Minden lehetséges

A folytonosságról

A Newton által megalkotott matematikai eljárásnak, a differenciálszámításnak is alapja a folytonosság. Azonban a folytonos tér értelmezése csak diszkréten, vagyis térdimenziókként lehetséges. Ehhez minimum háromra van szükségünk. Mivel kiderült, hogy a folytonos tér nem statikus, hanem dinamikus és állandó mozgásban van, ennek értelmezéséhez az időre is szükségünk van.  Az idő nem más, mint a periodikus, vagy ciklikus mozgások számbavételén alapuló kelléke, a folytonos mozgás feldarabolásának.

Mi van akkor, ha a folytonos tér egyenes dimenzióinak meggörbüléséből származik mindaz, ami a világmindenséget alkotja, vagyis az anyag-energia? Ami ha folytonos, annak feldarabolására is kell, hogy legyen egy kellékünk, még pedig a geometria, ami a térdimenziók meggörbítése, zsugorítása, majd pontszerűvé eliminálása.

Felmerül a kérdés, hogy e kellékek az idő és a geometria, az értelmes elme szüleményei, vagy már egy meglévő, de rejtett adottsága a folytonos és mozgásban lévő téridőnek, amit majd az értelmes elmének kell felismerni és felhasználni? Tehát az a legfőbb kérdés, hogy maga a valóság, vagy az elme szüleménye mindaz, amit tapasztalásnak nevezünk?

Mivel a folytonosságot, a végtelenséget nem lehet személyesen, egyénenként megtapasztalni, szükséges a differenciálás, a darabonként való értelmezés, és az egymáshoz való viszonyítás. Ahogyan már egységesnek kezeljük a téridőt, mint az abszolút lét alapját, a viszonyítások valós tárgyát, úgy egységesnek kell kezelnünk a relatív tapasztalatok tárgyát és tapasztalók alanyát is, mivel a közös folytonos alapból differenciálva származnak ők is.

Még egy fontos kérdés, hogy ki, vagy mi végzi el ezt a differenciálását a téridőnek, ami a relatív tapasztalókat eredményezi?

Planck szerint a fény intenzitása nem csökkenthető le tetszőlegesen kicsi mértékben, hanem van egy legkisebb energiaadag, amely arányos a frekvenciával: E = h·f, amelyben az impulzusnyomaték dimenziójú állandót, (h) róla nevezték el. De mi van akkor, ha a Planck állandó, csak egy Lagrange féle szorzótényező, egy multiplikátor, amely egy olyan téridőben lokálisan állandósult folyamatnak a leírására, megnevezésére szolgál, amit a folytonosságból való látszólagos „kiszakadásának”, vagyis elemi részecskének tekintünk?

A térnek a görbületlen, és a végtelen nagy görbületű, az úgymond szingularitás közötti, minden lehetséges állapota, egy végtelen skalártér, a Minkowski féle 4D téridő, amelynek struktúrája adja ki a mozgásnak és az információnak felső határát megszabó sebességet, a fénysebességet. Ez a sebesség egyben a kölcsönhatások terjedési sebességének is felsőhatárt ad, elválasztva az okot az okozattól. A Riemann geometria, mint kellék, már nem csak az eseményekkel, hanem azok fizikai tárgyával is foglalkozik, a már alapvetően görbült téridőben.

A lokálisan rezonátorokká dermedt fénysebességű forgást, nevezzük töltéssel rendelkező anyagi részecskéknek, míg a közöttük fellépő fénysebességgel terjedő hatást mezőknek, más néven elektromos, mágneses, gravitációs „térnek”. A lokálisan kialakult „részecskék” között vannak időben hosszan kitartók, úgynevezett „megmaradók” és vannak rövid életűek, amik a részecskék csomósodásban és a szétbomlásban játszanak szerepet. Az egyszerűtől a kaotikusan bonyolultig terjed a dinamikus téridő, lokális anyaggá szerveződése, amelynek van egy kitüntetett létformája is, az élő struktúra, amelyre az önfenntartó rendezettség, a rendszeresség, a tudat és az értelem jellemző. Ezen a struktúrán, csak a „véletlenszerűen” bekövetkező apró megváltozások a mutációk, valamint a környezethez való hosszas alkalmazkodás változtatnak, amit ma evolúciónak nevezünk. Az evolúciót, tekinthetjük egy olyan kelléknek is, ami az élet folytonosságának differenciálására szolgál. Az értelem, viszont az a kellék, amely az információ folytonosságának differenciálását szolgálja.

A természetben megfigyelhető dolgok, mindnyájan relatív mozgásban vannak, mivel abszolút nyugalomban lévő viszonyítási pont nem létezik. Az álló, csak valami mozgóhoz kapcsolódva, ahhoz képest „áll”. Van a természetnek egy olyan effektív mozgása, aminél gyorsabb nem létezik, ez pedig a hatások terjedése, amibe beletartozik az információterjedés is. Mivel nincs azonnali távolhatás, a tér és az idő fogalmait összeköti a hatások mindenirányú, véges sebességű terjedése, amit a globális téridőnek is nevezhetünk. A globális téridő, úgymint a pontszerű fizikai objektumok, a források és nyelők által keltett összhatás, az objektumok sajátmozgásához, valamint egymáshoz való erőviszonyához biztosít teret és időt. A fizikai objektumok, más szóval az anyag, ebben a végtelen hatástérben egzisztál az idő végtelenségében. Vagyis az anyag elemi részecskéi, öröktől vannak, és örökké lesznek. Ezért a pontszerű elemi részecskéknek öröktől való, megmaradó tulajdonságaik vannak, amiket a kifejtett hatásaikon keresztül észlelhetünk és különböztethetünk meg. Egy örökös tulajdonág a térhatás, ami a tér-forrás, mint ki-taszító hatás, valamint a tér-nyelő, mint be-vonzó hatás. Az előzőekhez kapcsolódó, nevesített tulajdonságok az elektromágnesség, valamint a gravitáció. Ezen tulajdonságok is magukban őrzik a taszítást és vonzást, azonban az egymáshoz való viszonyuk már különbözik. Az elektromos töltések és gravitációs töltések saját hatásteret, mint erőmezőt képeznek, amelyek függetlenek egymástól, de egyforma maximált terjedési sebességük van. Az elektromosság, töltésének legkisebb mértéke, kvantuma, 48 nagyságrenddel nagyobb, mint a gravitáció töltésének legkisebb kvantuma. Ezen kvantumos töltések, viszont egy darab pontszerű elemi részecskében együttesen, egy-időben fejtik ki a hatásukat. Ezekből négy különböző típust ismerünk. Az elektronban egy elektromosan vonzó kvantum és egy darab gravitációsan taszító kvantum található. A pozitronban egy elektromosan taszító és egy gravitációsan vonzó kvantum található. Amikor találkozik az elektron a pozitronnal, az elektromos töltéseik vonzzák egymást, a gravitációs töltéseik, azonban taszítják egymást. Ezért nem tudnak olyan közel kerülni egymáshoz, hogy a térnek egy pontját alkossák, ezért identitást váltva, egy erős kötésű, semleges elektron neutrínót képeznek.

Protonban, egy a pozitronéval megegyező elektromosan taszító kvantum van és a gravitációsan vonzó kvantumok száma 1836 db. Az Eltonban, egy darab elektromosan vonzó és a gravitációsan taszító kvantumok száma 1836 db. Amikor ezek találkoznak, egy erősen kötött proton neutrínót képeznek.

Egy megkülönböztető tulajdonság az is, hogy az azonos elektromos töltések taszítják egymást, a különbözőek meg vonzzák. A gravitáció azonos töltései vonzzák, a különbözők, meg taszítják egymást. 

Ezek alapján négy darab eltérő tulajdonságokat hordozó elemi részecskéket, pontszerű anyagot különböztethetünk meg egymástól. A közös és az egyedi tulajdonságok biztosítják azt, hogy az elemi részecskék mozogni tudjanak az általuk keltett hatástérben, a globális téridőben. Valamint lehetőséget adnak a részecskék csomósodására és azok felbomlására. Tulajdonképpen az anyagnak sűrűsödését és ritkulását teszik lehetővé, amely tartós kötéseket, neutrínókat és atomokat eredményez, amelyek szintén egyedi, csak rájuk jellemző tulajdonságokat hordoznak. Kialakulnak azonban ideiglenes, vagy instabil kötések is, amelyek ha szétbomlanak, a kötési energiájukat szétsugározzák, ami a globális téridőben, egy nem konzervatív mezőben lecseng, elenyészik.

Az időben hosszan tartós kötésben lévő atomok, egyre bonyolultabb struktúrákat, anyagi létformákat alkotnak, amelyek egyre bonyolultabb szerveződései képezik a kémiai elemeket, a szervetlen és a szerves anyagot. A szerves anyagból jött létre az Élet, mint az anyagnak szerveződési és minőségi legmagasabb foka. Az élő létforma már olyan összetett, kibővült tulajdonságokkal rendelkezik, amellyel az élettelen anyag még nem. Ugyanakkor az élőben, megtalálhatók az élettelen anyag tulajdonságai is.  Az élettel rendelkező anyagi szerveződéseknek, az úgynevezett biomasszának, legmagasabb minőségi fokozatát az a főemlős faj képviseli, amit Embernek nevezünk.

Amikor az anyag leg elemibb formája, mint az elektron, olyan tulajdonságokkal rendelkezik, hogy mozgásteret képez magának, amiben aztán önálló mozgásra képes, elgondolkodik az ember, hogy hol húzódik az élettelen, és élő között meghúzható határ. Ami az alapvető, vagy primer tulajdonságokat illeti, a taszítás-vonzás, kiárasztás- beszívás, képességével minden anyagcserét végző élőlény is rendelkezik. Egy petesejt és egy ondósejt is önálló anyagcserét végez akkor is, ha még nem találkoztak. Az ivarsejtek találkozása és az egybeolvadás, megtermékenyülés után, valamint a zigóta méhlepénybe ágyazódása után, fejlődésnek indul az önálló embrió. Aminek a negyedik hét után már dobog a szíve, ami a vér kiárasztását és beszívását jelenti. A külvilágra születést követően, beindul a csecsemő légzése, ami szintén a kiáradás és beszívás, az anyagcsere alapvető eleme. A szívdobbanás és levegővétel olyan primer tulajdonsága a magasabb rendű életnek, mint az elemi részecskéknél az elektromos és gravitációs töltések együttes birtoklása. Tudom, ez egy merész analógia a kettő között, de szerintem ez mossa el a választóvonalat az élettelen és az élő között. Megalapíthatjuk, hogy az Univerzum egy élő entitás, amely végtelen sok arcát mutatja a valósságának.  

Fogadjuk el alapvető axiómaként, hogy minden lehetséges. Ebben az értelemben, minden potenciális létezőnek tekinthető addig, amíg nem válik aktuálissá, vagyis megnyilvánulttá. Amennyiben a tudást az összes információ részhalmazának tekintjük, a mindentudás képezi a teljes halmazát, az egységét az információknak. A mindentudást, csak egy és potenciális állapotban lehet elképzelni, és értelmezni, mivel a jelekben, a sokaságban megnyilvánult teljes halmaza nem más, mint az információk káosza, amely egyként, nem értelmezhető. Amennyiben az információ áramlását, a tudás jelekként való átadásának tekintjük, a jel, vagy jelenség képezi a hatást, amely megnyilvánítja azt, és észlelhetővé teszi. A tudásnak, mint a szellemnek a hatás, a jel a hordozója, amely az anyagban megnyilvánult információ. Az anyag tulajdonképpen a szellem erejének felmutatója, fizikai hordozója. Azonban van az anyagnak olyan „alacsony”megnyilvánulási formája is, amely csak akkor válik értelmezhetővé, amikor megjelenik az anyagnak egy olyan „magas” szervezettségi szintje, amit már információ feldolgozó, értelmező entitásnak nevezhetünk. Az információ legkisebb anyagi hordozóját, úgymint a legkisebb hatást, a legrövidebb utat, a legrövidebb időt, képviselő entitást, nevezzük el a téridő kvantumának. Amikor a megnyilvánulás folyamata során, az egyből „végtelen”sok lesz, akkor alakul ki a dinamikus téridő, amely az anyagnak első, leg elemibb formája. Ezért a téridő képezi valóság első megnyilvánult formáját, amely a (hatás) mozgás, a távolság és az idő információit együttesen hordozza, felmutatja az észlelők számára. Ha a fenti szisztéma szerint értelmezzük az anyag továbbfejlődését, akkor a nagyobb információadag, nagyobb anyagi „elemi részecske” felbukkanását eredményezi. Ezek lennének a ma ismert anyag építőkövei, amelyekből az Ember is felépül. Minél összetettebb az anyag struktúrája, annál több információt hordoz, egyrészt a róla való tudás szempontjából, másrészt a környezettel való kölcsönhatásáról. A potenciális információk anyagon keresztüli megnyilvánulása, minőségi fokozatokként is értelmezhető, amelybe beletartozik az élet is, úgymint az anyagi világ magasabb szintű fejlődési folyamata. Ez a minőségi fejlődési folyamat, jó esetben exponenciális, de lehetnek lokálisan stagnáló és hanyatló szakaszai is. Amikor a potenciális információk mennyisége már jóval kevesebb, mint a megnyilvánultaké, a tudás mennyisége és minősége olyan magas szintre jut, amely egyben az anyag szerveződési és hatóképességének a csúcspontját, a megnyilvánulási plafont jelenti. Ennélfogva, a megnyilvánult anyagi világban nem tapasztalható meg a szó szerinti mindentudás és minden-hatás. Ahhoz a létező összes anyagnak, beleértve a téridőt képezőt is, egy kollapszus által eggyé kellene válnia. Azt a fennmaradó, vagy felhasználatlan potenciális információt, tekinthetjük a szellem elhagyott lakhelyének, ahová a megnyilvánulást követően majd visszatér. A mindentudás és minden-hatás paradoxonja az, hogy e kettő, csak a megnyilvánulatlanságban összpontosulhat, amit a megnyilvánulásban, az anyagi világban nem tapasztalhatunk meg.

Az evolúció, mint létszerveződési folyamat, „munkája” során az anyagot használja fel az információk belekódolásával. Ennek a kódolási folyamatnak, vannak fejlődő, stagnáló és hanyatló stádiumai. Az ember megjelenése, egy kiugróan gyors, mutációs folyamat eredménye. Azonban az emberi génállomány fejlődése jelenleg egy lassú, stagnáló állapotban van. Az emberi beavatkozás a természetes folyamatokba, már a növények termesztése és az állatok szelekciós tenyésztése során elkezdődött. Azonban a géntechnológia, vagy génsebészet, a genetikai kód tudatos átírása, még csak évtizedes múltra tekint vissza. A további fejlődésnek, inkább erkölcsi, mint anyagi akadálya van. Az emberiséget eddig is megosztó vallási, kulturális, erkölcsi és anyagi különbségeket, genetikai módosítással tetézni, óriási felelősséggel jár, aminek súlyát kevés tudós vállalja. Különös tekintettel, Dr. Mengele munkásságára.

Az őssejt kutatás, azonban erős lendületet vett, különösen a rákgyógyítás vonatkozásában. Annyit már ismer a tudomány, hogy az őssejtek maguktól alakulnak a fajnak megfelelő szervek és szervezetek specifikus sejt állományává. Azt is megismerték, hogy vannak elöregedő és elburjánzó, vagyis fiatalon maradó sejttípusok. Az előbbiek programjában szerepel a halál. Az utóbbiak, azonban csak a gazdatest felfalása után halnak éhen. A halhatatlanság nem szerepel semmilyen genetikai kód programjában. Ennek felül írása, már emberfeletti feladatnak számít. Az, hogy az ÉLET megjelent a Földön, az az őssejteknek köszönhető, mivel ezek a szaporodás aktusaival úgymond, halhatatlanságot, vagy hosszú távú fennmaradást biztosítanak az élőlények számára.

Ismereteink szerint, van három alaptípusa a sejteknek, melyek a „halhatatlan” őssejt, az öregen elhaló sejt, és a fiatalon elhaló „rák”sejt. Ezek kombinációi megtalálhatók minden élőlényben, csak az arányuk patologikus felbomlása, végzetes következménnyel jár. Ennek okait kutatják azok, akik nem vallási indítatásból hisznek a halhatatlanságban.

Egy kis elkalandozás a fantázia világába. Mint fentebb említem, az ember megjelenése, egy kiugróan gyors, mutációs folyamat eredménye. Elődeink, már a legkorábbi feljegyzésekben említést tesznek kimérákról, kentaurokról, majd megjelennek a vérfarkasok és a vámpírok. Mi van akkor, ha elfogadjuk ezek létezését azzal a kitétellel, hogy egy felsőbb hatalom, beavatkozása kitörölte őket a genetikai kódok programjaiból? Mivel az ember létrejöttének idején, olyan felgyorsult állapotban volt az evolúció, a sorozatos mutáció, hogy a földön élő lények között, spontán alakultak ki hibridek és kimérák. Így lenne logikai alapja annak is, hogy 900 évig élt Noé, a görög mondák nem légből kapottak, a vérfarkas és vámpír legendáknak van némi valós előzménye. Ebbe a genetikai káoszba beavatkozó felsőbb hatalmon érthetünk egy földönkívüli magasan fejlett civilizációt, de akár az Istent. A reguláció szükséges volt az emberi faj fennmaradása érdekében, azonban ennek is egyszer elévül a hatása. Erre utal a halandóság kitörölhetetlen bekódolása.

A határozatlanság is meghatározott?

A határozatlansági reláció szerint, egy valami helyének és az impulzusának pontos értéke, mértéke nem határozható meg egyszerre, csak külön-külön. Vagyis az egyik érték mindig meghatározatlan marad. Tételezzük fel, hogy a mérendő értékek együttes határozatlansága olyan, mint egy eseményhorizont által bezárt terület, ami magában foglalja azt a valamit, pl. részecskét, aminek a pontos tulajdonságai még meghatározatlan értékűek. Minél jobban meghatározzuk egy részecske valamelyik tulajdonságának értéket, annál kisebb lesz az eseményhorizontjának sugara, vagyis a határozatlansági felhő tartománya.

A hullám-észecske kettőség értelmében, egy eseményhorizont nélküli, vagy egy minimális határozatlansági felhő nélküli részecske, egy „abszolút pontosan” meghatározott, megmért részecske nem is létezhet. Ugyan akkor, amit egy kiterjedt határozatlansági felhő vesz körül, az is csak egy tól-ig határig, egy eseményhorizontig terjedhet ki, kettő, vagy több fizikai mennyiség megismerésének viszonylatában. Azaz, a káosznak is van egy határa, mivel semmi sem terjedhet ki a végtelenségig. Talán még a téridő sem. Például ha a TÉR, lenne a bizonytalansági felhő, akkor annak eseményhorizontja, határoló felülete lenne az IDŐ, aminek mértéke véges, úgy ahogy a felhő térfogaté is. A végtelen tér és idő képzete az általunk történő megmérhetőség korlátozottságából, és az elkerülhetetlen mérési hibákból adódik. A fizika területén lévő határozatlanság eltüntetése, az abszolút pontosság elérése, felérne egy csupasz szingularitással, ami azt jelenti, hogy nem lehet a szinguláris pont mellett, s a körül semmi más, még annak feltételezett meghatározója sem.

Viszont ez még nem zárja ki teljesen a csupasz szingularitások létezését. Tételezzük fel, hogy a téridő kvantuma, a legkisebb kiterjedésű, térfogatú energia adag, az a Káosz, aminek a pontos meghatározása egy csupasz szingularitás, a Rend energia lenne. Más néven egy terét és idejét elnyelő, a káoszt elimináló energiapont. Ez az energiapont, pontosan annyi energiát tartalmaz, amely egy tér-idő kvantum létezéséhez szükséges. Ami azt jelenti, hogy véges teret véges ideig tart létezésben. Az idő kvantumának letelte után, csak a csupasz szingularitás VAN, aminek léte időben és térben meghatározhatatlan. Azonban abból a kozmológiai ismeretből következik a léte, hogy a téridő tágul. Csupasz szingularitás van, lennie kell, mert váratlanul és véletlenül térforrássá lép elő. Ennek a posztulátumnak az, az alapja, hogy mérhetően gyorsulva tágul a tér, vagyis gyarapodó a téridő kvantumok száma. Ha ezen, téridő kvantumok és térnyelő pontok száma megmérhetetlenül (végtelenül) sok, akkor ezek alkotják a globális téridőnek, a parányi káoszok és a pontnyi rendek állapota között fluktuáló „végtelen” halmazát. A térnyelő pontok „sajátideje”, vagyis pontként alvó állapota a valószínűségi harang görbe alatti területtel jellemezhető, vagyis egy minimuma és maximuma van. Ezek az értékek, azonban nem ismerhetők meg. Annyit azonban tudhatunk, hogy a minimum értékek körül gyarapodik a térkvantumok száma, a maximumoknál, pedig fogyatkozik. A két szélsőérték találkozása lenne, az ősrobbanás pillanata?

A fekete lyukak eseményhorizontja azonban, nem egy csupasz szingularitás körül található. Ezek eseményhorizontja, egy olyan gömbszerű határfelület, ahol az általános relativitás elmélete szerint nem terjedhet fénysebességű, vagy annál kisebb sebességű hatás a gömbfelületen belülről kifelé mutató irányba. Vagyis a fekete lyuk eseményhorizontja egy olyan sötét membrán, amiből kifelé nem haladhat fénysebességgel semmi. A kvantum effektusok által elpárolgó fekete lyuk, egy elméleti lehetőség, aminek bizonyítása is elméleti és nem gyakorlati úton történik.

Egy téridő kvantum esetében azonban azt jelenti az esemény horizont, hogy a fénysebességnél is gyorsabb, (minimum 2 c) az a hatás, amellyel egy időkvantumig egzisztál, mint a három + egy dimenziós tér. Ennélfogva a fény sebessége végtelen sok parányi eseményhorizont által lekorlátolt, maximális sebesség, mivel a téridő kvantumának eseményhorizontján belül már nem érvényesül, vagyis teljesen hatástalan. Mivel az elektromágneses energia terjedése lassúbbra korlátozott, mint a téridő kvantumok energiája, így annak saját „tere”, a globális téridőbe van ágyazódva. Ezt a beágyazódást úgy kell elképzelni, mint egy vízzel telített szivacsot, ahol a szivacs a téridő, a víz az elektromágneses mező szerepét kapja. A vízben oldott „ásványok” kicsapódása képezi a tömeggel rendelkező részecskéket, amelyek megváltoztatják a vizes szivacs struktúráját, lokálisan eldeformálják a téridő alakját, amely ezzel lassú áramlásra, helyi mozgásra kényszeríti a vizet, a benne lévő kicsapódott anyaggal együtt. A Káosz határozatlanságából kialakul a Rend határozottsága, ahogy a Görögök mondták anno, Káoszból lett a Kozmosz.

Az ókori Föld népessége még nem jelentett kihívást Gaia Istennő számára. Ma azonban belázasodott az emberiség féktelen mohóságától, gátlástalanságától, mintegy halálos vírustól, amellyel oly mértékben megfertőztük, hogy kritikus állapotba került. Az úgynevezett természeti népek,(Busmanok, amazóniai törzsek) olyan ismereteket tartanak tudásnak, ami a túlélést biztosítja maguk és életterük számára. Ennél többre nincs is szükségük és többnyire nem is tartanak rá igényt. Azonban az emberek, kielégítetlen kíváncsiságukat, fantáziájuk szülte lényekhez kapcsolt történetekkel pótolják. A hiedelmek világa nem igényeli azt a tudást, ami a létük és környezetük fenntartáshoz szükséges. Az első bűn, mondhatni ősbűn, amit az ember elkövetett az volt, amikor nem a tapasztalat, hanem a hiedelem útmutatását követte. Amikor a természetes dominanciát biztosító „evolúciós agressziót”, az elhitetés „fortélyos agressziója” váltja fel, akkor nem az életrevaló tudás, hanem a természetellenes áltudás, a hatalomszerző népbutítás, kerül terjesztésre. Az áltudással teletömött agyakban, nem marad hely a természetes, életrevaló tudás számára és ezzel kiszolgáltatottá, vezetőfüggővé válnak az emberek. A hatalom bitorlói számára tökéletes alattvalókká. Ez a természetellenes állapot mindaddig fennmarad, amíg az áltudást terjesztők és hatalombitorlók érdemtelen dominanciája érvényesül az emberiség felett. Amíg a széles néptömegek érdekeit képviselő szerveződéseknek emberei is az áltudással fertőzöttek, reménytelen vállalkozás a társadalmak és a Föld kigyógyulása a butaságkórból. A természetes, az érdemes, értelmes tudománynak is meg kell tisztulnia azoktól az agyaktól, akik a hatalom bitorlóival kollaborálnak az áltudományok elfogadásával és terjesztésével. A valódi, életrevaló tudás nem más, mint az élni és élni, hagyni természet adta ismereteinek birtoklása, a természettudomány. A hiedelmekből kreált áltudás káros az egészségre, az egész univerzumot beleértve.

A petitio principii, vagyis az érvelési hiba, valóban hiba-e, az objektív idealizmus szempontjából?

A teremtett világon túli, azt meghaladó objektív szellemi létező, az idea, mindenhatósága, megnyilvánulhat abban, hogy végtelen lehetősége folytán, végtelen sok univerzumot, mint egy „tükröt” teremthet magának, amelyben végül felismerheti önmagát.

Az idea, a gondolat teremtő ereje, végtelen sok próbálkozás után, egy legyen aktussal, létrehozta azt az univerzumot, amely az evolúció segítségével „kifejlesztette” a Homo sapiens, a gondolkodó embert, aki öntudatra ébredésétől fogva természetesnek, magától értődőnek vélte a nálánál magasabb rendű szellemi lények, fenomének létezését. Ezzel a tükörképpel, mint a szubjektív tudattal szembesül az objektív tudat, vagyis az ősidea, amely felismeri benne önmagát. Azt is mondhatnám, hogy a szubjektív tudatú ember által válik Istenné az Isten, aki teremtményét, az emberi tudatot, „önmagáról” mintázta. Ezzel a szembesüléssel az érvelési kör is bezárul, amikor az objektív és szubjektív tudat, a teremtő gondolat, a szellem egységében találkozik. Ezt a találkozást vetítik előre, vagy készítik elő a monoteista vallások. Az ateisták azonban elzárkóznak ettől a találkozástól, mondván, hogy a tükör nem láthatja azt, aki előtte áll.

 Ami az evolúciót illeti, tekinthetjük a teremtő gondolat szüntelen próbálkozásainak, ami a „véletlen” mutációkban nyilvánul meg. Minden egyes mutáció, egy új univerzum teremtésére irányuló kísérlet, próbálkozás annak a „célnak” az elérése érdekében, hogy a tükörben látott kép felismerhetővé váljon. Ilyen szempontból, az evolúció tulajdonképpen a „tükör” csiszolási folyamata, amely látszólag céltalanul is arra szolgál, hogy visszatükrözze az objektív valóságot. Mivel a teremtett EMBER társas lény, vagyis egymagában csak egy ideaként létezhet „halhatatlanul”, a fizikai léte szubjektív tudatú egyének halandó sokaságában nyilvánul meg. Ebből adódóan az EMBER ideája, gondolati, tudati megfelelője halhatatlan, vagyis nem fizikai létező. Az ezoterikus gondolkodók által felmutatott Kozmikus Ember ideája az, ami a legjobban megközelíti azt a képet, amit az Isten hasonmásaként elképzelhetünk mi, mint szubjektív tudatú lények. Viszont az emberiség kollektív tudata, vagy másként fogalmazva a pszichológiai mezőben őrzött emberkép, már összehasonlítható avval a képpel, amit a Kozmikus Emberről alkottunk.

Az idő múlásának pozitív és negatív iránya.

Az idő számunkra relatív, mivel annak szabadon megválasztható a tartama, ami ezért szemlélő és óra függő. Az óra alatt egy frekvencia, vagy rezgésszámszámláló berendezést értek. Ami biztosnak tűnik az idővel kapcsolatban az a folyamatossága, mivel az időt nem lehet megállítani, csak az általunk készített órát. Valamint biztosnak tűnik az idő iránya, amely a múltból a jelenen át a jövőbe mutat. De mi van akkor, ha az idő is kvantumos, ráadásul duális irányultságú?

Az irányt egy nyíllal, vagy egy vektorral jelöljük, amellyel az erőt, és annak hatását jelölni szoktuk. Mivel az időnek is van haladási iránya, így neki is feltételezhetünk valami fajta mozgató erőt. Az idő ilyenformán, az erőnek negatív és pozitív hatású tartamokként való megnyilvánulásaként is értelmezhető. A tér és idő, ma már egy összevont entitás, mint téridő. Azonban a térerő fogalma sem újdonság számunkra.

A pozitív idő, egyben pozitív megnyilvánulása az erőnek, ami egy határozott időtartamig létezésben tartja a 3D teret, vagyis a téridő kvantumát. Így a pozitív idő, mindig a kiterjedt tér-erő megnyilvánulásával együtt értendő, vagyis a téridő kvantumok halmazának létezését jeleníti meg.

A negatív idő, azonban mindig a tér kvantumainak megnyilvánulatlanságának az idejét jelenti. Más megfogalmazás szerint, a térnyelőben, mint egy szingularitásban töltött negatív, vagy potenciális erőt és időtartamot jelent.

A pozitív és negatív időtartamokban jelentkező különbözőségek, az aszimmetria adja a téridő kvantumok halmazának fluktuációját, vagyis azt a jelenséget, hogy nem egyszerre „van” a pozitív, és nem egyszerre „nincs”a negatív állapotban a globális téridő halmaz, ami ezáltal folytonosnak, végtelennek mutatkozik.

A negatív idő, és a térhiány, ebben a folytonosságban nem észlelhető emberi érzékek, és léptékek szerint. A semminek tűnik. Kozmikus léptékben, (milliárd fényévekben) úgymint a globális téridő tágulása, gyarapodása, avagy zsugorodása, fogyásaként értelmezhető, a benne lévő látható objektumok távolodása, vagy közeledése alapján. Az „ősrobbanás előtti”, mint a pozitív időt megelőző negatív időtartamot azonban semmiképp nem lehet észlelni, így mérni és értelmezni sem. Ezért a semmiből való előbukkanása az univerzumnak, találó megfogalmazás.

Amikor ez a mérhetetlen negatív időtartam letelt, bekövetkezett az ősrobbanás, és kezdetét vette a kozmikus méretű pozitív időtartam, amely kezdetben mérhetetlen mennyiségű térkvantum robbanásszerű megszületését is jelenti. Majd az egyes térnyelők aktivizálódása elindítja a negatív időtartamok gyarapodását, vagyis a globális téridő zsugorodását is. Létrejön a pozitív és negatív idők aszimmetriája, vagyis ezeknek egy olyan ingadozása, fluktuációja, ami az idő és tér végtelenségének illúzióját kelti.

A téridő saját dinamikája formálja, alakítja a benne felbukkanó anyag mozgását aszerint, hogy az lokálisan a térnyelők, vagy a térkvantumok, a források dominanciája alatt állnak. A anyag, egy másfajta, az idővel bonyolultabb kapcsolatban lévő erőnek a megnyilvánulása, felbukkanása a téridőben, amely erő csak a pozitív idő tartamainak befolyása alatt áll.

Ebben a gondolatmenetben, a negatív idő léte magyarázatot ad az ősrobbanást megelőző állapotra, amely okot szolgáltat a keletkezésre.

Mi az oka a fejlődésnek, egy káosz felé rohanó univerzumban?

A természetes fizikai és kémiai úton, vagyis az evolúció során kialakult, egyre bonyolultabb szervetlen és szerves anyagi rendszerek, élő lényekké fejlődve, biológiai sokféleséget,egy biomasszát alkotnak. Az ember által tudatosan, avagy mesterségesen megalkotott, összerakott új kémiai elemek száma jóval kevesebb, mint azt tudósaink szeretnék. A tudomány fejlődése során azonban a redukció, vagyis a meglévő összetett dolgok elemi részekre való szétbontása adta a legtöbb ismeretet az anyagi világról. Az evolúciós fejlődésnek egy kritikus pontján megjelent az öntudat, az intelligencia, az értelem. Az ismert anyagi világ időbeli fejlődése, a múltból a jelenen át a jövő felé irányul. A tudományos kutató munka azonban, mindig vissza tekint a múltba, a fejlődés legalsó lépcsőfokai felé. Azt a stabil kiindulási alapot keresik, amelyre az egész Univerzum fejlődése ráépült. (A teisták, ezt az alapot megtalálták a teremtő, mindenható Istenben.) Az ateisták azonban nem a hittel, hanem az értelemmel „megfogható”, bizonyosságot keresik. Kérdéseik a hogyan történt, hogyan történik, hogyan fog történni valami? Az események hogyan-ja és nem a miértje foglalkoztatja a tudományt. Olyan logikus elméleteket alkotnak, amelyek ok, okozati viszonya előrejelzi az esemény kimenetelét, vagyis a várható eredményt. A természet időben zajló eseményei azonban nem csak fejlődést, hanem stagnálást és hanyatlást is mutatnak. Az a Naprendszerre jellemző evolúciós fejlődési folyamat, amely létrehozta a Földi intelligenciát, és az értelmes embert, akinek logikájával e fejlődés, kivetíthető az egész univerzumra is, azonban az entrópia növekedése miatt, amely a zárt rendszerekre, és így csak az ismert univerzumra vonatkozik, egy globális leépülés, a nagy káosz "kifejlődése" felé mutat. Vajon az értelem felbukkanásával az ösztönös, vagy tudatos rendteremtés, tekinthető e, a termodinamika törvényével való szembefordulásnak? Vagyis a természetben felbukkanó  kivételes, vagy egészen  speciális törvénynek? Ebből adódik a kérdés, hogy meddig terjed e speciális törvény, a rendező elv hatálya, azaz hol és mikor ér a tetőfokára az anyagi és intellektuális fejlődés az univerzumban? Erre vonatkozó elméleti fejtegetések, jóslatok jórészt, csak a tudományos fikciók irodalmában vannak. A tudomány hagyományos módszertana úgy látszik, az efféle jóslatokra nem vállalkozik.

A másik kérdésem az, hogy ha már az értelem, a rendezőelv diktálja egy lokális, mondjuk a Földi fejlődés ütemét, akkor azt miért a saját életterének rovására teszi? A kolonizációt is az értelem hozta létre, és az értelemnek kell kiterjesztenie azt, a Naprendszeren túlra. Amennyiben ezt az általános természeti törvények megakadályozzák, vagyis a speciális törvény ott érvényét veszti, akkor elérkezünk a fejlődésünk csúcsára, amit a stagnálás és hanyatlás követ. Ezért a még tartó fejlődési szakaszban válik szükségszerűvé a galaktikus kapcsolat létrehozása más értelmes lényekkel, a hogyan tovább, kérdések megválaszolása céljából. Ha ez a kapcsolat felvétel a Naprendszer fejlődési szakaszában nem sikerülne, majd akkor tesszük fel a kérdést, hogy vajon miért? Van e, egy limitált, vagy korlátolt fejlődésnek értelme? Mi /volt/ az értelmes emberi létünk értelme?

Egy csillag által kinevelt biomassza részelemeként, Emberként ráeszmélni arra, hogy milyen csodálatos az univerzum és milyen törékeny és kivételes benne az értelmes élet, magasztosan felemelő és reménytelenül elkeserítő. Az embernél értelmesebb és a biológiától független gépezet tudásvágya legyőzheti e az entrópia növekedését?

Hinni, vagy nem hinni, ez itt a kérdés?

Az emberi társadalom szociális és intellektuális struktúrája egy piramisra hasonlatos, melynek alapját a „tanulatlan”, szegény népcsoportok, csúcsát pedig dúsgazdagok, az elit tudomány képviselői, és a „jól informált zsenik” alkotják. Minden alulról építkező képződmény, horizontálisan és vertikálisan behatárolt. A csúcson lévők tágabb horizontot, „jövőképet” látnak, mint az alapoknál lévők. Ezért az ő felelősségük nagyobb, a társadalom szociális és erkölcsi fejlődése, felemelkedése szempontjából. Már csak azért is, mivel a bizalom, az ígéretekben való hit által erősítik meg vezető pozíciójukat. E felelősségtudat, manapság hiányzik a választott és önjelölt felső-vezetők komoly hányadánál. (A politikusok csak a választásokra gyúrnak, maximum 4-8 év hatalomért. Az egyházi vezetők addig másznak fel a hierarchia ranglétráján, amíg a tehetségük és a főnökeik megengedi.)

Manapság, az internet, és a politikailag szekularizált média korában mérhetetlenül nagy mennyiségű információból, és dezinformációból magunknak kell kiszűrnünk azt, amit a javunkra használhatunk fel. Azonban a hiszékenység, bizonyos mértékig kényelmessé, felelőtlenné teszi az embert. Ezért egy felelős döntéshozót, (a választót) szkeptikussá kell, hogy tegyen az amúgy hiszékeny alaptermészetével szemben. A döntéshozók, az informátorok felelősségérzetének felül kell múlnia az informálandók felelősségét, mivel egzisztenciák, életek múlhatnak a felelőtlen döntésükön, véleményformáló, vagy hamis információ közlésükön.  A racionális alapon kételkedők munkamódszere, vagyis a tudomány biztosítja a társadalom gazdasági, szellemi, erkölcsi fejlődését. A bigott, vallásos hit a felelőtlen, döntésképtelen emberek menedéke, amely csak a remény tégláiból van falazva. Egy értelmes emberi társadalomnak nem ilyen menedékházakra, hanem stabil tudásból épült, felfedezésre induló hajókra van szüksége ahhoz, hogy kiszélesíthesse az emberiség látóhatárát mind vertikális és horizontális irányban.

Nagyon sokan olvasatlanul lehurrogják a szent írást, a KÖNYVET. Mások egy életen át tanulmányozzák, és nem tudnak betelni vele, mert mindig aktuálisnak tartják mondanivalóját. Az biztos, hogy bárki is olvassa a teremtés könyvét, kellő elvonatkoztatási képesség hiányában nem sokra megy vele. Az a kérdés, hogy az ókori írástudatlan embernek mekkora elvonatkoztató képessége volt a ma emberéhez képest? Az isteneket és az EGY Isten alakját ők, az ókori emberek elvonatkoztató képessége teremtette maguknak, és az utókornak hagyományozták. A mi dolgunk az, hogy a saját korunkra értelmezzük annak elévülhetetlen mondanivalóit. Ami ma nem aktuális, azon nem kell feleslegesen rágódni. A tudomány fejlődése kirostálja a felesleget, a nem alkalmazhatót, de ami mindig megmarad az a tradíció és a tudatos emberi lét lényege, a ráció. Nem a csodákban, hanem az értelemben való hit az, ami átsegíti az embert azon a határon, hogy az elmúlás tényével szembesüljön. Az ember szellemi termékeinek átörökítése az utódokra az, ami felér a halhatatlansággal. Az a gyarapodó hagyomány, tudástár, amiben felsejlik a Kozmikus Ember alakja.

Az értelem tükrében, Istennek jól kidolgozott tervének kellett lenni ahhoz, amit ma teremtésnek nevezünk. Ennek a tervnek az a célja, hogy a kozmikus EMBER ideáját, a kozmikus porból, vagyis az anyagból is megvalósíthassa. Az Ember ideáját, Isten saját magáról mintázta, amely egy eleven hímnős, öntudatos értelmes eszményi lény, amely azonban fizikai, anyagi formában nem létezik. Ehhez kell Istennek kozmoszt, anyagi világot teremtenie, hogy élőhelyet és élő testet adjon az ideának. Az emberi szellem és az anyagi természet, vagyis a dialektika megszületése transzcendenssé, természetfelettivé avanzsálja az egy Istent. A teremtésben, vagyis a természetben már kettéosztja a kozmikus embert férfira és nőre, akik a szaporodás érdekében egyesülnek, hogy új embert, utódot alkossanak. Az ember ideája az az élő szellem, amit Isten lehel az anyagi testbe lélek, öntudat, és az értelem formájában. Ha majd a tudomány mindent megismer és megért az anyag, az élet, a tudat mivoltáról, akkor az ember természetesen felismerhető képmása lesz az Istennek.

Mai tudásunk szerint, az ÉLET maga, olyan ritka és kiváltságos dolog az univerzumban, hogy jogosan gondoljuk csupán nekünk szánt díszletnek a naprendszeren túli végtelen világot.

Ha egy szimulált univerzumban, a Mátrixban élünk, akkor a szabadnak vélt akaratunknak is programozottnak kell lenni. A determináltságot csak a teljes programozott rendszerben keletkező hiba, egy tervezetlen (véletlen) esemény szakíthatja meg. Ezt a hibát, a szimuláció alanyai olyan paranormális eseménynek tekintik, amire nincs racionális magyarázatuk. Egy szimulációban a spontán felbukkanó ésszerűtlenség olyan hibának számít, amit csak egy rendszeren kívül álló operátor, a rendszer gazdája javíthat ki. Aki a szimuláció alanyai számára legfeljebb egy transzcendens létező, az Isten.  (Vagyok, AKI vagyok) A rendszergazda számára viszont, a szimuláció és annak szereplői a virtuális létezők. A valóságkép relativitásának szempontjából döntően az számít, hogy mit tekint valós, és mit virtuális „álláspontjának” a tudat. Történetesen azon, hogy a szimulációban, vagy annak alkotójában van a tudat (anyagtól elkülönült), vagy szubjektív státuszban. Egy determinált valóságban a tudat szerepe a programjára korlátozott, míg egy véletlenekkel terhelt valóságban, állandóan új kihívásokkal kell szembenéznie. 

Felmerül a kérdés, hogy az evolúció programozható, vagy sem? A „spontán” mutációk következményeit, mint utólag felülírt részprogramot, talán lehetne egy ideig szimulálni, de a különböző időbeli és térbeli felbukkanásokat már nem hiszem. Mivel egy (kauzális) lineáris folyamatot, nem lehet véletlenszerű módon feldarabolni és összekeverni úgy, hogy az az ésszerűség keretei között maradjon. Erre talán, csak a fraktáldimenzió ad lehetőséget bizonyos keretek között, mivel az elágazásokban keletkező ismétlődéseknek, ott is paramnézia, (déjá vu) lesz a következménye. Hiába minden programjavítgatás, az entrópia növekedése káoszba sodorja a legrendezettebb valóságot és annak szimulációját is. Az idő és a tér, vagyis a téridő, egy állandó színpadja annak az előadásnak, aminek szereplői és nézői is vagyunk egy rövid epizód alkalmával. Függetlenül attól, hogy valós, vagy virtuális az, amit a tudatunk tükrében látunk.

A végső axióma keresése.

Miért van valami, miért nem inkább a semmi?  Hiszen az univerzum léte nem szükségszerű! Teszik fel a kérdést a filozófusok. A tudomány anyaghitű művelői azt hangsúlyozzák, hogy a miért nem lényeg, mert a hogyan adja meg a válaszokat. Arra a kérdésre, hogy hogyan lesz a semmiből valami, viszont olyan választ adnak, (ősrobbanás) aminek nem tudják megadni az okát, vagy eleve oktalan, véletlen eredetű eseménynek tartják.

A feltételezések, mindig egy végső okot keresnek, amire alapozhatják az elméleti modelleket és a gyakorlatban tapasztalható valóságot. Az axiómák azonban nem keresnek végső okot, mert a mindenkor megtapasztalt, vagy annak tűnő valóság elemeiből építkeznek a modell készítés során.

Vannak dolgok, amik sokáig megmaradnak annak, aminek tapasztaljuk, és vannak nagyon rövid ideig létező entitások. Az időben és térben létező dolgok folyamatos változásnak, átalakulásnak vannak kitéve. Tekinthetjük ezt is egy axiómának, amit nem szükséges bizonyítani. A miért változnak meg a dolgok kérdésre, okokat kell találnunk a válasz elfogadása, a megértése érdekében. A feltárt okok sorozatának elején van egy első, vagy kezdő ok, amely az összes változást elindította. Ennek járok utána ebben a posztomban.

Tételezzük fel, hogy a mi világunk, az Univerzum nem a semmiből, hanem egy minket megelőző anyagi világ pusztulásának és lebomlásának összegyűlt tanulságaiból, mint az egyedül megmaradt szellemi transzcendens eszenciából (univerzum program) ered, amely lehetővé teszi a szellem erejének anyagi erővé való konvertálását.  

Indoklás: az anyag megjelenését és fejlődését, a szellem energiája indítja be, az anyagra vonatkozó, a programban meglévő alaptörvények alapján.  Kezdetben az anyag dominálja az újszülött univerzumot, majd egy hosszú fejlődési szakasz után, megjelennek az élőlények. Az egyéni és közösségi tudathordozók, a gondolkodók megjelenésével létrejön az értelem, a tudás azon magas szintje, amivel a szellemi energia fokozatosan átveszi az irányítást az anyag felett. A szellemi energia végül olyan szintre fejlődik, amely transzcendens formában túléli a fizikai anyagnak minden megjeleníthető formáját. Az idejétmúlt univerzum azonban nem semmivé, hanem egy új univerzum ígéretévé, lehetőségévé válik.

Most jön az, hogy miért?

( A teremtésben hívők szerint azért, mert az „Íge” kiáradása, az Isten önmagának tett ígéretének beteljesülése, a legyen, hozza létre az új univerzumot.)

Az anyagban hívők szerint, a miértekre egyszer majd megadja a választ a hogyan-ok ismerete. A hogyan kérdésre adott válaszok viszont, általában csak a megfogható, megismerhető, megérthető részletekre és nem a teljes egészre vonatkoznak. Ezért a miértre gyakori válaszuk a véletlen, amely nem igényel további magyarázatot. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a résztudásokból áll össze az egész tudás, amelybe bizton ott lapul a miértre szóló válasz is.

Miből fogant az Univerzum?

A tudomány jeles képviselői, a matematikusok és fizikusok szerint, három lábon áll, vagyis stabilan igazolt elmélet, a multiverzum elmélet.  A multiverzum nem más, mint a végtelen idejű és kiterjedésű téridő és a benne lévő, véges idejű és kiterjedésű univerzumok közös halmaza. Feltételezhető, hogy a végtelen téridőnek egy, vagy több lokális, kritikus állapotú pontja az, amely létrehoz egy univerzumot. Az ősrobbanás elmélete szerint a kritikus pontban lévő energiasűrűség, hőmérséklet, nyomás, a gravitációs vonzásból, ami létrehozta, taszításba vált át, amit hiperinflációnak neveznek. Az ekkor keletkező téridő az, amiből kicsapódnak azok az anyagok, amiket eleddig ismerünk.

A téridő két összetevője, külön a tér, és külön az idő, anyag-energia nélkül is értelmezhető fogalmi entitások. A tér egy kiterjedt hely, ami a valamik számára van. Az idő pedig a valamik felbukkanása és eltűnése közötti tartamot, jeleníti meg.

A téridő, azonban csak a valamikkel, vagyis az anyaggal együtt értelmezhető entitás, mivel kölcsönösen hatással vannak egymás struktúrájára. A téridő azonban önmagával is kölcsönhatásban van, mivel tér nélkül nincs értelme az időnek, vagyis a tartamnak és idő nélkül nincs értelme a térnek, vagyis a terjedésnek.  

Megállapíthatjuk, hogy a tér és az idő szülője a téridőnek, ami az anyag fogantatását jelenti.

(Az ivartalan szaporodás a szaporodásnak olyan módja, amelyhez nincs szükség egy ivarilag ellentétes, példányra. Az első példány változatlanul lemásolja önmagát, vagyis a kiindulási alapot.

Az ivaros szaporodás során, a fogantatás vagy megtermékenyülés az a pillanat, amikor az egymással összeférhető ivarsejtek egyé olvadnak és megteremtik a kiindulási alapot egy új élet kialakulásához).

Az anyag megszületése: Az ősi nukleoszintézis, amelynek kiinduló entitásai a kvarkokból és gluonokból álltak, a lehűlés során protonokká és neutronokká alakultak. Majd ezt követően összeálltak a legkönnyebb elemek, a Hidrogén, a Hélium, a Lítium atommagjai. A leptonok keletkezéséről annyit tudunk, hogy első ismert példánya az Elektron az atommagokat alkotó kvarkokkal és gluonokkal együtt született az ősrobbanásnak nevezett aktus során. Az anyag összetettebb formáit, az egyre nehezebb atommagokat a csillagok és szupernóvák szülik.

Az összetett anyagot, szerintem a Fekete lyukak bontják le elemi részecskékre. Az elemi részecskék a Fekete lyuk eseményhorizontján belül téridővé alakulnak. A feketelyuk forgási síkjában áramlik be, nyelődik el a téridő, az anyagnak egy lebontatlan része, viszont az eseményhorizont mentén, a forgástengelyén áramlik ki a keletkező téridővel együtt. Az anyag, energia ekvivalencia jegyében kimondhatjuk, hogy az anyag energiából van, az energia pedig a maga legelemibb formájában a téridő. Ebből adódóan, a tér és az idő is energia kell, hogy legyen. Az anyag nem vész el, csak átalakul! Az energia nem vész el, csak átalakul téridővé! A téridő nem vész el, mert végtelen és az aktuális (tér-forráspont) és potenciális (tér-nyelő pont) állapotok között ingadozik, úgymint az idő elemi egységeként fluktuál. A kör bezárul, az állapotváltozások kezdődnek előröl a végtelen téridőnek egy kritikus állapotú lokális pontján.

Abszolút mozgás

Ha a tér tágulása felfogható a tér-idő pontjainak gyarapodásaként, akkor az időpontoknak is vele együtt gyarapodni illik. A gyarapodó teret és a gyarapodó, ezáltal lelassuló időt, a gyorsulással tudjuk kompenzálni ahhoz, hogy két tömegpont távolsága a táguló térben ne változzon meg. Ezt a”tér-időt tágító, gyarapító sebességet”, a saját szempontjából álló, de valójában a téridőben sodródó tömegpontoknak kell az egymáshoz való gyorsulással felvenni ahhoz, hogy az állandó távolság megtartható legyen. Mivel a tömegpontok közötti gravitációs vonzóerő, a távolság négyzetével arányosan csökken, annak megtartása nem mindig megoldható. Az eleve nagytömegű, de nagyon nagy távolságra lévő fekete lyukak esetében sem.  

A tömegpontok, azonban nem csak a tömegükkel hatnak egymásra, hanem „térkvantumosan” is, mivel a tömegpontok térnyelőként is funkcionálnak. A diszkrét elemekkel gyarapodó téridő, globálisan a térforrásokból ered, és a tömegpontokhoz kötődő tér-nyelőkben tűnik el.

(A fekete lyukak és minden tömeggel rendelkező anyag, egy téridőt elnyelő objektumként is funkcionál. Ezért nem repülnek szerteszét a galaxis csillagai, a naprendszerek bolygói, a bolygókon lévő tárgyak.)

A tömeget képviselő anyag, téridővel szembeni tehetetlensége két okból is adódik. Az első az, hogy létezik az elektromos töltések nélküli abszolút semleges, vagyis a sötét anyag, amihez a térnyelők kötődnek. A másik ok az, hogy az elektromosan pozitív és negatív töltésekkel rendelkező anyag semlegesíti, kiegyenlíti az egymás közötti feszültséget. A térnyelők hatása, mindig csak a semleges anyagú és töltésű tömegpontokkal együtt lép fel, és azok egymás felé közeledésében mutatkozik meg. A térforrások azonban a globális térben, mindenütt felbukkannak és a tömegpontok távolodásában mutatható ki a hatásuk. A kvantumgravitáció, tulajdonképpen a térnyelők hatásaként kapcsolódik a tehetetlen tömegek vonó hatásához.

A tehetős, vagy más néven fényes anyag, a saját forrásából, úgymint a töltéséből eredő elektromágneses mezőt, a saját hatásának terjedési sebességével hozza létre. Ennek a sebességnek azonban felső korlátot szab a téridő kvantumainak mindenirányú áramlása a tömegpontok, illetve a térnyelők felé. A téridő kvantumainak globális áramlása, mint egy áthatolhatatlan fal, behatárolja a fotonok sebességét. A téridő kvantumainak maximális áramlási sebessége valószínűleg nagyobb, a fényes és sötét anyagnál. Amit a kezdeti infláció, BB sebessége igazolni látszik.

A tömeggel rendelkező anyag viszont nem érheti el a tömegnélküli anyag, vagyis a „foton-tér sebességét”, mivel az is ütközőfalként jelentkezik a számára. Ami azt is jelenti egyben, hogy az egyedi fotonok számára a tömeges anyag is ütközőfalnak, elnyelőnek számít.

A globális téridőben a térforrások és térnyelők álltal keltett mozgás „mindenirányú” és „mindensebességű” ezért egy véget nem érő kaotikus, vagy abszolút mozgásnak is tekinthető. Az elektromágneses mező, és a tehetetlen tömegű anyag mozgásának sebessége az abszolút mozgás által lefékezett és korlátozott. Ezért a mindenkori megfigyelők nézőpontjától, vonatkoztatási rendszerétől függő, vagyis relatív mozgás.

A térbeli távolságok, vagyis a tér dimenziói és az idő is dinamikai folyamatban születik. A dinamika, mint mozgás, lendület alapját pedig, a forrás és nyelő párosok végtelen számossága adja. Ezek nélkül nincs mozgás, vagyis dinamikai folyamat. Felmerül a kérdés, hogy mi az, ami mozog? Mi az, ami mozgásával az időt és a teret megszüli? Lehetne a mozgás alanya például az úgynevezett erő, amelynek sokféle képen érzékelhető és nem érzékelhető hatása van számunkra. Egy dinamikai folyamat eredménye, vagyis a tér és idő létezése lehet a kvantumos, vagy diszkrét mozgások összességének, úgymint egy globális folytonos mozgásnak, a kvantumfluktuációnak következménye. Az úgynevezett kiegyensúlyozott, azonos mértékű, de ellentétes irányba mutató erők hatása, nem érzékelhető mozgásként, vagyis egy álló vonatkoztatási rendszerként értelmezhető. Kettő forrás-nyelő páros, három erőként ható lehetőséggel élhet. A források ereje duplázódik, a nyelők ereje duplázódik, vagy semlegesítik egymás erejét. Az erő, minden bizonnyal egy olyan fenomén, aminek csak egy kritikus „méret- idő- tömeg” koncentrációjának elérése után válik számunkra érzékelhetővé a hatása. A különböző mértékű, vagyis kiegyensúlyozatlan, vagy különböző irányokba mutató erők hatása jelentkezik dinamika, mozgás formájában. Az erőhatás irányát a forrástól ki felé való mozgás, a (taszítás) valamint a nyelőnél, a be felé mozgás, a (vonzás) adja. A forrás és a nyelő pontok közötti távolságot az erő kvantuma, nagysága, hatóképessége, potenciája határozza meg. A forrásoknak különböző potenciája, míg a nyelőknek különböző kapacitása, befogadó képessége van. Ezek adják a diszkrét elemekből összeálló téridőt, valamint a korpuszkula felmutatására képes, úgynevezett tömeget képviselő valóságelemeket, úgymint a globális valóságot, a világmindenséget.

Mindenség, avagy a Mindenható léte

A mindenség, anyagi és szellemi (fogalmi) részhalmazok összessége, mint egy ön kölcsönható közös halmaz, amely önmaga észlelő alanya és tárgya, amely mindig az aktuális jelen létállapotában van. A múlttat, mint passzív információt a memóriában őrzi, és az aktív, vagy éppen felmerülő információval együtt „magával hordja” a jelenben. A jövőt pedig, rejtett potenciális információk formájában tárolja. Az energia, anyag és információ konstans, egy állandó mennyiség, amely nem veszik el, csak folytonosan átalakul. Mivel az információ sem veszik el, mert csak az aktualitása szűnik meg időlegesen tárolás, vagy felejtés formájában az észlelők és felhasználók számára. A mindenség közös halmazában, ami nem aktuális, az potenciális, így az elfelejtett és a memóriában őrzött információk is lehetőségek a felhasználók számára. A nem aktualitás, vagyis a nem jelen lét, valamint a potenciális lét hiánya, a semmi „aktuális állapota”, egy paradoxon lenne, mivel a semmi nem része a valamiknek, vagyis a mindenség közös halmazának.

A mindenség, azonban egyszerre potenciális és aktuális a jelenben. Jelenléte magában őrzi az összes anyagot, energiát és információt, a múltat és a jövőt. Ezért a semmi nincs, nem aktuális és nem is lehet jelen a halmazban. Viszont a halmazban mindig jelen van, volt és lesz, egy a semmire vonatkozó címke, egy fogalom, amelynek nincs aktualitása, mert a volt semmi és a lesz semmi, nem a van semmi.

Egy nem antropoform Isten, a panteizmus mindenhatójának léte logikus és szükségszerű azon észlelők számára, akik lényükből adódóan nem észlelhetik egy időben (vagyis a jelenben) a teljes halmazt, a Világmindenséget. Csak az úgynevezett megvilágosodás pillanata hasonlítható össze a mindenség megtapasztalásával, azonban ez teljesen személyfüggő élmény, ezért relatív a tapasztalók számára. Az abszolút lét, csak relatív tapasztalást nyújt számunkra. A vallások, vagyis az Isten hit közösségekben gyakorolt rituálék formájában próbálja abszolutizálni azt, amit az egyén nem képes elvégezni. Az önjelölt próféták azonban kivételt képeznek. Közösségformáló hatásuk azonban nem lebecslendő.

Vajon az idő ideje, vagy a tér ideje határozza meg a valóságot?

Van olyan vélekedés is, hogy az Idő nem létezik, mert csak az események egymásután következő sorozata képezi számunkra az idő illúzióját. A valóság azonban nehezen fedi fel előttünk az igazságot a relativitásnak köszönhetően. Az észlelő nélküli, vagy érzékfeletti valóság viszont egy olyan feltevés, amely nem bizonyítható, de sokan feltétel nélkül hiszünk benne. Ezt támasztja alá a vallásos istenhit, a halál utáni létben való hit, ahol az egyének lejárt ideje, egy másik valóságban újra kezdetét veheti. Az idő és a tér az, ami az általunk érzékelhető valóság megtapasztalása számára nélkülözhetetlen, a priori létezők, ezért ezek tagadása értelmetlen a létezők, az észlelők számára.

Az érzékfeletti valóság, vagyis a tér forrása az, ami egyben az idő forrása is. Mivel a tér, a nulla dimenziós forrásából háromdimenziósnak születik, majd a térnyelőben, nulla dimenzióssá válik, létrejön az idő dimenzió nélküli tartama, egysége. Az az idő, ami a térrel együtt születik, egy olyan „kvázi dimenzió”, ami a forrásból kifelé, minden irányba felmutat egy véges,valós tartamot. Ez az időtartam a háromdimenziós térkvantum energiatartalmával, vagyis a térfogatával együttesen létezik. A térnyelőben viszont a tér és az idő a szingularitás felé, vagyis egy befelé mutató, virtuális időtartamot és abban egy energia potenciát képez, amely egyben a kiterjedt, 3D térkvantum hiányának az „ideje” mindaddig, amíg a szingularitás, a térnyelő, térforrássá nem változik. A misztikus átváltozás, a valós és virtuális időtartamok váltakozása és a térkvantumok végtelen mennyisége határozza meg a létezést, annak változatosságát. A szingularitásban való inaktív létet, csak a virtuális időtartamok mennyisége határozza meg, amely nem észlelhető. Az, hogy valós térben lenni valós időben, vagy szingularitásban lenni, virtuális időben, ez a kvantumfluktuáció megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdése. Egy válasz az, hogy a határozatlansági reláció mikroszkopikus, véges mérettartományában, egyszerre leledzik a lét. (Népiesen szólva, hol volt, hol nem volt.) Azon felül már határozott idejű, terű, méretű, sebességű létezőkről beszélhetünk. Az úgynevezett téridő kvantumok az érzékfeletti valóság diszkrét elemei, amelyek feltételezése egy arra épített axióma, miszerint a semmiből nem lehet valami.

Az éppen egzisztáló, 3D térkvantumok száma megszámlálhatatlanul sok, de véges. Mint ahogy az éppen nem egzisztáló források, vagyis a térnyelők megszámlálhatatlan sokasága is véges. Az abszolút valóságot a térforrás-térnyelő állapotváltozás eseménye, az aktivitás és passzivitás együttes ideje határozza meg az egyes térkvantumok esetében. A kvantumok térhiányos állapotának (virtuális) időtartama csak közvetett úton, azon keresztül becsülhető, hogy éppen gyarapodó, vagy zsugorodó a globális téridő, vagyis az egzisztáló térkvantumok száma. Amikor a globális téridő zsugorodik, a térhiányos állapot, a térnyelők virtuális időtartama növekszik. Ha tágul a globális tér, akkor a térforrások valós időtartama növekszik. A tér-idő tágulása is csak közvetett úton, a benne lévő látható objektumok egymástól való távolodásán keresztül figyelhető meg.

Egy térbeli dimenziót, mint valaminek a hosszúságát, vagy két pont között mért távolságát, egy másik önkéntesen választott valaminek a hosszúságához viszonyítottan értelmezzük. Vagyis a távolság relatív. Az időt, mint tartamot viszont eleve a változásból, az állapotok megváltozását okozó eseményekhez viszonyítjuk. Felmerül a kérdés, hogy mi határozza meg, vagy mi szabályozza azt az időtartamot, ami a térkvantumok egzisztálási és a szingularitásban elnyelt állapotát adja? Azonos ideig, vagy eltérő ideig egzisztálnak az egyes térkvantumok?

A felmerült kérdésekre nincs egzakt válasz, egyrészt a határozatlansági tényező, másrészt a mérhetőség hiánya miatt. Azonban a találgatást, vagy fikciók alkotását senki nem tilthatja meg a számunkra. Akkor lássunk hozzá egy fikcióhoz.

A térkvantum az a legkisebb energiaadag, amely a valóságban aktív formában létezik a Planck időnél és távolságnál Kb.10 nagyságrenddel kisebb formában. A térkvantum passzív állapota az, amikor a tér elnyelt állapotban van és a virtuális idő, a Planck időnél 10 nagyságrenddel kisebb, illetve annál nagyobb is lehet. Az ilyen módon, szingularitásokban akkumulált energiának egy jelentős része képezi a "tömeggel rendelkező láthatatlan sötét anyagot", ami a galaxisokban rejtőzik. Amikor a globális tér-idő tágulóban van, a tömeget viselő, látható anyag felhígul. Az, az esemény, amikor az összes tér elnyelődik, vagyis az összes energia egyetlen szinguláris pontban egyesül egy kivételes pillanatban, vagyis az ősrobbanást megelőző állapotban, egy hipotetikus, alacsony valószínűségű kollapszus. Ezt követi a térforrások, a téridő kvantumainak exponenciális gyarapodása, majd vele a térnyelők virtuális idejű megnyilvánulása. Az ősrobbanás kifejezés csak az egyes események kaszkádszerű eszkalációját szimbolizálja. A tudomány ettől a rendkívüli eseménytől tekinti a valóság modellezését és tapasztalását releváns, ésszerű feladatnak. Az ezoterikus, vallásos gondolkodók pedig a véletlent ignorálva, megelőlegezik ennek okát is, úgymint a semmiből való isteni teremtést.

Jelen tudományos ismereteinknek van egy elméleti és fizikai határa, a Heisenberg-féle határozatlansági elv, valamint a Planck által kidolgozott elméleti egységek, fizikai állandók. Ezek nem engedik meg, hogy érzékeinkkel még közelebb jussunk a szingularitáshoz. Ez a határ választja el a determináltságot az índetermináltságtól is. Ha elméleti úton, „logikus” gondolatokkal sikerülne átlépni e határt és a véletlent úgymond belegyömöszölnénk a szingularitásba, akkor az egzisztáló téridő kvantumának, meghatározott időtartama és a nem egzisztáló, vagyis szingularitásban lévő meghatározott, de virtuális időtartam adná meg a determináltság első okát, a kauzális valóság első nem véletlen eseményét. Az, hogy van egy legkisebb, vagy lehet akár többféle is, az ismert meghatározott téridő tartamok mérete/mennyisége, vagyis a meddig lenni és nem lenni, a legfontosabb alapinformáció a valóság megismerése céljából. Ebből adódóan az idő és a tér kvantumosságának gyakorlati kísérletekkel történő bizonyítása mérföldkőnek, paradigmaváltónak bizonyulna. A tudomány eddigi fejlődését is az idő egyre kisebb és pontosabb mértékének meghatározásának köszönhetjük. Nem szabad megállnunk egy küszöbnél úgy, hogy meg sem próbáljuk legalább gondolatban átlépni azt.

Emberi jogok és a humanizmus

Az emberi faj egyedei, biológiai és erkölcsi szempontból egyenlőnek nyilvánított entitások a humanizmus, vagyis az emberiesség nevében. A valóságban azonban felfedezhetők olyan különbségek az ember egyedei között, amelyek a szélső értékeket tekintve már igen jelentősek. E két szélsőérték között egy olyan tartomány található, amely különböző kategóriákba is osztható. Ilyenek például az eltérő külső megjelenést felmutató rasszok és az eltérő kultúrát, valamint vallást gyakorló csoportok és azok intellektuális szintjének állapota. Ezek a csoportok adják az egyénnek az identitását, vagyis a hova tartozok én, ki vagyok én megélését. Az Ember, mint a 7milliárdos populáció, a földi biodiverzitásnak csak egy, de kiemelkedő elemének számit.  Ugyanakkor minden egyes ember valamiben különbözik egymástól, még akkor is, ha az nehezen mutatható ki. (PL. egypetéjű ikrek)

Ennek fényében nehéz feladat az általános érvényű emberi jogok meghatározása és elfogadtatása. Az élethez, a szabadsághoz, a munkához, vagyis a tisztes megélhetéshez való jog, az emberek számára elfogadható, de mégsem érvényesül mindenki számára. Az emberi jogok ennél további kiszélesítése még nehezebb feladat a rasszizmus és egyéb csoportellenes, kirekesztő magatartás, vagyis a másság jogait nem elismerők miatt. A már meglévő, kiharcolt, vagy örökölt jogokról önkéntesen lemondani, nagyon nehéz a közösségnek és az egyénnek, ha az hátrányosan érinti őket. Ez olyan helyzetet eredményez globális szinten, hogy reménytelennek tűnik az ellentétek feloldása. Vajon mekkora a realitás, és a humanizmus által jóhiszeműen meghirdetett cél között tátongó szakadék? Szerintem az sosem nem lesz áthidalható.

Amikor a jogokról beszélünk, nem feledkezhetünk meg a kötelességekről sem. Az emberi viselkedés normáit, vagyis a csoportok együtt élésének szabályait eltérő kulturális és vallási közösségek alkotják meg. Ezek szintetizálása, mindenkire egységesen vonatkozó normává alakítása, szerintem lehetetlen, mivel a kommunizmus ideája a történelem során többször elbukott. Ezért álszent és cinikus dolog az egyenlőséget hirdetni, miközben tudjuk, hogy értelmetlen és megvalósíthatatlan az emberiség egészét illetően. Az emberi közösségek ésszerű kompromisszumok, kölcsönösen előnyös szabályok, alkotmányok, békeszerződések, szövetségek, vagyis jogok és kötelességek betartásával élnek együtt mindaddig, amíg külső, vagy belső indíttatású provokációk, elégedetlenségek hatására ellehetetlenül a szerződések betartása. Ekkor a legtöbb esetben erőszak, vagy kényszerítés alkalmazásával állítják helyre a békés, konszolidált állapotot. Az emberek és a körülmények folyton megváltoznak. A létezés, változásokból áll. Egy mindenkire érvényes változatlan alkotmány, jogok és kötelességek gyűjteményének megalkotása meghaladja az emberiség jelenlegi képességét. A tudományos és fantasztikus irodalom által vizionált, több fajból álló galaktikus birodalom sem lesz képes erre. Azonban azt kívánom, hogy ne a pesszimizmus uralja az emberiséget, és létrejöjjön egykor a békés galaktikus civilizáció a humanizmus jegyében.

A valóság háttere.

Premissza: A globális, vagy primer tér-idő, mint a valóság anyag nélküli háttere végtelen, azonban véges kiterjedésű és idejű elemekből, a téridő kvantumokból,(éteregységekből) áll. A Planck hossznál is kisebb kiterjedésű téridő kvantum, a létező legkisebb energia, idő és információcsomag, ami ciklikus módon,(van-létezik) örökké egzisztál.

Létállapotai, vagy megnyilvánulási ciklusai a következők:

1, kiterjedés nélküli taszítóerő, a pontszerű térforrás, ami van egy idő kvantumig.

2, kiterjedt 3D téridő kvantum, amely létezik egy idő kvantumig.

3, kiterjedés nélküli vonzóerő, vagyis a pontszerű térnyelő, ami van egy idő kvantumig.

4, egy képzetes idejű "kvantum", ami a felsorolt három állapotnak, mint közös eseményének az információtartama. Az, amit nem tér, nem idő, nem kiterjedt, vagyis egy extra dimenziónak, a létmemóriának nevezhetünk. Valójában az, ami számunkra nem látszik, nem érzékelhető, de eltüntethetetlenül van.

Tulajdonképpen a téridő kvantuma sem látszik, mivel a Planck méret alatti, de tudhatjuk, hogy van, mert belőlük, mint a háttérből emergens módon fejlődött ki az anyag, ami már látszik, tapasztalható számunkra.

A téridő kvantuma, egy kauzális elemi rendszer, amely a kiterjedt és pontszerű állapotok egymást követő váltakozása. Ezen végtelen számú elemi rendszerekből álló végtelen halmaz, azonban már kaotikusan  viselkedik. A valószínűségi eloszlással jellemezhető módon e rendszerek, egyidejűleg az összes fázisállapotot felmutatják. Ez a téridőnek a kvantumhab állapota, vagy más néven a kvantum, vagy vákuumfluktuáció.

A végtelen nagy primer téridő, a legkisebb energiakvantumokból áll, amelyek csak szétszórtan és véges idő alatt lokálisan összegződnek időnként felbukkanó összetett rendszereket, rendezett anyagot, majd egy evolúciós folyamat során, tudatos lényeket alkotva. Majd a hátterétől elkülönült anyagi világ, az entrópia növekedésével, a sajátideje lejártával elemi rendszerekre, kvantumokra bomlik.

Az elemi rendszerben, téridő kvantumban meglévő információ megmaradó. Azonban az összegződő és lebomló jellege miatt, az információ aktuális mennyisége csak a lokálisan kialakult rendszerekben, mint például az univerzumban, az éppen aktuális formájában mérhető. A potenciális információk csak aktualitásuk okán válnak ismerté. A primer téridő végtelensége okán, a globális információ maximális értéke nem értelmezhető. Egy felbukkanó univerzumban keletkezett maximális információt birtokoló civilizáció képviselőit teljes joggal nevezhetnénk isteneknek, amennyiben a mi bolygónkon felbukkannának. Annak a lehetőség fennáll, hogy ez az esemény bekövetkezik, vagy már régen megtörtént, de kétséget kizáró bizonyíték erre még nincs bemutatva. (Mózes kőtáblái irrelevánsak)

Kvantumgravitáció

A kvantumgravitáció elmélete, a diszkrét téridő feltételezése nélkül nem alkotható meg. Ennek az elméletnek az egzakt megoldása még várat magára. A diszkrét elemekből álló húrok egyesítő elmélete matematikailag korrekt, de fizikai kísérletekkel való igazolása nagyon távolinak tűnik. Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki ilyen feladatra vállalkozik. Laikus érdeklődő lévén, mégis próbára teszem az intuíciómat és egy matematikai képletek nélküli az elmélettel kapcsolatos esszét írok ezzel a témával kapcsolatban.

Newton és Leibniz megmutatta hogyan kell integrálni, vagyis a folytonost véges elemekkel, a kvantumokkal megközelítve, számunkra elfogadható pontossággal megmérni. A mai tudomány eljutott arra a szintre, hogy ismerjük a fény sebességét, a Planck állandót, mint a hatáskvantum elméleti határértékeit. Az időtartamok mérésével elértük az eddigi legkisebb gyakorlati értékű kvantumot, (attoszekundum) ami 10⁻¹⁸ másodperc.  A Planck idő (5,4x10⁻⁴⁴ másodperc.) Planck-idő az egy elméleti időtartam, ami egy fénysebességgel haladó fotonnak szükséges, hogy Planck-hossz, (10⁻³³ centiméter) hosszúságú utat megtegyen. A redukált Planck-tömeg ≈ 4,340 µg.(mikro gramm)

Ezek az adatok egy tömegnélküli részecskének, a fotonnak „sebességével”, vagyis a c-vel, mint fizikai állandóval állnak összefüggésben. A részecskefizika Standard modellje és a kvantumfizika viszonylag, vagyis relatív jól modellezi a valóságot, de a gravitáció kvantálása még nem megoldott. Newton távolható erőnek, Einstein pedig geometriának, vagyis a téridő görbületének tartja a gravitációt.

Tételezzük fel, hogy mindegyik állítás igaz, hiszen az elméleteket, a matematika igazolja. A sikeres kvantálás érdekében „definiálni” kell a két szereplőt, a téridőt, aminek görbületei vannak és a gravitációt, úgymint hatóerőt. Szerintem az Einstein által egyesített téridő két alkotója a tér és az idő, külön is valós fizikai létezők, mivel szerintem a tér, az erőnek egy határt jelentő időpontig kiterjesztett tartamú, strukturált, megformált 3D kvantuma. Mivel a végtelennek nincs határa, szerintem végtelen nagy erő nem létezhet a kiterjedt, 3D teret alkotó formában. Vagyis a tér véges, bármekkora is legyen egy kvantuma és a megszámlálhatatlanul sok kvantumokból összeálló globális tér halmazának a mérete.  

A saját meghatározásom szerint: Egy térkvantumot az a legkisebb (energia) erőkvantum léteztet, ami egy időkvantum alatt, az erő forráspontjából áradt ki.

Mivel a pont nulladimenziós, a belezárt mozdulatlan, nyugvó erőkvantum képezi azt a tömegpontot, amit térnyelőnek is nevezhetünk. A térnyelő azonban az a pont is, amiből az erő kvantuma egy képzetes időtartam és információadag formájában a semmin keresztül, a forráspontba „utazik” át.

1. ábra

Mivel tudomásunk szerint az energia nem veszhet el, csak átalakulhat. Feltételezésem szerint az energiának, úgymint az egységnyi erőnek, valós idejű 3D térként, tömegpontként, képzetes idejű információként való megnyilvánulási formái, vagyis létciklusai vannak.

Bővebben: Ha a változások mindegyikének azonos a szubsztanciája, mint például a potenciát képviselő skalár energia egység, akkor nem visszafordíthatatlan a megváltozások folyamata. Amikor valamilyen célra irányítva felhasználásra kerül az energia, mint erő, akkor egy vektormennyiség. Ha az erő, mindenirányú mozgásban van, akkor átváltozik skalár térré és skalár idővé, vagyis a kiterjedt 3D téridővé. Ha ez volt a cél, akkor az a véges idő és térfogat elérésével teljesült. Az újabb változáshoz új célt kell kitűzni, amivel „megzabolázhatjuk” az erőt, a teret és az időt. Ez lenne a térnyelő, ami a 3D téridőt egy mozdulatlan tömegponttá változtatja. Ez a tömegpont viszont, akkor megy változáson keresztül, ha a pontban rejlő erő, képzetes időként és információként visszairányul az előző, vagyis a már funkcionált téridő kiinduló pontjába, ahol újra térforrásként bukkan fel. Az erő iránya megfordítható, ha új célra, feladatra akarjuk felhasználni. A képzetes időben, „visszautazó” erő, egy információcsomag formájában tartalmazza a téridőt és a tömeget, mint térnyelőt. Ez az ellenkező irányú időben utazó információcsomag lenne a számunkra elrejtett 4. térdimenzió? Ha az energia átkonvertálható tömeggé, téridővé, képzetes, vagyis ellenkező irányú idővé és információvá a céloknak megfelelően, akkor elképzelhető. Ha egy örökmozgó megalkotása lenne a cél, akkor csak a fenti változásokat kell oksági sorba rendezni. Forráspont> téridő >tömegpont >képzetes idő és információ >forráspont >stb.

A leg kisebb időkvantumokként előbukkanó, majd képzetes időben eltűnő téridő kvantumok megszámlálhatatlanul sok, de véges számú halmaza alkotja, az alapszintű kvantumfluktuációt. A szemléletesség kedvéért a téridő kvantumokat képzeljük el egy átlátszó dobókockának. Annak a 6-os oldal közepéről, az 1-es oldal közepére átvezet egy furat, a 3D térben lévő alagút. A furat egyik vége a téridő forrása, a másik a téridő nyelője. Amikor az erő a képzetes időt és az információt formálja meg, akkor csak a „furat látszik”. Ha a téridőt, akkor csak a „kocka látszik”. Ha az erő tömegpontban, térnyelőben van, akkor a furatnak a kocka 6-os oldalán lévő „nyílása látszik”, ha a forráspontban van, akkor a furatnak, a kocka 1-es oldalán lévő „nyílása látszik” az elvonatkoztatni képes „szemlélő” számára.

A kocka el van vetve. Jobban mondva az összes képzeletbeli kocka mindenirányban forog, és csak azok tudnak tartósan összetapadni és erői egyesülni, amelyeknek a 6-os oldalai, vagyis a térnyelő tömegpontjai találkoznak. Ekkor létrejön az összegződés és egy azonos méretű, de kétszer akkora erővel bíró kocka keletkezik. Az új információ birtokában a képzetes idő átviszi a megnövekedett erőt a térforrásba és a téridő kvantum ez alapján fluktuál a továbbiakban. A nagy számok törvénye alapján nyilván több ilyen kocka is keletkezik. Ugyan ez a folyamat játszódik le az újabb térnyelő pontok találkozásával létrejövő még nagyobb erővel bíró kockákkal is, vagyis azok is hasonlóan összegződnek. Ezt nevezzük energiasűrűsödésnek, vagy kvantumugrásoknak, ami a globális téridő fluktuáció gerjesztésének felel meg. Mivel semmi sem végtelen, ezeknek a kvantumugrásoknak is van egy felső határa, amikor már nem növelhető tovább a „kockák” energia sűrűsége. Ekkor két lehetőség merül fel:        

 1, A maximális erejű kockák nem tapadnak össze, és marad ez a gerjesztési szint a globális téridőben. Ezt nevezzük az anyag nélküli téridőnek, más néven a vákuumfluktuációnak.                                                                                                                   

2, Bekövetkezik egy emergens, minőségi megváltozása az erőnek és ettől a kockáknak egy meghatározott mennyisége a tömegpontjaiknál összetapadnak.

Tételezzük fel, hogy a maximális erővel bíró téridő kvantumok, a kockáknak egy véges számú halmaza, összetapadva marad és létrejön belőlük a sötét anyag kvantuma, ami egy folytonos idejű, fluktuáció nélküli, állandósult tömegű vonzó fekete kocka, aminek a mérete, megegyezik a többi kiterjedt kockának a méretével. Mivel a képzetes idő azt az információt visz át a térnyelőből a térforrásba, hogy az erőkvantum fluktuációja megszakad, a forráspontból is megszakad a kiáradás. A sötét anyag kvantumát nevezhetjük a vonzó gravitációs töltés kvantumának is. A szimmetriasértés elkerülése végett, az erők forráspontban történő egyesülése is bekövetkezik. Létrejönnek a hasonló, de taszító erejű folytonos idejű fluktuáció nélküli fekete „kockák”, a sötét energia kvantumai.  A sötét anyag és energia kvantumai nem képesek a további ugrásokra és létrejön belőlük a két féle kvantumos gravitációs töltés, elkülönülő halmazai. Ami azt jelenti, hogy csak az azonos előjelű töltések összegződnek. A globális halmazban megjelenő konvergencia és divergencia további dinamikát és lokális görbületeket ad a téridőnek. Ezzel az anyag emergens felbukkanásának folyamata nem áll le.

Bekövetkezik az erőnek egy újabb minőségi változása és a sötétanyag kvantumaiból összetapadt kompakt testek egy kritikus darabszám, illetve tömeg elérése után, a gravitációs töltésének, (a kockáknak) egy része, egy szimmetriasértés után, elemi elektromos töltésé alakul át. Ezzel létrejön a gravitációs töltéssel is rendelkező Elektron. A sötét energiából pedig párja, a Pozitron. Mivel az ellenkező elektromos töltésű két részecske vonzza egymást, a találkozása és egyesülése esetén egy semleges töltésű, de már tömegnélküli, vagyis az impulzusát átadó közvetítő részecskévé, a Fotonná alakul.

Mivel az Emergencia során két lehetőség valósul meg egyszerre, a sötétanyagnak és energiának egy bizonyos adagjából, megint csak szimmetriasértés révén, létrejön a pozitív elemi elektromos töltésű Proton és a negatív elemi töltésű Anti proton, amit Eltonként is emlegetnek. Az ellenkező elemi elektromos töltések konvergálnak, az azonosak pedig divergálnak. A következő emergens változása az erőknek az, amikor az Elektron találkozik a Protonnal és egy újabb testet, a semleges töltésű „atomot”, a Hidrogént alkotja. A Pozitron és az Antiproton találkozása is egy semleges Anti hidrogént eredményez. A téridőben, továbbiakban felbukkanó összetett anyagi testeket a négy a priori töltéssel és mozgási szabadsággal, vagyis lendülettel rendelkező elemek alkotják. Minél sűrűbb közeget alkotnak a téridőben, annál jobban összegyúrja, illetve szétmorzsolja őket a saját töltésük okozta konvergenciájuk illetve divergenciájuk hatása.  Az úgynevezett aszimmetrikus elektromos töltésű kvarkok, szerintem már az összetett anyagnak, a Protonnak szétmorzsolódásából keletkeznek. Manapság már a 119. mesterségesen összegyúrt kémiai elemet jegyezték fel a Mengyelejev táblázatba. Azt, hogy mennyit alkotott meg a természet, a mi dolgunk felismerni. Azonban ahogyan gyarapodik az emergens információ, úgy bővülnek a lehetőségek is új elméletek, és azok alapján fizikai dolgok megvalósulására.

Összegzésként: Az energia egy véges mennyiség, amit a legkisebb kvantumból álló „örökmozgó”, a téridő jelenít meg. Ezen kvantumok bizonyos meghatározott szintekre gerjeszthetők. A gravitációs töltések és elektromos töltések kvantumai is gerjeszthetők, illetve bizonyos határokig összegezhetők a konvergencia és divergencia révén. A számunkra belátható Univerzum, a téridő egy lokális halmaza, ami az anyag változatos formáit tartalmazza. Az emergens folyamatok sorába tartozik a tudat, az értelem is, amivel szelektálhatjuk a felbukkanó intuíciókat elméletekbe foglaló dolgozatokat.

A lét bezárkózása és kibontakozása.

A szingularitás, általánosan egy különlegességet jelent. Felmerül a kérdés, hogy mitől különleges? Szerintem attól, hogy a végtelennel és a pontszerűvel is társítható fogalom, amely nem számszerűsíthető. Milyen tulajdonságot lehetne rendelni még a szingularitásnak? Szerintem a szingularitást, nevezhetnénk egyfajta lokális energiabezárkózásnak is. Mivel a szingularitás, térben és időben nehezen kezelhető, de mégis csak egyfajta ”energiamennyiség”, ezért a nem tér, nem idő lokalitás felbukkanásának is tekinthető.

A számunkra kezelhetetlenséget ebben az esetben az jelenti, hogy az energiának megfeleltethető tömeg mennyisége, elér a téridőben egy bizonyos szintet, ami a térnyelő, vagy meghatározott számú térnyelők állandó aktivitását váltja ki. Vagyis azon az aktuális lokális helyen eltűnik a tér-idő, és csak a koncentrált energia, illetve az ennek megfelelő diszkrét tömegpont, a gravitációs töltés található. Azonban globálisan vizsgálva, az energiaegyensúly fennmaradása végett, a térforrás, illetve térforrások aktivitása a lokális ponttól, a távolság négyzetével arányosan megnövekszik. Amíg a lokalitásban, a szingularitásban, a tér-idő elnyelődik, addig a körülötte lévő globalitásban kiárad, gyarapodik. (a gravitációs töltés taszító párja) Ez adja a téridő dinamikáját és a tömeggel rendelkező anyag „vonzását”, koncentrálódását, mivel a téridő kvantumai a nyelő felé áramolnak.  A számunkra érzékelhető tömeg nagyságát, mértékét, a fénysebességének, mint egy határértéknek az átléphetetlensége jelöli ki. Mivel a fermionok, nem érhetik el a fénysebességet. Az elektromágnességet közvetítő foton az a bozon, aminek sebessége a maximális és érzékelhető sebességű a téridőben. Magának a dinamikus téridőnek, mint a részecskéket befogadó közegnek az áramlási sebessége elvileg nem korlátozott, illetve a felső határa ismeretlen. Az elektromosan semleges, (töltésnélküli) közvetítő részecskék „mozgása”, a téridő áramlásával nem függ össze. Mivel az EM kölcsönhatási, vagy közvetítési sebességét a saját forrása és nyelője, a töltés határozza meg. Szerintem a téridő kvantumnak, mint a térforrás és térnyelő aktivitása, a ki-be ciklus „sebessége” gyorsabb, mint az EM töltéseké, mivel annál jóval kisebbek.

Feltételezhető, hogy az effajta lokális és szinguláris térhiányoknak, úgymint tömegpontoknak több fokozata, különböző értékű kvantumai is vannak. Például a kvarkok, a leptonok, a proton és a neutron esetében.

 Szerintem egy hasonló energiaszintekből meghatározott, tömegpontokból álló halmazok képezik a sötét anyagot is, amely abban különbözik a fényes anyagtól, hogy nem kapcsolódik össze az elektromos töltésekkel, illetve azok kvantumaival. Viszont azok a tömegpontok, amelyek összekapcsolódnak az elektromos töltések vonzásával és taszításával, megnövelik ennek az anyagtípusnak a tehetőségét, vagyis aktivitását a sötét anyaggal szemben, mivel az elektromos vonzás hozzáadódik a gravitációs vonzáshoz. Felmerül a kérdés, ha a sötét anyagnak is van kimutatható tömeg nélküli közvetítő részecskéje, akkor fényes anyagra jellemző termodinamikával is rendelkeznie kell. Ennek a sötétanyag dinamikából keletkező hőnek, része lehetne akár a Kozmikus háttérsugárzásban is.

 Mivel azonban a legnagyobb tér-idő nélküli energiakvantumból csak egy darab létezhet, amiből azután egy véletlenszerű megnyílással és nagyon gyors osztódással, (az ősrobbanással) létrejönnek a tér-idő parányi kvantumai, a térforrások és térnyelők, majd a többi, különböző fajta energia kvantum, a sötét és fényes anyag elemei. Ezen kvantumok összessége alkotja a hullámzó energiamezőket, a térforrások és térnyelők, valamint a vonzó és taszító elektromos töltések adta dinamikának köszönhetően.

Az abszolút vákuum, ami egyben a tér-idő teljes hiánya, ami az összes térforrás passzivitása és az összes térnyelő aktivitása, aminek azért nincs értelmezhető időtartama, mivel nincs aktív párja a nyelőnek, így viszonyítási lehetőség sincs. Ez az egy pontba bezárkózott puszta lét, a van és nem a semmi állapota. Ez a különleges állapot előzi meg az ősrobbanást, ami létrehozza a viszonyítási lehetőséget és a viszonyítási pontokat, a legkisebb téridő kvantumokat és azokat a különböző méretű energiacsomagokat, amiket részecskéknek, korpuszkuláknak nevezünk. Ezekből a korpuszkulákból épülnek fel az anyagnak nevezett különböző elemek, amelyek az élőlényeket is alkotják. Az élőlény egy általános fogalom arra az entitásra, ami az élet jeleit felmutatja. Az élet legjellemzőbb jele az aktivitás, a mozgás, vagyis egy entitásnak az önálló aktivitást felmutató tulajdonsága. (anyagcsere, ki-be lélegzés, szívdobbanás, stb.) A létezés, (lélegzés) legkisebb formája a tér-időkvantum is produkálja ezeket a jeleket, mivel térforrásként kiárad, kiterjedté lesz, térnyelőként bezárkózik, elnyelődik a saját kis lokalitásába. Mindezt a saját meghatározott időciklusa szerint. Így a globális téridő és az összes bennfoglalt korpuszkula felmutatja az élet alapvető jelét, a mozgást, a létezést.

Az isteni Modell.

Amit az Önvaló, vagyis Isten megteremtett (önmagából), az tulajdonképpen egy modell önmagának arra, hogy vele letesztelje a mindenhatóságát. Teremtménye számára és (a modell) számára a tapasztalható valóság, mivel a modell immanens részét képezi a terentett tapasztaló is. De mi tapasztalók, tudatos lények nem tudjuk Isten modelljét lemásolni, mert kevés hozzá a képességünk. Így hát a képességünknek megfelelő saját modellünk az, amit megfeleltethetünk a valóságnak, vagyis Isten modelljének általunk felismert, megismert részleteivel. Mivel egy hibás modell nem javíthatja ki önmagát, ez a modellalkotó feladata lesz. Az „azonosság” felismerése Isten modellje, a valóság és a saját készítésű modellünk között nem egyszerű, mivel modellalkotó képességünk nem összemérhető az Isten mindenhatóságával.

Aki szándékosan elront valamit, annak vállalnia kell a következményeit. Még a Mindenhatónak is. Ezért az egész isteni modell, vagyis a Világegyetem és benne az Emberiség hibáinak kijavítása, megújítása valóban egy Isteni teremtő feladata. A mi teremtményi feladatunk az, hogy megfeleljünk a modell elvárásainak, vagyis az Isten alkotta valóságnak. Amennyiben a szabad akaratunk csak a saját modellünk készítésére vonatkozik, úgy nem vagyunk felelősek azért, ha összetévesztjük a véltet és a valóst, amodellt és a valóságot. Ha viszont az Isten célja az volt az Ember szabad akaratával, hogy modelljének önjavító funkcióját töltse be, vagyis engedélyt kaptunk, hogy átalakíthatjuk Isten modelljét, a saját valóságunkat, akkor felelősséggel tartozunk a gondolatainkért és tetteinkért. Az, hogy az Isten mindenhatósága megenged egy modelljavító, vagy lerontó hatóságot, vagyis az Ember szabad akaratát, az nagyfokú bizalomra és önzetlen szeretetre enged következtetni az Ember iránt. Ezért nem szabad visszaélnünk a bizalommal, mert a rontásért és a javításért is csak magunkat okolhatjuk. A szabad akartunkért viszont az Istent kell dicsérnünk, mert azt csak ő adhat felelőssen a számunkra. Úgy, mint a modelljének önjavító képességét. A hangsúlyt az önjavítóra kell tenni és nem az önrontóra, mert nem az volt vele Isten  célja, hogy elrontsuk a modelljét. Amennyiben Isten modellje nem felel meg a kívánalmának, úgy bármikor újat alkothat magának. Akár emberi szabad akarat nélkülit is.

A nulla egyenlő, vagyis a semmi egyenlete

A 0=+1-1 képlet a semmiből való teremtésre utal, de valóban a 0 a semmi szimbóluma? Kérdés, hogy mit értünk pontosan a semmi alatt? Talán az Univerzum keletkezése előtti állapotot, ahol még egy „Szellemi létező”, a teremtő Isten sem egzisztálhat? Vagy például azt az állapotát a létezésnek, (amiről nem tudok az számomra nincs) amely ismeretlensége okán, jobb híján a nincs-el, a semmivel van felcímkézve? Ez utóbbi esetben azonban feltételezzük, vagy még többen hisszük, hogy valami létezőnek lennie kell, ami a megismerhető létezőknek, így az Univerzumnak is a forrása. Vagyis a képletben szereplő nulla, ekkor nem a semmi szimbóluma. A semmiből való teremtés ebben az esetben olyan szóhasználat, amely nincs kellően megalapozva. A jól megalapozott, a „valódi semmi” nem lehet a megismerhető létezők forrása, mert az már valóban csoda lenne.

De mivel nincsenek csodák, csak az önmagával is kölcsönható valami, valamik képesek új, emergens dolgok felmutatására, kvázi a teremtésre. Tulajdonképpen a nem megismerhető valami kölcsön hat önmagával, aminek következtében felmutat egy megismerhető valamit és annak az elletett duális párját. A kulcsszó az önmagával való kölcsön hatás, vagyis az önvaló, ami ismeretlenül is van. Függetlenül attól, hogy szelleminek, vagy anyaginak tekintjük azt a valamit, ami van. A tudomány mára olyan mértékben feldarabolta a fizikai anyagot, hogy az szinte már megfoghatatlan.(De ésszel még felfogható) Csak ráutaló jelekkel, fizikai kiterjedés nélküli pontokkal, hatáskvantumokkal és térbeli határozatlansággal leírható „részecskékről” beszélnek. Ezek az anyagi hatások azonban csak úgy érzékelhetők és észlelhetők, ha van hozzájuk rendelve érzékelő eszköz és észlelő elme is. Vagyis az anyag és a szellem az önvalónak egy rejtőzködő, (de emergens) tulajdonságából született, a megismerés céljából, a teremtés/ősrobbanás pillanatában. Az önvalót elrejtő, vagy más néven az összes információ csak részekben, az anyag /szellem dualitásán keresztül válik megismerhetővé. „Ismerd meg önmagad…”

Megmaradó és elenyésző mennyiségek.

A sok, a kevés, a véges, vagy végtelen mennyiség még további értelmezésre, pontosításra szorul az ember számára. A mennyiség szavunk, többnyire a számokra utal, mivel ha valami valós, vagy virtuális dologból kiválasztunk, merítünk, megmérünk valamennyit, akkor azt egy valós számmal is megjelöljük. (1db valami, 2méter, 3 kg, 4liter stb.)

Ha egy végtelen mennyiséget, például a kiterjedés nélküli pontok alkotják, akkor az, egy kiterjedés nélküli fiktív értéknélküli mennyiség marad. A számok úgy, amint a pontok is, kiterjedés nélküli elméleti konstrukciók. Viszont a számok, mint értékhordozó szimbólumok végtelensége nem okoz gondot, mert jól tudja kezelni őket a matematika tudománya. Ha azonban a valós és kiterjedéssel rendelkező dolgok mennyisége végtelen számú, akkor a dolgok, vagy a belőlük képzett struktúra kiterjedése is végtelen lesz. Mivel a véges, meghatározott dolgoknak igyekszünk számot adni, megszámolni és amennyiben azok tartósan megmaradók, mint állandókként, bizonyságul szolgálnak az értelem számára. Viszont a kiterjedéssel rendelkező végtelen sok dolog, végtelen nagy halmaz, már komoly gondot jelent az értelem számára a bizonyosság megszerzésének lehetősége híján. Erre szokták mondani, hogy néha a kevesebb, több.

Amióta ismerjük a valószínűségek kiszámításának módját, a statisztikán alapuló, úgynevezett felbukkanó mennyiségek is jól kezelhetők számunkra. Az elenyésző, eltűnő dolgok, a megsemmisülés okozza a legtöbb gondot az emberek számára. A fizikai megsemmisülés, a halál pszichológiailag is frusztrálja az embereket. Azonban némi vigaszt nyújtanak azok a megmaradási törvények, amelyek csak egy kozmikus mértékű, végtelen mennyiségű térben és időben elenyészve veszíthetik el érvényességüket. A tapasztalatok alapján egy lokális, átlátható, jól értelmezhető térben és időben nem érvényesül a valódi megsemmisülés. Az anyag változása, átalakulásának folytonosságában találunk nagyon sokáig egyben maradó és igen gyorsan szétbomló struktúrákat. Ezekből áll össze a valóság, amely csak egy saját relatív, időbeli illúziónak bizonyul, mivel szemlélő függő az észlelése és értelmezése. A konszenzus, vagyis a jelenségek, sokak által egybehangzóan azonos értelmezése adja az objektív valóság egyes elemeit, de soha nem az egész halmazát. Mivel egy végtelen nagy halmaz megismerése gyakorlatilag és elméletileg is lehetetlen. A végesség, a lokalitás adja számunkra a megismerést, azt az információmennyiséget, amely megmaradó és érdemben kezelhető az értelem számára. A globalitás, a dolgok összessége, a végtelen és kezelhetetlen mennyiségű információ az, amely elenyészővé lesz, az időben és térben korlátozott értelem számára. Mai tudásunk szerint, az anyag magában hordozza a róla szóló információt.  Felmerül a kérdés, hogy az információ, mint szellemi konstrukció elkülöníthető e, az anyagtól? (A kvantum teleportációs kísérletek eredményei erre utalnak.) Vajon az Univerzum teljes információmennyisége megmaradó, avagy elenyésző úgy, ahogy azt az anyagáról és energiájáról ma feltételezzük? Amennyiben az információ megmaradó mennyiség, úgy energia felmerülése, felszabadulása esetén azzal társulva anyaggá minősül. Ha az el nem enyésző információ is energiává konvertálható, akkor vele létbe hozható az anyag és már nem hit kérdése a teremtés, hanem az értelem, a tudomány napi feladata.