Hirdetés

HTML

Hirdetés

Minden lehetséges

Filozófia, vallás, alternatív tudományok, kozmológia , földönkívüli civilizációk

Friss topikok

Linkblog

Miből ered a tömeg fogalma?

2025.12.13. 17:23 :: csimbe

A tömeg fogalma jóval összetettebb, mint az elektromos töltés kvantálása.

Amennyiben a gravitációs mezőnek is van kvantuma, (graviton) akkor a gravitációnak is lehetne, kvantált töltése. Ha a pozitív töltését vonzó, sötétanyag részecskének, (a tömeg kvantumának) nevezzük, akkor a negatív töltését, a sötét energiának, ami egy taszító hatású kvantuma. Tulajdonképpen olyan kvantumos erőhatások, amik egymással szemben lépnek fel, de nem semmisítik meg egymást.

Mivel a sötét energia lokálisan nem csomósodik, de a gravitációnak taszító kvantumaival teljesen kitölti az univerzumot, ez a taszító gravitációs mező lehetne a globális téridő struktúra egyik alkotó eleme a négy közül.  A sötét anyag, azonban csomósodik, ezért lokális gócokat, szálakból álló hálózatot hoz létre, ez lenne a struktúra második, láthatatlan alkotóeleme. Mivel csak a gravitációs hatása ismert, a vonzó gravitációs mezőt is megjeleníti. Az elektromos mező a harmadik, a mágneses mező pedig a negyedik összetevője a téridő struktúrának. Mivel a téridő globális közegében, a négyelemű struktúrában jelen vannak a gravitáció, és az elektromosság taszító, vonzó kvantumhatásaik, a közöttük lévő kölcsönhatások sebessége időben nem azonnali, vagyis a fény terjedésének sebességével azonos.

Az úgynevezett normálanyag elemi részecskéinek nyugalmi tömegét, azok elektromos töltéséhez társult pozitív gravitációs töltés „vonzásadagja” adja. A pozitív energiájú gravitációs mezőben lévő sötét anyagnak, (a tömegvonzás kvantumainak) az elektromos töltésekkel való keveredése során tapadnak össze, a normál anyag elemi részecskéiket alkotva. Ettől csomósodik a normál, vagy fényes anyag. A közvetítő bozonok (foton, graviton) tömegnélküliek, mivel nem töltéseket, forráspontokat adnak át, hanem csak annak megfelelő energia adagokat továbbítanak. A tömegnélkülinek tűnő neutrális részecskék, pozitív és negatív energiáik, a kétféle töltéseik, (neutrínók) egyensúlyban vannak, nem semmisítik meg egymást.

A negatív energiájú sötét energia, vagyis a „tömegnek a taszító kvantumai” feszítik ki a globális, (diszkrét elemekből álló) téridőt, amiben ott vannak a fekete lyukak is, amik a sötét anyagnak a gócpontjaik. Mivel a „tömegpontok”, vagyis a gravitációs töltések az elektromos töltésekkel is „kötésbe” társulásba kerülnek a fényes, vagy normál anyagban, csak a globalitásban, univerzális szinten egyenlítődik ki a pozitív és negatív energiáknak részecskékben „összekuszált” a hatása. Ide tartozik a fekete lyukak „párolgása”, az elektromos töltések kiszorítása, lassú leadása a környezetének. Az energia mezőkből mezőkbe átáramló, átalakuló formában, megmaradó.

A vonzások és taszítások kvantumainak együttes erő-hatása hozza létre az anyagi testek mozgását, a tengelykörüli forgást és a testek egymás körüli keringését. A különböző tömegű lokalitások, az összecsomósodott, összegzett tömeget viselő anyag, pedig a téridő „görbületeit” képezi, azokat a pályákat, útvonalakat, amin az anyag „tehetetlenül”halad.

Szólj hozzá!

A teremtés hat napja, és a fizikai törvények hat számszerűsített változatának összehasonlítása

2025.11.16. 23:56 :: csimbe

Az alábbiakban felsorolt „számok”, olyan tudományos alapon kimért értékeket jelölnek, amik döntően befolyásolják az univerzum, és benne az élet megjelenését.

Az első szám az N: Az univerzum azért olyan hatalmas kiterjedésű, mert a természetben van egy döntő szerepet játszó nagy szám, az N, amelynek értéke 1 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000. (1036) Ez az atomokat összetartó elektromos erőnek és a köztük fellépő gravitációs vonzóerőnek az arányát adja meg. A gravitációs erő a gyengébb.

A második szám: az ε (epszilon), amelynek értéke 0,007, azt adja meg, hogy az atommagok mennyire szorosan kötöttek, és hogyan formálódott ki minden - Földünkön is létező - atom. Ennek értéke szabályozza a Nap energiatermelését, továbbá azt, hogy a csillagok hogyan változtatják a hidrogént a periódusos rendszer valamennyi elemévé. A csillagokban végbemenő folyamatok magyarázzák, hogy a szén és az oxigén miért sokkal gyakoribb, mint az arany vagy az urán. Ha ε értéke 0,006 vagy 0,008 lenne, mi nem létezhetnénk.

A harmadik szám: az Ω (ómega) az univerzumunkban levő összes anyag mennyiségét méri - a galaxisokét, a diffúz gázfelhőkét és a "sötét anyagét". Ez az Ω árulja el nekünk az összehúzó gravitációnak és az univerzum tágulásának viszonyát. Ha ez az arány jócskán meghaladna egy bizonyos "kritikus" értéket, akkor világunk már rég összeroppant volna; ha viszont sokkal kisebb lenne, akkor sem galaxisok, sem csillagok nem alakulhattak volna ki benne. Úgy tűnik, hogy a tágulás kezdősebessége nagyon pontosan be volt hangolva.

A negyedik szám: a λ (lambda) létezésének kimutatása az 1998-as év legnagyobb tudományos szenzációja volt. Kiderült, hogy egy nem is gyanított új erőhatás - a kozmikus "antigravitáció" - befolyásolja univerzumunk tágulását, jóllehet milliárd fényévnél kisebb méretekben nincs kimutatható hatása. Ahogy táguló univerzumunk egyre sötétebbé és üresebbé válik, úgy gyűri egyre inkább maga alá ez az erő a gravitációt és a többi erőhatást. Szerencsénkre (és az elméleti szakemberek nagy meglepetésére), a λ értéke nagyon kicsi. Ha nem így lenne, akkor hatása leállította volna a galaxisok és a csillagok kialakulását, tehát a kozmikus evolúció már tényleges megkezdődése előtt kifulladt volna.

Az ötödik szám: Q  Minden kozmikus szerkezet - a csillagok, a galaxisok és a galaxishalmazok - gyökerei egészen a Nagy Bummig nyúlnak vissza. Univerzumunk szerkezetét egyetlen Q szám határozza meg, amely két alapvető energiafajta aránya, és értéke 1/100 000. Ha Q valamivel kisebb lenne, az univerzum élettelen volna és szerkezet nélküli, ha pedig sokkal nagyobb lenne, akkor olyan viharos hely volna, amelyben sem csillagok, sem bolygórendszerek nem maradhatnának fenn, és amelyet hatalmas fekete lyukak uralnának.

 A hatodik szám: a D dimenzió meghatározó jelentőségű szám már évszázadok óta ismeretes, jóllehet most új szemszögből ítéljük meg. Ez a tér dimenzióinak száma a világban, a D, amely három. Ha D kettő vagy négy volna, nem létezhetne élet. Világunk negyedik dimenziója az idő, amelynek a többitől teljesen eltérő módon "beépített" iránya van: benne csakis a jövő felé "mozoghatunk".

Ez a hat szám egy univerzum "receptjét" adja meg. Ráadásul a folyományok (időbeni eltolódás) érzékenyen függnek a számok tényleges értékétől: ha bármelyikük "elhangolódna", nem létezhetnének sem csillagok, sem élet.

Erre alapozva jött létre a Gyenge Antropikus elv, amely kimondja azt a kozmikus „finomhangolást”, amely nélkül nem lenne élet és tudatos megfigyelője az univerzumnak. A kvantummechanika elmélete szerint, a szuperpozícióban lévő végtelen sok „keletkezési” lehetőség közül ez az egy univerzum teljesíti ezt a követelményt. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy hány próbálkozás után jött létre a megfigyelőjét is tartalmazó univerzum.

Az erős Antropikus elv szerint, már nem csak a türelmes próbálkozás (finomhangolás), hanem a céltudatos tervezés eredménye az általunk, tudatos emberek által tapasztalt univerzum. Ez már felveti a tervező létét, aki nem lehet más, csak a teremtő Isten.

Az Isten általi teremtés hat (munka) napja:

Az egyszerűsített verzió:

  1. nap Világosság és sötétség
  2. nap Az égboltozat alsó és felső vizeinek szétválasztása
  3. nap A szárazföld és a növények megteremtése
  4. nap Az égitestek megteremtése
  5. nap A vízi és égi állatok megteremtése
  6. nap A szárazföldi állatok és az ember megteremtése
  7. nap Isten megszenteli a 7. napot és megpihen. (munkaszüneti nap)

 

Ha az lenne a feladatom, hogy valahogy megfeleltessem egymásnak a felsorolt fizikai „állandók” 6 számát és azt a teremtési napok számához illesszem, az egy lehetetlen küldetés, de vágjunk bele!

Azzal kezdeném, hogy egy már transzcendens létezőt, a teremtő Istent nem lehet kihagyni a számításból. Tulajdonképpen az „Ő” számításainak kell olyan sorba rendezést, (munkanapokat) találni, ami megegyezne az általunk ismert kozmológia és fizika tudományos eredményeivel.

A kezdetben csak az Isten van a kész tervével, hogy egy univerzumot teremtsen, amely egy leendő avatárja az Ember számára legyen.

A tudomány szerinti kezdet, egy parányi energiacsomósodás, ami csak a végtelenekkel jellemezhető. Végtelen nagy nyomás, forróság, sűrűség. A tér és az idő is ebben rejtőzik kibontakozatlan állapotban. Ez lenne a „ 0 nap”, a mindenség szuperpozíciós állapota.

Az első napot a robbanás, a kitágulás jelenti, amivel kibontakozik a tér és az idő. /Isten lelke lebeg a sötét mélység felett/

A második napot, ami a tudomány szerint 3perc, a kvark-gluon plazma fénye világítja be. /és lett világosság/

A harmadik napon kicsapódnak a plazmából az elemi részecskék, amik majd a többi elemmel az anyagot és az antianyagot alkotják. /A vizek elválasztása./

A negyedik nap, szimmetriasérüléssel kezdődik, az antianyag átminősül ismeretlen sötét anyaggá, a normál anyag, csomósodásba kezd a gravitáció hatására.  A sugárzó, hullámtermészetű és a gravitáló, részecske természetű anyag szétválik. /A felső víz és az alsó víz, amiből kiemelkedik a száraz anyag./

Az ötödik napon, a kémia és a biológia szabályai szerint, megjelennek a nehezebb elemek, az összetett struktúrák, a bolygók, a galaxisok, az élet. /Ég és a Föld, növények, állatok, flóra és fauna/

A hatodik napon, az evolúció létrehozza a tudatot, az értelmes lényeket, az embert, aki tapasztalója lesz önmagának és a világnak. / Isten az Ember teremtésével elérte a célját, megszületett az értelembeli hasonmása, aki majd avatárja lesz az idők, korszakok folyamán./

A hetedik nap már nem munkanap, a fizika törvényei szerint működik magától a világ. Ehhez tartozik az entrópia is, amely növekedésnek indult az első naptól kezdve. /Isten megáldja művét és nyugovóra tér./

Ezt úgy lehetne értelmezni agnosztikusan, hogy az evolúció fizikai, kémiai, biológiai, pszichológiai szinten is elérte a végső célját. Nincs további teendője, mivel ezt már az entrópia elvégzi helyette. /Isten aludni tért./

Tudományos értelemben pedig, nem is kell Isten, mert elég az, ha a szuperpozícióból a legjobbat, az életre hangolt univerzumot hozza ki a véletlen.

Szólj hozzá!

Kérdések a Szuperhúr és az M elmélettel kapcsolatban

2025.10.29. 00:08 :: csimbe

A kérdésem az, hogy amennyiben mindent, ami a világmindenséget alkotja, a Planck távolságnál is kisebb húrok, és azok rezgései képviselnek, akkor milyen erő készteti rezgésre a húrokat? Vagyis, honnan kapja az energiát egy húr ahhoz, hogy saját frekvenciája, rezgési modusa, (alakja, identitása) legyen? Miből van a húr, vagyis milyen fenomént, netán „anyagot”, képzeljünk el rezegni?

Továbbá, időben meddig rezeghet egy húr, ha a kölcsönhatásokban állnak egymással, amely során veszíthet az energiájából?

Ha egy húr nem veszít energiát, vagyis időben állandóan azon az energiasűrűségen marad, akkor örökmozgónak minősül e, vagy sem?

Az entrópia növekedése, egy olyan megfigyelt és „igazolt szabály”, ami alól kivételt képeznek a húrok?

Jelen ismeretink szerint, 4 féle erőhatási „típus” létezik, a gravitáció, az elektromágnesség, az erős és a gyenge, amin a kölcsönhatások lebonyolódnak. Azok a kölcsönhatások, amik az univerzumban lezajlanak az ismert elemi részecskék, jelen esetben a feltételezett húrok között. Azonban a nullponti energiával is kell számolni, mivel az is „közbeszól”, mint egy energiabank, az anyag általi megnyilvánulásokba.

Ebből a húrok állttal keltett rezonanciatengerből alakul ki az általunk tapasztalható valóság? Tulajdonképpen, csak az a szubjektív valóság, amit az egyéni elmék tapasztalnak. Mivel a mindenség, a globalitás ilyen módon való tapasztalása lehetetlen, a távolságok és az idő „adagokból való végtelen” nagysága miatt.

Mivel a tér, erőhatása is kvantumokból van (térerő), az idő kvantuma, meg nem pozitív kovariáns vele, a mértékük nagysága nem a lineáris összefüggés szerint változó. Tulajdonképpen a lokalitásokban más és más, mint globálisan. Amennyiben az energia univerzális szinten nem megmaradó mennyiség, akkor csak az energiabank, a nullponti energia, a vákuum energiája az, ami örökké megmaradó, nem a disszipáció állttal elillanó mennyiség. Az univerzumot pedig csak a vákuumból kicsapódó energia jeleníti meg, ami már nem megmaradó.

Ez engem a Hindu mitológia szerinti keletkezési elméletre emlékeztet, amikor az univerzumot kibocsájtja magából a teremtője, majd visszavonja magába egy bizonyos idő múlva. Amennyiben ennek is vannak különböző idejű ciklusai, akkor egy olyan világmindenséget kell elgondolnunk, amely örökké megváltozó, csak az őserő, a nullponti, vagy helyzeti energia, „a potencia” állandó.

Szólj hozzá!

Az egzotikus anyagok és a térhajtómű hiánya, mire vezethető vissza?

2025.10.22. 18:03 :: csimbe

A matematika szerint, na meg a szuperszimmetria szerint, negatív energia is lehetséges. Amennyiben a nulla energiánál több a pozitív energia, akkor a nulla után van a negatív energia. Ha a számegyeneshez hasonlóan a mínusz felé haladva növekedik a negatív energia értéke, az olyan lenne, mint amilyen a pozitív irány felé való értéknövekedés. ? A tükrözés alapján igen.

„A kvantumféreglyukak létrejöttéhez szükséges negatív energia, így energia szabadul fel. Ha ezen vákuumfluktuációk idejét kicsit meghosszabbíthatnánk, akkor a vákuum energiasűrűségét e nullenergia-szint alá juttatnánk, és így egy negatív energiasűrűségű mezőt hoznánk létre.” Wikipédia

A vákuum, vagy nullponti energia, tehát még nem negatív, csak akkor, ha az energiasűrűségét nulla alá „szorítjuk”, valami módon. Tulajdonképpen a vákuumfluktuációk időtartamát kell meghosszabbítani ahhoz, hogy negatív értéket kapjunk. Az univerzum térideje igen nagy léptékben sima, görbületmentesnek látszik. (Ez lenne a tükör) A benne lévő anyag, és a tömeg pozitív energiája görbíti be elliptikussá a téridőt, de csak lokális helyeken. A sötét energiát téridő tágítónak, és görbület kisimítónak, anti- gravitációs hatásúnak tekintik. Azonban a sötét energia még nem negatív energia, vagyis féregjárathoz és Warp meghajtóhoz alkalmatlan. Tulajdonképpen a vákuum manipulálása nélkül nem állítható elő negatív energiasűrűség. Itt jelentkezik az idő szerepe abban, hogy a fluktuáció periódus idejét megnövelve, a negatív energia sűrűsége is növekedjen. Erről a gumilepedős hasonlat jut eszembe, de fordított irányban, ahol ”megcsípve” felhúzzuk a sima lepedőt. Ez a „húzóerő” lenne a negatív energia megnyilvánulása.

Mivel a nulla energia a pozitív, negatív tökéletes egyensúlyát (azonos értékét jelöli), előjel nélküli különös „helyzeti”, nullponti energiának nevezzük. Mivel olyan, hogy nincs egyáltalán semmilyen energia, nem fordulhat elő a megmaradási tételek miatt. Az időbeni eltolást elvégezhetjük az idő tükörszimmetrikus volta miatt, egészen a „tükörig”, vagyis a nulla időig, majd tovább „toljuk”a negatív időben a felső határig. Azért nem írok végtelent, mert ha már mindent kvantumok alkotnak, akkor az idő is kvantumokból áll. Az energia végtelen nagyságának értékét, a szingularitást, a kvantumosság feltétele miatt nem lehet elérni. Azonban a megszámolható végtelent, a mindenféle kvantumok, tér, idő, energia, dimenziók, darabszámára tartogatom.

Tapasztalati tény, hogy a pozitív energiának van taszító és vonzó hatása, az elektromágnesség miatt. Ilyen alapon akár a negatívnak is lehetne. Mivel a szuper szimmetria alapján nem tudjuk megkülönböztetni a pozitívot a negatívtól, nem csak „egy” univerzum létezik. Úgy, hogy mindennek van ellenpárja, a tükörben, vagy annak túloldalán. Ez lenne az ikeruniverzum, aminek egyik fele negatív alapon, a másik fele pozitív energiaalapon létezik.

Amennyiben az egzotikus anyag nem csak az ikertárs univerzumban található, hanem a miénkben is, akkor nincs is értelme az ikerségnek, mivel ott meg normál anyagnak, és vele antianyagnak is kell lenni. Maradjunk egyelőre az egyke univerzumnál, ha a kaszkádszerűen szaporodó sok világ elméletet is elvetjük.

A mindenséget ezek alapján olyan szuperszimmetrikusnak kell tekintenünk, amelyben ott rejtőznek a még megnyilvánulatlan lehetőségek is, kompakt dimenziók formájában. Amennyiben az egzotikus anyag negatív energiából jön létre, akkor ennek pozitív, antianyag párjának is kell lennie. Így fordulhat elő az a lehetőség, hogy az univerzumon belül jól elhatárolódva egymástól, kétféle egzotikus, és antianyag anyag létezik. Az egyik jelölt lenne a sötét (fekete) anyag, aminek csak a gravitációs vonzó hatását ismerjük. Adódik a lehetőség, hogy a másikat világos (fehér) anyagnak tekintsük, ami a gravitációnak a taszító hatását kelti. Ezek kvantumai lehetnek a tömegnek, amely kvantumok összegződhetnek, kötésbe, szimbiózisba kerülve az elemi részecskékkel, azoknak tömeget adva. Egy olyan elemi részecske, mint az elektron és a pozitron, elemi elektromos töltéssel és hozzárendelt gravitációs töltéssel, nyugalmi tömeggel rendelkeznek.

Amennyiben egyik féle „tömeg kvantum” sem lép kölcsönhatásba az elektromossággal, akkor az így kétpólusú gravitáció kvantumait, (kvázi töltéseit) ismerhetjük fel bennük. Ennél fogva a sötét energia (fajta) feleslegessé válik. Ekkor van létjogosultsága a kétféle gravitációs mezőknek, amiknek közvetítő bozonjai, graviton részecskéi vannak. Ha már a kvantumosságra építjük az elméletet.

Amennyiben ezek a részecskék a húrelméleti térdimenziók rezgéseiből jönnek létre, akkor a pozitív és negatív energiákat viselő részecskék és antirészecskék is a kvantumos térhúrokból erednek. Ennél fogva több húrnak kell alkotnia „bránokat”, hogy egy elemi részecskét hozzon létre, mivel a töltést, a tömeget, a mágneses momentumot, a spint is meg kell jelenítenie egy időben.

Magam részéről az ismeretlen egzotikus anyagot olyan kibontakozó félben lévő húroknak tekintem, amik még nem képeznek teljes kvantumot, „mérhető” energiaadagot ahhoz, hogy egy entitást, elemi részecskét képezzenek. Ezeket a kibontakozó félben lévő húrokat, fraktáldimenziók sokaságának (Calabi-Yahu tereknek) nevezném. A negatív energiát pedig úgy kellene át definiálni, hogy nem nullaértékű a sűrűsége, nem egy hiány, hanem más „irányba” fókuszált hatóerő, ami a pozitívval mindig ellentétes. 

A matematikusok, Einstein általános relativitáselméletének felhasználásával, olyan elméleteket dolgoztak ki, amelyek felvetik az egzotikus anyagok létezését. Ilyen a bozonikus húrelméletek és a kvantum hurok gravitációs elmélet is.  A fénysebességet meghaladó tachion, és a graviton, ezekhez az elméletekhez tartozik. A gravitáció kvantálása sok nehézséget okoz, mivel olyan gyenge hatása van az elektromosságéhoz képest, amit a gyakorlatban nehéz elkülönítve kimérni. Elméletben azonban lemehetnek a Planck méretekig, hogy a fénysebességet még nem átlépve, modellezzenek elképzelt dolgokat. Azonban az LHC-ben kimutatott Higgs bozon, ami a Higgs mezőnek egy kvantuma, nagyon kis tömeggel rendelkezik. A szuperszimmetria szerint, öt különböző tömeg értékű bozon is lehetséges. Amennyiben a Higgs skalármezőt megfeleltetjük a 4D téridőnek, akkor a benne lévő feltételezett, de ismeretlen bozonok is a kompakt dimenziókban, vagy a fraktáldimenziókban leleddzenek. Tulajdonképpen a már kibontakozott 4D téridő struktúra további dimenziókat rejt magában, amiket csak feltételezhetünk, egy elgondolás alapján, de megismerésük a valóságban lehetetlen küldetésnek számít. Olyan állapotegyenlet kellene az egzotikus anyagra, anyagokra, amiből szétválasztható irányok szerint a pozitív és negatív energiák sűrűségi állapota is.

Miguel Alcubier nevéhez köthető egy mező, a negatív tömegű egzotikus anyag, a (Warp meghajtó), a gravitációs hullámok meglovagolása, szörfözés a téridőn keltett hullámokon. Jelenleg a sci fi birodalmába tartozik, azonban azt gondolom, hogy az emberi elme képes lesz megalkotni a térhajtóművet, amivel más csillagok lakható bolygóira utazhatunk, ha a Föld már lakhatatlanná válik. Ebben egyedüli ellenségnek, csak az IDŐ mutatkozik számunkra. Hogyan lehetne megnövelni a periodikusban fluktuáló téridő-kvantum amplitúdóját, amivel a saját idejét is megnöveljük?

Arról már nem is szólva, hogy a pozitív és negatív energiák flukszuskondenzátorát is meg kell építeni, hogy a dimenziókat a kellő irányba lehessen állítani. Valójában ez lenne a lehetetlen küldetés.

Szólj hozzá!

A multiverzum, avagy az univerzumok sokasága az inflációs tágulással keletkezett téridőben.

2025.10.10. 17:34 :: csimbe

A keletkezés, mint egy kezdethez kötött dolog, annyira természetesnek tűnik az ember számára, hogy a világmindenség keletkezését is ide sorolja. A ciklusokon alapuló időfelfogás is ehhez kapcsolódik, hiszen rengeteg kezdet és vég tapasztalata igazolja. Az emberi elme, kétféle módon gondol a keletkezésre. A vallásos ember elfogadja a semmiből való teremtést, mint egy aktust, amihez egy teremtő Istent vizionál, és hisz benne. A tudományosan gondolkodó ember nem gondolja, hogy a semmiből lehet teremteni valamit, hanem valamilyen energiaformát képzel a dolgok keletkezése mögé, mint meglévőt. Ilyen elvi alapon áll az ősrobbanás elmélet is. Az viszont már problémás lehet, hogy csak az „energiakoncentrátum” állapotváltozásától, (az ősrobbanástól) származtatja a teret és az időt. Mintha az előzmény öröklétező, vagy időtlen létforma lenne, nem úgy mint az, ami később keletkezett belőle.

Amennyiben igaz, hogy a tér és az idő, csak két fogalom, amit az ember alkotott magának, akkor ezek voltak az első létezők az anyagi keletkezési folyamatban. De hol volt ekkor még az ember? Az energia átalakulási folyamatok hozzák létre azokat a dolgokat, amik tapasztalhatók, vagy nem, de magát a tapasztalót is egy evolúciós folyamat hozta létre. Tulajdonképpen a tér és az idő is egy kialakult energiaforma kell, hogy legyen. Az Einstein által összegyúrt téridő már egy dinamikus létező, mivel a tömeg által hajlítható, a görbületében feszültség, erő van definiálva. Mi van akkor, ha az előzmény energiakoncentrátum, egy mérhetetlenül nagy értékű erő, és ebből csak parányi része alakul olyan energiaformákká, amit hatásmezőknek, anyagnak, életnek, majd végül tudatnak nevezünk?

Az univerzum téridejében lévő távolságok akkorák, hogy fényút távolságokban mérjük, de nem láthatjuk az „út” végét, az univerzum határát, mivel korlátozott a fény sebessége. Ehhez még hozzájön az a „felfedezés”, hogy az univerzum gyorsulva tágul. Mondhatjuk azt is, hogy a téridő gyarapodik. Ez mondjuk, igazolja az univerzum dinamikáját, fejlődési folyamatát. A kozmológusok szerint, az ősrobbanás pillanatától inflációs tágulás indult, és ezt követte az anyag „kicsapódása” a vákuumból. Tegyük fel, hogy az infláció, mint univerzumkeltő folyamat, nem egy kivételes eset, hanem az őskoncentrátum ciklikusan ismételgeti. Ennél fogva több univerzum is keletkezik, majd hő halált hal, egy végeláthatatlan folyamatban. Vagyis az egymás mellet, esetleg egymásba fonódó univerzumok képezik a multiverzumot. Azonban nem egy párhuzamos dimenzióban vannak az univerzumok, hanem az egymást követő inflációkkal folyamatosan táguló téridőben. Ez némileg ellent mond a homogenitás és izotrópia tapasztalatának, de mint említettem, nem látunk túl az univerzumunk határán. Ezért egy, vagy több univerzum odaképzelése, nem ördögtől való dolog. Azonban az őskoncentrátumnak nevezett, mondjuk ki, a priori fekete lyukból sem csak egy darabot vehetünk alapul egy multiverzum koncepcióban.

 

Kiegészítés a sok világ elmélethez.

Az egyszerűség kedvéért, legtöbbször kétdimenziós síkon magyarázzák el a dolgot, amivel persze a háromdimenzióshoz képest is egyszerűbb, hiányosabb lesz a lényeg. Azért maradok a kétdimenziósnál, mert valóban nagyon bonyolult lenne a világegyetemet térfogatában „átfogóan” értelmezni.

Az anyagtalan téridő-struktúrát, tekintsük egy fehér vászonnak, amin elszórtan foltok vannak, amik egy-egy univerzumot jelenítenek meg. Ezek a (dinamikus) foltok lehetnek olyanok, mint egy szétterülő festékpötty, ami ahogy növekszik, egyre világosabb lesz, majd felszívódik a vászon anyagában. Lehetne fordítottan is, hogy előbukkan a tiszta vásznon egy nagy halvány folt, ami elkezd összehúzódni, és sötétedni, mígnem egy kicsi fekete pötty lesz belőle. Három dimenzióban a szikvízben keletkező buborékokhoz hasonlítható a legjobban. Ezt a sok világhoz vezető keletkezést, lehetne az inflációs tágulással indítani, vagyis a vászon megszövési folyamatával. Azonban a kezdeti „ősatom” ehhez olyan ellentmondást tartalmaz, ami a véges kiterjedtséggel rendelkező ősatom, végtelen nagy energiája, (nyomása, hőmérséklete) között feszül. Ezt a feszültséget kellene valahogy feloldani ellentmondásmentesen.

Erre teszek most egy kísérletet azzal a feltevéssel, hogy az energia, a méret, a tartam, az adag véges, kvantumos, viszont a darabszám lehet megszámlálhatatlanul végtelen. Ha a fehérvászonnál maradok, annak a szövése folyamatos, a foltjai megszületnek, gyarapodnak, stagnálnak vagy zsugorodnak, majd felszívódnak. A létszámuk folyton változó, ezért nem megmérhető. Mivel a kiindulásnak a négydimenziós téridőt veszem alapul, az ehhez járuló energiát, két pólusra kell osztani. A taszító és vonzóerőkre. Ezek sem lehetnek végtelen nagyok, ezért a legkisebb hatásúakra osztom fel őket. Ehhez szolgál a téridő-kvantuma, amelynek egyik pólusa a vonzó adag, másik pólusa a taszító adag. Amikor kiterjedőben van, akkor taszít, amikor zsugorodóban, vonz. Amennyiben ezen, kvantumok darabszáma megszámlálhatatlanul sok, akkor a hozzájuk tartozó összegzett energia is az. Mivel a téridő kvantuma dinamikus, ennél fogva a belőle felépülő téridő struktúra is dinamikus, fluktuáló. Ha az inflációval járó gyarapodás megállna, (elkészülne a vászon) akkor is megmarad a fluktuáció, a kétpólusú energia állapotváltásai miatt. Statikus, mozdulatlan állapotban csak abban a pontban lehet, ahova a vonzóerő „húzta”. Ez a pont egy (különleges) helyzeti energiapont, a potencia. Amennyiben végtelen sok ilyen apró pont lenne azonos időben, azonos állapotban, akkor az ősatomot képezné, de mivel felosztottuk pólusokra, amik nem azonos időben, hanem saját időben aktívak, a legkisebb hatást keltve, a végtelen darabszámuk miatt egy folyamatosságot keltve képezik a struktúrát, a négydimenziós téridőt. A szuperszimmetria feltételezése miatt, ennek a viszonylagos egyensúlynak, ami az anyagtalan téridő struktúrára jellemző, az anyag megjelenésével sérülnie kell. (megjelennek a foltok a lepedőn) Mivel azt is feltételezzük, hogy a foltok végesek térben és időben, az energia, ami az anyaghoz kötődik, nem veszhet el, ezért a folt felszívódása a vászonról azt jelenti, hogy újra téridő kvantumokká alakul az anyag.  Tulajdonképpen ez egy olyan kozmológiát jelent, ami egy univerzumra vonatkozva keletkezést és felszívódást jelent a téridőben. A multiverzumra, a sok világra vonatkozóan viszont, folytonosan átalakuló, állapotváltozások sorozatát jelenti. Amennyiben létrejön egy olyan univerzum, amelyben felbukkan a tudat, az információ értelmezése, az értelem, akkor az olyan parányi a mindenséghez képest, mint egy darab téridő kvantum a végtelen sokhoz képest. Mivel eddig még a Naprendszeren belül sem igazoltuk más életforma jelét, nem hogy a galaxisunkon belül, akkor a saját univerzumunkban feltételezett idegen civilizációk léte is kérdéses. Ha van egyáltalán, a felkutatása nagyon fejlett technológia és időigényes. Arról nem is szólva, hogy az idegenek nem tolonganak a galaxisunk és a Naprendszer határán, bebocsájtásra várva.

(Azonban néhány tudós szerint lenne rá esély.)

#

Inverziós távolság alatt azt érti a kozmológiák egy típusa, amikor a gravitációs vonzás, taszításba vált át. Tulajdonképpen van egy határ, ameddig a tömeg, a tömegekből álló rendszerek, vonzzák egymást. (mivel a hatás, a távolság négyzetével arányosan csökken) Ezen a határon túl tulajdonképpen pólusváltás történik a hatóerők viszonylatában. De vajon mi lehet ennek az oka? Elsőre az ugrik be, hogy maga a távolság, vagyis a tér kiterjedtsége. Ha azonban két galaxisnak a tömegét vizsgáljuk, akkor azok között is van olyan távolság, ami nem éri el az inverziós határt, vagyis még vonzzák egymást a galaxisok. Van olyan elmélet is, amely szerint a galaxisok közti térben van egy meghatározott, kritikus méretű távolság, ahol bekövetkezik a „pólusváltás”, vagyis azon a távolságon túli galaxisok már taszítják egymást. Az inflációs kozmológia szerint, kezdetben nagyon gyorsan, majd lassulva tágul a tér, téridő. Erre jön pluszban, az újabban egyre gyorsuló tér tágulása. Ezt a tágulást azonban már a sötét energia okozza, ezért nevezik taszító „gravitációnak” is. Ahogy növekedett az univerzum mérete, úgy növekedett vele az inverziós távolság mértéke is, vagy csak egy kritikus tömeg, távolság arány után jelentkezett az inverzió, vagyis a pólusváltás? Kísérletileg nehéz lenne megmérni. Mivel a legkisebb hatásból indultam ki, vagyis egy téridő-kvantumból, akkor ennek a felén lenne az inverzió, a pólusváltás. Mivel ezekből megszámlálhatatlanul sok van, univerzumi szinten is lenne egy maximális távolság, ahol bekövetkezik az inverziós pólusváltás. Ezt elérve, az univerzum is zsugorodásba kezd, és a sötét energia megnevezés értelmét veszti, marad a vonzó gravitációs hatás, amit a tömegnek tulajdonítunk. De van egy nagy probléma, mivel a téridő-kvantumnak nem tulajdonítunk tömeget. Csak a belőle kialakuló fermionoknak, és a Higgs bozonnak van tömege.

A tömeget egy elmélet szerint, a fénysebességű kettősforgás tehetetlensége képezi. Magát a forgást, pedig a térnek egy meghatározott, körülhatárolt része végezi, amivel elkülönült tömegpontot hoz létre. Ezek szerint, a téridő struktúrájában történik egy lokális megváltozás, nevezzük fel, vagy becsavarodásnak, ami a tömegpontokat képezi. (Ez lenne a Higgs bozon, és belőlük a Higgs mező?)

#

Idézet: Rocky38 Összefoglalása

 A fizika paradigmaváltása azt kívánja meg, hogy a tömegközéppontú gondolkodást felváltsuk a mozgás elsőbbségét valló felfogással. A tér fénysebességű mozgása nem valamilyen anyagi objektum vagy közeg mozgása, hanem teremtő mozgás, amely létrehozza az anyagot. Fizikai világunkat a tér fénysebességű saját mozgásai építik fel. A tér pontjait gömbszimmetrikus kettősforgások, vagyis fermionok jelölik ki. Ezek önfenntartó mozgások, ahol egyensúlyban van a kifelé ható centrifugális erő és a befelé húzó erős gravitáció, amit a fénysebességgel forgó tér görbülete hoz létre. A fermionok összekapcsolódnak fénysebességgel terjedő mozgások kibocsátása és elnyelése által.

A folyamatokat fénysebességgel forgó rendszerben működő tehetetlenségi erők (Coriolis és Euler) idézik elő. A modern fizika kopernikuszi paradigmaváltása (és következményei a világképünkre)

Minden kölcsönhatást valamilyen fénysebességgel terjedő mozgás közvetít, ez bozon az elektromágneses és erős kölcsönhatásban (foton, illetve gluonok), a gyenge kölcsönhatásban egy bozon és egy fermion együttműködése játszik szerepet (W- és Z-bozon, illetve neutrínó), a gravitációt viszont spinnel nem rendelkező kettősforgások (kepleronok) hozzák létre. Végül foglaljuk össze, hogy mi az a fizikai entitás, ami kiváltja a kölcsönhatást, és mi az, a Minden kölcsönhatást valamilyen fénysebességgel terjedő mozgás közvetít, ez bozon az elektromágneses és erős kölcsönhatásban (foton, illetve gluonok), a gyenge kölcsönhatásban egy bozon és egy fermion együttműködése játszik szerepet (W- és Z-bozon, illetve neutrínó), a gravitációt viszont spinnel nem rendelkező kettősforgások (kepleronok) hozzák létre. Végül foglaljuk össze, hogy mi az a fizikai entitás, ami kiváltja a kölcsönhatást, és mi az, amire hat:

– A gravitáció alanya és tárgya a tömeg, vagyis a fénysebességű kettősforgás tehetetlensége,

– az elektromágneses kölcsönhatásé a töltés, vagyis a virtuális fotonfelhő,

– az erős kölcsönhatásé a szín, vagyis a zérusponti rezgés három iránya,

– a gyenge kölcsönhatásé a kettősforgás frekvenciája és kiralitása. Így valósul meg a mozgás primátusa a fizika világában. „

Idézet vége.

#

 

Talán itt lehetne „átkötni” a két elméletet, a mozgás elsőbbségét vallót, és a húrelméletet, mivel az is a mozgáson alapul, ahol a rezgő húrok, mint parányi entitások képezik az univerzumot. Már csak azt kell elvégeznem, hogy a téridő-kvantumot milyen húrral, vagy húrokkal azonosíthatom. Adott a három térdimenzió és az idődimenzió fúziója, vagyis a négydimenziós téridő-kvantum, aminek nem tulajdoníthatunk forgó mozgást, pláne kettősforgást, mert nincs tömege. Ebből csak olyan mozgásra lehet következtetni, ami egy oda-vissza mozgás, ahol az oda taszító, a vissza pedig vonzó, de egyenes vonalú mozgás. Ez az egyenes lenne egy térdimenzió. Az irányváltások közötti időtartam, pedig az idő kvantuma, ami meghatározza az egyenes hosszát. Vagyis az is egyforma hosszú, egyenértékű, és konvertálható a tér dimenziójával.

Most következik a „csavar”. Amennyiben két téridő kvantum van egymás mellet úgy, hogy a taszító állapotuk egyidejű, és egymás felé mutató, akkor nem történhet más, mint a téridő struktúra tágulása. Ha viszont a vonzó állapotukban egyidejűek, akkor felcsavarodnak a térdimenzióik, és egy kompakt tömegpontot képeznek. Mivel az idő dimenziója is velük együtt „felcsavarodik”, ez az állapot állandósulva, „örökre”megmarad. Ennél fogva, ezek az időben „befagyott” energiapontok képezik a kvantumgravitációt, vagyis a tömeg kvantumait, amikből aztán a többi egydimenziós húr saját rezgésmódjával társulva, összehangolódva, anyagi elemi részecskéket alkotnak. Amennyiben nem az egyedi „szabad húrokhoz” kapcsolódnak, hanem egymást vonzva tömegpontok halmazait képezik, ezek lesznek a sötét anyag összetevői. Ezekből képződnek a primordiális fekete lyukaknak nevezett objektumok. A lyuk nevet azért adták neki, mert azon a helyen a téridőt nem lehet detektálni, vagy ki van szorítva onnan. Azért fekete, vagy sötét, mert nincs kölcsönhatásban a fotonnal, ami csak a téridőben közvetíti a hatását. A nem elsődleges fekete lyukak egy kritikus tömeghatár elérése során keletkeznek. A beléjük zuhanó fermionokból álló anyag „elfajul”, vagyis az elemi részecskéikhez tartozó tömeg leválik róla és a fekete lyuk tömegét növeli. A visszamaradó elemi húr, pedig „szabad húrrá”, vagyis téridő kvantummá formálódik. Mint már említettem, a téridőben diffúz módon is keletkezhetnek tömegpontok, vagy sötétanyag részecskék. Ezeknek is van tehetetlensége, amitől a fiktív erők hatása alá kerülnek. Ennél fogva lassabban érik el végső állomásukat, a fekete lyukat. A kétdimenziós lepedőhasonlathoz visszatérve, ahol egy egész univerzumot vettem sötét foltnak a fehér vásznon, az univerzumon belül, az anyaggal átitatott téridő struktúrája is színesedik, az anyag megnyilvánulási módjai szerint. A fehér, vagy színtelen a tömegnélküli anyag, a színes lesz a tömeget viselő, a fekete pedig a tisztán csak tömeget tartalmazó anyag. Most értem meg igazán a Hermészi gondolatot, ami szerint: ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent, a nagy és a kicsi abból van, amit energiának nevezünk.

Szólj hozzá!

A hierarchia problémáról néhány gondolat.

2025.09.28. 22:51 :: csimbe

Mivel a Higgs bozonnak olyan kicsi a tömege, hogy vele szemben a szimmetriához hihetetlenül nagy tömegűnek kellene lenni az anyagi részecskéknek, megoldatlan a probléma. Vannak rá ígéretes elméletek, és ide tartozik a húrelmélet M, vagy mindenség változata is.

Megjegyezném, hogy a valódi szingularitás, amikor minden energia egyetlen egy kiterjedés nélküli pontban található, az a metafizika, a transzcendens, a hit hatáskörébe tartozik. Azonban a diszkrét elemekből szétszórt „szingularitások”, nevezzük őket diszkrét potenciapontoknak, megfelelhetnek a húrelmélet felcsavarodott dimenzióinak. Ezekből jönnek létre egy irtózatosan rövid idő alatt a kiterjedt rezgő húrok, amiket Calabi-Jahu sokaságoknak nevezünk. Tegyük fel, hogy itt is van egy köztes állapot, vagyis a nullától a végesig terjedő időszak, amit az úgynevezett törtdimenziók, vagy fraktáldimenziók jelenítenek meg. Ezek még nincsenek az adagnak, kvantumnak megfelelő mennyiségnek megfelelően kiterjedt állapotban, de folyamatában vannak. Ebből a kaotikus, „befejezetlen” állapotból kiválva, születnek meg az entitásoknak megfelelő kvantumok. Vagyis az anyagot jelképező rezgő húrok típusainak. Amennyiben a rezgésekből álló entitások (elemi részecskék) bozonok, akkor azoknak van mezőjük is, a sokaságuk által. Amiből egy példány lehet a foton, a Higgs, és a G, Z, W bozon. Ha a téridő kvantumok sokasága egy anyagtalan mezőt képez, az a „sötét energiát” jelenti, amivel kivasalja, kiegyenesíti a téridő struktúra, mező görbületét. A „sötét anyagot” megjeleníthetné a graviton, mint a gravitációs mező bozonja, aminek csak a téridő begörbítő hatását érzékeljük. Ezzel igazolva lenne a ”bozonikus”, diszkrét téridő mivolta. (Talán a Higgs mező?) Viszont, ha a sötét anyag nem bozon, hanem egy diszkrét lepton, akkor van saját töltése, úgy, mint az elektronnak. Ezzel ez lenne a tömegnek saját „kvantuma”, a kvantumgravitáció anyaga. A kvarkok már tartalmaznák a sötét anyagot, amivel a színtöltés és az „Antiság” értelmezhető, szimmetriát mutat. A fermionok, már magukba foglalják a leptonokat is, vagyis a neutrínókat. A kiralitást és az „Antianyagságot”, csak a fermion szétbomláskor lehet rövid ideig tapasztalni, de ez is nehezen detektálható. Kivétel a pozitron, ami gyakrabban látható, mint az antiproton. (van aki Eltonnak nevezte) Ez az antianyag hiány, felfogható úgy is, hogy a téridő-struktúrának egy másik lokális halmazában ezek vannak többségben, és nem a „normál anyag”. Így a globális szimmetria nem sérül, csak ideiglenesen.

Egy korábbi bejegyzésemben, a 11 dimenziós húrelmélet kompakt dimenzióiról fantáziáltam. Amennyiben a standard modellből ismert elemi részecskék, közöttük a Higgs bozon is egy darab kompakt dimenzióból kibontakozott entitás, akkor már 17 dimenzióval számolhatunk. Azonban ezen az elven továbbhaladva, a téridő kvantuma is kompakt dimenziókból születik energiát képviselő részecskévé, entitássá. De talán még a tudatmező kvantuma a kvantum bit is ekkor jön létre, hogy információt társíthasson minden más kvantumhoz, hogy identitást adjon a számára.

Amennyiben a téridő egyik kvantumát, vagyis a „sötétenergia kvantumát” négy kompakt dimenzióból „állítjuk össze”, a másikat a graviton-mezőt szintén, akkor már 25 kompakt dimenziónál tartunk. A bozonikus, M húrelméletben 26 dimenzióval számolnak, amibe beletartozik a negatív tömegű tachion részecske is, ami csak fénysebességnél gyorsabban haladhat. Így megvan a negatív tömegű részecskénk is a Tachion formájában.

Azonban a Calabi-Jahu sokaságok, az ismeretlen darab számú dimenziók, valószínűleg tartalékosként, cserejátékosként, a kibontakozás folyamatában várakoznak a kispadon. Amennyiben a kvantum bit húrját, vagyis a kibontakozott dimenzióját is beleszámolom, akkor 27 kibontakozott dimenzió van aktív állapotban, a folyamatban lévők száma lehet több is, ami már aktívnak számít.

 Mivel a részecskék energiájának hierarchia problémája fennáll, ezeket a tartalékosokat tekintsük az egyensúly kialakításához kellő, vagyis a látszólag hiányzó energiát képviselő fraktáldimenzióknak. Tulajdonképpen ezzel a hierarchia „problémának tűnő” dolog megoldódni látszik, ha a működéshez, vagyis a mozgásban maradásához ezekre a törtdimenziókra is szüksége van egy univerzumnak. Ezekkel lesz egész, dinamikus és értelemmel rendelkező a világmindenség. 

Szólj hozzá!

Ekpirótikus univerzum elmélet.

2025.09.26. 21:39 :: csimbe

/Főnixmadár univerzum. Összeomlás és kitágulás, skalármező energia átalakulása, pólusváltással? /

Egyre többen vallják a tudományos körökben is, hogy az ősrobbanás elmélet azon tétele, hogy egy egyszeri aktussal keletkezik a tér és az idő, nagyon nehezen magyarázható a normál emberi logikával. Az Isten általi semmiből való teremtéssel állítható párhuzamba az, hogy egy „skalármező” olyan óriási (végtelen) negatív energiával rendelkezik egy nagyon kicsi pontban, (gyakorlatilag a semmiben,) amiből aztán az inflációs tágulással, egy univerzumnyi energia és anyag keletkezik. A redukcionista tudósok azonban nem mennek „vissza” a semmibe, hogy abból eredeztessék az univerzumot, de hogy a teret és az időt egy végtelen sűrű és végtelen forró, kicsiny entrópiájú „kvázi atomból” származtatják, szintén nehezen fogadható el az emberi elme számára. Ezért olyan megoldásokat keresnek, amikben nincsenek végtelen mennyiségek. Ezt a kvantummechanika tárcán kínálja, hiszen abban csak véges, (re-normált) mennyiségek szerepelnek. Még a szuperpozíciót megjelenítő hullámfüggvény is véges számú lehetőségekkel számol.

Egy alternatívát kínál az, hogy nincs „szingularitás”, végtelen mennyiségek, hanem csak egy határok közötti ingadozás, ami a kitágulás, zsugorodás, hígulás, sűrűsödés az energia, és kondenzátuma, az anyag számára. Ezzel a metódussal, vagyis az univerzum kiterjedésével és összehúzódásával, nagyon sok dolog párhuzamba állítható, amit mindenki naponta tapasztalhat. Elég csak a kilégzés, belégzés folyamatára gondolni. Az ősi Hindu mítoszok szerint, az univerzum Isten létezésének, lélegzésének, alvásának és éberségének lenyomata. Vagyis nélküle nem létezhetne az a valóság, amiben mi szemlélők, tapasztalók vagyunk. Amennyiben a legkisebb kiterjedésében lévő univerzum olyan rendezettségi szinten van, ami már nem fokozható tovább, akkor megtörténik egy állapotváltozás, (pólus váltása az energiának) ami megfordítja a folyamatot és az a rendezetlenség, az entrópia növekedése felé veszi az irányt.

A rendezettséghez céltudatos munkát kell végezni, ezért nem lehet kihagyni az „eleve elrendeltséget”, a determinációt, és csak a vak véletlenre bízni a rendeződési folyamatot. Azonban ehhez, a véletlenre is szükség van, hogy az evolúciós (fejlődési) folyamathoz alternatív lehetőségeket biztosítson. Ahogy az emberi szabad akarathoz is választási lehetőség kell, mivel nélküle minden determinált folyamat nagyon rövid, vagy nagyon hosszú lefolyási idejű lenne. Ez két opció azonban nem kedvez az életté való fejlődésnek. Ez pedig egy olyan „rejtett”célja lehet az evolúciónak, ami az élet kialakulásához és fennmaradásához kell. Az életnek minden áron való fennmaradása az univerzumban, viszont olyan emberi cél, mondhatni lehetetlen küldetés, ami értelmet ad a létének. Az értelem, mint cél bele van kódolva abba a folyamatba, amit „fejlődési folyamatnak”, evolúciónak nevezünk? A kód megfejtése pedig, az öntudatra ébredés, amikor célba ér az evolúció?

 Ilyen például az energia „létformák” fejlődési folyamata is, ami „nem vész el, csak átalakul”. Az átalakulása, pedig determinált és sztochasztikus is egyaránt, ha a tudatot is egy energiaformának tekintjük. Az oksági elv szerint, minden megváltozásnak oka kell, hogy legyen. A véletlenre pedig, a variancia, a változatok bővítése miatt van szükség. Ebből az következik, hogy a véletlen is oka lehet valaminek. Amennyiben az univerzum, a világmindenség nem nyitott a végtelen felé, hanem egy zárt, véges rendszer, akkor az entrópia növekedése is egy véges folyamat, ami a teljes káoszba torkol.  A nagy reccsenek nevezet elmélet szerint, amikor megáll az univerzum tágulása, megfordul az entrópia növekedési folyamat, és az univerzum a zsugorodásával, egyre rendezettebb lesz. Mígnem, visszatér abba az állapotba, amiből egyszer kiindult. Ezt a ciklikusságot nevezhetjük a hamvaiból feltámadó univerzum elméletnek. Amennyiben ennek a ciklikusságnak nem tulajdonítunk semmilyen eltervezett célt, akkor elmondhatjuk népmesék kezdő mondatát, hogy „egyszer volt, hol nem volt.”

Megszületett egy univerzum, az evolúciója létrehozta benne a tudatot, az értelmes lényeket, akik ráeszméltek a világra és önmagukra. Majd eljön az idő, és minden erőlködés ellenére győzedelmeskedik a halál az élet felett. Az anyag egyre sűrűbb lesz, az elemi részecskéik kompaktifikálódnak, majd az univerzum is egyetlen pontba zsugorodik össze. Van benne logika, de ha elveszik abban a pontban minden információ, és nincs, aki értelmezze, akkor miért volt ez a fejlődés célja? Ha volt egyáltalán cél, ami vezérelte a megváltozási folyamatokat. Végül is nem egy jó kimenetelű kozmológiai elmélet. Azonban ne legyünk telhetetlenek a vágyainkat illetően. Ha „csak” évmilliárdokig létezik az élet, benne az értelmes lényekkel, akkor is elmondható, hogy annak megérte, aki megélte. Az más kérdés, hogy az ember egyéni élethossza ehhez képest említésre sem méltóan rövid. Viszont egy emberöltő alatt is rengeteget megismerhetünk a világról, de nem a teljes valóságról. Ezt bölcsen el kell fogadnunk. Az istenhívők szerint, van élet a halál után is, de az nem ezen a világon. Amennyiben az egy pontba zsugorodott univerzum egy más világ, ahol megmarad (megdermed) minden információ, megáll az idő, az valóban az örökkévalóságot jelenítheti meg. (De csak egy Isten számára.?)

Szólj hozzá!

Gondolatok a kompakt és megnyílt dimenziókról.

2025.09.25. 17:41 :: csimbe

Mivel nem ismerem a húrelméleti matematikát, megint csak a szómágiára vagyok utalva. Induljunk ki abból, hogy a dimenzió fogalma több féle képen is értelmezhető. Az első megfogalmazás szerint, a kiinduláspontból való kiterjedést és annak irányát jelenti. A kiterjedést lehet az erő hatásaként is értelmezni, amit egy vektorral, irányított nyíllal jelölünk. De lehetne a kompakt dimenzióban lévő potenciális erőnek, a kiterjedésben való megnyilvánulása egy dimenzió. Erre jó példa lenne az ősrobbanást megelőző „potenciapont”, ami kiterjedésével létrehozza a teret és az időt, majd energetikai állapotváltozások során az anyagot a többi dimenzióval egyetembe.

Amennyiben itt is a redukcióhoz fordulunk, vagyis a független adatok számát úgy, mint a térdimenziókat „szűkítve”, eljutunk a nulladimenziós ponthoz, akkor a fordított irányú terjedéssel, a tér és az idő visszatér a kiindulási pontjába. Ez a „bevonzás”, nem lehet analóg a tömegvonzással, mivel ahhoz tömegre van szükség, ami ebben az „ősatom” esetben még nem értelmezhető.

Ha a kiterjedés nélküli pontnak matematikai, filozófiai jelentést adunk, akkor az lehet egy esemény, vagy állapotjelző, vagy a koordinátarendszer origója. Azonban egy fizikai tartalommal bíró pont, mint a tömegpont, már nehezen képzelhető el kiterjedés nélkülinek. Habár a szingularitást is egy „különleges helynek” nevezzük, mégsem társítunk hozzá mérhető kiterjedtséget.

Mi van akkor, ha a valóságban léteznek olyan pontok, méghozzá egymástól elkülönülve is, amik kiterjedés nélküliek? Nevezzük kompakt extradimenzióknak őket. Amennyiben az egész világmindenséget kvantumosnak, szemcsézettnek tekintjük, akkor a fizikai mennyiségek is alapegységekből épülnek fel, ahogy azt az elemi részecskékből való felépülést, az összetett egység, a proton is igazolja. Ha a kvarkok és gluonok közösen atommagokat alkotnak, az elektronokkal, meg atomot, akkor tovább növekszik az összetett egységek száma egészen a rendszereket képező egységekig, mint például a Naprendszer, vagy az univerzum.

Ha az anyagot valóban egy, vagy több rezgő húrok alkotják, akkor miért ne tekinthetnénk a téralkotó dimenziókat is rezgő húroknak, amik a téridő kvantumát képezik? Ha meg felcsavarodott húrok is létezhetnek, akkor kompakt, az extradimenziók száma lehet 6-nál több is, ahogy már 26 dimenziónál is tart a húrelméletek egyike. Amennyiben a sötét anyagot is extradimenzió képezi, akkor azt tekinthetnénk a tömeget megjelenítő entitásnak, vagy akár gravitációs töltésnek. Mivel a téridő-kvantum kiterjedtsége, megnyilvánulása is erőhatással bír, kifeszíti, tágítja a teret. A sötét anyag tömegénél fogva pedig deformálja, elgörbíti a téridő struktúráját. Ha a téridő kvantuma is csak egy a Calabi Jahu sokaságok közül, akkor az extradimenziók száma tovább növelhető, a „funkcióikra”való tekintettel. Így nem csak a téridő kvantumait, az anyag elemi részecskéit, a hatásmezők közvetítőit jeleníthetik meg, hanem a „tudatmező” közvetítőit, a kvantumbiteket is.

Mivel mérettel, rezgésformával, és mértékkel bíró kvantumokról van szó, más értelmezést is kap a dimenzió szavunk. Például amivel a sebességet is jelöljük. A véges távolság és a véges időtartam hányadosa egy véges értékű sebességet eredményez. Itt lép be a fénysebesség, mint egy állandónak, etalonnak a szerepe. A Planck-távolságnál és Planck-időnél nem tudunk kisebb értéket, ezáltal a fénynél nagyobb sebességet mérni. Azonban elképzelni lehet, ahogy a Tachion esetében. Ez viszont felveti azt a lehetőséget, hogy a fénysebességnél gyorsabb jelátvitel, kommunikáció is lehetséges. Ez már felvetődött a kvantumelméletben, az összefonódott részecskék esetében. Az azonnali hatás, viszont, kicsit olyan, mintha negligálná az időt. Amennyiben a valóságban létezik a téridő-kvantum, akkor az időnek van egy legkisebb egysége. Az időtlenséget fenntarthatjuk a megnyilvánulatlanságnak, vagyis az abszolút mozdulatlanságnak. Ezt a mozdulatlanságot viszont, csak relatívan lehet képezni, álló viszonyítási pont formájában. A valóság egy dinamikus létező, vagyis valóban minden mozog. Mivel még a kompakt dimenziók is a téridő struktúrájával együtt mozognak, nehéz a mozgásukat lekövetni. Talán csak a (gravitációs) hatásuk alapján, ahogyan a sötét anyag esetében. Mivel nem ismerünk más kölcsönhatási sebességet, mint a fényét, tegyük fel, hogy csak a kompakt dimenziók képesek arra, hogy gyorsabbak, akár egy tachion.

Ha az információ kvantuma képes erre, akkor az azonnali hatás értelmet nyerhet. Mivel a közvetítője nem ütközik semmilyen akadályba a téridőben. (A bozonok, nem csak azonos helyen, de nagyon kiterjedt helyen is elvannak egy/azonos időben.) Ez az időtartam lehet a téridő-kvantum sajátidejével is azonos, ennél fogva a Planck-időnél rövidebb, vagy kisebb tartam. Ezt az időtartamot pedig lehet irányultság nélkülinek is tekinteni, mivel szimmetrikus a múlt és jövő irányát tekintve.

A Minkowski féle négydimenziós téridő tömbben „jelen van” a múlt és a jövő. Csak a szubjektív tapasztalón múl, hogy melyik irányt választja gondolatban az „azonnali” információszerzéshez.

 

Szólj hozzá!

A szellemi (tudati) és az anyagi dialektikája, a kvantumosság szempontjából.

2025.09.23. 17:08 :: csimbe

Bevezetésként egy pár idézet ahhoz, hogy kibonthassam a véleményemet a témáról.

„A tudományos redukcionizmus szerint, az emberi elme működése az agy működésére vezethető vissza – az agy működése az idegsejtek működésére, ami a molekulák, majd atomok és szubatomi részecskék működésére, az pedig a szubatomi részecskék tér-idő koordinátáira, azaz számokra. A redukció végén tehát nem „anyag” áll. Az már persze filozófiai kérdés, hogy mennyiben tekinthetők objektív létezőnek a világ alapjait leíró matematikai modellek, de attól, hogy valami nem anyag, még nem feltétlenül csak a fejünkben létezik, erre jó példa a téridő apró görbületei.”

***

„A klasszikus számítógép az információt kétállapotú bitekben tárolja (a bit bármely időben 0 vagy 1 állapotú), a kvantumbit (qubit) egy időben tartalmaz komponenseket, amik több helyen, különféle állapotokban lehetnek ugyanazon időben. A kvantum számítógép a bemenő adatokat párhuzamosan dolgozza fel. Ez a számítógép nem továbbfejlesztett változata a mi laptopjainknak, hanem egy más minőségű és képességű gép, inkább kutatásokban, szimulációkban, kvantummechanikai összefüggések vizsgálatára használható.”

***

„A fraktálok sem nem kétdimenziósak, sem nem háromdimenziósak, hanem matematikailag valamilyen tört értékű dimenzióval írhatók le. Végtelenül ismétlődő, gyönyörű mintázatokként jelennek meg, amik véges területű, de végtelen kerületű szerkezettel rendelkeznek.”

„A fraktáldimenzió egy olyan mérőszám, amely leírja egy fraktál formájának „gyűröttségét” vagy „szabálytalanságát” és azt, hogy mennyire tölti ki a teret. Míg a hagyományos geometriában egy vonal 1 dimenziós és egy felület 2 dimenziós, a fraktáldimenzió általában nem egész szám, ami azt jelzi, hogy a fraktál jobban „behálózza” a teret, mint egy egyszerű vonal, de nem tölti ki teljesen a felületet.„

***

A laikus elképzelésem szerint: A kvantumról az tudható, hogy nem töredéket, hanem mindig egész számú egységet, adagot jelent. Ha ezt kiterjesztjük a dimenziókra is, akkor a dimenzióegységek, vagyis azok számossága is kvantumos, egész adagokat jelent. A húrelmélet 11 db. dimenziói is egységet, „töretlen számot” jelentenek.

Tegyük fel, hogy az extradimenziók, azok a felcsavarodott egész dimenziók, amik „kvázi”kiterjedés nélküli pontban vannak. Ha elképzeljük egy dimenzió pontból való dinamikus kiterjedésnek, mint egy időbeli eseménynek a folyamatát, akkor a nullától az egységnyi adagig bezárólag, megjelennek a folyamatban a nem egészek, vagyis a „tört dimenziók”, a fraktáldimenziók.

 Ezen törtdimenziók szerepét lehetne az információegységhez (tudathoz) kapcsolni úgy, hogy a kvantum bitek szuperpozícióját, vagyis a valószínűségi hullámfüggvényét összeomlasztó választást megelőző határozatlanságot, a fraktáldimenziók jelenlétével lehetne szemléltetni. Ezek jelképezik a véges”területű” szuperpozíciót, az összes lehetséges formálódó változatot, pedig a fraktál végtelen kerülete, amiből a megfigyeléssel történő kiválasztás (kivágás) hozza létre az egészdimenziót, az egységet, a jelet, a határozott információ-kvantumot. Ezek a „kiválasztott” infó-kvantumok azonban mégis csak olyan építőkockái a valóságnak, amik se nem az objektív, se nem a szubjektív valóságot alkotják, hanem mindkettőt egyszerre. Tulajdonképpen egy szubjektum, az én, is másként tapasztalhatja meg, mint az összehangolt konszenzuson alapuló tapasztalati „tény” valóságát. Tulajdon képben a valóság, egy fluktuáló kvantummezővel való interaktív folyamatnak a leképeződése a tapasztalók számára. Mivel az anyagot is le lehet redukálni olyan kvantum szintre, (elemi húrokra) hogy már nem lehet különbséget tenni a rezgő húrról szóló információhalmaz, és az azt tartalmazó kvantumbitek között. Vagyis az anyagnak, mint rezgésekből álló kvantumos húr létformája és az információegység, mint kvantumbit között. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy az információ, így maga a tudat is energia kvantumokból, rezgésekből tevődik össze. Az anyag és a szellem közös nevezőre hozása, vagyis a szintézis, a rezonancia, mint az energiák összehangolt megnyilvánulása.

Szólj hozzá!

Megjegyzés az időtájkép modellhez.

2025.09.17. 21:59 :: csimbe

Van már olyan elmélet is, amely szerint az anyagmentes, vagyis gravitáló anyagtól mentes térben gyorsabban telik az idő, mint például egy galaxison belül. Az általános relativitás szerint, ez még a földön is kimérhető az eltérő gravitációs hatás alatt álló óráknál. Ezt a GPS rendszer működése is igazolja.

Amennyiben igaznak bizonyulna a téridő-kvantumok létezése, amikhez a leggyorsabb időmúlást, sajátidőt rendeljük, akkor ahol a téridő struktúrában sűrűbb, tömeget viselő anyagi részecske található, ott egy lokális ”buborék” képződik, amelyben, lassabban telik az idő. Ezt úgy is lehetne értelmezni, mint ha egy nagy tömegű objektumban, egy fekete lyuk központjában, már nem lenne téridő-kvantum. Ami miatt lassan múlik benne az idő, azt a tömeggel rendelkező részecskék hosszabb sajátideje okozza.

Kívülről nézve, a fekete lyuk eseményhorizontjánál, a „bőrén” már nagyon lassúnak tűnik az idő múlása. Ha a belsejében lévő „szingularitásra” gondolunk, akkor ott már nincs is téridő, vagyis idő, ami múlhatna, a tér dimenziói pedig felcsavarodnak egy kompakt tömegpontba, aminek nem értelmezhető méretbeli kiterjedtsége. Ezzel az eseményhorizonton belül csökken a „tömegpontok” sűrűsége, de a létszáma nem. Az eseményhorizonton beleüli térfogatot tulajdonképpen, azok a töredék térdimenziók (nevezzük fraktáldimenzióknak) adják ki, amik még nem alkotnak kompakt dimenziókkal bíró tömegpontokat, vagyis sötétanyagot. Ezek a tömegpontok, akár a bozonok, azonos „helyen” is tartózkodhatnak, amit akár szingularitásnak is nevezhetnénk, ha végtelen tömegről, vagy nulla távolságról lenne szó. De ebben az esetben véges tömegről, és az eseményhorizontig kiterjedt térfogatról van szó, ami egy fekete lyukat jellemez. Amennyiben az eseményhorizonton kívülre is „kiterjed” a tömeghatás, akkor egy gradiens szerint változik az időegység, vagyis az idő lokális helyi múlásának adagja. Ez az „időadag” az adott gömbfelületre vonatkozik, ami a gravitációs potenciál függvénye.

„A gömbszimmetrikus fekete lyuk eseményhorizontjának sugara egyenesen arányos a fekete lyuk tömegével. A klasszikus sűrűség fogalmunk ugyanakkor arányos a tömeggel és fordítottan arányos a térfogattal. Mivel a fekete lyuk térfogata az eseményhorizont sugarának köbével arányos, a sűrűség fordítottan arányos a tömeg négyzetével, vagyis minél nagyobb tömegű egy fekete lyuk, annál kisebb a sűrűsége. A galaxisok közepén található fekete lyukak sűrűsége összemérhető a víz sűrűségével.”

Ez magyarázható lenne azzal a feltevéssel, hogy a töredékes térdimenziók, vagyis a fraktáldimenziók alkotják azt a térfogatot, ami a fekete lyuk „bőrén” belül található.

„A klasszikus mechanikában egy adott pont gravitációs potenciálja megadja azt a tömegegységre jutó munkát, ami szükséges egy tárgy elmozdításához a gravitációs mezőben a rögzített referenciapontból egy adott pontba. Elektromos mezőben ennek megfelelője az elektromos potenciál, ahol a tömeg szerepét a töltés játssza. A referenciapont, ahol a potenciál nulla, megegyezés szerint végtelenül távol van minden tömegtől, ez pedig negatív potenciált eredményez bármilyen véges távolságon.”

Amennyiben feltételezzük, hogy van gravitációs töltés, akkor annak az a tömegpont felelne meg, amely kiterjedés nélküli, vagyis a kompakt térdimenziókban (sötét anyag) található. Ez meg azt feltételezi, hogy a tömegnek is van egy minimális adagja, kvantuma, amit a megmaradó töltésének nevezhetünk. Ezt meg igazolhatná az, hogy a sötét anyagnak csak a tömegét tudjuk érzékelni, más tulajdonságát nem.

Amennyibe a fekete lyukak eseményhorizontján kívül is vannak „gravitációs tömegpontok”, ergo töltések, akkor azok az elemi részecskékhez is kapcsolódhatnak, mintegy ballaszt, ami nehezíti őket a téridőben való mozgásukban. Felmerül a kérdés, ha egy tömeges részecske belekerül a fekete lyukba, akkor mit őriz meg az identitásából? Ha csak a tömegét, annak is töltését tartja meg, akkor hová lesz az információja, ami alapján azonosítható, mint például az elektron részecske? A válasz az, hogy kompakt, extra dimenzió lesz belőle, ami ugyan megőrzi az információt, de azt nem lehet detektálni, mivel elvegyül a tömegpontok, fraktáldimenziók sűrűségében, a fekete lyuk (bőre), eseményhorizontja alatt.

Szólj hozzá!

Az élet megjelenésének misztériuma.

2025.09.10. 22:20 :: csimbe

A Heliopoliszi papok, Thoth (Hermész) tanításait egy szellemileg nagyon fejlett civilizáció (Atlantisz) örökségének tartják. A smaragd tábla szövege alapján, minden mindennel összefügg, „amint lent, úgy fent, amint kint, úgy bent, ahogy kicsiben, úgy nagyban, az erő, a rezonancia dominál”.

Eddigi írásaimban a létező legkisebb dologra, a téridő kvantumára helyeztem a hangsúlyt. Azonban nem mehetünk el a felcsavarodott kompakt dimenziók mellett, mivel mindennek ők adják a lehetőséget aktivizálódásukkal, a térbeni kibontakozással. Így jutottam el arra a következtetésre, hogy az információnak is kell lennie legkisebb egységének. Ha ezen egység is egy lehetőségi állapotban, felcsavarodva várja a kibontakozást, akkor a Purusa, a tiszta tudat képe merül fel a képzettársítás során. Azok a felcsavarodott dimenziók, amikből az anyag elemi részecskéi bontakoznak ki, a Prakriti fogalmát jelentik. Tulajdonképpen a Hindu mitológia már megalkotta a Nagy egyesítő elméletet azzal, hogy e kettő egyesüléséből születik meg az univerzum. Az anyagnak az a rendeltetése, hogy az evolúció számára lehetőséget, alapanyagot szolgáltasson. Az evolúciónak pedig az a rendeltetése, hogy a tiszta tudatnak, szellem (kvantum biteknek) anyagi részecskékkel való társulásával, számtalan kombinációs lehetőséget hozzon létre. Amikor valamilyen kombináció időben sokáig fennmarad, mint például a proton és elektron alkotta hidrogén atom, akkor van lehetősége az evolúciónak arra, hogy olyan konglomerátum, (szellemi) anyagi szerveződés megalkotására, ami anyagcserét végez, reprodukálja önmagát. Tulajdonképpen kimeríti az élőlény fogalmát.

Mivel a Föld nevű bolygón kialakult az élet, a tudat is önmagára ismert élőlényekhez kapcsolódó formában, az Emberi faj eljutott olyan szintre a tudatosságban, hogy szabad akarata van az életének irányításához, és nem csak az ösztönök, érzelmek, a „tudattalan szubrutinok” irányítása alatt áll. Ezzel eljutott olyan szintre a szellem anyaggal való társulása, hogy nem csak az „anyagi evolúció” a meghatározó eleme a fejlődésének, hanem a szellem evolúciója veszi át a főszerepet. Ez hozta létre a civilizációkat, azokat az emberi társadalmakat, amelyek felismerve a természeti törvényeket, azokat a saját szolgálatukba állítják. Így jutottunk el arra a tudományos és technológiai szintre, amivel kijutunk a világűrbe. Olyan szerkezetet küldtünk ki a Naprendszerbe, ami már kilépett annak határán túlra. Olyan eszközökkel figyeljük az univerzumot, amelyek ellátnak majdnem az „idő kezdetéig”. A tudomány és a vallások egyaránt, azt a kezdőpontot keresi, amelytől eredeztetni lehet a tapasztalható valóságot. A tudomány az „ősrobbanásban”, a vallásos hit Isten teremtésében találja meg. De valóban így van e?

Azt nem kell bizonyítani, hogy csak a Földön alakult ki az élet, mert máshol még nem találtuk meg ennek a jelét. A galaxisunkban százmilliárdnál is több csillag, annál is több bolygó van, de még nem jelentkeztek olyan élőlények, akik legalább olyan képességekkel rendelkeznek, mint az ember. Még ha azonos időben, vagyis egyidejűleg létezik két csillag körül egy-egy civilizáció, még akkor is gondot jelent a távolság, mivel még a fénysebességet nem tudjuk „lekörözni” ahhoz, hogy azonnal információt cseréljünk egymással.

Tegyük fel, hogy az univerzum, a galaxisaival és bolygóival, csak egy-egy lehetőségnek az evolúciós próbája ahhoz, hogy létrejöjjön az élet és vele az én, az öntudatos lény. Ha a multiverzum sémában gondolkozunk, akkor minden univerzum is egy sikertelen próbálkozás a téridőben, kivéve a miénket, mivel mi a tapasztalói vagyunk. Még nem az idegen, még fejlettebb civilizációknak, csak a sajátunknak, de már ez is elért evolúciós célnak számít, ha a Tudat ebben az univerzum formációban, a Nap körül keringő Földön, már önmagára ismert.

Szólj hozzá!

Gondolatok a téridő tágulásáról.

2025.08.16. 21:18 :: csimbe

Amikor a négydimenziós téridőről van szó, általában a Minkowski féle tömb univerzum jut az eszünkbe. Ebben a mozdulatlan „monolitban”megtalálható a múlt, jelen, és jövő anyagból gyúrt univerzuma. Ha ezt a tömböt végtelennek vesszük, akkor már nincs értelme a tágulásáról beszélni. Azért mégis megpróbálom a magam számára értelmezni a térnek, mint az anyagmentes vákuumnak a kitágulásának folyamatát. (A tudományos magyarázat az inflációs tágulás, amiből azután kicsapódott az anyag.)

Mivel a tér tágulását úgy kell értelmezni, hogy annak minden pontja egyformán távolodik egymástól gömbszimmetrikus módon, ezért egy kétdimenziós síkon egyszerűbb lesz a magyarázat. Egy fekete tábla legyen a tér egy eukleidészi síkja, amire rajzolunk krétával egy kört, ami a globális térnek számít. Majd a körbe rajzolunk egy egyenes vonalat, amire (A) és (B) pontokat jelölünk ki. Ezek a pontok legyenek egyforma fényerősségű és tömegű csillagok, vagyis fényforrásoknak a szemléltetői. Amennyiben a csillagok egymáshoz képest mozdulatlanok, akkor a fény útja egyforma távolságú mindkét pontból nézve. Mivel a fény sebessége állandó a vákuumban, a források mozgási sebességétől függetlenül is, csak a fény utak hossza lesz mérvadó az egymástól távolodó pontok számára. Ezt a távolodást, a fény vörös eltolódásából lehet következtetni. Amennyiben a pontokon kívül nincs más „zavaró tényező”, csak a gravitációs vonzásuk érvényesül, akkor a pontoknak közeledniük kell egymáshoz, nem távolodni. Ha feltételezzük a közöttük lévő tér tágulását, akkor két lehetőség adódik. Az első szerint, olyan sebességgel tágul a tér, mint amilyen sebességgel közelíti egymáshoz a pontokat a gravitáció. Ekkor a pontok közötti távolság nem változik. A második lehetőség, hogy gyorsabban tágul a tér, mint a gravitáció okozta közelítés, vonzóhatás. Ekkor lép fel a gravitációs vörös-eltolódás, amit az univerzumban egy hipotetikus gömb sugarának hossza, egy paraméter után tapasztalunk. Ez a Hubble-paraméter, amit a (z) faktorokkal (1,2,3,4) módosíthatunk, növelhetünk. Az elektromágneses hullám hosszának növekedése,(megnyúlása) a rádióhullámnál a leghosszabb. Ez a két pontunk esetében azt jelenti, hogy amíg még rádiójelet „foghatnak egymástól”, addig távolodhatnak egymástól a foton információhordozó segítségével. Ha azonban a tér tágulásának sebessége meghaladja a fény sebességét, megszakad közöttük a „kapcsolat”, eltűnnek egymás szeme és füle elől.

„A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás az az elektromágneses sugárzás, ami az egész világegyetemet kitölti. Energiaeloszlása 2,725 kelvin hőmérsékletű feketetest-sugárzásnak felel meg, melynek maximuma a mikrohullámú frekvenciatartományba esik: 160,4 GHz-nél (1,9 mm-es hullámhossznál) található. „  

/Mivel a kozmikus háttérsugárzás, a világegyetem összes objektumának sugárzásának a térben lévő háttérzaja, az általunk említett két csillagpont esetében ez nem releváns. Az (A) és (B) pontok között, még rövidebb távolságon jelentkezik, mint a rádiósugárzás./

Amennyiben a táblán jelölt körből kilépnének a pontok, az azt jelentené, hogy nem a tér-tágulás viszi magával őket, hanem valamilyen közöttük fellépő taszítóerő, például az antigravitációs erő, ami felváltja a vonzóerőt. Mivel a tér tágulását a kozmológusok a sötét energiának tulajdonítják, ami megfeleltethető ennek az erőnek, a felrajzolt kör átmérője egyre nagyobb lesz, és a két pont nem tud kilépni belőle.

Az lenne a kérdésem, hogy az elektromágneses mezőre is érvényes az, hogy azt magával húzza a táguló tér, vagy a teljesen kiegyenesedett rádióhullám elhallgat, kimúl, úgymint információadó is?  Ha az általunk felrajzolt fénysebességnél gyorsabban táguló kört nem éri el az anyagból eredő EM mező, akkor létrejön egy „belső eseményhorizont”? Vagy addig tágul az eseményhorizont, amíg az anyag is felszívódik a vákuumban, elhal a saját energiája? Esetleg a sötét energiát táplálja, ami tovább tágítja a teret. Amennyiben az energia kozmikus léptékben nem megmaradó mennyiség, úgy a sötét energia „halálával”megáll a tér tágulása? Mivel a felrajzolt körrel elsőre a globális teret jelöltük, a gömbön belül, másodjára kialakult eseményhorizonton belüli tér, újra az anyagtalan vákuum, ami ott van a maga fluktuációjával, potenciális energiájával, ami nem a semmi. Van az anyagtalan vákuum, a táguló tér, a maga változatlan potenciájával, és benne egy eseményhorizonttal behatárolt gömb, amiben ott van a közben megsemmisült anyag, azonban energiája vákuumenergiává alakult. Tulajdonképpen a táblára felrajzolt kőr jóval nagyobb lett, a benne lévő anyagi pontok eltűntek. Ennél fogva nincs viszonyítási lehetőségünk az anyagtalan vákuum kiterjedtségének mérésére, tehát végtelennek is vehetjük. Akkor azonban csak az anyagi energiák egymáshoz való viszonyát vizsgálhatjuk, úgymint különböző nagyságú erőhatásokét. Az anyagot bipolárisnak tekintjük, mivel csak a potencia lehet monopol. Szerintem.

Szólj hozzá!

Kiegészítés a kvantumosság témájához.

2025.07.22. 21:20 :: csimbe

A diszkrét elemekből álló téridő koncepcióm lényege, hogy a téridő-kvantumai aktív állapotban képezik a végtelen „üres”teret, míg potenciális állapotban a végtelen lehetőséget. Tulajdonképpen nem egy szingularitásban vannak, hanem (az aktívakkal 50-50% arányban) a nullánál nagyobb, a Planck távolságnál kisebb tartományban. Itt jön a kiegészítés, hogy a négydimenziós téridő-kvantum is egy kiterjedt objektum, azonban a többi hat térdimenzió felgombolyított állapotban a potenciális állapotban marad. Ez egy olyan helyzet, amikor nincs megnyilvánult anyagi és szellemi energia a téridőben. Azonban van megnyilvánult anyag és „szellem” a téridőben, amit a téridőn túli, megnyilvánult lehetőségnek is tekinthetünk. A megnyilvánultság, egyben időbeliséget is jelent az energia, anyag számára. Ez azt jelenti, hogy ha a végtelen üres téridőben megnyilvánul az anyag, az nem csak egy lokális pontból történhet, hanem több helyen is „univerzumokat” képezve. Ezek az univerzumok lehetnek egymástól távol, vagy közeli szomszédságban. Ezt egy „kívülálló” megfigyelő tudná csak igazolni. Azonban a megfigyelő, mint olyan, csak az univerzumon belül jön létre, a tudat kialakulásával, amihez nagyon összetett anyagi szerveződésnek kell kialakulnia. Ahogy minden anyaginak van kölcsönhatási mezője, úgy a tudatnak is kialakul a kölcsönhatási mezője a téridő részhalmazában, az univerzumban. Az univerzumra az a „szabály” vonatkozik, hogy minden egyes aktív és potenciális kvantuma csatolásban, kölcsönhatásban van egymással. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy az összes kiterjedt dimenzió, ami megnyilvánulásban van, bármikor visszavonulhat potenciális állapotba, vagyis felgombolyított állapotba. A kvantummechanika szabálya szerint, a szuperpozícióban lévő elemi részecskék, a megnyilvánulás előtti legjobb lehetőséget bírják. Ezek vannak olyan „közelségben” a már kialakult korpuszkulákhoz, hogy cserejátékosként bármikor belépjenek egy megfáradt, visszavonult helyébe. A kvantum összefonódás, tulajdonképpen azt jelenti, hogy minden „posztra” van több cserejátékos, aktivizált állapotban, és a legközelebbi lép helyére annak, aki kiszáll a „játékból”. Azt gyanítja a kvantumgravitációs húrelmélet pár alapos ismerője, hogy a foton az a húr, ami az ötödik térdimenzió aktív, kigombolyított állapota. Vagyis amikor a fény gömb szimmetrikusan terjed, akkor az egész gömbtérfogaton belül végigvonul egy síkhullám, aminek felületén „kibomlik, majd felcsavarodik” az ötödik térdimenzió húrja. Ahol a felület beleütközik egy objektumba, ott a kölcsönhatás, vagyis az energiaátadása megtörténik, amit a fényfenomén jelez.

A rejtett paraméterekről pár gondolat.

 „A nem-lokális kölcsönhatás ugyan segít megmenteni a kvantummechanikát, de létrehoz egy másik ellentmondást, mert olyan kölcsönhatáshoz vezet, ami a tér két különböző pontja között létrehoz egy fénynél gyorsabb (sőt végtelen sebességű) kölcsönhatást.”

Azt már többször igazolta a tudományos közösség, hogy a mikrovilág leírásához nagyon pontos eredményt ad a kvantumfizika. Azonban a végtelen sebességű kölcsönhatást nehezen lehet felfogni az elménkkel.  Ehhez lenne egy elképzelésem, mi szerint a fény jelensége egy ötödik térdimenzió kibomlásának köszönhető. (A húrelmélet egy ága 11 dimenzióval számol, amiből csak a négydimenziós téridő van kellően értelmezve, vagyis kiterjedt, terjedő formában van aktív állapotban.)

Ha az elektromágneses kölcsönhatásba „beleszól” a geometria, vagyis egy újabb kibontakozott térdimenzió, akkor az összes „rejtett”, felcsavarodott dimenziónak is van beleszólása, mint rezgésbe hozott, aktivitásba lépő húrnak. Amennyiben az elemi részecskéket is húroknak feleltetjük meg, akkor ezek is a potenciális, felcsavarodott állapotból aktivizálódnak a fázistérből, a minden lehetőség teréből. Mivel mindent kvantumosnak, vagyis véges adagnak tekintünk, az előbukkanó részecskéknek is időbeli korlátja van. Ezt azonban a csereszabatos részecskék azonnali belépésével meg lehet hosszabbítani, mivel a rejtőzködők mindenűt ott vannak, még a lokalitásokban is.

 „Az irány határozatlansága miatt lép fel a valószínűség!

Tehát kölcsönhatásmentes viszonyok között kell a részecskéket elindítani, de emiatt a rejtett paraméter nem vonatkoztatható a külső irányokhoz, más szóval az irány fogalma értelmét veszti. Mit tehetünk ilyenkor? Azt mondhatjuk, hogy minden polarizációs irány egyformán valószínű. Pont ezt teszi a kvantummechanika is, amikor csak valószínűségeket ad meg.”

 

A valószínűségből való átlépés a valóságba, nem „csak” a megfigyelésen, érzékelésen múlik, hanem a téridőben lévő „rejtett paramétereken”, vagyis az aktivizálódó húrokon, amik a forrást és a nyelőt, vagyis az érzékelőt egy „hosszú húron”, az egyvonalban álló foton húrok kötik össze a téridőben.

 „Tehát hiába létezik egy olyan paraméter, amely meghatározza a részecske „sorsát”, ezt a paramétert nem tudjuk a külső koordinátákhoz viszonyítani, más szóval határozatlan.”

   „A fogalmi csapda

Miért marad meg mégis a fizikában az a kvantummechanikai kép, ami látszólag tagadja a mikro-folyamatok determinizmusát? Ennek oka, hogy rendkívül nehéz megszabadulni a hétköznapi világból nyert fogalmainktól és tudomásul venni, hogy másképp kell gondolkozni, amikor átlépünk a megfigyelhetőből egy a jelenséget magyarázó, de még is csak elképzelt világba. Az elképzelt világ törvényei nem azonosak a valódival, ahol észleljük és mérjük a jelenségeket. Ennek figyelmen kívül hagyása az a csapda, amitől a fizika nehezen szabadul meg. Ez határozza meg napjainkban is a kvantummechanika koppenhágai iskolájának felfogását.”

 Tulajdonképpen el kellene fogadnunk egy elképzelésen alapuló törvényt, amit nem tudunk igazolni? Mi lenne, ha az okozatiságot kiterjesztenénk a valószínűségre úgy, hogy azt a rejtett paraméterek előbukkanásához is hozzárendelnénk? Ezzel lehúzva a fátyolt a véletlenről. A mindenség elméletét nem lehet megalkotni azzal a kitétellel, hogy valami lényegest rejtve hagyunk. Például, hogy a végtelen lehetőségek megvalósulása kaotikusnak, véletlennek tűnik, de valójában nem az.

„A kvantummechanika azért kitűnő eszköze a mikrovilág leírásának, mert választ ad minden megválaszolható (mérhető) kérdésre, de nem válaszolja meg a megválaszolhatatlan kérdéseket!”

 A teljesen laikus érdeklődő azonban veszi hozzá a bátorságot, hogy megválaszoljon egy megválaszolhatatlannak tűnő kérdést.

Szólj hozzá!

A kvantum összefonódásról.

2025.07.15. 21:30 :: csimbe

„Képzeljünk el két összefonódott részecskét, az egyiket az A, a másikat a B helyen. Ha az A-beli részecske spinjét megváltoztatjuk, akkor a B-beli részecske spinje is azonnal megváltozik, még akkor is, ha a két részecske nagyon messze van egymástól. 

A kvantum-összefonódás nem azt jelenti, hogy az egyik részecske átugrik a másikra vagy hogy információt küldünk azonnal a másikra. Az összefonódás a részecskék közötti szoros kapcsolatra utal, de nem jelenti a térbeli áthelyeződést vagy a kommunikációt.” 

Ha jól sejtem. A húrelmélet alapján, a kvantumtérből egy időben, csak három dimenzió van „kibomlott” állapotban, a többi felgombolyított, állapotban van. Amennyiben minden ´dimenziószálhoz´ meghatározott energiaérték tartozik, úgy ezek az értékek hármasával vannak csatolva a dimenziókhoz. A kibomlott háromdimenziós tér minden dimenziója egyenértékű a görbületlen állapotában, vagyis ortogonális és sík.  Mivel az M elmélet szuperszimmetrikus, 11 dimenzióval számol, ennél fogva 3x3=9 dimenzióból 6 van felgombolyítva, ha a 7. kibomlott „szál”az idődimenzió.

Azonban ha a téridő-kvantumok négydimenziósak az idővel társulva, akkor háromféle energia családja is lehet a téridő-kvantumainak. Ha ez igaz, ez már okot is ad egy olyan fluktuációra, ami a globális téridő-struktúrát energiaszinten inhomogén területekre, vagy szálas szerkezetűre bontják szét. Ha abból indulunk ki, hogy az anyaghoz rendelt húrok is energiakvantumok, amik a téridőből csapódnak ki párosával, szimmetrikusan és királisan, akkor az összefonódás jelenségét, a keletkezésük jellege adja. Azonban a globális struktúrából bárhol, bármikor keletkezhetnek anyag-húrok, elemi részecskék, majd visszaalakulnak bozonokká, majd téridő-kvantumokká, nem pedig megsemmisülnek a megmaradási tételt erősítve. Az anyagi részecskék is három családot alkotnak, kvarkok, leptonok és bozonok. Ezeknek vannak tömeget viselő és tömegnélküli formáik, amik az energiaértékek sokféleségét, spektrumát képezhetik az átalakulások folyamán. Talán ehhez járul hozzá az, hogy a felgombolyított dimenziók kibomlása és felgombolyodása „lépcsős” energiaérték változást ad a részecskéknek. Ezt azonban nem tudjuk detektálni, mivel nincs mivel. / Szász Gyula elmélete szerint is folyamatában változik az elemi részecskék energiaértéke/

A felvezető témánál maradva, az összefonódás jelensége talán ezért is lehetséges egymástól nagy távolságon megszülető, vagy oda kerülő részecskék esetében, hogy a globális struktúra szimmetriája ne sérüljön egy kritikus értéknél jobban. Egy lokálisan, nagyon gyorsan lefutó nagy energiaérték csökkenés, vagy növekedés, azt a látszatot keltené egy külső megfigyelőnél, hogy valami spontán előbukkan a térből, vagy éppen eltűnik. (Ez olyan, mintha térugrást végezne egy csillaghajó a galaxisok között.)

Még a szuper szimmetriánál maradva, megjegyezném, hogy az antianyag aszimmetria csak lokálisan (Galaktikus szinten) tapasztalható, mivel nagyon nagy távolságokon sok galaktika között kiegyenlítődik, homogenizálódik minden. A lokalitások meg azért jöhetnek létre, mert a tömeg a „kvarkbörtön” hatásából alakul ki az összetett részecskéknél. A tömeg meg additív jelenség. Amikor a proton neutronná formálódik át, akkor a kvarkok mindig hárman, (illetve 6, 9, 12) vesznek részt az átalakításban. A leptonokhoz, és a bozonokhoz tartozó tömeget, a magukkal hordozott felgombolyított dimenziók energiaértéke adja ki. Ez a Higgs bozonra is vonatkozik. Ezzel egy „hidat „képezve a téridő-kvantumokhoz, amit akár csatoltságnak is nevezhetünk. Minden mindennel összefügg, egy a húrok rezgéseiből álló, pezsgésben lévő konglomerátum az univerzum.

Szólj hozzá!

A húrelmélet és a diszkrét elemekből álló téridő lehetséges kapcsolata

2025.07.08. 22:08 :: csimbe

Nagyon tömörített megfogalmazásban a húrelmélet is diszkrét elemekkel operál. Tulajdonképpen minden anyagi elemi részecske és a belőle összeállt korpuszkula a rezgő húrokból van konfigurálva. Minden egyes húrnak van egy saját rezgési frekvenciája, energiaértéke és a konfigurációs terének rá jellemző alakja, topológiája. Azt próbálják elérni az elmélettel, hogy egyesítsék az Általános relativitást és a kvantummechanikát, amivel a mindenség elméletet lehet szintetizálni.

Azt gondolom, hogy ezt csak a téridővel, és a tudatnak nevezett jelenséggel együtt lehet elvégezni. Ez azt vonja maga után, hogy a téridőnek és a „tudatnak” is kvantumosnak, egységnyi alapelemekből kell állniuk. Az ősrobbanás elmélet egy redukciós folyamatból született, amivel „visszapörgették”az időkereket egy kezdőpontba, ahonnan előbukkan belőle az univerzum a térrel, idővel, anyaggal, tudattal, hogy megalkossa a világmindenséget. Vannak hozzá illeszthető kísérleti igazolások, azonban egyik végkifejlete sem pozitív az anyag és a tudat számára. Az univerzumnak egy pontba történő kollapszusa, vagy a téridőnek, a végtelenségig való tágulása sem egy elméletet hiánytalanul lezáró aktus. Amennyiben a mindenség egy pontból, az abban koncentrált energiaállapotból keletkezett, akkor, ha van megmaradási tétel, nem veszhet el, nem válhat semmivé. Ha meg nincs, akkor az ontológiával van probléma, hiszen a semmiből nem keletkezik valami. /Ezt a jogot a mindenható istennek tarják fenn a hívői/

Az elképzelésem szerint, a végtelennek tekinthető téridő, a végtelen sok téridő-kvantumból álló struktúra, amelynek elemi az energia aktív (megnyilvánult) és passzív megnyilvánulatlan állapotából fluktuál, rezeg. Ez képezi nálam a valóság létalapját, a végtelen sok lehetőség megnyilvánulása számára. Ha most a téridő-kvantumokat is rezgő húroknak tekintem, akkor ezek minden tulajdonságukba tökéletesen egyformák. A téridő struktúrája egy szuper-folyékony közeg, amiben szinkronizálási, összehangolódási aktusokban jelennek meg azok a húrok, amiből az anyag és a tudat ölt formát. Tulajdonképpen a világmindenséget megjelenítő dolgok egy „leegyszerűsített” diszkrét elemből, a rezgő húrból tevődnek össze konglomerátumokat képezve. Ennél fogva a szétbomlásuk egy deszinkronizációs folyamatnak, az entrópiának eredménye. A lényeg az együttműködésben keresendő. Tulajdonképpen a lények is, a húrok összehangoltságukból, együttműködésükből születnek.

Itt van jelentősége a tudatnak, mint egy felbukkanó jelenségnek, ami lehet mező, ahogy az elektromágneses, és gravitáció mezők hullámzanak, de kvantumokat, entitásokat, egókat is képezhet, amiket felügyel és fenntart, amíg a környezet és a hozzá való viszonya ezt megengedi. Amennyiben visszavezetnénk a húrokból való felépülést egy leépülési folyamattá, akkor a téridő struktúra lenne a végállomás. Ez a felépülési folyamat elindulhatna egy, vagy több lokális helyről is a téridőben. Ennél fogva a párhuzamos univerzumok léte sem kizárható. Azonban az egyidejűség relativitása ezekre is érvényes marad az információ véges terjedési sebessége miatt. Ami az összefonódottságból eredő „azonnali hatást” illati, a párhuzamosan jelenlévő fel és leépülési folyamatokból eredő tünet, fenomén.

A tudat által vezérelt, vagy irányított folyamatok többnyire látensek, az entitások számára nem nyilvánvalók, de vannak entitások, akik ezt az irányítást megtehetik, például az emberi szabad akarat, amit egymással szinkronba is hozhatják a társadalmi tudat, eszme, hitvallás kialakítása során.  

Szólj hozzá!

Az univerzum erőhierarchiája a diszkrét elemekkel történő értelmezés alapján.

2025.06.20. 22:37 :: csimbe

Tételezzük fel, hogy az erő nem csak fizikailag, hanem szellemi formában is értelmezhető, értelmezendő.  (A filozófusok bizonyára benne vannak.) Vagyis a szellem, az információ, konkrétan a TUDAT is erő, az energia megnyilvánulási formája. Ennek is van egy legkisebb adagja, a qubit.

Amennyiben az univerzum valóban a nevéhez méltóan EGY, akkor benne hierarchikus módon van jelen az erő, vagyis a megnyilvánult energia több formája van jelen. Szerintem a szellemi energia a legfinomabb struktúrájú szubsztanciát képezi a téridővel egyetemben, amely szintén egy közeg, aminek van diszkrét eleme is, ahogyan a téridőnek és a fotonok esetében pedig az EM mezőnek. Ezek a diszkrét elemek olyan információ adagok, qubitek, amelyekből az ÉN tudatok formálódnak ki a közös tudatmezőből, amiben a testtel együtt vannak jelen létben. Az összes információt rejtő tudatmezővel csak ideiglenesen lehet kölcsönhatásban, csatolásban lenni. Erre mondják az ezoterikusak, hogy kivételes esetben olvasni lehet az Akasha krónikából.

Az ÉLET, mint tapasztalható jelenség nem létezhetne a tudatmező nélkül. A tudatmező adja az anyagnak a róla szóló információt. Az életet, a vitális energiát adja annak, ami/aki azt magán tapasztalhatja meg.

A vitális energia, a tudatmezőből kicsatolt energia, aminek átkonvertálása elektromos energiává, bioárammá, ami már műszerekkel mérhető.

„A delta-hullám egy agyi elektromosság, melyet a 0-4 Hertz közé eső intervallumon értelmezünk. Egyes, elsősorban alváskutatások terminológiájában a delta tartományba az 1 és 4 Hz közötti hullámokat sorolják, ilyenkor általában 1 Hz alatt lassú kérgi oszcillációról beszélnek, míg más tanulmányok 0,5 és 2 Hz között jelölik ki határait.”

Az elsődleges, a priori energiaforma, a diszkrét elemekből álló téridő-struktúra, amely szintén egy fluktuáló közeget képez. Hasonló rezgésszámon fluktuál, mint a tudatmező, az információ „kvantuma”, a qubit. Ebből a téridő struktúrából csapódik ki az anyagi energia, aminek első formája a Higgs mező, ami mintegy sűrű térhálóként, (szűrőként) van a téridőben. Ez a mező, már erősebb kötésű szövedék, mint a téridő, mert az anyag elemi részecskéit tartja kordában azzal, hogy tömeget ad nekik. Ez azt jelenti, hogy a sugárzó anyag, vagyis az elektromágnesség még átfér a „szitán” a Higgs mező hálólyukán, de maximálja a mozgási sebességét. A tömeges anyag részecskéi azonban nem férnek át rajta, ezért lassabban mozognak a téridő közegében a fénynél.

Az elektromosság kötési erői változóak, és jóval erősebbek, mint a gravitációhoz tartozó kötési erő, amit a részecskeszám, a tömegszám növekedése összegez. Ezek a gravitációs kötőerők egy lokalitásban összegzőnek, növekednek addig, amíg a tömeges részecske egy fekete lyukban „elfajul”, vagyis elveszítve az impulzusát, spinjét, a töltését és tömegét a Higgs mezőbe olvad, majd téridő-kvantumokra bomlik, beolvad, átadja nekik az energiát.

A fekete lyukakban lévő szingularitás, tulajdonképpen olyan, mint egy „fordítókorong a vasúti járművek számára”. Befelé megy a tömeget viselő anyag, vele a róla szóló információ, azonban kifelé csak téridő-kvantumok és az információ, vagyis a sértetlen tudatmező áramlik. (nem Hawking sugárzás)

A téridő tágulása egy illúzió, mivel csak az történik, hogy a Fekete lyukakból kiáramló téridő-kvantumok megnövelik a testek, vagyis a galaxisok és gázfelhők közötti távolságot. A galaxison belül nem jelentkezik a „sötétenergia” hatása, mivel a gravitáció ott erősebb nála.

A gravitáció azért tűnik folytonosnak, mert a téridő is folytonosnak tűnik. Ha azonban a téridő kvantumos, akkor a gravitáció is lehet az. Mégpedig olyan formában, hogy a Higgs mezőt, ami tömeget ad a részecskéknek, téridő kvantumokból építi fel a részecskék számára. A Higgs bozon, vagyis a részecskéje azért olyan kicsi energiájú, mivel a téridő kvantumainak energiája még ennél is kisebb, amikből a Higgs bozon felépül, összeáll. Azonban a sok kicsi sokra megy elv alapján, épülnek fel az elemi részecskék is a téridő kvantumaiból. Ehhez társul a Higgs mező, ami a gravitációs mezővel, vagyis a tömegekkel, visszahat a téridőre, annak struktúráját befolyásolva. A globális világegyetem egy olyan végtelen fluidumban található „anyagi szennyeződésekből” univerzumokból áll, amelyeknek egyikében vagyunk mi annak tapasztalói.

Egy újabb ötlet, ami a szuperszimmetrián alapul.

Tegyük fel, hogy az anyagtalan téridő struktúra, teljesen semleges az energiaformája alapján, a benne lévő tudatmezővel együtt. Tulajdonképpen az anyagot képező energiaformák lesznek polarizáltak és királisak, egymás tükörképei.

Amennyiben a Higgs mező ad tömeget az anyagnak, amibe még beleszámít az antianyag is, akkor a Higgs mező is semlegesnek számít, mivel két anyagtípus születik belőle. De hol van az antianyag paritás, ami egyforma mennyiséget jelentene? Képzeljük el, hogy a Higgs mező nem semleges, hanem az is polarizált. Amennyiben az általunk ismert Higgs mező adja a pozitív tömeget az anyagnak, akkor az is pozitívnak számít? Ha létezik egy negatív Higgs mező is, akkor az adja a negatív tömeget, annak az anyagtípusnak, ami taszítja egymást. Ebből két következtetésem van. Első, hogy két univerzum születik egyszerre egy semleges téridőben, amik eltávolodnak egymástól, hogy a saját anyagukból építsék fel a világukat. „Rendes anyagból”, és „Antianyagból” egyaránt. Második eset, hogy a negatív tömegű anyag is a „mi univerzumunkban” van, de annak taszító „gravitációs hatása” a sötét energiaként jelentkezik, vagy annak tűnik. De mivel a negatív és pozitív energiák, ha kioltják egymást, akkor elvész az energia. Ez azt jelentené, hogy a világunk megsemmisülne. Marad az a feltevés, hogy nem oltják ki egymást a polarizált energiák, hanem semlegessé alakulnak. Vagyis visszaalakulnak téridő struktúrává. Ebből meg az következik, hogy ha van Nagy bumm, akkor abból kétféle Higgs mező és kétféle tömeg jön létre az anyag számára. Van olyan tudományos vélemény, hogy az ősrobbanást követően már léteztek fekete lyukak. Ez meg azt sugallja a szimmetria alapján, hogy fehér lyukaknak is kellett lenniük. Ha az őrült ötletem szerint a fekete lyukak állapotváltoztatók, vagyis a téridő és az anyag konvertálását végzik, akkor ez a fehér Lyukakra is igaz. Amennyiben a világegyetem nem is olyan homogén és izotróp, mint amilyennek tűnik, úgy a kétféle anyag és energia elfér a végtelen téridőben. Csak a megfigyelőiken múlik, hogy milyennek tapasztalják a saját idejükben.

 

Szólj hozzá!

Az idő nem csak a tapasztalaton múló létező.

2025.05.24. 10:43 :: csimbe

https://www.origo.hu/tudomany/2025/05/ido-valosag-vagy-illuzio

A fenti link alapján készült véleményem az írásról.

„A hurok-kvantumgravitációban az idő nem létezik. És sok más új elméletben sem.”

 Amennyiben nem létezne az idő, akkor nem volna kiterjedtsége a térnek sem. Mivel az elmélet kvantumosan kezeli a teret, vagyis van egy maximális kiterjedtsége az adagjának, amihez viszont időtartam tartozik. Ezek a tartamok egyszerre vannak folyamatban, aminek végeztével a téridő-kvantum nem létezik. Olyan, hogy van egy adag tér, de nem tartozik hozzá létidő, vagyis tartam, nagyon nehezen képzelhető el. Mivel, ha mérhetetlenül kicsi az a téradag, akkor végtelen soknak kell lenni belőle, hogy mérhető legyen, legalább is emberi léptékben. Univerzális léptékben meg főleg. A Planck időt is a térből, vagyis a foton haladási útjából és idejéből, származtatjuk.

„A Planck-idő az idő természetes egysége, amit Max Planck javasolt, jele tP. Bár nem vehető a Planck-idő egyszerűen az idő kvantumának, ennél rövidebb időtartam alatt nincs értelme összehasonlítani az univerzum két egymást követő állapotát.”

Ez lehet értelmetlen egy végtelen nagy és a gyorsulva táguló univerzum esetében, azonban két egymás mellett létező (nem létező) téridő kvantum esetében van értelme az időkvantumnak, mivel ez olyan, mint a filmhasonlat esetén a képkockák közötti szünet. Tulajdonképpen ez egydimenziósan olyan, mint az egyforma hosszú szakaszokból álló szaggatott vonal. Háromdimenziósan, meg olyan fluktuációt jelent, amit a növekedő lufi és a zsugorodó lufi látványával szimulálhatunk. A diszkrét elemekből álló téridő a létezés alapja, amit a végtelen potenciaerő parányonkénti megnyilvánulásának tekinthetünk.

 „A hurok-kvantumgravitáció feltételezi a téridő egy legkisebb lehetséges egységének a létezését. Ez az egység reprezentálná a legkisebb lehetséges terjedelmét a térnek és az időtartamnak. Ebben az elméletben, amit mi egyenletes, folyamatos időnek érzékelünk valójában egy akadozó állj-mozgás haladás a múltból a jövőbe.”

 Az idézett résszel egyet értek, azzal a kitétellel, hogy ha van egy szemlélője, észlelője a haladásnak. Ez lenne kvantumosan, a szaggatott vonal követése? Egy A pontból B pontba követése egy folyamatnak, ami valójában nem is folyamatos, mivel a „vonal fele” megszakított.

„De mivel ez olyan hihetetlenül rövid idő alatt történik, folyamatosnak tűnik, mint egy film kockái, amik össze vannak olvadva. Az idő folyamata nem valós; a múlt és a jövő már léteznek teljes terjedelmükben, ugyanúgy, ahogyan a tér teljessége már létezik.”

 Az igaz, hogy az emberi észlelő folyamatosnak találja, mert nem tudja a vonal kihagyásokat, (a létszüneteket) észlelni. Valóban létezik a tér teljessége, vagyis nem tágul, vagy gyarapodik, hanem van is, meg nincs is, a teljességében. Ebből a létezők, a tapasztalók azt tapasztalják, ami tapasztalható számukra. A nemlétezést még senki nem tapasztalta saját magán, vagyis az kimarad az észlelés számára.

„ Amit mi az idő folyásának érzékelünk annak mellékterméke, ahogyan az agyunk működik, amikor feldolgozzuk a környezetünkből az érzékszervi információkat.”

 Ez igaz, mivel a tudatunk nélküli létezők, számunkra nem létezőknek tűnnek. Azonban, ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy van kisebb időtartam a Planck időnél, és van kisebb távolság a Planck hossznál, és van kisebb térfogat a tapasztalhatónál, akkor van egy olyan valóság, amit ugyan nem tapasztalhatunk, de nélküle nem is létezhetünk.

Szólj hozzá!

Korábban lesz világvége, mint ahogyan eddig gondolták a tudósaink.

2025.05.22. 19:34 :: csimbe

„A hollandiai Radboud Egyetem tudósai arra jutottak, hogy az univerzum összes csillaga egy kvinvigintillió év múlva alszik ki – 

ez tíz a hetvennyolcadikon, vagyis 10⁷⁸ évet jelent.

Az említett időtáv jelentősen rövidebb, mint a korábbi becslések, amelyek 10¹¹⁰⁰ évre tették a végső kihunyást.

A kutatók szerint az univerzum végső pusztulását egy, a Hawking-sugárzáshoz hasonló folyamat idézi elő: a fekete lyukak sugárzást bocsátanak ki, miközben lassan „elpárolognak” a semmibe. Eddig úgy vélték, hogy ez a jelenség kizárólag a fekete lyukakra jellemző, ám a legújabb vizsgálatok azt mutatják, hogy a neutroncsillagok és a fehér törpék is hasonló módon tűnhetnek el az univerzumból.

Falcke és kollégái most korrigálták ezt a hibát: számításaik szerint a neutroncsillagok és a fehér törpék is egy Hawking-szerű párolgási folyamat révén bomlanak le, mégpedig körülbelül egy kvinvigintillió év alatt.”

Tulajdonképpen ez a számolgatás, csak egy elmegyakorlat, mivel az emberiség szempontjából irreleváns. Ha a Föld Napba olvadása előtt galaktikus utazók leszünk, akkor érdemes lesz elgondolkodni azon, hogy milyen sokáig utazgathatunk az űrben.

Ami a keletkezést és elmúlást illeti, egy elméleti koncepció, amit a vallások teremtésnek, a tudomány ősrobbanásnak nevez. A világvége már abból következik, hogy ami megszületett, az nem lehet örökkévaló.

Az idézett cikkben azzal magyarázzák a „világvége eseményt”, hogy a Hawking sugárzást kiterjesztik a neutroncsillagokra és a fehér törpékre is, a fekete lyukak mellett. Vagyis a kvantummechanikai effektusok vezetnek oda, hogy a tömeggel rendelkező részecskék el fogják veszíteni a tömegüket, mint ahogy a Higgs mezőből nyerték anno a keletkezésükkor. Majd a tömegnélküli résecskék is visszaolvadnak a hamis vákuumba, abba a „közegbe”, amiből keletkeztek. Felmerül a kérdés, hogy mi az a hamis vákuum? 

„A hamis vákuum egy fizikai állapot, amelyben az univerzum egy látszólag minimális energiaállapotban van, de ez az állapot nem stabil, ellentétben a valódi vákuummal. Ez a hamis vákuum egy helyi minimumnál található, míg a valódi vákuum egy globális minimumnál. Ha az univerzum a hamis vákuum állapotban van, az a kevésbé stabil állapotból a stabilabb valódi vákuumba való lebomláshoz vezethet, ami akár a teljes univerzum összeomlását is okozhatja.

Megpróbálom a saját elgondolásom szerint értelmezni az idézett sorokat.

Van egy helyi minimum energiaállapot, (helyzeti energia) ami nem stabil, vagyis nincs egyensúlyi állapotban a hamis vákuum. (ezt szokták semminek nevezni a laikus értelmezés alapján)

Azonban, a valódi vákuum, a globalitásban van minimum energiaállapotban, ami szerintem a tér, az űr maximális kiterjedtségét jelenti. Mivel a tudomány mai állása szerint a tér néha gyorsulva, néha lassulva, de tágul, ez azt jelenti, hogy nincs a globális maximumon a kiterjedtsége, vagyis az energiaszintje még nincs a minimumon. /Tehát van „még”vákuumenergia azok számára, akik abból szeretnének kicsatolni, megcsapolni maguk számára ingyen energiát./

Azonban a térben, téridőben van anyag is, méghozzá fényes (sugárzó), és sötét (gravitáló) formában. A sugárzó anyagnak van egy maximális sebessége, amivel halad a térben a hatása. A gravitáló anyag nem érheti el ezt a sebességet, mert egy közeg, a Higgs mező, ebben megakadályozza.

„A Higgs-mező egy kvantummező, amely a térnek egy olyan sajátossága, ami minden részecskéknek tömeget ad, és azáltal meghatározza, hogy az a benne "csomagolódik". A Higgs-mezőben mozgó részecskék úgy viselkednek, mint ha egy akadályon mozognának, ami "tömeget" ad nekik, a CERN szerint. A Higgs-bozon a Higgs-mezőben fellépő izgalom, egy olyan részecske, amelyet a mezőben mozgó részecskék "sérülésével" érzékelhetünk, a Wikipedia szerint.”

Ez az idézet is magyarázatra szorul. Ha a Higgs mező kvantumos, akkor olyan diszkrét elemekből áll, amik a már meglévő anyagtalan térben vannak elvegyülve, mint egy oldatban. Ez az „oldat”, szintén az a közeg, amiben az elemi részecskék mozognak, és az jelenti számukra a tehetetlen tömeget, hogy a találkozásuk esetén összecsomósodnak, vagy más értelmezés szerint, vonzódnak egymáshoz a részecskék. Az úgynevezett Higgs bozon, egy olyan részecske, amely akkor ad jelet magáról, ha egy tömeget viselő részecskével ütközve, azt szétroncsolja, kvarkokká, mezonokká, vagy más egzotikus elemi részecskékre.

Feltevésem szerint, nem csak a Higgs mező kvantumos, hanem maga a tér is. Ezzel pedig az idő is azzá válik, mert a téridő dinamikus, mivel az idő is azzá lesz a kvantumaiban. A téridő-kvantum, egy dinamikus „részecske”, amely a hamis vákuum és a valódi vákuum közötti állapotváltozást jeleníti meg. A hamis vákuum állapotban pontszerű, a valódi vákuum állapotban kiterjedő-zsugorodó. Mivel nincs abszolút egyidejűsége a téridő kvantumainak, ezért fluktuáció van a valódi vákuumban. Vagyis megtalálhatók benne a helyi lokális minimumon lévő hamis, és a globális, de nem minimumon lévő valódi globalitást jelentő elemek. Ez azonban egy szimmetriasérült, egyensúlytalan állapot, amihez hozzájárul az anyag tömegnélküli és tömeges részecskéinek jelenléte is.

Most jöhet szóba a sötét energia, aminek a tértágító hatást tulajdonítják. Ha figyelembe vesszük azt a feltevést, hogy az ősrobbanást követő inflációs tágulás nem állt le, vagyis még folyamatban van, de nem akkora sebességgel, mint a kezdetnél, akkor ez a globális állapotváltozása a két energia „típusnak”, amit a vákuum típusok képviselnek. Ha jól belegondolok, akkor nincs szükség kezdetre, ősrobbanásra, ha diszkrét elemekből áll a téridő, vagyis a dinamikus valódi vákuum, és benne a Higgs mező. Ez maga a globalitás, és benne a lokalitásokat a hamis vákuum állapot képezi. Az anyag, mint egy „szennyeződés”, egy homályos folt jelentkezik benne, amit az érzékelhető univerzumnak nevezhetünk. Tulajdonképpen az univerzumok, csak lokális részhalmazok egy olyan befogadó halmazban, aminek nincs határa, végtelen a kiterjedtsége, ahogy az energiája is az. Az egyedi univerzumban azonban véges az energia megjelenési formája, mivel folyton változó a sűrűsödési mutatója. Ahol végtelen sűrűnek tűnik, ott szingularitásnak nevezik, ami a fekete lyukakban található. Ahol olyan alacsony értékű az energia sűrűsége, hogy nem lehet, nem tudjuk érzékelni, ott üres, anyagtalan térnek nevezzük. Van a kozmológiában egy hierarchiaproblémának nevezett talány, amit nem tudnak megmagyarázni.

„ A kozmikus hierarchia probléma, más néven hierarchia-probléma vagy hierarchikus probléma, a részecskefizika egyik alapvető kérdése. Kérdésként jelenik meg, hogy miért olyan kicsi a Higgs részecske tömege (és más részecskék tömegei), ha a kvantum-korrekciók nagyságrendekkel növelnék azt, és miért nem olyan nagy, mint a Planck-tömeget. Más szóval, a probléma azt a kérdést veteti fel, hogy miért nem figyelhetünk meg olyan nagy tömegeket, mint a Planck-tömeg, ha a kvantummechanikai hatások arra törekednének, hogy a részecskék tömege sokkal nagyobb legyen, mint amekkora kísérleti adatok alapján van. 

Elmagyarázás:

  • Planck-tömeg:

Ez a fizikai konstanst, ami a gravitáció és a kvantummechanika határát jelenti. Nagyon nagy nagyságrendű érték, ami a részecskék tömegének "természetes" méretét jelentené, ha a kvantumhatások szabadon működhetnének.

A Planck tömeg, egy származtatott egység, ami nem biztos, hogy a globalitásban is annyi, mint ebben a lokalitásban, amit a mi univerzumunknak nevezünk.

  • Higgs-részecske:

Ez a részecske a Standard Modellt a részecskefizika, és a részecskék tömegének eredetét magyarázza. A tömege relatív kis érték, ami nem illik bele a Planck-tömeghez.

A Higgs részecske, a diszkrét elemű Higgs mező, (rácsozat) csomópontjai, amelyek egyben tartják a struktúráját.

  • Kvantum-korrekciók:

A kvantummechanika alapján részecskék tömege kvantált, ami azt jelenti, hogy nagyságrendekkel növelheti a tömeget.

Miért probléma?

A részecskesűrűség, (tömegsűrűség) és az energiasűrűség, nem biztos, hogy arányosan változik.

  • Finomhangolás:

A Standard Modellt a részecskefizika elmagyarázza, hogy a Higgs-részecske tömege nagyon kis érték, ami az univerzum stabilizálódásához szükséges. Ez a finomhangolás feltételezi, hogy a kvantumhatások egy bizonyos mértékben ellensúlyozódnak.

Ez a feltételezés jogos, mivel minden mindennel kölcsönhatásban van, még ha csak ideiglenesen is.

  • Értékelés:

A probléma azt mutatja, hogy a Standard Modell nem teljes mértékben magyarázza a részecskék tömegét, és lehet, hogy a fizikai világ valójában nagyobb és komplexebb, mint gondoljuk.

Még az is lehet, hogy a részecskék tömege változó és nem állandó. Vagyis vákuumállapot függő.

  • Új fizika:

A kozmikus hierarchia probléma az ok, amiért a tudósok további kutatásokba kezdenek, hogy megértsék a tömegeket és az univerzum stabilitását, és új fizikai modelleket keresnek. 

Fontosság:

  • A Standard Modell értelmezése:

A probléma arra utal, hogy a Standard Modell nem teljes mértékben értelmezi az univerzumot.

  • Új fizikai modellek:

A probléma arra sarkallja a tudósokat, hogy új fizikai modelleket keressenek, amelyek megoldást nyújtanak.

  • Az univerzum mélységének megértése:

A kozmikus hierarchia probléma segít megérteni az univerzum mélységét és a fizika szabályait.

  • Részecskegyorsítók. Dozimetria. Mai nagy kérdések. - ELTE

- Hierarchia-probléma: a részecskék tömege sokkal nagyobb lenne, mint amekkorát kísérletileg kapunk, ha nincs finomhangolás. - Gye...

 

Erre ad némi magyarázatot az AI által generált szöveg, de tovább gondolásra ajánlott.

Véleményem szerint, azért van „hierarchia” globális szinten az energiaformákban, mert csak így tudnak érzékelhetővé válni, hatást gyakorolni a lokalitások, vagyis az anyagi és nem anyagi elemi részecskék egymásra. Ha minden egyforma, azonos energiájú, és egységes állapotban lenne, az (belülről) érzékelhetetlen lenne. A kívülről szemlélés a mi univerzumunk esetében szóba sem jöhet. Egy másik univerzum megfigyelése kívülről, szintén problémás lenne.

Szólj hozzá!

A húrelméletről, mint a világmindenséget leíró alternatíváról.

2025.03.30. 23:29 :: csimbe

A húrelmélet paradigmaváltó abban a tekintetben, hogy egyesíti a gravitációt leíró Általános relativitáselméletet a standard modellel, egy a mindenséget leíró elméletben.

Ehhez azonban 11 térdimenziót feltételez, amiből mi csak hármat ismerünk fel.

Képzeljünk el egy dimenziókból álló valóságképző kockát, amit a 12 éleivel lehetne illusztrálni. Ennek a valóságkockának a térfogatát a húrok, (tér és idő dimenziók) rezgési módozataik töltik ki. Amennyiben a 11 térdimenzióból 8 darab inaktív, vagyis rezgés nélküli, akkor pontszerűen „felcsavarodott” állapotban van. Ekkor csak a 3 térdimenzió és az idő dimenziója az aktívak, mivel a rezonanciával, rezgési modusokkal töltik ki a kockatérfogatot. Ezzel alkotva meg a „valóságkockát”, a dinamikus 4D téridő egy kvantumát. Tegyük fel, hogy egy kiterjedéssel bíró dimenzió hossza, mint a HÚR, vagy a kocka él hossza rövidebb, mint a Planck távolság. Ebből az következik számomra, hogy fizikai kísérlettel nem, csak elméletileg értékelhető, becsülhető meg a mérete, ami a nulla és a Planck hossz közé esik. Vagyis olyan axiómának vesszük, ami nem igényel további igazolást.

Pár mondatot idézek a Wikipédiából a kockáról, hogy segítsen a további elvonatkoztatáshoz.

„A kockának három négyfogású forgástengelye (szemben fekvő oldalak középpontjain át),

négy háromfogású forgástengelye (testátlók),

hat kétfogású forgástengelye (élfelező pontokon át),

kilenc szimmetriasíkja, és egy szimmetria-középpontja (középpont)van.

Az identitást leszámítva a négyfogású tengelyek három-három, a háromfogású tengelyek két-két szimmetriát adnak. Összesen a kocka szimmetriacsoportjának 48 eleme van.”

A kockának 11 lényegesen különböző testhálója van, csak úgy, mint duálisának, az oktaédernek. A lapok színezéséhez legalább 3 szín kell. A kocka az egyetlen szabályos test, amivel a tér hiánytalanul kitölthető. A szabályos poliéderek között egyedül neki vannak páros oldalszámú lapjai, így az egyetlen platóni test, ami zonoéder, vagyis aminek minden lapja középpontosan szimmetrikus.”

/Ezt az idézetet emlékeztetőül jegyzem fel, hogy a „tulajdonságainak” számát felhasználhassam a továbbiakban./

Azzal a feltételezéssel élve, hogy a „valóságkocka” egyben a téridőnek a kvantuma, végtelen sok kvantumából pedig, hézagmentesen összeállítható a Minkowski féle téridő monolitja, mint a létező valóság alapja. Tovább szőve a gondolatot, megjegyzem, hogy a tudományos elméletek szerint is a téridőből képződik az anyagnak minden formája. Vagyis, egy valóságkockának tartalmaznia kell annyi energiát, ami „emergens”átalakulása során mást, elemi részecskéket, ez esetben rezgésben lévő húrokat tud alkotni. Mivel a Standard Modell által ismert anyagi részecskék is megfeleltethetők rezgő húroknak, ezek száma maximálva van, még akkor is, ha szimmetrikusan duplikálva vannak, egy elméleti szimmetriaegyensúly érdekében.

A (balkezes) fermion családnak, 24 tagja van. A szuperszimmetria, vagyis a tértükrözés esetén ez 48 részecske. Ehhez járulnak még a kölcsönhatást közvetítő vektorbozonok, amiknek száma összesen 14 a gravitonnal és a Higgs bozonnal. Ebből 8 féle gluon van, ami az erős kölcsönhatást közvetíti, a balkezes és jobbkezes oldalon.

A húrelmélet, mint a mindenség elmélete, számol a szuperszimmetriával, vagy a tértükrözéssel, ami egy másik, jobbkezes anyagi világot is feltételez. Vagyis 62 olyan elemi részecske létezhet húr formájában, amiből a bozonok azonos kvantumállapotban is lehetnek, egy-egy oldalon. A fermionok azonban megmaradó helyfoglalók, vagyis saját helyük, térfelük van a közös téridőben. Ha a tüköroldal bozonjait is figyelembe vesszük, akkor azok felcserélhetők, kompatibilisek mind a két oldalon. Úgy, hogy nincs állandó kijelölt helyük sehol az univerzumban. Ha a jobbkezes tüköroldal fermionjait, is az általunk érzékelt univerzum részének tekintjük, akkor az lenne a sötét anyag, aminek csak a tömegjárulékát tapasztaljuk. Nem pedig a hiányzónak tekintett antianyag.

A kozmológiához még hozzátartozik a sötét energia is, aminek antigravitációs hatást tulajdonítanak. Vagyis egy kiegyensúlyozó (taszító) hatást ahhoz, hogy ne omoljon össze egyetlen tömegpontba a tömeget viselő anyag.

A fentiekben beszéltünk arról, hogy 8 térdimenzió felcsavarodott állapotban van a 11 térdimenzióból. Ezt lehetne azzal is magyarázni, hogy ezek a felcsavarodott húrok, fermion részecskékké alakultak át. Avagy a téridő kvantumai alakulnak át anyaggá. Amennyiben egy rezgő húr, maga a megnyilvánult energia, (az erő), akkor a felcsavarodott dimenziókat az elemi részecskékben kell keresnünk. Azonban ha a 12 élből/húrból, nem csak 8 képezi az anyagot, mert egy saját idő dimenziót is tartalmaz. A fennmaradó három dimenziót, mint a téridő három dimenzióját a rezgési modusok befoglalójaként, térfogataként tekinthetjük. Vagyis az anyag felbukkanása, egy új minőségi állapotot hozott létre, a 12 húrból. Már nem téridő kvantumról beszélhetünk, hanem az anyag elemi részecskéjéről.  

Az erőt, feszültség formában is szokták emlegetni. Ha egy húr statikus állapotban olyan feszült, hogy a maximális erőt tárolja magában, akkor a saját rezgése dinamikus állapotban, a maximális frekvenciájú lesz. Ehhez viszont olyan rövid időtartam tartozik, ami a minimális. Ekkor az idő dimenziója, ami a „valóságkocka” egy él hosszának felel meg, az időkvantumot jeleníti meg.

„Bármely fizikai mennyiség dimenziója kiszámítható a hét alapmennyiség dimenziójából”

A hosszúság, idő, tömeg, elektromos áramerősség, termodinamikai hőmérséklet, anyagmennyiség, fényerősség, egy (12) kiterjedt húr rezgése, erőhatása, vagyis az energia megnyilvánulása. Amennyiben ehhez még hozzáveszem azt a feltevésemet, hogy a tudat is a „valóságkocka” produktuma, aminek szintén van sajátfrekvenciája, akkor az is egy „bozon”, ami az univerzumban bárhol előfordulhat mindkét királis oldalon, vagyis a szellemnek is van energiából álló kvantuma.

Ez is társulhat az anyaggal egy lokális halmazban, korpuszkulában, de nem véglegesen benne maradóan. De ez már a metafizikánál is túlmutat, ezért nem részletezem ebben a dolgozatban.

Szólj hozzá!

A kozmikus infláció és az ebből keletkező lehetséges geometriaformák.

2025.02.21. 23:33 :: csimbe

A kozmikus inflációról azt mondja a tudomány, hogy az ősrobbanás pillanata szülte az időt, ami a kezdetben olyan gyors volt, hogy a vele születő teret, végtelen nagy távolságig tágította. Ebből adódik számunkra az, hogy egy elég nagy (a belátható) tartománya Eukleidészi síknak számít, ahol a párhuzamos vonalak nem találkoznak. Ha a teret végtelenített felületűnek, gömb, vagy lyukas fánk alakúnak tekintjük a legnagyobb kiterjedtségében, akkor azon kétdimenziós felületeken sem metszik egymást a párhuzamos vonalak. Ha azonban hiperbolikus, nyeregfelület alakú a kétdimenziós tér geometriája, akkor azon a párhuzamos vonalak széttartanak a végtelenbe, akár végtelen ideig tágulva. Azonban a kétdimenziós felületeknek nincs vastagsága, ami csak a háromdimenziós tér tulajdonsága. Ennél fogva csak, mint a háromdimenziós teret, térfogatot behatároló, felületként jöhet szóba.  

A gömb és lyukas fánk alakúak kitágulása, felfúvódása, a zárt térfogat növekedését jelenti, aminek állandó forrásának is kell lennie. A hiperbolikus tér, téridő esetében nincs zárt behatároló felület, mert az maga a nyereg felület. Amennyiben ennek van „vastagsága”, az már két párhuzamos felülettel rendelkezik. Ha ez a két felület elég nagy távolságra van egymástól ahhoz, hogy ne lehessen valamelyiket sötét falnak, határfelületnek tekinteni a belső szemlélőnek, akkor olyan univerzumban vagyunk, amelyiknek térgörbületei irányfüggőek. Vagyis a „vastagságot” jelentő felületen lehetnek párhuzamosok, és merőlegesek, de a másik kettő, külső határolóval azonos irányban már nem. Ha ez lenne a valóságos univerzumban, azt idővel tapasztalnunk kellene.

Ha térfogatnak, vagyis a táguló üres térnek is energiatartalma van, akkor annak egy kimeríthetetlen energiaforrásból kell erednie. Amennyiben ebből a kimeríthetetlen forrásból jön létre nem csak a tér, hanem az anyag is, akkor az lelassítja a tér tágulását, megszünteti az inflációs,(exponenciális) tágulást. Az anyag elemi részecskéi csomósodnak, és tömeget viselnek, vagyis azzal vonzzák egymást. Az anyag tömeg növekedését nem lehet megállítani, ha az anyag is folyamatosan, exponenciálisan keletkezik. Azonban, ha leáll az anyag folyamatos keletkezése, akkor véges mennyisége van, lesz. Azonban ez sem állíthatja meg a tér tágulását, mivel a „tér forrása” kiapadhatatlan. Véges anyagmennyiség esetén, ha felritkul az anyag a táguló térben, akkor a távolság négyzetével arányosan egyre gyengülő, az elemi részecskékhez kötött gravitáció hatástalanná válik. A tömeg elveszti a vonzási jelentőségét. Ha az elpárolgó fekete lyukakra gondolok, akkor az „anyagveszteséget”, univerzálisan pedig, energiaveszteséget jelentene. De mivel az anyagnak van tömegnélküli formája is, ami szintén energiát jelent, ami abban újra jelentkezik. Így megmarad az anyag energiája, ami az üres tér energiájával párosul. EM és GR mezőket alkot benne.

Amennyiben a végtelen tér, elveszti a véges tömeget viselő anyagát, de nem az energiáját, a térenergia és az anyagenergia megmarad és tovább tágulva, az energiasűrűsége csökken. A gravitációs mező is megmarad, de jelentéktelenné lesz az EM mezőhöz képest. De mi van akkor, ha az a priori energia forrása mégis kiapad? Ez azt jelentené, hogy leáll a tér tágulása. Ha a forrásból kiáradt energia nem veszhet el, akkor egy véges, megállapodott térfogatú univerzumról beszélhetünk. Ennek a mérete azonban a mi emberi léptékeinkkel mérve lehet „végtelen”nagy, a megmérhetőség hiánya miatt. Ennél fogva nincs értelme arról beszélni, hogy mi van az univerzumon túl, vannak-e más univerzumok, mi választja el őket egymástól? A semmi az mindennek a hiánya, de ha végtelen a minden, akkor annak nincs hiánya.

Visszatérve az inflációs tágulásra, elmondhatjuk, hogy csak az anyagtalan tér, (idő) tágulhatott a fénysebességnél 3-10 szeres gyorsasággal. Azonban ez is az a priori energia megnyilvánulása, mert az üres térnek is van energiája. Mivel a fény elektromágneses sugárzás, ami a vákuumban (térben) is maximált sebességű sugárzásnak a lelassulásából keletkező, és az elemi részekék formájában való megjelenése az anyag, amihez a tömeg tartozik. De miért lassult le a térenergia egy része anyagi energiává, az infláció sebességéhez képest? A válaszom az, hogy a tömeg kialakulása érdekében. A tömeget egy pár szóval körülírnám, hogy mivel jellemzik.

Egy elemi részecskének van saját tömege, ami a saját passzív energiájából adódik. Ha ennek a részecskének lendülete, mozgásállapota van, akkor annak tehetetlenségi mutatóját, a tömegét, egy ismert erővel való gyorsítással lehet meghatározni. Egy korpuszkulának, vagyis testnek a sok egymás melletti példányát is „tömegnek” nevezik. Egy bármilyen alakú kiterjedt testnek van egy tömegközéppontja is, amivel a forgáspontja, (spinje), tartózkodási helye is meghatározható lesz.

Tegyük fel, hogy nem volt egy különleges pontból való ősrobbanás, az idő és a tér nem azzal az aktussal keletkezett, hanem a téridő diszkrét elemekből, kvantumokból álló struktúrája, öröktől való létező. Amennyiben a téridő-kvantumok mérete a Planck távolságnál kisebb, akkor azok nem érzékelhetőek az anyagi detektálók számára. Mivel a Planck egységek a hatáskvantumból vannak származtatva, a legkisebb anyagi hatásról szólnak. Ezért a téridő hatáskvantumjáról nem adnak információt. Azonban a szellemi létező, vagyis a tudatunk képet formálhat róla. Amennyiben ebben a diszkrét elemű struktúrában, vagyis a téridőben, a józanész alkotta geometriák a valóságban is tapasztalhatók, (már pedig azok,) akkor ez azt jeleni számomra, hogy a téridő-kvantumainál nagyobb méretű elemekből, az anyagi részecskékből tevődnek össze. Ezzel válnak formaadóvá. Mivel a formaadó, anyagnélküli téridő struktúrája nem látható, annak geometriai formája csak kiszámítható. Ehhez azonban az energiatartalmát, annak sűrűségét, sűrűségeloszlását, és a dinamikáját kell megismernünk. Szerintem erre tesz kísérletet a hurok-kvantumgravitáció is.

 „A hurok-kvantumgravitáció (angolul: loop quantum gravity, LQG), más néven hurokgravitáció és kvantumgeometria a téridőre vonatkozó kvantumelmélet, amely megkísérli összeegyeztetni a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet látszólag inkompatibilis elméletét. Megtartja az általános relativitáselmélet több fontos tulajdonságát, ugyanakkor a tér és idő Planck-egységekkel való kvantálásával a kvantummechanika módszereit is felhasználja. Az elmélet olyan kvantumgravitációs modellt kíván felállítani, amely a teret és az időt magát kvantifikálja, amelyben minden további fizikai reakció történik.

Az LQG a kanonikus kvantumgravitáció elméletcsaládba tartozik. Az elmélet kritikusai szerint az LQG nem több, mint gravitációs elmélet. Több LQG-t támogató kutató is azon dolgozik, hogy bebizonyítsa: az elmélet képes az anyag leírására is.”

Vagyis a diszkrét elemekből álló téridővel kalkulál. Amennyiben a Planck-egységekkel számolnak, akkor véleményem szerint, nem a téridővel, hanem az anyaggal foglalkoznak. De mivel nem tudunk kisebb távolságot „realizálni”, mint a Planck távolság, így annak mérete alá csak elméleti úton kalkulált méretegységet, és időtartamot kell választanunk ahhoz, hogy ne az anyaggal foglalkozzunk. Vagyis a téridő-kvantumot nullánál nagyobb, a Planck távolság és időegységnél kisebb értékkel kell felruháznunk. Amennyiben erre a gravitáció kvantálása céljából van szükség, akkor a Planck tömegnél is kisebbnek kell lennie egy téridő-kvantumhoz tartozó tömegnek, vagyis a gravitáció operátorának.

Ha a végtelennek tekintett téridő struktúra végtelen sok, akkor az egyben végtelen sok, kvantumos tömeget is jelent. Így a „sok kicsi sokra megy” elv alapján a tömeg is végtelen nagynak minősül. De mivel ez a végtelen nagy tömeg nincs összecsomósodva egy darab „szinguláris” pontban, a fekete lyukak meg nem képesek egy helyre gyűlni, mivel közben elpárolognak, az ősrobbanáshoz szükséges kiindulópont sem jöhet létre. Ez azt sugallja számomra, hogy minden kvantumos, csak az összegük adja ki a végtelent. Mivel az ember a végtelen irányába és a nulla irányába is közelíti a mérhető értékeket, de nem tudja elérni, magának kell egy képzetes, imaginárius értéket adnia a számszerűség miatt. Mivel a nulla számot valósnak és képzeletbelinek is tekintjük, választanunk kell a valós és a képzeletbeli közül ahhoz, hogy a nullát semminek, vagy valaminek tekintsük. Ha a nulla valami, akkor lehet számolni vele. Ha semminek tekintjük, akkor számolni sem lehetne vele. Mivel a nulla sokat lendített a számolási technikánkon, számolunk vele, így valós létezőnek számít. Ez az a pont (hely), ami a világ stabil sarokköve, amiből ki lehet mozdítani a valamit, bármit is a helyéről.

 

Szólj hozzá!

Az állandó állapotú univerzum elmélethez, egy megjegyzés

2025.01.08. 21:58 :: csimbe

 

A tudomány mai állása szerint, az ősrobbanás elmélete és az örökké táguló univerzum az elfogadott.

Vannak ugyan alternatív elméletek, de azok kevesebb kísérleti igazolással rendelkeznek, mivel az erre szolgáló eszközöket, kutatási időkeretet, a fősodorbeli kutatók használják ki.

„A Hawaii Egyetem munkatársai által vezetett 9 ország 17 tagú csillagászából álló csapat két új tudományos közleményben olyan elmélettel állt elő, amely szerint a világegyetem gyorsuló tágulása mögött álló sötét energia forrásai a fekete lyukak. Ha igazuk van, megoldották a kozmológia legalapvetőbb problémáját.

Az új elmélet szerint a fekete lyukak belsejében nem szingularitás, hanem a lehető legsűrűbbre összenyomott anyag és vákuumenergia található – a fekete lyukak összes vákuumenergiája pedig megfelel a sötét energiának.

Az elmélet további megerősítésre és igazolásra szorul, de ha igaznak bizonyul, a kutatók nemcsak a kozmológia egyik rejtélyét oldották meg, de elhárították a fekete lyukak matematikai modellezésének egyik fő akadályát jelentő szingularitásokat is. (Science AlertScience Daily)”

A megjegyzésem kiváltó oka, a fent idézett kutatási eredmény, amely a fekete lyukakban lévő szingularitásokat küszöböli ki. Mivel a sötét energia forrásának a fekete lyukakban lévő vákuumenergiát jelölik meg.

„A Kaliforniai Egyetem kutatói által vezetett tudóscsoportnak sikerült pontosan megmérnie, hogy mennyi anyag van a világegyetemben: az univerzum 31 százalékát alkotja anyag, a maradék sötét energia. Összefüggésrendszerbe helyezve ezt az anyagmennyiséget, ha az univerzumban lévő összes anyag egyenlően terülne szét a világűrben, az megegyezne egy átlagos tömegsűrűséggel, amely csupán mintegy köbméterenkénti hat hidrogénatommal egyenlő. Mivel tudjuk, hogy az anyag 80 százaléka tulajdonképpen sötét anyag, valójában ezen anyag többsége nem hidrogénatomokból áll, hanem inkább egy olyan anyagtípusból, amelyet még nem értenek a kozmológusok” 

Ami a belátható univerzumra érvényes.

Ebből az idézetből meg az derül ki, hogy a sötét anyag ismeretlen a kozmológia számára, mivel csak a tömege az, amit számításba vesznek. A tömeggel viszont van egy probléma, mivel létezik passzív és aktív formája is. Az aktív tömeg a testet alkotó részecskék számától, méretének nagyságától függ, a passzív tömeg pedig a testnek a gravitációs mezőhöz viszonyított hatásából ered. A sötét anyag tömege a nem világító, vagy elektromosan nem detektálható anyaghányadra vonatkozik, amit a galaxisok dinamikájából, egymáshoz és a gravitációs mezőhöz való viszonyukból számítják, ami 23%-ot tesz ki az összes energiából. Amibe a szingularitásban lévőt nem számolják bele.

Elgondolásom a következő. Az univerzum végtelen téridő-struktúrája, a vákuumenergia hozza létre az anyag elemi részecskéit, amiket ez idáig ismerünk és gyűjtőnéven Dirac tengernek is nevezünk. Ezek az elektron, pozitron, proton, antiproton, ami tükörképe a protonnak, ahogy az elektronnak a pozitron. Ebbe a tengerbe tartoznak a kvarkok, mezonok, neutrínók és a közvetítő részecskék, mint a foton és a gluon (graviton). Tulajdonképpen van egy „semleges tükör”, amiben a részecskék tükrözik egymást. Ehhez a semleges tükörhöz tartozik a vákuumenergia is, úgymint részecske keltő és nyelő.

(fehér lyuk, fekete lyuk) Ami a sötét és fényes anyagot illeti, a sötét anyag lehetne az Anti, a fényes, pedig a normál, vagy Norbi. Valamint ami a sötét energiát illeti, ezek a gravitáció két tükörpárját képezik úgymint, a negatív energiájú sötét és a pozitív energiájú fényes energia. Nincs szükség a „hiányzó antianyagra”, mivel a polarizált Dirac tenger, egy semleges anyagi tükörrel együtt van egyensúlyban, univerzális szinten.

Pár mondat az univerzum dinamikájáról. Maga az anyag kifejezés egy átfogó általánosítása az energia tömegben megnyilvánult formájának. Ennél fogva két típusba szerveződhet össze az anyagnak tömeget viselő formája. Az egyik proton elektron alapú atomot képez, a másik antiproton pozitron alapú anyagot. Mindegyik gravitációsan csomósítható, összenyomható. A kérdés itt jelentkezik, hogy hogyan? A részecskék tömege általi vonzódása, vagy a sötét energiának, az Anti-gravitációnak összenyomása által? Tegyük fel hogy az utóbbi szerint. A csillagközi por, vagy részecskefelhő, egy nagyon ritka halmaz, amiben olyan távol vannak egymástól a részecskék, hogy a vonzó gravitációs hatásuk nem kacsolódik össze egy „láthatatlan kötéllé”, amivel közel húzhatják magukhoz egymást. Azonban a sötét energia egy univerzális kiterjedésű (negatív nyomás), de nevezhetjük részecskére ható gravitációs nyomásnak, ami a szabad, egymástól távoli részecskéket is egymáshoz közelíti. Ez a két hatás hozza létre a galaxisokat, amik között anyagtípustól függően egymást vonzók és taszítók is keletkeznek. Tulajdonképpen az „antianyag”nem hiányzik az univerzumból, csak más, más galaxisokban találhatók, amik taszítják egymást.

A galaxisokban létrejönnek a csillagok és belőlük a különböző tömegű fekete lyukak, amik találkozáskor egyesülnek. Idővel létrejönnek azok a hatalmas feketelyukak is, amik galaxis magot képeznek. Ezek pedig az azonos anyagtípusú galaxisok összeolvadását eredményezhetik. Ez a folyamat azt feltételezi, hogy az univerzum végül két táborra szakad, a két egymást taszító anyagtípus miatt, ami felborítaná a homogenitást és az izotrópia ma látható képét.

Azonban ezt megelőzi az a feltevésem, hogy a fekete lyukakban nincs szingularitás, hanem az anyag visszaalakul (semleges) vákuumenergiává, ami tulajdonképpen maga a téridő végtelen struktúrája. Ha elfogadjuk azt, hogy a vákuumból keletkezik az anyag, akkor a FEHÉR LYUK létezését is feltételeznünk kell. Hol keresendő az univerzumban egy fehér lyuk? Véleményem szerint ott, ahol lokálisan nincs, vagy nagyon ritka anyaghalmazok, gázfelhők vannak, amiket csillagbölcsőnek is neveznek a csillagászok. Ez a fehér lyuk nem egy fényesen ragyogó pont, hanem a téridőnek azon lokális pontja, ami a legnagyobb sötét energiapotenciával rendelkezik. Ahonnan nem kirobban, hanem „ki szivárog” az anyag elemi részecskéi a térbe. Olyan tempóban, amilyennel a fekete lyukak kvázi szingularitásai elnyelik az anyagot.

A galaxis mag viszont, a legnagyobb tömegsűrűséggel, gravitációs „szívóhatással” rendelkezik az anyag számára. A végtelen világtér egy lokális pontján előbukkan az anyag, és egy másik lokális pontján elbújik benne. Így egyensúlyozza ki magát a gravitáció kétféle hatása univerzális szinten. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor az energia megmaradás tétele sem sérül, mivel az csak átalakul, de nem veszhet el. Mivel a téridő struktúrában semleges az energia, a fekete lyuk eseményhorizontján belül „elfajuló anyag” nem más, mint a pólusvesztő hely, amikor semlegessé válik.

Ha a mainál tízszer messzebbre ellátnánk az űrben, akkor is homogenitást és izotrópiát tapasztalunk a nagy léptéknek köszönhetően. Ennél fogva okafogyottá válik az univerzum egészének egy ősrobbanásból való lassuló, vagy gyorsuló tágulása, mivel csak lokális táguló, vagy zsugorodó buborékok vannak benne, aminek a belsejéből kinéző csillagászok arra fognak következtetni, hogy az általuk belátott „egész” tágul, vagy zsugorodik. Itt jelentkezik be az állandó fénysebesség, ami ugye az idővel karöltve távolságot is mér, de vele a távolságmérés is korlátozott. Amikor olyan messze ellátnak a csillagász kozmológusok, hogy csak a sötét fal van előttük, akkor lesz vége a világnak.

Szólj hozzá!

A diszkrét elemekből álló téridő elmélete, milyen kérdésekre adhat válaszokat?

2024.12.14. 22:06 :: csimbe

Elsőnek vegyük azt, hogy a végtelen sok téridő kvantum nem a semmi, hanem a végtelen nagy potenciának a téridő kvantumaiban történő megnyilvánulása. Az anyag nélkülinek tekintett űr, így már erővel bír, ezért nem a semmi.

Másodszor pedig, a kontinuum fogalmát csak a folytonosságra, a megszakítatlanságra lehet alkalmazni, amit ebben az elméletben csak a végtelen téridő struktúra fluktuációjára (örökmozgó) lehet alkalmazni.

A következő válasz az, hogy az „ősrobbanás” előtt, a végtelen téridő struktúra létezett, és nem egy ősrobbanás, anyagkeletkezés van benne, hanem sok-sok lokális, véges kiterjedtséggel rendelkező univerzumok. (a sok világ elmélet)

Mivel az elmélet szerint az idő is diszkrét, amely egy pontból kiinduló és oda visszatérő folyamat, az irányultsága a kiindulópontba tartó. Vagyis nincs más, koordináta szerinti kinevezett iránya. Amennyiben a termodinamika által kijelölt időirányt vesszük alapul, akkor az entrópia növekedése jelöli ki az időirányt. Azonban ha az entrópia eléri egy zárt rendszer legnagyobb rendezetlenségi állapotát, az nem a téridő fluktuációja lesz, hanem egy lokális univerzumé. Vagyis az anyagtalan téridő struktúra fluktuációja lesz az általános rendezetlenség legnagyobb értékű mérőfoka.

Egyben pedig van egy legnagyobb rendezettségi állapota is, mégpedig a téridő kvantumok pontszerű potenciaállapota, amiben csak addig a pillanatig vannak, amíg újra téridő kvantumokká nem alakulnak.

Az idő iránya csak az anyagi világban egyirányú, amit a termodinamika mellett, a kauzalitás jelöl ki azzal, hogy a jelen halad a jövő felé, maga mögött hagyva a múltat. De úgy is értelmezhetjük, hogy a jövő jön felénk a jelenbe, és azon átlépve gyarapítja a múltat.

A téridő struktúrában azonban iránytalanul, vagy inkább egyszerre mindenirányban jelenik meg az időadag. Ez pedig a káoszt jelenti a ráció számára. Olyan, mint az összes lehetőség együttléte a hullámfüggvényben, aminek az összeomlása a megvalósult lehetőség.

Az anyag felbukkanása azzal kezdődik, hogy a téridő-kvantumainak egy azonos időben egymással érintkező csoportja, (a lokális tömege), kvarkokat és a gluonokat képezi.  Ezek létideje már hosszabb, mint a téridő-kvantumoké. Majd ebből a csoportokból álló halmazból, a kvark-gluon plazmából állnak össze újabb egységek, a protonok, és neutronok. Ezek már örökéletűnek számítanak, mivel ha visszaalakulnak téridő-kvantumokká, abból folyamatosan újabbak keletkeznek. Majd a fotonok, az elektronok és pozitronok, ennek az erőkoncentrációknak, úgymint a plazma halmazának a határáról leszakadó termékei, újabb elemi részecskéi. Az úgynevezett szabad részecskék, amik leszakadtak az erős lokális kötésekről, képezik a sugárzást, amiket mozgásukban nem, csak az ütközésük által detektálható anyagot, a bozonokat és leptonokat képezik.  A szoliton, a csomósodott anyag, szét is bomolhat spontán és ütközések által. A gravitáció, vagyis a tömegvonzás csalóka kifejezés, mivel a téridő-kvantumok „összecsomósodása”, az egyidejű lokális létezésüket jelenti. Ha nem lenne ez a szinkronitás  „biztosítva” a téridő-struktúra számára, akkor anyag sem létezne. Amikor a fekete lyukakban akkora tömeg koncentrálódik, hogy a középpontjában szingularitás jön létre, az azt jelenti, hogy megszűnik az anyag egyidejű léte, és újra téridő-kvantumok jönnek létre. Ez a szingularitás az ajtó visszafelé, ahonnan az anyag előbukkant. Ez meg arra ad választ, hogy miért véges az anyag, és miért végtelen a téridő struktúrája.

Szólj hozzá!

Pár gondolat a szingularitásról

2024.12.05. 23:08 :: csimbe

A szingularitás szó szerinti jelensége kivételes, különlegesen viselkedő, szabálytalanságot mutató. Tegyük hozzá, hogy valami. Valami, ami eltér az általunk felállított, ismert szabályoktól. Például az általunk készített matematikai függvények szabályaitól. Ebben a szinguláris pontban az értékek végtelenné, vagy nullává változnak.

A szingularitásnak tehát, tulajdonsága van. Mégpedig az, hogy nem úgy viselkedik, amit elvárunk tőle. Egy valami bizonyos, hogy kiterjedés nélküli pontként, vagy különlegesen viselkedő helyként jelölik meg. Ez arra enged következtetni, hogy van a világmindenségben kiterjedés nélküli „hely”, mégpedig a fekete lyukak belsejében. Ez lehet egy statikus kiterjedés nélküli pont, vagy forgása esetén forgási ellipszoid. Vagyis egy kiterjedt objektum, ami saját helyet, térfogatot képez a fekete lyuk belsejében. A fekete lyukaknak van esemény horizontja, amin belül található a nagytömeget viselő objektum, amiről nem távozhat a fény, mivel a fénynél is nagyobb szökési sebességre lenne szüksége. Ezt a helyet nevezik úgy is, hogy a téridőben lévő lyuk.

„Az ősrobbanás kozmológiai modellje szerint, a világegyetem a születése pillanatában egy gravitációs szingularitást tartalmazott.”

Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy végtelen nagy tömeg, vagy annak megfelelő energia összpontosult egy helyen. Az még vita tárgya lehetne, hogy kiterjedés nélküli pontban, vagy egy szferikus helyen. Mivel az elmélet szerint ez a hely nem nulla energiát tartalmazott, a megnyilvánulása előtt, kiterjedésével, a mozgással hozta létre a teret és az időt is, amit ettől veszünk, vehetünk számításba. De hogyan lehet a végtelen teret és időt, mint kontinuumot számításba venni?

Mivel aminek kezdete van, annak egy vége már van, még ha a másik nem ismert, akkor is. Adódik az a lehetőség, hogy a kezdőponthoz illesztünk egy megadott egységű mérőeszközt, de ilyenünk nincs. Az idő „órájának” indulásánál sem voltunk ott, hogy elindítsunk egy saját órát. A térnek és az időnek általunk feldarabolására már vannak mérőeszközeink, de ezekkel csak a már nem kontinuum tér és idő mérhető meg.

Amennyiben az ősrobbanás egy szinguláris pontból kiinduló tér-idő kiterjedés, egy buborékfújás, akkor ez kívülről nem figyelhető meg, csak fejben szimulálható. Ha a végtelen energia a megnyilvánulással, kiterjedéssel végtelen teret és időt eredményez, ez még egy szimulációval sem mérhető meg. Kapunk a statikus szingularitásból, egy dinamikust.

Más úton kell közelíteni problémához. A végtelen energiát, osszuk szét végtelen sok, de véges adagokra. Ekkor végtelen sok energiaadag, egyenként véges értékű energiát jelent. Ha ezek statikus állapotban vannak, akkor nem képeznek teret és időt magukból, csak a megnyilvánulásuk során. Ha mondjuk, egyazon pillanatban nyilvánulnak meg, akkor egy végtelen kiterjedésű diszkrét elemekből álló struktúrát képeznek, amíg az adagok energiája kitart az adott időig, majd összeomlik a struktúra. Ha azonban nem egyazon pillanatban nyilvánulnak meg az energiaadagok, hanem véletlenszerű folyamatként, akkor a folyamat lesz végtelen, az energiaadagok és a tér-időadagok, pedig végesek, de végtelen számúak. Ez már egy végtelen kiterjedésű, végtelen idejű, diszkrét elemekből álló dinamikusan vibráló struktúrát képez. Ez lesz a diszkrét elemű téridő, ami még mindig nem mérhető meg az ember által készült eszközökkel. Kell még valami, amihez lehet viszonyítani. Ez lesz az anyag, ami ebből a végtelen energiából kicsatolt véges mennyiségű energia transzformátum. Erre már érvényesek lesznek a szabályaink, mert nem nulla és nem végtelen, amit megmérünk. Talán még a Planck távolságnál és időnél kisebb méreteket is. Háttérbe szorítottuk a szingularitást, kijelöltük az anyagi univerzumot, mint részhalmazt a végtelen halmazban. Már csak a kvantum gravitációt kell a téridő-kvantumokkal összepasszítani, a Planck tömegnél kisebb értéket megtalálni.

 

Szólj hozzá!

Az első emberi civilizáció kialakulása.

2024.11.23. 18:04 :: csimbe

Tekintettel a Nibiruról érkező Anunnakik beavatkozására.

Az előző posztomban a Naprendszeren kívülről érkező bolygóról és a rajtuk élő fejlett civilizációról „értekeztem”.

Ebben az írásban a Földi civilizáció kialakulásának lehetőségét vizsgálom.

Az Anunnaki teória szerint, ők hozták létre génmódosítással azt a humanoid lényt, amit ma gondolkodó embernek nevezünk. Ezzel az volt a céljuk, hogy a saját fajuk alsóbbrendű egyedeit megkíméljék a nehéz fizikai munkától, amire az aranybányászat késztette őket, a bolygójuk légkörének befoltozása miatt. Ez egy olyan kísérlet volt részükről, aminek során, a Földön élő óvilági majmokból, és más emlősökből „kreáltak” olyan lényeket, amiket irányíthattak, dolgoztathattak. Ezen kísérletek során olyan hibrideket, életképes lényeket alkottak, amik megfeleltek az elvárásaiknak, de szaporodásképtelenek voltak. Amikor azt a „problémát” is megoldották, egy másikat hoztak létre, mivel az önállóan gondolkodó Ember túlszaporodása, nem volt a céljaik között. Az Anunnaki „istenek” Földi telephelyei, az űrhajó kikötők, és bányák olyan helyen voltak, amiket ma az első civilizációk kialakulásának tekintünk. A folyóközi Sumer, Egyiptom, Baalbek, Dél Afrika, Dél Amerika, és azok a helyek, ahol a megalitikus építmények találhatók. Mint például a nagy piramis, vagy a zikkurátok, nagy erődök és városfalak.

Mivel monda szerint, az első leszállási helyük a folyóközben, Mezopotámiában volt, itt alakították ki a központi telephelyet az Édent, ahonnan az egész Földi tevékenységüket irányították. Mivel az isteneknek tetszettek az emberek nőnemű egyedei, párosodtak velük, amikből a „félistenek”, a Nefilimek születtek, azokat is felhasználták kormányzói céljaikra. Azonban nem minden egyed volt alázatos, és béketűrő, ami a lázadásukhoz vezetett. Ettől felborult az a rend, ami az Anunnaki istenek itteni tevékenységét szolgálta. Ezt a lázadást, az Édenből való „kiűzetéssel”, vagyis a zabolázatlan természetbe küldéssel büntették az istenek. Amikor pedig azt látták, hogy az irányításuk alól kiszabadult emberiség, és a bukott angyalok, a lázadó nefilimek rossz irányba fejlődnek, az általuk már ismert, Nibiru okozta katasztrófát, vagyis a bekövetkező vízözönt használták fel az orvoslásra. Azonban volt egy kiválasztott kis népcsoport, akiket előre figyelmeztettek a katasztrófára, és megadták nekik a túlélés lehetőségét. A vízözön előtt, végleg elhagyták a Földet, magára hagyva az emberiséget.

Mivel két alternatíva van az emberiség kialakulására, amiből az első a mítoszok és vallások szerinti, a második a tudományos, vagy ateista változat, ezek időben nem fedik le egymást. A teremtésmítoszok szerint, maximum félmillió, minimum 6000 éves a világmindenségünk. A tudomány szerint 13,8 milliárd éves. Ezt a két időintervallumot nehéz szinkronba hozni, mivel nem azonos ideológián alapulnak. Ha egy olyan „új”koncepcióból indulunk ki, ami a két verzióból csak a józanész, a racionalitás alapján válogatja össze az elemeket, amiket párhuzamba lehet állítani, akkor ideológia semleges lesz a vizsgálat eredménye.

Az értelmes civilizációképes ember kialakulása, és a történelmileg igazolt első civilizáció kialakulása között is nagy az idő különbség. Ha az univerzum keletkezésének időpontját nem vesszük figyelembe, akkor csak az értelmes ember megjelenése a bázisunk. Ezt a tudomány az evolúció alapján 6-8 millió évre datálja vissza. A mítoszokon alapuló vallások, csak 6000-18000 évre visszamenőleg. A civilizáció kialakulása szempontjából az utolsó jégkorszak utáni idő lesz a közös nevező, vagyis i. e.10000. A mítoszok és a történelmi valóság ebben az időben fedi egymást a legjobban, vagyis az olvadást követő özönvíz gyors levonulását, a mai tengerszínt kialakulását mindegyik i.e. 5000-10000 évre datálja. Így csak 5000 év a különbség, ami a civilizáció kezdete szempontjából már nem lényegesen nagy.

Kezdjük akkor a Sumérekkel, mert azt 10000 évesre becsülik, a tudományosan vizsgálódók. Mi jellemző az első civilizáció felbukkanására azon a területen. A földrajzi adottságokhoz való tökéletes alkalmazkodás. Kezdjük a földműveléssel, az eke használatával. A házak és a városépítéshez égetett téglát használnak, az agyagedényeket forgatókorongon, a ruha és egyéb a szövetet tömegesen gyártják. A keréken gördülő kocsi elé igavonó állatot fognak be, bronzból öntenek és kovácsolnak használati eszközöket és fegyvereket. Végül a legfontosabb, amit akkor létrehoznak, az agyagtáblákon rögzített írás, a pecséthengerek segítségével sokszorosított képek és szövegek. A hatvanas számrendszer, a matematika és csillagászat. Mind ezt a hosszantartó vadászó és gyűjtögető nomád életmódot követően, nagyon rövid idő alatt. Itt a rövid idő alatt, azt az 5000 évet kell érteni, ami a tudományos és a hiedelmen alapuló ideológiák között „megvitatottan” elfogadott. Felmerül a kérdés, hogy az évmilliárdos evolúció során, miért nem alakult ki egy ettől korábbi időben egy fejlettnek számító civilizáció bárhol a Földön? A válasz az, hogy nem voltak meg hozzá a szükséges feltételek.

A hiedelmeken és vallásokon alapuló kultúrák is ekkor jönnek létre a Földön, de magát a teremtést nem ehhez a i. e. 10000–hoz dátumozzák, hanem korábbra, és későbbre. A Nibiruról érkező idegenek, az istenek is korábban érkeztek, mint amit a Földi civilizáció kezdetéhez jelölünk ki. Ami durván 500 000 évvel korábban történt. Ennyi idő kellet, hogy megteremtsék a feltételeket hozzá? Amíg a főemlős majomból Embert kreáltak.

Maga az evolúció, nem kötődik időpontokhoz, tartamokhoz, mert a spontán mutációk alakítják. Azonban a tudatosan irányított, kialakított „mutációk”, csak a biológiai tartamokhoz köthetők. Mint például a megtermékenyülés és a születés közötti időtartamhoz. Ez még az Anunnakik irányítása alatt is több százezer év. Ha figyelembe vesszük a mítosz szerinti megérkezésük idejét, és a Földi civilizáció kialakulásának kezdetét, akkor passzol az 500 000 év, amiből 10 000 év már a gondolkodó emberé, akikből civilizált társadalom született.

Szólj hozzá!

Valóban létezik a 12. Nibiru nevű bolygó?

2024.11.19. 17:53 :: csimbe

Ezt a posztomat a galaxisunk karjai közti térben kezdem egy csepp alakú kozmikus porfelhő leírásával, amiből azután a Naprendszer, egy csillagnélküli bolygó, az élet, a civilizáció fejlődik.

Amint a csepp alakú porfelhő a gravitáció hatására elkezd összehúzódni, forgásba kezd, és egy UFO szerű korongalakot vesz fel. Azonban a kicsúcsosodó vége leszakad róla, és kísérő felhőként , ellenkező irányú forgásba kezdve, zsugorodik tovább. A nagyobbik, szimmetrikus porkorongból kialakul a Nap és a bolygórendszere, egészen a Kuiper-öv és az Oort-felhőig bezárólag. Mivel a kisméretű magányos objektum nem tud csillaggá alakulni, tovább zsugorodik és egy szuperbolygó lesz belőle, amely elszakadva a Naprendszertől, ellenkező lesz, a forgási és keringési iránya. Az idő múlásával, amikor kialakulnak a viszonylag stabil ellipszis bolygópályák a Nap körül, létrejön egy olyan konstelláció a naprendszer bolygói között, ami gravitációsan berántja a Naphoz a kívűlmaradt árva bolygót. Így alakul ki az elnyújtott ellipszis pályája a szuperbolygónak, amit már a nevén is nevezzük, hogy Nibiru.

A másik lehetőség, pedig az, hogy eredetileg a Nap bolygórendszerébe tarozik a Nibiru. Abban keletkezett, méghozzá az életre alkalmas övezetében.  A kezdetben még nem elég stabil bolygópályák miatt, létrejött egy olyan konstelláció, ami kilökte a pályáján kívülre, és olyan hinta manőver sorozatot végzett, ami annyira felgyorsította, hogy még az Oort felhőn túlra is kikerült a naptól távoli fókuszpontja az ellipszispályának. Ez a kilökődéssel a bolygó egy nyolcast írt le az űrben, ami ellenkező irányú keringését és tengelykörüli forgását hozta létre a Naprendszerben. A légcsavar szerű pálya idővel kisimult.  Majd visszatérve a Napközelbe, összeütközött a Thiamat bolygóval, amiből létrejött Földünk Holdja, és az aszteroida övezet a Thiamat pályája helyén.

A Föld a Holddal együtt közelebb került a Naphoz, éppen az életövezet közepére. A karambol, a Nibirun nem okozott akkor kárt, hogy azonnal megszűnjön rajta az élet, de a légköre súlyosan károsult. Amennyiben feltételezzük, hogy a Nibirun már technikailag fejlett civilizáció létezett a kozmikus katasztrófa előtt, akkor érthető az a mítoszbeli leírás, hogy ők látogatták meg az időközben lakható Földet. Még az is magyarázatra lel, hogy a légkörük befoltozása érdekében jöttek aranyat bányászni az Anunnakik. Az is kiderül, hogy miért van azonos alapú élet, kompatibilis genetika az Anunnakik és az ember között.

Bővebben a Nibiruról annyit lehet mondani, hogy a tömege a Jupiterénél valamivel kisebb, de a Földnél nagyobb szilárd burkolatú kőzetbolygó. Vastag légkörrel rendelkezik és aktív vulkáni tevékenység zajlik rajta, amitől saját hővel rendelkezik. Mivel Napkörüli pályára sodorta a sorsa, a Jupiter és a Mars pályája közötti távolságon van legközelebb a Naphoz. Éppen ott, ahol ma az aszteroida övezet található. Ebből arra lehet következtetni, hogy a törmelék övezet egy széttöredezett bolygónak, a Thiamat maradványa, ami a Nibiruval súrlódva ütközött. Ez a katasztrófa, olyan sérülést okozott a Nibirun, hogy megsérült a légköre és a felszíne egy darabon. Ez a lehorzsolt réteg, és a Thiamat maradvány hozhatta létre az aszteroida gyűrűt és a Holdat, amely a Föld szomszédja lett a Napkörüli pályán.

De maradjuk még a Nibirunál. Mivel a Nibiru az ellipszis pályája Napközeli szakaszán olyan övezetbe kerül, amin a víz halmazállapota folyékony, vagyis életre alkalmas terület a bolygó számára. Ha a bolygón olyan viszonyok alakulnak ki, hogy az élet még a Naptól legtávolabbi pontján is fennmaradhat, mondjuk a tartós hibernáció révén, akkor még egy intelligens faj kialakulására is van lehetőség.

Mivel a Nibiru 3600 Földi év alatt kerüli meg a Napot, vagyis annyi az 1 év rajta. Így 10 év a 12. bolygón, 36.000 év a Földön.  A Sumerek számozták be így a bolygókat a Nap felé közelítve, és a Napot is bolygónak tekintve. Az X jelű bolygó a Nibiru, amiről a teremtő istenek a Földre érkeztek.

A lakható bolygó méretéből, és saját időszámításukból, arra lehet következtetni, hogy az ottani lények hosszabb életűek, és nagyobb méretűek a nagyobb tömege folytán. Amennyiben hiszünk a mítoszoknak, akkor a Sumerek nem hazudnak akkor, amikor az Anunnakikról, az égből érkezőkről regélnek. Már csak a kozmológiai és történelmi idővonalakat kell úgy összehoznunk, hogy ne legyen benne zűrzavar, szakadás, vagy átfedés.

Kezdjük azzal, hogy a Nap 4,6 milliárd éve sugározza felénk fénysugarait. A ma ismert bolygó gyermekei, (Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Pluto) és azok holdjai, már 33 milliárd év múlva léteztek körülötte. Mivel a Nibiru is abból a porból vétetett, mint a Nap, így egyidős vele, vagy idősebb lehet a Nap pályasíkján keringő bolygóinál. A Föld kialakulásától fogva, már 1,5 milliárd év múlva megjelenik rajta az élet, igaz kezdetleges formában. További 2 milliárd év múlva megjelennek a sejtmagvas, vagyis az RNS-sel és DNS-sel rendelkező lények. Ezekből fejlődött ki hosszas evolúció során az Ember. Feltéve, hogy egy ugrásszerű fejlődéshez, nem járultak hozzá az Anunnakik.

 Amennyiben a fizika törvényei mindenűt azonosak a világegyetemben, akkor azon a hozzánk szegődött 12. bolygón is létrejöhetett az élet, még egy olyan élőlény is, ami akár kompatibilis lehet a Földivel. (Már csak a kettő lény találkozásának idejét kell kibogarászni, illetve a két DNS lánc sorrendjét egymással összehasonlítani. Ha az embert „teremtés” szempontjából akarjuk vizsgálni.)

Tegyük fel, hogy a Nibirun a saját időléptékük alapján is „dolgozik” az evolúció. Azt nem tudhatjuk, hogy a Földihez képest milyen tempóban. Azonban a mítoszok alapján, emberszerű óriási lények, istenek jöttek az égből, az X bolygóról és ők voltak az embereknek a „teremtőjük”.

              A tudomány mai állása szerint, az emberelődök 8 millió évvel ezelőtt kezdtek két lábon járni. A modern ember kb. 125 000 éve jelent meg és népesítette be a Földet. A vadászó és gyűjtögető életmódot követte a földművelés és állattenyésztés, ami a letelepedéssel járt együtt. Azt az időpontot tekintsük referenciának ahhoz, hogy a szájhagyományt követte az írás, ami a civilizáció első rögzített ismérve. Ez az a referencia pont, ami időszámításunk előtt, 10 000 éve Mezopotámiában, (folyóközben), a mai Irak területén jött létre. Ehhez az időponthoz igazítsuk a történelmi időszálakat ahhoz, hogy egy logikus, idővonalat hozzunk létre az Anunnakik általi ember teremtés idejének megállapításához. Az emberek többféle időszámítást alkalmaznak, de a modern kor embere Krisztus születésének idejét vette „bázisnak”, így ettől nem tudunk eltekinteni.  Azonban az univerzum keletkezésének idejét is többféle képen határozzák meg a vallások és a tudomány.  Például az alább soroltak szerint.

„Mezopotámiában a mondabeli istenkirályok uralkodását összeadva több mint 240 ezer évre tudtak visszatekinteni, míg Hérodotosz szerint minden a saját kora előtt 12 ezer évvel korábban kezdődött, amikor a félistenek elfoglalták Egyiptom trónját.”

„Kepler szerint világunk Kr. e. 4977. április 27-én 11 órakor született, vagyis 6993 éves.

„A zsidó időszámítás kezdete 1. tisri 1., ami a keresztény időszámítás szerint Kr. e. 3761. október 7., vasárnap.”

„Az iszlám naptár a Hold járásán alapuló éveket használó holdnaptár, melynek kezdőnapja: 622. július 16."

 „Newton jóslata szerint, 36 év múlva 2060-ban jön el a világ vége.”

Ezt még bonyolítja az is, hogy holdhónapok szerinti évekkel számolnak és a Föld egy Nap körüli keringésével.

/A tudományos módszerek közé tartozik az interpoláció, és az extrapoláció. Ez utóbbi módszer alapján, az univerzum keletkezését 13,8 milliárd évre becsülik. Ehhez a becsléshez a vákuumban mért fénysebességet, veszik alapul, mivel ez egzakt mérések eredménye. A vákuum alatt, anyag ritka, nem sugárzásmentes teret, alacsony intenzitású gravitációs mezőt, és  −270 °C hőmérsékletet kell értenünk. A fényút hosszának meghatározása pedig, az univerzumban mért sugárzó objektumok közötti távolságokat adja meg./

Kezdjük most a Sumérrel, ami szerint 242024 éves az ismert világ, vagyis akkor érkeztek ide az istenek.

A világegyetem és benne a Föld keletkezésének pontos korát nem adják meg.

A Kínai teremtéstörténet szerint, 18000 éves.

Hérodotosz szerint, 12508 éves.

Kepler számítása szerint, 6993 éves.

A zsidó időszámítás szerint, 5786 éves.

Az iszlám nem adja meg a teremtés pontos dátumát, csak a saját időszámításának kezdetét, ami alapján 622 évet írnak. Azonban, ha a zsidókéval párhuzamba állítva a teremtést, 5164 éves lenne a világ.

Mint látható, a különböző kultúrák és vallások alapján csökkenő a tendencia, vagyis egyre fiatalabbnak tűnik a világunk. Ami a tudományos verzió szerinti 13,8 milliárd évhez képest, csak egy pillanatnak számít.

Akkor kezdjük a választott i.e. 10 000-ben született kultúrához való igazítást, hogy a szerint, mennyi éves valójában a világ, és mikor jelent meg benne az értelmes ember, akit tulajdonképpen az Anunnakik hoztak létre munkavégzés, (aranybányászat) céljából. Erről tömören csak annyit, hogy sokszori próbálkozás után, az Anunnaki gének és a Földön kiszemelt lény génjeinek „összeadásával „, sikerült a tervük, megalkották az Embert. Miközben elkövették azt a „műhibát”, hogy önállóan szaporodni képessé tették, amivel kibújhatnak az irányításuk alól.

A monda szerint, az istenek az égből érkezők, a félistenek pedig azok, akik már értelmes keverék lények, és nagyobbak azoknál az embereknél, akik később már nem rendelkeztek a félisteni testi és szellemi tulajdonságokkal.  Vagyis az istenek távozása után, a félistenek uralma idején már létezett a mai méretű és szellemi kvalitású ember, ami 12500 éve volt Hérodotosz szerint.

Sajnos ebből nem tudjuk meg, hogy az Anunnaki istenek mikor érkeztek meg a Földre, csak annyit, hogy a Sumer teremtéstörténet írói 240 000 évre visszamenőleg tudnak királylistát állítani. Ha elfogadjuk ezt a dátumot, akkor ez lehet az első találkozás, a leszállás időpontja. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a Nibiru 3600 évenként kerüli meg a Napot, vagyis ennyi időnként van Földközelben, akkor cirka hatvanhatszor volt alkalmuk meglátogatni bennünket a mi időszámításunk szerint. Mivel nem ismert az, hogy mennyi ideig éltek az Anunnakik, a spekulációm szerint, ha a Nap körüli keringés volt nekik is egy esztendő, akkor 66 évesen a Földhöz viszonyítva, 240 000 éves lenne egy Anunnaki. Habár a főnökük AN isten egészen a távozásukig a Föld körül keringett az űrben egy csillaghajón. /Ezt nem tartom reálisnak az ismert fizikai törvények alapján./ Ha azonban elfogadjuk azt, hogy a Biblia szerint Noé 900 évig élt, akkor úgy kell gondolnunk rá, mint egy „öszvér”félistenre. Ha egy halandó, tisztavérű isten megéli ennek a dupláját, az 1800 évet, akkor az csak féléves egy Nibiru év szerint. Ezért, ha százszor tovább élnek az istenek, mondjuk 180 000 Földi évig, ami a Nibirun, csak 5 évet jelentene, még így is kevésnek tűnik. Ez meg azt sugallja számomra, hogy ők nem a Naphoz viszonyítják a saját időszámításukat, hanem valami más belső ciklust vesznek alapul. De ha azt vesszük figyelembe, hogy egy 180 000 évig élő istennek hányszor van lehetősége megjárni a Nibiru és Föld közötti útvonalat, 240 000 év alatt, akkor 13 generációt, (vagy egy királylistát) kapunk eredményül. Vagyis, a Földön 180 000 éves Anunnaki, a Nibirun csak 66 éves, ha a Naphoz mérik az éveiket. Ez már elég szép kor egy halandó istennek is.  

„Körülbelül négyszázötvenezer évvel ezelőtt, a második földi jégkorszak idején, amikor a két bolygó ismét közel került egymáshoz, a Nibiru fejlett kultúrával rendelkező lakói – akik a sumér szövegekben Anunnakiként szerepelnek – leszálltak a Földre.” 

Ez a 450 000 év már egy támpontot jelent ahhoz, hogy tovább számolgassunk. Ha ezt az időpontot a Sumérek számolták ki a csillagászaik által, akkor a civilizált ember 210 000 évvel később született meg a leszállástól számítva. Ez azt is jelenti, hogy 58 keringést végzett ez alatt Nibiru. A távozásukhoz még 66 keringés járult, így összesen 124 keringéséről tudunk, vagyis ezzel 446700 év telt el a Földön i. e. 10 000-ig. Ha hozzáadjunk még egy kört, a 125 körrel 450300 év jön ki, ami elég közel van a mai dátumhoz, és jégkorszakhoz, aminek korát már ismerjük. Az a +- 300 év, elenyésző ahhoz, hogy Föld közelbe érjen a Nibiru. A mai csillagászati eszközökkel szerintem, már látnunk kellene. Amennyiben, Newton a világvége jóslatát a Nibirunak a Földdel való 2060-as ütközéséből számolta ki, akkor elég jól, mert 600 év tűrésen belül számolt.

Hogy ne legyen lehangoló befejése az írásomnak, tegyük fel, hogy nem Jézus Krisztus második eljövetele, és az armageddon csatája, hanem az Anunnakik jönnek megmenteni tőlünk a Földet. Mivel még nem fejeződött be az Anunnaki kísérletük, amit közel félmillió évvel kezdtek el ezen a bolygón, mostanában lesz rá alkalmuk. (A kémeik jelentése alapján, nem vagyunk még elég érettek ahhoz, hogy beavatkozzunk az anyatermészet manipulálásába.)

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása