Minden lehetséges

 „Bár a hétköznapi tapasztalatainknak teljesen ellentmond, az általános relativitáselmélet matematikai keretei között nem lehetetlen a létezése.”

„Az „atom” szó a görög atomosz kifejezésből ered, ami oszthatatlant jelent.

 Démokritosz szerint a világmindenség parányi, tovább már nem osztható részecskékből és az azokat elválasztó ürességből áll.

Úgy vélte, az atomok öröktől fogva léteznek, elpusztíthatatlanok, és csak alakjukban, méretükben, valamint elrendeződésükben különböznek egymásról.”

Ehhez hozzátenném, hogy a köztük lévő üresség is atomokból, negatív tömegű, taszító hatású téridő kvantumokból áll.

Az elképzelésem szerint, a diszkrét elemekből álló téridő struktúra, mit egy szuper sűrű viszkozitás mentes, fluidumban egyesíti magában a (sötét energia) taszító kvantumait, és a (sötét anyag) vonzó kvantumait. Amennyiben ennek a közegnek egy darab kvantumát a tömeg „mint a sokaság” alapegységének veszem, akkor a taszító kvantumokból áll a negatív szignójú tömeg, a vonzó kvantumokból meg a pozitív szignójú tömeg. Ezek a kvantumok homogén (skalár) eloszlásban szuperszimmetriát, semlegességet mutatnak. Azonban a taszítók taszítják egymást, a vonzók, meg vonzzák egymást, ezért a teljes halmaza egy Meta stabil a közeg, ami nagy valószínűséggel, az időben lokális szimmetriatörésekhez vezet. Ezekben a lokális pontokban „jön össze a pozitív tömeg”, a vonzó kvantumokból, (Axionokat és WIMP-eket) sötét anyag objektumokat képezve. Talán még a primordiális fekete lyukaknak nevezett objektumok is ebből állnak össze. Ettől fogva a fluidum, vagyis a téridő közege inhomogén, sűrűsödő és híguló halmazai, örvénylő áramlásokba kerülnek. Létrejönnek a forgástengellyel rendelkezők és az objektumokat kerülgetők. Mind ez a vonzó hatásnak eredményeként, mivel a taszító hatás, a „negatív tömeg” is létrejön az által, hogy „kiürül” belőle a pozitív tömeg kvantumai. Egy lokális halmazon belül ez a negatív „tömeg” gyarapodni, tágulni kezd, a pozitív meg zsugorodni, sűrűsödni kezd. Azonban nem keletkezik szingularitás a sűrűsödés központjában, mivel a pozitív tömeg kvantumai összenyomhatatlanok. Ebből meg az következik, hogy a negatív tömeg kvantumainak mérete is maximált, de nem „pukkanhat szét”nem válhat semmivé.   

Amennyiben sikerülne készíteni egy olyan „tartályt”, aminek a fala olyan erős, hogy a negatív tömeget benne tartja, (tulajdonképpen a fluidum egyik részalkotó elemét) akkor az a tartály súlytalanul lebegne egy erősen vonzó gravitációs mezőben is. Miből lehetne ez a tartály? Őrült ötletem alapján, az egymással kölcsönható, gluonokból, vagyis a glueballonkból, amik a „tiszta erőből”, a nagyon közeli erős kölcsönhatást, a vonzást fejtik ki. Mit jelent ebben az esetben a tiszta erő, vagy inkább a színtiszta erő? Véleményem szerint, az elektromosság töltése nélkülit, vagyis az elektromágnesség hiányát a gluonokban. Honnan származhat ez az erő? Hát közvetlenül a „pozitív” tömeget képező, vonzó kvantumaiból. Amennyiben a szuperszimmetria megtörése után jönnek létre a gluonok és a glieballonok, akkor azok lehetnek a primordiális fekete lyukak „csírái”, gócpontjai. Amennyiben ezen, ballonok széthasadnak, szabad mezonokat képeznek, befoghatják a közben megszülető kvarkokat, amikkel hadronokat alkotnak. A kvarkokkal jelenik meg az elektromos töltés, méghozzá tört,(1/3-2/3) nem egész töltések formájában. Az elektromosság megjelenése ennél fogva a tömeghez (sötét anyaghoz) való kapcsolatból, egy második lépcsős szimmetriatörésből származik. Az egész töltésű elektron és pozitron, pedig egy új generációs szimmetria felbukkanása az elektromosság és mágnesség számára.

A kvantumgravitációban, vagyis az éppen szimmetriatörést szenvedett fluidumban, még nincs elektromágnesség. Eddig a „mélységig” a Standard modell még nem nyúlt le, de az erős kölcsönhatás innen ered. A gluonok és a gluon ballon, vagyis az első mérhető adagja a tömegnek, már ebben a „fázisban jelen van.

Az elektromágnesség, a második lépcsős szimmetriatörésből következik, a tört töltésű kvarkok létrejöttével, majd a kvark-gluon plazma ritkulása és kihűlése, az egész töltésű, szimmetrikus elektromágnesességet eredményezi. Aminek hatásai nagyságrendekkel erősebbek a tömeg kvantumainál, vagyis a gravitációnál. Ez egy olyan aszimmetria, ami a hierarchia problémát is jelenti, de csak egy univerzumban, a miénkre jellemző lokális halmazban jön létre, „mezőként” kitöltve azt. Mivel az univerzumunk a kezdeti inflációtól fogva tágul, a később keletkező elektromágneses mező terjedésének fénysebességű frontja nem éri utol. Ez képezi a sötét falat, ami mögött a fénynél gyorsabb „frontvonal” halad. Ez a frontvonal képezi az univerzumunk határát, ami a teljes halmazban, az Éterben egy buboréknak számít. A multiverzum elmélet nem csalás, nem ámítás.

(egy másik univerzumban lehetséges, hogy más arányú az aszimmetria aránya, ennél fogva gyorsabb, vagy lassabb a másik univerzumnak egzisztáló ideje.)

A hierarchia problémáról bővebben. „A gravitációs erő azért lehet látszólag olyan gyenge, mert a téridő extra, rejtett dimenzióiba "szivárog" át”

Amennyiben a multiverzumot, vagyis a teljes halmazt tekintjük, akkor annak azt a részhalmazát, amelyben nincs szimmetriatörésből eredő univerzum, vehetjük extradimenziósnak. Ez a kvantumgravitáció hatása alatt van, mivel csak a tömeget, vagyis az annak megfelelő energiákat engedi át magán. (Ez a kvantumhab, alapgerjesztett állapota.)

  Mellékelem az idevágó irodalom egy részét:

„A skálák eltérése: A részecskék tömegét meghatározó úgynevezett elektrogyenge skála nagyjából \(100 \text{ GeV}\). Ezzel szemben a kvantumgravitáció tartománya (a Planck-skála) eléri a \(10^{19} \text{ GeV}\)-et.

A rejtély: A kvantummechanikai törvények szerint a Higgs-bozon tömegéhez a magasabb energia-skálákon (pl. a Planck-skálán) zajló folyamatok is hozzáadódnak, méghozzá óriási mértékben. Ahhoz, hogy a Higgs-bozon tömege a megfigyelt, alacsony értéken maradjon, a magas és az alacsony energiájú hatásoknak hihetetlenül precízen – szinte matematikai csodával felérő pontossággal – ki kellene oltaniuk egymást. A fizikusok ezt természetellenesnek érzik, és egyelőre nincs rá magyarázat, hogy miért pont ez az érték állt be. „

Mivel az univerzumunk, és a „többi”, nem egy hermetikusan elzárt hely, a buborékfalán átszivárog a kvantumgravitációhoz köthető energia. A buborékon belüli halmazt, a vonzó gravitációt keltő objektumok, (normál anyag, fekete lyukak, sötét anyag), és téridő taszító gravitációs kvantumai, a negatív tömeget adó rész tölti ki. Mivel a kétféle szignójú tömeg a buborékon belül aszimmetrikus, a kívülről beérkező hatás teszi kiegyensúlyozottá, de nem oltják ki egymás hatását.

A kozmológiai állandó problémája

„A világegyetem gyorsuló tágulásáért felelős sötét energia (a kozmológiai állandó) értéke a megfigyelések szerint rendkívül kicsi. A kvantumtérelmélet által jósolt elméleti érték ugyanakkor \(10^{120}\)-szor nagyobb, mint a valóságban mért érték. Ez a fizika történetének legnagyobb eltérése a számítások és a megfigyelések között, ami szintén a hierarchia probléma egy formája.”

Véleményem szerint, a problémát az okozza, hogy a téridő „negatív tömegű kvantumait” a taszító gravitációt is pozitívként számítják be a „leltárba”.

Lehetséges elméleti megoldások

A tudósok jelenleg is kutatják a magyarázatot, a legnépszerűbb hipotézisek közé tartoznak:

• Szuperszimmetria: Feltételezi, hogy minden ismert részecskenek létezik egy eddig felfedezetlen "szuperpartnere", és az ő kvantumhatásaik automatikusan kioltják a Higgs-bozon tömegének túl magas korrekcióit.
• Multiverzum: Egyes elméletek szerint végtelen számú univerzum létezik, és mi csak azért ebben a rendkívül ritka, "finomhangolt" univerzumban élünk, mert csak itt alakulhatott ki élet.
• Extra dimenziók: A gravitációs erő azért lehet látszólag olyan gyenge, mert a téridő extra, rejtett dimenzióiba "szivárog" át”

#

„A glueball (vagy gluongömb) egy feltételezett összetett részecske, amely kizárólag gluonokból áll, kvarkok nélkül. Míg a protonok és neutronok kvarkokból épülnek fel, a glueball-ok különlegessége, hogy szinte "tiszta erőből" jönnek létre.

A glueball-ok legfontosabb jellemzői:

Önfenntartó kölcsönhatás: A gluonok a kvantum-színdinamika (QCD) szerint színtöltéssel rendelkeznek, így nemcsak a kvarkok között közvetítik az erős kölcsönhatást, hanem egymással is képesek kölcsönhatásba lépni. Ez teszi lehetővé, hogy önmagukban kötött állapotokat alkossanak.

Hadronok családja: Bár nem tartalmaznak kvarkokat, a glueball-okat a hadronok közé sorolják, mivel az erős kölcsönhatás tartja össze őket.

Kísérleti azonosítás: Létezésüket évtizedek óta jósolja az elmélet, de azonosításuk rendkívül nehéz, mert könnyen összekeverednek a "hagyományos" mezonokkal.

Lehetséges jelöltek: A fizikusok több olyan részecskét is találtak már, amelyek glueball-ok lehetnek. Ilyen például az f0(1710) jelű mezon, amelynek tulajdonságai jól egyeznek az elméleti várakozásokkal. Újabb mérések, például a pekingi BES-III kísérlet során az X(2370) részecskénél is találtak erre utaló jeleket. 

Ha sikerülne egyértelműen bizonyítani a létezésüket, az a Standard Modell egyik legfontosabb kísérleti megerősítése lenne, igazolva a gluonok önkölcsönhatását.”

„Nyitott matematikai kérdés

Annak ellenére, hogy a számítógépes rácstéridő-szimulációk (Lattice QCD) és a kísérleti adatok egyöntetűen bizonyítják a színbezárás létezését, a mai napig nincs egzakt, analitikus matematikai bizonyíték arra, hogy a kvantum-színdinamika egyenleteiből közvetlenül következik a bezárás. Ez a probléma szorosan kapcsolódik a híres Clay Matematikai Intézet által kitűzött hét "Millenniumi Probléma" egyikéhez (Yang-Mills tömegrés-probléma), amelynek megoldójára egymillió dolláros jutalom vár. 

„A Yang–Mills létezési és tömegrés-probléma a matematikai fizika egyik legfontosabb, máig megoldatlan kérdése, amelyért a Clay Matematikai Intézet 1 millió dolláros Millenniumi Díjat ajánlott fel.

A probléma lényege, hogy matematikailag is bizonyítani kell a részecskefizika Standard Modelljének alapjait képező kvantum-Yang–Mills elmélet létezését négydimenziós téridőben, és igazolni kell az úgynevezett tömegrés (mass gap) jelenlétét. 

 „A klasszikus hullámok (például a fény vagy az elektromágneses sugárzás) tömeg nélküli fotonokból állnak, így tetszőlegesen kis energiával rendelkezhetnek. Ezzel szemben az erős kölcsönhatást közvetítő gluonok – bár elméletileg tömeg nélküliek – a valóságban kötött állapotokat (úgynevezett "glueball"-okat) hoznak létre, amelyeknek van tömegük. 

„A definíció: A vákuum (legalacsonyabb energiaállapot) és a legkisebb tömegű részecske (első gerjesztett állapot) energiája között létezik egy szigorúan pozitív minimális különbség (\(\Delta > 0\)).

A rejtély: Miért van tömegük a közvetítő részecskéknek egy olyan elméletben, ahol a kiindulási egyenletek szerint tömeg nélkülinek kellene lenniük? Ez magyarázza meg, hogy a protonoknak és neutronoknak miért van tömegük, és miért olyan rövid az erős kölcsönhatás hatótávolsága.”

 A Clay Matematikai Intézet hivatalos kiírása szerint a feladat: [1]

1. Bizonyítani kell, hogy bármely kompakt, egyszerű gauge-csoport (\(G\)) esetén létezik egy nem-triviális kvantum-Yang–Mills elmélet a négydimenziós euklideszi térben (\(\mathbb{R}^{4}\)).

 A kvantumos téridő struktúra, négydimenziós halmaz, van a leg alacsonyabban gerjesztett állapotban, amelyben csak a „pozitív tömeg” kvantumaiból jön létre a magasabban gerjesztett kompakt gluonballon, aminek nagyobb tömege van a Higgs bozon kvantumainál.

 Be kell látni, hogy ebben az elméletben a legkisebb gerjesztett állapot tömege szigorúan nagyobb, mint nulla (\(\Delta > 0\)).

A legnagyobb tömegű kvark a top kvark (más néven belső vagy felső kvark), amelynek tömege körülbelül \(172,7 \text{ GeV/c}^2\).

A tömegnélküli Higgs bozonnak, azonban van 125 GeV/c² energiának megfelelő, (körülbelül 133 proton-tömeg, nagyságrendileg 10−25 kg) kvázi tömege, ami a top kvarknál kevesebb, vagyis elektromosság nélkül van gerjesztve kvantumgravitációs szinten.   

Egy esszé arról a hazafiról, aki a „bukásból” is győzelmet fog csinálni. Mivel a név kötelez.

Nem egy életrajzi összefoglalót írok, hanem az április 12. választás eredményének apropóján visszatekinteni a személyére, a politikai zsenialitására. Kezdjük azzal, hogy eddig a leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfő, a magyar történelemben. Ez rátermettség nélkül nem megy.

1987-ben diplomázott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. (Tagja volt a Bibó István Szakkollégiumnak, ahol olyan „eszmetársakra” talált, akikkel átalakíthatta az országunkra kényszerített nagyhatalmi status quo politikáját.) A Soros alapítvány ösztöndíjával, az oxfordi Pembroke College-ban tanult angol liberális politikai filozófiát. Tulajdonképpen azt a filozófiát, amit később megreformálni igyekezett a felismert hiányosságai miatt.

A Varsói Szerződés katonai szervezete hivatalosan 1991. április 1-jén szűnt meg. Erre viszont kibővült a NATO. Első kormányzása idején (1999), csatlakozott Magyarország a NATO-hoz, ami egy védelmi ernyőt jelentett a (Szovjet) Orosz birodalommal szemben. Habár, már 1991. december 8.-án Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország vezetői aláírták a belavezsai megállapodást, amely kimondta a Szovjetunió megszűnését és a Független Államok Közösségének (FÁK) létrehozását. Magyarország csak 13év után, kemény feltételekkel, 2004. május 1- én csatlakozott a liberális többségű Európai Unióhoz. Ezzel egy időben kilenc másik ország (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Málta, Szlovákia és Szlovénia) is az EU tagjává vált, ami a szervezet történetének eddigi legnagyobb bővítése volt. Tulajdonképpen egy olyan nagymérvű piacbővítés volt a globalista liberális kapitalizmus részéről, amit az ideológiai alapon végzett kizsákmányolás addig még soha nem tapasztalt Európában.  

Ellenzéki évek (2002–2010): Két „elkerülhetetlen”választási vereség után a jobboldal egységesítésén dolgozott, létrehozva a polgári, konzervatív, független Magyarország megalakulásának bázisát. A sorozatos győzelmek (2010-től napjainkig): A 2010-es, 2014-es, 2018-as és 2022-es választásokon is kétharmados többséget szerzett. Ezzel gyakorlatilag fricskát mutatott a balliberális pártoknak.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere, az új Alaptörvény elfogadása, a gazdaságpolitikai "unortodox" módszerei, a migrációs politika és a családpolitikai támogatások bővítése, szálka volt azok szemében, akik addig jól profitáltak a „leuralt kelet európai piacukon”, főként Magyarországon.

Mind ez politikai előrelátást, türelmet, bátor kiállást, taktikai, stratégiai képességet igényelt Viktortól. Nem csak a Nemzet határok nélküli egyesítésén dolgozott, hanem az Európai és világpolitikai szférában is aktívan vett részt. A covid járványt követő gazdasági visszaesést és az Orosz Ukrán konfliktust is más módon kezelte és értelmezte, mint az EU vezetői, amivel szintén magára haragította őket. Az úgynevezett külön utas politikája miatt, lett követőinek szállóigéje, hogy Orbán Viktornak igaza lesz!  Ebből már a rossz migrációs és szankciós politika, beigazolt néhány jövendölését. A belpolitikájára megjegyzendő, hogy sorban leamortizálta a posztkommunista és bal liberális pártokat úgy, hogy közben nem vétett a „jogállamiság” ellen. Ezt a vádat a balliberális ellenfelei hangoztatták, és EU szinten zsarolták vele a kormányt, és az ország népét.

A világpolitika átrendeződésének korát éljük és ebben a felbolydulásban minden, ami bizonytalan, az félelmetes a népek számára. A most kialakuló többpólusú hatalmi rendszerben, látszólag az USA elveszíti hegemóniáját a világ felett, azonban a globalista multinacionális vállalatok, a „liberális birodalom” köszöni szépen, jól van. A „nemzetállami USA”, azonban lemaradásban van a BRICS országok, a legjelentősebb feltörekvő gazdaságok szövetségével szemben, amely eredetileg Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika angol kezdőbetűiből áll. Tévedés lenne azt gondolni, hogy ezekben nincsenek benn a birodalom, a multinacionális tőkések csoportjai. Ezért bölcs előrelátás az a politika, amely nyílt gazdaságot, ideológiáktól mentes, korrekt gazdasági és kulturális kapcsolatokat hirdet minden államnak, amely hasonló módon viszonyul hozzá. Remélve, hogy nem leszünk többé elkötelezve olyan módon, ahogy a most megszűnő status quo idején voltunk.

Most egy olyan feltevéssel élek, amire nem tudok igazolást adni, talán majd a jövőben az is megesik. A 2026-os választási vereséget OV előre látta az alapján, hogy a Marxista globalista, föderalista és patrióta szuverenista tábor közötti feszültség, elérte a töréspontját, más szóval elmentek vele a falig. A balliberálisok fesztiválozzanak csak, nem fog sokáig tartani az örömük. A 2026-os választást erős hátszéllel „túlnyerő” Tisza párt, élén Magyar Péterrel, bármilyen jó képességei is vannak, nem védheti ki azokat a negatív előrejelzéseket, ami az EU-ra és hazánkra vár Viktor és szellemi követői szerint. Ezek bekövetkezése olyan elégedetlenséget fog kelteni Európa szerte, amivel megerősödik majd a patrióta tábor.

Még azt is el tudom képzelni, hogy Magyar Péter, aki a Fidesz tábor tagja volt, egy „Trójai faló” szerepét töltötte be 2024 óta. Elhódította azokat a választópolgárokat, akik az ó ellenzéket (MSZP, DK, Momentum, Párbeszéd) támogatták. Így a parlamentben csak a nemzeti oldal, (FIDESZ-KDNP, Mi hazánk) és a szintén (nemzeti baloldal?), a Tisza párt van képviselve, 2/3-os törvényhozói felelősséggel.  Amint megszüntetik ellenünk a zsaroló politikát, a kettősmércét, megkapjuk a visszatartott járandóságainkat, MP nem fogja a föderalisták szekerét tolni, hiszen azokkal „ellenzéki” táborba kerül a patriótákkal, akik addigra vezető pozícióba kerülhetnek. A kétlépcsős EU, OV szerint, nem opció, inkább a kettészakadás. A muszlimok által „fogvatartott”, reménytelen országok hajlanak a föderációra, hiszen hosszútávon egy Új kalifátust csinálhatnak belőle. A szuverén patrióták pedig, megtartják az eredeti gazdasági együttműködési formát, a közös piacot. A sokszínű kultúrát, vallást, nemzetiséget.

Ehhez persze az kell, hogy véget érjen az Ukrajnai háborús konfliktus, és az Oroszország elleni szankciók megszűnjenek. Oswald Spengler látomása, a Nyugat alkonya beteljesedni látszik, azonban a kiváló kelet európai oldal, a józanok szövetségével felvirágozhat.

Szerintem ez lehet Orbán Viktor nagy víziója, amihez óriási energiát fektetett be idáig, és nem valószínű, hogy egy (4 évre szóló) választás elvesztésével lemondana róla. 

Több vallás kánonjában benne van a lélek halhatatlansága, amit az ateisták nem hisznek el, vagy tagadnak. Az emberek már ősidők óta tudják, hogy meghalhatnak és meg is halnak a fizika, biológia törvénye szerint. A lélekről pedig úgy gondolják, hogy nem a testük része, csak az életük során kötődik hozzá.

Azonban az egyéni lélek Átman, lényegileg azonos a Brahmannal, vagyis a világlélekkel, a létező valósággal. Ebből eredően örök létezőnek tekintendő, akár Brahman, akár Átman megnyilvánulási formában. Mivel a Brahman egy egység, az átman, pedig a „kvantumos”, vagyis sok van belőle, kérdéses, hogy hány egyéni lélekre osztható fel a Brahman? A logika szerint, annyi részre, ahány lélek él egyidejűleg testben, testekben a Földön. Ez Kb. 8 milliárd ember, ha az állatokat nem veszem „lélekszámba”. Ekkor még nem beszéltünk a világegyetemben lehetséges bolygókon élő egyéb lelkek számáról. A párhuzamos univerzumokról nem is szólva. De maradjunk csak a Földön, hiszen erről a zárt rendszerről van tudomásunk. Amennyiben elfogadjuk a hívők általi halhatatlanságát a léleknek, akkor az a test halála után egy más állapotba, más világba kerül, ahol tovább él. Konkrétan, a testnélküli, szellemi állapotba és azzal a számára kijelölt purgatóriumba, mennyországba, vagy a pokolba kerül. A Buddhista és a Hindu tanok szerint, végleg is „meghalhat”, vagyis ego nélkülivé válhat a lélek. Ez az Átmannak Brahmává, vagyis a mindenséggé alakulása.

Elfogadva a lélek halhatatlanságát, tegyünk fel egy vallásnélküli verziót, ami egy fikció. Ennek alapján kell lennie egy a miénkkel párhuzamos világnak, vagyis a másvilágnak. A kérdés az, hogy melyik világ a „valódibb”, a másiknál? Ha mi egy Mátrix szerű világban élünk, és minden csak szimuláció, akkor egy valódibb világ lényei irányítják, szimulálják a mi világunkat. Erről persze, mi nem tudhatunk, csak sejtéseink, hiedelmeink lehetnek. A szimulációban élő lelkek pedig, addig léteznek, amíg a programjuk lefut, vagyis meghalnak, mint „avatárok”, akik betöltötték a szerepüket. Azonban a lelki forráskódjuk megmarad, így „halhatatlanok”, mivel átnevezve új egóval élő avatárként beleszületnek a mátrixba egy hosszútávon futó program alapján. (az élet nem áll meg, csak átalakul) Felmerül a kérdés, hogy milyen hosszú programot készítettek a Mátrix működtetői? Lesz e benne egy Neo, aki felismeri a másvilág lényeit, akár gépek, akár biológiai lények, akár szellemi lények formájában? Kell e hozzá hit, hogy a dolog „végére”járjon, vagy elég egy hiba a Mátrixban, amit felismerve kiderül az igazság? Kell e Isten ahhoz, hogy az Ember, mint öntudatos lény felismerje melyik a valóság identitása, a programozóé, vagy a programozotté?

Amennyiben elérkezik a gépek birodalma, vagyis az ember átenged minden tevékenységet a gépeknek, akkor azok is öntudatra lelnek? Lehet entitása, kvázi lelke a nem biológiailag anyagi lénynek? Ha igen, akkor a szellemi lények entitása, már nem kérdőjelezhető meg, mivel a gépet is egy szellemi tevékenység alkotta meg. Végezetül annyit, hogy személyem szerint, kételkedő vagyok, nem hívő. Azonban bízom abban, hogy az EMBER lesz olyan bölcs, hogy nem adja át önként az irányítást a gépeknek, vagy azoknak a központi alakjának, ami már valakinek szólíttatja magát.

                                                 Nem a semmiből jött létre az anyagi univerzum

A tudomány szerint, a Planck időnél nincs kisebb idő intervallum, időtartam. De nevezhetném adagnak, vagy kvantumnak is. Azonban az időpont, a pillanat ennek az ellentettje, ami egy jel, egy mozdulatlan állapot a „végtelen időfolyam szempontjából”, amit nem lehet adagnak, kvantumnak tekinteni. Amikor a legkisebb adagról van szó, akkor a nulla és az első pozitívan érzékelhető, megmérhető pont között található mennyiségről, tartamról van szó. Egy kiterjedés nélküli matematikai pont esetében ezt, csak megközelíthető, de nem elérhető határértéknek nevezzük. Egy kiterjedt pont esetében, vagyis az „objektum”, más objektumok által megközelíthető, ott torlódási pontról van szó. Amennyiben az idő jelenpontját kvantumos torlódási pontként vesszük figyelembe, akkor az a legkisebb kiterjedt adagja lesz. Az ember által tapasztalt jelen, a minden irányból felénk érkező „jelenpontok” torlódási pontja, amely a múlt idő útvonalát rajzolja ki. Ahogy azt a csillagok múltból beérkező fényével, a távolságúttal is igazolhatjuk.

(Az egyének jelene, „torlódási pontja”, a növekvő múlt, idő vonalának csúcsán halad a jövő felé. Ahogy a földből kibújó fűszál nő az ég felé.)

Amennyiben az időt is kvantumosnak vesszük, akkor figyelembe kell venni azt is, hogy az időnek is van „terjedési sebessége”, ami az egymás mellé rakott (jelenpont) kvantumokból növekvő idővonal egyenletes növekedési üteme. Ez az egymás mellettiség biztosítja a kauzalitást, talán még a Planck időnél is kisebb adagokban is. Ebben az esetben még nem beszélhetünk, a megfigyelőről, a vonatkoztatóról, csak elméleti felvetések szintjén. A gyakorlatban viszont, a vonatkoztatási rendszerben lévő megfigyelő számára létrejön az idő dilatáció, ami sebességfüggő és gravitációfüggő változatban is jelentkezik.

[ „Sebességfüggő idődilatáció: A speciális relativitáselmélet szerint minél gyorsabban mozog egy tárgy egy megfigyelőhöz képest, annál lassabbnak érzékeli a megfigyelő a mozgó tárgy idejének múlását. Ez a hatás különösen a fénysebesség közelében válik jelentőssé.

Gravitációs idődilatáció: Az általános relativitáselmélet alapján az idő lassabban telik ott, ahol a gravitációs mező erősebb. Például egy óra lassabban jár a Föld felszínén, mint az űrben, távolabb a bolygó tömegétől.”]

Tételezzük fel, hogy van egy abszolút, változatlan kvantum idő, és van a relatív „rugalmas idő”, vagyis a változó sebességgel, gyorsulva haladó „torlódási időpont”, (a megfigyelő jelene), mint a referenciapont. A relativisztikus sebességgel haladó jelenpont előtt, „feltorlódik a megszámlálásra váró”, rugalmasan ütköző időkvantumok mennyisége. Ez a feltorlódás jelenti itt, az idő lassulását.

Ami gravitáció szerepét illeti, ott a jelenpontok mellett, együtt szerepelnek a tömegpontokból álló referenciapontok, azok meg a sűrűségük függvénye alapján. Ahol nagyon ritkán vannak a tömegpontok, ott nincsenek időkvantum torlódások közöttük. Ahol nagyon sűrűn vannak, ott létrejön közöttük a torlódás, vagyis „tovább tart az időkvantumok megszámolása,” vagyis, ott lassabban múlik az idő.

Megpróbálok párhuzamot vonni az önálló időkvantum, a jelenpont és a téridő kvantuma között. Amennyiben a térnek a legkisebb adagja az időnek legkisebb adagjával összevonva társul, létrejön a 4D téridő kvantuma. Ebben az esetben viszont, abszolút, megváltoztathatatlan értékeknek kell szerepelni a tartamaikat illetően. Vagyis egy térfogat (3D) tartamot kell egy (1D) időtartammal szinkronba hozni, sajátidőt adva ezzel a térnek is.

Mivel a téridőben jelen van az elektromágnesség, mint hatóerők és a gravitáció, a tömegpontok hatása, ezek egymásra hatásukkal egy közös halmazt képeznek, amitől dinamikussá, gyurmázhatóvá válik a közös halmaz struktúrája. A téridő a kvantumai szintjén összenyomható, mint a gumilabda, azonban az úgynevezett „van is-nincs is”fluktuációja miatt, átjárható közeg a fotonok, a fényhullámok, és a tömegpontok, kiterjedt testek számára. A van is-nincs is, megfogalmazás alatt azt kell érteni, hogy a téridő kvantumai nem egyszerre születnek és eltűnnek, hanem a sztochasztikusan. Ezzel jön létre az alaprezgése, fluktuációja.  

Az összes, jelenleg fizikailag értelmezhető mennyiség közül, a Planck idő a legkisebb, és a Planck állandó, vagy hatáskvantum az, amivel a többi fizikai mennyiség is kiszámolható. Tulajdonképpen a Planck idő, a vákuumban terjedő fény sebességéből van matematikailag „ki redukálva”. Mint tudható, a tömeggel rendelkező részecskék nem léphetik át, nem érhetik el a fénysebességet. Az elektromágneses mezőben a hatás, és a róla szóló információ, vagyis az elektromos és mágneses erő komponensek öngerjesztő hatása az, ami fénysebességgel terjedő hullám a téridő közegében. Ez egy maximált érték, vagyis határsebesség. Amennyiben nem a téridő közege határozza meg az EM hullám terjedési maximumát, akkor a téridőnek nincs közegellenállása, viszkozitása. Ha azonban van saját közegellenállása, áteresztőképessége, akkor ennek mértéke fékezi le, maximálja a fény sebességét.

Az említett közös halmazt jelentő közeget, a téridő saját ereje a fluktuációja, (meddő ellenállása) az elektromos és mágneses mezők, és a tömegpontokból eredő gravitációs mező képezi. Ha a szuperszimmetriát is figyelembe veszem, akkor abban a sötét energia, (üres téridő részhalmaz) adja taszító gravitációt, a sötét anyagot, a (tömegpontok részhalmaza) a gravitációnak vonzó kvantumi képviselik. (Ami az antianyagot illeti, azt a kompakt térdimenziók világába képzelem, ahonnan csak a  regularizáció, az „anyagháztartás”fennmaradása céljából bukkannak elő.)

A kozmológiában és a kvantumfizikában, előfordulhat a fénysebességet meghaladó sebességérték is. Itt elsősorban az inflációs tértágulásra utalnak. Amennyiben ennek az inflációs sebességnek nincs felső korlátja, az már akár, azonnali távolhatásnak is tekinthető.

Egy valóban végtelen nagy űr, a háromdimenziós térfogat azonnali megjelenése, a semmi szinonimája is lehetne. Ha viszont, az erőhatással rendelkező, parányi kvantumokként előbukkanva és forrásaikba elmerülve, a végtelenül fluktuáló négydimenziós téridő, folyamatosan egzisztál, az már nem a semmi, a nullponti energiája okán. A sok kicsi sokra megy elvének alapján, végtelen potenciális energia rejlik a téridőben. Azonban ebből csak az elektromágnesség, és a tömeg-kvantumok vannak kicsatolva, (szimmetriasértés) amivel átkonvertálható energiaformák jönnek létre, ezzel mozgásban tartva az univerzumot. Amit ősrobbanásnak neveznek a kozmológusok, az nem más, mint a végtelen téridőből lokálisan kicsatolódó elektromágnességet és tömeget viselő anyag elemi részecskéi, amikből aztán összecsomósodik, és szétsugárzódik az anyagi konglomerátum, a korpusz. Végül ebből fejlődik ki az élet, és a tudatos megfigyelő, aki rácsodálkozik a világra.

A húrelmélet akkor lesz konzekvens matematikailag, ha 10 térdimenzió és az idő dimenziója alkotja az elméletet.

Egy kiterjedt hosszúságú egydimenziós térdimenziót tekintünk húrnak, amit saját hossza határoz meg. (két vége van, mint a botnak) Amennyiben három húrt, térdimenziót az anyagtalan térnek „használunk fel”, akkor hét húr (dimenzió) lesz az anyag elemi részecskéinek tekintve. Az idő, nyilvánvalóan minden mozgásnál, zergésnél jelen van.

Amennyiben diszkrét elemekből van a téridő, akkor nem a téridő kvantumok mennyisége, hanem a funkcióra felhasznált dimenziószám a lényeg, ami három, plusz az idődimenzió. Így lesz négydimenziós a téridő kvantuma és a struktúrája is. Azonban meg kell jegyeznem, hogy az elméletben szerepelnek a felcsavarodott, vagy kompakt dimenziók, amiknek száma ismeretlen marad. Ha úgy tekintünk a diszkrét téridő-struktúrára, mint egy rácsos hálózatra, akkor a rácsok csomópontjai képezik a felcsavarodott dimenziókat. A kibomlások és felcsavarodások ütemét az idődimenzió, mint időkvantum adja. Az anyagtalan téridő tehát, a húrok kibomlásából és felcsavarodásából fluktuál, alaprezgése van. Ezt a rezgési energiát tekintjük a nullponti energiának.

A téridő tágulása, egy plusz energiát igényel, amit sötét energiának neveztek. Ehhez meg a taszító gravitációs hatást tulajdonítják. Elképzelésem szerint, nem kell a téridőnek tágulnia ahhoz, hogy taszító hatása legyen. Az egymást taszító téridő-kvantumok, egy olyan belső nyomást gyakorolnak a benne megjelenő, (jelenlévő) anyagi részecskékre, amik a vonzó gravitációs hatással is rendelkeznek, ezzel az anyagot gravitációs csomósodásra készteti. A szimmetria fenntartás miatt, a sötét anyag kvantumai lesznek a felelősek. Ezeket pedig, felcsavarodott, kompakt dimenziókból, mint „tömeg kvantumokból” lehet elképzelni.

A standard modell része a Higgs mező és annak mechanizmusa, ami az anyagnak tömeget ad. A Higgs mező gyakorlatilag teljesen kitölti a teret, vagyis akár annak is tekinthető. A Higgs mező gerjesztése adja ki a Higgs bozont, aminek már mérhető tömege, azzal ekvivalens energiája (125–126 GeV/c².), önkölcsönhatása van. Tulajdonképpen egy szoliton, magányos hullámcsomagnak is tekinthető.

Amennyiben (még nincs elektromágneses mező), a Higgs mező úgy tartalmazza a saját bozonjait, mint az elektromágneses mező a fotonjait, akkor a Higgs bozonok milyen sebességgel közvetítik egymás között az energiájukat? Vagy ezt is úgy kellene tekinteni, mint az öngerjesztett nullponti energiát a téridő esetében?

Visszatérve a sötét anyag kvantumaira, úgymint a tömeg legkisebb egységére. Szerintem a sötét anyag kvantumának tömege, nem azonos a Planck tömeggel, ha az elektromágnességtől, és a Planck korszak utáni időtől eltekintünk. Vegyük figyelembe, hogy az inflációs tágulás „java”már lezajlott, a tömeg kvantumai, avagy a Higgs mező létrejöttével egy időben. (Az elektromos töltés még nem bukkant elő.) Azt is vegyük figyelembe, hogy a top kvark a legnehezebb elemi részecske, százezermilliárdszor könnyebb, minta Planck tömeg, és még a Higgs bozon tömege is kisebb ennél. Tulajdonképpen akár a Higgs bozon tömegét is vehetnénk a tömeg legkisebb adagjának, ami meg a sötét anyag elemi részecskéjének feleltethető meg. Ennél fogva a sötét anyag, a „Higgs mezőben” van kvantálva, úgymint egy bennfoglalt szimmetrikus erőpárja a téridőnek. Így jelen van a taszítás mellett a vonzás, megvalósul a hierarchiamentes kvantumgravitáció.

Ennek a szimmetrikus állapotnak a megváltozását hozza létre az elektromágnesség megjelenése egy saját szimmetriával jellemző módon. Azonban a szimmetria sérülését itt az elektromosság és a gravitáció „erőkülönbsége” jelenti.

Visszatérve a húrok által megjelenített elemi részecskékhez, amikből a tömeget a felcsavarodott húrok képviselik. Így marad még hét kiterjedt, rezgő húr, (dimenzió) amikből az időben stabil anyagi részecskék jönnek létre. Ezekből vannak a tömeget viselők, és a tömegnélküliek, amelyek fénysebességgel is száguldhatnak a téridőben. (Szerintem ezek, az elektron, pozitron, proton, anti-proton, elektron-neutrínó, proton-neutrínó, és a foton.)  Univerzális szinten, az elektromos energia a töltéseiken keresztül megmaradó, a stabil, megmaradó elemi részecskékben. A sugárzási energiaformák azok, amik lecsengőek, egészen az egyensúlyi helyzet a kiegyenlítődés beállásáig. Ebben az esetben azonban mozdulatlanná válna az anyag, ami egy statikus, szuper szimmetrikus univerzumot eredményezne.

Először is a sötét és fényes jelzők alapján vizsgálom az előjeleket, amit az energiához rendelünk.

A sötét energiához negatív nyomást, taszító gravitációs hatást tulajdonítanak, amivel a téridő „kifeszítését”, gyorsuló tágulását, a pozitív energiasűrűsége eredményezi. Vagyis, ha anyagtalan vákuumnak, a téridőnek tekintjük, akkor is az energiája pozitív, a nyomása negatív, szferikusan kifelé húzó, nem egy középpontba irányul. (kozmológiai állandóként is említik)

A pozitív energiához „működésben”lévő, hatóerőt gondolok, ami a mozgásban, rezgésben mutatkozik meg. (Így képezi a téridő-kvantumokat is.) A negatív energiát inkább energiasűrűség hiánynak, ritkaságnak, nevezném. Mivel inaktív, mozdulatlan állapotban van, ezért nem tapasztalható. Ezt az energiaformát úgy tudnám „képzeletben megjeleníteni”, ahogy a húrelméletben a felcsavarodott térdimenziókat. Egy olyan rejtőzködő energiaforma, ami a pozitívval van elméletileg paritásban, de nem jelenik meg a lokalitásokban, a pozitív energiával rendelkező aktív anyagban.

A sötét anyagnak is pozitív előjelű az energiája, viszont a nyomása nulla, a gravitációs hatása vonzó. A tömege alapján érzékelhető, nem nyel el és nem bocsájt ki elektromágneses sugárzást. Elemi részecske formájában, tekinthetném, a tömeg legkisebb kvantumának. (Ez lenne az Axion?) Ezzel negatív nyomású vonzó hatású, de pozitív energiájú elemi részecskét, „csupasz tömeget” kapok. Az univerzumban, diffúz állapotban, vagy szálszerűen kialakult hálózatokat, a kvantumgravitációt képezi. Feltevésem szerint, a csupasz tömeg, a fényes jelzővel ellátott elektromos töltésekkel is társulhat.

Tegyük fel, hogy van megmaradó elemi gravitációs töltés is, amit az „egzotikus” sötét anyag kvantuma hordoz. Ez vonzó hatású, és kvantumai összegződőek egyre nagyobb tömeget, tömegeket képező objektumokat eredményeznek. Egészen a galaxisok magját képező szuper nagy fekete lyukat, de akár ezek egybeolvadását is.

(A standard modellben a gluonok tömegnélkülinek és színtöltéssel, önkölcsönhatással rendelkező mérték bozonok.)

Elképzelésem szerintem, a gluonok, vagy „ragasztónak” nevezett részecskék, az Axion után keletkező példányai a téridőben a kvarkokkal együtt születő anyagnak. A gluonok csupasz tömegkvantumokból álló részecskék, amelyek már „színtöltéssel”, (gravitációs töltéssel) önkölcsönhatással rendelkeznek. Ezekből a csupasz tömegkvantumokból állhatnak össze a Neutralínók, és neutrínók, ami szintén egy erősen kötött, semleges állapotú képzódmény. Azonban a „neutrínó oszcilláció” során, az elektron, müon, tauon neutrínókról is kiderül, hogy van saját tömegük.     

Ez az „egzotikus” sötétanyag társulhat, (mutualista szimbiózist) alkothat az elektromos töltést viselő elemi részecskével, így annak tömeget adva. Ebből születik a tömeggel és elektromos töltéssel rendelkező első fényes anyag részecske, ami így már egy „ős-fermion”és hadron család első példányai, a kvarkok, az anti kvarkok.

Az elektromágnességet a megmaradó elemi elektromos töltésekből eredeztetjük. Ennek van negatív és pozitív előjelű formája. A kvarkoknak a színtöltések mellett, elemi elektromos töltései is vannak, de még frakcionáltak, (±1/3, ±2/3) töltésekből állnak. A gluonok által hadronbörtönbe zárt kvarkokkal áll össze a proton és a neutron, mint az első egésztöltésű „atommag”.

Az első egyforma tömeggel és egész töltéssel keletkező részecskepár, az elektron és pozitron. Az elektromos töltéseknél, azonos előjelűek taszítják egymást, a különbözőek vonzzák. Egy elektron és pozitron találkozása, (ütközése) során, tömegnélküli gamma fotonokként szétsugározzák energiájukat a vákuumba, az elektromágneses mezőt alkotva. A neutron esetében azonban semlegesítik, vagy lenullázzák a különböző előjelű töltések egymás hatását.   

A különböző elektromos töltések viselői, negatív nyomást keltenek a közöttük lévő térben, amivel vonzzák egymást. A találkozásuk, ütközésük esetén, azonban pozitív nyomást fejtenek ki, amivel kisugározzák energiájukat a téridőbe, az EM mezőt képezve. Tulajdonképpen ez is pozitív energia abban az értelemben, hogy működésben lévő, állandóan hullámzásban lévő, öngerjesztő hatóerő, ami a megmaradó elemi elektromos töltésből ered.

A mágneses hatást vizsgálva kiderül, hogy „még” nem találtak monopólust, vagyis külön negatív és pozitív mágneses pólusokat a fermionokból lévő összetett anyagban. Azonban a mágneses erőtér „szétválasztja”, és egyben összeköttetésben (zárt körben) tartja a mágnes északi és déli pólusait. A mágnességre is jellemző, hogy az azonos pólusok taszítják a különbözőek vonzzák egymást, ahogy az elektromos töltések estében látjuk. Azonban két darab rúd mágnesnek, az ellenkező előjelű pólusai is negatív nyomást, vagyis vonzást gyakorolnak a köztük lévő térre, viszont ezzel nem oltják ki egymás hatását a találkozáskor, hanem szorosan összetapadva maradnak. Itt nincs nyomásállapot váltás, szétsugárzódás, ahogy az elektron és pozitron esetében látjuk. Ezt az erős kölcsönhatáshoz, a magerőhöz hasonlítanám a mágnesek esetében. Az azonos előjelű pólusok taszító hatását, pedig az elektromos töltésekhez, az elektron taszításához lehet hasonlítani. Tehát van az elektromágnességben szétsugárzás és összetapadás egyaránt. Az egyiket kötésnek, a másikat sugárzásnak, vagy bomlásnak nevezzük. (ez is a részecskék kettős természetére utal)

Ha a gravitációnak taszító formája, az elemi töltése maga a téridő-kvantum és a vonzó elemi töltése a csupasz tömeg-kvantum, akkor ezek keletkeztek párban, és időben először, a sötét oldalt képezve. Majd ezt követően keletkezett az elektromágnesség tört töltései a kvarkokban és az egész formájú kétféle töltései, a az elektron és pozitron részecskékben. Ezzel jön létre a fényes oldal.

Véleményem szerint, ez egy szuperszimmetriát képező folyamat, amiben a tömegnek vonzó kvantumai akár diffúzon, akár lokálisan van jelen, paritásban van a taszító hatású téridő kvantumaival. Ennél fogva nincs más mozgás, mint egy alaprezgésű kvantumfluktuáció. (A végtelen mélységű szétválasztás nélküli sötét ősóceán, amelyből előbukkan majd a világosság.)

Megjelennek az elektromos töltések, az elektromos és mágneses mezővel (a fényes oldal), amik a szuperszimmetria alapján, szintén paritásban vannak. Ezzel létrejön a sötét és a fényes oldal megmaradó teljes, vagy közös halmaza. Amennyiben ezzel minden potenciaerő aktivizálva van, ez adja ki a konzervatív, megmaradó, pozitív energiáját az univerzumnak. A legújabb mérések szerint, sötét energia 68%; sötét anyag 25%; normál (fényes) anyag 5%; ami 98%. A hiányzó 2% energia, a kozmikus háttérsugárzásban, a fotonokban, neutrínókban, az egzotikus anyagokban található, amivel teljes lesz a kép.

Ha csak, a felcsavarodásban lévő további tér-dimenziókat nem vesszük be a számításba. Ekkor azonban további rejtett, kibomolatlan térdimenziókban lévő potencia van „puffer tárolóban”, ami negatív energia. Ezzel lesz teljes a szuperszimmetria, mivel a negatív és pozitív energiák, a negatív és pozitív töltések, a mágneses pólusok is elméletileg paritásban vannak. Amennyiben feltételezzük a teljes pozitív halmaz tágulását, (gyarapodását), akkor pozitív energiájú téridő-kvantumok keletkeznek a „tárolóból”. Felborul az egyensúly. Azonban, ha felborul az egyensúly, ami tulajdonképpen az „abszolút mozgást” indukáló szimmetriasértés, akkor a fényes oldalról von el elektromágneses energiát a rendszer, a fekete lyukak tömegének gyarapodásával. (Feltölti a tárolót.)  Ha valóban párolognak a fekete lyukak, akkor viszont abból a „párából”téridő-kvantumok keletkeznek.

Ez lenne a sötét és a fényes oldal örök harca a létezésben?

A húrelméletek matematikailag egzakt elgondolások, amelyben egydimenziósan kiterjedt húrok, és azok rezgési módozatai alkotják mindenséget. A tapasztalt három térdimenzió és egy idődimenzió nem elégséges a mindenség „megnyilvánításához”, ezért az elmélet szerint, plusz térdimenziókra van szükség. A nem érzékelhető, vagyis méréssel nem tapasztalható plusz dimenziók az elmélet konzekvens részét képezik.  Ebből kifolyólag, a felcsavarodott, vagy kompakt létformát javasolják az elmélet alkotói számunkra. A kérdés az, hogy mitől számít kiterjedtnek egy térdimenzió? Attól hogy van véges hossza, (szakasz, húr) vagy a pontszerűen felgombolyított állapotú húrnak, húroknak sugara, átmérője? Vagyis nem egy kiterjedés nélküli matematikai objektum, hanem egy fizikailag létező, önálló dolog kompakt állapota. Jobb szó híján, egy kvázi szingularitás.

A tudomány eddig megválaszolatlan kérdése, hogy mi van egy fekete lyuk belsejében?

Az ismert adatok alapján: A tömege határozza meg a fekete lyuk méretét és gravitációs hatásának mértékét. A fekete lyuk forgási sebessége az, amely befolyásolja a környező téridő szerkezetét, az ergo szférát, ami a téridő felcsavarása a lyuk körül. Elektromos töltése elméletileg lehetséges, a csillagászati fekete lyukak általában semlegesek. Azt is feltételezik, hogy az eseményhorizonton belül már az elfajult anyag található.

 „Az elfajult anyag nyomása független a hőmérséklettől, kizárólag a sűrűségtől függ. Ez azt jelenti, hogy ha egy ilyen anyagból álló objektum hűlni kezd, a nyomása nem csökken, így nem omlik össze tovább a saját súlya alatt”

Az elfajulás kifejezést a fermionokra értjük, amik több lépcsőben „fajulnak” el. A csillagok „életútja” alapján, többféle lehet, azonban azok a stációk, amin keresztülmennek általában a fehér törpe, a neutron csillag, végül a fekete lyuk.

Az általános relativitáselmélet szerint, a téridő görbülete a tömegvonzás mértékének függvénye. A nagy tömeg jobban görbíti maga köré a teret, mint a kicsi. Ezzel van értelmezve a gravitációnak vonzó hatása, aminek azonban már van duális, taszító párja a sötét energia formájában. A vonzó hatás eredője a tömeg, amely energiává konvertálható, egy skalármennyiség, aminek van „nagysága”.  

Visszatérve a húrelméletre, ahol minden kvantumokkal van értelmezve, így a gravitonnal a gravitáció is kvantumos lesz. A mindenség elméletét is ebben a formában képzelik megalkotni a tudósaink.  A mindenség, egy gyűjtőfogalom, ami a részek összességét jelenti. Tulajdonképpen nem lehet elemi egység, mert részekből tevődik össze. Az anyag is összetevőkből áll, amit elemi részecskére bontva vizsgálnak a részecskefizikusok. (LHC)  Azonban a fermionoknak egy „külső hatásból” eredően van tömege, amit a Higgs mechanizmussal magyaráznak. Ezek szerint a tömegük egy külső közegből eredő, beszerzett dolog lenne?

A térdimenziókból három van kiterjedt formában, az idődimenzióval társulva. Nézetem szerint, a téridő-kvantumot alkotva. Ez egy taszító hatású „objektum”, amiből az anyagmentes struktúrája összeáll. Nevezzük a sötét energiának. Ezek alapján, a sötét anyagot nevezhetnénk, a vonzó hatást kifejtő három összegombolyodott térdimenzióból képzett tömeg-kvantumnak. Ez már nem társul az idővel, mivel megmarad a stacionáriusan, kompakt formában. Ha szuperszimmetrikusnak képzeljük a sötét energia, (téridő-kvantum) taszító, és a sötét anyagnak vonzó hatását, akkor csak egy szimmetriasértéssel lehet dinamikussá, (meta stabillá) tenni a mindenséget. Tegyük fel, hogy a fermionok tömegét, a sötét anyag kvantumai adják ki, mint egy (mutualista szimbiózist) alkotva az elektromosság töltéseivel. A kvarkok, leptonok, fermionok elektromos töltéseivel társulnak, amitől "fényes", normál anyag lesz a jelzőjük. Ezek hatása is megosztott, vagyis van vonzó és taszító belőle. Mivel ezek erősebb hatásúak, a gravitáció „tömeg-kvantumánál”, a lokalitásokat képező anyag csak az elfajulással, a csillagokban és a fekete lyukat képező objektumban lesz erősebb tömeghatással rendelkezővé, az elektromosság hatásánál. Azonban a tömeg additív, és a globális téridőben összeállhatna egyetlen szuper nagy fekete lyukká, de nevezzük inkább a fekete objektumnak, amely csupán a felgombolyodott térdimenziókból állna. Egy mozdulatlan, nullahőmérsékletű, kiterjedt „kvázi szingularitás”, egy különleges hely, a „lyuk” a téridőben? Amennyiben ez az eset megvalósulhatna, az lenne a szuperszimmetria beállása, a gravitációs vonzó és taszító erőhatások, a sötét energiák egyensúlya. Azonban a tömegnélküli, fényes anyagnak ekkor el kellene veszítenie minden energiáját, amiből a szimmetriasérülés energiája, az „erősebb”elektromágnesség létezett. Az a kérdés merül fel ekkor, hogy ez az energia miből ered, vagy hová lesz, ha valóban megmaradó mennyiség? Erre is van ötletem. 

A következő bejegyzésben erről írok pár sort.

A közismert longitudinális hullám a hanghullám, amelyben a közeg részecskéi a hullám terjedési irányával párhuzamosan rezegnek. Gázokban, folyadékokban és szilárd testekben egyaránt képes terjedni, mivel ezek a közegek ellenállnak az összenyomásnak. Tulajdonképpen az elemi részecskék, az atomok és molekulák azok, amikből a hang terjedésének közege összeáll. Mivel, ezek részecskék az űrben nagyon ritkán helyezkednek el, a sűrű közeg hiánya miatt a hanghullámok elhalnak, közeg híján ki sem alakulnak.

Az elektromágneses hullám terjedése egy önfenntartó folyamat, amely során az egymásra merőlegesen rezgő elektromos és mágneses mező energiát szállít a térben. Az elektromágneses hullámok spektruma a rádióhullámoktól a látható fényen át egészen a gamma-sugárzásig terjed. A hullámterjedés útvonalát, maga az elektromágneses mező biztosítja. (Vagy a vákuum, a téridő?)

Más hullámokkal (például a hanggal) ellentétben az elektromágneses hullámoknak nincs szükségük közvetítő közegre.

Mivel a hanghullámokhoz rugalmas ütközésre van szükség, az elektromágneses hullám transzverzális jellege miatt, nincs ütközés, csak öngerjesztés, ami a „közegnélküli” haladást eredményezi.

A transzverzális hullám, terjedés közben visszaverődhet, megtörhet, elhajolhat vagy elnyelődhet, a közeg tulajdonságaitól és a hullám frekvenciájától függően. Ha bár, nincs szüksége közvetítő közegre, viszont az anyagnak tömeget viselő formájából is van olyan közeg, amiben terjedni képes.

Pár mondat az elektromágnességről. Az elektromos töltés monopol, mivel van pozitív és negatív forrása, hordozója, az elektron és a proton, és az „anti párok” pozitron és antiproton.

Amennyiben szupravezetőnek tekintem a téridő struktúrát, akkor az is taszítja a mágneses mezőt.  Ha egy téridő kvantumot taszítónak tekintek, akkor annak vonzó párja a sötét anyag kvantuma lesz, aminek így van monopol párja, az elektromos töltésekhez hasonlóan. Mivel az anyagok mágnessége dipólos, vagyis nem fizikailag választható ketté, azt annak tudhatjuk be, hogy az elektromos „térerő” sokkal erősebb, mint a mágneses „térerő” az atomokban. Ez a szétválaszthatatlanság, az erős kölcsönhatásnak, a magerőnek, és a fizikai anyag tömegének, a vonzó gravitációnak köszönhető. Azonban, ha az elemi részeke szintjére lebontva vizsgáljuk, a tömeget viselő elemi részecskékben már eleve benne van a gravitációnak vonzó hatása, a sötét anyag, ami a mag erővel együttesen keletkezik a vákuumból.

A hő mozgásról: A hő az energia egy olyan formája, amely a rendszert alkotó atomok és molekulák mikroszkopikus szintű, rendezetlen mozgásából (rezgéséből, forgásából, haladásából) adódik. Tulajdonképpen, az anyag elemi részecskéinek közegében alakul ki a hő, mint egy folytonosan lévő energiaforma. Ezek alapján a hő, általában nem csak sugárzással, hullámszerűen terjed a hideg felé, hanem közvetítőközeg áramlásával.

A hőmozgás intenzitása (a részecskék átlagos mozgási energiája) egyenesen arányos az abszolút hőmérséklettel. Magasabb hőmérsékleten a részecskék gyorsabban mozognak. Ha a húrelmélet alapján tekintek egy elemi részecskére, akkor az a folyamatos sajátrezgése, (rezgésmódusa) miatt létezik.

Az lenne a kérdésem, hogy a részecskék (húrok) gyors sajátrezgése képez e hőt, a vákuumban, a téridő struktúrában? Mert ha képezne, akkor az elemi részecske saját, belső energiája elfogyna, és idővel megszűnne létezni. Abszolút nulla fokon (-273,15 °C vagy 0 K) a klasszikus fizika szerint a hőmozgás elméletileg megszűnik, és a részecskék (hő által generált) mozgási energiája nullára csökken. Az űrben való tehetetlenségből adódó haladómozgás, 0 Kelvin fokon is megmarad?

          Kozmológiai szempontból nézve: Amennyiben elfogadjuk, hogy a téridő kvantumos, diszkrét elemekből álló közeg, akkor minden ami mozgásban lévő, az elemi részecskétől kezdve a galaxisokig ebben a közegben mozog. A tömegnélküliek fénysebességgel, a tömeget hordozók attól kisebbel. De miért van egyáltalán a sebességnek felső korlátja egy szuper-folyékony közegben? Mondjuk, a kauzalitás miatt, hiszen A-ból B-be nem lehet azonnal, nulla idő alatt eljutni. Azonban, ha valóban nincsen a téridőnek, mint szemcsézett közegnek (dinamikai) viszkozitása, akkor sebességkorlátozó hatása se lehet. Vagyis, a gyakorlatban is lehetséges a fénysebességnél nagyobb sebesség, ahogy azt az inflaton mező tágulása megjelenítette anno. Azonban a feltételezett inflaton mező, nem azonos a mai 4D téridővel, a 3D térrel, az anyagmentes vákuummal. Mivel már a (feltételezett) feladatát elvégezve, megszűnt létezni abban a státuszban.

[„Mi történt az inflaton mezővel? Amikor az inflaton mező elérte az energiaszintje minimumát, az infláció leállt. A mezőben maradt energia részecskékké (például kvarkokká, elektronokká és fotonokká) alakult át – ezt a folyamatot nevezik újrafűtésnek (reheating). Ez a pont jelenti a „hagyományos” forró ősrobbanás kezdetét.” (AI-mód)]

Ez azt jelenti számomra, hogy nem a „forró” ősrobbanásban keletkezett a tér és az idő, mert előtte volt egy „hideg” robbanás, ami még ősibb a forrónál.  

Amennyiben eltekintek az inflatontól, mint nem igazolt nagyenergiájú skalármezőtől, és helyette az öröktől fogva létező diszkrételemű téridőt veszem skalárnak, az antigravitációs hatásával, akkor a sötét energiára is van konkrét jelöltem. Ebben az esetben a diszkrét téridő struktúrájának, úgymint „szuper folyékony fluidumnak”, van kvantum gravitációs jellegű, nyomó hatása a benne lévő tömegnélküli anyagra is, csúsztatófeszültség (súrlódás) formájában. Ez magyarázatot adna a fénysebesség maximált voltára. Viszont a 0 Kelvin közeli viszkozitás hiányt nem a téridő struktúrára, hanem a fermionok szuper folyékony anyagi közegére értelmezzük. Ezek szerint, a téridő 0 Kelvinen, az abszolút nulla fokon való fluktuációja lenne az a „fényközeg” ami a fékező hatást jelenti az EM sugárzás számára?

A fénysebességet egy olyan állandónak tekintjük, amely a csillagközi tér vákuumában van értelmezve, és maximumra korlátozva. Tulajdonképpen az időnek a sebességben „játszott” szerepe az, ami a fényterjedés lényegét mutatja meg. A sebesség egyenlő, a megtett út osztva az idővel. Vagyis van egy olyan hosszú út a térben, aminek a megjárása egy másodpercig tart az elektromágneses hullámnak. Amennyiben az elektromágnesség kvantumát nézzük, akkor a fotonnak, mint egy fényrészecskének.  Ha kvantumokban gondolkodunk, el kell tudni döntenünk, hogy a foton sebessége, az idő egysége (sec), vagy a térnek egy adata az (l) távolság az, amit az univerzum, a fizika törvényeivel jelöl ki számunkra.

Az biztos, hogy az időt a kozmikus testek ciklikus mozgásából, származtattuk évnek, hónapnak, napnak, órának, percnek, másodpercnek, és azt egyre jobban felaprózva, egészen a Planck időig. Az anyagi részecskéknek kölcsönhatási sebessége is az út/idővel képlettel lett kiszámolva, azonban ez a sebesség nem lehet abszolút, vagy állandó, tekintettel a testek változó mértékű tömegére, energiasűrűségére. A tömeggel, vagyis tehetetlenséggel rendelkező testek, maguk a fényforrások, nem érhetik el a fénysebességét a vákuumban. A vákuum, régiesen az „éter”, nem csak a fénynek, hanem minden benne mozgónak is a közege. Mivel egy univerzálisan „mozdulatlan” diszkrét elemekből való közeg, aminek csak a kvantumai mozognak, vagyis léteznek a saját idejükben, ami (szerintem) a Planck időnél is kisebb időtartam, amivel a leggyorsabb létciklust képező entitás, a téridő kvantuma. Ezzel már van köze az időmúláshoz. Mivel végtelen sok van belőlük a téridőt kiterjesztő, taszító forráspontjai, amik a sötét energiát képezik. Ami a végtelen globalitásként, folytonosnak látszik.

  Az univerzum mérete, a benne lévő távolságok mérhetetlenül nagyok, de mivel nem tudunk elszakadni a fénysebességtől és a foton által bejárható út, a fényút időbeli korlátjától, így keletkezik egy határfelület, egy 93 milliárd fényév átmérő, amit a belátható univerzumnak nevezünk. Mivel a kozmológusok szerint, az univerzum tágul, [zsugorodik, gyorsulva, lassulva,] vagyis dinamikus benne a távolság fogalma is, a fényút-távolságnak is követnie kell a megváltozásokat.

Annyit a fizikusok is megjegyeznek, hogy az „ősrobbanással” az inflációs tágulásnak gyorsabbnak kellett lennie a fénysebességnél. Vagyis a tér és az idő dinamikája, kezdetben nem olyan lassú, mint a később benne lévő anyagé. Vagyis volt és van a fénysebességnél nagyobb sebesség. A kvantum összefonódott részecskepárok közötti „távolság független” kapcsolatról már nem is szólva. Ebben azonban már nem játszhat klasszikus szerepet a fénysebesség, mivel a megfigyeléssel, a méréssel azonnali eredményt kapunk a részecskék kvantumállapotáról. Ebből arra következtetek, hogy a kvantumszinten más a kölcsönhatási sebesség, mint felette, a klasszikus szinten. Mivel ha anyagi hatásról, sugárzásról van szó, akkor más módon van kölcsönhatásban a vákuummal, vagyis a téridő struktúrájával a kvantumos tömegnélküli anyag, a foton és az összetett, tömeget viselő anyag.

Milyen más módon történhetne ez? Elsőre azt tippelem, hogy van a Planck időnél is kisebb időadag, az idő kvantuma. Ez meg azt eredményezi, hogy a távolságnak is van ezzel összefüggésben egy legkisebb, de nem feltétlenül az időével azonos kvantuma. Tulajdonképpen egy térdimenziós húr, egy erővektor képezné a legkisebb hosszúságot, ami nem a Planck távolságot jelenti ebben az esetben. Ezt a távolságot bejárni is időbe telik, ami a dimenzióforrásból, egy potenciapontból induló nagysebességű erőhatás. Ez a nagy sebesség lehet a fénysebesség többszöröse is, de megmérni nem áll módunkban, mert nincs rá „mérőeszköz”.

Mivel a dimenzió fogalmát többféle módon értelmezzük, ezért a kiterjedéshez társított fogalmat nevezzük térdimenziónak. A tapasztalatunk alapján, a tér háromdimenziós, ami az idő dimenziójával kiegészülve, lesz négydimenziós a téridő. [Minkowski és Einstein alapján]

A térdimenzió, mint egy húr képzetnél maradva, a négy húrból képezünk egy adagot, vagyis téridő-kvantumot, akkor diszkrét elemű lesz a tétidő végtelen struktúrája, nem pedig megszakítás nélküli folytonos. Amennyiben a térdimenziót, sebességvektornak is tekinthetjük, az idő „sebesség vektora”, nyila is megjelenik a téridő kvantumban. Mivel egyszerre három térdimenzió és egy idődimenzió terjed ki a forráspontból, az idő vektorának hossza határozza meg a térdimenziók kiterjedésének hosszát is. Ez azt jelenti, hogy addig terjed ki a tér, ameddig az idő tartama engedi. Tulajdonképpen azonos lesz a tartamuk, átvitt értelemben a hosszuk. Mivel nem tudhatjuk, hogy hány térdimenzió, vagy húr van még „felcsavarodott” állapotban vagy másként fogalmazva potenciális forráspontban, a számuk bármennyi lehet. Azonban, ha funkciót adunk egy újabb kiterjedt dimenziónak, mint a rezgő húrnak, akkor a húrelmélet alapján az anyag elemi részecskéit kapjuk. Ezek azonban nem csak véges hosszon kiterjedtek, hanem különböző stacionárius rezgési módban, funkcionálnak. Ezért úgy gondolom, hogy az elemi részecskék, mint egy húrból való kvantumok, tovább egzisztálnak, mint a téridő kvantumai. Ehhez viszont, hosszabb sajátidő, a kisebb „sebességhez” alacsonyabb rezonancia frekvencia társul.

A klasszikus térnél és időnél maradva megjegyezném, hogy a klasszikus Newtoni fizika szerint folytonos, sík és mozdulatlan a háromdimenziós tér, az idő pedig azonos ütemű sebességgel múlik.  

A négydimenziós Minkowski-tér is sík, (görbületlen) mozdulatlan tömböt alkot, amiben események közötti intervallumokat, lehet kiszámolni, a klasszikus értelmű hosszúság helyett. Einstein téridő definíciója szerint, folytonos és gyurmázható a téridő szövete, amiben a hossz kontrakció és az idő dilatáció is szerepel. Magyarán szólva, a távolság lerövidülhet, az idő lassulhat, amivel a tartama megnőhet. A téridő itt már dinamikus, energiát tartalmaz, amit a tömegnek a téridő görbületi viszonyával szemléltetnek. Tulajdonképpen a gravitáció hatását illusztrálják vele egy kétdimenziós síkon, a gumilepedőn. Ez a szemléltetési mód, elhanyagol egy térdimenziót a háromból, mivel nehéz képileg megjeleníteni a valós hatást a 3D térfogatban. A relativitáselvvel, a határozatlansági elv is megjelenik, a számításokban. Ebben a dinamikusan változó „közegben”, a méterrudak hossza nem állandó, ahogy az órák járási üteme, a (tik-tak) sem. Mind ez, a testek mozgási állapotának, a sebességének és a tömegének következménye. Ebből az következik, hogy az Einstein által képzett téridő nem állhat téridő kvantumokból, mivel azok mérete azonos, tovább nem nyomható össze.  

A kvantumos téridő struktúra, vagyis az energiát tartalmazó vákuum, kezdetben anyag nélküli, „üres”. Ezért nevezzük űrnek is. A standard modell, és a húrelmélet szerint is, ebből „csapódnak” ki az anyag elemi részecskéi. Véleményem szerint, elsőnek a sötét anyag elemi részecskéje, ami a tömegnek lesz a kvantuma. Ez képezi a kvantumgravitációnak a vonzó forrását. De tekinthetnénk a pontszerűen felcsavarodott állapotban maradó három húrnak is. Azonban meg kell jegyezni, hogy a tömeg kvantumai, a kiterjedő térdimenziókkal nincsenek létszámparitásban, mivel véges a darabszámuk. Ezzel már létrejön az első szimmetriasérülés, amit majd a többi követ az egyensúlytalanság, a dinamikus mozgás fenntartása érdekében.  

 Minden tömeget viselő részecskében ott van a sötét anyag elemi részecskéje is és az elektromos töltés megjelenésével lesz az fényes anyag. Az összetett anyagi részecskék sajátideje lassabban telik, mint a téridő kvantumé. Egy szabadon létező protonnak nem ismerjük a bomlási idejét, ahogy az egyedi kvarkokét sem. Az egzotikusnak nevezett anyagokét is ideértve, akármilyen gyorsan is elbomlanak. Az elbomlás alatt azt kell érteni, hogy az (összetett) elemi részecske energiája lecsökken a sötét anyag, a tömeg kvantum szintjére.

Mivel a mérések szerint, jóval kevesebb a sötét és fényes anyag együttesen, mint a sötét energia, ami a taszító gravitációt képezi, képviseli. Szerintem, ez a téridőnek kvantumonkénti taszító hatása az, ami a fénysebességet is maximálja. Mivel az elektromosság, több nagyságrenddel „erősebb”, mint a gravitáció, így az csak a végtelen globalitásban kerülhet majd egyensúly közeli állapotba a sötét energiával. Ekkor lenne minden egyes elemi részecske kötésnélküli, kiszabadult állapotban.

Ha már sötét és fényes oldalakról van szó, az elektromágnesség taszító hatása is a sötét oldalon áll. A semlegessége, a vonzása, pedig a fényes oldalon. Ameddig a „téridő tágul”, vagyis csak annak tűnik egy lokalitásból kinézve, a sötét energia „szétverő” hatása erősebb az anyagra, mint gravitáció és az elektromosság együttes vonzó hatása. Mivel az elektromágneses mező később jött létre, mint a vonzó gravitációs mező, a kevesebb létszámú, „elsőszülött” sötét anyag részecskék, a tömegkvantumok miatt, az oksági elvet is ettől kezdve lehet alkalmazni. Vagyis az elektromos töltés, a gravitációs (töltés) vagyis mező után jött létre, a már tömeggel együtt születő fényes anyaggal. Azonban a fényes anyag részecskéinek nagyobb a hatóereje, az EM mező mindenűt megjelenik a globalitásban, azonban a sugárzó formája lekorlátolt sebességgel terjed szét. 

Röviden és tömören: Amint egy harmadik testet adunk a kettősrendszerhez, a kölcsönhatások olyan bonyolulttá válnak közöttük, hogy a testek mozgása kaotikussá válik.

Nem hogy az univerzumban, de még a galaxisunkban is olyan sok test, korpusz van valamilyen „elhatárolt rendszerben”, hogy a mozgásukban garantáltan van jelen káosz.  

Felmerül a kérdés, hogy akkor miként lehet kozmosz, vagyis rend a káoszból?

Amennyiben az univerzum teljességéből indulok ki, elsőnek az ugrik be, hogy a káoszban megjelenik egy attraktor, egy nagy vonzó, amely pórázon fogja az elszabadult testeket. A tudomány itt említi a primordiális, elsődleges fekete lyukakat, amelyek már az elemi részecskék plazmából való kicsapódása után kialakultak. Már felfedezte a tudomány a Laniakea-szuperhalmazt, ami egy nagy vonzója az univerzum galaxisainak. Annak ellenére is, hogy a téridő tágulásával minden test, távolodik minden testtől.  

De maradjunk csak az említett három testnél, amelyek egymáskörüli mozgását nem tudja stabilan rendbe, vagyis stacionárius állapotba hozni, se a gravitációs vonzás, se az antigravitációs taszítás, vagyis a sötét energia. Mindenképpen a kiszámíthatatlanságra vannak ítélve, ha egy mindentől elkülönített rendszerként tekintünk rájuk. Azonban a valóságban ez nem lehetséges, mivel az elektromágneses és gravitációs mezők mindenűt jelen vannak a hatásukkal.

A kozmológusok szerint, az univerzum még ma is homogén és izotróp képet mutat a maga végtelenségében. Ebből meg az következik számomra, hogy minden, mindennel összefügg az univerzumban. Viszont, ha valóban csak egy Nagy attraktora, létezik a Laniakea, akkor már van egy részhalmaza, ami a rendet, az összetartozást erősíti, a sötét energia széthúzásával szemben. Mivel a mi galaxisunk is ehhez a vonzóhoz kapcsolódik, mint egy „hosszúpórázra fogva”, nem a szétszóródok, közé tartozik, van esélyünk arra, hogy egy olyan méretű és tömegű szuper nagy fekete lyukba zuhanjunk, ami majdan a visszapattanó univerzumot eredményezi. Tulajdonképpen nem a végső feldarabolódás, a megsemmisülés, hanem az újjászületés ígérete van abban, hogy a Laniakea féle nagy attraktorba tartunk.

Az a felismerés, hogy az univerzumban nem csak egy nagy vonzó van, hanem rengeteg halmaz, galaxis fekete lyukak tömegei, amik összetartóak, előbb, vagy utóbb legyőzik a széthúzást, a téridő nyúlását, vagy gyarapodását. Hosszútávon, korszakokon át, kialakul vonzók és taszítók között egy egyensúly közeli állapot, ami az állandó állapotú univerzumra jellemző. Végül is úgy gondolom, hogy a téridő struktúrája nem egy keletkező, hanem örökkévaló „közeg”, amiben az anyagi testek mozognak, összecsomósodnak, majd szétszóródnak.

A nagy globalitást tekinthetjük a nagybetűs KÁOSZNAK, amiben hierarchikus lokalitásokban van jelen a REND. Az entrópia növekedése a káoszt támogatja, a rend, pedig ellene jön létre. Amikor az anyagot energia bevitelével, időlegesen hosszútávon stabil, rendezett állapotban találjuk (tartjuk), akkor az abból való tudatos építkezés, rendtartás, újabb stabilan fenntartható állapot létrejöttét okozhatja. Az a jelenség, amit életnek nevezünk, ennél fogva bármikor, bárhol előfordulhat az univerzumban. Az élet velejárójaként felbukkanó tudat, (én tudat) a jelenségek, az univerzum tapasztalója szintén megjelenhet az arra alkalmas lokális helyeken.

Ehhez a léttapasztaláshoz, csak egyetlen dolog szükséges, az oksági tényező, (kauzalitás) vagyis egy olyan információterjedési sebesség, ami nem végtelen gyors, nem azonnali hatást jelent minden helyen és időpontban. Ezt a korlátozott sebességet mutatja fel az elektromágnesség és a gravitáció hatásának terjedési sebessége. Ez biztosítja az úgynevezett idővonalat is, amit az entrópia növekedéséhez társítanak. Ebből levonhatjuk azt a következtetést is, hogy a fénysebességnél kisebb sebességen zajló eseményekről lehet következetesen, racionálisan gondolkodni, mivel felette már a káosz bizonytalansága, a véletlenszerűség, az irracionalitás van „helyzetben”.

Azonban a matematika és kvantumfizika lehetőséget ad arra, hogy olyan elméleteket alkossunk, amelyek axiomatikusan, deduktív logika, kvantumlogika, alkalmazásával, értelmezhető eseményeket modellezzen. Ez már a tudattal való rendteremés a káoszból, amit egyszerűen fantáziának, vagy intuíciónak nevezhetünk.

Ami a három test kaotikus dinamikáját illeti, a valószínűség alapján felbukkanó „eredő attraktor” rendet rakhat benne, de csak akkor, ha a külső körülmények zavaró hatásától „időlegesen” eltekintünk.  

Kiegészítés a három test problémához.

Van egy sci fi regény, és abból egy film, aminek a címe az, hogy A háromtest-probléma. Bizonyára az volt megtévesztő, az általam írt potszban, hogy nem határolódtam el a regény vagy a film címétől. Elnézést kérek, nem volt szándékos a képzavar.

Mivel abban a filmben három csillag mellett, van egy negyedik test is, egy lakható bolygó, ami körülöttük kering egy rövidtávon kiszámítható, periódusokkal, ami katasztrófákkal terheli a bolygót. Ez adja a film cselekményének apropóját. Mivel a filmben már négy test alkot egy zárt rendszert, három csillag és a bolygó, aminek el kell viselnie az égi mechanika következményeit, így nem a fizikában, a mechanikában tárgyalt elkülönített, három test problémájáról szól.  Részemről a Káosz és a Rend egymáshoz való viszonyát próbáltam fejtegetni, nem fizikai, hanem kozmológiai, filozófiai szempontból.   

A tömeg fogalma jóval összetettebb, mint az elektromos töltés kvantálása.

Amennyiben a gravitációs mezőnek is van kvantuma, (graviton) akkor a gravitációnak is lehetne, kvantált töltése. Ha a pozitív töltését vonzó, sötétanyag részecskének, (a tömeg kvantumának) nevezzük, akkor a negatív töltését, a sötét energiának, ami egy taszító hatású kvantuma. Tulajdonképpen olyan kvantumos erőhatások, amik egymással szemben lépnek fel, de nem semmisítik meg egymást.

Mivel a sötét energia lokálisan nem csomósodik, de a gravitációnak taszító kvantumaival teljesen kitölti az univerzumot, ez a taszító gravitációs mező lehetne a globális téridő struktúra egyik alkotó eleme a négy közül.  A sötét anyag, azonban csomósodik, ezért lokális gócokat, szálakból álló hálózatot hoz létre, ez lenne a struktúra második, láthatatlan alkotóeleme. Mivel csak a gravitációs hatása ismert, a vonzó gravitációs mezőt is megjeleníti. Az elektromos mező a harmadik, a mágneses mező pedig a negyedik összetevője a téridő struktúrának. Mivel a téridő globális közegében, a négyelemű struktúrában jelen vannak a gravitáció, és az elektromosság taszító, vonzó kvantumhatásaik, a közöttük lévő kölcsönhatások sebessége időben nem azonnali, vagyis a fény terjedésének sebességével azonos.

Az úgynevezett normálanyag elemi részecskéinek nyugalmi tömegét, azok elektromos töltéséhez társult pozitív gravitációs töltés „vonzásadagja” adja. A pozitív energiájú gravitációs mezőben lévő sötét anyagnak, (a tömegvonzás kvantumainak) az elektromos töltésekkel való keveredése során tapadnak össze, a normál anyag elemi részecskéiket alkotva. Ettől csomósodik a normál, vagy fényes anyag. A közvetítő bozonok (foton, graviton) tömegnélküliek, mivel nem töltéseket, forráspontokat adnak át, hanem csak annak megfelelő energia adagokat továbbítanak. A tömegnélkülinek tűnő neutrális részecskék, pozitív és negatív energiáik, a kétféle töltéseik, (neutrínók) egyensúlyban vannak, nem semmisítik meg egymást.

A negatív energiájú sötét energia, vagyis a „tömegnek a taszító kvantumai” feszítik ki a globális, (diszkrét elemekből álló) téridőt, amiben ott vannak a fekete lyukak is, amik a sötét anyagnak a gócpontjaik. Mivel a „tömegpontok”, vagyis a gravitációs töltések az elektromos töltésekkel is „kötésbe” társulásba kerülnek a fényes, vagy normál anyagban, csak a globalitásban, univerzális szinten egyenlítődik ki a pozitív és negatív energiáknak részecskékben „összekuszált” a hatása. Ide tartozik a fekete lyukak „párolgása”, az elektromos töltések kiszorítása, lassú leadása a környezetének. Az energia mezőkből mezőkbe átáramló, átalakuló formában, megmaradó.

A vonzások és taszítások kvantumainak együttes erő-hatása hozza létre az anyagi testek mozgását, a tengelykörüli forgást és a testek egymás körüli keringését. A különböző tömegű lokalitások, az összecsomósodott, összegzett tömeget viselő anyag, pedig a téridő „görbületeit” képezi, azokat a pályákat, útvonalakat, amin az anyag „tehetetlenül”halad.

Az emberi tudomány már eljutott arra a szintre, hogy felismerte a Nap, a csillagok működését, a naprendszerünk bolygóinak és holdjainak dinamikáját. Arra a következtetésre is eljutottunk, hogy a Nap vörös óriássá válva, elpusztítja a Földi életet, ezért az emberiségnek egyszer el kell hagynia a Földet, ha nem hal ki még az előtt, hogy elköltözzön egy másik élhető bolygóra. Mivel egy másik csillag élhető bolygójára való költözés, még csak a fantasztikus irodalom terméke, a fénysebességű űrutazással, a térhajtómű és térugrás technológiájával együtt, a naprendszeren belüli megoldásokat kell előtérbe helyezni. Erre lenne egy alternatív elképzelésem, ami a jelenlegi csúcs technológiával is megoldható lenne.

Első lépésben, azt kell megoldani, hogy olyan nagyméretű űrhajókat kell építeni, amelyeket a Holdról indítva, a Mars és a Jupiter közötti aszteroida övezetbe lehet irányítani „munkavégzés” céljából. Amikor ezek a mesterséges intelligencia által irányított eszközök már felmérték a terepet, megkezdhetik az aszteroidák begyűjtését, és a Marsra szállítását.

A koncepció lényege a következő: begyűjteni és a Marsra szállítani annyi aszteroidát, hogy annak jelentős mértékben (kb. megduplázva) megnöveljük a tömegét. Létrehozni körülötte a meglévőkből (Phobos) egy nagyobb holdat, ami már árapályt is kelt a Marson. Ezzel a Mars magjában megnövekszik a nyomás, a hőmérséklet, és ha tömegnövekedéstől közelebbi pályára áll a Nap körül, akkor a felszíni hőmérséklete is emelkedik. Amennyiben a belső hő miatt, és a kerületi sebességének csökkenése miatt megváltozik a belső vasmag és a felület kerületi sebessége, talán még a dinamóhatás is elindulna, ami a mágneses védőpajzsot is létrehozná körülötte.

Megjelenne a felszínen a folyékony víz, megnövekedne a légkör vastagsága, a vulkáni tevékenység, és végül még a kéregmozgások is beindulnának. A nagyobbra „hizlalt” Phobos még a forgási idejét is csökkentené, talán még a forgástengely 25,19° szögét is kisebbre állítaná. Ezzel hasonló évszakok lennének a Marson is, mint a Földön.

Amennyiben a Földről betelepített organizmusok, a fitoplanktonok életben maradnak, a marsi óceánokban, a fotoszintézisük megnöveli a légkör oxigéntartalmát is. Az így „felturbózott” bolygó, már olyan életfeltételeket adna, amivel tartósan letelepedhetnénk a Marson. Amennyiben kapna az emberiség még annyi időt a Marson, hogy a csillagközi utazást is megoldja, akkor beléphetünk a galaktikus társadalmak közé, vagy talán azok alapítói lehetnénk. A halhatatlanság küszöbét nem csak szellemileg, hanem fizikailag is átlépnénk. 

Az alábbiakban felsorolt „számok”, olyan tudományos alapon kimért értékeket jelölnek, amik döntően befolyásolják az univerzum, és benne az élet megjelenését.

Az első szám az N: Az univerzum azért olyan hatalmas kiterjedésű, mert a természetben van egy döntő szerepet játszó nagy szám, az N, amelynek értéke 1 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000. (10³⁶) Ez az atomokat összetartó elektromos erőnek és a köztük fellépő gravitációs vonzóerőnek az arányát adja meg. A gravitációs erő a gyengébb.

A második szám: az ε (epszilon), amelynek értéke 0,007, azt adja meg, hogy az atommagok mennyire szorosan kötöttek, és hogyan formálódott ki minden - Földünkön is létező - atom. Ennek értéke szabályozza a Nap energiatermelését, továbbá azt, hogy a csillagok hogyan változtatják a hidrogént a periódusos rendszer valamennyi elemévé. A csillagokban végbemenő folyamatok magyarázzák, hogy a szén és az oxigén miért sokkal gyakoribb, mint az arany vagy az urán. Ha ε értéke 0,006 vagy 0,008 lenne, mi nem létezhetnénk.

A harmadik szám: az Ω (ómega) az univerzumunkban levő összes anyag mennyiségét méri - a galaxisokét, a diffúz gázfelhőkét és a "sötét anyagét". Ez az Ω árulja el nekünk az összehúzó gravitációnak és az univerzum tágulásának viszonyát. Ha ez az arány jócskán meghaladna egy bizonyos "kritikus" értéket, akkor világunk már rég összeroppant volna; ha viszont sokkal kisebb lenne, akkor sem galaxisok, sem csillagok nem alakulhattak volna ki benne. Úgy tűnik, hogy a tágulás kezdősebessége nagyon pontosan be volt hangolva.

A negyedik szám: a λ (lambda) létezésének kimutatása az 1998-as év legnagyobb tudományos szenzációja volt. Kiderült, hogy egy nem is gyanított új erőhatás - a kozmikus "antigravitáció" - befolyásolja univerzumunk tágulását, jóllehet milliárd fényévnél kisebb méretekben nincs kimutatható hatása. Ahogy táguló univerzumunk egyre sötétebbé és üresebbé válik, úgy gyűri egyre inkább maga alá ez az erő a gravitációt és a többi erőhatást. Szerencsénkre (és az elméleti szakemberek nagy meglepetésére), a λ értéke nagyon kicsi. Ha nem így lenne, akkor hatása leállította volna a galaxisok és a csillagok kialakulását, tehát a kozmikus evolúció már tényleges megkezdődése előtt kifulladt volna.

Az ötödik szám: Q  Minden kozmikus szerkezet - a csillagok, a galaxisok és a galaxishalmazok - gyökerei egészen a Nagy Bummig nyúlnak vissza. Univerzumunk szerkezetét egyetlen Q szám határozza meg, amely két alapvető energiafajta aránya, és értéke 1/100 000. Ha Q valamivel kisebb lenne, az univerzum élettelen volna és szerkezet nélküli, ha pedig sokkal nagyobb lenne, akkor olyan viharos hely volna, amelyben sem csillagok, sem bolygórendszerek nem maradhatnának fenn, és amelyet hatalmas fekete lyukak uralnának.

 A hatodik szám: a D dimenzió meghatározó jelentőségű szám már évszázadok óta ismeretes, jóllehet most új szemszögből ítéljük meg. Ez a tér dimenzióinak száma a világban, a D, amely három. Ha D kettő vagy négy volna, nem létezhetne élet. Világunk negyedik dimenziója az idő, amelynek a többitől teljesen eltérő módon "beépített" iránya van: benne csakis a jövő felé "mozoghatunk".

Ez a hat szám egy univerzum "receptjét" adja meg. Ráadásul a folyományok (időbeni eltolódás) érzékenyen függnek a számok tényleges értékétől: ha bármelyikük "elhangolódna", nem létezhetnének sem csillagok, sem élet.

Erre alapozva jött létre a Gyenge Antropikus elv, amely kimondja azt a kozmikus „finomhangolást”, amely nélkül nem lenne élet és tudatos megfigyelője az univerzumnak. A kvantummechanika elmélete szerint, a szuperpozícióban lévő végtelen sok „keletkezési” lehetőség közül ez az egy univerzum teljesíti ezt a követelményt. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy hány próbálkozás után jött létre a megfigyelőjét is tartalmazó univerzum.

Az erős Antropikus elv szerint, már nem csak a türelmes próbálkozás (finomhangolás), hanem a céltudatos tervezés eredménye az általunk, tudatos emberek által tapasztalt univerzum. Ez már felveti a tervező létét, aki nem lehet más, csak a teremtő Isten.

Az Isten általi teremtés hat (munka) napja:

Az egyszerűsített verzió:

1. nap Világosság és sötétség
2. nap Az égboltozat alsó és felső vizeinek szétválasztása
3. nap A szárazföld és a növények megteremtése
4. nap Az égitestek megteremtése
5. nap A vízi és égi állatok megteremtése
6. nap A szárazföldi állatok és az ember megteremtése
7. nap Isten megszenteli a 7. napot és megpihen. (munkaszüneti nap)

Ha az lenne a feladatom, hogy valahogy megfeleltessem egymásnak a felsorolt fizikai „állandók” 6 számát és azt a teremtési napok számához illesszem, az egy lehetetlen küldetés, de vágjunk bele!

Azzal kezdeném, hogy egy már transzcendens létezőt, a teremtő Istent nem lehet kihagyni a számításból. Tulajdonképpen az „Ő” számításainak kell olyan sorba rendezést, (munkanapokat) találni, ami megegyezne az általunk ismert kozmológia és fizika tudományos eredményeivel.

A kezdetben csak az Isten van a kész tervével, hogy egy univerzumot teremtsen, amely egy leendő avatárja az Ember számára legyen.

A tudomány szerinti kezdet, egy parányi energiacsomósodás, ami csak a végtelenekkel jellemezhető. Végtelen nagy nyomás, forróság, sűrűség. A tér és az idő is ebben rejtőzik kibontakozatlan állapotban. Ez lenne a „ 0 nap”, a mindenség szuperpozíciós állapota.

Az első napot a robbanás, a kitágulás jelenti, amivel kibontakozik a tér és az idő. /Isten lelke lebeg a sötét mélység felett/

A második napot, ami a tudomány szerint 3perc, a kvark-gluon plazma fénye világítja be. /és lett világosság/

A harmadik napon kicsapódnak a plazmából az elemi részecskék, amik majd a többi elemmel az anyagot és az antianyagot alkotják. /A vizek elválasztása./

A negyedik nap, szimmetriasérüléssel kezdődik, az antianyag átminősül ismeretlen sötét anyaggá, a normál anyag, csomósodásba kezd a gravitáció hatására.  A sugárzó, hullámtermészetű és a gravitáló, részecske természetű anyag szétválik. /A felső víz és az alsó víz, amiből kiemelkedik a száraz anyag./

Az ötödik napon, a kémia és a biológia szabályai szerint, megjelennek a nehezebb elemek, az összetett struktúrák, a bolygók, a galaxisok, az élet. /Ég és a Föld, növények, állatok, flóra és fauna/

A hatodik napon, az evolúció létrehozza a tudatot, az értelmes lényeket, az embert, aki tapasztalója lesz önmagának és a világnak. / Isten az Ember teremtésével elérte a célját, megszületett az értelembeli hasonmása, aki majd avatárja lesz az idők, korszakok folyamán./

A hetedik nap már nem munkanap, a fizika törvényei szerint működik magától a világ. Ehhez tartozik az entrópia is, amely növekedésnek indult az első naptól kezdve. /Isten megáldja művét és nyugovóra tér./

Ezt úgy lehetne értelmezni agnosztikusan, hogy az evolúció fizikai, kémiai, biológiai, pszichológiai szinten is elérte a végső célját. Nincs további teendője, mivel ezt már az entrópia elvégzi helyette. /Isten aludni tért./

Tudományos értelemben pedig, nem is kell Isten, mert elég az, ha a szuperpozícióból a legjobbat, az életre hangolt univerzumot hozza ki a véletlen.

Egy elgondolás a többdimenziós kvantumvilág azon jelenségeiről, ami UFO, UAP, USO neveken említenek az őket tapasztalók.

A többdimenziós kvantumvilágot ma a tudomány a húrelméletekkel, a kvantumhurok gravitációs elmélettel írja le. Azonban nem tud ajánlást adni arra, hogyan lehet tapasztalni e kvantumokat, a Planck méretű 10^-35 kicsinységük miatt. Tulajdonképpen az egyének szubjektív tapasztalataira vagyunk utalva, az objektívnak tartott valóságról. A nagy számok törvénye alapján, lehetne konszenzust alkotni arról, hogy egy sokak által tapasztalt dolgot objektíven valósnak tekintsünk. Erre jó példa lenne a Gizai nagypiramis, hiszen az emberiség 5000 éve azon a helyen találja mozdulatlanul. De mi van azokkal a mozgó objektumokkal, amiket időben változó helyen és időben változó sebességgel tapasztalunk? Nyilván a mai mobiltelefonos világban sűrűbben kerülnek lencsevégre az objektumok, amikről ennek ellenére sem tudjuk eldönteni a valós, egyértelmű mibenlétüket. Vagyis maradnak olyan fenomének, amik nem fedik fel magukat egyértelműen, vagy akár megfoghatóan.

Most jön az ötletem: Az általunk tapasztalt háromdimenziós térben rengeteg kompakt, felcsavarodott és kibontakozó félben lévő fraktáldimenzió rejlik, amelyek nem csak a MI emberi megfigyelésünk számára vannak ott, hanem a „mások” számára kiterjedt dimenziókban lévő megfigyelők is „megteremthetik” belőlük a saját valóságukat. A szuperpozícióban, vagyis a tömbuniverzumban lévők jól megférnek egymás zavarása nélkül.

Azonban előfordulhat olyan ritka eset, amikor a közös állapottérből, egy lokálisan azonos vonatkoztatási rendszerből, azonos nézőpontból történő megfigyelés által, azonos helyen bukkan fel egy objektum, amit párhuzamos dimenziókból szemlélnek azonos időben a szemlélőik. Ami a mi szemszögünkből egy mozdulatlan tárgy, az lehet a mások dimenziójából egy objektumnak az elhagyott lenyomata, árnyék vetülete. /Vagy éppen egy kibontakozó megvalósulási folyamat, ami a konfigurációs mezőből indulva, két világ számára is megvalósul egyszerre. A szuperpozíciónak olyan felbomlása, amiben az összefonódott részecskék, és azok aktuális távolsága, a megfigyelőik számára közös objektumot produkál.

Mivel a gravitáció közvetítő kvantuma, a graviton tömegnélküli, a Higgs bozon meg nagyon kicsi tömeggel rendelkezik (a mi általunk tapasztalható valóságban), a többi dimenziókban, párhuzamosan is megjelenítheti a közvetítője, a graviton. Vagyis a bozonok által egybeérnek, átfedhetik egymást azok a valóságok, amiket egy lokalitásban alakítanak ki a saját megfigyelőik.

Tudom, hogy ez az általunk nem tapasztalható dimenzióban, a párhuzamos világban létező megfigyelőt is feltételez. Ez meg azért elég merész feltevés, mert könnyen a metafizika, vagy a vallások területére sodródunk át. Azt viszont senki sem állíthatja, hogy az emberek nem tapasztalnak igazolhatatlan jelenségeket. Ezért nem lehet azonnal hazudsággal, vagy őrültséggel vádolni azokat, akik beszámolnak ilyen különleges esetekről.

A kérdésem az, hogy amennyiben mindent, ami a világmindenséget alkotja, a Planck távolságnál is kisebb húrok, és azok rezgései képviselnek, akkor milyen erő készteti rezgésre a húrokat? Vagyis, honnan kapja az energiát egy húr ahhoz, hogy saját frekvenciája, rezgési modusa, (alakja, identitása) legyen? Miből van a húr, vagyis milyen fenomént, netán „anyagot”, képzeljünk el rezegni?

Továbbá, időben meddig rezeghet egy húr, ha a kölcsönhatásokban állnak egymással, amely során veszíthet az energiájából?

Ha egy húr nem veszít energiát, vagyis időben állandóan azon az energiasűrűségen marad, akkor örökmozgónak minősül e, vagy sem?

Az entrópia növekedése, egy olyan megfigyelt és „igazolt szabály”, ami alól kivételt képeznek a húrok?

Jelen ismeretink szerint, 4 féle erőhatási „típus” létezik, a gravitáció, az elektromágnesség, az erős és a gyenge, amin a kölcsönhatások lebonyolódnak. Azok a kölcsönhatások, amik az univerzumban lezajlanak az ismert elemi részecskék, jelen esetben a feltételezett húrok között. Azonban a nullponti energiával is kell számolni, mivel az is „közbeszól”, mint egy energiabank, az anyag általi megnyilvánulásokba.

Ebből a húrok állttal keltett rezonanciatengerből alakul ki az általunk tapasztalható valóság? Tulajdonképpen, csak az a szubjektív valóság, amit az egyéni elmék tapasztalnak. Mivel a mindenség, a globalitás ilyen módon való tapasztalása lehetetlen, a távolságok és az idő „adagokból való végtelen” nagysága miatt.

Mivel a tér, erőhatása is kvantumokból van (térerő), az idő kvantuma, meg nem pozitív kovariáns vele, a mértékük nagysága nem a lineáris összefüggés szerint változó. Tulajdonképpen a lokalitásokban más és más, mint globálisan. Amennyiben az energia univerzális szinten nem megmaradó mennyiség, akkor csak az energiabank, a nullponti energia, a vákuum energiája az, ami örökké megmaradó, nem a disszipáció állttal elillanó mennyiség. Az univerzumot pedig csak a vákuumból kicsapódó energia jeleníti meg, ami már nem megmaradó.

Ez engem a Hindu mitológia szerinti keletkezési elméletre emlékeztet, amikor az univerzumot kibocsájtja magából a teremtője, majd visszavonja magába egy bizonyos idő múlva. Amennyiben ennek is vannak különböző idejű ciklusai, akkor egy olyan világmindenséget kell elgondolnunk, amely örökké megváltozó, csak az őserő, a nullponti, vagy helyzeti energia, „a potencia” állandó.

A matematika szerint, na meg a szuperszimmetria szerint, negatív energia is lehetséges. Amennyiben a nulla energiánál több a pozitív energia, akkor a nulla után van a negatív energia. Ha a számegyeneshez hasonlóan a mínusz felé haladva növekedik a negatív energia értéke, az olyan lenne, mint amilyen a pozitív irány felé való értéknövekedés. ? A tükrözés alapján igen.

„A kvantumféreglyukak létrejöttéhez szükséges negatív energia, így energia szabadul fel. Ha ezen vákuumfluktuációk idejét kicsit meghosszabbíthatnánk, akkor a vákuum energiasűrűségét e nullenergia-szint alá juttatnánk, és így egy negatív energiasűrűségű mezőt hoznánk létre.” Wikipédia

A vákuum, vagy nullponti energia, tehát még nem negatív, csak akkor, ha az energiasűrűségét nulla alá „szorítjuk”, valami módon. Tulajdonképpen a vákuumfluktuációk időtartamát kell meghosszabbítani ahhoz, hogy negatív értéket kapjunk. Az univerzum térideje igen nagy léptékben sima, görbületmentesnek látszik. (Ez lenne a tükör) A benne lévő anyag, és a tömeg pozitív energiája görbíti be elliptikussá a téridőt, de csak lokális helyeken. A sötét energiát téridő tágítónak, és görbület kisimítónak, anti- gravitációs hatásúnak tekintik. Azonban a sötét energia még nem negatív energia, vagyis féregjárathoz és Warp meghajtóhoz alkalmatlan. Tulajdonképpen a vákuum manipulálása nélkül nem állítható elő negatív energiasűrűség. Itt jelentkezik az idő szerepe abban, hogy a fluktuáció periódus idejét megnövelve, a negatív energia sűrűsége is növekedjen. Erről a gumilepedős hasonlat jut eszembe, de fordított irányban, ahol ”megcsípve” felhúzzuk a sima lepedőt. Ez a „húzóerő” lenne a negatív energia megnyilvánulása.

Mivel a nulla energia a pozitív, negatív tökéletes egyensúlyát (azonos értékét jelöli), előjel nélküli különös „helyzeti”, nullponti energiának nevezzük. Mivel olyan, hogy nincs egyáltalán semmilyen energia, nem fordulhat elő a megmaradási tételek miatt. Az időbeni eltolást elvégezhetjük az idő tükörszimmetrikus volta miatt, egészen a „tükörig”, vagyis a nulla időig, majd tovább „toljuk”a negatív időben a felső határig. Azért nem írok végtelent, mert ha már mindent kvantumok alkotnak, akkor az idő is kvantumokból áll. Az energia végtelen nagyságának értékét, a szingularitást, a kvantumosság feltétele miatt nem lehet elérni. Azonban a megszámolható végtelent, a mindenféle kvantumok, tér, idő, energia, dimenziók, darabszámára tartogatom.

Tapasztalati tény, hogy a pozitív energiának van taszító és vonzó hatása, az elektromágnesség miatt. Ilyen alapon akár a negatívnak is lehetne. Mivel a szuper szimmetria alapján nem tudjuk megkülönböztetni a pozitívot a negatívtól, nem csak „egy” univerzum létezik. Úgy, hogy mindennek van ellenpárja, a tükörben, vagy annak túloldalán. Ez lenne az ikeruniverzum, aminek egyik fele negatív alapon, a másik fele pozitív energiaalapon létezik.

Amennyiben az egzotikus anyag nem csak az ikertárs univerzumban található, hanem a miénkben is, akkor nincs is értelme az ikerségnek, mivel ott meg normál anyagnak, és vele antianyagnak is kell lenni. Maradjunk egyelőre az egyke univerzumnál, ha a kaszkádszerűen szaporodó sok világ elméletet is elvetjük.

A mindenséget ezek alapján olyan szuperszimmetrikusnak kell tekintenünk, amelyben ott rejtőznek a még megnyilvánulatlan lehetőségek is, kompakt dimenziók formájában. Amennyiben az egzotikus anyag negatív energiából jön létre, akkor ennek pozitív, antianyag párjának is kell lennie. Így fordulhat elő az a lehetőség, hogy az univerzumon belül jól elhatárolódva egymástól, kétféle egzotikus, és antianyag anyag létezik. Az egyik jelölt lenne a sötét (fekete) anyag, aminek csak a gravitációs vonzó hatását ismerjük. Adódik a lehetőség, hogy a másikat világos (fehér) anyagnak tekintsük, ami a gravitációnak a taszító hatását kelti. Ezek kvantumai lehetnek a tömegnek, amely kvantumok összegződhetnek, kötésbe, szimbiózisba kerülve az elemi részecskékkel, azoknak tömeget adva. Egy olyan elemi részecske, mint az elektron és a pozitron, elemi elektromos töltéssel és hozzárendelt gravitációs töltéssel, nyugalmi tömeggel rendelkeznek.

Amennyiben egyik féle „tömeg kvantum” sem lép kölcsönhatásba az elektromossággal, akkor az így kétpólusú gravitáció kvantumait, (kvázi töltéseit) ismerhetjük fel bennük. Ennél fogva a sötét energia (fajta) feleslegessé válik. Ekkor van létjogosultsága a kétféle gravitációs mezőknek, amiknek közvetítő bozonjai, graviton részecskéi vannak. Ha már a kvantumosságra építjük az elméletet.

Amennyiben ezek a részecskék a húrelméleti térdimenziók rezgéseiből jönnek létre, akkor a pozitív és negatív energiákat viselő részecskék és antirészecskék is a kvantumos térhúrokból erednek. Ennél fogva több húrnak kell alkotnia „bránokat”, hogy egy elemi részecskét hozzon létre, mivel a töltést, a tömeget, a mágneses momentumot, a spint is meg kell jelenítenie egy időben.

Magam részéről az ismeretlen egzotikus anyagot olyan kibontakozó félben lévő húroknak tekintem, amik még nem képeznek teljes kvantumot, „mérhető” energiaadagot ahhoz, hogy egy entitást, elemi részecskét képezzenek. Ezeket a kibontakozó félben lévő húrokat, fraktáldimenziók sokaságának (Calabi-Yahu tereknek) nevezném. A negatív energiát pedig úgy kellene át definiálni, hogy nem nullaértékű a sűrűsége, nem egy hiány, hanem más „irányba” fókuszált hatóerő, ami a pozitívval mindig ellentétes. 

A matematikusok, Einstein általános relativitáselméletének felhasználásával, olyan elméleteket dolgoztak ki, amelyek felvetik az egzotikus anyagok létezését. Ilyen a bozonikus húrelméletek és a kvantum hurok gravitációs elmélet is.  A fénysebességet meghaladó tachion, és a graviton, ezekhez az elméletekhez tartozik. A gravitáció kvantálása sok nehézséget okoz, mivel olyan gyenge hatása van az elektromosságéhoz képest, amit a gyakorlatban nehéz elkülönítve kimérni. Elméletben azonban lemehetnek a Planck méretekig, hogy a fénysebességet még nem átlépve, modellezzenek elképzelt dolgokat. Azonban az LHC-ben kimutatott Higgs bozon, ami a Higgs mezőnek egy kvantuma, nagyon kis tömeggel rendelkezik. A szuperszimmetria szerint, öt különböző tömeg értékű bozon is lehetséges. Amennyiben a Higgs skalármezőt megfeleltetjük a 4D téridőnek, akkor a benne lévő feltételezett, de ismeretlen bozonok is a kompakt dimenziókban, vagy a fraktáldimenziókban leleddzenek. Tulajdonképpen a már kibontakozott 4D téridő struktúra további dimenziókat rejt magában, amiket csak feltételezhetünk, egy elgondolás alapján, de megismerésük a valóságban lehetetlen küldetésnek számít. Olyan állapotegyenlet kellene az egzotikus anyagra, anyagokra, amiből szétválasztható irányok szerint a pozitív és negatív energiák sűrűségi állapota is.

Miguel Alcubier nevéhez köthető egy mező, a negatív tömegű egzotikus anyag, a (Warp meghajtó), a gravitációs hullámok meglovagolása, szörfözés a téridőn keltett hullámokon. Jelenleg a sci fi birodalmába tartozik, azonban azt gondolom, hogy az emberi elme képes lesz megalkotni a térhajtóművet, amivel más csillagok lakható bolygóira utazhatunk, ha a Föld már lakhatatlanná válik. Ebben egyedüli ellenségnek, csak az IDŐ mutatkozik számunkra. Hogyan lehetne megnövelni a periodikusban fluktuáló téridő-kvantum amplitúdóját, amivel a saját idejét is megnöveljük?

Arról már nem is szólva, hogy a pozitív és negatív energiák flukszuskondenzátorát is meg kell építeni, hogy a dimenziókat a kellő irányba lehessen állítani. Valójában ez lenne a lehetetlen küldetés.

A keletkezés, mint egy kezdethez kötött dolog, annyira természetesnek tűnik az ember számára, hogy a világmindenség keletkezését is ide sorolja. A ciklusokon alapuló időfelfogás is ehhez kapcsolódik, hiszen rengeteg kezdet és vég tapasztalata igazolja. Az emberi elme, kétféle módon gondol a keletkezésre. A vallásos ember elfogadja a semmiből való teremtést, mint egy aktust, amihez egy teremtő Istent vizionál, és hisz benne. A tudományosan gondolkodó ember nem gondolja, hogy a semmiből lehet teremteni valamit, hanem valamilyen energiaformát képzel a dolgok keletkezése mögé, mint meglévőt. Ilyen elvi alapon áll az ősrobbanás elmélet is. Az viszont már problémás lehet, hogy csak az „energiakoncentrátum” állapotváltozásától, (az ősrobbanástól) származtatja a teret és az időt. Mintha az előzmény öröklétező, vagy időtlen létforma lenne, nem úgy mint az, ami később keletkezett belőle.

Amennyiben igaz, hogy a tér és az idő, csak két fogalom, amit az ember alkotott magának, akkor ezek voltak az első létezők az anyagi keletkezési folyamatban. De hol volt ekkor még az ember? Az energia átalakulási folyamatok hozzák létre azokat a dolgokat, amik tapasztalhatók, vagy nem, de magát a tapasztalót is egy evolúciós folyamat hozta létre. Tulajdonképpen a tér és az idő is egy kialakult energiaforma kell, hogy legyen. Az Einstein által összegyúrt téridő már egy dinamikus létező, mivel a tömeg által hajlítható, a görbületében feszültség, erő van definiálva. Mi van akkor, ha az előzmény energiakoncentrátum, egy mérhetetlenül nagy értékű erő, és ebből csak parányi része alakul olyan energiaformákká, amit hatásmezőknek, anyagnak, életnek, majd végül tudatnak nevezünk?

Az univerzum téridejében lévő távolságok akkorák, hogy fényút távolságokban mérjük, de nem láthatjuk az „út” végét, az univerzum határát, mivel korlátozott a fény sebessége. Ehhez még hozzájön az a „felfedezés”, hogy az univerzum gyorsulva tágul. Mondhatjuk azt is, hogy a téridő gyarapodik. Ez mondjuk, igazolja az univerzum dinamikáját, fejlődési folyamatát. A kozmológusok szerint, az ősrobbanás pillanatától inflációs tágulás indult, és ezt követte az anyag „kicsapódása” a vákuumból. Tegyük fel, hogy az infláció, mint univerzumkeltő folyamat, nem egy kivételes eset, hanem az őskoncentrátum ciklikusan ismételgeti. Ennél fogva több univerzum is keletkezik, majd hő halált hal, egy végeláthatatlan folyamatban. Vagyis az egymás mellet, esetleg egymásba fonódó univerzumok képezik a multiverzumot. Azonban nem egy párhuzamos dimenzióban vannak az univerzumok, hanem az egymást követő inflációkkal folyamatosan táguló téridőben. Ez némileg ellent mond a homogenitás és izotrópia tapasztalatának, de mint említettem, nem látunk túl az univerzumunk határán. Ezért egy, vagy több univerzum odaképzelése, nem ördögtől való dolog. Azonban az őskoncentrátumnak nevezett, mondjuk ki, a priori fekete lyukból sem csak egy darabot vehetünk alapul egy multiverzum koncepcióban.

Kiegészítés a sok világ elmélethez.

Az egyszerűség kedvéért, legtöbbször kétdimenziós síkon magyarázzák el a dolgot, amivel persze a háromdimenzióshoz képest is egyszerűbb, hiányosabb lesz a lényeg. Azért maradok a kétdimenziósnál, mert valóban nagyon bonyolult lenne a világegyetemet térfogatában „átfogóan” értelmezni.

Az anyagtalan téridő-struktúrát, tekintsük egy fehér vászonnak, amin elszórtan foltok vannak, amik egy-egy univerzumot jelenítenek meg. Ezek a (dinamikus) foltok lehetnek olyanok, mint egy szétterülő festékpötty, ami ahogy növekszik, egyre világosabb lesz, majd felszívódik a vászon anyagában. Lehetne fordítottan is, hogy előbukkan a tiszta vásznon egy nagy halvány folt, ami elkezd összehúzódni, és sötétedni, mígnem egy kicsi fekete pötty lesz belőle. Három dimenzióban a szikvízben keletkező buborékokhoz hasonlítható a legjobban. Ezt a sok világhoz vezető keletkezést, lehetne az inflációs tágulással indítani, vagyis a vászon megszövési folyamatával. Azonban a kezdeti „ősatom” ehhez olyan ellentmondást tartalmaz, ami a véges kiterjedtséggel rendelkező ősatom, végtelen nagy energiája, (nyomása, hőmérséklete) között feszül. Ezt a feszültséget kellene valahogy feloldani ellentmondásmentesen.

Erre teszek most egy kísérletet azzal a feltevéssel, hogy az energia, a méret, a tartam, az adag véges, kvantumos, viszont a darabszám lehet megszámlálhatatlanul végtelen. Ha a fehérvászonnál maradok, annak a szövése folyamatos, a foltjai megszületnek, gyarapodnak, stagnálnak vagy zsugorodnak, majd felszívódnak. A létszámuk folyton változó, ezért nem megmérhető. Mivel a kiindulásnak a négydimenziós téridőt veszem alapul, az ehhez járuló energiát, két pólusra kell osztani. A taszító és vonzóerőkre. Ezek sem lehetnek végtelen nagyok, ezért a legkisebb hatásúakra osztom fel őket. Ehhez szolgál a téridő-kvantuma, amelynek egyik pólusa a vonzó adag, másik pólusa a taszító adag. Amikor kiterjedőben van, akkor taszít, amikor zsugorodóban, vonz. Amennyiben ezen, kvantumok darabszáma megszámlálhatatlanul sok, akkor a hozzájuk tartozó összegzett energia is az. Mivel a téridő kvantuma dinamikus, ennél fogva a belőle felépülő téridő struktúra is dinamikus, fluktuáló. Ha az inflációval járó gyarapodás megállna, (elkészülne a vászon) akkor is megmarad a fluktuáció, a kétpólusú energia állapotváltásai miatt. Statikus, mozdulatlan állapotban csak abban a pontban lehet, ahova a vonzóerő „húzta”. Ez a pont egy (különleges) helyzeti energiapont, a potencia. Amennyiben végtelen sok ilyen apró pont lenne azonos időben, azonos állapotban, akkor az ősatomot képezné, de mivel felosztottuk pólusokra, amik nem azonos időben, hanem saját időben aktívak, a legkisebb hatást keltve, a végtelen darabszámuk miatt egy folyamatosságot keltve képezik a struktúrát, a négydimenziós téridőt. A szuperszimmetria feltételezése miatt, ennek a viszonylagos egyensúlynak, ami az anyagtalan téridő struktúrára jellemző, az anyag megjelenésével sérülnie kell. (megjelennek a foltok a lepedőn) Mivel azt is feltételezzük, hogy a foltok végesek térben és időben, az energia, ami az anyaghoz kötődik, nem veszhet el, ezért a folt felszívódása a vászonról azt jelenti, hogy újra téridő kvantumokká alakul az anyag.  Tulajdonképpen ez egy olyan kozmológiát jelent, ami egy univerzumra vonatkozva keletkezést és felszívódást jelent a téridőben. A multiverzumra, a sok világra vonatkozóan viszont, folytonosan átalakuló, állapotváltozások sorozatát jelenti. Amennyiben létrejön egy olyan univerzum, amelyben felbukkan a tudat, az információ értelmezése, az értelem, akkor az olyan parányi a mindenséghez képest, mint egy darab téridő kvantum a végtelen sokhoz képest. Mivel eddig még a Naprendszeren belül sem igazoltuk más életforma jelét, nem hogy a galaxisunkon belül, akkor a saját univerzumunkban feltételezett idegen civilizációk léte is kérdéses. Ha van egyáltalán, a felkutatása nagyon fejlett technológia és időigényes. Arról nem is szólva, hogy az idegenek nem tolonganak a galaxisunk és a Naprendszer határán, bebocsájtásra várva.

(Azonban néhány tudós szerint lenne rá esély.)

#

Inverziós távolság alatt azt érti a kozmológiák egy típusa, amikor a gravitációs vonzás, taszításba vált át. Tulajdonképpen van egy határ, ameddig a tömeg, a tömegekből álló rendszerek, vonzzák egymást. (mivel a hatás, a távolság négyzetével arányosan csökken) Ezen a határon túl tulajdonképpen pólusváltás történik a hatóerők viszonylatában. De vajon mi lehet ennek az oka? Elsőre az ugrik be, hogy maga a távolság, vagyis a tér kiterjedtsége. Ha azonban két galaxisnak a tömegét vizsgáljuk, akkor azok között is van olyan távolság, ami nem éri el az inverziós határt, vagyis még vonzzák egymást a galaxisok. Van olyan elmélet is, amely szerint a galaxisok közti térben van egy meghatározott, kritikus méretű távolság, ahol bekövetkezik a „pólusváltás”, vagyis azon a távolságon túli galaxisok már taszítják egymást. Az inflációs kozmológia szerint, kezdetben nagyon gyorsan, majd lassulva tágul a tér, téridő. Erre jön pluszban, az újabban egyre gyorsuló tér tágulása. Ezt a tágulást azonban már a sötét energia okozza, ezért nevezik taszító „gravitációnak” is. Ahogy növekedett az univerzum mérete, úgy növekedett vele az inverziós távolság mértéke is, vagy csak egy kritikus tömeg, távolság arány után jelentkezett az inverzió, vagyis a pólusváltás? Kísérletileg nehéz lenne megmérni. Mivel a legkisebb hatásból indultam ki, vagyis egy téridő-kvantumból, akkor ennek a felén lenne az inverzió, a pólusváltás. Mivel ezekből megszámlálhatatlanul sok van, univerzumi szinten is lenne egy maximális távolság, ahol bekövetkezik az inverziós pólusváltás. Ezt elérve, az univerzum is zsugorodásba kezd, és a sötét energia megnevezés értelmét veszti, marad a vonzó gravitációs hatás, amit a tömegnek tulajdonítunk. De van egy nagy probléma, mivel a téridő-kvantumnak nem tulajdonítunk tömeget. Csak a belőle kialakuló fermionoknak, és a Higgs bozonnak van tömege.

A tömeget egy elmélet szerint, a fénysebességű kettősforgás tehetetlensége képezi. Magát a forgást, pedig a térnek egy meghatározott, körülhatárolt része végezi, amivel elkülönült tömegpontot hoz létre. Ezek szerint, a téridő struktúrájában történik egy lokális megváltozás, nevezzük fel, vagy becsavarodásnak, ami a tömegpontokat képezi. (Ez lenne a Higgs bozon, és belőlük a Higgs mező?)

#

Idézet: Rocky38 Összefoglalása

 A fizika paradigmaváltása azt kívánja meg, hogy a tömegközéppontú gondolkodást felváltsuk a mozgás elsőbbségét valló felfogással. A tér fénysebességű mozgása nem valamilyen anyagi objektum vagy közeg mozgása, hanem teremtő mozgás, amely létrehozza az anyagot. Fizikai világunkat a tér fénysebességű saját mozgásai építik fel. A tér pontjait gömbszimmetrikus kettősforgások, vagyis fermionok jelölik ki. Ezek önfenntartó mozgások, ahol egyensúlyban van a kifelé ható centrifugális erő és a befelé húzó erős gravitáció, amit a fénysebességgel forgó tér görbülete hoz létre. A fermionok összekapcsolódnak fénysebességgel terjedő mozgások kibocsátása és elnyelése által.

A folyamatokat fénysebességgel forgó rendszerben működő tehetetlenségi erők (Coriolis és Euler) idézik elő. A modern fizika kopernikuszi paradigmaváltása (és következményei a világképünkre)

Minden kölcsönhatást valamilyen fénysebességgel terjedő mozgás közvetít, ez bozon az elektromágneses és erős kölcsönhatásban (foton, illetve gluonok), a gyenge kölcsönhatásban egy bozon és egy fermion együttműködése játszik szerepet (W- és Z-bozon, illetve neutrínó), a gravitációt viszont spinnel nem rendelkező kettősforgások (kepleronok) hozzák létre. Végül foglaljuk össze, hogy mi az a fizikai entitás, ami kiváltja a kölcsönhatást, és mi az, a Minden kölcsönhatást valamilyen fénysebességgel terjedő mozgás közvetít, ez bozon az elektromágneses és erős kölcsönhatásban (foton, illetve gluonok), a gyenge kölcsönhatásban egy bozon és egy fermion együttműködése játszik szerepet (W- és Z-bozon, illetve neutrínó), a gravitációt viszont spinnel nem rendelkező kettősforgások (kepleronok) hozzák létre. Végül foglaljuk össze, hogy mi az a fizikai entitás, ami kiváltja a kölcsönhatást, és mi az, amire hat:

– A gravitáció alanya és tárgya a tömeg, vagyis a fénysebességű kettősforgás tehetetlensége,

– az elektromágneses kölcsönhatásé a töltés, vagyis a virtuális fotonfelhő,

– az erős kölcsönhatásé a szín, vagyis a zérusponti rezgés három iránya,

– a gyenge kölcsönhatásé a kettősforgás frekvenciája és kiralitása. Így valósul meg a mozgás primátusa a fizika világában. „

Idézet vége.

#

Talán itt lehetne „átkötni” a két elméletet, a mozgás elsőbbségét vallót, és a húrelméletet, mivel az is a mozgáson alapul, ahol a rezgő húrok, mint parányi entitások képezik az univerzumot. Már csak azt kell elvégeznem, hogy a téridő-kvantumot milyen húrral, vagy húrokkal azonosíthatom. Adott a három térdimenzió és az idődimenzió fúziója, vagyis a négydimenziós téridő-kvantum, aminek nem tulajdoníthatunk forgó mozgást, pláne kettősforgást, mert nincs tömege. Ebből csak olyan mozgásra lehet következtetni, ami egy oda-vissza mozgás, ahol az oda taszító, a vissza pedig vonzó, de egyenes vonalú mozgás. Ez az egyenes lenne egy térdimenzió. Az irányváltások közötti időtartam, pedig az idő kvantuma, ami meghatározza az egyenes hosszát. Vagyis az is egyforma hosszú, egyenértékű, és konvertálható a tér dimenziójával.

Most következik a „csavar”. Amennyiben két téridő kvantum van egymás mellet úgy, hogy a taszító állapotuk egyidejű, és egymás felé mutató, akkor nem történhet más, mint a téridő struktúra tágulása. Ha viszont a vonzó állapotukban egyidejűek, akkor felcsavarodnak a térdimenzióik, és egy kompakt tömegpontot képeznek. Mivel az idő dimenziója is velük együtt „felcsavarodik”, ez az állapot állandósulva, „örökre”megmarad. Ennél fogva, ezek az időben „befagyott” energiapontok képezik a kvantumgravitációt, vagyis a tömeg kvantumait, amikből aztán a többi egydimenziós húr saját rezgésmódjával társulva, összehangolódva, anyagi elemi részecskéket alkotnak. Amennyiben nem az egyedi „szabad húrokhoz” kapcsolódnak, hanem egymást vonzva tömegpontok halmazait képezik, ezek lesznek a sötét anyag összetevői. Ezekből képződnek a primordiális fekete lyukaknak nevezett objektumok. A lyuk nevet azért adták neki, mert azon a helyen a téridőt nem lehet detektálni, vagy ki van szorítva onnan. Azért fekete, vagy sötét, mert nincs kölcsönhatásban a fotonnal, ami csak a téridőben közvetíti a hatását. A nem elsődleges fekete lyukak egy kritikus tömeghatár elérése során keletkeznek. A beléjük zuhanó fermionokból álló anyag „elfajul”, vagyis az elemi részecskéikhez tartozó tömeg leválik róla és a fekete lyuk tömegét növeli. A visszamaradó elemi húr, pedig „szabad húrrá”, vagyis téridő kvantummá formálódik. Mint már említettem, a téridőben diffúz módon is keletkezhetnek tömegpontok, vagy sötétanyag részecskék. Ezeknek is van tehetetlensége, amitől a fiktív erők hatása alá kerülnek. Ennél fogva lassabban érik el végső állomásukat, a fekete lyukat. A kétdimenziós lepedőhasonlathoz visszatérve, ahol egy egész univerzumot vettem sötét foltnak a fehér vásznon, az univerzumon belül, az anyaggal átitatott téridő struktúrája is színesedik, az anyag megnyilvánulási módjai szerint. A fehér, vagy színtelen a tömegnélküli anyag, a színes lesz a tömeget viselő, a fekete pedig a tisztán csak tömeget tartalmazó anyag. Most értem meg igazán a Hermészi gondolatot, ami szerint: ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent, a nagy és a kicsi abból van, amit energiának nevezünk.

Mivel a Higgs bozonnak olyan kicsi a tömege, hogy vele szemben a szimmetriához hihetetlenül nagy tömegűnek kellene lenni az anyagi részecskéknek, megoldatlan a probléma. Vannak rá ígéretes elméletek, és ide tartozik a húrelmélet M, vagy mindenség változata is.

Megjegyezném, hogy a valódi szingularitás, amikor minden energia egyetlen egy kiterjedés nélküli pontban található, az a metafizika, a transzcendens, a hit hatáskörébe tartozik. Azonban a diszkrét elemekből szétszórt „szingularitások”, nevezzük őket diszkrét potenciapontoknak, megfelelhetnek a húrelmélet felcsavarodott dimenzióinak. Ezekből jönnek létre egy irtózatosan rövid idő alatt a kiterjedt rezgő húrok, amiket Calabi-Jahu sokaságoknak nevezünk. Tegyük fel, hogy itt is van egy köztes állapot, vagyis a nullától a végesig terjedő időszak, amit az úgynevezett törtdimenziók, vagy fraktáldimenziók jelenítenek meg. Ezek még nincsenek az adagnak, kvantumnak megfelelő mennyiségnek megfelelően kiterjedt állapotban, de folyamatában vannak. Ebből a kaotikus, „befejezetlen” állapotból kiválva, születnek meg az entitásoknak megfelelő kvantumok. Vagyis az anyagot jelképező rezgő húrok típusainak. Amennyiben a rezgésekből álló entitások (elemi részecskék) bozonok, akkor azoknak van mezőjük is, a sokaságuk által. Amiből egy példány lehet a foton, a Higgs, és a G, Z, W bozon. Ha a téridő kvantumok sokasága egy anyagtalan mezőt képez, az a „sötét energiát” jelenti, amivel kivasalja, kiegyenesíti a téridő struktúra, mező görbületét. A „sötét anyagot” megjeleníthetné a graviton, mint a gravitációs mező bozonja, aminek csak a téridő begörbítő hatását érzékeljük. Ezzel igazolva lenne a ”bozonikus”, diszkrét téridő mivolta. (Talán a Higgs mező?) Viszont, ha a sötét anyag nem bozon, hanem egy diszkrét lepton, akkor van saját töltése, úgy, mint az elektronnak. Ezzel ez lenne a tömegnek saját „kvantuma”, a kvantumgravitáció anyaga. A kvarkok már tartalmaznák a sötét anyagot, amivel a színtöltés és az „Antiság” értelmezhető, szimmetriát mutat. A fermionok, már magukba foglalják a leptonokat is, vagyis a neutrínókat. A kiralitást és az „Antianyagságot”, csak a fermion szétbomláskor lehet rövid ideig tapasztalni, de ez is nehezen detektálható. Kivétel a pozitron, ami gyakrabban látható, mint az antiproton. (van aki Eltonnak nevezte) Ez az antianyag hiány, felfogható úgy is, hogy a téridő-struktúrának egy másik lokális halmazában ezek vannak többségben, és nem a „normál anyag”. Így a globális szimmetria nem sérül, csak ideiglenesen.

Egy korábbi bejegyzésemben, a 11 dimenziós húrelmélet kompakt dimenzióiról fantáziáltam. Amennyiben a standard modellből ismert elemi részecskék, közöttük a Higgs bozon is egy darab kompakt dimenzióból kibontakozott entitás, akkor már 17 dimenzióval számolhatunk. Azonban ezen az elven továbbhaladva, a téridő kvantuma is kompakt dimenziókból születik energiát képviselő részecskévé, entitássá. De talán még a tudatmező kvantuma a kvantum bit is ekkor jön létre, hogy információt társíthasson minden más kvantumhoz, hogy identitást adjon a számára.

Amennyiben a téridő egyik kvantumát, vagyis a „sötétenergia kvantumát” négy kompakt dimenzióból „állítjuk össze”, a másikat a graviton-mezőt szintén, akkor már 25 kompakt dimenziónál tartunk. A bozonikus, M húrelméletben 26 dimenzióval számolnak, amibe beletartozik a negatív tömegű tachion részecske is, ami csak fénysebességnél gyorsabban haladhat. Így megvan a negatív tömegű részecskénk is a Tachion formájában.

Azonban a Calabi-Jahu sokaságok, az ismeretlen darab számú dimenziók, valószínűleg tartalékosként, cserejátékosként, a kibontakozás folyamatában várakoznak a kispadon. Amennyiben a kvantum bit húrját, vagyis a kibontakozott dimenzióját is beleszámolom, akkor 27 kibontakozott dimenzió van aktív állapotban, a folyamatban lévők száma lehet több is, ami már aktívnak számít.

 Mivel a részecskék energiájának hierarchia problémája fennáll, ezeket a tartalékosokat tekintsük az egyensúly kialakításához kellő, vagyis a látszólag hiányzó energiát képviselő fraktáldimenzióknak. Tulajdonképpen ezzel a hierarchia „problémának tűnő” dolog megoldódni látszik, ha a működéshez, vagyis a mozgásban maradásához ezekre a törtdimenziókra is szüksége van egy univerzumnak. Ezekkel lesz egész, dinamikus és értelemmel rendelkező a világmindenség. 

/Főnixmadár univerzum. Összeomlás és kitágulás, skalármező energia átalakulása, pólusváltással? /

Egyre többen vallják a tudományos körökben is, hogy az ősrobbanás elmélet azon tétele, hogy egy egyszeri aktussal keletkezik a tér és az idő, nagyon nehezen magyarázható a normál emberi logikával. Az Isten általi semmiből való teremtéssel állítható párhuzamba az, hogy egy „skalármező” olyan óriási (végtelen) negatív energiával rendelkezik egy nagyon kicsi pontban, (gyakorlatilag a semmiben,) amiből aztán az inflációs tágulással, egy univerzumnyi energia és anyag keletkezik. A redukcionista tudósok azonban nem mennek „vissza” a semmibe, hogy abból eredeztessék az univerzumot, de hogy a teret és az időt egy végtelen sűrű és végtelen forró, kicsiny entrópiájú „kvázi atomból” származtatják, szintén nehezen fogadható el az emberi elme számára. Ezért olyan megoldásokat keresnek, amikben nincsenek végtelen mennyiségek. Ezt a kvantummechanika tárcán kínálja, hiszen abban csak véges, (re-normált) mennyiségek szerepelnek. Még a szuperpozíciót megjelenítő hullámfüggvény is véges számú lehetőségekkel számol.

Egy alternatívát kínál az, hogy nincs „szingularitás”, végtelen mennyiségek, hanem csak egy határok közötti ingadozás, ami a kitágulás, zsugorodás, hígulás, sűrűsödés az energia, és kondenzátuma, az anyag számára. Ezzel a metódussal, vagyis az univerzum kiterjedésével és összehúzódásával, nagyon sok dolog párhuzamba állítható, amit mindenki naponta tapasztalhat. Elég csak a kilégzés, belégzés folyamatára gondolni. Az ősi Hindu mítoszok szerint, az univerzum Isten létezésének, lélegzésének, alvásának és éberségének lenyomata. Vagyis nélküle nem létezhetne az a valóság, amiben mi szemlélők, tapasztalók vagyunk. Amennyiben a legkisebb kiterjedésében lévő univerzum olyan rendezettségi szinten van, ami már nem fokozható tovább, akkor megtörténik egy állapotváltozás, (pólus váltása az energiának) ami megfordítja a folyamatot és az a rendezetlenség, az entrópia növekedése felé veszi az irányt.

A rendezettséghez céltudatos munkát kell végezni, ezért nem lehet kihagyni az „eleve elrendeltséget”, a determinációt, és csak a vak véletlenre bízni a rendeződési folyamatot. Azonban ehhez, a véletlenre is szükség van, hogy az evolúciós (fejlődési) folyamathoz alternatív lehetőségeket biztosítson. Ahogy az emberi szabad akarathoz is választási lehetőség kell, mivel nélküle minden determinált folyamat nagyon rövid, vagy nagyon hosszú lefolyási idejű lenne. Ez két opció azonban nem kedvez az életté való fejlődésnek. Ez pedig egy olyan „rejtett”célja lehet az evolúciónak, ami az élet kialakulásához és fennmaradásához kell. Az életnek minden áron való fennmaradása az univerzumban, viszont olyan emberi cél, mondhatni lehetetlen küldetés, ami értelmet ad a létének. Az értelem, mint cél bele van kódolva abba a folyamatba, amit „fejlődési folyamatnak”, evolúciónak nevezünk? A kód megfejtése pedig, az öntudatra ébredés, amikor célba ér az evolúció?

 Ilyen például az energia „létformák” fejlődési folyamata is, ami „nem vész el, csak átalakul”. Az átalakulása, pedig determinált és sztochasztikus is egyaránt, ha a tudatot is egy energiaformának tekintjük. Az oksági elv szerint, minden megváltozásnak oka kell, hogy legyen. A véletlenre pedig, a variancia, a változatok bővítése miatt van szükség. Ebből az következik, hogy a véletlen is oka lehet valaminek. Amennyiben az univerzum, a világmindenség nem nyitott a végtelen felé, hanem egy zárt, véges rendszer, akkor az entrópia növekedése is egy véges folyamat, ami a teljes káoszba torkol.  A nagy reccsenek nevezet elmélet szerint, amikor megáll az univerzum tágulása, megfordul az entrópia növekedési folyamat, és az univerzum a zsugorodásával, egyre rendezettebb lesz. Mígnem, visszatér abba az állapotba, amiből egyszer kiindult. Ezt a ciklikusságot nevezhetjük a hamvaiból feltámadó univerzum elméletnek. Amennyiben ennek a ciklikusságnak nem tulajdonítunk semmilyen eltervezett célt, akkor elmondhatjuk népmesék kezdő mondatát, hogy „egyszer volt, hol nem volt.”

Megszületett egy univerzum, az evolúciója létrehozta benne a tudatot, az értelmes lényeket, akik ráeszméltek a világra és önmagukra. Majd eljön az idő, és minden erőlködés ellenére győzedelmeskedik a halál az élet felett. Az anyag egyre sűrűbb lesz, az elemi részecskéik kompaktifikálódnak, majd az univerzum is egyetlen pontba zsugorodik össze. Van benne logika, de ha elveszik abban a pontban minden információ, és nincs, aki értelmezze, akkor miért volt ez a fejlődés célja? Ha volt egyáltalán cél, ami vezérelte a megváltozási folyamatokat. Végül is nem egy jó kimenetelű kozmológiai elmélet. Azonban ne legyünk telhetetlenek a vágyainkat illetően. Ha „csak” évmilliárdokig létezik az élet, benne az értelmes lényekkel, akkor is elmondható, hogy annak megérte, aki megélte. Az más kérdés, hogy az ember egyéni élethossza ehhez képest említésre sem méltóan rövid. Viszont egy emberöltő alatt is rengeteget megismerhetünk a világról, de nem a teljes valóságról. Ezt bölcsen el kell fogadnunk. Az istenhívők szerint, van élet a halál után is, de az nem ezen a világon. Amennyiben az egy pontba zsugorodott univerzum egy más világ, ahol megmarad (megdermed) minden információ, megáll az idő, az valóban az örökkévalóságot jelenítheti meg. (De csak egy Isten számára.?)

Mivel nem ismerem a húrelméleti matematikát, megint csak a szómágiára vagyok utalva. Induljunk ki abból, hogy a dimenzió fogalma több féle képen is értelmezhető. Az első megfogalmazás szerint, a kiinduláspontból való kiterjedést és annak irányát jelenti. A kiterjedést lehet az erő hatásaként is értelmezni, amit egy vektorral, irányított nyíllal jelölünk. De lehetne a kompakt dimenzióban lévő potenciális erőnek, a kiterjedésben való megnyilvánulása egy dimenzió. Erre jó példa lenne az ősrobbanást megelőző „potenciapont”, ami kiterjedésével létrehozza a teret és az időt, majd energetikai állapotváltozások során az anyagot a többi dimenzióval egyetembe.

Amennyiben itt is a redukcióhoz fordulunk, vagyis a független adatok számát úgy, mint a térdimenziókat „szűkítve”, eljutunk a nulladimenziós ponthoz, akkor a fordított irányú terjedéssel, a tér és az idő visszatér a kiindulási pontjába. Ez a „bevonzás”, nem lehet analóg a tömegvonzással, mivel ahhoz tömegre van szükség, ami ebben az „ősatom” esetben még nem értelmezhető.

Ha a kiterjedés nélküli pontnak matematikai, filozófiai jelentést adunk, akkor az lehet egy esemény, vagy állapotjelző, vagy a koordinátarendszer origója. Azonban egy fizikai tartalommal bíró pont, mint a tömegpont, már nehezen képzelhető el kiterjedés nélkülinek. Habár a szingularitást is egy „különleges helynek” nevezzük, mégsem társítunk hozzá mérhető kiterjedtséget.

Mi van akkor, ha a valóságban léteznek olyan pontok, méghozzá egymástól elkülönülve is, amik kiterjedés nélküliek? Nevezzük kompakt extradimenzióknak őket. Amennyiben az egész világmindenséget kvantumosnak, szemcsézettnek tekintjük, akkor a fizikai mennyiségek is alapegységekből épülnek fel, ahogy azt az elemi részecskékből való felépülést, az összetett egység, a proton is igazolja. Ha a kvarkok és gluonok közösen atommagokat alkotnak, az elektronokkal, meg atomot, akkor tovább növekszik az összetett egységek száma egészen a rendszereket képező egységekig, mint például a Naprendszer, vagy az univerzum.

Ha az anyagot valóban egy, vagy több rezgő húrok alkotják, akkor miért ne tekinthetnénk a téralkotó dimenziókat is rezgő húroknak, amik a téridő kvantumát képezik? Ha meg felcsavarodott húrok is létezhetnek, akkor kompakt, az extradimenziók száma lehet 6-nál több is, ahogy már 26 dimenziónál is tart a húrelméletek egyike. Amennyiben a sötét anyagot is extradimenzió képezi, akkor azt tekinthetnénk a tömeget megjelenítő entitásnak, vagy akár gravitációs töltésnek. Mivel a téridő-kvantum kiterjedtsége, megnyilvánulása is erőhatással bír, kifeszíti, tágítja a teret. A sötét anyag tömegénél fogva pedig deformálja, elgörbíti a téridő struktúráját. Ha a téridő kvantuma is csak egy a Calabi Jahu sokaságok közül, akkor az extradimenziók száma tovább növelhető, a „funkcióikra”való tekintettel. Így nem csak a téridő kvantumait, az anyag elemi részecskéit, a hatásmezők közvetítőit jeleníthetik meg, hanem a „tudatmező” közvetítőit, a kvantumbiteket is.

Mivel mérettel, rezgésformával, és mértékkel bíró kvantumokról van szó, más értelmezést is kap a dimenzió szavunk. Például amivel a sebességet is jelöljük. A véges távolság és a véges időtartam hányadosa egy véges értékű sebességet eredményez. Itt lép be a fénysebesség, mint egy állandónak, etalonnak a szerepe. A Planck-távolságnál és Planck-időnél nem tudunk kisebb értéket, ezáltal a fénynél nagyobb sebességet mérni. Azonban elképzelni lehet, ahogy a Tachion esetében. Ez viszont felveti azt a lehetőséget, hogy a fénysebességnél gyorsabb jelátvitel, kommunikáció is lehetséges. Ez már felvetődött a kvantumelméletben, az összefonódott részecskék esetében. Az azonnali hatás, viszont, kicsit olyan, mintha negligálná az időt. Amennyiben a valóságban létezik a téridő-kvantum, akkor az időnek van egy legkisebb egysége. Az időtlenséget fenntarthatjuk a megnyilvánulatlanságnak, vagyis az abszolút mozdulatlanságnak. Ezt a mozdulatlanságot viszont, csak relatívan lehet képezni, álló viszonyítási pont formájában. A valóság egy dinamikus létező, vagyis valóban minden mozog. Mivel még a kompakt dimenziók is a téridő struktúrájával együtt mozognak, nehéz a mozgásukat lekövetni. Talán csak a (gravitációs) hatásuk alapján, ahogyan a sötét anyag esetében. Mivel nem ismerünk más kölcsönhatási sebességet, mint a fényét, tegyük fel, hogy csak a kompakt dimenziók képesek arra, hogy gyorsabbak, akár egy tachion.

Ha az információ kvantuma képes erre, akkor az azonnali hatás értelmet nyerhet. Mivel a közvetítője nem ütközik semmilyen akadályba a téridőben. (A bozonok, nem csak azonos helyen, de nagyon kiterjedt helyen is elvannak egy/azonos időben.) Ez az időtartam lehet a téridő-kvantum sajátidejével is azonos, ennél fogva a Planck-időnél rövidebb, vagy kisebb tartam. Ezt az időtartamot pedig lehet irányultság nélkülinek is tekinteni, mivel szimmetrikus a múlt és jövő irányát tekintve.

A Minkowski féle négydimenziós téridő tömbben „jelen van” a múlt és a jövő. Csak a szubjektív tapasztalón múl, hogy melyik irányt választja gondolatban az „azonnali” információszerzéshez.

Bevezetésként egy pár idézet ahhoz, hogy kibonthassam a véleményemet a témáról.

„A tudományos redukcionizmus szerint, az emberi elme működése az agy működésére vezethető vissza – az agy működése az idegsejtek működésére, ami a molekulák, majd atomok és szubatomi részecskék működésére, az pedig a szubatomi részecskék tér-idő koordinátáira, azaz számokra. A redukció végén tehát nem „anyag” áll. Az már persze filozófiai kérdés, hogy mennyiben tekinthetők objektív létezőnek a világ alapjait leíró matematikai modellek, de attól, hogy valami nem anyag, még nem feltétlenül csak a fejünkben létezik, erre jó példa a téridő apró görbületei.”

***

„A klasszikus számítógép az információt kétállapotú bitekben tárolja (a bit bármely időben 0 vagy 1 állapotú), a kvantumbit (qubit) egy időben tartalmaz komponenseket, amik több helyen, különféle állapotokban lehetnek ugyanazon időben. A kvantum számítógép a bemenő adatokat párhuzamosan dolgozza fel. Ez a számítógép nem továbbfejlesztett változata a mi laptopjainknak, hanem egy más minőségű és képességű gép, inkább kutatásokban, szimulációkban, kvantummechanikai összefüggések vizsgálatára használható.”

***

„A fraktálok sem nem kétdimenziósak, sem nem háromdimenziósak, hanem matematikailag valamilyen tört értékű dimenzióval írhatók le. Végtelenül ismétlődő, gyönyörű mintázatokként jelennek meg, amik véges területű, de végtelen kerületű szerkezettel rendelkeznek.”

„A fraktáldimenzió egy olyan mérőszám, amely leírja egy fraktál formájának „gyűröttségét” vagy „szabálytalanságát” és azt, hogy mennyire tölti ki a teret. Míg a hagyományos geometriában egy vonal 1 dimenziós és egy felület 2 dimenziós, a fraktáldimenzió általában nem egész szám, ami azt jelzi, hogy a fraktál jobban „behálózza” a teret, mint egy egyszerű vonal, de nem tölti ki teljesen a felületet.„

***

A laikus elképzelésem szerint: A kvantumról az tudható, hogy nem töredéket, hanem mindig egész számú egységet, adagot jelent. Ha ezt kiterjesztjük a dimenziókra is, akkor a dimenzióegységek, vagyis azok számossága is kvantumos, egész adagokat jelent. A húrelmélet 11 db. dimenziói is egységet, „töretlen számot” jelentenek.

Tegyük fel, hogy az extradimenziók, azok a felcsavarodott egész dimenziók, amik „kvázi”kiterjedés nélküli pontban vannak. Ha elképzeljük egy dimenzió pontból való dinamikus kiterjedésnek, mint egy időbeli eseménynek a folyamatát, akkor a nullától az egységnyi adagig bezárólag, megjelennek a folyamatban a nem egészek, vagyis a „tört dimenziók”, a fraktáldimenziók.

 Ezen törtdimenziók szerepét lehetne az információegységhez (tudathoz) kapcsolni úgy, hogy a kvantum bitek szuperpozícióját, vagyis a valószínűségi hullámfüggvényét összeomlasztó választást megelőző határozatlanságot, a fraktáldimenziók jelenlétével lehetne szemléltetni. Ezek jelképezik a véges”területű” szuperpozíciót, az összes lehetséges formálódó változatot, pedig a fraktál végtelen kerülete, amiből a megfigyeléssel történő kiválasztás (kivágás) hozza létre az egészdimenziót, az egységet, a jelet, a határozott információ-kvantumot. Ezek a „kiválasztott” infó-kvantumok azonban mégis csak olyan építőkockái a valóságnak, amik se nem az objektív, se nem a szubjektív valóságot alkotják, hanem mindkettőt egyszerre. Tulajdonképpen egy szubjektum, az én, is másként tapasztalhatja meg, mint az összehangolt konszenzuson alapuló tapasztalati „tény” valóságát. Tulajdon képben a valóság, egy fluktuáló kvantummezővel való interaktív folyamatnak a leképeződése a tapasztalók számára. Mivel az anyagot is le lehet redukálni olyan kvantum szintre, (elemi húrokra) hogy már nem lehet különbséget tenni a rezgő húrról szóló információhalmaz, és az azt tartalmazó kvantumbitek között. Vagyis az anyagnak, mint rezgésekből álló kvantumos húr létformája és az információegység, mint kvantumbit között. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy az információ, így maga a tudat is energia kvantumokból, rezgésekből tevődik össze. Az anyag és a szellem közös nevezőre hozása, vagyis a szintézis, a rezonancia, mint az energiák összehangolt megnyilvánulása.

Van már olyan elmélet is, amely szerint az anyagmentes, vagyis gravitáló anyagtól mentes térben gyorsabban telik az idő, mint például egy galaxison belül. Az általános relativitás szerint, ez még a földön is kimérhető az eltérő gravitációs hatás alatt álló óráknál. Ezt a GPS rendszer működése is igazolja.

Amennyiben igaznak bizonyulna a téridő-kvantumok létezése, amikhez a leggyorsabb időmúlást, sajátidőt rendeljük, akkor ahol a téridő struktúrában sűrűbb, tömeget viselő anyagi részecske található, ott egy lokális ”buborék” képződik, amelyben, lassabban telik az idő. Ezt úgy is lehetne értelmezni, mint ha egy nagy tömegű objektumban, egy fekete lyuk központjában, már nem lenne téridő-kvantum. Ami miatt lassan múlik benne az idő, azt a tömeggel rendelkező részecskék hosszabb sajátideje okozza.

Kívülről nézve, a fekete lyuk eseményhorizontjánál, a „bőrén” már nagyon lassúnak tűnik az idő múlása. Ha a belsejében lévő „szingularitásra” gondolunk, akkor ott már nincs is téridő, vagyis idő, ami múlhatna, a tér dimenziói pedig felcsavarodnak egy kompakt tömegpontba, aminek nem értelmezhető méretbeli kiterjedtsége. Ezzel az eseményhorizonton belül csökken a „tömegpontok” sűrűsége, de a létszáma nem. Az eseményhorizonton beleüli térfogatot tulajdonképpen, azok a töredék térdimenziók (nevezzük fraktáldimenzióknak) adják ki, amik még nem alkotnak kompakt dimenziókkal bíró tömegpontokat, vagyis sötétanyagot. Ezek a tömegpontok, akár a bozonok, azonos „helyen” is tartózkodhatnak, amit akár szingularitásnak is nevezhetnénk, ha végtelen tömegről, vagy nulla távolságról lenne szó. De ebben az esetben véges tömegről, és az eseményhorizontig kiterjedt térfogatról van szó, ami egy fekete lyukat jellemez. Amennyiben az eseményhorizonton kívülre is „kiterjed” a tömeghatás, akkor egy gradiens szerint változik az időegység, vagyis az idő lokális helyi múlásának adagja. Ez az „időadag” az adott gömbfelületre vonatkozik, ami a gravitációs potenciál függvénye.

„A gömbszimmetrikus fekete lyuk eseményhorizontjának sugara egyenesen arányos a fekete lyuk tömegével. A klasszikus sűrűség fogalmunk ugyanakkor arányos a tömeggel és fordítottan arányos a térfogattal. Mivel a fekete lyuk térfogata az eseményhorizont sugarának köbével arányos, a sűrűség fordítottan arányos a tömeg négyzetével, vagyis minél nagyobb tömegű egy fekete lyuk, annál kisebb a sűrűsége. A galaxisok közepén található fekete lyukak sűrűsége összemérhető a víz sűrűségével.”

Ez magyarázható lenne azzal a feltevéssel, hogy a töredékes térdimenziók, vagyis a fraktáldimenziók alkotják azt a térfogatot, ami a fekete lyuk „bőrén” belül található.

„A klasszikus mechanikában egy adott pont gravitációs potenciálja megadja azt a tömegegységre jutó munkát, ami szükséges egy tárgy elmozdításához a gravitációs mezőben a rögzített referenciapontból egy adott pontba. Elektromos mezőben ennek megfelelője az elektromos potenciál, ahol a tömeg szerepét a töltés játssza. A referenciapont, ahol a potenciál nulla, megegyezés szerint végtelenül távol van minden tömegtől, ez pedig negatív potenciált eredményez bármilyen véges távolságon.”

Amennyiben feltételezzük, hogy van gravitációs töltés, akkor annak az a tömegpont felelne meg, amely kiterjedés nélküli, vagyis a kompakt térdimenziókban (sötét anyag) található. Ez meg azt feltételezi, hogy a tömegnek is van egy minimális adagja, kvantuma, amit a megmaradó töltésének nevezhetünk. Ezt meg igazolhatná az, hogy a sötét anyagnak csak a tömegét tudjuk érzékelni, más tulajdonságát nem.

Amennyibe a fekete lyukak eseményhorizontján kívül is vannak „gravitációs tömegpontok”, ergo töltések, akkor azok az elemi részecskékhez is kapcsolódhatnak, mintegy ballaszt, ami nehezíti őket a téridőben való mozgásukban. Felmerül a kérdés, ha egy tömeges részecske belekerül a fekete lyukba, akkor mit őriz meg az identitásából? Ha csak a tömegét, annak is töltését tartja meg, akkor hová lesz az információja, ami alapján azonosítható, mint például az elektron részecske? A válasz az, hogy kompakt, extra dimenzió lesz belőle, ami ugyan megőrzi az információt, de azt nem lehet detektálni, mivel elvegyül a tömegpontok, fraktáldimenziók sűrűségében, a fekete lyuk (bőre), eseményhorizontja alatt.

A Heliopoliszi papok, Thoth (Hermész) tanításait egy szellemileg nagyon fejlett civilizáció (Atlantisz) örökségének tartják. A smaragd tábla szövege alapján, minden mindennel összefügg, „amint lent, úgy fent, amint kint, úgy bent, ahogy kicsiben, úgy nagyban, az erő, a rezonancia dominál”.

Eddigi írásaimban a létező legkisebb dologra, a téridő kvantumára helyeztem a hangsúlyt. Azonban nem mehetünk el a felcsavarodott kompakt dimenziók mellett, mivel mindennek ők adják a lehetőséget aktivizálódásukkal, a térbeni kibontakozással. Így jutottam el arra a következtetésre, hogy az információnak is kell lennie legkisebb egységének. Ha ezen egység is egy lehetőségi állapotban, felcsavarodva várja a kibontakozást, akkor a Purusa, a tiszta tudat képe merül fel a képzettársítás során. Azok a felcsavarodott dimenziók, amikből az anyag elemi részecskéi bontakoznak ki, a Prakriti fogalmát jelentik. Tulajdonképpen a Hindu mitológia már megalkotta a Nagy egyesítő elméletet azzal, hogy e kettő egyesüléséből születik meg az univerzum. Az anyagnak az a rendeltetése, hogy az evolúció számára lehetőséget, alapanyagot szolgáltasson. Az evolúciónak pedig az a rendeltetése, hogy a tiszta tudatnak, szellem (kvantum biteknek) anyagi részecskékkel való társulásával, számtalan kombinációs lehetőséget hozzon létre. Amikor valamilyen kombináció időben sokáig fennmarad, mint például a proton és elektron alkotta hidrogén atom, akkor van lehetősége az evolúciónak arra, hogy olyan konglomerátum, (szellemi) anyagi szerveződés megalkotására, ami anyagcserét végez, reprodukálja önmagát. Tulajdonképpen kimeríti az élőlény fogalmát.

Mivel a Föld nevű bolygón kialakult az élet, a tudat is önmagára ismert élőlényekhez kapcsolódó formában, az Emberi faj eljutott olyan szintre a tudatosságban, hogy szabad akarata van az életének irányításához, és nem csak az ösztönök, érzelmek, a „tudattalan szubrutinok” irányítása alatt áll. Ezzel eljutott olyan szintre a szellem anyaggal való társulása, hogy nem csak az „anyagi evolúció” a meghatározó eleme a fejlődésének, hanem a szellem evolúciója veszi át a főszerepet. Ez hozta létre a civilizációkat, azokat az emberi társadalmakat, amelyek felismerve a természeti törvényeket, azokat a saját szolgálatukba állítják. Így jutottunk el arra a tudományos és technológiai szintre, amivel kijutunk a világűrbe. Olyan szerkezetet küldtünk ki a Naprendszerbe, ami már kilépett annak határán túlra. Olyan eszközökkel figyeljük az univerzumot, amelyek ellátnak majdnem az „idő kezdetéig”. A tudomány és a vallások egyaránt, azt a kezdőpontot keresi, amelytől eredeztetni lehet a tapasztalható valóságot. A tudomány az „ősrobbanásban”, a vallásos hit Isten teremtésében találja meg. De valóban így van e?

Azt nem kell bizonyítani, hogy csak a Földön alakult ki az élet, mert máshol még nem találtuk meg ennek a jelét. A galaxisunkban százmilliárdnál is több csillag, annál is több bolygó van, de még nem jelentkeztek olyan élőlények, akik legalább olyan képességekkel rendelkeznek, mint az ember. Még ha azonos időben, vagyis egyidejűleg létezik két csillag körül egy-egy civilizáció, még akkor is gondot jelent a távolság, mivel még a fénysebességet nem tudjuk „lekörözni” ahhoz, hogy azonnal információt cseréljünk egymással.

Tegyük fel, hogy az univerzum, a galaxisaival és bolygóival, csak egy-egy lehetőségnek az evolúciós próbája ahhoz, hogy létrejöjjön az élet és vele az én, az öntudatos lény. Ha a multiverzum sémában gondolkozunk, akkor minden univerzum is egy sikertelen próbálkozás a téridőben, kivéve a miénket, mivel mi a tapasztalói vagyunk. Még nem az idegen, még fejlettebb civilizációknak, csak a sajátunknak, de már ez is elért evolúciós célnak számít, ha a Tudat ebben az univerzum formációban, a Nap körül keringő Földön, már önmagára ismert.

Az egyesített húrelmélet, vagy az M elmélet, 11 dimenzióval számol. Amennyiben egy dimenziót megfeleltetünk egy kibomlott húrnak, a kompakt, vagy extradimenziókat, pedig felgombolyodott dimenzióknak, akkor az elemi részecskéknek megfelelő húrokon túl, „megszámlálhatatlanul” sok extradimenzióval számolhatunk. Mivel ha az egydimenziós húrokból, azok rezgési energiáikból, „létformációiból” anyagi részecskék konvertálódnak, miért ne lehetne belőlük nem anyagi részecske, például tér és időkvantum? Tegyük fel, hogy vannak ilyen kvantumos fenomének. Ha már feltételezésekkel élek, akkor azt is fogadjuk el, hogy az extradimenziók, vagyis a felcsavarodott húrok nem csak egyesével, hanem párosával, sőt hármasával, négyesével is ki tudnak bontakozni a „pontszerű” állapotukból. A párosan kibomlott húrokból zárt hurok lesz, mondjuk bozonok, a hármasával kibomlókból az „egzotikus részecskék”, a négyesével kibomló pedig egy speciális létező, a téridő-kvantum születik.

Az idő dimenziója, (kibomlott húrja) ehhez a háromhoz kapcsolódik a dinamika, az együtt mozgás által. Mivel a mozgásnak sebessége van, a fénysebesség pedig határsebesség is egyben, ami egy kvantumos szemlélet szerint nem növelhető, vagy csökkenthető a végtelenségig. Ezért az időnek is van egy legkisebb adagja, legrövidebb húrja, ami a térével kompatibilis, legalább is a téridő-kvantum esetében.

A megmaradási tételek, szimmetriákon alapulnak, azonban vannak sérült szimmetriák is univerzális szinten. Ezt az univerzális szimmetriát a kiterjedt (aktív) és a kompakt (passzív) dimenziók, (húrok) között kell megtalálni ahhoz, hogy mindenség megmaradási tétele teljesüljön.

A húrelmélet szerint, minden részecskének van egy neki megfelelő húrja, vagyis van a gravitációért felelős húr is, ami a graviton részecskét képezi. A hatásközvetítők, mint bozonok, olyan részecskék, vagyis zárt húrok, amik a találkozásuk esetén nem pattannak szét, hanem együtt maradva felveszik egymás aktuális idejű rezgésformációját, ami miatt nem különböztethetők meg egymástól, mintha csak egy helyet foglalnának el a térben. Ha szétválnak, megőrzik ezt az állapotot, de tükörképei lesznek egymásnak, mint „összehangolódott” részecskék. Ha ez a fermionokra is igaz, akkor ebbe beleszólása van az extra, vagyis a kompakt dimenzióknak is, mivel az általános, vagy a szuper szimmetria ezt igényelheti. Ebből adódóan, a sötétnek nevezett anyag és energia, az extra dimenziók aktiválódásának lenne tekinthető. Ha a „tömeghiányt” pótoló sötétanyagra, vagy a téridő tágítást (Anti gravitáció) okozó, sötét energiára gondolunk, akkor ez egy globális kiegyensúlyozást, szimmetriát eredményező folyamat univerzális szinten. Mivel nem minden dimenzió van aktív állapotban, a passzív dimenziók szerepe is számíthat az egyensúly szempontjából. Ha arra gondolunk, hogy egy teljesen kiegyensúlyozott rendszer nem mozdulhat, mivel ha „lefagy”, mozdulatlanná lesz, akkor ezt megakadályozandó vannak olyan kompakt, lehetőségi állapotban lévő dimenziók, amik azt a szerepet töltik be, hogy a rendszert állandó mozgásban tartsák. Amennyiben az univerzum tágulását ebből a célból keletkező téridő-kvantumok okozzák, akkor a sötét energia titka lelepleződött. Mivel szétválasztottuk anyagi és nem anyagi létformákra a kibontakozott dimenziókat, az extra, vagy kibontakozatlan dimenziókat egy lehetőségi, potencia állapotba sorolnám. Ezzel az extradimenziók, bármelyik létformát magukra ölthetik, amikor az valahol szükségessé válik.  

Itt szeretném bevonni a dimenziók, aktív húrok közé, az információ kvantumát, a Q bitet. Amennyiben a nem anyagi létezőkhöz tartozik, van külön hatásmezője is, mint az anyagiaknak, és akkor azt tudatmezőnek nevezem. Ha minden anyagi húrnak van saját, róla szóló információja, identitása, akkor a tudat is információ egységekből, kvázi húrokból formálódik. Legvégül önmagáról, vagyis a tapasztaló ön-tudatról is lesz egy információ egységcsomag, az ÉN. Ezek az egyéni tapasztalók, az információk további egyesítésével létrehozzák a közös tudatot, a tudatnak legnagyobb halmazát, amik Q bitekből vannak. Amennyiben ez a tudás már nem fér bele egy egyén agyának feldolgozó kapacitásába (a hardverbe), akkor a „kint maradt” információk, a tudatmezőben fennmaradnak, még akkor is, ha az egyéni agyak, memóriatárak már törölték az adott információt. Az ezoterikus tanok szerint, ez lenne az Akasha krónika, amiből le lehet hívni bizonyos információkat az univerzumra vonatkozóan. Ha ez valóban igaz, akkor közelebb juthatunk a valósághoz, annak működési módjához. Talán még az ÉLET megszületésének pillanatához is, ami már az értelmére is rávilágít.

Adalék a kompakt dimenziók értelmezéséhez.

Tegyük fel, hogy az előbbiekben említett felcsavarodott „extra”dimenziók egyik „típusa” a sötét anyag, aminek az a tulajdonsága, hogy tömeget képez egy nagyon kicsire zsugorodott pontban. Ez a pontba befelé irányuló vonzó hatást eredményez. Ezek a tömegpontok nagyon kicsi energiával, de vonzzák egymást, sűrűsödésre hajlamosak. Azonban mint önálló entitások, nem olvadnak össze egy még nagyobb kiterjedésű önálló entitássá, hanem egy maximális sűrűségű halmazt képeznek. Ez a halmaz lehet akár olyan rendezett formátumú, alacsony entrópiájú, hogy a kritikus sűrűség elérése esetén, állapotváltás, (identitásváltozás) következik be, és téridő-kvantumokként újjászületnek. Ez lenne az inflációs tágulás, amikor a másodperc töredéke alatt, óriási kiterjedésű téridő tartomány keletkezik egy lokális helyen. Vagy másképpen fogalmazva, a sötét anyag, sötét energiává alakul át. A vonzásból taszítás lesz, de ez az átalakulási folyamat, a végtelen nagy, globális téridő-struktúrának egy lokális helyén zajlik. Lehetséges, hogy több helyen is, de más-más időpontban. Ezzel azt a nézetet elvethetjük, hogy az univerzum a semmiből keletkezett, viszont a multiverzum egy örökké létező valóság, amiben az „univerzumok” születnek és elhalnak a saját idejük lejártával. Akár a legkisebb létezők, mint a téridő kvantumai. Mivel az extradimenziók, a potencia „pontok” bármilyen entitás létformáját felvehetik, az anyag elemi részecskéitől az információ egységéig, (a Q bit) a szellemi és anyagi létformák mindenűt jelen vannak a GLOBALITÁSBAN, a világmindenségben, csak nem egy helyen és egy időben vannak olyan sűrűségben, amivel az erejük teljében létformákat (alkothatnak). Ez talán, azt a kvantummechanikai „feltételt” is magyarázza, hogy a valószínűségi hullámfüggvény összeomlasztását, a beavatkozást, vagy megfigyelést, a tudat erre való képessége okozza. Vagyis a szelleminek van kezdeményező képessége ahhoz, hogy változtasson egy bizonytalanságban leledző állapoton. 

A kis helyre feltekeredett extra dimenziók létezéséről.

A matematika tudománya szerint, lehetségesek a feltekeredett térdimenziók, amik a valóságot képezik, azonban nem tudjuk érzékelni őket a makro világban ahol élünk. A mikrovilág azonban van olya sokrétegű, és bonyolult, hogy számunkra észrevétlenül működjön. De hol is működhetne e rejtőzködő világ? A makro világ inherens részeként? Ez azt jelenti számomra, hogy a valóságnak nincs minden eleme egyszerre, egy időben kibontakozva a számunkra, akik tudatos észlelői, érzékelői vagyunk. Vagyis az a háromdimenziós tér, amiben mi a hely fogalmát is értelmezzük, a makro és mikrovilágot jeleníti meg. Ahogy egyre „mélyebbre” megyünk a mikrovilág felé, elérkezik egy határ, ahol megjelenik a bizonytalanság, az ok-okozat nélküliség, az összefonódottság, a szuperpozíció számunkra. De nem ér véget a makro világnak mozgalmas valósága, mert ezután jön az igazán parányok világa, a Planck távolságnál is kisebb méretek, amihez nincs hozzáférésünk semmilyen „mérőeszközzel”. Vajon mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy számunkra ez már a „káosz”, aminek a megértéséhez még nem adott képességet az evolúció? Tulajdonképpen az emberi agynak még tovább kellene fejlődnie ahhoz, hogy erre képes legyen. Talán még az ember élethosszának is növekedni kellene, hogy legyen ideje elérni a kívánt fejlettségi szintet.

A húrelméletek szerint, minden elemi részecske, ami létezhet, nyitott és zárt húrokból van, amiknek más-más a rezgésszáma. Az a terület, amit rezgése közben kitölt a húr, még egy atommagnál is kisebb. Tulajdonképpen csak az eltérő hatásukon, az egymással való kölcsönhatásukon keresztül lehet tudomást szerezni róluk, mivel annyira parányiak. Az egydimenziós húrok a véges hosszukban kiterjedt dimenziók közé tartoznak, mivel a rezgésük erre utal. A kiterjedés nélküli dimenziók, ennél fogva nem rezeghetnek, vagyis csak potenciális, lehetőségi állapotban vannak. Ha az anyagnak minden formája diszkrét elemű létező, akkor az „anyagtalan” téridő is lehet diszkrét elemekből, akár húrokból, vagy membránokból összeálló struktúra. Ha a téridő-kvantuma is egy rezgést felmutató elem, akkor hasonló azokhoz a húrokhoz, amik az elemi részecskéket alkotják. Ha ezeknek a téridő-kvantumoknak is van felcsavarodott, vagy inaktív példányai, azok is potenciális állapotban vannak. A rejtőzködés legjobb formája? (Ez lenne a semmi, ami ugyan van, de nem ad jelet magáról?) Ez egy nagyon leegyszerűsített formula, ami mindent a kiterjedt és felcsavarodott egydimenziós húrokra redukál. Ha jól belegondolok, akkor az aktívak alkotják a dinamikus káoszt, amíg nem alakul ki valahol lokálisan egy attraktor, ami a stabilitást, a rendet jelenti. Ha a rend alatt azt is értjük, hogy ciklusok szerint ismétlődően ugyan azt jeleníti meg egy húr, akkor még az idő is kvantumos, ahogy miden a (makro) és mikrovilágban.

Amennyiben elfogadjuk azt, hogy az anyagi, és a nem anyagi is lehet kvantumos, akkor a tudatnak is lehetne akár egy kvantuma, egy legkisebb egysége, ami szintén a rezonancia frekvenciára épül. A „tudathúrok” rezgésének azonban szinergiába kell jutniuk ahhoz, hogy entitássá fejlődjenek. Így minden együttműködő „tudat-kvantum”halmaz, más-más entitást, gondolati képződményt eredményez. Amennyiben a tudat egy olyan bonyolult biológiai konglomerációhoz tartozik, mint az ember, akkor ez a tudati attraktor, az ÉN tudatot eredményezheti. Ha megsérül a kvantumi szinergia, akkor felborul a rend, patológiás lesz a biológiai, tudati rendszer.

Tudattal való manipuláció.

Az ÉN tudat is egy mezőből szinergiával összeálló lokalitás, egy vonzó attraktor, ami befolyásolhatja a környezetét azzal, hogy szinkronizálja, szinergiába „kényszeríti” a többi tudatost, a kevésbé vonzó „éneket”, egy még erősebben vonzó ÉN. Vagyis a meggyőző erővel bíró, amit karizmának neveznek. Ennél már csak az van „magasabb” szinten, aki a tudatával, a gondolat (meggyőző) erejével fizikai tárgyakat is képes mozgatni, manipulálni. Amennyiben ez lehetséges, akkor a fizikai mezők manipulálása sem lehetetlen, ami visszahat az elemi részecskékre, az azokat keltő operátorokra.

/ Joda mester az ERŐ segítségével egy űrrepülőt emelt ki a mocsárból/

Ez a sejtésem szerint, csak a tudatmező és a fizikai mezők közös, együttműködő hatása, a szinergia révén lehetséges. Amennyiben a vonzókat taszítóvá, vagy fordítva, a taszítót vonzóvá lehet alakítani a tudat erejével, vagyis ha velünk van az ERŐ, akkor a tudattal való manipuláció lehetséges. Amennyiben ez a téridő kvantumaira is kiterjeszthető, akkor a térdimenziók kiterjesztése és felgombolyítása is megoldható az akarat erejével, a tudat célirányos felhasználásával. Ezzel megvalósítható lenne a térhajtómű, amivel, a fény sebességével, vagy annál gyorsabban is lehetne haladni, vagy helyet változtatni.

„Miguel Alcubierre elméleti fizikus által felvetett spekulatív megoldás Albert Einstein téregyenleteire. Ez a koncepció egy „téridő buborék” létrehozását javasolja, amely összenyomja a téridőt az űrhajó előtt, és kitágítja azt mögötte, lehetővé téve a fénynél gyorsabb utazást anélkül, hogy az űrhajó maga sértené a fénysebesség-korlátot. 

Hogyan működik elméletileg?

• Téridő Torzítása:Az Alcubierre-meghajtás nem magát az űrhajót gyorsítja fel a fénysebesség fölé, hanem magát a téridőt manipulálja. 
• Téridő Buborék:Az űrhajó egy „téridő buborék” belsejében helyezkedik el. 
• Előtte Tér-összenyomódás:A buborék előtt a téridő összenyomódik. 
• Utána Tér-tágulás:A buborék mögött a téridő kitágul. 
• Valódi Lépés a Célhoz:Az űrhajó így lényegében nem „halad”, hanem „vitorlázik” a téridő torzulásán, ugyanúgy, ahogy a hullámok hordoznak dolgokat a vízen. 

Miért spekulatív? 

• Negatív Energia Sűrűség:

Ennek a mechanizmusnak a megvalósításához negatív energiasűrűségű egzotikus anyagra lenne szükség.

• Egzotikus Anyag Létrehozása:

Jelenleg nincs bizonyíték arra, hogy az ilyen „egzotikus anyag” létezik, vagy hogy elő lehetne állítani.

Összefoglalva: Az Alcubierre-meghajtás egy matematikailag lehetséges,Einstein téregyenleteivel összhangban lévő elmélet, de a gyakorlati megvalósítása eddig lehetetlennek tűnik az egzotikus anyag hiánya miatt. „

Az idézőjelbe tett szöveget, az AI generálta.

Tulajdonképpen nem is vaktában lövöldözök a térhajtóművel kapcsolatban. A saját koncepcióm szerint, a csillaghajó rendelkezik egy olyan eszközzel, amivel egy eseményhorizont hozható létre körülötte. Ezen az esemény horizonton, egy gömbfelületen belül nem történik semmi érdemi változás, mivel a „fluxus generátor” csak a gömbfelületre van hatással, arra van pozícionálva. Mivel kétpólusú energiákról van szó, a gömbfelület egyik fele negatív energiájú, a térdimenziókat felgombolyító hatású, a másik fele pozitív energiájú, kiegyenesítő hatású, (de lehet a fordítottja is) így van a gömbön egy terminátor, egy elválasztó vonal, amin áthaladva a felcsavarodott dimenziók kibomlanak, mint a virágszirmok. A terminátor síkjára merőlegesen történik a hatásváltozás, ami elmozdulást eredményez a globális téridőben a gömb, illetve a benne lévő csillaghajó számára. Ez tulajdonképpen a térugrás folyamata, ami a negatív energiára és tömegre jellemzően időben visszafelé történik. Ez azt jeleni a pozicionáló számára, hogy a jövőbeni idő pozíciójukat, duplikálva kell megadni, hogy realitás legyen belőle. Az iránybeli pozíciót pedig, a terminátorra merőlegesen kell megadni. Az eredmény az lesz, hogy az idő nem változik, a megadott távolság fele pedig teljesül.

Ami a „fluxus-generátort” illeti, egy olyan szerkezet, amiben el van különítve egymástól a két energiát képviselő anyag, egy semleges anyaggal, vagy egy erős mezővel, a tudatmezővel, ami nem engedi őket az elválasztó felületen, (a terminátoron) akcióba lépni, csak az eseményhorizont két féltekéjének felületén. Ehhez valóban szükséges lesz, hogy az ERŐ velünk legyen.