A keletkezés, mint egy kezdethez kötött dolog, annyira természetesnek tűnik az ember számára, hogy a világmindenség keletkezését is ide sorolja. A ciklusokon alapuló időfelfogás is ehhez kapcsolódik, hiszen rengeteg kezdet és vég tapasztalata igazolja. Az emberi elme, kétféle módon gondol a keletkezésre. A vallásos ember elfogadja a semmiből való teremtést, mint egy aktust, amihez egy teremtő Istent vizionál, és hisz benne. A tudományosan gondolkodó ember nem gondolja, hogy a semmiből lehet teremteni valamit, hanem valamilyen energiaformát képzel a dolgok keletkezése mögé, mint meglévőt. Ilyen elvi alapon áll az ősrobbanás elmélet is. Az viszont már problémás lehet, hogy csak az „energiakoncentrátum” állapotváltozásától, (az ősrobbanástól) származtatja a teret és az időt. Mintha az előzmény öröklétező, vagy időtlen létforma lenne, nem úgy mint az, ami később keletkezett belőle.
Amennyiben igaz, hogy a tér és az idő, csak két fogalom, amit az ember alkotott magának, akkor ezek voltak az első létezők az anyagi keletkezési folyamatban. De hol volt ekkor még az ember? Az energia átalakulási folyamatok hozzák létre azokat a dolgokat, amik tapasztalhatók, vagy nem, de magát a tapasztalót is egy evolúciós folyamat hozta létre. Tulajdonképpen a tér és az idő is egy kialakult energiaforma kell, hogy legyen. Az Einstein által összegyúrt téridő már egy dinamikus létező, mivel a tömeg által hajlítható, a görbületében feszültség, erő van definiálva. Mi van akkor, ha az előzmény energiakoncentrátum, egy mérhetetlenül nagy értékű erő, és ebből csak parányi része alakul olyan energiaformákká, amit hatásmezőknek, anyagnak, életnek, majd végül tudatnak nevezünk?
Az univerzum téridejében lévő távolságok akkorák, hogy fényút távolságokban mérjük, de nem láthatjuk az „út” végét, az univerzum határát, mivel korlátozott a fény sebessége. Ehhez még hozzájön az a „felfedezés”, hogy az univerzum gyorsulva tágul. Mondhatjuk azt is, hogy a téridő gyarapodik. Ez mondjuk, igazolja az univerzum dinamikáját, fejlődési folyamatát. A kozmológusok szerint, az ősrobbanás pillanatától inflációs tágulás indult, és ezt követte az anyag „kicsapódása” a vákuumból. Tegyük fel, hogy az infláció, mint univerzumkeltő folyamat, nem egy kivételes eset, hanem az őskoncentrátum ciklikusan ismételgeti. Ennél fogva több univerzum is keletkezik, majd hő halált hal, egy végeláthatatlan folyamatban. Vagyis az egymás mellet, esetleg egymásba fonódó univerzumok képezik a multiverzumot. Azonban nem egy párhuzamos dimenzióban vannak az univerzumok, hanem az egymást követő inflációkkal folyamatosan táguló téridőben. Ez némileg ellent mond a homogenitás és izotrópia tapasztalatának, de mint említettem, nem látunk túl az univerzumunk határán. Ezért egy, vagy több univerzum odaképzelése, nem ördögtől való dolog. Azonban az őskoncentrátumnak nevezett, mondjuk ki, a priori fekete lyukból sem csak egy darabot vehetünk alapul egy multiverzum koncepcióban.
Kiegészítés a sok világ elmélethez.
Az egyszerűség kedvéért, legtöbbször kétdimenziós síkon magyarázzák el a dolgot, amivel persze a háromdimenzióshoz képest is egyszerűbb, hiányosabb lesz a lényeg. Azért maradok a kétdimenziósnál, mert valóban nagyon bonyolult lenne a világegyetemet térfogatában „átfogóan” értelmezni.
Az anyagtalan téridő-struktúrát, tekintsük egy fehér vászonnak, amin elszórtan foltok vannak, amik egy-egy univerzumot jelenítenek meg. Ezek a (dinamikus) foltok lehetnek olyanok, mint egy szétterülő festékpötty, ami ahogy növekszik, egyre világosabb lesz, majd felszívódik a vászon anyagában. Lehetne fordítottan is, hogy előbukkan a tiszta vásznon egy nagy halvány folt, ami elkezd összehúzódni, és sötétedni, mígnem egy kicsi fekete pötty lesz belőle. Három dimenzióban a szikvízben keletkező buborékokhoz hasonlítható a legjobban. Ezt a sok világhoz vezető keletkezést, lehetne az inflációs tágulással indítani, vagyis a vászon megszövési folyamatával. Azonban a kezdeti „ősatom” ehhez olyan ellentmondást tartalmaz, ami a véges kiterjedtséggel rendelkező ősatom, végtelen nagy energiája, (nyomása, hőmérséklete) között feszül. Ezt a feszültséget kellene valahogy feloldani ellentmondásmentesen.
Erre teszek most egy kísérletet azzal a feltevéssel, hogy az energia, a méret, a tartam, az adag véges, kvantumos, viszont a darabszám lehet megszámlálhatatlanul végtelen. Ha a fehérvászonnál maradok, annak a szövése folyamatos, a foltjai megszületnek, gyarapodnak, stagnálnak vagy zsugorodnak, majd felszívódnak. A létszámuk folyton változó, ezért nem megmérhető. Mivel a kiindulásnak a négydimenziós téridőt veszem alapul, az ehhez járuló energiát, két pólusra kell osztani. A taszító és vonzóerőkre. Ezek sem lehetnek végtelen nagyok, ezért a legkisebb hatásúakra osztom fel őket. Ehhez szolgál a téridő-kvantuma, amelynek egyik pólusa a vonzó adag, másik pólusa a taszító adag. Amikor kiterjedőben van, akkor taszít, amikor zsugorodóban, vonz. Amennyiben ezen, kvantumok darabszáma megszámlálhatatlanul sok, akkor a hozzájuk tartozó összegzett energia is az. Mivel a téridő kvantuma dinamikus, ennél fogva a belőle felépülő téridő struktúra is dinamikus, fluktuáló. Ha az inflációval járó gyarapodás megállna, (elkészülne a vászon) akkor is megmarad a fluktuáció, a kétpólusú energia állapotváltásai miatt. Statikus, mozdulatlan állapotban csak abban a pontban lehet, ahova a vonzóerő „húzta”. Ez a pont egy (különleges) helyzeti energiapont, a potencia. Amennyiben végtelen sok ilyen apró pont lenne azonos időben, azonos állapotban, akkor az ősatomot képezné, de mivel felosztottuk pólusokra, amik nem azonos időben, hanem saját időben aktívak, a legkisebb hatást keltve, a végtelen darabszámuk miatt egy folyamatosságot keltve képezik a struktúrát, a négydimenziós téridőt. A szuperszimmetria feltételezése miatt, ennek a viszonylagos egyensúlynak, ami az anyagtalan téridő struktúrára jellemző, az anyag megjelenésével sérülnie kell. (megjelennek a foltok a lepedőn) Mivel azt is feltételezzük, hogy a foltok végesek térben és időben, az energia, ami az anyaghoz kötődik, nem veszhet el, ezért a folt felszívódása a vászonról azt jelenti, hogy újra téridő kvantumokká alakul az anyag. Tulajdonképpen ez egy olyan kozmológiát jelent, ami egy univerzumra vonatkozva keletkezést és felszívódást jelent a téridőben. A multiverzumra, a sok világra vonatkozóan viszont, folytonosan átalakuló, állapotváltozások sorozatát jelenti. Amennyiben létrejön egy olyan univerzum, amelyben felbukkan a tudat, az információ értelmezése, az értelem, akkor az olyan parányi a mindenséghez képest, mint egy darab téridő kvantum a végtelen sokhoz képest. Mivel eddig még a Naprendszeren belül sem igazoltuk más életforma jelét, nem hogy a galaxisunkon belül, akkor a saját univerzumunkban feltételezett idegen civilizációk léte is kérdéses. Ha van egyáltalán, a felkutatása nagyon fejlett technológia és időigényes. Arról nem is szólva, hogy az idegenek nem tolonganak a galaxisunk és a Naprendszer határán, bebocsájtásra várva.
(Azonban néhány tudós szerint lenne rá esély.)
#
Inverziós távolság alatt azt érti a kozmológiák egy típusa, amikor a gravitációs vonzás, taszításba vált át. Tulajdonképpen van egy határ, ameddig a tömeg, a tömegekből álló rendszerek, vonzzák egymást. (mivel a hatás, a távolság négyzetével arányosan csökken) Ezen a határon túl tulajdonképpen pólusváltás történik a hatóerők viszonylatában. De vajon mi lehet ennek az oka? Elsőre az ugrik be, hogy maga a távolság, vagyis a tér kiterjedtsége. Ha azonban két galaxisnak a tömegét vizsgáljuk, akkor azok között is van olyan távolság, ami nem éri el az inverziós határt, vagyis még vonzzák egymást a galaxisok. Van olyan elmélet is, amely szerint a galaxisok közti térben van egy meghatározott, kritikus méretű távolság, ahol bekövetkezik a „pólusváltás”, vagyis azon a távolságon túli galaxisok már taszítják egymást. Az inflációs kozmológia szerint, kezdetben nagyon gyorsan, majd lassulva tágul a tér, téridő. Erre jön pluszban, az újabban egyre gyorsuló tér tágulása. Ezt a tágulást azonban már a sötét energia okozza, ezért nevezik taszító „gravitációnak” is. Ahogy növekedett az univerzum mérete, úgy növekedett vele az inverziós távolság mértéke is, vagy csak egy kritikus tömeg, távolság arány után jelentkezett az inverzió, vagyis a pólusváltás? Kísérletileg nehéz lenne megmérni. Mivel a legkisebb hatásból indultam ki, vagyis egy téridő-kvantumból, akkor ennek a felén lenne az inverzió, a pólusváltás. Mivel ezekből megszámlálhatatlanul sok van, univerzumi szinten is lenne egy maximális távolság, ahol bekövetkezik az inverziós pólusváltás. Ezt elérve, az univerzum is zsugorodásba kezd, és a sötét energia megnevezés értelmét veszti, marad a vonzó gravitációs hatás, amit a tömegnek tulajdonítunk. De van egy nagy probléma, mivel a téridő-kvantumnak nem tulajdonítunk tömeget. Csak a belőle kialakuló fermionoknak, és a Higgs bozonnak van tömege.
A tömeget egy elmélet szerint, a fénysebességű kettősforgás tehetetlensége képezi. Magát a forgást, pedig a térnek egy meghatározott, körülhatárolt része végezi, amivel elkülönült tömegpontot hoz létre. Ezek szerint, a téridő struktúrájában történik egy lokális megváltozás, nevezzük fel, vagy becsavarodásnak, ami a tömegpontokat képezi. (Ez lenne a Higgs bozon, és belőlük a Higgs mező?)
#
Idézet: Rocky38 Összefoglalása
A fizika paradigmaváltása azt kívánja meg, hogy a tömegközéppontú gondolkodást felváltsuk a mozgás elsőbbségét valló felfogással. A tér fénysebességű mozgása nem valamilyen anyagi objektum vagy közeg mozgása, hanem teremtő mozgás, amely létrehozza az anyagot. Fizikai világunkat a tér fénysebességű saját mozgásai építik fel. A tér pontjait gömbszimmetrikus kettősforgások, vagyis fermionok jelölik ki. Ezek önfenntartó mozgások, ahol egyensúlyban van a kifelé ható centrifugális erő és a befelé húzó erős gravitáció, amit a fénysebességgel forgó tér görbülete hoz létre. A fermionok összekapcsolódnak fénysebességgel terjedő mozgások kibocsátása és elnyelése által.
A folyamatokat fénysebességgel forgó rendszerben működő tehetetlenségi erők (Coriolis és Euler) idézik elő. A modern fizika kopernikuszi paradigmaváltása (és következményei a világképünkre)
Minden kölcsönhatást valamilyen fénysebességgel terjedő mozgás közvetít, ez bozon az elektromágneses és erős kölcsönhatásban (foton, illetve gluonok), a gyenge kölcsönhatásban egy bozon és egy fermion együttműködése játszik szerepet (W- és Z-bozon, illetve neutrínó), a gravitációt viszont spinnel nem rendelkező kettősforgások (kepleronok) hozzák létre. Végül foglaljuk össze, hogy mi az a fizikai entitás, ami kiváltja a kölcsönhatást, és mi az, a Minden kölcsönhatást valamilyen fénysebességgel terjedő mozgás közvetít, ez bozon az elektromágneses és erős kölcsönhatásban (foton, illetve gluonok), a gyenge kölcsönhatásban egy bozon és egy fermion együttműködése játszik szerepet (W- és Z-bozon, illetve neutrínó), a gravitációt viszont spinnel nem rendelkező kettősforgások (kepleronok) hozzák létre. Végül foglaljuk össze, hogy mi az a fizikai entitás, ami kiváltja a kölcsönhatást, és mi az, amire hat:
– A gravitáció alanya és tárgya a tömeg, vagyis a fénysebességű kettősforgás tehetetlensége,
– az elektromágneses kölcsönhatásé a töltés, vagyis a virtuális fotonfelhő,
– az erős kölcsönhatásé a szín, vagyis a zérusponti rezgés három iránya,
– a gyenge kölcsönhatásé a kettősforgás frekvenciája és kiralitása. Így valósul meg a mozgás primátusa a fizika világában. „
Idézet vége.
#
Talán itt lehetne „átkötni” a két elméletet, a mozgás elsőbbségét vallót, és a húrelméletet, mivel az is a mozgáson alapul, ahol a rezgő húrok, mint parányi entitások képezik az univerzumot. Már csak azt kell elvégeznem, hogy a téridő-kvantumot milyen húrral, vagy húrokkal azonosíthatom. Adott a három térdimenzió és az idődimenzió fúziója, vagyis a négydimenziós téridő-kvantum, aminek nem tulajdoníthatunk forgó mozgást, pláne kettősforgást, mert nincs tömege. Ebből csak olyan mozgásra lehet következtetni, ami egy oda-vissza mozgás, ahol az oda taszító, a vissza pedig vonzó, de egyenes vonalú mozgás. Ez az egyenes lenne egy térdimenzió. Az irányváltások közötti időtartam, pedig az idő kvantuma, ami meghatározza az egyenes hosszát. Vagyis az is egyforma hosszú, egyenértékű, és konvertálható a tér dimenziójával.
Most következik a „csavar”. Amennyiben két téridő kvantum van egymás mellet úgy, hogy a taszító állapotuk egyidejű, és egymás felé mutató, akkor nem történhet más, mint a téridő struktúra tágulása. Ha viszont a vonzó állapotukban egyidejűek, akkor felcsavarodnak a térdimenzióik, és egy kompakt tömegpontot képeznek. Mivel az idő dimenziója is velük együtt „felcsavarodik”, ez az állapot állandósulva, „örökre”megmarad. Ennél fogva, ezek az időben „befagyott” energiapontok képezik a kvantumgravitációt, vagyis a tömeg kvantumait, amikből aztán a többi egydimenziós húr saját rezgésmódjával társulva, összehangolódva, anyagi elemi részecskéket alkotnak. Amennyiben nem az egyedi „szabad húrokhoz” kapcsolódnak, hanem egymást vonzva tömegpontok halmazait képezik, ezek lesznek a sötét anyag összetevői. Ezekből képződnek a primordiális fekete lyukaknak nevezett objektumok. A lyuk nevet azért adták neki, mert azon a helyen a téridőt nem lehet detektálni, vagy ki van szorítva onnan. Azért fekete, vagy sötét, mert nincs kölcsönhatásban a fotonnal, ami csak a téridőben közvetíti a hatását. A nem elsődleges fekete lyukak egy kritikus tömeghatár elérése során keletkeznek. A beléjük zuhanó fermionokból álló anyag „elfajul”, vagyis az elemi részecskéikhez tartozó tömeg leválik róla és a fekete lyuk tömegét növeli. A visszamaradó elemi húr, pedig „szabad húrrá”, vagyis téridő kvantummá formálódik. Mint már említettem, a téridőben diffúz módon is keletkezhetnek tömegpontok, vagy sötétanyag részecskék. Ezeknek is van tehetetlensége, amitől a fiktív erők hatása alá kerülnek. Ennél fogva lassabban érik el végső állomásukat, a fekete lyukat. A kétdimenziós lepedőhasonlathoz visszatérve, ahol egy egész univerzumot vettem sötét foltnak a fehér vásznon, az univerzumon belül, az anyaggal átitatott téridő struktúrája is színesedik, az anyag megnyilvánulási módjai szerint. A fehér, vagy színtelen a tömegnélküli anyag, a színes lesz a tömeget viselő, a fekete pedig a tisztán csak tömeget tartalmazó anyag. Most értem meg igazán a Hermészi gondolatot, ami szerint: ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent, a nagy és a kicsi abból van, amit energiának nevezünk.
