoztak fel az idők folyamán, aminek egy részét szigorúan titokban tartották, viszont amit kiadtak belőle, azt a tudást az Egyiptomi társadalom javára fordították. Talán még a nem kedvük szerint uralkodó királyaik ellenében is. Az egyiptomi papoknak egy kasztja, az alkimisták, olyan szellemi elitklubot hozott létre, amely mai terminológiával élve a „mély államot”képezte az éppen regnáló államhatalmon belül. Az uralkodó és az udvartartás számára egy titkos tanácsadó testületként is működhetett. Ezzel, mint egy közvetítőként szolgáltak az istenek és az emberek között. Így a ma is látható piramis komplexum terve is e tanácsadó testülethez, az alkimistákhoz köthető. Ennek az elit klubnak, tagja lehetett Hemiunu is, aki mint a nagypiramis tervezőmérnöke, kellő ismerettel rendelkezett ahhoz, hogy sikerre vigye az építkezést. Mint minden jó építész, a tervrajzokat makett formában elkészítette, hogy azon végig szimulálja magát az építkezést. (Egy 20 évre szóló projektet, nem lehet csak rögtönzésekkel „életben tartani”). A jó logisztika és a technikai újításoknak köszönhetően, lehetett időben kész a nagypiramis. Hemiunu, mint a jó menedzser, kiválogatta és kiképezte a különböző szakmák vezetőit, (adeptusokat) az összehangoltságot igénylő munkára. Gondolom ők is részt vettek a maketten való építkezés szimulációján, hogy a teljes képet egybefüggően lássák, és megismerjék a lehetséges, de elkerülendő buktatókat.

            A tervező, kivitelező helyébe képzelem magam, és megpróbálom felvázolni az építkezés folyamatát.

A tervek és az eligazítás ismeretében hozzáfoghatunk a munkához. Szerintem a kockakövek valamint a burkolóanyag bányászata, már az első „munkanaptól” teljes intenzitással megindult. A piramis alapjának kitűzéséhez is már tereprendezésre, geológiai, bányászati előkészítésre és elég sok jó minőségű eszközre, szerszámra van szükség. Az építőanyag egy típusának, a burkolókőnek ráadásul nagyon pontos méretű sarokköveknek kell lenni, mivel a további tájoláshoz, a piramis mind a 218 rétegének mérettartáshoz is referenciaként szolgálnak egészen a csúcskő felrakásáig. 

A kőfejtésről egy pár sort. A hagyományos bányászati technikák, vagyis a „technológiai újítás” előttiek, elég fáradtságos és időigényes munkával jártak. Mivel a bronzkorban vagyunk, a fémek közül ez volt az ismert és elterjedt megmunkáló eszközök egyik elterjedt anyaga. A gránit és a bazalt jóformán ellenállt a bronznak, csak karcolgatni tudta. A diorit golyókkal való kőzúzás, és a tűzzel hevített, majd lehűtött pattintás, nagyon lassú és energiaigényes. A csiszolóanyaggal, kvarchomokkal való anyagleválasztásról már nem is szólva. Ezért feltételezem, hogy volt a tervező „tarsolyában” ennél hatékonyabb megoldás. Mire is gondolok? Az alkimista papok lehetséges, hogy ismerték a vasat, (nem csak a meteorokból származót) és annak ötvözéséhez való anyagokat is. Készíthettek olyan kohókat, amiben edzhető acélt állítottak elő. Ebből pedig olyan alapszerszámokat készítettek, amikkel hatékonyan faragták a gránitot is. (Fúrók, fűrészek, vésők, hasítóékek) Ezek használata nagyságrendű ugrást jelentett a munka hatékonyságban.

Vízszintes helyzetű íjfúró, a kváderkő anyakőzetről való leválasztásához. 1.ábra

 

Lendítőkerekes csiszoló és fűrészelő szerkezet, a kváderkövek lapcsiszolásához, illetve darabolásához. 2.ábra

 

A leendő piramis helyének és alapjának égtájilag, vagyis északra történő betájolása, a plató letisztítása a kitűzéshez nem jelenthet gondot az asztronómiában, matematikában jártas beavatottaknak, az építőnek. Maga a kitűzés, nem csupán a karók leverése, hanem az első alapsor, és az első keret nagypontossággal történő lerakása nagyobb keménységű kőből, vagy gránitból. Ehhez kialakítanak egy olyan vízszintesen kövezett kiszolgáló utat, ami körbeveszi a piramis alapot, mivel a későbbiekben mind a négy sarkon, és a kisebb lejtésszögű éleken, a létraszerű felvonópályán fognak köveket szánkóztatni az építési területhez, vagyis a kirakási szintre. A keleti Nílus felöli oldalon, a kikötőtől fokozatosan emelkedve kialakítanak egy maximum 15°-os lejtőt, amit csak az addig felrakott sorokig, a legnagyobb súlyú és a speciális kövek felhúzásához, későbbi felhasználásához használnak, majd azt elbontják. Ezek közé a kövek közé tartozik a csúcsgúla is. Ezeket középre, vagy a felhasználási helyéhez közelre szállítják, és addig ott helyben emelgetik, amíg a tervezett szinten, a helyére nem kerül. A belső járatok és kamrák kialakítása is a négy sarok bázisszintje szerint, a platóréteg emelkedése követi. Ezt a tervrajz tartalmazza, amit kőrétegenként, a sarokkövekhez szintezve és tájolva követni kell a dolgozóknak.

Magáról a tájolásról és mérésről részletesen. Mint a korabeli ismeretek és eszközök felhasználója, nem lépek ki nagyon, a kor adottságaikból. Tehát kő, fa, bronz, kötél, vászon, kátrány, és a „titkos edzett acél” áll rendelkezésemre. Ezekből kell olyan eszközöket készíteni, amikkel az ismert pontossággal dolgozhatunk. Azért azt feltételezem, hogy a jól képzett mesteremberek tudtak 0,5-0,05mm tűrési pontossággal dolgozni, amivel egy korabeli mérőeszköznek rendelkezni illik.  A kitűzéshez szükséges mérő „műszerek” a következők. Négy darab gránitból készült 1mx1m szintezőlap, amit a derékszög és párhuzamosság szabályai szerint tükörsimára csiszolnak. Belevésnek a rajzon ábrázolt víztároló vályút, a vízszintezéshez. Kell hozzá 12db ébenfából faragott tájolókocka, mivel mérettartónak kell lennie, amit a mellékelt rajz alapján, azonos méretű résekkel készítenek el.

3.ábra

 

 

Használatuk a következő: A zsinórral kimért alap mindegyik sarkára helyeznek egy szintezőlapot, majd felöntik a vályút vízzel. Addig egyengetik alatta a talajt, amíg a szintezőben lévő víz párhuzamos nem lesz, a szintezőlappal. Majd ezt követően a többi sarkon is beállítják a vízszintet. A pontosan derékszögű és párhuzamos lapok saraira helyezik a tájolókockákat, a nyílásaikkal lefelé. Mivel napközben olyan meleg van, hogy „hullámzik a levegő”, az éjszakai sötétben és hűvösben végzik a gránitlapokkal a pontos szintbe állítást, azok összehangolását. Addig mozgatják a lapokat, amíg a kockákon lévő kivágásokon átnézve, látniuk kell a szemben lévő kocka mögé rakott lámpás fényét. Ez a (lézer) fény jelzi, hogy azonos szintben, párhuzamban, és derékszögben állnak egymáshoz a szintezőlapok. Ezt a pozíciót levetítik a talajra, és azon bejelölik a sarokkövek helyét. Majd ráhelyezik a négy Turai mészkőből „készre faragott” saroköveket, ami egyben már a burkolója is lesz a piramisnak. Majd azok tetejére illesztve, megismétlik a gránitlapokkal való pozicionálást. Ha szükséges, akkor négy sarokkő magasságát is korrigálják. Mivel elég hosszú az alapél, vagyis a sarkok közti távolság 232.4m, a közéjük rakott köveket is ezzel tájolják egyenesre. A felezőponton lévő (sorzáró) kővel korrigálják a kövek méreteiből összeadódott mérethibákat úgy, hogy kisebb, vagy nagyobb lesz ez a kő a többinél, a hézagmentes beillesztés érdekében. Ezen a kövön bejelölik az alapél pontos felét. Itt jegyzem meg, hogy egy mai felvételen jól látszik, hogy a burkolatnélküli piramisnak nem négy, hanem nyolc lapja van.

 

Ha feltételezzük azt, hogy a burkolókövekkel rendelkező piramison is ez lenne látható, akkor a soronkénti felezőpontoknak komoly jelentősége van a belső szerkezetek kimérése, tájolása szempontjából. Nem mellesleg, a sarkokon való fénnyel való betájolásba nem zavar bele a felezővonal „behúzása”, középponthoz való közelítése. Mivel a talajról nézve ez a lapokon lévő „elhajlás” nem látható, a piramis szabályos gúlának látszik.

 

Ezzel kész a bázis, ki lehet tölteni a már nem annyira pontosan megmunkált kockakövekkel,(kváderkővel) az első szintet. Minden újabb szint felrakása előtt, a négy sarkkövet az alatta lévőre rakják, majd beállítják. Az alatta lévő sorhoz igazodva, kirakják a keretet, amit aztán kitöltenek. Ha közben a szintezőlapokat 45°-ra elforgatják, akkor a placcon lévő szintmagasságokat is kimérhetik, beállíthatják és kitűzhetik a belső területen készülő helységek szintjeit is.

 

A következő ábrán, a tájolás látható. 4.ábra

 

 

Egy ekkora mértékű munkához rengeteg anyagra van szükség. Ezért a helyszínről és a legközelebbi bányákból fejtik ki az építőanyagot, aminek termelékenysége meghatározó az építési idő szempontjából. Ami azt jelenti, hogy a fáraó halála előtt, illik el készülni vele. A hagyományosnak ismert technikákkal kifejtett kövek darabszáma már köztudott. Ha azonban új módszerrel és új szerszámokkal dolgozunk, az időegységre jutó darabszámot növelni lehet. Erre van egy javaslatom, amit a mellékelt ábra mutat. Mivel kockaköveket kell kifejteni, egymásra merőlegesen haladó fejtési fronton dolgozhatunk, méghozzá több szinten is egy időben. Amennyiben több brigádot hozunk létre, például sorkijelölők, kifejtők, formára igazítók, fűrészelés, lapcsiszolás, meddőkőzet elhordók, egyéb technikai kiszolgálók, akkor a naponta beépítésre szánt kvóta felett is készülhetnek kövek. Így a precíz, több napig is eltartó munkához van ideje a mestereknek. A bázisul szolgáló sarokkövekre és az egyéb illesztési, finomcsiszolási feladatokra gondolok.

 

A kifejtés és faragás, csiszolás után következik a szállítás.

Erre a nem helyben bányászott kövek esetén, adott útvonal a Nílus folyó. Ebben az esetben az ismert speciális kőszállító bárkák is adottak. A bárkára való fel és lerakás folyamata, technológiája az, ami daruzással, görgőzéssel, szánozással a már ismert módon megoldható. A kövek végleges helyére rakása az, ami igazi kihívást jelent a kövek mennyiségét, darabszámát (2.5 millió db) tekintve. A speciális szállítási útvonalak, mint a kikövezett út, rámpa, a speciális szállító eszköz, és szerkezet felhasználása, meghatározó jelentőséggel bír. Erre is van egy alternatív javaslatom, ami a mellékelt ábrán látható.5ábra

Ennek van egy másik változata is, amit a piramis élein való kőszállításhoz lehet használni. A mechanizmusok lényege, a kilincsmű, vagyis a visszacsúszást megakadályozó szerkezet. Erre is van egy ábra.6.ábra

A szűk helyen, daruzás nélkül történő emeléshez erőkarokat, alátéteket használhattak.7.ábra

Ezek az általam vázolt szerkezeti megoldások, nem találhatók meg a régészek által felszínre hozott tárgyak között, de nem zárható ki az, hogy Kheopsz és utódai használták ezeket. Mivel azt gondolom újdonságnak számítottak, valószínű, hogy nem terjedt el annyira, hogy könnyen megtalálják e szerszámokat. Főleg, ha elrejtették őket. Mivel a Gizai piramis komplexum felépítése, egy prosperáló korszakban, egy technológiai ugrásnak köszönhető, nem lepődhetünk meg azon, hogy az utána következők, már nem tudták azt méretébenfelülmúlni. Külön megjegyzendő, hogy a papi kasztnak egy bezárkózó, titkolódzó csoportja, az alkimisták, lehetőséget kaptak, vagy talán felkérték őket a projekt véghezvitelére.

Külön említést érdemel a piramisban lévő kamrák, helységek kialakítása. Itt azt is meg kell említenem, hogy elméletileg a király temetkezési helyének készült, de lehetett mellette más, az alkimisták számára készült funkciója is. Az egyéb vallási ceremóniák számára készült helységek, a templom, bárkatároló, a piramison kívül épült, így annak kivitelezése egyszerűbb volt.

Most nem szeretnék a valós funkciók találgatásába fogni, hanem a gyakorlati kivitelezést taglalnám.

A bányában előkészített kövek a helyszínre szállítás után, időrendi felhasználás szerinti tárolókba kerülnek, ahol szétválogatják a szerint, hogy mi lesz a funkciója. A sarokkövek és a burkolókövek nagyobb méretpontosságot igényelnek, ezért ezeket a legjobb szakemberek úgymond kalibrálják, méretre igazítják. A soronkénti felrakás mellett, a belső helységek szintenkénti kialakítása, a tervrajznak megfelelőnek kell lenni, ami gondos illesztéseket igényel. Itt van jelentősége a lapcsiszolásnak, a hézagmentességnek. Mivel a legnehezebb köveket nem lehet meredek lejtőn és a létracsúszkán a saját szintjére húzni, ezeket az aktuális alsóbb szinten kell emelgetni, amíg a végleges helyükre nem kerülnek. Itt van jelentősége a jó emelőknek, mert a magassággal a munkaterület felülete csökken. Egy akkora teraszállvány, amin elférnek az utolsó kövek és a munkások a befejezéshez. 8.ábra

 

Amikor felrakták a piramidiont, bevonták arannyal, vagy elektrum lemezzel, az állványzat fokozatos leeresztése mellet, az esetleges hibákat kijavították, letakarították a burkolatot. Ezzel elkészült az ókor legmagasabb építménye,amit csak a XX. században múltak felül. 

Szólj hozzá!

Az emberi cselekvés, az akarat szabadságához

2024.02.13. 17:24 :: csimbe

Egy kiegészítő, az emberi cselekedet szabadságához.

Az élet értelme az, hogy élni akar. Az élőkben kialakult élni akarás, az egysejtűektől az emberekig genetikailag kódolva van. Úgy, ahogy a természetes halál is. Azok az élő szervezetek, amik nem rendelkeznek öntudattal, (én képpel) kvázi tudattalanul, vagyis ösztönösen cselekednek. Ahol az ösztön, a genetikailag kódolt élni akarás. Az énképpel rendelkezők, az ösztönös késztetés mellett, már tudatosan is cselekednek a saját céljaik, érdekeik, vagy társaik érdeke alapján. Vagyis jövőképük is van. A cselevés szabadságát, a már determinált ösztönön túlmutató célok, vágyak, az akarat határozza meg. Csak olyant akarhatunk, aminek az elérése szellemi és fizikai értelemben vett cselekvéssel elérhető. Tulajdonképpen az akarat szabadsága korlátozva van rajtunk kívülálló okok miatt. Ezt a meglévő szabadságot még önmagunknak is korlátozni kell ahhoz, hogy társadalmi közösségben élhessünk, amire feltétlen szükségünk van, a túlélés érdekében. Ezt az egyének általi önkorlátozást kell a teljes emberi közösség szintjére kiterjeszteni ahhoz, hogy melyik cselekedet jogos, és melyik a tilos, vagy tabu.  Ehhez teszek egy javaslatot az alábbiakban.

Emánuel Kant

„Ez a feltétlen parancs, a kategorikus imperatívusz: „Cselekedj úgy, hogy magatartásod szabály lehessen mindenki számára”. Az erkölcs alapja nem lehet a tapasztalat, a természetes hajlam, az érdek vagy a jog, ezekből nem vezethető le általános érvényű parancs.” 

Azonban az emberiség erre törekszik, ami óta közösségeket alkot. Az egyetemes emberi jogok és kötelességek dekrétumának létrehozása azonban csak szilárd erkölcsi alapra épülhet.

Elképzelésem szerint, lenne egy módszer, amivel egy követhető viselkedési norma, egy erkölcsi etalon készíthető.

M i emberek, a főemlősök közé tartozunk, és csak 3%-ban különbözünk a genetikai állományunkban a csimpánzoktól. Jelenleg 8milliárd ember él a Földön, ellenben a csimpánzok jóval kevesebben vannak. A csimpánzok egyedenkénti genetikai sokféleségét csak megbecsülni tudnám, de az embereké nyilvánvalóan több. Ebből a megállapításból indulnák ki, hogy az ember genetikai sokfélesége, a csimpánzokénál jóval szélesebb spektrumot ölel föl.

Az embereket genetikai adottságai, a széles spektrum alapján, egy Gausz görbe segítségével a szélsőértékek és az átlagos szint szerint lehet vizsgálni. Az adottságokból az értelmi képességet, a fizikai megjelenési formát (külalak), és a várható élettartamot választom a vizsgálat alapjául.

A szellemi, értelmi képesség alsó határ értéke a súlyosan korlátolt, vagy halmozottan hátrányos helyzetűek. A felső határérteket, a zsenik képviselik. Az átlagos képességű ember, a Gausz görbe tetején „csücsül”.

A fizikai megjelenés alsó értéke a torzszülött, testhibás, míg a felső értéke az éppen aktuális „idol”. Az átlagos testalkatú ember kiválasztása a 8 milliárdból nehéz, de már a számítógépes statisztika megoldja.

A várható élettartam alsó határa legyen a 18. év, mivel érdemi választ várunk az ezt megélő vizsgálati alanytól. A felső érték legyen a tapasztalatból várható 120 év, mivel ezektől is kell értékelhető minta. Az átlagos életkort itt is a statisztika adja meg számunkra.

Amennyiben a szélső értékeket képviselők érdemi válaszait kivesszük a vizsgálandók közül, és csak az átlagosak válaszaiból veszünk ki egy 40%-os mintát, akkor már az egész emberiséget reprezentálhatjuk a kb. 3,5 milliárd ember válaszainak összesítése alapján.

A kísérleti alanyoknak feltett kérdések: 1, melyek a jó és a rossz kritériumai? 2, melyek az igaz és a hamis kritériumai? 3, az érdek alapú döntést, vagy az érzelmi alapú döntést helyezik előtérbe?

Ezek a válaszok megadnák azt az etalont, a normát, amit erkölcsi alapnak választhatunk. Az istenben való hitet azért hagynám ki a kérdések közül, mert az már elfogulttá, előítéletessé tenné az alanyt.

Az így kialakított normát figyelembe véve lehetne a jogot és vele a kötelességet egy mérlegre tenni, amivel az emberi cselekedetek „igazsága” megítélhető. Az igazság nem szereti, ha címkéket aggatnak rá. Vagy az, ami. Vagy nem.

Ez a vizsgálati módszer, egy javaslat, ami a mai számítógépes technológia mellet, záros határidővel elvégezhető.

 

Szólj hozzá!

A fizikai önkölcsönhatásából születik a szellemi, amivel folyton interakcióban van. Ez a szubsztancia, a lényeg.

2024.01.30. 20:57 :: csimbe

„A szubsztanciadualizmus (a továbbiakban ezt dualizmusnak fogom rövidíteni) szerint az elme, lélek vagy szellem alapvetően különböző dolog, mint a fizikai test. Mit mond a dualista, mik a mentális állapotok, mi az érzet, a gondolat vagy az érzelem? Azt, hogy a mentális állapotok a mentális vagy szellemi szubsztancia állapotai. Itt egy olyan típusú szubsztanciáról van szó, amely nem rendelkezik fizikai tulajdonságokkal.

Ennek az irányzatnak a gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza, mégis Descartes elméletét érdemes vizsgálni, mégpedig azért, mert neki volt először olyan a "lélekfelfogása", hogy abban a lélek fogalma a mai értelemben vett elme értelmében szerepel. Descartes dualizmusa három fontos alapgondolaton nyugszik: a test és az elme egy-egy szubsztancia, a test és a lélek reálisan különbözik egymástól és a test és a lélek okságilag hat egymásra.”

A fő probléma: az interakció

A dualizmus elleni legegyszerűbb ellenvetés a test és a lélek interakcióját, vagy kölcsönhatását érinti. Jogosan merülhet fel a kérdés ugyanis, hogy ha egyszer a test és a lélek alapvetően különböznek egymástól, akkor hogyan képesek kölcsönhatni?

Ezt a gondolatmenetet kissé leegyszerűsítve a szellemek ellen is fel lehet hozni. Ezeket ugyanis sokan valami anyagtalan dologként kezelik, definiálják. Ugyanakkor sok történetet olvasni arról, amikor valaki szellemeket lát vagy hall, vagy olyanokat is, ahol a szellemek elmozdítottak dolgokat, ajtókat nyitottak ki. Itt is felmerülhet a kérdés, hogy hogyan képes egy anyagtalan, nem fizikai dolog például kinyitni az ajtót vagy stimulálni a szemünket.”(https://schrodingersdawg.blog.hu/2012/01/10/elmefilozofia_ii)

„A  szubsztancia (latin: substantia = lényeg) az antik filozófiától kezdve a minden létező változatlan ősalapját jelző filozófiai fogalom. A szubsztancia az állandóan változó világ és jelenségei

legáltalánosabb belső lényege, amely minden változás során megmarad. Oka és alapja nem másban, hanem saját magában keresendő.” Wikipédia

Az idézett definíció szerint, a szubsztancia, a LÉNYEG nem duális, hanem egyedüli (monád), ami önálló szellemi lény, amely minden élet alapját alkotja. Mit változtatna a lényegen az, ha nem szelleminek, hanem fizikainak neveznénk a lényeget? A fizikait lehet anyagtalannak tekinteni, abban az értelemben, hogy emberi érzékszervekkel nem lehet kimutatni, mert nem kézzel fogható. Azonban a fizikai kölcsönhatások, kezdve az önmagával való kölcsönhatással, feltételezhető, létező dolog. Ennek az önkölcsönhatásnak, lehetne a következménye a szellem felbukkanása, ami a szubsztanciadualizmust eredményezi.

 „Az információfizika szerint a fizikai valóság tulajdonképpen információmorzsákból áll össze. Minden elemi részecske (az univerzum legkisebb ismert építőkövei) információt tárol magáról, hasonlóan az emberi DNS-hez.”

Tulajdonképpen az információ, a szellemi az, ami a fizikait értelmezhetővé teszi. Ennél fogva nincs értelme elvetni a szubsztanciadualizmust. Amennyiben minden méretű diszkrét elemre igaz a dualizmus, akkor az anyagtalannak tekintett fizikai létezőkre is igaz. Így a diszkrét elemekből álló téridőre is igaz lesz. Aminek, mint szubsztanciának, fizikai és szellemi tulajdonságai lesznek. Melyek lehetnek ezek? A fizikait az erőhatás, a pontból való kiterjedés, zsugorodás, a mozgás jeleníti meg. A szellemit, pedig az időbeliség, ami nélkül értelmezhetetlen lenne minden tulajdonság. Vagyis egy téridő-kvantum, már felmutatja a szubsztanciadualizmust. Az való igaz, hogy nem lehet monádként, egyedként kimutatni, viszont végtelen számú létező példánya a folytonosnak tűnő tér és idő, ami már integrálgató. Ami integrálható az deriválható is, ami az irányokat és irányszögeket is megadja. Tulajdonképpen a téridő is magában hordozza a róla szóló információkat.

Szólj hozzá!

A téridő kvantuma

2023.12.06. 11:41 :: csimbe

A diszkrét elemű négydimenziós téridő-kvantum, szemléltető ábrázolása.

1.ábra   A klasszikus lineáris téridő diagram alapján, a téridőbeli esemény egy pont, amihez egy időpont érték, és egy térpont érték tartozik, amit a nulla referenciaponthoz viszonyítunk. Mivel a térpont három koordinátája, a hosszúság, szélesség, magasság itt nincs kibontva, a jelzett térpontba van „tömörítve”. Egy eseménynek a statikus ponttal való ábrázolása mindig a környezethez, vagyis a referenciaponthoz kötött. Ez azt is jelenti, hogy a jelen (lét) van az eseményben kihangsúlyozva.

 teridokvantum_1.jpg

A 2. ábra, egy téridő kvantumot, mint egy létezés eseményt ábrázol. A (dimenziók) koordinátavonalak formailag hasonlók. Jelen esetben a görbült vonalak. Kiterjedési „sebességük” is azonos, így egymással felcserélhetők, egymásnak megfeleltethető dimenziók. Amennyiben a kezdő és végpontot összekötő irányvonalon (szaggatott vonal) elforgatjuk a koordinátákat, a vonalra merőleges jelen lét síkján, jobbsodrású és balsodrású forgás is "megtapasztalható". A létsík „haladása” a jövő felé történik, maga mögött hagyva a múltat.

 teridokvantum2.jpg

A 3. ábra, egy eseményekből (téridő-kvantumokból) álló körciklust jelenít meg. Amennyiben az időben végtelenítjük az események láncolatát, lesz olyan esemény, ami azon a múltban „volt helyén” ismétlődik meg, ami nem valósulhat meg vele egy időben. Azonban létrejön egy időhurok, egy eseményciklus. Az efféle időutazás viszont, a fizikai valóságban csak a téridő kvantumok számára lehetséges.

teridokvantum_3.jpg 

A 4. ábra, a téridő kvantumaiból alkotott, egybefolyt körciklusokat ábrázolja. Az egymást követő végtelenített, ciklusok, globálisan végtelen felületűnek, egy gyűrűnek, tórusznak tűnik a dinamikus téridő. Ha kijelentjük azt, hogy csak a téridő kvantumoknak van kezdete és vége, viszont a belőlük képződő struktúrának nincs, akkor a világmindenség ciklusok végtelen sorozatából tevődik össze, a folytonosság látszatát keltve.

teridokvantum4.jpg

Amennyiben egy téridő kvantumot képzeletben felnagyítva univerzumnak tekintünk, akkor annak van kezdete és vége. Már csak arra kell magyarázatot keresni, hogyan lesz "egy" téridő kvantumban anyag, abból élet, tudatos lények milliárdjai. A lehetőség, potencia néven is ismert. Az energia, fékezett potencia formában is lehetőség. A lehtőség megvalósulása, a potencia felszabadulása, emergens munkavégzés. Amit Teremtésnek, vagy Ősrobbanásnak is neveznek.

 

Szólj hozzá!

Szingularitás kontra a kontinuum és diszkrét kettősége.

2023.11.09. 20:23 :: csimbe

A szingularitás egy folytonos, integrálható vonalon található kiterjedés nélküli, matematikailag kitalált pont, amelyben (a végtelenségben) elvesznek a fizikailag értelmezhető mennyiségek.  Az elméletileg megmérhető fizikai mennyiségeket nevezzük adagoknak, kvantumoknak. Azonban az adagoknak is van egy fizikailag általunk megmérhető korlátja, határa. Így megint a logikailag megalapozott feltevésekre vagyunk utalva. Így születik meg a kiterjedtséggel, fizikai tulajdonsággal rendelkező PONT. Minek nevezhetnénk ezt a pontot? Véleményem szerint, téridő kvantumnak. Mivel egy parányi energiaadagnak a mozgás, a kiterjedés, majd zsugorodás általi megnyilvánulása egy véges időtartam alatt. Mivel a létező valóságot a dualitás, a kettősség jellemzi, a kontinuum és a diszkrét egyszerre jelen van. Egyfelől a végtelen kontinuum potencia, a mozdulatlan mozgató erő, másfelől a végtelen számú diszkrét téridő-kvantumok, a mozgatottak, vagyis a létezésben megnyilvánultak. Ez utóbbiakat elválasztó felületként foglalja magába a kontinuum. Ez a dinamikus alaprezgésben lévő struktúra a kontinuum és a diszkrét permanens szimmetriasérülésének állapotában leledzik. Nevezhetnénk az anyagtalan vákuumnak, a kvázi folytonos térnek, a skalár Higgs mezőnek, a minden részhalmazt magába fogadó „szuperhalmaznak”, az anyagi valóság létalapjának.   

38 Rocky A fizika kalandja:

„Higgs elmélete a tömeg születését szimmetriatörésre vezeti vissza. Kiindulópontja az anyag és tömegmentes tér, melynek totális a szimmetriája. Ez alatt azt értjük, hogy minden pozíció és minden irány egyenértékű, továbbá ekvivalensnek tekinthető a két királis térgeometria is, vagyis fizikailag nem különböztetjük meg a jobb és balsodrású rendszereket.

Higgs hipotézise a totálszimmetrikus üres teret metastabilisnak tekinti, vagyis a tér megindul valami felé, olyan állapotba, amely már megtöri ezt a szimmetriát. Ezt nevezzük Higgs mezőnek, amely megalkotja a tömeggel rendelkező ősi részecskét, az un. Higgs bozont, amelynek bomlása hozza létre a természetben megfigyelhető elemi részecskék világát saját tömegének átörökítésével.”

„A Higgs bozon óriási tömeggel rendelkezik, amely az LHC kísérletek szerint 125 GeV/c2, nincs viszont sem spinje, sem töltése. Az energiamegmaradás szempontjából úgy tekintjük a folyamatot, hogy a szimmetriatörés miatt a tér potenciális energiája csökken  ̶ 125 GeV értékkel, és ezt ellensúlyozza a képződő részecske.

 A Higgs mező koncepciójához a kvantumtér elmélet vezetett el, amely értelmezi a gyenge kölcsönhatás bozonjait, a W+, W- és Z bozonokat. A relativitáselmélet egyik alaptétele, hogy minden kölcsönhatás sebességét a c fénysebesség határozza meg, és ez vonatkozik a gyenge kölcsönhatás bozonjaira is. A fénysebességű mozgás csak nulla tömegű objektumoknak kiváltsága, az említett bozonok viszont jelentős tömeggel rendelkeznek.(Megjegyzés: a részecske fizika Standard Modelljében a nulla tömeg egy szimmetria elvből, amit mérték invarianciának neveznek, következik.) Honnan származik akkor ez a tömeg, vetették fel a kérdést a részecske fizikusok? Erre született meg az a magyarázat, hogy létezik egy ősi részecske melynek bomlása adja át tömegét a megfigyelt részecskéknek. Szemléletes, bár nem precíz, magyarázat szerint a tömeg a szimmetriatörés által képződő Higgs mezőben való mozgás fékező hatását írja le.”

„Az emergencia egyik formája azt jelenti, hogy ugyanannak a valóságnak két különböző közelítő modellje algebrai ekvivalens átalakításokkal nem vihető át egymásba.”

„Az emergencia fogalma eredendően azt a fejlődési folyamatot ragadja meg, ahogy elkülönülő részletekből olyan átfogó egészek jönnek létre, amelyek minőségi értelemben különböznek az alkotó részleteiktől. A folyamatra a legjobb példa természetesen maga a biológiai evolúció, az emergencia fogalma azonban az összes ilyen jellegű folyamatot magába akarja foglalni, kezdve az anyag létrejöttétől az élet megszületésén át az elme kialakulásáig”

Szólj hozzá!

A diszkrét elemekből álló téridő struktúrának a metamorfózisa.

2023.08.27. 19:52 :: csimbe

Első feltevésem az, hogy a globális téridő struktúra, mint végtelen nagy és végtelen potens, a SZELLEMI létező. Tulajdonképpen a megnyilvánulatlan mindentudás és mindenhatás esszenciája.

Második feltevésem az, hogy a téridő-kvantumok evolúciója, egy olyan metamorfózis, amikor az időben eltolódva kialakuló skalármezők, (a vákuum, vagy moduli tér) várható értékeiről beszélhetünk, amiből aztán az általános értelemben vett ANYAG elemi részecskéi keletkeznek.

Harmadik feltevésem az, hogy az átalakulási folyamatok nem egy adott időben befejezett folyamatok, hanem a divergálással párhuzamosan a fenntartást, mint egy anyagcserét végző egységet, entitást képező funkciók. Tulajdonképpen minden egyedi létformát folyamatosan táplálnak, (ozmózisszerűen) átjárnak a téridő kvantumok, amivel sajáthelyet és sajátidőt biztosítanak az elkülönült entitások számára. A téridő-struktúra állandó alaprezgésben (létezésben) van, amit átvesz tőle az anyag is, ami állandóan mozgásban van az alapstruktúrában. Abszolút és relatív értelemben is minden mozgásban van. Abszolút mozgásnak a téridő-struktúra fluktuáló alap-mozgását nevezném, relatív mozgásnak pedig, az anyagi részecskék, és objektumok egymáshoz viszonyított, a kölcsönhatási erőik által „hatásirányított” mozgását tekintem. Ide tartozik a gyorsuló és az „egyenes vonalú” egyenletes mozgás is.

Szólj hozzá!

Az anyag hullámtermészetéről.

2023.03.09. 18:50 :: csimbe

A mechanikai hullámok közegben terjedő állapotváltozások, amelyek egy fix pont körül rezegnek. Egy közegen belül, a hullámterjedésére párhuzamosan történő longitudinális rezgések, (összenyomódás/kitágulás) képezi a hanghullámot. A vízfelszín hullámzása esetében két különböző halmazállapotú közeg határán, a hullám amplitúdóját a két közeg határának le és fel-irányú mozgása adja, miközben a hullámhegy vízszintesen halad. A vízhullám interferenciája estén oldalirányú, vagyis transzverzális összetevője is lehet a vízhullámnak.

Az elektromágneses hullámok, transzverzális hullámok, amely a haladási irányára merőleges elektromos és mágneses térerősség vektorok periodikus váltakozása, amely vektorok egymásra is merőleges irányúak. Ennek egydimenziós „eredője”, egy spirálrugóra hasonló lineáris vonal. A kvázi kétdimenziós síkban, egy középponti forrásból kiinduló, köralakban szétterülő „felület”, ami az amplitúdók, a kitérések miatt vastagsággal rendelkező „korongnak” tűnik. A háromdimenziós térben, felfúvódó gömböt formál, aminek felülete a mindenirányú kiterjedés frontvonala. Egy darab szabad részecske által kibocsájtott sugárzás által szállított energia, az távolság (R) négyzetével arányosan csökkenő. A hullámhossz megnyúl, a frekvencia, a szállított energia csökken, vagyis a nulla Kelvin felé irányulva, az energia „felszívódik” a téridőben. Mivel az energia megmaradó mennyiség, a forrásban jelenik meg újra úgy, mint a részecskék töltésének megmaradása. Az elektromágnesség esetében, a téridő csak a nem látható háttér, az energiatartály, a nullponti energia szerepét tölti be.  

 

A gravitáció esetében azonban a téridőnek van elsődleges szerepe, az anyagi tömeggel való kölcsönhatás miatt. Az elemi részecskék elemi tömege is egyféle töltésmegmaradás eredménye, az elektromossághoz hasonlóan. A tömegnek szintén a téridő az energia forrása. A tömeg azonban a gravitációs hullámokon keresztül veszíti el az energiáját, a téridő gyurmázásával. Mivel a gravitáció is c-vel terjed, és a távolság négyzetével arányosan veszít a hatásából, a téridőben lévő görbületek kisimulása veszi fel az energiát, növelve a gravitációs potenciát. Ez a potencia az, ami az elemi részecskék gravitációs töltéseikben jelentkezik újra, vagyis a forrásokba.

A gravitációs hullámok is transzverzális hullámok. Az elektromágneses hullámokhoz hasonlóan a gravitációs hullámok is két egymásra merőleges polarizációs állapottal rendelkező kvadrupólus hullámok. A hullám hatása abban mutatkozik, hogy a haladására merőleges egyik téridő-koordinátatengely mentén a távolságok megrövidülnek, a rá merőleges másik koordinátatengely mentén pedig meghosszabbodnak. Az idő koordinátája, a gravitációs hullám haladási irányával párhuzamos. Ebből adódik az idő dilatáció a nagytömegű objektumok látszólagos eseményhorizontjához viszonyítva. A diszkrét elemekből álló téridő struktúrája nem deformálódik jobban, mint amit a fluktuációja okoz. A struktúrában kialakuló hatásvonal, a hullámok haladási pályái görbülnek, amelyek befolyásolják a tömeges testek mozgását.

A gravitáció kvantuma az elemi részecskék gravitációs töltéseiből eredően, a proton tömege osztva az elektron tömegével: mp/me = 1836, ebből az egyetemes gravitációs állandó G=g2 /4 pi.

A kétféle típusú elemi töltés aránya: elektromos/gravitációs m= 0.966∙10+21, vagyis az elektromágnesség jóval erősebb, mint a gravitáció. Azonban az elektromosan semleges és gravitációsan semleges neutrínókban, és az elektromosan semleges nagytömegű objektumokban, kozmikus méretekben kiegyenlítődik az arány, vagyis az egyensúly, a legkisebb hatásra és a legnagyobb entrópia felé irányul. .

Szólj hozzá!

A tudat is egy energiaforma

2022.12.14. 22:21 :: csimbe

A tudat is egy energiaforma

 

A fizika mai tudása szerint, az anyag energiává konvertálható, oda és vissza, vagyis egylényegű vele. Az anyag magában hordozza a róla szóló információt, viszont azokat a tapasztalóknak kell összegyűjteni. Azt, hogy egy létező anyagi rendszer mennyire tudatos, abból lehetne felmérni, hogy mennyire képes ellen szegülni az entrópiának. Az élettelennek tekintett anyag, csak a fizika törvényei szerint „viselkedik”, vagyis folyton növekszik az entrópiája. Ha egy anyagi rendszer nem ad magáról életre utaló jeleket, akkor nem társítható hozzá öntudat, vagy arra utaló ösztönös, tudatos viselkedés. A negatív entrópia, ami a rendszerek rendezettségének mértékét fejezi ki, többnyire csak az élőlényekre alkalmazható, mivel azok munkát fektetnek a rendezettség fenntartása, növelése érdekében.

Az élőlények feloszthatók az alapján is, hogy biológiai szenzorokkal, agynélküli érzékelő idegsejtetekkel rendelkezők és a bonyolult idegrendszerrel, központi aggyal rendelkezők, az öntapasztalók.

A tudás, vagy valaminek a tudata, alapvetően az öntudat. Az a tény, hogy öntapasztaló az alany, és mellette más dolgokat és másik tapasztalót is megtapasztalhat, az embert arra ösztönzi, hogy a tudata eredetét, annak forrását is megtalálja. Minden, amit az ember megismerhet a valóságról, az a tudatának köszönhető. Még akkor is, ha úgy véljük nélküle is létezik a valóság, vagyis a tőlünk tapasztalóktól független világmindenség. Azt a tapasztalatot, hogy az ember időnként valamilyen okból elveszti azt a képességet, (a tudatát) ami tapasztalóvá teszi, például az álomtalan alvás, a kómába esés, vagy a halál beállta meg erősíti. Azonban van egy olyan képessége is az aggyal rendelkezőnek, amit memóriának, emlékező képességnek nevezünk. Ennek a „tároló helynek” köszönhetően, nagyon sok információt gyűjthetünk be, dolgozhatunk fel, tehetünk „félre”, a tudásunk növelése céljából. Ezt a feldolgozási folyamatot nevezzük tanulásnak. Az agykutatás fizikai, kémiai, biológiai és pszichológiai vonalon párhuzamosan történik, egyre jobban gyarapodó ismeretekkel. Azt már tudjuk, hogy az agyban bioáramok közvetítenek jeleket a neuronok, az idegsejtek között, vagyis az elektromágneses kölcsönhatásra vezethető vissza.

Az anyag alapvető elemi részecskéi a forrásai az elektromágnességnek és a gravitációnak, azok vonzó és taszító hatásait felmutatva. Amennyiben az anyagból kiinduló energiahullámok képezik az agytevékenységet is, vagyis azt a bonyolultabb folyamatot is, amit gondolkodásnak nevezünk, akkor a gondolat, a tudat is egy agy által keltett energiaformációnak a megnyilvánulása.

Nem tudok elszakadni attól az elképzelésemtől, hogy az anyagot megelőző, alapvető energiaforma, az őselem, a diszkrét elemekből álló téridő-struktúra, (az éter) ami három tér, és egy idődimenzió dinamikájából, a legnagyobb rezgésszámú mozgásból ered. A végtelen Nagy, vagy végtelen Kicsi között csak célzatosan lehet különbséget tenni a szerint, hogy a végtelen melyik iránya felé haladunk a gondolatban. Ezzel eljutunk a tudatos választáshoz, ami meghatározza a kitűzött célt. Ez a cél, lehet az élő rendszerének rendezettségének fenntartása, és növelése egy élőlény esetében. Azonban figyelembe kell venni azt is, hogy az ember öntudatlan állapotban is élhet. Persze korlátolt ideig, külső segítséggel.  

A fizikának van egy sarkalatos törvénye, a legkisebb hatás elve, vagyis a Hamilton elv, amelynek kiterjesztése, valóban lefedi a tudomány minden ágát. A lényege abban áll, hogy a pontról pontra történő változások, a mozgások egy időben megállapodott, állandó értékre jussanak. Lehet ez az érték nagyon gyors, vagy nagyon lassú, de a stacionárius, megállapodott mozgás elérése a cél. Ha a fénysebességre, mint felső sebességi korlátra gondolunk, az (csak) a kölcsönhatási (anyagi) mezők értékváltozásaira vonatkozik, és nem az anyagmentes téridő-struktúrára. Az anyagmentes téridő-struktúrának van egy eddig ismeretlen értékű stacionárius alaprezgése. Ami szerintem jóval nagyobb, mint az elektromágnesség, vagy a gravitáció csúcsfrekvenciája. Tulajdonképpen a téridő struktúrája, az anyagtól függetlenül létező dinamikus „entitás”, ami a végtelen energiából, az őselemből fakad.

Tételezzük fel, hogy a téridő alaprezgésének értéke egy nagyságrenddel nagyobb, mint az elektromágnességé. Ez azt jelentené, hogy létezik egy a Planck időnél is kisebb időtartam, ami alatt egy mozgás ciklus lezajlik. Szerintem, a téridő-kvantum életciklusa lehetne ez a ciklus, ami a legkisebb időtartam alatt, a leghatékonyabb energiafelhasználású munkavégzést, a létezést eredményezi. Ezzel a munkával terjesztve ki a három térdimenziót, azt a legkisebb helyet, ami a legkisebb időtartamig létezik. Azonban hozzá kel tennem, hogy nem egyszerre egy időben léteznek a téridőnek kvantumai, hanem olyan végtelen stacionárius folyamat részeként, ami egymás melletti pontokként kirajzolt útvonalként is értelmezhető. Ezzel jön létre az energiaként örökké megmaradó végtelen téridő-struktúra, ami egy négydimenziós tömbként, az (anyagi) valóság színpadaként is értelmezhető.

Felmerül a kérdés, hogyan néz ki a téridő kvantuma, ha magunk elé képzeljük?  Szerintem egy szabályos Platóni test valamennyi változata lehet. A szabályos testek közül az ikozaéder térfogata a legnagyobb a felszínéhez képest. Mivel minden téridő kvantumnak húsz lapja van, így húsz lapra merőleges irányba képes az egyidejű jeltovábbításra. Ez azt jeleni, hogy egy téridő-kvantum konkrét jelet áteresztő képessége a leghatékonyabb, vagyis még a fény sebességénél is gyorsabb. Ezzel magyarázható lenne, az összefonódott anyagi elemi részecskéknek „távolságtűrő”, (akár fényéveket átívelő) aktuális spin állapota. Az anyagi részecskék összefonódását, a téridő kvantumok gyors jeltovábbító képessége biztosíthatja.

Az emberi gondolat „gyorsaságáról” nincs megmérhető érték, vagyis végtelen gyorsnak is tekinthetjük. Ha azonban azonosnak vesszük a téridő-kvantumok jeltovábbító sebességével, akkor az a lehető leggyorsabb értékű lesz. Amennyiben a TUDAT, mint az anyagi struktúrából felmerülő energiaforma, gyorsabban terjed a fénynél, akkor betölti azt a téridő halmazt, ami a fény által ismert univerzumnál is nagyobb. Ez azt jeleni számomra, hogy a TUDAT, az ismert fizika határán is túlterjeszkedő, vagyis metafizikai létező.

Mai ismereteink szerint, a tér az idő, csak gondolati segédfogalmak, virtuális létezők arra, hogy modelleket alkossunk velük a tapasztalt valósággal való összehasonlítások végett. Ha azonban a valóságot alapvetően meghatározónak tekintjük a téridőt, mint ami a tudatunk, gondolataink leggyorsabb „terjedésének is a közege”, még az anyagét is meghaladóan, akkor leszünk igazán megtapasztalója a valóságnak. Az agyakat elhagyó, a közös gondolatok kiterjedt mezője a tudatmező. Tulajdonképpen így visszatér az energiaforma, az ősállapotba, amiből minden energiaforma ered.

„Az Akasa krónika egy empirikus tudástár, vagyis olyan tudati dimenzió, amely az egyes lelkekből és az útjukról készült rezgés-feljegyzéseket tartalmazza. A tudati dimenzió a láthatatlan világ olyan birodalma, amelyet mi, emberek a minőségén, jellemzőin vagy jellegzetességein keresztül tudunk azonosítani és érzékelni.”

„Az Akása krónika olyan tudati dimenzió, amely az egyes lelkekről és az útjukról készült rezgésfeljegyzéseket tartalmazza. Ez a vibrációs tudathalmaz mindenütt megvan a maga teljességében, és mindenkor és mindenhol teljességgel hozzáférhető.”

Amennyiben a tudatot, mint önálló energiamezőt elvonatkoztatjuk az egyéntől, akkor ki lesz a tapasztaló? A minden tudattal rendelkező, a Mindentudó, a Mindenható?

Ennek a helyébe nem képes az egyén lépni, mert nem a Mindentudó, mert nincs rá elég memóriakapacitása. Az ember sok mindent megtapasztalhat, de a Mindent csak a Mindentudó. Az a bökkenő, hogy annak a tudásnak csak a parányi morzsája szerezhető meg az emberek számára. Erre mondja a tudomány, hogy a valóság teljes egészében nem ismerhető meg. Az emberiség kialakulása óta, folyamatosan növekszik a valóságról való tudása, de az egyén, ebből is csak keveset tud befogadni, korlátozott képességei miatt. A szakosodás, már az ókorban elkezdődött, polihisztorok már régen nincsenek. Az emberi tapasztaló képességet, elsősorban a reális énkép, és önfenntartás foglalja le. A fennmaradó részt a hit általi információk befogadása tölti ki. Ezeket a fiktív információkat nem lehet a realitással összevetni, tudományos érveléssel kirostálni, mert eleve a pozitív elvárásainkat tartalmazzák. Ezek az elvárások lehetnek olyan „erősek”, hogy alváskor az álmok révén beteljesülve, nem sokban különböznek a valóságban tapasztalhatótól. A legfontosabb, életbevágó feladata az embernek, hogy megkülönböztesse a valóst a valótlantól a tapasztalás során. A képzeletbeli szörnyekkel való küzdelembe is bele lehet halni. A halhatatlanság utáni vágy abból fakad, hogy a küzdelmekkel, kudarcokkal teli életből a győzelmek, örömteli boldog időszakok általában rövidek, múlandók. Ezeket keresi az ember, mintegy kárpótlásként a túlvilági öröklétben. Ezért gondolja halhatatlannak a lelket, a testtől függetlennek a tapasztalót, az egyéni tudatot, akikkel találkozhatunk a halálunk után, egy más energiaformát öltve. Ez a feltevésünk, vigaszul szolgálhat az életünkben, de nem ad igazolást róla a reális tapasztalat, az e világi tapasztaló.

 Az éber jelen lét, a tapasztaló számára folytonos, nem csak egy pillanat, hanem a pillanatok egymásmellettisége. Amikor tudatunk „pihen”, mert nem tapasztaló, számára megáll az idő. Ezt az „idő kiesést” azonban az újra tapasztalás, az ébredés során kipótolja az a legpontosabb „óra”, ami az időt generálja és az soha nem áll meg. A múlt időt az óra tik-takjainak száma gyarapítja. A jövő idő azzal a (tik-tak) sebességgel közeledik a jelenünk felé, mint amilyen sebességgel távolodik tőle a múlt. Persze ehhez állónak kell tekinteni a jelent. De lehet fordítva is, amikor az idő tapasztalása, a jelen (lét) száguldása a végtelen téridőben.

Szólj hozzá!

Egy ősrobbanás nélküli univerzum elmélet

2022.12.08. 14:28 :: csimbe

Egy ősrobbanás nélküli univerzum elmélete.

A világmindenség öröktől fogva létezik, a végtelen energiájának transzformációi alapján.

Első, alapvető energiaformája, a diszkrét elemekből, téridő-kvantumokból álló végtelen struktúra, amelynek alaprezgése, fluktuációja van. A téridő-kvantum, a legkisebb térfogatot, és időtartamot jeleníti meg létezése során. Még a Planck távolságnál és időnél is kisebbet. Ennél fogva a legsűrűbb közeget jeleníti meg. Mivel a kvantumjai előbukkanók, majd elenyészők, akár egy szuper folyékony „folyadéknak” is tekinthető. A 4D téridő struktúrája nem mozog, görbül, nem tágul, vagy zsugorodik. Minden benne történő mozgás számára változatlan stabil közeg.

Az energia második megnyilvánulási formája, az anyag elemi részecskéi, és azok töltéseiből eredő kölcsönhatási mezők. Ezek a mezők olyanok a téridőben, mintha finomszemcsés, halvány festék oldat töltené ki a folyadékot. Mivel a struktúrának, a (folyadéknak) a fluktuációból eredően van egy belső nyomása, ami a benne lévő „festékszemcsékre”, és az elemi részecskékre is hat, ezek is rezgésbe jönnek. Kialakul a fényközeg, amiben meg jelenik a nulla Kelvinnél magasabb értékű hő, amit háttérsugárzásnak is nevezünk. Ez a sugárzás, leggyorsabb jelátadási, kölcsönhatási sebesség, a fénysebesség.

Mivel az elemi részecskék, az elektron, és a pozitron összetapadva semleges neutrínót alkotnak, ezek lokális pontokon „felhígítják” a homogén energiasűrűséget. Az inhomogén közegben beindul a részecskék csomósodása. Kialakulnak a hidrogén és héliumatomok, a molekulák, majd a kiterjedt testek, miközben saját forgásba is kezdenek. Létrejön a „csillagpor”, az anyagfelhő, amit a külső környezet nyomása összeprésel. Az összenyomott anyaghalmaz felmelegszik, majd közepén belobban a csillag. A csillag pedig „legyártja” a nehezebb elemeket, egészen a vasatomig. A csillagok felszaporodásával létrejönnek a galaxisok, egyre inhomogénebbé téve az univerzum adott környezetét.

Amikor egy csillag elfogyasztja az „üzemanyagát”, a magja lehűlve összeroskad, miközben ledobja magáról anyagának nagy részét. Ez a szupernóva, ami újra anyagfelhővel látja el a környezetét. A nagysebességű anyagütközések a vasnál nehezebb elemek kialakulását eredményezik. A nóva robbanásból visszamaradó fehér törpék, neutroncsillagok, még sokáig sugároznak, míg annyira lehűlnek, hogy sűrű, sötét, hideg objektumok lesznek. A „fekete lyuk” nem jó név a számukra. Amennyiben egy galaxis annyira felemészti a csillagait, hogy a sötét objektumok többségbe kerülnek benne, ezek is egy neutrális pontba közelednek. Amikor annyira megnövekszik egy „sötét golyó”, hogy nincs mit elfogyasztania a tágabb környezetéből sem, akkor elkezdődik a „párolgása”, a szublimáció, ami azt jelenti, hogy visszaalakul elemi részecskékre, feloldódva a téridő struktúrában, „a végtelen folyadékban”.

Ezzel befejeződik az energia transzformációs folyamata, a világmindenségnek egy eldugott szegletében, amit mi univerzumnak nevezünk.

1 komment

A dimenzió nélküliség csak a valós kiterjedtség matematikai "beburkolása", vagy a valóságot képező tényező?

2022.07.22. 20:57 :: csimbe

A matematika szerint, egy mákszem felületén ugyanannyi (kiterjedés nélküli) pont van (található?), mint a Nap méretű gömb felületén, azaz végtelen sok. A végtelen pontok (száma) között nincs különbség, csak az általunk választott, megadott méretek, úgymint a Nap és a mákszem felületének mérete között? Ha egy a nullához tartó, de nem nullaméretű kiterjedt „objektum” felületén is végtelen számú matematikai pont van, akkor minden mérhető, és nem megmérhető kiterjedt objektum a pontok végtelenségével határos? Feltehetően, a gyorsulva táguló univerzum felülete is a pontok végtelenségével határos. Vagyis olyan (matematikai) kiterjedés nélküli pontok veszik körül, mint bármilyen más anyagi kiterjedt objektumot. Felmerül bennem a kérdés, hogy a kiterjedés nélküliség, a dimenziótalanság csak a valós kiterjedtségnek elméleti, „matematikai beburkolásaként” értelmezhető, vagy a valóságot képező tényező? Amennyiben valós tényező, létező a dimenziótalanság, úgy a végtelenbe táguló univerzum nem a semmibe terjeszkedik. A „valós kiterjedés nélküli pontok” megszámlálhatatlan végtelen száma nem csak egy elméleti fikció, nem egy projektív halmaz, hanem a valóság nem megmérhető része, a megmérhetők befogadó halmaza.

Amennyiben ezeket a pontokat egymástól megkülönböztethetetlennek tekintjük, akkor az egy pont, és a megszámlálhatatlan végtelen pontok között, csak a számosságban van különbség. A nulla, mint a számosság része az üres halmazt jeleni, amely nem tartalmazhat még „kiterjedés nélküli valós pontokat” sem. Ezért nem értem, hogy a nulla miért tartozik a számosság fogalmába? (A nulla, a semmi nincs, a számosság van.)

A valós számok végtelen halmaza úgy tölti ki a végtelen számú pontokból álló, már nem üres halmazt, hogy abban a képzetes számoknak is van helye. Persze csak addig, amíg léteztetjük őket a használatukkal. Valójában, amit használunk, akár mint gondolati segédeszközt, az is a valóság része, mivel a gondolatunk teremtette. A tudatunk, a teremtő gondolat ereje is létező, tapasztalható fenomén, még akkor is, ha nem anyagi formát visel. A szellem és az anyag olyan elválaszthatatlanok egymástól, mint a tér az időtől, mert egymás nélkül elvesztik az értelmüket, a lételemüket.

 

Szólj hozzá!

Látszat, vagy valóság?

2021.10.27. 20:30 :: csimbe

Látszat, vagy valóság?

Amikor az amerikai csillagász Hubble távoli galaxisok fényének vörös eltolódását tapasztalta, a kozmológusok megállapították, hogy az univerzum tágul. Ezt a tágulást vezették vissza egy ősatom felrobbanására, amit a gravitáció máig sem tudott lefékezni. A gyorsulva tágulás megállapításáért még Nobel díjat is adtak. Az univerzum gyorsulva tágulása ezek után tényként kezelendő. ?

Amióta felfedezték a Fekete Lyukakat, avagy a fénykibocsájtással nem rendelkező, csak a vonzó hatásukkal észlelhet objektumokat, a tömegvonzás, avagy a vonzó gravitáció ténye szintet lépett a végtelenség, a szingularitás felé.

Megállapítható, hogy az univerzumot taszító és vonzó ERŐK uralják. Mivel a jóval erősebb elektromágnesség vonzó és taszító hatásai, a (töltéseik) gyakorlatilag semlegesítik egymást, azonban a gravitációnak vonzó, és „taszító hatásai”is összegződnek, ezért csak kozmikus léptékben egyensúlyozhatják ki egymást. Ennek a kozmikus egyensúlyba hozásnak érdekében született meg a sötét energia, mint taszító gravitációs hatás és sötét anyag, mint vonzó gravitációs hatás felvetése, ami eddig hiányzott az (energia) egyensúly elérése érdekében.

A sötét energia az, ami tágítja a teret, növelve a távolságot a tömeget viselő objektumok között. A sötét anyag az, ami pótolja a hiányzó tömeget ahhoz, hogy a taszítással paritásban legyen.

Felmerült bennem a kérdés, hogy ha a Fekete lyukaknak szingularitás, vagyis végtelenséghez tartó vonzás van a középpontjában, akkor mihez kell a hiányzó sötét anyag tömege? A taszító hatású sötét energia, pedig eleve a végtelenhez tart az univerzum tágításával. Felmerül bennem a gyanú, hogy a tömegnélkülinek minősített neutrínóknak mégis van tömegük, de ez az elektromossághoz hasonlóan, semlegesítve, hatástalanítva van. Ehhez meg azt kellene feltételezni, hogy a gravitációt is különböző töltések hozzák létre. Ezek szerint a neutrínókat, hatástalan sötét anyagként kellene kezelni. Ha viszont a gravitációnak töltései vannak, amik vonzó és taszító hatásúak, akkor a sötét energiára nincsen szükség abban az esetben, ha az antianyag tézis helyett, egy taszító anyagformát,(Elton-bázisú) keresünk az univerzumban. Ha az Elton-bázisú semmi másban nem különbözik a Proton-bázisú anyagtól csak abban, hogy taszítja azt, akkor magyarázatot kapunk az egymást taszító galaxisokra, és persze az egymást vonzókra is. Ez a kölcsönös vonzás és taszítás már univerzális szinten kiegyensúlyozza egymást, azonban lokálisan, mondjuk a mi kozmikus látóhatárunkon belül, tágulónak minősül az univerzum. Viszont egy nagyobb léptékű kitekintés estén már több közeledő, mit távolodó galaxist is láthatnánk. Az univerzumot meg nyugodtan tekinthetjük síkgeometriájú végtelennek.    

  

Szólj hozzá!

Valós fizikai, vagy tisztán elméleti konstrukció a téridő?

2021.08.01. 00:02 :: csimbe

A tér és idő esetében felmerülnek olyan kérdések, amelyeket nehéz magyarázni, megérteni. Véleményem szerint, a lényeg abban rejlik, hogy mit és hogyan vagyunk képesek tudatossággal megérteni róluk a meghatározáshoz, a definiálás érdekében.

Egyesek szerint, csupán tudatos elmeszülemények, „számolási segédfogalmak” a matematika számára, mindenféle fizikai, (energia) tartalom nélkül. Mások szerint, meg olyan valós entitások, amelyek a szimbiózis által teremtik a fizikai lét, a valóság alapját jelentő téridőt. Ha a valós téridőt választjuk, először is azt kellene tisztázni, hogy folytonos, vagy kvantumos a téridő? Szerintem kvantumos, viszont emberi szenzorral, folytonosnak látszik. /a látszat néha csal/

Mivel külön a tér és az idő, elégé szubjektíven érzékelt „dolgok”, a mozi, mozgókép analógiához folyamodok. Egy történetet elmesélő filmszalag, véges számú képkockák sorba rendezéséből, egyenletes mozgásba hozásából, a képkocka átvilágítása során egy ablak előtti pillanatnyi megállításából, illetve az elmozdulás alatt az átvilágítás kitakarásából áll össze. Ezen „működési”elemek mindegyike kvantumos, azonban a film egészének az egyenletes sebességű filmmozgás ad időbeni folytonosságot, valósághű látszatélményt a kétdimenziós mozivásznon.

Az állandó, fénysebességgel szemünkbe érkező kvantumos fotonok egymásutánisága képezi le agyunk számára a folyamatos látás élményét. Ha megváltozik a filmszalag vetítőgép adta sebessége, lelassulnak, vagy felgyorsulnak a filmbéli mozgások a számunkra. Ez bizonyos határokon belül jól tolerálható (humoros is lehet), azon túl viszont elveszi a realitást, a megszokott valóságélményt tőlünk.

A fotonok is lelassulhatnak, majd felgyorsulhatnak bizonyos határokon belül, ha fényáteresztő közegeken haladnak keresztül. Ez a frekvenciaváltozás hozza létre például a színek szerinti látványt.  Amikor szemünkben megáll, detektálódik egy foton, megváltozik valami az agyban, ami élményszámba megy, tér-időbeli történet kerekedik róla. Ez a történet lesz számunkra a szubjektív valóság, ami az objektív valóságról tükröződik vissza. Az objektív valóság elemei kvantumosak, mert így rendezhetők, rendeződnek tér-időbeli sorba, sorrendbe. Az agy, úgymint „vevőkészülék”, a jelek feldolgozásának folyamatát, annak folytonosság élményét adja számunkra. (Akár a mozgó film képkockái)

Felmerül a kérdés, hogy milyen kicsi képkocka, pixel létezik az objektív valóságban, és mekkora pixel az, amit még érzékelhetünk agyilag, tudatilag? Ha a tudat is anyagi eredetű, vagyis annak egy nagyon kifinomult „mikro-rezgésű” hullámformátuma, akkor annak is kell, hogy legyen kiterjedt hatástere, mezője, hovatovább kvantumos „részecskéje”is. Erre alkalmasnak tűnik az információ bináris egysége a bit, ami 0 esetén hamis, 1 esetén igaz adatmennyiség a tudatunk számára. Másként megfogalmazva, 0 esetében nem értelmezett adat, 1 esetében értelmezett adat. Vagy más nézőpontból, a 0 esetén nem anyagi, metafizikai eredetű adat, az 1 esetében anyagi eredetű információt hordozó adat.

Az értelmezőképesség, a tudat alapvető tulajdonsága, mert nélküle tudatlanságról beszélünk. Mi lehet az a legkisebb nem értelmezett, vagy nem értelmezhető adategység, ami meghaladja a tudat képességét? Hát a metafizikai eredetű „hamis-adat”, a bit nulla értéke. Eljutottam a nincs adat, van adat, a nulla és az egy fluktuációjához, ami csak a téridő-kvantumára alkalmazható, annak mérhetetlenül parányi, rövid szimbiózisa miatt. Ezt a szimbiózist nevezném én metafizikai egységnek, amit csak a tudat képes feltételezni a valóságról. Ez lenne az a legkisebb jel, adat, amit még értelmezhetővé tesz a tudat. A négydimenziós téridő-kvantumok végtelen sokaságából adódik az, hogy végtelennek, folytonosnak tűnik a téridő halmaza. Ez a halmaz lenne egyben a „végtelen”tudatmező is, aminek egy bit a kvantuma?

3 komment

Isten szeme

2021.01.27. 20:54 :: csimbe

Az IDŐ az, amit jövő> jelen> múlt irányúnak tekintünk. Azonban az idő a térrel együtt egy kovariáns skalármennyiség, vagyis diszkrét elemekből tevődik össze. Ezek az elemek képezik azoknak az eseményeknek a hátterét, amelyben az anyagi létezésünk megnyilvánul.

Egy dél amerikai sámán szerint, azért látjuk a múltat, mert a jövő a mindig a hátunk mögül, közeledik. Mivel a tarkónkon nincs szemünk, nem látunk a jövőbe? Nagyon egyszerű a megfogalmazás, de sok igazság van benne. Egy gondolat kísérlettel le is ellenőrizhető. Az ember látószöge a periferikus zónákkal együtt, 170-180o. Van két vállalkozó kísérleti alanyunk. Az a feladatuk, hogy úgy lépkedjenek hátramenetben egy kijelölt a terepen, hogy a fejüket, tekintetüket csak a távoli horizontra fókuszálhatják. Csak az így látottak alapján tájékozódhatnak a haladás során. Az elsőt elindítják egy kisebb sivatag átkeléséhez szükséges élelemmel és vízzel. Aki a sivatagban tolatva halad, csak a lábnyomai és a távolodó horizont látványa alapján, valamint a Nap útja és a csillagok alapján korrigálhatja útvonalát.

A másikat egy dzsungelből indítják útnak, a túléléshez szükséges szerszámokkal, és iránytű nélkül. Azzal a céllal, hogy a meghatározott időre lakott területre érjen belőle. Aki a dzsungelben „hátrafelé” halad, annak csak a növényzeten átszűrődő Nap sugarai és a tereptárgyak adnak helyzetjelentést, tájékozódási pontokat. Nyilván egyiknek kísérleti alanynak sincs könnyű dolga. Azoknak az embereknek, akik előre haladnak és néznek, akár 360o szögben, mennyivel könnyebb a dolga a kísérleti alanyokkal szemben? Szerintem nem sokkal több, információval rendelkeznek az előre nézők és haladók. Mindkét kísérleti utazónak a saját képességeire és lelki erejére van szüksége ahhoz, hogy célba érjen, akár minden embernek, aki célokat tűzött ki magának. Erre szolgál a szabad akarat, amivel beteljesíthetjük Isten akaratát.”Mondottam Ember, küzdj és bízva bízzál”.

Amennyiben előre tudnánk a jövőnket, a végcélt, az nagyban lerontaná azokat a képességeinket, amik a túléléshez szükségesek, mivel az determinálná a létünket a változtatás, a megváltozás lehetősége nélkül. Ebben az esetben nem szabad az ember akarata, tulajdonképpen egy Bio-robot, egy zombi. Itt lép be azoknak az embereknek, szervezeteknek a tevékenysége, és felelőssége, aki meg akarják mutatni, vagyis meg akarják határozni az emberek jövőjét. (jósok, törzsfők, papok, politikusok, tudósok stb.)

Az Isten van olyan bölcs, hogy ezt nem teszi, mert megadta az embernek méltóságát azzal, hogy nem egy Bio-robotnak, hanem a képmásának tekinti. Ha tükörbe nézünk, abban az Isten is megmutatja magát. Csak az a dolgunk, hogy felismerjük benne önmagunkat.

Szólj hozzá!

Csak ülök és mesélek.

2020.09.16. 21:25 :: csimbe

 

 

 

Mottó: A fantáziánkat ki kell önteni egy alkalmas „felületre”, ahol az elpárologhat, vagy valami kicsapódjon belőle.

 Az ontológia, avagy lételmélet tulajdonképpen a van és a nincs, kérdésével foglalkozik.

Akinek van valamilyen érzékszerve, az érzékeli azt, hogy a létezők közé sorolható.  Az, hogy van, azt jelenti, hogy valamilyen tulajdonsággal is rendelkezik. Vajon a lét és a létezés között van-e tulajdonságbeli különbség? A van-ás és a létezés különbözik–e valamiben?

Szerintem van különbség, mégpedig abban, hogy a létezés dinamikus, vagyis a tulajdonságbeli különbséget a saját-mozgás jelenti. Ami van, annak nem szükségszerű, hogy mozogjon is. Ellenben ami létezik, az már nem lehet mozdulatlan. Még az Ősrobbanás elmélet követői is elismerik, hogy a világmindenség létezése, a vákuumfluktuációnak, a (téridő-kvantumok) mozgásának a folyománya. A végtelen nagy, vagyis meghatározhatatlanul nagy értékű potencia-erő mozdulatlan, megnyilvánulatlan állapota részemről egy feltevés, ezért nem a LÉTEZŐ, hanem a VAN kategóriába sorolható.

Ez azonban csak feltételezhető és elhihető addig, amíg a megnyilvánulása, „a létezése” be nem következik.  Ehhez azonban feltételezni és hinni kell azt is, hogy a SEMMI egy tulajdonságok nélküli, nem van, és nem létezik, a NINCS kategóriája. Mivel a semmi tagadója annak, ami tapasztalhatóan létezik, a még nem tapasztalható dolgokat is könnyen a semmi, a nincs, kategóriájába soroljuk, a van, létezik kategóriák helyett.

Ezzel oda jutunk, hogy egyaránt hinnünk kell, a van és a nincs kategóriákban. A létezés kategória azonban a mozgások tapasztalása által igazolást nyújt számunkra. Ez azt jelenti, hogy mozgás abszolút, a mozdulatlanság, pedig relatív, viszonyításhoz kapcsolódik. (Abszolút mozdulatlan pontot, „objektumot” még nem tapasztaltunk.)

De mi van akkor, ha van olyan mozgás is, ami nem tapasztalható a számunkra, vagyis van olyan létező is, amit nem tapasztalunk, vagy talán soha nem tapasztalhatunk meg a képességeink hiányában? Megint csak a hitre van szükségünk ahhoz, hogy feltevéseink ne okozzanak dilemmát, ellentmondást.  Vannak olyan vélemények, hogy a tér és az idő nem valós létezők, csupán az érzékeink, a tudatunk virtuális kivetülései, olyan elmeszülemények, amik a tapasztalás pótlására, kiegészítésére szolgálnak. De mivel a „virtuális idő” is dinamikus és a „virtuális térről” is kiderült, hogy az is, mivel gyorsuló annak kiterjedése (univerzum tágulása), részemről a „virtuális LÉTEZŐ” kategóriába sorolhatók.

A tapasztalatok szerint, a létező dolgok mozognak, kitágulnak, majd összezsugorodnak, ritkulnak és sűrűsödnek. Maga az univerzum is kitágulási fázisban van, amiből arra is következtethetünk, hogy majd valamikor zsugorodni fog. A kérdés csupán az, hogy a valós, vagy virtuális térben és időben?

Ha gondolatban lemegyünk a Plank méretek alatti feltételezett mikrovilágba, és azzal a feltevéssel élünk, hogy a tér-idő kvantumos, ami szintén kitágul, majd összezsugorodik egy mozdulatlan pontszerű potenciába, még mielőtt elérné a számunkra érzékelhető mérethatárt, ami 10−33 centiméter. Az időtartam, ami ez alatt eltelik, a téridő-kvantum saját ideje, szintén jóval kisebb, mint az „elvileg” érzékelhető Planck idő.

Azonban megszámlálhatatlanul sok, végtelen számú téridő-kvantum egzisztál a saját idejét nem a többivel egyidejűleg (szinkronban) letöltve. Viszont, ebben a végtelen nagy halmazban lehetséges, talán szükségszerű is, hogy legyen egy olyan zárt részhalmaz, amelyben a kvantumok azonos időben (szinkronban) születnek és halnak el. Amennyiben az, a priori potencia, valamint a mozgási energia nem veszhet el, amitől a téridő-kvantumok létezésben vannak, majd az úgynevezett „mini-szingularitásokba” tömörülnek, akkor az érintett egyidejű zárt halmaz átalakul virtuálisból valóssá, átminősül a halmaz energiája anyagi elemi részecskékké, amelyeknek a sajátideje már meghaladja a téridő kvantumokét. A kiterjedtsége eléri az érzékelhető hatáskeresztmetszetet, vagyis meghaladja a Planck távolságot.   

A diszkrét elemekből álló téridő halmazból, inherens módon, belső tulajdonság alapján bukkannak elő az anyag elemi részecskéi. A kvantumvákuum, mint a fluktuáló diszkrét téridő, ha kölcsönadja energiáját az anyagnak, akkor az idővel lebomlik téridő kvantumokra, majd potenciapontokra mini-szingularitásokra, ami van. Majd amiből mozgási esemény, létező téridő-kvantum lesz.

A mini-szingularitás elgondolása abból ered, hogy a végtelen nagy potencia, a munkavégző képesség léte nem valószínű, hogy egy pontban, azaz egy darab „mega” szingularitásban mozdulatlanul a (semmiben) van. Ha viszont végtelen sok mini-szingularitásban, „több helyen”van elosztva, akkor a nem egyidejű megnyilvánulások során, a dinamikus fluktuációjával a „megújuló létező téridőt”, és a „kimeríthetetlen” vákuumenergiát jelenti számunkra.

A diszkrét téridő halmaz szinergiával, egyidejűséggel rendelkező részhalmaza,(vagy halmazai) pedig az alapanyagot az elemi részecskéket szolgáltatják a létezők számára. Az anyag további szerveződése, rendszereződése, pedig életjelenséget, tudatosságot, az értelmességet, a szabályokat és azok követését, a rendet eredményezi. Így lesz a virtuálisból valós, a téridőből Univerzum, a Káoszból Rend.

Szólj hozzá!

A tehetetlenségi erő eredete.

2019.12.02. 22:08 :: csimbe

"....Egy {displaystyle pi } faktort elhanyagolva a Planck-tömeg durván egy olyan fekete lyuk tömege, aminek Schwarzschild-sugara egyenlő a Compton-hullámhosszával. Egy ilyen fekete lyuk sugara nagyjából a Planck-hossz.

Ennek a jelentését egy gondolatkísérlettel szemléltethetjük. Tegyük fel, hogy a feladat egy objektum helyzetének mérése a róla visszaverődő fény segítségével. Nagy pontosságú méréshez nagy energiájú, rövid hullámhosszú fény szükséges. Ha az energiája elég nagy ahhoz, hogy pontosabban mérjen, mint a Planck-hossz, akkor elvben egy fekete lyukat képeznének, amikor ütköznek az objektummal. A fekete lyuk lenyelné a fotont, és lehetetlenné tenné a mérést. Egyszerű, dimenzióanalízist alkalmazó számítás azt mutatja, hogy ez a probléma megjelenik, ha az objektum méretét a Planck-hossznál pontosabban akarjuk mérni.

Jegyezzük meg, hogy ezt a gondolatkísérletet mind az általános relativitáselméletet, mind a kvantumelméletet használja (nevezetesen a határozatlansági elvet). Együtt ezek az elméletek azt állítják, hogy lehetetlen a hosszúságot a Planck-hossznál pontosabban mérni. Azaz eszerint bármely kvantumgravitáció-elméletben, ami a két nevezett kiinduló elméletet kombinálja, a tér és idő hagyományos fogalma megszűnik értelmesnek lenni a Planck-hossznál rövidebb távolságon és a Planck-időnél rövidebb időintervallumban. Ezért az energia kvantálása a fizika jelenlegi állása szerint arra vezet, hogy a tér és az idő is kvantált (diszkrét, vagy „szemcsés”, ha úgy tetszik) és nem folytonos."

„Sem a mágneses, sem az elektromos erők nem a test tömegéből származnak, így egyik sem lehet ekvivalens a tehetetlenségi erőkkel. A dinamikus elektromagnetizmusban leírt tehetetlenségi erők voltak az elsődleges okai annak, hogy Einsteinnek nem sikerült megalkotnia azt, amit „egyesített térelmélet”-nek nevezett.”

(szerintem a kvantumgravitációból származnak a töltések, így a gravitációs erő is)

Mivel a foton visszaverődéses módszerrel nem lehet a Planck „méreteknél” kisebb objektumokat méréssel észlelni, még nem jelenti azt, hogy ilyen kis „objektumok” ne létezhetnének. Az valóban igaz, hogy amit bizonyíthatóan nem észlelhetünk, azt csak feltételezhetjük, hihetjük, hogy valóban van. Az a kérdés, hogy az észlelhetősége hiányában is hatással van ránk, vagy nincs egy erő, az jól passzol a tehetetlenségi erő forrásának meghatározására is. A Mach elv szerint, az univerzum összes tömegének hatása érvényesül egy lokális test tömegének tehetetlenségében. Ha ennél is mélyebbre hatolunk, magába a téridőbe, akkor a tömegnélküliek, a téridő kvantumok hatásával is számolnunk kell.

Tételezzük fel, hogy a négydimenziós téridő olyan diszkrét elemekből áll, amelyek a Planck hossznál jóval kisebb kiterjedésűek. Egy téridő kvantum létezési ideje alatt térforrás és térnyelő fázisokban van. Ez feleltethető meg a kvantumgravitáció taszító és vonzó erőinek. Valamint annak a fluktuációnak, ami a globális,(végtelen) téridő alapgerjesztettségének felel meg. Az abszolút 0 Kelvin tehát ekkor realizálható, mert ez a fluktuáció még nem számít hő-mozgásnak. Ezért kinevezhetjük „mozdulatlan” vonatkoztatási rendszernek is.

A kvantumgravitációs téridőben még nem léteznek az anyag elemi részecskéi, amelyek szerintem a téridő kvantumoknak egy kritikus mennyiségű, szinkronidejű példányaiból keletkeznek. Például a „virtuális”, még nem regisztrált fotonok, és a neutrínók, amelyek magukban hordják az elektromosság pozitív és negatív töltéseinek megfelelő energiát, (munkavégző képesség adagot) a fénysebességű helyben-forgás perdültének, vagy pedig a téridőben való haladás, lendületének formájában. Amikor ezek az „objektumok” összeütköznek és kettéhasadnak, akkor keletkeznek az „a priori elemi” részecskék, úgymint ős elektron, ős pozitron, ős neutrínó. Amikor ezek is kaszkádszerűen összeütköznek egymással, a több részre szétszakadásukból keletkeznek a (tört töltésű) kvarkok és gluonok. Majd ebből a halmazból, a kvark-gluon plazmából csapódnak ki a fermionok, az összetett részecskék/Proton, Anti-prototon, vagy Elton/. Mivel a kvantumgravitációs fluktuáció erőhatása minden részecskére/hullámra érvényesül, azok nem léphetik át a fénysebességet, amit nyugodtan nevezhetünk a keletkező anyag kezdősebességének is. Ahogy növekszik az anyag sűrűsége, összecsomósodása /azaz a tömeg/, úgy növekszik a tehetetlensége is, a gyorsulással szembeni ellenállása. Valamint olyan arányban lassul a haladási sebessége a kvantumgravitációs közegellenállás miatt. Amikor az idővel kialakul a téridőben haladó anyagi/tömegpont csillapított sebessége,(az egyenes vonalú egyenletes mozgás) egy bekövetkező ütközés következtében azonnal érvényesül az univerzum gyorsító/lassító hatása, vagyis a kvantumgravitációs fluktuáció vektoriális erőhatása. Ennek a gyorsításnak a lecsillapodása után, beáll az egyenes vonalú egyenletes mozgás, vagyis a téridő geodetikus vonalán való haladás.

Szólj hozzá!

a Logosz szoftvere és hardvere

2019.10.12. 19:34 :: csimbe

A Logosz szoftvere és hardvere

 A káosznak és a rendnek két elkülönült definíciója, a végtelen lehetőség fogalmában egyesül, egylényegű potenciává, hiszen minden létező belőle fakad.

A valóság végső alapja, a végtelen „sok” lehetőség, melyet tekinthetünk a térben és időben nem korlátozott, mindentudás és mindenhatás eleven káoszának. Ebből a Káoszból felbukkanó attraktor, a nagy vonzó, amely az első káosztól elkülönült, megvalósult létező, amit mi Logosz néven illetünk.

A Logosznak, mint a logikus Nagy léleknek az a feladata, hogy a Káoszból bevonzott lehetőségekből megteremtse a Kozmosz rendjét, amelynek tükrében felbukkan majdani képmása, a Kozmikus Ember. Mivel csak ebben a kozmikus tükörképben, a teremtményében ismeri fel önmagát, és létének értelmét.

Elsőként megalkotja szellemi termékét, a nagy szoftvert, a Kozmosz programot, amely tartalmazza az anyagi megvalósulásnak, a „hardvernek” legapróbb részleteit is. A program azzal indul, hogy legyen, vagyis az „ige” kiárasztásával. Ezzel megszületik a véges térbe és időbe vetettség, amely magába foglalja a Kozmoszprogram lefutása során keletkező, majd elenyésző dolgokat.

A tér-idő létrejöttét követi az anyag elemi részecskéinek megalkotása, melyek építő kockái lesznek a „hardvernek”, a fizikai világnak. Ezután megszületnek a fényadó csillagok, amelyek alapvető termelőegységei a Kozmosz felépítésének. Ezekben készülnek azok az összetett anyagok, amelyek a bolygókat és egyéb kozmikus testeket, a „modulokat” alkotják. Majd az anyagi struktúrák sokasága két főcsoportra, az élőre és élettelenre osztva fejlődik tovább. Az élőt, a biológiai programok vezérlik a megvalósulás felé, a fizikai egyensúly ellenében. Az élettelent azonban csak a fizikai program vezérli a legkisebb hatás, a fizikai egyensúly elérése felé.

Azt a fejlődési folyamatot, mint egy az élőkre írt alprogramot, az evolúciónak nevezzük. A biológiai evolúció, mint a Kozmosz program kitüntetett fontosságú eleme, rengeteg mellékterméket is eredményez, amelyek nyersanyagként újra hasznosítva, visszakerülnek a továbbfutó, elágazó folyamatokba. Az állati ösztön és önfenntartó képesség megjelenése, még kevés volt ahhoz, hogy benne felismerje magát a Logosz. Az evolúció során kifejlődő Ember rendelkezik olyan szellemi képességgel, amit más kontextusban léleknek is nevezünk. Az emberi lélek, olyan attribútuma lesz a Kozmoszprogramnak, amely már kompatibilis a Logosszal. Így tehát a Kozmikus Ember ideája méltó arra, hogy azt tükörképének tekintse a Logosz. Amikor kitekintünk csillagos égboltra, a Kozmoszprogram hardvereit látjuk. Amikor az Emberi lélek rejtelmeit kutatjuk, akkor azt a szoftvert elemezzük, amely az egyéni testünk hardverén is üzemel. Ha az egyéni lelek nem is, viszont az emberiség közös lelkisége már felér azzal, amit a Logosz képmásnak tekint. Ez az, ami teremtő erővel is rendelkezik, amely méltó társa lehet a Logosznak, amit egy Istennek is felfoghatunk.

A realizmus alapvetése az, hogy a valóság akkor is létezik, ha nincs tőle elkülönült tapasztalója. Az idealizmus alapvetése az, hogy teremtő nélkül nem lehet teremtmény sem. Az egylényegűség jelentheti azt is, hogy az a többlényegűségből, vagyis a Káoszból válik ki, de úgy is értelmezhető, hogy az egylényegű Rend, osztódik fel soklényegűvé, káosszá.

A rendet is szimbolizáló Logosz olyan szellemi, öntevékeny, élő létező, amely még a véges létező, legkisebb téridő kvantumnál is végtelenül kisebb, avagy végtelenül nagyobb, hiszen nincs a térbe és az időbe bekorlátozva. Az Univerzum valósága a bizonyíték Isten létére, mert a teremtés, (ősrobbanás) nélkül, csak a Káoszban felbukkanó Logosz létezne a végtelen lehetőségben való hit okán.

A Logosz, vagy Isten Kozmosz programja egyidejűleg tartalmazza a szellemi, lelki, erkölcsi törvényeket és a fizikai, biológiai törvényeket is. Mind ezt úgy, hogy az evolúciós „alprogram” szelektálja szét, csoportosítja össze és csomagolja be egy-egy létformába őket. Ezzel egyidejűleg hozza létre az entitás szoftverét és hardverét, amely térben és időben behatárolt, véges.

Az anyag „viselkedését” a fizikai egyensúly felé haladás, a hatás elv határozza meg.

Az élő viselkedését, a fizikai egyensúly ellenében végzett munka hatásfoka határozza meg, más szóval az élni akarás.

„egy létező akkor tekinthető végső valóságnak, ha egyetemes és lételméletileg visszavezethetetlen végső elvet képvisel.”

Tehát a végtelen lehetőség, az egyetemes végső elvi és fizikai alap, a létező számára. A lehetőség feltétlenül van, míg a létező, bizonyos feltételekkel, lehet a valóság megtapasztalója is.

 

Szólj hozzá!

A téridőről, az anyagról és az univerzumról egy pár gondolat.

2019.09.06. 17:48 :: csimbe

A kvantumot, mint adagot, én a tér és az idő végességéhez kapcsolom, amennyiben egy pontszerű potencia olyan, mint egy kvázi „szingularitás”, amely nem végtelen, hanem véges potenciával bír, ami dinamikus megnyilvánulási készséggel is rendelkezik. Ez a véges potencia az az elsődleges létalap, ami öröktől van, és ami a létezés téridő kvantumaként nyilvánul meg. Ezeknek a potencia pontoknak, mint az egyéni téridő kvantumoknak a száma, megszámlálhatatlanul végtelen sok. Ezzel a végtelen sokaságával alkotja a statikus lét, és dinamikus létezés között fluktuáló téridő struktúrát, amit „kvantumhabnak” is neveznek. A végtelen kvantumhabnak „egy buboréka”, diszkrét eleme, a téridő kvantum. (Így kerül közvetlen fizikai kapcsolatba a véges, a végtelennel.) Számomra nehéz elfogadni azt, hogy a végtelen nagy potenciaerő, vagy a végtelen nagy energiasűrűség, mindössze egy darab kiterjedés nélküli pontban, a „szuper-szingularitásban” legyen mozdulatlan állapotban. Azt már jobban el tudom képzelni, hogy végtelen sok véges potencia, a statikus és dinamikus állapot fluktuációjával, eredményezi a tér és az idő együttes, folyamatos megnyilvánulását. Amíg egy téridő kvantum energiája, a saját létezésére fordítódik, a végtelenül sok létező kvantumnak, végtelen nagy, de nem egy pontba koncentrált energiája van, hanem egy homogén, alapgerjesztésű, sík geometriájú végtelen struktúrában oszlik el. Ha az anyagmentes téridő, valamilyen oknál fogva elvesztené a skalármező jellegét, az energia homogenitását, egy lokális energiasűrűség változás lépne benne fel, akkor ott keletkezne a struktúrában egy vektormező, amelynek gradiense van. Tételezzük fel, hogy ez az ismeretlen ok hozta létre az anyagot oly módon, hogy felhasználta az anyagmentes téridőnek inhomogén, részhalmazában található összes energiáját. Ez az ok, lehetne az egyidejűség, a szinkronizált kvantumidő.

A diszkrét elemekből álló globális téridőnek, lehetnek olyan „idő szinkronizált”, nagyméretű zárt halmazai, amelyben az alkotóelemek egyidejűleg funkcionálnak. Amikor a halmaz kvantumai a térforrás funkcióban vannak az olyan, mint egy pillanatnyi inflációs tértágulás. Amikor a térnyelő funkcióban az olyan, mint egy pillanatnyi összeomlás, téreltűnés. Ezt a kivételes eseményt, a végtelen, örökké alapszinten fluktuáló halmaz, egy lokális túlgerjesztésként viseli el. Ez a túlgerjedés ad lehetőséget annak is, hogy a szimmetriasértésből, véges számú anyagi részecskék keletkezzenek az infláció, meg a kollapszus folyamata során. Az inflációval kezdődik az anyag keletkezés, mivel ekkor a térnyelés funkcióból lesz a (be-töltés), a gravitációs vonzás, ami csomósodásra készteti az anyagot. Majd a kollapszus során, a térforrás funkcióból lesz a (be-töltés), a gravitációs taszítás, ami a meglévő, alap-gerjesztett téridőbe szórja szét a már kész anyagmennyiséget. (ősrobbanás) Ezek az anyagba töltött vonzások és taszítások, már nem egy pillanatnyi, szinkronidő alatt, hanem egy véges, maximált sebességgel, a c-vel történnek. A globális téridő közegében azzal, hogy létre jött a véges mennyiségű anyag, egy minőségi változás jött létre, mert megszületett az anyagi univerzum.

Az anyagról: az anyag is kettős természetű létező, amely részecske és hullám formátumot öltő létező, és  keletkezésétől fogva, állandóan mozgásban van. Úgy gondolom, hogy a (field) mező, az anyag pontszerű elemi részecskéinek a kihatása, vagyis az elektromos és gravitációs töltéseikből fénysebességgel ki és beáradó „hatóerő”, ami minden irányban átjárja, betölti azt a véges téridő tartományt, amely még az érzékelési határunkon is jóval túl terjed.

Képzeljük el, hogy az elektromágneses hatás kék színű, a gravitációs, pedig sárga. Ezek keveréke a zöld színű mező, egy olyan halmaz, ami az anyagi hatóerőknek állandó fénysebességű, minden-irányú, az univerzumon belüli áramlása. Mivel ebben a halmazban találhatók a töltésekkel, tömeggel bíró elemi részecskékből formálódó összetett anyag is, ezek mozgási sebessége már nem érheti el a fénysebességet, a mezőket alkotó áramlási sebességet. Mivel a mezők egy állandó sebességű zárt halmazt képeznek, melyen belül eltekinthetünk a mozgási irányultságoktól, így egy „kvázi álló” vonatkoztatási rendszernek vehetjük. Ehhez vonatkoztatjuk a részecskékből álló anyag mozgási sebességének a maximumát is. Egy mozgó testhez rögzített kiválasztott másik test sebességét,meg állónak viszonyíthatjuk. A mezőhöz, mint „álló”vonatkoztatási rendszerhez viszonyítva, álló összetett részecske nem létezik, csak az együtt-mozgó testek egyike állhat, a másikhoz képest.

Most képzeljük el, hogy az álló vonatkoztatási rendszernek minősített mező „színe fekete”. Ez lenne a sötét égboltozat, amin fehér fénypontként látszanak a nem fénysebességgel mozgó, de fényt is kibocsájtó égitestek. A fehér fénysugár, aminek színét nem az irányultságának figyelembevétele adja, hanem a fénytöréssel (prizmával) irányokba, a szivárvány színeire szétbontható színek összessége. Ezek szóródása és visszaverődése, pedig a kevert színeket, frekvenciákat adja.

A kínai univerzalizmus szimbóluma a Jin Jang, jól szemlélteti a fenti elgondolásomat. A kör, amiben a két cseppalak van, az egységet, az egészet jelöli. A fekete cseppben lévő fehér kör, és a fehér cseppben lévő fekete kör, az anyag duális természetét és a vonzó, taszító hatásokat is szimbolizálja. A cseppalakok görbülete, pedig a mozgást, a ciklusos körforgást jelképezi, ami a részecskékre és galaxisokra is jellemző. Ha az anyagmentes végtelen téridőt színtelennek tekintjük, akkor a benne lévő anyagi univerzumot, a fekete-fehér Jin jang szimbolizálja.

Szólj hozzá!

Az evolúció megszületése

2019.07.21. 18:31 :: csimbe

Egy dualisztikus szimmetria felbomlása, avagy az evolúció megszületése

 

Az evolúció szavunkat a fokozatos megváltozás és fejlődés szinonimájaként használjuk. Ezek a fokozatok, amit a mutációk, a megváltozások jelentenek, egy bizonyos számosság felett, akár már folyamatnak is tekinthetők, mint például az entrópia növekedése esetében.  A fejlődésről, mit folyamatról azonban ez nem mondható el, mivel azt stagnálási, visszafejlődési szakaszok tördelik szét. Az evolúciónál, nagyon fontos figyelembe venni a lokalitásokat, mint befolyásoló tényezőt, ami a fejlődési folyamatot tördeli szakaszokra a globalitással szemben. Ezért az evolúció szétágazó, divergens, nem pedig egy irányba mutató módon fejti ki a hatását.

Minden folyamatnak van kezdete és vége, még annak is, amelyről azt hinnénk, hogy végtelen. Ilyen például a téridő fluktuációja is, amely szerintem diszkrét elemekből álló végtelen nagy halmaz.  A diszkrét elem, mint a téridő kvantuma, egy statikus és dinamikus állapot váltakozása, az egységnyi erőnek, egy egységnyi időtartam alatt. A statikus állapotban az erő potens, az idő és a tér „hiányában” nem érzékelhető. A dinamikus állapotban azonban taszító, illetve vonzó hatásként is érzékelhető a tér egy közös, vagy egyesített időtartam alatt. A téridő kvantumai, mint a lokalitások hozzák létre azt az alapszinten „gerjesztett”, fluktuáló struktúrát, a globalitás téridőt, amely minden további létezőnek a befogadó közege, és az evolúciónak a kiinduló alapja. Mivel a végtelen téridő dinamikus struktúráját nem tekintjük anyaginak, a dualisztikus felfogás szerint, tekintsük hát az anyag által befolyásolhatatlan „szellemi” létezőnek. 

Az anyagot azonban definíció szerint kell elhatárolni és meghatározni a téridővel szemben. Erre is van egy naiv elképzelésem, miszerint az anyagot mindössze négy különböző típusú, pontszerű elemi részecske alkotja. /Az elektron, a pozitron, a Proton, és az ellen proton, vagy Elton./ Ezek mindegyike öröktől való és egyszerre rendelkezik kétféle, megmaradó elemi töltéssel, vagyis elektromos és gravitációs töltéssel. A különböző töltések, mint kvantumok, egy dologban hasonlók, amennyiben taszító és vonzó hatással rendelkeznek. Ezek pedig forrásuktól, illetve nyelőikbe, állandó sebességgel, c-vel terjedve kialakítják az úgynevezett „mezőket”, amelyek az elemi részecskék, mint lokalitások közötti hatásokat továbbítják. Azonban a részecskék hatóerőben, „töltöttségben” és az önkölcsönhatásukban különböznek. A pozitív és negatív elektromos töltések azonos erővel vonzzák egymást, az azonos előjelűek, azonban taszítják egymást. A gravitációs töltéseknél viszont, az azonos előjelűek vonzzák egymást, míg a különbözőek taszítják. Az elektromos és gravitációs töltések hatásaikban meg nagyságrendekkel különböznek egymástól, méghozzá egy részecskén belül, ami az elemi részecskék töltés megmaradásából eredően, az adekvát részecske nyugalmi tömegében is megnyilvánul. Azzal, hogy elismerjük azt a tényt, hogy az elemi töltések megmaradók, az az, anyag evolúciós kialakulásának az első lépése. Mivel az elemi részecskék ez által képesek csomósodni, és szétbomlani, ezzel új formákat biztosítani az anyagnak, megnyílik az evolúciós továbbfejlődés kapuja. A fizikai kísérletek (és matematikai számítások) nem tudnak ennél mélyebbre hatolni az anyag igazoltan létező elemi részeire bontásában. Szabadon, nem kötésben álló kvarkot még nem izoláltak, a hadron börtön ajtaja feltörhetetlennek bizonyul.

A téridő struktúra és az elemi részecskék négy típusa, mint a szellem és az anyag öröktől való, megmaradó dualitása, mondhatjuk úgy is, hogy a kvantumvilág meghatározhatatlan és meghatározott entitásainak dinamikus egyvelege. Minden ezekből felbukkanó újdonságnak, „mutációnak” a kiinduló pontja, a természeti, vagy fizikai törvények első paragrafusa, a kvantumfizika, ami az evolúció startvonalát jelöli. Az elemi részecskék csomósodása és szétbomlása, az összekötő erők kialakulása, és azok megszűnése, már a következő lépése az evolúciónak, ami a kémiát foglalja magába. Ez is egy divergencia robbanás az anyag szempontjából, mivel ez a „robbanás” hozza létre azt a lehetőséget, hogy megszületsen a biológia tudománya, vagyis az élet legtágabban értelmezett kutatási formája. A ma tapasztalható biológiai diverzitás is egy „robbanásszerű” evolúciós eseménysor eredménye, amelyben kialakult az élet magasabb rendű formáinál, például az állatoknál és az embernél az ösztön, majd az öntudat. A tudat, mint az élő anyagi szerveződésben felbukkanó jelenség számomra azt jelzi, hogy elérkeztünk a kvantumvilágra jellemző magas frekvenciájú hatásterjedéshez, ami már tudatosan képezett információkat, gondolatokat is hordoz, vagyis beléptünk a Szellem birodalmába.

Az ember megjelenése az élővilágban, olyan nagy evolúciós ugrás, amely a hordán, családon, törzsön keresztül, a társadalmat, mint egy önálló evolúciós alanyt hozta létre. Amiből a vallások és az azokra épülő kultúrák sokasága alakult ki. Ezeknek ad címkét, mint a hatalom gyakorlásának különböző formáit gyakorló monarchiák, demokratikus, diktatórikus, köztársaságok, föderális és uniós birodalmak.

A hatalomgyakorlás társadalmi formációinak sokasága, lokális sokszínűsége, nem teszi lehetővé azt, hogy mindenkire egységesen alkalmazható jogszabályokat alkossunk a Földön. Ennek hiánya azonban az állandó konfliktusok forrása, a békétlenség fenntartása. Ezt a békétlenséget azonban tekinthetjük a társadalomtudomány tovább fejlődése katalizátorának, egy újabb evolúciós ugrás lehetőségének. Mivel nem ismerünk kommunikációra képes földönkívüli társadalmat, amelynek működése összehasonlítható lenne a földivel, nekünk kell megtalálni azt a társadalmi formációt, amely megakadályozza az önfelszámolást és biztosítja a túlélésünket. /mondhatjuk, hogy innen szép nyerni!/

 

 

Szólj hozzá!

A sötét anyagról

2019.02.03. 18:06 :: csimbe

A sötét anyagról annyit tudunk, hogy „vonzó” gravitációs hatása van, és nem hat kölcsön a fényes, vagy normál anyaggal. Azt is sejtik, hogy nem hajlamos a csomósodásra, vagyis van egy határa a sűrűsödésének. Ahhoz, hogy elkerüljünk egy jelentkező aszimmetriát, feltételezzük a sötét energiát, ami a „taszító” gravitációs hatást képviseli.

Az index fórumozók, bizonyára ismerik Szász I Gyula atomisztikus elméletét, amelynek lényege a gravitációs töltéseken alapul. Gyula tagadja a szingularitást, az Antianyagot, a kvarkokat-gluonokat és csak négy megmaradó elemi részecskét, elektron (-); Proton (+); pozitron (+); Elton (-); preferál. 

Az a legfurcsább része elméletének, hogy egy megmaradó részecskének kétféle, ráadásul aszimmetrikus töltése van, ahol az elektromos töltés jelentősen erősebb a gravitációs töltéssel szemben. Az elektromosság és a gravitáció hatása egymástól független, de azonos c sebességgel terjed.

Ebből az aszimmetriából kiindulva támadt az ötletem, ami további két töltött részecskéket a vizionál. Ezek éppen akkora gravitációs töltésekkel rendelkeznek, amik a kettős töltésűekből hiányoznak a szimmetriához, az egyenlő arányhoz.

A taszító gravitációval rendelkező elemi részecske a Presser (nyomó), a vonzóval rendelkező, pedig a Puller (húzó). Ez a két elemi részecske alkotja a sötét anyagot, amely nem hat kölcsön az elektromágnességgel, csak a gravitáción keresztül állnak kölcsönhatásban. A Nyomó részecske nem tud csomósodni, mivel mindegyik taszítja egymást és a közöttük létrejövő minimális távolság, az atomok méreténél is nagyobb. A Húzó részecskék azonban olyan közelre kerülhetnek egymáshoz, hogy „kvázi szingularitást”, vagyis a vonzó sötétanyagból álló kompakt tömeget, még egy eseményhorizonttal rendelkező fekete lyukat képezhetnek.

1, elektron: elektromos töltése (-) egymást taszítják. Gravitációs töltése (-) egymást vonzzák.
2, pozitron: elektromos töltése (+) egymást taszítják. Gravitációs töltése (+) egymást vonzzák.
„A két elemi töltés aránya: e/gmP = 0.966∙10+21, tehát az elektromágnesesség sokkal erősebb, mint a gravitáció.”
Az azonos elektromos töltések taszítják, a különbözőek vonzzák egymást.
3, Elton. elektromos töltése (-) egymást taszítják. Gravitációs töltése (-) egymást vonzzák.
4, Proton: elektromos töltése (+) egymást taszítják. Gravitációs töltése (+) egymást vonzzák.
Az azonos gravitációs töltések vonzzák, a különbözőek taszítják egymást.
5, Puller (húzó): (-) egyedi gravitációs töltése akkora, amennyi az elektron gravitációs töltését kiegyenlítené az elektromoséval. A Pullerek vonzzák egymást.
6, Presser (nyomó). (+) egyedi gravitációs töltése akkora, amennyi a Proton gravitációs töltését kiegyenlítené az elektromoséval. A Presserek taszítják egymást.
Ezek ketten az úgynevezett egyedi gravitációs töltéseket hordozó, elemi részecskék, melyek kiegyenlítik a kettőstöltéseket hordozó részecskékben meglévő aszimmetriát.
Az elektromos és gravitációs töltések mozgató hatása független egymástól, de a hatások terjedési sebessége azonosan (c).
Ez a hat elemi részecske egy feltételezett statikus pontban egyesülve, teljesen kiegyenlíti egymás hatását, vagyis semlegesítik egymás töltéseit. (Ez lenne az a potencia adag, vákuum kvantum, amiből az anyag hat elemi részecskéje keletkezik.) Ha beállna egy olyan szuperszimmetria, ami csak elméletben lehetséges, mintegy az ősrobbanást megelőző állapot, akkor ennek a potencia adagnak tartalmaznia kell az egész Univerzum energiáját/tömegét adó mértéket, értéket. Továbbá tartalmaznia kell az aszimmetrikus megosztások értékét, az elemi részecskék típusait és darabszámát megadó információt is.

Feltevésem szerint, ha az Univerzum ebből a hat féle megmaradó kvantumos töltéssel rendelkező elemi részecskéből áll, melyek hatása a fény sebességével terjed, akkor magyarázatot kapunk a háttérnélküliségre, a sötétanyagra, és nincs szükség az antianyagra. A részecskék taszító hatása, egyben a háromdimenziós tér forrása, ami a hátteret adja az anyagnak. A térnyelő szerepét pedig a vonzó sötétanyag játssza, aminek koncentrálódása, valóban a térkiterjedés hiánya mellett történik. A négy kettős, vagy aszimmetrikus töltésű részecske pedig az örökmozgó szerepét tölti be azzal, hogy csomósodnak és szétbomlanak, amivel folyamatosan gyorsuló-lassuló, vagy egyenletes mozgásban van tartva minden anyagi szereplője az univerzumnak.

A ma ismert nagyléptékű univerzum kép, amiben pókhálószerű, szálas szerkezetű struktúrát képez a fényes anyagból álló rendszerek, megmagyarázható azzal, hogy a vonzó sötét anyag, központi magja a galaxisoknak, amik a „gyöngysorból” font szálakat alkotják. A taszító sötét anyag pedig az, ami hatásával kitölti az űrt, kialakítja a teret, ami 3+1 dimenziós Minkowski tér. Azért feltételezem, azt hogy véges az univerzum, mert a végtelen tér, végtelen anyagsűrűség, végtelen energiasűrűség, nem passzol egy igazoltan véges sebességgel terjedő hatásokat keltő kvantumokhoz, a véges számú elemi részecskékhez. Ha csak 10 a + milliárdikon kitevőjű számosságot adunk a hat elemi részecskéknek, azok térforrás hatásukkal akkora méretű teret keltenek, ami bőven meghaladhatja a ma belátható univerzum méretét és nincs szükség a fénysebességnél nagyobb tértágulás felvetésére.

Ha a valós térnek az anyag és hatásának hiánya számít, ez esetben nem beszélhetünk a tér gyarapodásáról, zsugorodásáról, görbüléséről, mivel nincs mihez viszonyítani a tér struktúráját, kiterjedését, mert ugyebár az nincs neki. Ha elfogadjuk, hogy a tér abszolút, az anyagtól függetlenül is van, akkor végtelennek, folytonosnak kell lennie abszolút időben és minden térdimenzióban. Így a végtelen űr, a semmi, értelem szerűen nem lehet más, mint a valaminek, történetesen az anyagnak és hatásának szánt hely. Mivel a szándék is egy anyagból eredő elmebeli konstrukció, az elme hiányában a semmit, nem nevezhetjük helynek. Ennélfogva az univerzum az a hely, amely anyagból és a szellemből van, a végtelen semmiben.

 Az üres hely, viszont nem lehet dinamikus, időben fluktuáló, alapgerjesztett, mint a fizikai vákuum, ami már potenciális és aktivált energiát tartalmaz. A fizikai vákuum energiája azonban lehet alapgerjesztett, fluktuáló, lehet helytől és időtől függően változó az energiasűrűsége és így a geometriai struktúrája is leképezhető. Ez lenne a hullámtermészetű folytonos „anyag”, vagy a részecskék nélküli energiamező? Felmerül a kérdés, hogy ennek az energiamezőnek van-e forrása, nyelője, amitől a dinamikája van, vagy egy öröktől való, örökké létező végtelen halmaz, akár az üres hely? Amennyiben van forrása és nyelője, akkor abból nem lehet csak egy pár, hanem végtelen soknak kell lenni. Ezzel feltételezzük a diszkrét, vagy kvantumos téridőt, mint az energia legalapvetőbb formáját. Mivel a létező legkisebb adagot és a létező legnagyobb mennyiséget képviseli egyszerre a „neki szánt helyen a semmiben”.

 

Szólj hozzá!

Változatok egy témára

2018.12.11. 18:10 :: csimbe

      A matematikai pont szigorúan kiterjedés nélküli, így csak a végtelen és a nulla fogalmai köthetők hozzá. A fizikai pont, azonban egy statikus potencia, ami véges energiamennyiséget, tartalmaz olyan formában, aminek a „kiterjedtsége” nem érzékelhető. Más szóval a mérete és az értéke, semmilyen módon nem mérhető meg.

      Ez a fizikai pont, amikor aktivizálódik, akkor meg jelenik az idő kvantuma, ami egy fizikai pont kiterjedésének és összezsugorodásának eseményeit, mozgási periódusait, olyan formában mutatja fel, ami az „Ő”esetben két eseményt egy időben, vagyis egy kivételes pillanatban, az abszolút időben teljesít. Az a véges energiamennyiség, ami egy tér kvantumot az „abszolút időben” felmutat, az lesz a téridőnek egy kvantuma. A végtelen tér axiómája azt erőlteti ránk, hogy végtelen sok fizikai pont, és egyben felmutatott téridő kvantum létezik, egy időben, az abszolút időben. Ha ezt a téridő kvantum felmutatást, egy lokális eseménynek fogadjuk el, akkor ennek az eseménynek a megismétlődése között, nulla és Max, közötti véges időtartamok telnek el, az az egy intervallum.

      Felmerül a kérdés, hogy mekkora értékű ez az időintervallum? Amennyiben megegyezik az „abszolút idővel”, akkor a fizikai pontok és a felmutatott téridő kvantumok energiasűrűségének eloszlása egyenletes, homogén, és minimális a fluktuációja. Ha ezt a homogén primer kvantált közeget képzeletben egységnyi távolságon berácsozzuk Eukleidészi egyenesekkel, akkor két dimenzióban a tér-ületet (területet), három dimenzióban a tér-fogatot kapjuk, amit a hely, névvel is jelölünk. Mivel a helyet (a képzett térfogatokat) hézag mentesen kitöltik a téridő-kvantumok, és a potenciapontok, ebben az állapotban a végtelen halmaz megfelel az érzékelésen túli valóságnak, amit más néven transzcendensnek nevezünk.

      Viszont, ha a feltételezett intervallum hosszabb az abszolút időnél, akkor átlépünk egy bűvös határon a relatív idő tartományába, aminek szintén lesz egy alsó és felső határértéke, ami egy újabb, relatív időintervallumot képez. Ez a határátlépés azt is jelenti, hogy a homogenitásból, az ín homogenitás és a relativitás területére léptünk. Mivel a potenciapontok egy relatív időintervallumon belül tovább maradnak potensek, vagyis helyről- helyre, lokálisan nem mutatnak fel téridő kvantumokat, ott az energiasűrűség megnövekszik, amitől nagyobb lesz a lokális gerjesztés, a fluktuáció. Mivel ennek is van felsőhatára, ez azt jelenti, hogy a gerjesztési szint a felsőhatárt elérve, egy második kvantálás következik be. Ekkor jönnek létre a potenciapontok energiáiból az elektromos töltések kvantumai, külön-külön felmutatva a vonzást és a taszítást. Ezek hatása szferikusan szétterjed a még „túlgerjesztett” téridő halmazon. A globális egyensúlyi helyzet felé irányulva, létrejönnek a taszító vonzó gravitációs töltések is a maradék, elektromosság által hagyott, túlgerjesztett energiából. Ezért a gravitáció töltéseinek 42 nagyságrenddel kisebb a hatásuk. A második megmaradó kvantálással, kialakul egy globális erőegyensúly, a téridő és a töltések, vagyis az anyag elemi részecskéi között. Azonban a töltések közötti aszimmetria, lokálisan továbbgerjeszti, ín homogénné teszi az energiasűrűséget, amivel létrehozza az összetett anyagot, az érzékelhető valóságot.

Szólj hozzá!

A hullámokról és keltőikről.

2018.11.03. 21:28 :: csimbe

 

A hullámokról és azok közvetítő közegeiről

A földrengések a földkéregben felgyülemlett feszültségek oldódásakor keletkeznek és a rengésfészekből gömbszimmetrikus térhullámok formájában kerülnek a felszínre, ahol felszíni hullámokként terjednek tovább. A rengéshullámok terjedési sebessége a hang sebességével azonos. Lecsengési ideje, a kőzet/talaj sűrűségétől és homogenitásától is függ.

Az elektromágneses hullámok véges/maximum sebességgel terjednek a fizikai vákuumban. A fény sebességének korlátozottságára azt feltételezhetjük, hogy a fényhullám is valamilyen közegben halad és a világűr, valójában nem egy elméleti tér, vagy üres hely, hanem egy olyan közvetítő közeg, (éter) amiben anyag van, és az anyagok kölcsönhatásai, ebben hullámok formájában terjednek.

Az elektro-mágnesség és a gravitáció hatásai, egy mezőket alkotnak, amelyek hatótávolsága, és lecsengési ideje, a végtelen szemcsézett téridő, fluktuáló közege által van a c-re korlátozva. A van téridőkvantum­­ / nincs téridőkvantum haladási út, szaggatottsága miatt.  Az azonnali hatás, csak egy téridő kvantum mini-szingularitásának, annak a potenciapontnak van fenntartva ami a forrása, nyelője egyszerre. /Ezek azok az "időtlen" eseménypontok, amik a 4D Minkowski téridőt, mint statikus tömböt alkotják, a múlt, jelen, jövő egybegyúrásával./

A nagy tömegű testek által okozott „térgörbületi feszültség” oldódásakor keletkező gravitációs hullámokat nevezhetjük akár téridő-rengésnek is. Egy galaxis központjában lévő nagy tömegű test, okozta téridő-feszültséget, a galaxist halójával együtt képező anyag megforgatása, ellipszis pályán való mozgatása során oldja fel, létrehozva a galaxis spirálkarjait. Az ekkor keletkező gravitációs hullámok szferikusan szétszóródnak. Azért nehéz a detektálásuk, mert egy galaxisban általában csak egy igen nagy hullámkeltő, (rengésfészek) van és az is távol az észlelőtől. Azonban két nagyon nagytömegű hullámkeltő test ütközése egy galaxison belül, már akkora térhullámokat kelt, amelyet egy másik, távoli galaxisban is térrengésként lehet érzékelni. Ennyit a hullámokról.

Visszatérve a keltett hullámok közvetítő közegére, a téridőre.

Feltevésem szerint, a téridő szemcsézett, mérhetetlenül parányi téridő kvantumokból áll. Ezek a kvantumok egyben, az információ alapjeleit, az 1 és 0 tartalmazzák. Amikor globálisan alacsony, alapszíntű a fluktuációja a téridőnek, akkor a legkevesebb információt tartalmazza, mondjuk úgy, hogy Eukleidészi sík, statikus és anyag mentes.

Azonban, Einstein általános relativitáselméletének differenciálegyenlet rendszeréből kiszámolták, hogy az univerzum, vagyis a globális téridőnek egy rendszere nem lehet statikus, úgyhogy tágulni, vagy zsugorodnia kell. Vegyük alapvetésnek azt, hogy csak azt nevezzük univerzumnak, egy rendszernek, amit érzékszerveinkkel és műszereinkkel detektálni tudunk a végtelen téridőből. Ha azon túlra extrapoláltunk, bizonyíthatatlan következtetéseket teszünk. /mint ahogy én is/ Ha a végtelen téridő nem csak alapszinten fluktuál, hanem lokálisan tágul is, meg zsugorodik is, akkor már nem statikus és nem Eukleidészi sík, vagyis dinamikusan hullámzik.

A téridő kvantumáról. A téridő kvantumok, a forrás és nyelő állapotban kiterjedtek, a szingularitásban kiterjedés nélküliek. Alapszintű gerjesztésnél, a primer fluktuációnál fele-fele arányban van a kiterjedtség és annak hiánya. A kiterjedtség, forrás-nyelő arányának megváltozása határozza meg egy univerzumnyi lokális térfogat időbeli tágulását, vagy zsugorodását. Ahol a kvantumok térforrás, taszító állapota van többségben, ott tágul az univerzum, ahol a térnyelő, vonzó állapota dominál, ott zsugorodik az univerzum. Ez a kvantumgravitáció, amit a téridő fluktuáló kvantumai idéznek elő. Ez adja az elsődleges fluktuációt és azon túl, a másodlagos fluktuációt, a struktúra hullámzását a végtelen téridőnek, amely még ekkor is „anyagmentes”, vagyis alapgerjesztett állapotú.

Az anyagról: Mi van akkor, ha nem egy fénysebességet meghaladóan kitáguló, keletkező térfogatban, hanem a zsugorodó téridő tartományban történik meg az alapállapot túlgerjesztése, ami létrehozza az anyag elemi részecskéit? Amiből további lokális zsugorodásokkal képződik az összetett anyag. Indulunk ki abból, hogy az első szimmetriasértés, azaz a téridő túlgerjesztése, egy óriási nagy görbületi sugarú lokális halmaz okozta téridő feszültség oldódása, ami egyben a benne lévő sok-sok kisméretű téridő kvantum feszültség összegződő eszkalációja. Ez hozza létre az anyagot, amely a konvergencia és divergencia információi alapján jön létre. Ezzel visszajutunk a „közeg” alapegységéhez, a téridő kvantumhoz, és mint annak forrás és nyelő állapotához, a taszító-vonzó hatásához. Az anyag megszületésének a kvantumgravitáció okozta túlgerjesztés a kiváltó oka. Az anyag sűrűsödése, ütközésekkel jár, ami tovább melegíti az anyagot, egészen a fúziós reakció beindulásáig, majd a csillagok és galaxisok sugárzása az idő közben tágulási fázisba átlépő téridő tartományban, az univerzumban eloszlik és lehűl. Ami a mi univerzumunkban jelenleg 2,7K-nak mérhető. (A forró ősatom elméletre lehet ugyan következtetni, de nem kell feltétlenül elfogadni. Így az ősrobbanásra, mint ami nagyon hasonlít a teremtésre, semmi szükség.)

Az anyag lényege, a mozgásokból ered. Egy téridő kvantum egy forrás és nyelő, vagyis annak mozgató hatása maga az erő, ami ki-be fluktuál egy szingularitásból. Ez a fluktuáció képezi a teret és a valós időkvantumot, így a téridő kvantumot. Amikor nem fluktuál, vagyis szingularitásban van, abban a bizonyos képzetes időpontban, akkor nincs tér, viszont a potenciális erő benne van. Tehát a tér, az idő, az anyag, a mozgásból ered, a mozgást adó erő, pedig a pontszerű potenciából. Ami nem egy végtelenül nagy erő, hanem egy nullához nagyon közeli kis potenciaerő, amiből viszont végtelen sok létezik. Mer ugye: „Sok kicsi, az sokra megy.”

Szólj hozzá!

Valós dolog a szingularitás?

2018.10.07. 18:48 :: csimbe

Valós, vagy elméleti dolog a szingularitás?

 

Én el tudok képzelni valós szingularitást, de csak meghatározott parányi potenciális energiatartalommal bíró kvantumot, úgymint egy térnyelő pontot. Ez a térnyelő azonban tér forrásává is képes alakulni egy nagyon parányi időtartamig. Mivel a felszabaduló végtelen szabadságfokával, a minden irányú mozgással egy kiterjedt tér-idő kvantumot képez. Az, hogy a térnyelő mennyi ideig funkcionál, amíg el nem éri a szingularitást, azt rövidsége miatt szintúgy nem tudjuk megmérni. Azonban tételezzük fel, hogy mindkét időtartam véges, azonos határértékkel rendelkezik. Ennek alapján kvantumosnak számít az idő, amíg a „szemcsés”téridő elemének tekintjük. A négydimenziós téridő struktúráját a végtelen sok téridő-kvantum képezi és a globális, végtelen téridő dinamikáját, gerjesztettségét, a van tér- nincs tér, a taszítás-vonzás időbeli fluktuációja adja. A térnyelők, (parányszingularitások) adják a gravitáció vonzó hatását, a térforrások pedig a taszító hatást. Ezek a hatások képezik azt az alapszintű gerjesztettséget, amit kvantumgravitációnak nevezünk. Amennyiben nem történik ennek a skalármezőnek egy lokális túlgerjesztése, vagyis egy helyi szimmetriasértése, a globális téridő anyagmentesnek számít.

Amikor több helyen is bekövetkezik a szimmetriasértés, vagyis a lokális túlgerjesztés, akkor felbukkanó módon létrejönnek az elektron és a pozitron, valamint a proton és az elton nevű elemi részecskék, amelyek a kvantumos elektromos és gravitációs töltések hordozói, amik a téridő kvantumához képest "túltöltöttek". Ezzel létrejön az anyag, amely a téridőhöz képest túlgerjesztett, fénysebességre felpörgetett állapotú energiacsomag, aminek a hatása a távolság négyzetével arányosan csökkenő. Az a hatás, amit az elemi részecskék okoznak, szintén vonzó és taszító, amely azonban egy újabban felbukkanó szimmetriasértés miatt nem egyforma az elektromosság és a gravitáció esetében. Mivel az elektromosság hatása képviseli a túlgerjesztettség nagyobb részét, a kisebb része a gravitáció hatásának marad. Azonban az egy részecskében összegződött különböző töltések egy darab tömegpontként mutatkoznak meg. Amikor ezek a részecskék találkoznak, egy semleges töltésű, kifelé tömeg-nélkülinek tűnő stabil részecskéket, neutrínókat alkotnak. Ezzel lecsökkentik a globális téridőben lévő anyaghalmaz gerjesztettségét. Mivel nem az összes elemi részecske alkot semleges párt, a fennmaradó mennyiség a csomósodással és szétbomlással képezi az összetett anyagot, amely ezzel további, magasabb szintre gerjesztődik és lecsillapodik, a mozgásállapota és összetétele függvényében.

A tömeggel bíró anyag, vagyis a kifelé vonzó és taszító gravitációs hatású anyag saját-mozgása, nem érheti el a fénysebességet, vagyis azt a sebességet, amivel a töltések hatása szétterjed, az EM és Gr mezőket alkotva.

Az elektromosan semleges anyag, a vonzó gravitáció hatása alá tartozik, a gravitációsan semleges, azonban mindkettő alá. Ezért az, magától nem könnyen csomósodik, de nem is szóródik szét. Ott marad a keletkezési helyén, mint egy „mozdulatlan” anyag halmaz, aminek a belsőjében tovább képződik az elektromosan és gravitációsan töltött anyag. Végül is a töltött és semleges tömeges anyag az, ami idővel egy galaxist képez. A tömeget hordozó és a tömeg-nélkülinek tűnő anyag „semleges tömege”, a galaxist beburkoló óriási mennyisége, már képes a téridő struktúráját, energiasűrűségét befolyásolni. Ezzel gravitációs és optikai lencsehatást okozni.

A végtelen anyagmentes szemcsézett 4D téridő, végül is egy dinamikus alap-gerjesztett állapotú skalármező, amely időnként képes a szimmetriasértésre, a lokális helyeken való tovább gerjedésre, ezzel a tömeges anyagot felmutatni, amivel lokálisan megváltoztatja a szerkezeti struktúráját. Így nem szükséges egy olyan egyszeri kezdőpontra, ősrobbanásra következtetni, amiből felbukkan a tér és az idő, az anyagi univerzum és végül az erre reflektáló emberi értelem.

Szólj hozzá!

A folytonosság differenciálható, a dimenzió elhajlítható

2018.06.21. 20:26 :: csimbe

A folytonosságról

 

A Newton által megalkotott matematikai eljárásnak, a differenciálszámításnak is alapja a folytonosság. Azonban a folytonos tér értelmezése csak diszkréten, vagyis térdimenziókként lehetséges. Ehhez minimum háromra van szükségünk. Mivel kiderült, hogy a folytonos tér nem statikus, hanem dinamikus és állandó mozgásban van, ennek értelmezéséhez az időre is szükségünk van.  Az idő nem más, mint a periodikus, vagy ciklikus mozgások számbavételén alapuló kelléke, a folytonos mozgás feldarabolásának.

Mi van akkor, ha a folytonos tér egyenes dimenzióinak meggörbüléséből származik mindaz, ami a világmindenséget alkotja, vagyis az anyag-energia? Ami ha folytonos, annak feldarabolására is kell, hogy legyen egy kellékünk, még pedig a geometria, ami a térdimenziók meggörbítése, zsugorítása, majd pontszerűvé eliminálása.

Felmerül a kérdés, hogy e kellékek az idő és a geometria, az értelmes elme szüleményei, vagy már egy meglévő, de rejtett adottsága a folytonos és mozgásban lévő téridőnek, amit majd az értelmes elmének kell felismerni és felhasználni? Tehát az a legfőbb kérdés, hogy maga a valóság, vagy az elme szüleménye mindaz, amit tapasztalásnak nevezünk?

Mivel a folytonosságot, a végtelenséget nem lehet személyesen, egyénenként megtapasztalni, szükséges a differenciálás, a darabonként való értelmezés, és az egymáshoz való viszonyítás. Ahogyan már egységesnek kezeljük a téridőt, mint az abszolút lét alapját, a viszonyítások valós tárgyát, úgy egységesnek kell kezelnünk a relatív tapasztalatok tárgyát és tapasztalók alanyát is, mivel a közös folytonos alapból differenciálva származnak ők is.

Még egy fontos kérdés, hogy ki, vagy mi végzi el ezt a differenciálását a téridőnek, ami a relatív tapasztalókat eredményezi?

Planck szerint a fény intenzitása nem csökkenthető le tetszőlegesen kicsi mértékben, hanem van egy legkisebb energiaadag, amely arányos a frekvenciával: E = h·f, amelyben az impulzusnyomaték dimenziójú állandót, (h) róla nevezték el. De mi van akkor, ha a Planck állandó, csak egy Lagrange féle szorzótényező, egy multiplikátor, amely egy olyan téridőben lokálisan állandósult folyamatnak a leírására, megnevezésére szolgál, amit a folytonosságból való látszólagos „kiszakadásának”, vagyis elemi részecskének tekintünk?

A térnek a görbületlen, és a végtelen nagy görbületű, az úgymond szingularitás közötti, minden lehetséges állapota, egy végtelen skalártér, a Minkowski féle 4D téridő, amelynek struktúrája adja ki a mozgásnak és az információnak felső határát megszabó sebességet, a fénysebességet. Ez a sebesség egyben a kölcsönhatások terjedési sebességének is felsőhatárt ad, elválasztva az okot az okozattól. A Riemann geometria, mint kellék, már nem csak az eseményekkel, hanem azok fizikai tárgyával is foglalkozik, a már alapvetően görbült téridőben.

A lokálisan rezonátorokká dermedt fénysebességű forgást, nevezzük töltéssel rendelkező anyagi részecskéknek, míg a közöttük fellépő fénysebességgel terjedő hatást mezőknek, más néven elektromos, mágneses, gravitációs „térnek”. A lokálisan kialakult „részecskék” között vannak időben hosszan kitartók, úgynevezett „megmaradók” és vannak rövid életűek, amik a részecskék csomósodásban és a szétbomlásban játszanak szerepet. Az egyszerűtől a kaotikusan bonyolultig terjed a dinamikus téridő, lokális anyaggá szerveződése, amelynek van egy kitüntetett létformája is, az élő struktúra, amelyre az önfenntartó rendezettség, a rendszeresség, a tudat és az értelem jellemző. Ezen a struktúrán, csak a „véletlenszerűen” bekövetkező apró megváltozások a mutációk, valamint a környezethez való hosszas alkalmazkodás változtatnak, amit ma evolúciónak nevezünk. Az evolúciót, tekinthetjük egy olyan kelléknek is, ami az élet folytonosságának differenciálására szolgál. Az értelem, viszont az a kellék, amely az információ folytonosságának differenciálását szolgálja.

Szólj hozzá!

Egy alternatív Természetfilozófia

2017.12.30. 18:59 :: csimbe

A természetben megfigyelhető dolgok, mindnyájan relatív mozgásban vannak, mivel abszolút nyugalomban lévő viszonyítási pont nem létezik. Az álló, csak valami mozgóhoz kapcsolódva, ahhoz képest „áll”. Van a természetnek egy olyan effektív mozgása, aminél gyorsabb nem létezik, ez pedig a hatások terjedése, amibe beletartozik az információterjedés is. Mivel nincs azonnali távolhatás, a tér és az idő fogalmait összeköti a hatások mindenirányú, véges sebességű terjedése, amit a globális téridőnek is nevezhetünk. A globális téridő, úgymint a pontszerű fizikai objektumok, a források és nyelők által keltett összhatás, az objektumok sajátmozgásához, valamint egymáshoz való erőviszonyához biztosít teret és időt. A fizikai objektumok, más szóval az anyag, ebben a végtelen hatástérben egzisztál az idő végtelenségében. Vagyis az anyag elemi részecskéi, öröktől vannak, és örökké lesznek. Ezért a pontszerű elemi részecskéknek öröktől való, megmaradó tulajdonságaik vannak, amiket a kifejtett hatásaikon keresztül észlelhetünk és különböztethetünk meg. Egy örökös tulajdonág a térhatás, ami a tér-forrás, mint ki-taszító hatás, valamint a tér-nyelő, mint be-vonzó hatás. Az előzőekhez kapcsolódó, nevesített tulajdonságok az elektromágnesség, valamint a gravitáció. Ezen tulajdonságok is magukban őrzik a taszítást és vonzást, azonban az egymáshoz való viszonyuk már különbözik. Az elektromos töltések és gravitációs töltések saját hatásteret, mint erőmezőt képeznek, amelyek függetlenek egymástól, de egyforma maximált terjedési sebességük van. Az elektromosság, töltésének legkisebb mértéke, kvantuma, 48 nagyságrenddel nagyobb, mint a gravitáció töltésének legkisebb kvantuma. Ezen kvantumos töltések, viszont egy darab pontszerű elemi részecskében együttesen, egy-időben fejtik ki a hatásukat. Ezekből négy különböző típust ismerünk. Az elektronban egy elektromosan vonzó kvantum és egy darab gravitációsan taszító kvantum található. A pozitronban egy elektromosan taszító és egy gravitációsan vonzó kvantum található. Amikor találkozik az elektron a pozitronnal, az elektromos töltéseik vonzzák egymást, a gravitációs töltéseik, azonban taszítják egymást. Ezért nem tudnak olyan közel kerülni egymáshoz, hogy a térnek egy pontját alkossák, ezért identitást váltva, egy erős kötésű, semleges elektron neutrínót képeznek.

Protonban, egy a pozitronéval megegyező elektromosan taszító kvantum van és a gravitációsan vonzó kvantumok száma 1836 db. Az Eltonban, egy darab elektromosan vonzó és a gravitációsan taszító kvantumok száma 1836 db. Amikor ezek találkoznak, egy erősen kötött proton neutrínót képeznek.

Egy megkülönböztető tulajdonság az is, hogy az azonos elektromos töltések taszítják egymást, a különbözőek meg vonzzák. A gravitáció azonos töltései vonzzák, a különbözők, meg taszítják egymást. 

Ezek alapján négy darab eltérő tulajdonságokat hordozó elemi részecskéket, pontszerű anyagot különböztethetünk meg egymástól. A közös és az egyedi tulajdonságok biztosítják azt, hogy az elemi részecskék mozogni tudjanak az általuk keltett hatástérben, a globális téridőben. Valamint lehetőséget adnak a részecskék csomósodására és azok felbomlására. Tulajdonképpen az anyagnak sűrűsödését és ritkulását teszik lehetővé, amely tartós kötéseket, neutrínókat és atomokat eredményez, amelyek szintén egyedi, csak rájuk jellemző tulajdonságokat hordoznak. Kialakulnak azonban ideiglenes, vagy instabil kötések is, amelyek ha szétbomlanak, a kötési energiájukat szétsugározzák, ami a globális téridőben, egy nem konzervatív mezőben lecseng, elenyészik.

Az időben hosszan tartós kötésben lévő atomok, egyre bonyolultabb struktúrákat, anyagi létformákat alkotnak, amelyek egyre bonyolultabb szerveződései képezik a kémiai elemeket, a szervetlen és a szerves anyagot. A szerves anyagból jött létre az Élet, mint az anyagnak szerveződési és minőségi legmagasabb foka. Az élő létforma már olyan összetett, kibővült tulajdonságokkal rendelkezik, amellyel az élettelen anyag még nem. Ugyanakkor az élőben, megtalálhatók az élettelen anyag tulajdonságai is.  Az élettel rendelkező anyagi szerveződéseknek, az úgynevezett biomasszának, legmagasabb minőségi fokozatát az a főemlős faj képviseli, amit Embernek nevezünk.

Amikor az anyag leg elemibb formája, mint az elektron, olyan tulajdonságokkal rendelkezik, hogy mozgásteret képez magának, amiben aztán önálló mozgásra képes, elgondolkodik az ember, hogy hol húzódik az élettelen, és élő között meghúzható határ. Ami az alapvető, vagy primer tulajdonságokat illeti, a taszítás-vonzás, kiárasztás- beszívás, képességével minden anyagcserét végző élőlény is rendelkezik. Egy petesejt és egy ondósejt is önálló anyagcserét végez akkor is, ha még nem találkoztak. Az ivarsejtek találkozása és az egybeolvadás, megtermékenyülés után, valamint a zigóta méhlepénybe ágyazódása után, fejlődésnek indul az önálló embrió. Aminek a negyedik hét után már dobog a szíve, ami a vér kiárasztását és beszívását jelenti. A külvilágra születést követően, beindul a csecsemő légzése, ami szintén a kiáradás és beszívás, az anyagcsere alapvető eleme. A szívdobbanás és levegővétel olyan primer tulajdonsága a magasabb rendű életnek, mint az elemi részecskéknél az elektromos és gravitációs töltések együttes birtoklása. Tudom, ez egy merész analógia a kettő között, de szerintem ez mossa el a választóvonalat az élettelen és az élő között. Megalapíthatjuk, hogy az Univerzum egy élő entitás, amely végtelen sok arcát mutatja a valósságának.  

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása