Minden lehetséges

A közismert longitudinális hullám a hanghullám, amelyben a közeg részecskéi a hullám terjedési irányával párhuzamosan rezegnek. Gázokban, folyadékokban és szilárd testekben egyaránt képes terjedni, mivel ezek a közegek ellenállnak az összenyomásnak. Tulajdonképpen az elemi részecskék, az atomok és molekulák azok, amikből a hang terjedésének közege összeáll. Mivel, ezek részecskék az űrben nagyon ritkán helyezkednek el, a sűrű közeg hiánya miatt a hanghullámok elhalnak, közeg híján ki sem alakulnak.

Az elektromágneses hullám terjedése egy önfenntartó folyamat, amely során az egymásra merőlegesen rezgő elektromos és mágneses mező energiát szállít a térben. Az elektromágneses hullámok spektruma a rádióhullámoktól a látható fényen át egészen a gamma-sugárzásig terjed. A hullámterjedés útvonalát, maga az elektromágneses mező biztosítja. (Vagy a vákuum, a téridő?)

Más hullámokkal (például a hanggal) ellentétben az elektromágneses hullámoknak nincs szükségük közvetítő közegre.

Mivel a hanghullámokhoz rugalmas ütközésre van szükség, az elektromágneses hullám transzverzális jellege miatt, nincs ütközés, csak öngerjesztés, ami a „közegnélküli” haladást eredményezi.

A transzverzális hullám, terjedés közben visszaverődhet, megtörhet, elhajolhat vagy elnyelődhet, a közeg tulajdonságaitól és a hullám frekvenciájától függően. Ha bár, nincs szüksége közvetítő közegre, viszont az anyagnak tömeget viselő formájából is van olyan közeg, amiben terjedni képes.

Pár mondat az elektromágnességről. Az elektromos töltés monopol, mivel van pozitív és negatív forrása, hordozója, az elektron és a proton, és az „anti párok” pozitron és antiproton.

Amennyiben szupravezetőnek tekintem a téridő struktúrát, akkor az is taszítja a mágneses mezőt.  Ha egy téridő kvantumot taszítónak tekintek, akkor annak vonzó párja a sötét anyag kvantuma lesz, aminek így van monopol párja, az elektromos töltésekhez hasonlóan. Mivel az anyagok mágnessége dipólos, vagyis nem fizikailag választható ketté, azt annak tudhatjuk be, hogy az elektromos „térerő” sokkal erősebb, mint a mágneses „térerő” az atomokban. Ez a szétválaszthatatlanság, az erős kölcsönhatásnak, a magerőnek, és a fizikai anyag tömegének, a vonzó gravitációnak köszönhető. Azonban, ha az elemi részeke szintjére lebontva vizsgáljuk, a tömeget viselő elemi részecskékben már eleve benne van a gravitációnak vonzó hatása, a sötét anyag, ami a mag erővel együttesen keletkezik a vákuumból.

A hő mozgásról: A hő az energia egy olyan formája, amely a rendszert alkotó atomok és molekulák mikroszkopikus szintű, rendezetlen mozgásából (rezgéséből, forgásából, haladásából) adódik. Tulajdonképpen, az anyag elemi részecskéinek közegében alakul ki a hő, mint egy folytonosan lévő energiaforma. Ezek alapján a hő, általában nem csak sugárzással, hullámszerűen terjed a hideg felé, hanem közvetítőközeg áramlásával.

A hőmozgás intenzitása (a részecskék átlagos mozgási energiája) egyenesen arányos az abszolút hőmérséklettel. Magasabb hőmérsékleten a részecskék gyorsabban mozognak. Ha a húrelmélet alapján tekintek egy elemi részecskére, akkor az a folyamatos sajátrezgése, (rezgésmódusa) miatt létezik.

Az lenne a kérdésem, hogy a részecskék (húrok) gyors sajátrezgése képez e hőt, a vákuumban, a téridő struktúrában? Mert ha képezne, akkor az elemi részecske saját, belső energiája elfogyna, és idővel megszűnne létezni. Abszolút nulla fokon (-273,15 °C vagy 0 K) a klasszikus fizika szerint a hőmozgás elméletileg megszűnik, és a részecskék (hő által generált) mozgási energiája nullára csökken. Az űrben való tehetetlenségből adódó haladómozgás, 0 Kelvin fokon is megmarad?

          Kozmológiai szempontból nézve: Amennyiben elfogadjuk, hogy a téridő kvantumos, diszkrét elemekből álló közeg, akkor minden ami mozgásban lévő, az elemi részecskétől kezdve a galaxisokig ebben a közegben mozog. A tömegnélküliek fénysebességgel, a tömeget hordozók attól kisebbel. De miért van egyáltalán a sebességnek felső korlátja egy szuper-folyékony közegben? Mondjuk, a kauzalitás miatt, hiszen A-ból B-be nem lehet azonnal, nulla idő alatt eljutni. Azonban, ha valóban nincsen a téridőnek, mint szemcsézett közegnek (dinamikai) viszkozitása, akkor sebességkorlátozó hatása se lehet. Vagyis, a gyakorlatban is lehetséges a fénysebességnél nagyobb sebesség, ahogy azt az inflaton mező tágulása megjelenítette anno. Azonban a feltételezett inflaton mező, nem azonos a mai 4D téridővel, a 3D térrel, az anyagmentes vákuummal. Mivel már a (feltételezett) feladatát elvégezve, megszűnt létezni abban a státuszban.

[„Mi történt az inflaton mezővel? Amikor az inflaton mező elérte az energiaszintje minimumát, az infláció leállt. A mezőben maradt energia részecskékké (például kvarkokká, elektronokká és fotonokká) alakult át – ezt a folyamatot nevezik újrafűtésnek (reheating). Ez a pont jelenti a „hagyományos” forró ősrobbanás kezdetét.” (AI-mód)]

Ez azt jelenti számomra, hogy nem a „forró” ősrobbanásban keletkezett a tér és az idő, mert előtte volt egy „hideg” robbanás, ami még ősibb a forrónál.  

Amennyiben eltekintek az inflatontól, mint nem igazolt nagyenergiájú skalármezőtől, és helyette az öröktől fogva létező diszkrételemű téridőt veszem skalárnak, az antigravitációs hatásával, akkor a sötét energiára is van konkrét jelöltem. Ebben az esetben a diszkrét téridő struktúrájának, úgymint „szuper folyékony fluidumnak”, van kvantum gravitációs jellegű, nyomó hatása a benne lévő tömegnélküli anyagra is, csúsztatófeszültség (súrlódás) formájában. Ez magyarázatot adna a fénysebesség maximált voltára. Viszont a 0 Kelvin közeli viszkozitás hiányt nem a téridő struktúrára, hanem a fermionok szuper folyékony anyagi közegére értelmezzük. Ezek szerint, a téridő 0 Kelvinen, az abszolút nulla fokon való fluktuációja lenne az a „fényközeg” ami a fékező hatást jelenti az EM sugárzás számára?

Röviden és tömören: Amint egy harmadik testet adunk a kettősrendszerhez, a kölcsönhatások olyan bonyolulttá válnak közöttük, hogy a testek mozgása kaotikussá válik.

Nem hogy az univerzumban, de még a galaxisunkban is olyan sok test, korpusz van valamilyen „elhatárolt rendszerben”, hogy a mozgásukban garantáltan van jelen káosz.  

Felmerül a kérdés, hogy akkor miként lehet kozmosz, vagyis rend a káoszból?

Amennyiben az univerzum teljességéből indulok ki, elsőnek az ugrik be, hogy a káoszban megjelenik egy attraktor, egy nagy vonzó, amely pórázon fogja az elszabadult testeket. A tudomány itt említi a primordiális, elsődleges fekete lyukakat, amelyek már az elemi részecskék plazmából való kicsapódása után kialakultak. Már felfedezte a tudomány a Laniakea-szuperhalmazt, ami egy nagy vonzója az univerzum galaxisainak. Annak ellenére is, hogy a téridő tágulásával minden test, távolodik minden testtől.  

De maradjunk csak az említett három testnél, amelyek egymáskörüli mozgását nem tudja stabilan rendbe, vagyis stacionárius állapotba hozni, se a gravitációs vonzás, se az antigravitációs taszítás, vagyis a sötét energia. Mindenképpen a kiszámíthatatlanságra vannak ítélve, ha egy mindentől elkülönített rendszerként tekintünk rájuk. Azonban a valóságban ez nem lehetséges, mivel az elektromágneses és gravitációs mezők mindenűt jelen vannak a hatásukkal.

A kozmológusok szerint, az univerzum még ma is homogén és izotróp képet mutat a maga végtelenségében. Ebből meg az következik számomra, hogy minden, mindennel összefügg az univerzumban. Viszont, ha valóban csak egy Nagy attraktora, létezik a Laniakea, akkor már van egy részhalmaza, ami a rendet, az összetartozást erősíti, a sötét energia széthúzásával szemben. Mivel a mi galaxisunk is ehhez a vonzóhoz kapcsolódik, mint egy „hosszúpórázra fogva”, nem a szétszóródok, közé tartozik, van esélyünk arra, hogy egy olyan méretű és tömegű szuper nagy fekete lyukba zuhanjunk, ami majdan a visszapattanó univerzumot eredményezi. Tulajdonképpen nem a végső feldarabolódás, a megsemmisülés, hanem az újjászületés ígérete van abban, hogy a Laniakea féle nagy attraktorba tartunk.

Az a felismerés, hogy az univerzumban nem csak egy nagy vonzó van, hanem rengeteg halmaz, galaxis fekete lyukak tömegei, amik összetartóak, előbb, vagy utóbb legyőzik a széthúzást, a téridő nyúlását, vagy gyarapodását. Hosszútávon, korszakokon át, kialakul vonzók és taszítók között egy egyensúly közeli állapot, ami az állandó állapotú univerzumra jellemző. Végül is úgy gondolom, hogy a téridő struktúrája nem egy keletkező, hanem örökkévaló „közeg”, amiben az anyagi testek mozognak, összecsomósodnak, majd szétszóródnak.

A nagy globalitást tekinthetjük a nagybetűs KÁOSZNAK, amiben hierarchikus lokalitásokban van jelen a REND. Az entrópia növekedése a káoszt támogatja, a rend, pedig ellene jön létre. Amikor az anyagot energia bevitelével, időlegesen hosszútávon stabil, rendezett állapotban találjuk (tartjuk), akkor az abból való tudatos építkezés, rendtartás, újabb stabilan fenntartható állapot létrejöttét okozhatja. Az a jelenség, amit életnek nevezünk, ennél fogva bármikor, bárhol előfordulhat az univerzumban. Az élet velejárójaként felbukkanó tudat, (én tudat) a jelenségek, az univerzum tapasztalója szintén megjelenhet az arra alkalmas lokális helyeken.

Ehhez a léttapasztaláshoz, csak egyetlen dolog szükséges, az oksági tényező, (kauzalitás) vagyis egy olyan információterjedési sebesség, ami nem végtelen gyors, nem azonnali hatást jelent minden helyen és időpontban. Ezt a korlátozott sebességet mutatja fel az elektromágnesség és a gravitáció hatásának terjedési sebessége. Ez biztosítja az úgynevezett idővonalat is, amit az entrópia növekedéséhez társítanak. Ebből levonhatjuk azt a következtetést is, hogy a fénysebességnél kisebb sebességen zajló eseményekről lehet következetesen, racionálisan gondolkodni, mivel felette már a káosz bizonytalansága, a véletlenszerűség, az irracionalitás van „helyzetben”.

Azonban a matematika és kvantumfizika lehetőséget ad arra, hogy olyan elméleteket alkossunk, amelyek axiomatikusan, deduktív logika, kvantumlogika, alkalmazásával, értelmezhető eseményeket modellezzen. Ez már a tudattal való rendteremés a káoszból, amit egyszerűen fantáziának, vagy intuíciónak nevezhetünk.

Ami a három test kaotikus dinamikáját illeti, a valószínűség alapján felbukkanó „eredő attraktor” rendet rakhat benne, de csak akkor, ha a külső körülmények zavaró hatásától „időlegesen” eltekintünk.  

Kiegészítés a három test problémához.

Van egy sci fi regény, és abból egy film, aminek a címe az, hogy A háromtest-probléma. Bizonyára az volt megtévesztő, az általam írt potszban, hogy nem határolódtam el a regény vagy a film címétől. Elnézést kérek, nem volt szándékos a képzavar.

Mivel abban a filmben három csillag mellett, van egy negyedik test is, egy lakható bolygó, ami körülöttük kering egy rövidtávon kiszámítható, periódusokkal, ami katasztrófákkal terheli a bolygót. Ez adja a film cselekményének apropóját. Mivel a filmben már négy test alkot egy zárt rendszert, három csillag és a bolygó, aminek el kell viselnie az égi mechanika következményeit, így nem a fizikában, a mechanikában tárgyalt elkülönített, három test problémájáról szól.  Részemről a Káosz és a Rend egymáshoz való viszonyát próbáltam fejtegetni, nem fizikai, hanem kozmológiai, filozófiai szempontból.   

Az alábbiakban felsorolt „számok”, olyan tudományos alapon kimért értékeket jelölnek, amik döntően befolyásolják az univerzum, és benne az élet megjelenését.

Az első szám az N: Az univerzum azért olyan hatalmas kiterjedésű, mert a természetben van egy döntő szerepet játszó nagy szám, az N, amelynek értéke 1 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000. (10³⁶) Ez az atomokat összetartó elektromos erőnek és a köztük fellépő gravitációs vonzóerőnek az arányát adja meg. A gravitációs erő a gyengébb.

A második szám: az ε (epszilon), amelynek értéke 0,007, azt adja meg, hogy az atommagok mennyire szorosan kötöttek, és hogyan formálódott ki minden - Földünkön is létező - atom. Ennek értéke szabályozza a Nap energiatermelését, továbbá azt, hogy a csillagok hogyan változtatják a hidrogént a periódusos rendszer valamennyi elemévé. A csillagokban végbemenő folyamatok magyarázzák, hogy a szén és az oxigén miért sokkal gyakoribb, mint az arany vagy az urán. Ha ε értéke 0,006 vagy 0,008 lenne, mi nem létezhetnénk.

A harmadik szám: az Ω (ómega) az univerzumunkban levő összes anyag mennyiségét méri - a galaxisokét, a diffúz gázfelhőkét és a "sötét anyagét". Ez az Ω árulja el nekünk az összehúzó gravitációnak és az univerzum tágulásának viszonyát. Ha ez az arány jócskán meghaladna egy bizonyos "kritikus" értéket, akkor világunk már rég összeroppant volna; ha viszont sokkal kisebb lenne, akkor sem galaxisok, sem csillagok nem alakulhattak volna ki benne. Úgy tűnik, hogy a tágulás kezdősebessége nagyon pontosan be volt hangolva.

A negyedik szám: a λ (lambda) létezésének kimutatása az 1998-as év legnagyobb tudományos szenzációja volt. Kiderült, hogy egy nem is gyanított új erőhatás - a kozmikus "antigravitáció" - befolyásolja univerzumunk tágulását, jóllehet milliárd fényévnél kisebb méretekben nincs kimutatható hatása. Ahogy táguló univerzumunk egyre sötétebbé és üresebbé válik, úgy gyűri egyre inkább maga alá ez az erő a gravitációt és a többi erőhatást. Szerencsénkre (és az elméleti szakemberek nagy meglepetésére), a λ értéke nagyon kicsi. Ha nem így lenne, akkor hatása leállította volna a galaxisok és a csillagok kialakulását, tehát a kozmikus evolúció már tényleges megkezdődése előtt kifulladt volna.

Az ötödik szám: Q  Minden kozmikus szerkezet - a csillagok, a galaxisok és a galaxishalmazok - gyökerei egészen a Nagy Bummig nyúlnak vissza. Univerzumunk szerkezetét egyetlen Q szám határozza meg, amely két alapvető energiafajta aránya, és értéke 1/100 000. Ha Q valamivel kisebb lenne, az univerzum élettelen volna és szerkezet nélküli, ha pedig sokkal nagyobb lenne, akkor olyan viharos hely volna, amelyben sem csillagok, sem bolygórendszerek nem maradhatnának fenn, és amelyet hatalmas fekete lyukak uralnának.

 A hatodik szám: a D dimenzió meghatározó jelentőségű szám már évszázadok óta ismeretes, jóllehet most új szemszögből ítéljük meg. Ez a tér dimenzióinak száma a világban, a D, amely három. Ha D kettő vagy négy volna, nem létezhetne élet. Világunk negyedik dimenziója az idő, amelynek a többitől teljesen eltérő módon "beépített" iránya van: benne csakis a jövő felé "mozoghatunk".

Ez a hat szám egy univerzum "receptjét" adja meg. Ráadásul a folyományok (időbeni eltolódás) érzékenyen függnek a számok tényleges értékétől: ha bármelyikük "elhangolódna", nem létezhetnének sem csillagok, sem élet.

Erre alapozva jött létre a Gyenge Antropikus elv, amely kimondja azt a kozmikus „finomhangolást”, amely nélkül nem lenne élet és tudatos megfigyelője az univerzumnak. A kvantummechanika elmélete szerint, a szuperpozícióban lévő végtelen sok „keletkezési” lehetőség közül ez az egy univerzum teljesíti ezt a követelményt. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy hány próbálkozás után jött létre a megfigyelőjét is tartalmazó univerzum.

Az erős Antropikus elv szerint, már nem csak a türelmes próbálkozás (finomhangolás), hanem a céltudatos tervezés eredménye az általunk, tudatos emberek által tapasztalt univerzum. Ez már felveti a tervező létét, aki nem lehet más, csak a teremtő Isten.

Az Isten általi teremtés hat (munka) napja:

Az egyszerűsített verzió:

1. nap Világosság és sötétség
2. nap Az égboltozat alsó és felső vizeinek szétválasztása
3. nap A szárazföld és a növények megteremtése
4. nap Az égitestek megteremtése
5. nap A vízi és égi állatok megteremtése
6. nap A szárazföldi állatok és az ember megteremtése
7. nap Isten megszenteli a 7. napot és megpihen. (munkaszüneti nap)

Ha az lenne a feladatom, hogy valahogy megfeleltessem egymásnak a felsorolt fizikai „állandók” 6 számát és azt a teremtési napok számához illesszem, az egy lehetetlen küldetés, de vágjunk bele!

Azzal kezdeném, hogy egy már transzcendens létezőt, a teremtő Istent nem lehet kihagyni a számításból. Tulajdonképpen az „Ő” számításainak kell olyan sorba rendezést, (munkanapokat) találni, ami megegyezne az általunk ismert kozmológia és fizika tudományos eredményeivel.

A kezdetben csak az Isten van a kész tervével, hogy egy univerzumot teremtsen, amely egy leendő avatárja az Ember számára legyen.

A tudomány szerinti kezdet, egy parányi energiacsomósodás, ami csak a végtelenekkel jellemezhető. Végtelen nagy nyomás, forróság, sűrűség. A tér és az idő is ebben rejtőzik kibontakozatlan állapotban. Ez lenne a „ 0 nap”, a mindenség szuperpozíciós állapota.

Az első napot a robbanás, a kitágulás jelenti, amivel kibontakozik a tér és az idő. /Isten lelke lebeg a sötét mélység felett/

A második napot, ami a tudomány szerint 3perc, a kvark-gluon plazma fénye világítja be. /és lett világosság/

A harmadik napon kicsapódnak a plazmából az elemi részecskék, amik majd a többi elemmel az anyagot és az antianyagot alkotják. /A vizek elválasztása./

A negyedik nap, szimmetriasérüléssel kezdődik, az antianyag átminősül ismeretlen sötét anyaggá, a normál anyag, csomósodásba kezd a gravitáció hatására.  A sugárzó, hullámtermészetű és a gravitáló, részecske természetű anyag szétválik. /A felső víz és az alsó víz, amiből kiemelkedik a száraz anyag./

Az ötödik napon, a kémia és a biológia szabályai szerint, megjelennek a nehezebb elemek, az összetett struktúrák, a bolygók, a galaxisok, az élet. /Ég és a Föld, növények, állatok, flóra és fauna/

A hatodik napon, az evolúció létrehozza a tudatot, az értelmes lényeket, az embert, aki tapasztalója lesz önmagának és a világnak. / Isten az Ember teremtésével elérte a célját, megszületett az értelembeli hasonmása, aki majd avatárja lesz az idők, korszakok folyamán./

A hetedik nap már nem munkanap, a fizika törvényei szerint működik magától a világ. Ehhez tartozik az entrópia is, amely növekedésnek indult az első naptól kezdve. /Isten megáldja művét és nyugovóra tér./

Ezt úgy lehetne értelmezni agnosztikusan, hogy az evolúció fizikai, kémiai, biológiai, pszichológiai szinten is elérte a végső célját. Nincs további teendője, mivel ezt már az entrópia elvégzi helyette. /Isten aludni tért./

Tudományos értelemben pedig, nem is kell Isten, mert elég az, ha a szuperpozícióból a legjobbat, az életre hangolt univerzumot hozza ki a véletlen.

Egy elgondolás a többdimenziós kvantumvilág azon jelenségeiről, ami UFO, UAP, USO neveken említenek az őket tapasztalók.

A többdimenziós kvantumvilágot ma a tudomány a húrelméletekkel, a kvantumhurok gravitációs elmélettel írja le. Azonban nem tud ajánlást adni arra, hogyan lehet tapasztalni e kvantumokat, a Planck méretű 10^-35 kicsinységük miatt. Tulajdonképpen az egyének szubjektív tapasztalataira vagyunk utalva, az objektívnak tartott valóságról. A nagy számok törvénye alapján, lehetne konszenzust alkotni arról, hogy egy sokak által tapasztalt dolgot objektíven valósnak tekintsünk. Erre jó példa lenne a Gizai nagypiramis, hiszen az emberiség 5000 éve azon a helyen találja mozdulatlanul. De mi van azokkal a mozgó objektumokkal, amiket időben változó helyen és időben változó sebességgel tapasztalunk? Nyilván a mai mobiltelefonos világban sűrűbben kerülnek lencsevégre az objektumok, amikről ennek ellenére sem tudjuk eldönteni a valós, egyértelmű mibenlétüket. Vagyis maradnak olyan fenomének, amik nem fedik fel magukat egyértelműen, vagy akár megfoghatóan.

Most jön az ötletem: Az általunk tapasztalt háromdimenziós térben rengeteg kompakt, felcsavarodott és kibontakozó félben lévő fraktáldimenzió rejlik, amelyek nem csak a MI emberi megfigyelésünk számára vannak ott, hanem a „mások” számára kiterjedt dimenziókban lévő megfigyelők is „megteremthetik” belőlük a saját valóságukat. A szuperpozícióban, vagyis a tömbuniverzumban lévők jól megférnek egymás zavarása nélkül.

Azonban előfordulhat olyan ritka eset, amikor a közös állapottérből, egy lokálisan azonos vonatkoztatási rendszerből, azonos nézőpontból történő megfigyelés által, azonos helyen bukkan fel egy objektum, amit párhuzamos dimenziókból szemlélnek azonos időben a szemlélőik. Ami a mi szemszögünkből egy mozdulatlan tárgy, az lehet a mások dimenziójából egy objektumnak az elhagyott lenyomata, árnyék vetülete. /Vagy éppen egy kibontakozó megvalósulási folyamat, ami a konfigurációs mezőből indulva, két világ számára is megvalósul egyszerre. A szuperpozíciónak olyan felbomlása, amiben az összefonódott részecskék, és azok aktuális távolsága, a megfigyelőik számára közös objektumot produkál.

Mivel a gravitáció közvetítő kvantuma, a graviton tömegnélküli, a Higgs bozon meg nagyon kicsi tömeggel rendelkezik (a mi általunk tapasztalható valóságban), a többi dimenziókban, párhuzamosan is megjelenítheti a közvetítője, a graviton. Vagyis a bozonok által egybeérnek, átfedhetik egymást azok a valóságok, amiket egy lokalitásban alakítanak ki a saját megfigyelőik.

Tudom, hogy ez az általunk nem tapasztalható dimenzióban, a párhuzamos világban létező megfigyelőt is feltételez. Ez meg azért elég merész feltevés, mert könnyen a metafizika, vagy a vallások területére sodródunk át. Azt viszont senki sem állíthatja, hogy az emberek nem tapasztalnak igazolhatatlan jelenségeket. Ezért nem lehet azonnal hazudsággal, vagy őrültséggel vádolni azokat, akik beszámolnak ilyen különleges esetekről.

A kérdésem az, hogy amennyiben mindent, ami a világmindenséget alkotja, a Planck távolságnál is kisebb húrok, és azok rezgései képviselnek, akkor milyen erő készteti rezgésre a húrokat? Vagyis, honnan kapja az energiát egy húr ahhoz, hogy saját frekvenciája, rezgési modusa, (alakja, identitása) legyen? Miből van a húr, vagyis milyen fenomént, netán „anyagot”, képzeljünk el rezegni?

Továbbá, időben meddig rezeghet egy húr, ha a kölcsönhatásokban állnak egymással, amely során veszíthet az energiájából?

Ha egy húr nem veszít energiát, vagyis időben állandóan azon az energiasűrűségen marad, akkor örökmozgónak minősül e, vagy sem?

Az entrópia növekedése, egy olyan megfigyelt és „igazolt szabály”, ami alól kivételt képeznek a húrok?

Jelen ismeretink szerint, 4 féle erőhatási „típus” létezik, a gravitáció, az elektromágnesség, az erős és a gyenge, amin a kölcsönhatások lebonyolódnak. Azok a kölcsönhatások, amik az univerzumban lezajlanak az ismert elemi részecskék, jelen esetben a feltételezett húrok között. Azonban a nullponti energiával is kell számolni, mivel az is „közbeszól”, mint egy energiabank, az anyag általi megnyilvánulásokba.

Ebből a húrok állttal keltett rezonanciatengerből alakul ki az általunk tapasztalható valóság? Tulajdonképpen, csak az a szubjektív valóság, amit az egyéni elmék tapasztalnak. Mivel a mindenség, a globalitás ilyen módon való tapasztalása lehetetlen, a távolságok és az idő „adagokból való végtelen” nagysága miatt.

Mivel a tér, erőhatása is kvantumokból van (térerő), az idő kvantuma, meg nem pozitív kovariáns vele, a mértékük nagysága nem a lineáris összefüggés szerint változó. Tulajdonképpen a lokalitásokban más és más, mint globálisan. Amennyiben az energia univerzális szinten nem megmaradó mennyiség, akkor csak az energiabank, a nullponti energia, a vákuum energiája az, ami örökké megmaradó, nem a disszipáció állttal elillanó mennyiség. Az univerzumot pedig csak a vákuumból kicsapódó energia jeleníti meg, ami már nem megmaradó.

Ez engem a Hindu mitológia szerinti keletkezési elméletre emlékeztet, amikor az univerzumot kibocsájtja magából a teremtője, majd visszavonja magába egy bizonyos idő múlva. Amennyiben ennek is vannak különböző idejű ciklusai, akkor egy olyan világmindenséget kell elgondolnunk, amely örökké megváltozó, csak az őserő, a nullponti, vagy helyzeti energia, „a potencia” állandó.

A matematika szerint, na meg a szuperszimmetria szerint, negatív energia is lehetséges. Amennyiben a nulla energiánál több a pozitív energia, akkor a nulla után van a negatív energia. Ha a számegyeneshez hasonlóan a mínusz felé haladva növekedik a negatív energia értéke, az olyan lenne, mint amilyen a pozitív irány felé való értéknövekedés. ? A tükrözés alapján igen.

„A kvantumféreglyukak létrejöttéhez szükséges negatív energia, így energia szabadul fel. Ha ezen vákuumfluktuációk idejét kicsit meghosszabbíthatnánk, akkor a vákuum energiasűrűségét e nullenergia-szint alá juttatnánk, és így egy negatív energiasűrűségű mezőt hoznánk létre.” Wikipédia

A vákuum, vagy nullponti energia, tehát még nem negatív, csak akkor, ha az energiasűrűségét nulla alá „szorítjuk”, valami módon. Tulajdonképpen a vákuumfluktuációk időtartamát kell meghosszabbítani ahhoz, hogy negatív értéket kapjunk. Az univerzum térideje igen nagy léptékben sima, görbületmentesnek látszik. (Ez lenne a tükör) A benne lévő anyag, és a tömeg pozitív energiája görbíti be elliptikussá a téridőt, de csak lokális helyeken. A sötét energiát téridő tágítónak, és görbület kisimítónak, anti- gravitációs hatásúnak tekintik. Azonban a sötét energia még nem negatív energia, vagyis féregjárathoz és Warp meghajtóhoz alkalmatlan. Tulajdonképpen a vákuum manipulálása nélkül nem állítható elő negatív energiasűrűség. Itt jelentkezik az idő szerepe abban, hogy a fluktuáció periódus idejét megnövelve, a negatív energia sűrűsége is növekedjen. Erről a gumilepedős hasonlat jut eszembe, de fordított irányban, ahol ”megcsípve” felhúzzuk a sima lepedőt. Ez a „húzóerő” lenne a negatív energia megnyilvánulása.

Mivel a nulla energia a pozitív, negatív tökéletes egyensúlyát (azonos értékét jelöli), előjel nélküli különös „helyzeti”, nullponti energiának nevezzük. Mivel olyan, hogy nincs egyáltalán semmilyen energia, nem fordulhat elő a megmaradási tételek miatt. Az időbeni eltolást elvégezhetjük az idő tükörszimmetrikus volta miatt, egészen a „tükörig”, vagyis a nulla időig, majd tovább „toljuk”a negatív időben a felső határig. Azért nem írok végtelent, mert ha már mindent kvantumok alkotnak, akkor az idő is kvantumokból áll. Az energia végtelen nagyságának értékét, a szingularitást, a kvantumosság feltétele miatt nem lehet elérni. Azonban a megszámolható végtelent, a mindenféle kvantumok, tér, idő, energia, dimenziók, darabszámára tartogatom.

Tapasztalati tény, hogy a pozitív energiának van taszító és vonzó hatása, az elektromágnesség miatt. Ilyen alapon akár a negatívnak is lehetne. Mivel a szuper szimmetria alapján nem tudjuk megkülönböztetni a pozitívot a negatívtól, nem csak „egy” univerzum létezik. Úgy, hogy mindennek van ellenpárja, a tükörben, vagy annak túloldalán. Ez lenne az ikeruniverzum, aminek egyik fele negatív alapon, a másik fele pozitív energiaalapon létezik.

Amennyiben az egzotikus anyag nem csak az ikertárs univerzumban található, hanem a miénkben is, akkor nincs is értelme az ikerségnek, mivel ott meg normál anyagnak, és vele antianyagnak is kell lenni. Maradjunk egyelőre az egyke univerzumnál, ha a kaszkádszerűen szaporodó sok világ elméletet is elvetjük.

A mindenséget ezek alapján olyan szuperszimmetrikusnak kell tekintenünk, amelyben ott rejtőznek a még megnyilvánulatlan lehetőségek is, kompakt dimenziók formájában. Amennyiben az egzotikus anyag negatív energiából jön létre, akkor ennek pozitív, antianyag párjának is kell lennie. Így fordulhat elő az a lehetőség, hogy az univerzumon belül jól elhatárolódva egymástól, kétféle egzotikus, és antianyag anyag létezik. Az egyik jelölt lenne a sötét (fekete) anyag, aminek csak a gravitációs vonzó hatását ismerjük. Adódik a lehetőség, hogy a másikat világos (fehér) anyagnak tekintsük, ami a gravitációnak a taszító hatását kelti. Ezek kvantumai lehetnek a tömegnek, amely kvantumok összegződhetnek, kötésbe, szimbiózisba kerülve az elemi részecskékkel, azoknak tömeget adva. Egy olyan elemi részecske, mint az elektron és a pozitron, elemi elektromos töltéssel és hozzárendelt gravitációs töltéssel, nyugalmi tömeggel rendelkeznek.

Amennyiben egyik féle „tömeg kvantum” sem lép kölcsönhatásba az elektromossággal, akkor az így kétpólusú gravitáció kvantumait, (kvázi töltéseit) ismerhetjük fel bennük. Ennél fogva a sötét energia (fajta) feleslegessé válik. Ekkor van létjogosultsága a kétféle gravitációs mezőknek, amiknek közvetítő bozonjai, graviton részecskéi vannak. Ha már a kvantumosságra építjük az elméletet.

Amennyiben ezek a részecskék a húrelméleti térdimenziók rezgéseiből jönnek létre, akkor a pozitív és negatív energiákat viselő részecskék és antirészecskék is a kvantumos térhúrokból erednek. Ennél fogva több húrnak kell alkotnia „bránokat”, hogy egy elemi részecskét hozzon létre, mivel a töltést, a tömeget, a mágneses momentumot, a spint is meg kell jelenítenie egy időben.

Magam részéről az ismeretlen egzotikus anyagot olyan kibontakozó félben lévő húroknak tekintem, amik még nem képeznek teljes kvantumot, „mérhető” energiaadagot ahhoz, hogy egy entitást, elemi részecskét képezzenek. Ezeket a kibontakozó félben lévő húrokat, fraktáldimenziók sokaságának (Calabi-Yahu tereknek) nevezném. A negatív energiát pedig úgy kellene át definiálni, hogy nem nullaértékű a sűrűsége, nem egy hiány, hanem más „irányba” fókuszált hatóerő, ami a pozitívval mindig ellentétes. 

A matematikusok, Einstein általános relativitáselméletének felhasználásával, olyan elméleteket dolgoztak ki, amelyek felvetik az egzotikus anyagok létezését. Ilyen a bozonikus húrelméletek és a kvantum hurok gravitációs elmélet is.  A fénysebességet meghaladó tachion, és a graviton, ezekhez az elméletekhez tartozik. A gravitáció kvantálása sok nehézséget okoz, mivel olyan gyenge hatása van az elektromosságéhoz képest, amit a gyakorlatban nehéz elkülönítve kimérni. Elméletben azonban lemehetnek a Planck méretekig, hogy a fénysebességet még nem átlépve, modellezzenek elképzelt dolgokat. Azonban az LHC-ben kimutatott Higgs bozon, ami a Higgs mezőnek egy kvantuma, nagyon kis tömeggel rendelkezik. A szuperszimmetria szerint, öt különböző tömeg értékű bozon is lehetséges. Amennyiben a Higgs skalármezőt megfeleltetjük a 4D téridőnek, akkor a benne lévő feltételezett, de ismeretlen bozonok is a kompakt dimenziókban, vagy a fraktáldimenziókban leleddzenek. Tulajdonképpen a már kibontakozott 4D téridő struktúra további dimenziókat rejt magában, amiket csak feltételezhetünk, egy elgondolás alapján, de megismerésük a valóságban lehetetlen küldetésnek számít. Olyan állapotegyenlet kellene az egzotikus anyagra, anyagokra, amiből szétválasztható irányok szerint a pozitív és negatív energiák sűrűségi állapota is.

Miguel Alcubier nevéhez köthető egy mező, a negatív tömegű egzotikus anyag, a (Warp meghajtó), a gravitációs hullámok meglovagolása, szörfözés a téridőn keltett hullámokon. Jelenleg a sci fi birodalmába tartozik, azonban azt gondolom, hogy az emberi elme képes lesz megalkotni a térhajtóművet, amivel más csillagok lakható bolygóira utazhatunk, ha a Föld már lakhatatlanná válik. Ebben egyedüli ellenségnek, csak az IDŐ mutatkozik számunkra. Hogyan lehetne megnövelni a periodikusban fluktuáló téridő-kvantum amplitúdóját, amivel a saját idejét is megnöveljük?

Arról már nem is szólva, hogy a pozitív és negatív energiák flukszuskondenzátorát is meg kell építeni, hogy a dimenziókat a kellő irányba lehessen állítani. Valójában ez lenne a lehetetlen küldetés.

A keletkezés, mint egy kezdethez kötött dolog, annyira természetesnek tűnik az ember számára, hogy a világmindenség keletkezését is ide sorolja. A ciklusokon alapuló időfelfogás is ehhez kapcsolódik, hiszen rengeteg kezdet és vég tapasztalata igazolja. Az emberi elme, kétféle módon gondol a keletkezésre. A vallásos ember elfogadja a semmiből való teremtést, mint egy aktust, amihez egy teremtő Istent vizionál, és hisz benne. A tudományosan gondolkodó ember nem gondolja, hogy a semmiből lehet teremteni valamit, hanem valamilyen energiaformát képzel a dolgok keletkezése mögé, mint meglévőt. Ilyen elvi alapon áll az ősrobbanás elmélet is. Az viszont már problémás lehet, hogy csak az „energiakoncentrátum” állapotváltozásától, (az ősrobbanástól) származtatja a teret és az időt. Mintha az előzmény öröklétező, vagy időtlen létforma lenne, nem úgy mint az, ami később keletkezett belőle.

Amennyiben igaz, hogy a tér és az idő, csak két fogalom, amit az ember alkotott magának, akkor ezek voltak az első létezők az anyagi keletkezési folyamatban. De hol volt ekkor még az ember? Az energia átalakulási folyamatok hozzák létre azokat a dolgokat, amik tapasztalhatók, vagy nem, de magát a tapasztalót is egy evolúciós folyamat hozta létre. Tulajdonképpen a tér és az idő is egy kialakult energiaforma kell, hogy legyen. Az Einstein által összegyúrt téridő már egy dinamikus létező, mivel a tömeg által hajlítható, a görbületében feszültség, erő van definiálva. Mi van akkor, ha az előzmény energiakoncentrátum, egy mérhetetlenül nagy értékű erő, és ebből csak parányi része alakul olyan energiaformákká, amit hatásmezőknek, anyagnak, életnek, majd végül tudatnak nevezünk?

Az univerzum téridejében lévő távolságok akkorák, hogy fényút távolságokban mérjük, de nem láthatjuk az „út” végét, az univerzum határát, mivel korlátozott a fény sebessége. Ehhez még hozzájön az a „felfedezés”, hogy az univerzum gyorsulva tágul. Mondhatjuk azt is, hogy a téridő gyarapodik. Ez mondjuk, igazolja az univerzum dinamikáját, fejlődési folyamatát. A kozmológusok szerint, az ősrobbanás pillanatától inflációs tágulás indult, és ezt követte az anyag „kicsapódása” a vákuumból. Tegyük fel, hogy az infláció, mint univerzumkeltő folyamat, nem egy kivételes eset, hanem az őskoncentrátum ciklikusan ismételgeti. Ennél fogva több univerzum is keletkezik, majd hő halált hal, egy végeláthatatlan folyamatban. Vagyis az egymás mellet, esetleg egymásba fonódó univerzumok képezik a multiverzumot. Azonban nem egy párhuzamos dimenzióban vannak az univerzumok, hanem az egymást követő inflációkkal folyamatosan táguló téridőben. Ez némileg ellent mond a homogenitás és izotrópia tapasztalatának, de mint említettem, nem látunk túl az univerzumunk határán. Ezért egy, vagy több univerzum odaképzelése, nem ördögtől való dolog. Azonban az őskoncentrátumnak nevezett, mondjuk ki, a priori fekete lyukból sem csak egy darabot vehetünk alapul egy multiverzum koncepcióban.

Kiegészítés a sok világ elmélethez.

Az egyszerűség kedvéért, legtöbbször kétdimenziós síkon magyarázzák el a dolgot, amivel persze a háromdimenzióshoz képest is egyszerűbb, hiányosabb lesz a lényeg. Azért maradok a kétdimenziósnál, mert valóban nagyon bonyolult lenne a világegyetemet térfogatában „átfogóan” értelmezni.

Az anyagtalan téridő-struktúrát, tekintsük egy fehér vászonnak, amin elszórtan foltok vannak, amik egy-egy univerzumot jelenítenek meg. Ezek a (dinamikus) foltok lehetnek olyanok, mint egy szétterülő festékpötty, ami ahogy növekszik, egyre világosabb lesz, majd felszívódik a vászon anyagában. Lehetne fordítottan is, hogy előbukkan a tiszta vásznon egy nagy halvány folt, ami elkezd összehúzódni, és sötétedni, mígnem egy kicsi fekete pötty lesz belőle. Három dimenzióban a szikvízben keletkező buborékokhoz hasonlítható a legjobban. Ezt a sok világhoz vezető keletkezést, lehetne az inflációs tágulással indítani, vagyis a vászon megszövési folyamatával. Azonban a kezdeti „ősatom” ehhez olyan ellentmondást tartalmaz, ami a véges kiterjedtséggel rendelkező ősatom, végtelen nagy energiája, (nyomása, hőmérséklete) között feszül. Ezt a feszültséget kellene valahogy feloldani ellentmondásmentesen.

Erre teszek most egy kísérletet azzal a feltevéssel, hogy az energia, a méret, a tartam, az adag véges, kvantumos, viszont a darabszám lehet megszámlálhatatlanul végtelen. Ha a fehérvászonnál maradok, annak a szövése folyamatos, a foltjai megszületnek, gyarapodnak, stagnálnak vagy zsugorodnak, majd felszívódnak. A létszámuk folyton változó, ezért nem megmérhető. Mivel a kiindulásnak a négydimenziós téridőt veszem alapul, az ehhez járuló energiát, két pólusra kell osztani. A taszító és vonzóerőkre. Ezek sem lehetnek végtelen nagyok, ezért a legkisebb hatásúakra osztom fel őket. Ehhez szolgál a téridő-kvantuma, amelynek egyik pólusa a vonzó adag, másik pólusa a taszító adag. Amikor kiterjedőben van, akkor taszít, amikor zsugorodóban, vonz. Amennyiben ezen, kvantumok darabszáma megszámlálhatatlanul sok, akkor a hozzájuk tartozó összegzett energia is az. Mivel a téridő kvantuma dinamikus, ennél fogva a belőle felépülő téridő struktúra is dinamikus, fluktuáló. Ha az inflációval járó gyarapodás megállna, (elkészülne a vászon) akkor is megmarad a fluktuáció, a kétpólusú energia állapotváltásai miatt. Statikus, mozdulatlan állapotban csak abban a pontban lehet, ahova a vonzóerő „húzta”. Ez a pont egy (különleges) helyzeti energiapont, a potencia. Amennyiben végtelen sok ilyen apró pont lenne azonos időben, azonos állapotban, akkor az ősatomot képezné, de mivel felosztottuk pólusokra, amik nem azonos időben, hanem saját időben aktívak, a legkisebb hatást keltve, a végtelen darabszámuk miatt egy folyamatosságot keltve képezik a struktúrát, a négydimenziós téridőt. A szuperszimmetria feltételezése miatt, ennek a viszonylagos egyensúlynak, ami az anyagtalan téridő struktúrára jellemző, az anyag megjelenésével sérülnie kell. (megjelennek a foltok a lepedőn) Mivel azt is feltételezzük, hogy a foltok végesek térben és időben, az energia, ami az anyaghoz kötődik, nem veszhet el, ezért a folt felszívódása a vászonról azt jelenti, hogy újra téridő kvantumokká alakul az anyag.  Tulajdonképpen ez egy olyan kozmológiát jelent, ami egy univerzumra vonatkozva keletkezést és felszívódást jelent a téridőben. A multiverzumra, a sok világra vonatkozóan viszont, folytonosan átalakuló, állapotváltozások sorozatát jelenti. Amennyiben létrejön egy olyan univerzum, amelyben felbukkan a tudat, az információ értelmezése, az értelem, akkor az olyan parányi a mindenséghez képest, mint egy darab téridő kvantum a végtelen sokhoz képest. Mivel eddig még a Naprendszeren belül sem igazoltuk más életforma jelét, nem hogy a galaxisunkon belül, akkor a saját univerzumunkban feltételezett idegen civilizációk léte is kérdéses. Ha van egyáltalán, a felkutatása nagyon fejlett technológia és időigényes. Arról nem is szólva, hogy az idegenek nem tolonganak a galaxisunk és a Naprendszer határán, bebocsájtásra várva.

(Azonban néhány tudós szerint lenne rá esély.)

#

Inverziós távolság alatt azt érti a kozmológiák egy típusa, amikor a gravitációs vonzás, taszításba vált át. Tulajdonképpen van egy határ, ameddig a tömeg, a tömegekből álló rendszerek, vonzzák egymást. (mivel a hatás, a távolság négyzetével arányosan csökken) Ezen a határon túl tulajdonképpen pólusváltás történik a hatóerők viszonylatában. De vajon mi lehet ennek az oka? Elsőre az ugrik be, hogy maga a távolság, vagyis a tér kiterjedtsége. Ha azonban két galaxisnak a tömegét vizsgáljuk, akkor azok között is van olyan távolság, ami nem éri el az inverziós határt, vagyis még vonzzák egymást a galaxisok. Van olyan elmélet is, amely szerint a galaxisok közti térben van egy meghatározott, kritikus méretű távolság, ahol bekövetkezik a „pólusváltás”, vagyis azon a távolságon túli galaxisok már taszítják egymást. Az inflációs kozmológia szerint, kezdetben nagyon gyorsan, majd lassulva tágul a tér, téridő. Erre jön pluszban, az újabban egyre gyorsuló tér tágulása. Ezt a tágulást azonban már a sötét energia okozza, ezért nevezik taszító „gravitációnak” is. Ahogy növekedett az univerzum mérete, úgy növekedett vele az inverziós távolság mértéke is, vagy csak egy kritikus tömeg, távolság arány után jelentkezett az inverzió, vagyis a pólusváltás? Kísérletileg nehéz lenne megmérni. Mivel a legkisebb hatásból indultam ki, vagyis egy téridő-kvantumból, akkor ennek a felén lenne az inverzió, a pólusváltás. Mivel ezekből megszámlálhatatlanul sok van, univerzumi szinten is lenne egy maximális távolság, ahol bekövetkezik az inverziós pólusváltás. Ezt elérve, az univerzum is zsugorodásba kezd, és a sötét energia megnevezés értelmét veszti, marad a vonzó gravitációs hatás, amit a tömegnek tulajdonítunk. De van egy nagy probléma, mivel a téridő-kvantumnak nem tulajdonítunk tömeget. Csak a belőle kialakuló fermionoknak, és a Higgs bozonnak van tömege.

A tömeget egy elmélet szerint, a fénysebességű kettősforgás tehetetlensége képezi. Magát a forgást, pedig a térnek egy meghatározott, körülhatárolt része végezi, amivel elkülönült tömegpontot hoz létre. Ezek szerint, a téridő struktúrájában történik egy lokális megváltozás, nevezzük fel, vagy becsavarodásnak, ami a tömegpontokat képezi. (Ez lenne a Higgs bozon, és belőlük a Higgs mező?)

#

Idézet: Rocky38 Összefoglalása

 A fizika paradigmaváltása azt kívánja meg, hogy a tömegközéppontú gondolkodást felváltsuk a mozgás elsőbbségét valló felfogással. A tér fénysebességű mozgása nem valamilyen anyagi objektum vagy közeg mozgása, hanem teremtő mozgás, amely létrehozza az anyagot. Fizikai világunkat a tér fénysebességű saját mozgásai építik fel. A tér pontjait gömbszimmetrikus kettősforgások, vagyis fermionok jelölik ki. Ezek önfenntartó mozgások, ahol egyensúlyban van a kifelé ható centrifugális erő és a befelé húzó erős gravitáció, amit a fénysebességgel forgó tér görbülete hoz létre. A fermionok összekapcsolódnak fénysebességgel terjedő mozgások kibocsátása és elnyelése által.

A folyamatokat fénysebességgel forgó rendszerben működő tehetetlenségi erők (Coriolis és Euler) idézik elő. A modern fizika kopernikuszi paradigmaváltása (és következményei a világképünkre)

Minden kölcsönhatást valamilyen fénysebességgel terjedő mozgás közvetít, ez bozon az elektromágneses és erős kölcsönhatásban (foton, illetve gluonok), a gyenge kölcsönhatásban egy bozon és egy fermion együttműködése játszik szerepet (W- és Z-bozon, illetve neutrínó), a gravitációt viszont spinnel nem rendelkező kettősforgások (kepleronok) hozzák létre. Végül foglaljuk össze, hogy mi az a fizikai entitás, ami kiváltja a kölcsönhatást, és mi az, a Minden kölcsönhatást valamilyen fénysebességgel terjedő mozgás közvetít, ez bozon az elektromágneses és erős kölcsönhatásban (foton, illetve gluonok), a gyenge kölcsönhatásban egy bozon és egy fermion együttműködése játszik szerepet (W- és Z-bozon, illetve neutrínó), a gravitációt viszont spinnel nem rendelkező kettősforgások (kepleronok) hozzák létre. Végül foglaljuk össze, hogy mi az a fizikai entitás, ami kiváltja a kölcsönhatást, és mi az, amire hat:

– A gravitáció alanya és tárgya a tömeg, vagyis a fénysebességű kettősforgás tehetetlensége,

– az elektromágneses kölcsönhatásé a töltés, vagyis a virtuális fotonfelhő,

– az erős kölcsönhatásé a szín, vagyis a zérusponti rezgés három iránya,

– a gyenge kölcsönhatásé a kettősforgás frekvenciája és kiralitása. Így valósul meg a mozgás primátusa a fizika világában. „

Idézet vége.

#

Talán itt lehetne „átkötni” a két elméletet, a mozgás elsőbbségét vallót, és a húrelméletet, mivel az is a mozgáson alapul, ahol a rezgő húrok, mint parányi entitások képezik az univerzumot. Már csak azt kell elvégeznem, hogy a téridő-kvantumot milyen húrral, vagy húrokkal azonosíthatom. Adott a három térdimenzió és az idődimenzió fúziója, vagyis a négydimenziós téridő-kvantum, aminek nem tulajdoníthatunk forgó mozgást, pláne kettősforgást, mert nincs tömege. Ebből csak olyan mozgásra lehet következtetni, ami egy oda-vissza mozgás, ahol az oda taszító, a vissza pedig vonzó, de egyenes vonalú mozgás. Ez az egyenes lenne egy térdimenzió. Az irányváltások közötti időtartam, pedig az idő kvantuma, ami meghatározza az egyenes hosszát. Vagyis az is egyforma hosszú, egyenértékű, és konvertálható a tér dimenziójával.

Most következik a „csavar”. Amennyiben két téridő kvantum van egymás mellet úgy, hogy a taszító állapotuk egyidejű, és egymás felé mutató, akkor nem történhet más, mint a téridő struktúra tágulása. Ha viszont a vonzó állapotukban egyidejűek, akkor felcsavarodnak a térdimenzióik, és egy kompakt tömegpontot képeznek. Mivel az idő dimenziója is velük együtt „felcsavarodik”, ez az állapot állandósulva, „örökre”megmarad. Ennél fogva, ezek az időben „befagyott” energiapontok képezik a kvantumgravitációt, vagyis a tömeg kvantumait, amikből aztán a többi egydimenziós húr saját rezgésmódjával társulva, összehangolódva, anyagi elemi részecskéket alkotnak. Amennyiben nem az egyedi „szabad húrokhoz” kapcsolódnak, hanem egymást vonzva tömegpontok halmazait képezik, ezek lesznek a sötét anyag összetevői. Ezekből képződnek a primordiális fekete lyukaknak nevezett objektumok. A lyuk nevet azért adták neki, mert azon a helyen a téridőt nem lehet detektálni, vagy ki van szorítva onnan. Azért fekete, vagy sötét, mert nincs kölcsönhatásban a fotonnal, ami csak a téridőben közvetíti a hatását. A nem elsődleges fekete lyukak egy kritikus tömeghatár elérése során keletkeznek. A beléjük zuhanó fermionokból álló anyag „elfajul”, vagyis az elemi részecskéikhez tartozó tömeg leválik róla és a fekete lyuk tömegét növeli. A visszamaradó elemi húr, pedig „szabad húrrá”, vagyis téridő kvantummá formálódik. Mint már említettem, a téridőben diffúz módon is keletkezhetnek tömegpontok, vagy sötétanyag részecskék. Ezeknek is van tehetetlensége, amitől a fiktív erők hatása alá kerülnek. Ennél fogva lassabban érik el végső állomásukat, a fekete lyukat. A kétdimenziós lepedőhasonlathoz visszatérve, ahol egy egész univerzumot vettem sötét foltnak a fehér vásznon, az univerzumon belül, az anyaggal átitatott téridő struktúrája is színesedik, az anyag megnyilvánulási módjai szerint. A fehér, vagy színtelen a tömegnélküli anyag, a színes lesz a tömeget viselő, a fekete pedig a tisztán csak tömeget tartalmazó anyag. Most értem meg igazán a Hermészi gondolatot, ami szerint: ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent, a nagy és a kicsi abból van, amit energiának nevezünk.

Mivel a Higgs bozonnak olyan kicsi a tömege, hogy vele szemben a szimmetriához hihetetlenül nagy tömegűnek kellene lenni az anyagi részecskéknek, megoldatlan a probléma. Vannak rá ígéretes elméletek, és ide tartozik a húrelmélet M, vagy mindenség változata is.

Megjegyezném, hogy a valódi szingularitás, amikor minden energia egyetlen egy kiterjedés nélküli pontban található, az a metafizika, a transzcendens, a hit hatáskörébe tartozik. Azonban a diszkrét elemekből szétszórt „szingularitások”, nevezzük őket diszkrét potenciapontoknak, megfelelhetnek a húrelmélet felcsavarodott dimenzióinak. Ezekből jönnek létre egy irtózatosan rövid idő alatt a kiterjedt rezgő húrok, amiket Calabi-Jahu sokaságoknak nevezünk. Tegyük fel, hogy itt is van egy köztes állapot, vagyis a nullától a végesig terjedő időszak, amit az úgynevezett törtdimenziók, vagy fraktáldimenziók jelenítenek meg. Ezek még nincsenek az adagnak, kvantumnak megfelelő mennyiségnek megfelelően kiterjedt állapotban, de folyamatában vannak. Ebből a kaotikus, „befejezetlen” állapotból kiválva, születnek meg az entitásoknak megfelelő kvantumok. Vagyis az anyagot jelképező rezgő húrok típusainak. Amennyiben a rezgésekből álló entitások (elemi részecskék) bozonok, akkor azoknak van mezőjük is, a sokaságuk által. Amiből egy példány lehet a foton, a Higgs, és a G, Z, W bozon. Ha a téridő kvantumok sokasága egy anyagtalan mezőt képez, az a „sötét energiát” jelenti, amivel kivasalja, kiegyenesíti a téridő struktúra, mező görbületét. A „sötét anyagot” megjeleníthetné a graviton, mint a gravitációs mező bozonja, aminek csak a téridő begörbítő hatását érzékeljük. Ezzel igazolva lenne a ”bozonikus”, diszkrét téridő mivolta. (Talán a Higgs mező?) Viszont, ha a sötét anyag nem bozon, hanem egy diszkrét lepton, akkor van saját töltése, úgy, mint az elektronnak. Ezzel ez lenne a tömegnek saját „kvantuma”, a kvantumgravitáció anyaga. A kvarkok már tartalmaznák a sötét anyagot, amivel a színtöltés és az „Antiság” értelmezhető, szimmetriát mutat. A fermionok, már magukba foglalják a leptonokat is, vagyis a neutrínókat. A kiralitást és az „Antianyagságot”, csak a fermion szétbomláskor lehet rövid ideig tapasztalni, de ez is nehezen detektálható. Kivétel a pozitron, ami gyakrabban látható, mint az antiproton. (van aki Eltonnak nevezte) Ez az antianyag hiány, felfogható úgy is, hogy a téridő-struktúrának egy másik lokális halmazában ezek vannak többségben, és nem a „normál anyag”. Így a globális szimmetria nem sérül, csak ideiglenesen.

Egy korábbi bejegyzésemben, a 11 dimenziós húrelmélet kompakt dimenzióiról fantáziáltam. Amennyiben a standard modellből ismert elemi részecskék, közöttük a Higgs bozon is egy darab kompakt dimenzióból kibontakozott entitás, akkor már 17 dimenzióval számolhatunk. Azonban ezen az elven továbbhaladva, a téridő kvantuma is kompakt dimenziókból születik energiát képviselő részecskévé, entitássá. De talán még a tudatmező kvantuma a kvantum bit is ekkor jön létre, hogy információt társíthasson minden más kvantumhoz, hogy identitást adjon a számára.

Amennyiben a téridő egyik kvantumát, vagyis a „sötétenergia kvantumát” négy kompakt dimenzióból „állítjuk össze”, a másikat a graviton-mezőt szintén, akkor már 25 kompakt dimenziónál tartunk. A bozonikus, M húrelméletben 26 dimenzióval számolnak, amibe beletartozik a negatív tömegű tachion részecske is, ami csak fénysebességnél gyorsabban haladhat. Így megvan a negatív tömegű részecskénk is a Tachion formájában.

Azonban a Calabi-Jahu sokaságok, az ismeretlen darab számú dimenziók, valószínűleg tartalékosként, cserejátékosként, a kibontakozás folyamatában várakoznak a kispadon. Amennyiben a kvantum bit húrját, vagyis a kibontakozott dimenzióját is beleszámolom, akkor 27 kibontakozott dimenzió van aktív állapotban, a folyamatban lévők száma lehet több is, ami már aktívnak számít.

 Mivel a részecskék energiájának hierarchia problémája fennáll, ezeket a tartalékosokat tekintsük az egyensúly kialakításához kellő, vagyis a látszólag hiányzó energiát képviselő fraktáldimenzióknak. Tulajdonképpen ezzel a hierarchia „problémának tűnő” dolog megoldódni látszik, ha a működéshez, vagyis a mozgásban maradásához ezekre a törtdimenziókra is szüksége van egy univerzumnak. Ezekkel lesz egész, dinamikus és értelemmel rendelkező a világmindenség. 

/Főnixmadár univerzum. Összeomlás és kitágulás, skalármező energia átalakulása, pólusváltással? /

Egyre többen vallják a tudományos körökben is, hogy az ősrobbanás elmélet azon tétele, hogy egy egyszeri aktussal keletkezik a tér és az idő, nagyon nehezen magyarázható a normál emberi logikával. Az Isten általi semmiből való teremtéssel állítható párhuzamba az, hogy egy „skalármező” olyan óriási (végtelen) negatív energiával rendelkezik egy nagyon kicsi pontban, (gyakorlatilag a semmiben,) amiből aztán az inflációs tágulással, egy univerzumnyi energia és anyag keletkezik. A redukcionista tudósok azonban nem mennek „vissza” a semmibe, hogy abból eredeztessék az univerzumot, de hogy a teret és az időt egy végtelen sűrű és végtelen forró, kicsiny entrópiájú „kvázi atomból” származtatják, szintén nehezen fogadható el az emberi elme számára. Ezért olyan megoldásokat keresnek, amikben nincsenek végtelen mennyiségek. Ezt a kvantummechanika tárcán kínálja, hiszen abban csak véges, (re-normált) mennyiségek szerepelnek. Még a szuperpozíciót megjelenítő hullámfüggvény is véges számú lehetőségekkel számol.

Egy alternatívát kínál az, hogy nincs „szingularitás”, végtelen mennyiségek, hanem csak egy határok közötti ingadozás, ami a kitágulás, zsugorodás, hígulás, sűrűsödés az energia, és kondenzátuma, az anyag számára. Ezzel a metódussal, vagyis az univerzum kiterjedésével és összehúzódásával, nagyon sok dolog párhuzamba állítható, amit mindenki naponta tapasztalhat. Elég csak a kilégzés, belégzés folyamatára gondolni. Az ősi Hindu mítoszok szerint, az univerzum Isten létezésének, lélegzésének, alvásának és éberségének lenyomata. Vagyis nélküle nem létezhetne az a valóság, amiben mi szemlélők, tapasztalók vagyunk. Amennyiben a legkisebb kiterjedésében lévő univerzum olyan rendezettségi szinten van, ami már nem fokozható tovább, akkor megtörténik egy állapotváltozás, (pólus váltása az energiának) ami megfordítja a folyamatot és az a rendezetlenség, az entrópia növekedése felé veszi az irányt.

A rendezettséghez céltudatos munkát kell végezni, ezért nem lehet kihagyni az „eleve elrendeltséget”, a determinációt, és csak a vak véletlenre bízni a rendeződési folyamatot. Azonban ehhez, a véletlenre is szükség van, hogy az evolúciós (fejlődési) folyamathoz alternatív lehetőségeket biztosítson. Ahogy az emberi szabad akarathoz is választási lehetőség kell, mivel nélküle minden determinált folyamat nagyon rövid, vagy nagyon hosszú lefolyási idejű lenne. Ez két opció azonban nem kedvez az életté való fejlődésnek. Ez pedig egy olyan „rejtett”célja lehet az evolúciónak, ami az élet kialakulásához és fennmaradásához kell. Az életnek minden áron való fennmaradása az univerzumban, viszont olyan emberi cél, mondhatni lehetetlen küldetés, ami értelmet ad a létének. Az értelem, mint cél bele van kódolva abba a folyamatba, amit „fejlődési folyamatnak”, evolúciónak nevezünk? A kód megfejtése pedig, az öntudatra ébredés, amikor célba ér az evolúció?

 Ilyen például az energia „létformák” fejlődési folyamata is, ami „nem vész el, csak átalakul”. Az átalakulása, pedig determinált és sztochasztikus is egyaránt, ha a tudatot is egy energiaformának tekintjük. Az oksági elv szerint, minden megváltozásnak oka kell, hogy legyen. A véletlenre pedig, a variancia, a változatok bővítése miatt van szükség. Ebből az következik, hogy a véletlen is oka lehet valaminek. Amennyiben az univerzum, a világmindenség nem nyitott a végtelen felé, hanem egy zárt, véges rendszer, akkor az entrópia növekedése is egy véges folyamat, ami a teljes káoszba torkol.  A nagy reccsenek nevezet elmélet szerint, amikor megáll az univerzum tágulása, megfordul az entrópia növekedési folyamat, és az univerzum a zsugorodásával, egyre rendezettebb lesz. Mígnem, visszatér abba az állapotba, amiből egyszer kiindult. Ezt a ciklikusságot nevezhetjük a hamvaiból feltámadó univerzum elméletnek. Amennyiben ennek a ciklikusságnak nem tulajdonítunk semmilyen eltervezett célt, akkor elmondhatjuk népmesék kezdő mondatát, hogy „egyszer volt, hol nem volt.”

Megszületett egy univerzum, az evolúciója létrehozta benne a tudatot, az értelmes lényeket, akik ráeszméltek a világra és önmagukra. Majd eljön az idő, és minden erőlködés ellenére győzedelmeskedik a halál az élet felett. Az anyag egyre sűrűbb lesz, az elemi részecskéik kompaktifikálódnak, majd az univerzum is egyetlen pontba zsugorodik össze. Van benne logika, de ha elveszik abban a pontban minden információ, és nincs, aki értelmezze, akkor miért volt ez a fejlődés célja? Ha volt egyáltalán cél, ami vezérelte a megváltozási folyamatokat. Végül is nem egy jó kimenetelű kozmológiai elmélet. Azonban ne legyünk telhetetlenek a vágyainkat illetően. Ha „csak” évmilliárdokig létezik az élet, benne az értelmes lényekkel, akkor is elmondható, hogy annak megérte, aki megélte. Az más kérdés, hogy az ember egyéni élethossza ehhez képest említésre sem méltóan rövid. Viszont egy emberöltő alatt is rengeteget megismerhetünk a világról, de nem a teljes valóságról. Ezt bölcsen el kell fogadnunk. Az istenhívők szerint, van élet a halál után is, de az nem ezen a világon. Amennyiben az egy pontba zsugorodott univerzum egy más világ, ahol megmarad (megdermed) minden információ, megáll az idő, az valóban az örökkévalóságot jelenítheti meg. (De csak egy Isten számára.?)

Mivel nem ismerem a húrelméleti matematikát, megint csak a szómágiára vagyok utalva. Induljunk ki abból, hogy a dimenzió fogalma több féle képen is értelmezhető. Az első megfogalmazás szerint, a kiinduláspontból való kiterjedést és annak irányát jelenti. A kiterjedést lehet az erő hatásaként is értelmezni, amit egy vektorral, irányított nyíllal jelölünk. De lehetne a kompakt dimenzióban lévő potenciális erőnek, a kiterjedésben való megnyilvánulása egy dimenzió. Erre jó példa lenne az ősrobbanást megelőző „potenciapont”, ami kiterjedésével létrehozza a teret és az időt, majd energetikai állapotváltozások során az anyagot a többi dimenzióval egyetembe.

Amennyiben itt is a redukcióhoz fordulunk, vagyis a független adatok számát úgy, mint a térdimenziókat „szűkítve”, eljutunk a nulladimenziós ponthoz, akkor a fordított irányú terjedéssel, a tér és az idő visszatér a kiindulási pontjába. Ez a „bevonzás”, nem lehet analóg a tömegvonzással, mivel ahhoz tömegre van szükség, ami ebben az „ősatom” esetben még nem értelmezhető.

Ha a kiterjedés nélküli pontnak matematikai, filozófiai jelentést adunk, akkor az lehet egy esemény, vagy állapotjelző, vagy a koordinátarendszer origója. Azonban egy fizikai tartalommal bíró pont, mint a tömegpont, már nehezen képzelhető el kiterjedés nélkülinek. Habár a szingularitást is egy „különleges helynek” nevezzük, mégsem társítunk hozzá mérhető kiterjedtséget.

Mi van akkor, ha a valóságban léteznek olyan pontok, méghozzá egymástól elkülönülve is, amik kiterjedés nélküliek? Nevezzük kompakt extradimenzióknak őket. Amennyiben az egész világmindenséget kvantumosnak, szemcsézettnek tekintjük, akkor a fizikai mennyiségek is alapegységekből épülnek fel, ahogy azt az elemi részecskékből való felépülést, az összetett egység, a proton is igazolja. Ha a kvarkok és gluonok közösen atommagokat alkotnak, az elektronokkal, meg atomot, akkor tovább növekszik az összetett egységek száma egészen a rendszereket képező egységekig, mint például a Naprendszer, vagy az univerzum.

Ha az anyagot valóban egy, vagy több rezgő húrok alkotják, akkor miért ne tekinthetnénk a téralkotó dimenziókat is rezgő húroknak, amik a téridő kvantumát képezik? Ha meg felcsavarodott húrok is létezhetnek, akkor kompakt, az extradimenziók száma lehet 6-nál több is, ahogy már 26 dimenziónál is tart a húrelméletek egyike. Amennyiben a sötét anyagot is extradimenzió képezi, akkor azt tekinthetnénk a tömeget megjelenítő entitásnak, vagy akár gravitációs töltésnek. Mivel a téridő-kvantum kiterjedtsége, megnyilvánulása is erőhatással bír, kifeszíti, tágítja a teret. A sötét anyag tömegénél fogva pedig deformálja, elgörbíti a téridő struktúráját. Ha a téridő kvantuma is csak egy a Calabi Jahu sokaságok közül, akkor az extradimenziók száma tovább növelhető, a „funkcióikra”való tekintettel. Így nem csak a téridő kvantumait, az anyag elemi részecskéit, a hatásmezők közvetítőit jeleníthetik meg, hanem a „tudatmező” közvetítőit, a kvantumbiteket is.

Mivel mérettel, rezgésformával, és mértékkel bíró kvantumokról van szó, más értelmezést is kap a dimenzió szavunk. Például amivel a sebességet is jelöljük. A véges távolság és a véges időtartam hányadosa egy véges értékű sebességet eredményez. Itt lép be a fénysebesség, mint egy állandónak, etalonnak a szerepe. A Planck-távolságnál és Planck-időnél nem tudunk kisebb értéket, ezáltal a fénynél nagyobb sebességet mérni. Azonban elképzelni lehet, ahogy a Tachion esetében. Ez viszont felveti azt a lehetőséget, hogy a fénysebességnél gyorsabb jelátvitel, kommunikáció is lehetséges. Ez már felvetődött a kvantumelméletben, az összefonódott részecskék esetében. Az azonnali hatás, viszont, kicsit olyan, mintha negligálná az időt. Amennyiben a valóságban létezik a téridő-kvantum, akkor az időnek van egy legkisebb egysége. Az időtlenséget fenntarthatjuk a megnyilvánulatlanságnak, vagyis az abszolút mozdulatlanságnak. Ezt a mozdulatlanságot viszont, csak relatívan lehet képezni, álló viszonyítási pont formájában. A valóság egy dinamikus létező, vagyis valóban minden mozog. Mivel még a kompakt dimenziók is a téridő struktúrájával együtt mozognak, nehéz a mozgásukat lekövetni. Talán csak a (gravitációs) hatásuk alapján, ahogyan a sötét anyag esetében. Mivel nem ismerünk más kölcsönhatási sebességet, mint a fényét, tegyük fel, hogy csak a kompakt dimenziók képesek arra, hogy gyorsabbak, akár egy tachion.

Ha az információ kvantuma képes erre, akkor az azonnali hatás értelmet nyerhet. Mivel a közvetítője nem ütközik semmilyen akadályba a téridőben. (A bozonok, nem csak azonos helyen, de nagyon kiterjedt helyen is elvannak egy/azonos időben.) Ez az időtartam lehet a téridő-kvantum sajátidejével is azonos, ennél fogva a Planck-időnél rövidebb, vagy kisebb tartam. Ezt az időtartamot pedig lehet irányultság nélkülinek is tekinteni, mivel szimmetrikus a múlt és jövő irányát tekintve.

A Minkowski féle négydimenziós téridő tömbben „jelen van” a múlt és a jövő. Csak a szubjektív tapasztalón múl, hogy melyik irányt választja gondolatban az „azonnali” információszerzéshez.

Bevezetésként egy pár idézet ahhoz, hogy kibonthassam a véleményemet a témáról.

„A tudományos redukcionizmus szerint, az emberi elme működése az agy működésére vezethető vissza – az agy működése az idegsejtek működésére, ami a molekulák, majd atomok és szubatomi részecskék működésére, az pedig a szubatomi részecskék tér-idő koordinátáira, azaz számokra. A redukció végén tehát nem „anyag” áll. Az már persze filozófiai kérdés, hogy mennyiben tekinthetők objektív létezőnek a világ alapjait leíró matematikai modellek, de attól, hogy valami nem anyag, még nem feltétlenül csak a fejünkben létezik, erre jó példa a téridő apró görbületei.”

***

„A klasszikus számítógép az információt kétállapotú bitekben tárolja (a bit bármely időben 0 vagy 1 állapotú), a kvantumbit (qubit) egy időben tartalmaz komponenseket, amik több helyen, különféle állapotokban lehetnek ugyanazon időben. A kvantum számítógép a bemenő adatokat párhuzamosan dolgozza fel. Ez a számítógép nem továbbfejlesztett változata a mi laptopjainknak, hanem egy más minőségű és képességű gép, inkább kutatásokban, szimulációkban, kvantummechanikai összefüggések vizsgálatára használható.”

***

„A fraktálok sem nem kétdimenziósak, sem nem háromdimenziósak, hanem matematikailag valamilyen tört értékű dimenzióval írhatók le. Végtelenül ismétlődő, gyönyörű mintázatokként jelennek meg, amik véges területű, de végtelen kerületű szerkezettel rendelkeznek.”

„A fraktáldimenzió egy olyan mérőszám, amely leírja egy fraktál formájának „gyűröttségét” vagy „szabálytalanságát” és azt, hogy mennyire tölti ki a teret. Míg a hagyományos geometriában egy vonal 1 dimenziós és egy felület 2 dimenziós, a fraktáldimenzió általában nem egész szám, ami azt jelzi, hogy a fraktál jobban „behálózza” a teret, mint egy egyszerű vonal, de nem tölti ki teljesen a felületet.„

***

A laikus elképzelésem szerint: A kvantumról az tudható, hogy nem töredéket, hanem mindig egész számú egységet, adagot jelent. Ha ezt kiterjesztjük a dimenziókra is, akkor a dimenzióegységek, vagyis azok számossága is kvantumos, egész adagokat jelent. A húrelmélet 11 db. dimenziói is egységet, „töretlen számot” jelentenek.

Tegyük fel, hogy az extradimenziók, azok a felcsavarodott egész dimenziók, amik „kvázi”kiterjedés nélküli pontban vannak. Ha elképzeljük egy dimenzió pontból való dinamikus kiterjedésnek, mint egy időbeli eseménynek a folyamatát, akkor a nullától az egységnyi adagig bezárólag, megjelennek a folyamatban a nem egészek, vagyis a „tört dimenziók”, a fraktáldimenziók.

 Ezen törtdimenziók szerepét lehetne az információegységhez (tudathoz) kapcsolni úgy, hogy a kvantum bitek szuperpozícióját, vagyis a valószínűségi hullámfüggvényét összeomlasztó választást megelőző határozatlanságot, a fraktáldimenziók jelenlétével lehetne szemléltetni. Ezek jelképezik a véges”területű” szuperpozíciót, az összes lehetséges formálódó változatot, pedig a fraktál végtelen kerülete, amiből a megfigyeléssel történő kiválasztás (kivágás) hozza létre az egészdimenziót, az egységet, a jelet, a határozott információ-kvantumot. Ezek a „kiválasztott” infó-kvantumok azonban mégis csak olyan építőkockái a valóságnak, amik se nem az objektív, se nem a szubjektív valóságot alkotják, hanem mindkettőt egyszerre. Tulajdonképpen egy szubjektum, az én, is másként tapasztalhatja meg, mint az összehangolt konszenzuson alapuló tapasztalati „tény” valóságát. Tulajdon képben a valóság, egy fluktuáló kvantummezővel való interaktív folyamatnak a leképeződése a tapasztalók számára. Mivel az anyagot is le lehet redukálni olyan kvantum szintre, (elemi húrokra) hogy már nem lehet különbséget tenni a rezgő húrról szóló információhalmaz, és az azt tartalmazó kvantumbitek között. Vagyis az anyagnak, mint rezgésekből álló kvantumos húr létformája és az információegység, mint kvantumbit között. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy az információ, így maga a tudat is energia kvantumokból, rezgésekből tevődik össze. Az anyag és a szellem közös nevezőre hozása, vagyis a szintézis, a rezonancia, mint az energiák összehangolt megnyilvánulása.

Van már olyan elmélet is, amely szerint az anyagmentes, vagyis gravitáló anyagtól mentes térben gyorsabban telik az idő, mint például egy galaxison belül. Az általános relativitás szerint, ez még a földön is kimérhető az eltérő gravitációs hatás alatt álló óráknál. Ezt a GPS rendszer működése is igazolja.

Amennyiben igaznak bizonyulna a téridő-kvantumok létezése, amikhez a leggyorsabb időmúlást, sajátidőt rendeljük, akkor ahol a téridő struktúrában sűrűbb, tömeget viselő anyagi részecske található, ott egy lokális ”buborék” képződik, amelyben, lassabban telik az idő. Ezt úgy is lehetne értelmezni, mint ha egy nagy tömegű objektumban, egy fekete lyuk központjában, már nem lenne téridő-kvantum. Ami miatt lassan múlik benne az idő, azt a tömeggel rendelkező részecskék hosszabb sajátideje okozza.

Kívülről nézve, a fekete lyuk eseményhorizontjánál, a „bőrén” már nagyon lassúnak tűnik az idő múlása. Ha a belsejében lévő „szingularitásra” gondolunk, akkor ott már nincs is téridő, vagyis idő, ami múlhatna, a tér dimenziói pedig felcsavarodnak egy kompakt tömegpontba, aminek nem értelmezhető méretbeli kiterjedtsége. Ezzel az eseményhorizonton belül csökken a „tömegpontok” sűrűsége, de a létszáma nem. Az eseményhorizonton beleüli térfogatot tulajdonképpen, azok a töredék térdimenziók (nevezzük fraktáldimenzióknak) adják ki, amik még nem alkotnak kompakt dimenziókkal bíró tömegpontokat, vagyis sötétanyagot. Ezek a tömegpontok, akár a bozonok, azonos „helyen” is tartózkodhatnak, amit akár szingularitásnak is nevezhetnénk, ha végtelen tömegről, vagy nulla távolságról lenne szó. De ebben az esetben véges tömegről, és az eseményhorizontig kiterjedt térfogatról van szó, ami egy fekete lyukat jellemez. Amennyiben az eseményhorizonton kívülre is „kiterjed” a tömeghatás, akkor egy gradiens szerint változik az időegység, vagyis az idő lokális helyi múlásának adagja. Ez az „időadag” az adott gömbfelületre vonatkozik, ami a gravitációs potenciál függvénye.

„A gömbszimmetrikus fekete lyuk eseményhorizontjának sugara egyenesen arányos a fekete lyuk tömegével. A klasszikus sűrűség fogalmunk ugyanakkor arányos a tömeggel és fordítottan arányos a térfogattal. Mivel a fekete lyuk térfogata az eseményhorizont sugarának köbével arányos, a sűrűség fordítottan arányos a tömeg négyzetével, vagyis minél nagyobb tömegű egy fekete lyuk, annál kisebb a sűrűsége. A galaxisok közepén található fekete lyukak sűrűsége összemérhető a víz sűrűségével.”

Ez magyarázható lenne azzal a feltevéssel, hogy a töredékes térdimenziók, vagyis a fraktáldimenziók alkotják azt a térfogatot, ami a fekete lyuk „bőrén” belül található.

„A klasszikus mechanikában egy adott pont gravitációs potenciálja megadja azt a tömegegységre jutó munkát, ami szükséges egy tárgy elmozdításához a gravitációs mezőben a rögzített referenciapontból egy adott pontba. Elektromos mezőben ennek megfelelője az elektromos potenciál, ahol a tömeg szerepét a töltés játssza. A referenciapont, ahol a potenciál nulla, megegyezés szerint végtelenül távol van minden tömegtől, ez pedig negatív potenciált eredményez bármilyen véges távolságon.”

Amennyiben feltételezzük, hogy van gravitációs töltés, akkor annak az a tömegpont felelne meg, amely kiterjedés nélküli, vagyis a kompakt térdimenziókban (sötét anyag) található. Ez meg azt feltételezi, hogy a tömegnek is van egy minimális adagja, kvantuma, amit a megmaradó töltésének nevezhetünk. Ezt meg igazolhatná az, hogy a sötét anyagnak csak a tömegét tudjuk érzékelni, más tulajdonságát nem.

Amennyibe a fekete lyukak eseményhorizontján kívül is vannak „gravitációs tömegpontok”, ergo töltések, akkor azok az elemi részecskékhez is kapcsolódhatnak, mintegy ballaszt, ami nehezíti őket a téridőben való mozgásukban. Felmerül a kérdés, ha egy tömeges részecske belekerül a fekete lyukba, akkor mit őriz meg az identitásából? Ha csak a tömegét, annak is töltését tartja meg, akkor hová lesz az információja, ami alapján azonosítható, mint például az elektron részecske? A válasz az, hogy kompakt, extra dimenzió lesz belőle, ami ugyan megőrzi az információt, de azt nem lehet detektálni, mivel elvegyül a tömegpontok, fraktáldimenziók sűrűségében, a fekete lyuk (bőre), eseményhorizontja alatt.

A Heliopoliszi papok, Thoth (Hermész) tanításait egy szellemileg nagyon fejlett civilizáció (Atlantisz) örökségének tartják. A smaragd tábla szövege alapján, minden mindennel összefügg, „amint lent, úgy fent, amint kint, úgy bent, ahogy kicsiben, úgy nagyban, az erő, a rezonancia dominál”.

Eddigi írásaimban a létező legkisebb dologra, a téridő kvantumára helyeztem a hangsúlyt. Azonban nem mehetünk el a felcsavarodott kompakt dimenziók mellett, mivel mindennek ők adják a lehetőséget aktivizálódásukkal, a térbeni kibontakozással. Így jutottam el arra a következtetésre, hogy az információnak is kell lennie legkisebb egységének. Ha ezen egység is egy lehetőségi állapotban, felcsavarodva várja a kibontakozást, akkor a Purusa, a tiszta tudat képe merül fel a képzettársítás során. Azok a felcsavarodott dimenziók, amikből az anyag elemi részecskéi bontakoznak ki, a Prakriti fogalmát jelentik. Tulajdonképpen a Hindu mitológia már megalkotta a Nagy egyesítő elméletet azzal, hogy e kettő egyesüléséből születik meg az univerzum. Az anyagnak az a rendeltetése, hogy az evolúció számára lehetőséget, alapanyagot szolgáltasson. Az evolúciónak pedig az a rendeltetése, hogy a tiszta tudatnak, szellem (kvantum biteknek) anyagi részecskékkel való társulásával, számtalan kombinációs lehetőséget hozzon létre. Amikor valamilyen kombináció időben sokáig fennmarad, mint például a proton és elektron alkotta hidrogén atom, akkor van lehetősége az evolúciónak arra, hogy olyan konglomerátum, (szellemi) anyagi szerveződés megalkotására, ami anyagcserét végez, reprodukálja önmagát. Tulajdonképpen kimeríti az élőlény fogalmát.

Mivel a Föld nevű bolygón kialakult az élet, a tudat is önmagára ismert élőlényekhez kapcsolódó formában, az Emberi faj eljutott olyan szintre a tudatosságban, hogy szabad akarata van az életének irányításához, és nem csak az ösztönök, érzelmek, a „tudattalan szubrutinok” irányítása alatt áll. Ezzel eljutott olyan szintre a szellem anyaggal való társulása, hogy nem csak az „anyagi evolúció” a meghatározó eleme a fejlődésének, hanem a szellem evolúciója veszi át a főszerepet. Ez hozta létre a civilizációkat, azokat az emberi társadalmakat, amelyek felismerve a természeti törvényeket, azokat a saját szolgálatukba állítják. Így jutottunk el arra a tudományos és technológiai szintre, amivel kijutunk a világűrbe. Olyan szerkezetet küldtünk ki a Naprendszerbe, ami már kilépett annak határán túlra. Olyan eszközökkel figyeljük az univerzumot, amelyek ellátnak majdnem az „idő kezdetéig”. A tudomány és a vallások egyaránt, azt a kezdőpontot keresi, amelytől eredeztetni lehet a tapasztalható valóságot. A tudomány az „ősrobbanásban”, a vallásos hit Isten teremtésében találja meg. De valóban így van e?

Azt nem kell bizonyítani, hogy csak a Földön alakult ki az élet, mert máshol még nem találtuk meg ennek a jelét. A galaxisunkban százmilliárdnál is több csillag, annál is több bolygó van, de még nem jelentkeztek olyan élőlények, akik legalább olyan képességekkel rendelkeznek, mint az ember. Még ha azonos időben, vagyis egyidejűleg létezik két csillag körül egy-egy civilizáció, még akkor is gondot jelent a távolság, mivel még a fénysebességet nem tudjuk „lekörözni” ahhoz, hogy azonnal információt cseréljünk egymással.

Tegyük fel, hogy az univerzum, a galaxisaival és bolygóival, csak egy-egy lehetőségnek az evolúciós próbája ahhoz, hogy létrejöjjön az élet és vele az én, az öntudatos lény. Ha a multiverzum sémában gondolkozunk, akkor minden univerzum is egy sikertelen próbálkozás a téridőben, kivéve a miénket, mivel mi a tapasztalói vagyunk. Még nem az idegen, még fejlettebb civilizációknak, csak a sajátunknak, de már ez is elért evolúciós célnak számít, ha a Tudat ebben az univerzum formációban, a Nap körül keringő Földön, már önmagára ismert.

Az egyesített húrelmélet, vagy az M elmélet, 11 dimenzióval számol. Amennyiben egy dimenziót megfeleltetünk egy kibomlott húrnak, a kompakt, vagy extradimenziókat, pedig felgombolyodott dimenzióknak, akkor az elemi részecskéknek megfelelő húrokon túl, „megszámlálhatatlanul” sok extradimenzióval számolhatunk. Mivel ha az egydimenziós húrokból, azok rezgési energiáikból, „létformációiból” anyagi részecskék konvertálódnak, miért ne lehetne belőlük nem anyagi részecske, például tér és időkvantum? Tegyük fel, hogy vannak ilyen kvantumos fenomének. Ha már feltételezésekkel élek, akkor azt is fogadjuk el, hogy az extradimenziók, vagyis a felcsavarodott húrok nem csak egyesével, hanem párosával, sőt hármasával, négyesével is ki tudnak bontakozni a „pontszerű” állapotukból. A párosan kibomlott húrokból zárt hurok lesz, mondjuk bozonok, a hármasával kibomlókból az „egzotikus részecskék”, a négyesével kibomló pedig egy speciális létező, a téridő-kvantum születik.

Az idő dimenziója, (kibomlott húrja) ehhez a háromhoz kapcsolódik a dinamika, az együtt mozgás által. Mivel a mozgásnak sebessége van, a fénysebesség pedig határsebesség is egyben, ami egy kvantumos szemlélet szerint nem növelhető, vagy csökkenthető a végtelenségig. Ezért az időnek is van egy legkisebb adagja, legrövidebb húrja, ami a térével kompatibilis, legalább is a téridő-kvantum esetében.

A megmaradási tételek, szimmetriákon alapulnak, azonban vannak sérült szimmetriák is univerzális szinten. Ezt az univerzális szimmetriát a kiterjedt (aktív) és a kompakt (passzív) dimenziók, (húrok) között kell megtalálni ahhoz, hogy mindenség megmaradási tétele teljesüljön.

A húrelmélet szerint, minden részecskének van egy neki megfelelő húrja, vagyis van a gravitációért felelős húr is, ami a graviton részecskét képezi. A hatásközvetítők, mint bozonok, olyan részecskék, vagyis zárt húrok, amik a találkozásuk esetén nem pattannak szét, hanem együtt maradva felveszik egymás aktuális idejű rezgésformációját, ami miatt nem különböztethetők meg egymástól, mintha csak egy helyet foglalnának el a térben. Ha szétválnak, megőrzik ezt az állapotot, de tükörképei lesznek egymásnak, mint „összehangolódott” részecskék. Ha ez a fermionokra is igaz, akkor ebbe beleszólása van az extra, vagyis a kompakt dimenzióknak is, mivel az általános, vagy a szuper szimmetria ezt igényelheti. Ebből adódóan, a sötétnek nevezett anyag és energia, az extra dimenziók aktiválódásának lenne tekinthető. Ha a „tömeghiányt” pótoló sötétanyagra, vagy a téridő tágítást (Anti gravitáció) okozó, sötét energiára gondolunk, akkor ez egy globális kiegyensúlyozást, szimmetriát eredményező folyamat univerzális szinten. Mivel nem minden dimenzió van aktív állapotban, a passzív dimenziók szerepe is számíthat az egyensúly szempontjából. Ha arra gondolunk, hogy egy teljesen kiegyensúlyozott rendszer nem mozdulhat, mivel ha „lefagy”, mozdulatlanná lesz, akkor ezt megakadályozandó vannak olyan kompakt, lehetőségi állapotban lévő dimenziók, amik azt a szerepet töltik be, hogy a rendszert állandó mozgásban tartsák. Amennyiben az univerzum tágulását ebből a célból keletkező téridő-kvantumok okozzák, akkor a sötét energia titka lelepleződött. Mivel szétválasztottuk anyagi és nem anyagi létformákra a kibontakozott dimenziókat, az extra, vagy kibontakozatlan dimenziókat egy lehetőségi, potencia állapotba sorolnám. Ezzel az extradimenziók, bármelyik létformát magukra ölthetik, amikor az valahol szükségessé válik.  

Itt szeretném bevonni a dimenziók, aktív húrok közé, az információ kvantumát, a Q bitet. Amennyiben a nem anyagi létezőkhöz tartozik, van külön hatásmezője is, mint az anyagiaknak, és akkor azt tudatmezőnek nevezem. Ha minden anyagi húrnak van saját, róla szóló információja, identitása, akkor a tudat is információ egységekből, kvázi húrokból formálódik. Legvégül önmagáról, vagyis a tapasztaló ön-tudatról is lesz egy információ egységcsomag, az ÉN. Ezek az egyéni tapasztalók, az információk további egyesítésével létrehozzák a közös tudatot, a tudatnak legnagyobb halmazát, amik Q bitekből vannak. Amennyiben ez a tudás már nem fér bele egy egyén agyának feldolgozó kapacitásába (a hardverbe), akkor a „kint maradt” információk, a tudatmezőben fennmaradnak, még akkor is, ha az egyéni agyak, memóriatárak már törölték az adott információt. Az ezoterikus tanok szerint, ez lenne az Akasha krónika, amiből le lehet hívni bizonyos információkat az univerzumra vonatkozóan. Ha ez valóban igaz, akkor közelebb juthatunk a valósághoz, annak működési módjához. Talán még az ÉLET megszületésének pillanatához is, ami már az értelmére is rávilágít.

Adalék a kompakt dimenziók értelmezéséhez.

Tegyük fel, hogy az előbbiekben említett felcsavarodott „extra”dimenziók egyik „típusa” a sötét anyag, aminek az a tulajdonsága, hogy tömeget képez egy nagyon kicsire zsugorodott pontban. Ez a pontba befelé irányuló vonzó hatást eredményez. Ezek a tömegpontok nagyon kicsi energiával, de vonzzák egymást, sűrűsödésre hajlamosak. Azonban mint önálló entitások, nem olvadnak össze egy még nagyobb kiterjedésű önálló entitássá, hanem egy maximális sűrűségű halmazt képeznek. Ez a halmaz lehet akár olyan rendezett formátumú, alacsony entrópiájú, hogy a kritikus sűrűség elérése esetén, állapotváltás, (identitásváltozás) következik be, és téridő-kvantumokként újjászületnek. Ez lenne az inflációs tágulás, amikor a másodperc töredéke alatt, óriási kiterjedésű téridő tartomány keletkezik egy lokális helyen. Vagy másképpen fogalmazva, a sötét anyag, sötét energiává alakul át. A vonzásból taszítás lesz, de ez az átalakulási folyamat, a végtelen nagy, globális téridő-struktúrának egy lokális helyén zajlik. Lehetséges, hogy több helyen is, de más-más időpontban. Ezzel azt a nézetet elvethetjük, hogy az univerzum a semmiből keletkezett, viszont a multiverzum egy örökké létező valóság, amiben az „univerzumok” születnek és elhalnak a saját idejük lejártával. Akár a legkisebb létezők, mint a téridő kvantumai. Mivel az extradimenziók, a potencia „pontok” bármilyen entitás létformáját felvehetik, az anyag elemi részecskéitől az információ egységéig, (a Q bit) a szellemi és anyagi létformák mindenűt jelen vannak a GLOBALITÁSBAN, a világmindenségben, csak nem egy helyen és egy időben vannak olyan sűrűségben, amivel az erejük teljében létformákat (alkothatnak). Ez talán, azt a kvantummechanikai „feltételt” is magyarázza, hogy a valószínűségi hullámfüggvény összeomlasztását, a beavatkozást, vagy megfigyelést, a tudat erre való képessége okozza. Vagyis a szelleminek van kezdeményező képessége ahhoz, hogy változtasson egy bizonytalanságban leledző állapoton. 

A kis helyre feltekeredett extra dimenziók létezéséről.

A matematika tudománya szerint, lehetségesek a feltekeredett térdimenziók, amik a valóságot képezik, azonban nem tudjuk érzékelni őket a makro világban ahol élünk. A mikrovilág azonban van olya sokrétegű, és bonyolult, hogy számunkra észrevétlenül működjön. De hol is működhetne e rejtőzködő világ? A makro világ inherens részeként? Ez azt jelenti számomra, hogy a valóságnak nincs minden eleme egyszerre, egy időben kibontakozva a számunkra, akik tudatos észlelői, érzékelői vagyunk. Vagyis az a háromdimenziós tér, amiben mi a hely fogalmát is értelmezzük, a makro és mikrovilágot jeleníti meg. Ahogy egyre „mélyebbre” megyünk a mikrovilág felé, elérkezik egy határ, ahol megjelenik a bizonytalanság, az ok-okozat nélküliség, az összefonódottság, a szuperpozíció számunkra. De nem ér véget a makro világnak mozgalmas valósága, mert ezután jön az igazán parányok világa, a Planck távolságnál is kisebb méretek, amihez nincs hozzáférésünk semmilyen „mérőeszközzel”. Vajon mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy számunkra ez már a „káosz”, aminek a megértéséhez még nem adott képességet az evolúció? Tulajdonképpen az emberi agynak még tovább kellene fejlődnie ahhoz, hogy erre képes legyen. Talán még az ember élethosszának is növekedni kellene, hogy legyen ideje elérni a kívánt fejlettségi szintet.

A húrelméletek szerint, minden elemi részecske, ami létezhet, nyitott és zárt húrokból van, amiknek más-más a rezgésszáma. Az a terület, amit rezgése közben kitölt a húr, még egy atommagnál is kisebb. Tulajdonképpen csak az eltérő hatásukon, az egymással való kölcsönhatásukon keresztül lehet tudomást szerezni róluk, mivel annyira parányiak. Az egydimenziós húrok a véges hosszukban kiterjedt dimenziók közé tartoznak, mivel a rezgésük erre utal. A kiterjedés nélküli dimenziók, ennél fogva nem rezeghetnek, vagyis csak potenciális, lehetőségi állapotban vannak. Ha az anyagnak minden formája diszkrét elemű létező, akkor az „anyagtalan” téridő is lehet diszkrét elemekből, akár húrokból, vagy membránokból összeálló struktúra. Ha a téridő-kvantuma is egy rezgést felmutató elem, akkor hasonló azokhoz a húrokhoz, amik az elemi részecskéket alkotják. Ha ezeknek a téridő-kvantumoknak is van felcsavarodott, vagy inaktív példányai, azok is potenciális állapotban vannak. A rejtőzködés legjobb formája? (Ez lenne a semmi, ami ugyan van, de nem ad jelet magáról?) Ez egy nagyon leegyszerűsített formula, ami mindent a kiterjedt és felcsavarodott egydimenziós húrokra redukál. Ha jól belegondolok, akkor az aktívak alkotják a dinamikus káoszt, amíg nem alakul ki valahol lokálisan egy attraktor, ami a stabilitást, a rendet jelenti. Ha a rend alatt azt is értjük, hogy ciklusok szerint ismétlődően ugyan azt jeleníti meg egy húr, akkor még az idő is kvantumos, ahogy miden a (makro) és mikrovilágban.

Amennyiben elfogadjuk azt, hogy az anyagi, és a nem anyagi is lehet kvantumos, akkor a tudatnak is lehetne akár egy kvantuma, egy legkisebb egysége, ami szintén a rezonancia frekvenciára épül. A „tudathúrok” rezgésének azonban szinergiába kell jutniuk ahhoz, hogy entitássá fejlődjenek. Így minden együttműködő „tudat-kvantum”halmaz, más-más entitást, gondolati képződményt eredményez. Amennyiben a tudat egy olyan bonyolult biológiai konglomerációhoz tartozik, mint az ember, akkor ez a tudati attraktor, az ÉN tudatot eredményezheti. Ha megsérül a kvantumi szinergia, akkor felborul a rend, patológiás lesz a biológiai, tudati rendszer.

Tudattal való manipuláció.

Az ÉN tudat is egy mezőből szinergiával összeálló lokalitás, egy vonzó attraktor, ami befolyásolhatja a környezetét azzal, hogy szinkronizálja, szinergiába „kényszeríti” a többi tudatost, a kevésbé vonzó „éneket”, egy még erősebben vonzó ÉN. Vagyis a meggyőző erővel bíró, amit karizmának neveznek. Ennél már csak az van „magasabb” szinten, aki a tudatával, a gondolat (meggyőző) erejével fizikai tárgyakat is képes mozgatni, manipulálni. Amennyiben ez lehetséges, akkor a fizikai mezők manipulálása sem lehetetlen, ami visszahat az elemi részecskékre, az azokat keltő operátorokra.

/ Joda mester az ERŐ segítségével egy űrrepülőt emelt ki a mocsárból/

Ez a sejtésem szerint, csak a tudatmező és a fizikai mezők közös, együttműködő hatása, a szinergia révén lehetséges. Amennyiben a vonzókat taszítóvá, vagy fordítva, a taszítót vonzóvá lehet alakítani a tudat erejével, vagyis ha velünk van az ERŐ, akkor a tudattal való manipuláció lehetséges. Amennyiben ez a téridő kvantumaira is kiterjeszthető, akkor a térdimenziók kiterjesztése és felgombolyítása is megoldható az akarat erejével, a tudat célirányos felhasználásával. Ezzel megvalósítható lenne a térhajtómű, amivel, a fény sebességével, vagy annál gyorsabban is lehetne haladni, vagy helyet változtatni.

„Miguel Alcubierre elméleti fizikus által felvetett spekulatív megoldás Albert Einstein téregyenleteire. Ez a koncepció egy „téridő buborék” létrehozását javasolja, amely összenyomja a téridőt az űrhajó előtt, és kitágítja azt mögötte, lehetővé téve a fénynél gyorsabb utazást anélkül, hogy az űrhajó maga sértené a fénysebesség-korlátot. 

Hogyan működik elméletileg?

• Téridő Torzítása:Az Alcubierre-meghajtás nem magát az űrhajót gyorsítja fel a fénysebesség fölé, hanem magát a téridőt manipulálja. 
• Téridő Buborék:Az űrhajó egy „téridő buborék” belsejében helyezkedik el. 
• Előtte Tér-összenyomódás:A buborék előtt a téridő összenyomódik. 
• Utána Tér-tágulás:A buborék mögött a téridő kitágul. 
• Valódi Lépés a Célhoz:Az űrhajó így lényegében nem „halad”, hanem „vitorlázik” a téridő torzulásán, ugyanúgy, ahogy a hullámok hordoznak dolgokat a vízen. 

Miért spekulatív? 

• Negatív Energia Sűrűség:

Ennek a mechanizmusnak a megvalósításához negatív energiasűrűségű egzotikus anyagra lenne szükség.

• Egzotikus Anyag Létrehozása:

Jelenleg nincs bizonyíték arra, hogy az ilyen „egzotikus anyag” létezik, vagy hogy elő lehetne állítani.

Összefoglalva: Az Alcubierre-meghajtás egy matematikailag lehetséges,Einstein téregyenleteivel összhangban lévő elmélet, de a gyakorlati megvalósítása eddig lehetetlennek tűnik az egzotikus anyag hiánya miatt. „

Az idézőjelbe tett szöveget, az AI generálta.

Tulajdonképpen nem is vaktában lövöldözök a térhajtóművel kapcsolatban. A saját koncepcióm szerint, a csillaghajó rendelkezik egy olyan eszközzel, amivel egy eseményhorizont hozható létre körülötte. Ezen az esemény horizonton, egy gömbfelületen belül nem történik semmi érdemi változás, mivel a „fluxus generátor” csak a gömbfelületre van hatással, arra van pozícionálva. Mivel kétpólusú energiákról van szó, a gömbfelület egyik fele negatív energiájú, a térdimenziókat felgombolyító hatású, a másik fele pozitív energiájú, kiegyenesítő hatású, (de lehet a fordítottja is) így van a gömbön egy terminátor, egy elválasztó vonal, amin áthaladva a felcsavarodott dimenziók kibomlanak, mint a virágszirmok. A terminátor síkjára merőlegesen történik a hatásváltozás, ami elmozdulást eredményez a globális téridőben a gömb, illetve a benne lévő csillaghajó számára. Ez tulajdonképpen a térugrás folyamata, ami a negatív energiára és tömegre jellemzően időben visszafelé történik. Ez azt jeleni a pozicionáló számára, hogy a jövőbeni idő pozíciójukat, duplikálva kell megadni, hogy realitás legyen belőle. Az iránybeli pozíciót pedig, a terminátorra merőlegesen kell megadni. Az eredmény az lesz, hogy az idő nem változik, a megadott távolság fele pedig teljesül.

Ami a „fluxus-generátort” illeti, egy olyan szerkezet, amiben el van különítve egymástól a két energiát képviselő anyag, egy semleges anyaggal, vagy egy erős mezővel, a tudatmezővel, ami nem engedi őket az elválasztó felületen, (a terminátoron) akcióba lépni, csak az eseményhorizont két féltekéjének felületén. Ehhez valóban szükséges lesz, hogy az ERŐ velünk legyen.

Amikor a négydimenziós téridőről van szó, általában a Minkowski féle tömb univerzum jut az eszünkbe. Ebben a mozdulatlan „monolitban”megtalálható a múlt, jelen, és jövő anyagból gyúrt univerzuma. Ha ezt a tömböt végtelennek vesszük, akkor már nincs értelme a tágulásáról beszélni. Azért mégis megpróbálom a magam számára értelmezni a térnek, mint az anyagmentes vákuumnak a kitágulásának folyamatát. (A tudományos magyarázat az inflációs tágulás, amiből azután kicsapódott az anyag.)

Mivel a tér tágulását úgy kell értelmezni, hogy annak minden pontja egyformán távolodik egymástól gömbszimmetrikus módon, ezért egy kétdimenziós síkon egyszerűbb lesz a magyarázat. Egy fekete tábla legyen a tér egy eukleidészi síkja, amire rajzolunk krétával egy kört, ami a globális térnek számít. Majd a körbe rajzolunk egy egyenes vonalat, amire (A) és (B) pontokat jelölünk ki. Ezek a pontok legyenek egyforma fényerősségű és tömegű csillagok, vagyis fényforrásoknak a szemléltetői. Amennyiben a csillagok egymáshoz képest mozdulatlanok, akkor a fény útja egyforma távolságú mindkét pontból nézve. Mivel a fény sebessége állandó a vákuumban, a források mozgási sebességétől függetlenül is, csak a fény utak hossza lesz mérvadó az egymástól távolodó pontok számára. Ezt a távolodást, a fény vörös eltolódásából lehet következtetni. Amennyiben a pontokon kívül nincs más „zavaró tényező”, csak a gravitációs vonzásuk érvényesül, akkor a pontoknak közeledniük kell egymáshoz, nem távolodni. Ha feltételezzük a közöttük lévő tér tágulását, akkor két lehetőség adódik. Az első szerint, olyan sebességgel tágul a tér, mint amilyen sebességgel közelíti egymáshoz a pontokat a gravitáció. Ekkor a pontok közötti távolság nem változik. A második lehetőség, hogy gyorsabban tágul a tér, mint a gravitáció okozta közelítés, vonzóhatás. Ekkor lép fel a gravitációs vörös-eltolódás, amit az univerzumban egy hipotetikus gömb sugarának hossza, egy paraméter után tapasztalunk. Ez a Hubble-paraméter, amit a (z) faktorokkal (1,2,3,4) módosíthatunk, növelhetünk. Az elektromágneses hullám hosszának növekedése,(megnyúlása) a rádióhullámnál a leghosszabb. Ez a két pontunk esetében azt jelenti, hogy amíg még rádiójelet „foghatnak egymástól”, addig távolodhatnak egymástól a foton információhordozó segítségével. Ha azonban a tér tágulásának sebessége meghaladja a fény sebességét, megszakad közöttük a „kapcsolat”, eltűnnek egymás szeme és füle elől.

„A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás az az elektromágneses sugárzás, ami az egész világegyetemet kitölti. Energiaeloszlása 2,725 kelvin hőmérsékletű feketetest-sugárzásnak felel meg, melynek maximuma a mikrohullámú frekvenciatartományba esik: 160,4 GHz-nél (1,9 mm-es hullámhossznál) található. „  

/Mivel a kozmikus háttérsugárzás, a világegyetem összes objektumának sugárzásának a térben lévő háttérzaja, az általunk említett két csillagpont esetében ez nem releváns. Az (A) és (B) pontok között, még rövidebb távolságon jelentkezik, mint a rádiósugárzás./

Amennyiben a táblán jelölt körből kilépnének a pontok, az azt jelentené, hogy nem a tér-tágulás viszi magával őket, hanem valamilyen közöttük fellépő taszítóerő, például az antigravitációs erő, ami felváltja a vonzóerőt. Mivel a tér tágulását a kozmológusok a sötét energiának tulajdonítják, ami megfeleltethető ennek az erőnek, a felrajzolt kör átmérője egyre nagyobb lesz, és a két pont nem tud kilépni belőle.

Az lenne a kérdésem, hogy az elektromágneses mezőre is érvényes az, hogy azt magával húzza a táguló tér, vagy a teljesen kiegyenesedett rádióhullám elhallgat, kimúl, úgymint információadó is?  Ha az általunk felrajzolt fénysebességnél gyorsabban táguló kört nem éri el az anyagból eredő EM mező, akkor létrejön egy „belső eseményhorizont”? Vagy addig tágul az eseményhorizont, amíg az anyag is felszívódik a vákuumban, elhal a saját energiája? Esetleg a sötét energiát táplálja, ami tovább tágítja a teret. Amennyiben az energia kozmikus léptékben nem megmaradó mennyiség, úgy a sötét energia „halálával”megáll a tér tágulása? Mivel a felrajzolt körrel elsőre a globális teret jelöltük, a gömbön belül, másodjára kialakult eseményhorizonton belüli tér, újra az anyagtalan vákuum, ami ott van a maga fluktuációjával, potenciális energiájával, ami nem a semmi. Van az anyagtalan vákuum, a táguló tér, a maga változatlan potenciájával, és benne egy eseményhorizonttal behatárolt gömb, amiben ott van a közben megsemmisült anyag, azonban energiája vákuumenergiává alakult. Tulajdonképpen a táblára felrajzolt kőr jóval nagyobb lett, a benne lévő anyagi pontok eltűntek. Ennél fogva nincs viszonyítási lehetőségünk az anyagtalan vákuum kiterjedtségének mérésére, tehát végtelennek is vehetjük. Akkor azonban csak az anyagi energiák egymáshoz való viszonyát vizsgálhatjuk, úgymint különböző nagyságú erőhatásokét. Az anyagot bipolárisnak tekintjük, mivel csak a potencia lehet monopol. Szerintem.

A diszkrét elemekből álló téridő koncepcióm lényege, hogy a téridő-kvantumai aktív állapotban képezik a végtelen „üres”teret, míg potenciális állapotban a végtelen lehetőséget. Tulajdonképpen nem egy szingularitásban vannak, hanem (az aktívakkal 50-50% arányban) a nullánál nagyobb, a Planck távolságnál kisebb tartományban. Itt jön a kiegészítés, hogy a négydimenziós téridő-kvantum is egy kiterjedt objektum, azonban a többi hat térdimenzió felgombolyított állapotban a potenciális állapotban marad. Ez egy olyan helyzet, amikor nincs megnyilvánult anyagi és szellemi energia a téridőben. Azonban van megnyilvánult anyag és „szellem” a téridőben, amit a téridőn túli, megnyilvánult lehetőségnek is tekinthetünk. A megnyilvánultság, egyben időbeliséget is jelent az energia, anyag számára. Ez azt jelenti, hogy ha a végtelen üres téridőben megnyilvánul az anyag, az nem csak egy lokális pontból történhet, hanem több helyen is „univerzumokat” képezve. Ezek az univerzumok lehetnek egymástól távol, vagy közeli szomszédságban. Ezt egy „kívülálló” megfigyelő tudná csak igazolni. Azonban a megfigyelő, mint olyan, csak az univerzumon belül jön létre, a tudat kialakulásával, amihez nagyon összetett anyagi szerveződésnek kell kialakulnia. Ahogy minden anyaginak van kölcsönhatási mezője, úgy a tudatnak is kialakul a kölcsönhatási mezője a téridő részhalmazában, az univerzumban. Az univerzumra az a „szabály” vonatkozik, hogy minden egyes aktív és potenciális kvantuma csatolásban, kölcsönhatásban van egymással. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy az összes kiterjedt dimenzió, ami megnyilvánulásban van, bármikor visszavonulhat potenciális állapotba, vagyis felgombolyított állapotba. A kvantummechanika szabálya szerint, a szuperpozícióban lévő elemi részecskék, a megnyilvánulás előtti legjobb lehetőséget bírják. Ezek vannak olyan „közelségben” a már kialakult korpuszkulákhoz, hogy cserejátékosként bármikor belépjenek egy megfáradt, visszavonult helyébe. A kvantum összefonódás, tulajdonképpen azt jelenti, hogy minden „posztra” van több cserejátékos, aktivizált állapotban, és a legközelebbi lép helyére annak, aki kiszáll a „játékból”. Azt gyanítja a kvantumgravitációs húrelmélet pár alapos ismerője, hogy a foton az a húr, ami az ötödik térdimenzió aktív, kigombolyított állapota. Vagyis amikor a fény gömb szimmetrikusan terjed, akkor az egész gömbtérfogaton belül végigvonul egy síkhullám, aminek felületén „kibomlik, majd felcsavarodik” az ötödik térdimenzió húrja. Ahol a felület beleütközik egy objektumba, ott a kölcsönhatás, vagyis az energiaátadása megtörténik, amit a fényfenomén jelez.

A rejtett paraméterekről pár gondolat.

 „A nem-lokális kölcsönhatás ugyan segít megmenteni a kvantummechanikát, de létrehoz egy másik ellentmondást, mert olyan kölcsönhatáshoz vezet, ami a tér két különböző pontja között létrehoz egy fénynél gyorsabb (sőt végtelen sebességű) kölcsönhatást.”

Azt már többször igazolta a tudományos közösség, hogy a mikrovilág leírásához nagyon pontos eredményt ad a kvantumfizika. Azonban a végtelen sebességű kölcsönhatást nehezen lehet felfogni az elménkkel.  Ehhez lenne egy elképzelésem, mi szerint a fény jelensége egy ötödik térdimenzió kibomlásának köszönhető. (A húrelmélet egy ága 11 dimenzióval számol, amiből csak a négydimenziós téridő van kellően értelmezve, vagyis kiterjedt, terjedő formában van aktív állapotban.)

Ha az elektromágneses kölcsönhatásba „beleszól” a geometria, vagyis egy újabb kibontakozott térdimenzió, akkor az összes „rejtett”, felcsavarodott dimenziónak is van beleszólása, mint rezgésbe hozott, aktivitásba lépő húrnak. Amennyiben az elemi részecskéket is húroknak feleltetjük meg, akkor ezek is a potenciális, felcsavarodott állapotból aktivizálódnak a fázistérből, a minden lehetőség teréből. Mivel mindent kvantumosnak, vagyis véges adagnak tekintünk, az előbukkanó részecskéknek is időbeli korlátja van. Ezt azonban a csereszabatos részecskék azonnali belépésével meg lehet hosszabbítani, mivel a rejtőzködők mindenűt ott vannak, még a lokalitásokban is.

 „Az irány határozatlansága miatt lép fel a valószínűség!

Tehát kölcsönhatásmentes viszonyok között kell a részecskéket elindítani, de emiatt a rejtett paraméter nem vonatkoztatható a külső irányokhoz, más szóval az irány fogalma értelmét veszti. Mit tehetünk ilyenkor? Azt mondhatjuk, hogy minden polarizációs irány egyformán valószínű. Pont ezt teszi a kvantummechanika is, amikor csak valószínűségeket ad meg.”

A valószínűségből való átlépés a valóságba, nem „csak” a megfigyelésen, érzékelésen múlik, hanem a téridőben lévő „rejtett paramétereken”, vagyis az aktivizálódó húrokon, amik a forrást és a nyelőt, vagyis az érzékelőt egy „hosszú húron”, az egyvonalban álló foton húrok kötik össze a téridőben.

 „Tehát hiába létezik egy olyan paraméter, amely meghatározza a részecske „sorsát”, ezt a paramétert nem tudjuk a külső koordinátákhoz viszonyítani, más szóval határozatlan.”

   „A fogalmi csapda

Miért marad meg mégis a fizikában az a kvantummechanikai kép, ami látszólag tagadja a mikro-folyamatok determinizmusát? Ennek oka, hogy rendkívül nehéz megszabadulni a hétköznapi világból nyert fogalmainktól és tudomásul venni, hogy másképp kell gondolkozni, amikor átlépünk a megfigyelhetőből egy a jelenséget magyarázó, de még is csak elképzelt világba. Az elképzelt világ törvényei nem azonosak a valódival, ahol észleljük és mérjük a jelenségeket. Ennek figyelmen kívül hagyása az a csapda, amitől a fizika nehezen szabadul meg. Ez határozza meg napjainkban is a kvantummechanika koppenhágai iskolájának felfogását.”

 Tulajdonképpen el kellene fogadnunk egy elképzelésen alapuló törvényt, amit nem tudunk igazolni? Mi lenne, ha az okozatiságot kiterjesztenénk a valószínűségre úgy, hogy azt a rejtett paraméterek előbukkanásához is hozzárendelnénk? Ezzel lehúzva a fátyolt a véletlenről. A mindenség elméletét nem lehet megalkotni azzal a kitétellel, hogy valami lényegest rejtve hagyunk. Például, hogy a végtelen lehetőségek megvalósulása kaotikusnak, véletlennek tűnik, de valójában nem az.

„A kvantummechanika azért kitűnő eszköze a mikrovilág leírásának, mert választ ad minden megválaszolható (mérhető) kérdésre, de nem válaszolja meg a megválaszolhatatlan kérdéseket!”

 A teljesen laikus érdeklődő azonban veszi hozzá a bátorságot, hogy megválaszoljon egy megválaszolhatatlannak tűnő kérdést.

„Képzeljünk el két összefonódott részecskét, az egyiket az A, a másikat a B helyen. Ha az A-beli részecske spinjét megváltoztatjuk, akkor a B-beli részecske spinje is azonnal megváltozik, még akkor is, ha a két részecske nagyon messze van egymástól. 

A kvantum-összefonódás nem azt jelenti, hogy az egyik részecske átugrik a másikra vagy hogy információt küldünk azonnal a másikra. Az összefonódás a részecskék közötti szoros kapcsolatra utal, de nem jelenti a térbeli áthelyeződést vagy a kommunikációt.” 

Ha jól sejtem. A húrelmélet alapján, a kvantumtérből egy időben, csak három dimenzió van „kibomlott” állapotban, a többi felgombolyított, állapotban van. Amennyiben minden ´dimenziószálhoz´ meghatározott energiaérték tartozik, úgy ezek az értékek hármasával vannak csatolva a dimenziókhoz. A kibomlott háromdimenziós tér minden dimenziója egyenértékű a görbületlen állapotában, vagyis ortogonális és sík.  Mivel az M elmélet szuperszimmetrikus, 11 dimenzióval számol, ennél fogva 3x3=9 dimenzióból 6 van felgombolyítva, ha a 7. kibomlott „szál”az idődimenzió.

Azonban ha a téridő-kvantumok négydimenziósak az idővel társulva, akkor háromféle energia családja is lehet a téridő-kvantumainak. Ha ez igaz, ez már okot is ad egy olyan fluktuációra, ami a globális téridő-struktúrát energiaszinten inhomogén területekre, vagy szálas szerkezetűre bontják szét. Ha abból indulunk ki, hogy az anyaghoz rendelt húrok is energiakvantumok, amik a téridőből csapódnak ki párosával, szimmetrikusan és királisan, akkor az összefonódás jelenségét, a keletkezésük jellege adja. Azonban a globális struktúrából bárhol, bármikor keletkezhetnek anyag-húrok, elemi részecskék, majd visszaalakulnak bozonokká, majd téridő-kvantumokká, nem pedig megsemmisülnek a megmaradási tételt erősítve. Az anyagi részecskék is három családot alkotnak, kvarkok, leptonok és bozonok. Ezeknek vannak tömeget viselő és tömegnélküli formáik, amik az energiaértékek sokféleségét, spektrumát képezhetik az átalakulások folyamán. Talán ehhez járul hozzá az, hogy a felgombolyított dimenziók kibomlása és felgombolyodása „lépcsős” energiaérték változást ad a részecskéknek. Ezt azonban nem tudjuk detektálni, mivel nincs mivel. / Szász Gyula elmélete szerint is folyamatában változik az elemi részecskék energiaértéke/

A felvezető témánál maradva, az összefonódás jelensége talán ezért is lehetséges egymástól nagy távolságon megszülető, vagy oda kerülő részecskék esetében, hogy a globális struktúra szimmetriája ne sérüljön egy kritikus értéknél jobban. Egy lokálisan, nagyon gyorsan lefutó nagy energiaérték csökkenés, vagy növekedés, azt a látszatot keltené egy külső megfigyelőnél, hogy valami spontán előbukkan a térből, vagy éppen eltűnik. (Ez olyan, mintha térugrást végezne egy csillaghajó a galaxisok között.)

Még a szuper szimmetriánál maradva, megjegyezném, hogy az antianyag aszimmetria csak lokálisan (Galaktikus szinten) tapasztalható, mivel nagyon nagy távolságokon sok galaktika között kiegyenlítődik, homogenizálódik minden. A lokalitások meg azért jöhetnek létre, mert a tömeg a „kvarkbörtön” hatásából alakul ki az összetett részecskéknél. A tömeg meg additív jelenség. Amikor a proton neutronná formálódik át, akkor a kvarkok mindig hárman, (illetve 6, 9, 12) vesznek részt az átalakításban. A leptonokhoz, és a bozonokhoz tartozó tömeget, a magukkal hordozott felgombolyított dimenziók energiaértéke adja ki. Ez a Higgs bozonra is vonatkozik. Ezzel egy „hidat „képezve a téridő-kvantumokhoz, amit akár csatoltságnak is nevezhetünk. Minden mindennel összefügg, egy a húrok rezgéseiből álló, pezsgésben lévő konglomerátum az univerzum.

Nagyon tömörített megfogalmazásban a húrelmélet is diszkrét elemekkel operál. Tulajdonképpen minden anyagi elemi részecske és a belőle összeállt korpuszkula a rezgő húrokból van konfigurálva. Minden egyes húrnak van egy saját rezgési frekvenciája, energiaértéke és a konfigurációs terének rá jellemző alakja, topológiája. Azt próbálják elérni az elmélettel, hogy egyesítsék az Általános relativitást és a kvantummechanikát, amivel a mindenség elméletet lehet szintetizálni.

Azt gondolom, hogy ezt csak a téridővel, és a tudatnak nevezett jelenséggel együtt lehet elvégezni. Ez azt vonja maga után, hogy a téridőnek és a „tudatnak” is kvantumosnak, egységnyi alapelemekből kell állniuk. Az ősrobbanás elmélet egy redukciós folyamatból született, amivel „visszapörgették”az időkereket egy kezdőpontba, ahonnan előbukkan belőle az univerzum a térrel, idővel, anyaggal, tudattal, hogy megalkossa a világmindenséget. Vannak hozzá illeszthető kísérleti igazolások, azonban egyik végkifejlete sem pozitív az anyag és a tudat számára. Az univerzumnak egy pontba történő kollapszusa, vagy a téridőnek, a végtelenségig való tágulása sem egy elméletet hiánytalanul lezáró aktus. Amennyiben a mindenség egy pontból, az abban koncentrált energiaállapotból keletkezett, akkor, ha van megmaradási tétel, nem veszhet el, nem válhat semmivé. Ha meg nincs, akkor az ontológiával van probléma, hiszen a semmiből nem keletkezik valami. /Ezt a jogot a mindenható istennek tarják fenn a hívői/

Az elképzelésem szerint, a végtelennek tekinthető téridő, a végtelen sok téridő-kvantumból álló struktúra, amelynek elemi az energia aktív (megnyilvánult) és passzív megnyilvánulatlan állapotából fluktuál, rezeg. Ez képezi nálam a valóság létalapját, a végtelen sok lehetőség megnyilvánulása számára. Ha most a téridő-kvantumokat is rezgő húroknak tekintem, akkor ezek minden tulajdonságukba tökéletesen egyformák. A téridő struktúrája egy szuper-folyékony közeg, amiben szinkronizálási, összehangolódási aktusokban jelennek meg azok a húrok, amiből az anyag és a tudat ölt formát. Tulajdonképpen a világmindenséget megjelenítő dolgok egy „leegyszerűsített” diszkrét elemből, a rezgő húrból tevődnek össze konglomerátumokat képezve. Ennél fogva a szétbomlásuk egy deszinkronizációs folyamatnak, az entrópiának eredménye. A lényeg az együttműködésben keresendő. Tulajdonképpen a lények is, a húrok összehangoltságukból, együttműködésükből születnek.

Itt van jelentősége a tudatnak, mint egy felbukkanó jelenségnek, ami lehet mező, ahogy az elektromágneses, és gravitáció mezők hullámzanak, de kvantumokat, entitásokat, egókat is képezhet, amiket felügyel és fenntart, amíg a környezet és a hozzá való viszonya ezt megengedi. Amennyiben visszavezetnénk a húrokból való felépülést egy leépülési folyamattá, akkor a téridő struktúra lenne a végállomás. Ez a felépülési folyamat elindulhatna egy, vagy több lokális helyről is a téridőben. Ennél fogva a párhuzamos univerzumok léte sem kizárható. Azonban az egyidejűség relativitása ezekre is érvényes marad az információ véges terjedési sebessége miatt. Ami az összefonódottságból eredő „azonnali hatást” illati, a párhuzamosan jelenlévő fel és leépülési folyamatokból eredő tünet, fenomén.

A tudat által vezérelt, vagy irányított folyamatok többnyire látensek, az entitások számára nem nyilvánvalók, de vannak entitások, akik ezt az irányítást megtehetik, például az emberi szabad akarat, amit egymással szinkronba is hozhatják a társadalmi tudat, eszme, hitvallás kialakítása során.  

Tételezzük fel, hogy az erő nem csak fizikailag, hanem szellemi formában is értelmezhető, értelmezendő.  (A filozófusok bizonyára benne vannak.) Vagyis a szellem, az információ, konkrétan a TUDAT is erő, az energia megnyilvánulási formája. Ennek is van egy legkisebb adagja, a qubit.

Amennyiben az univerzum valóban a nevéhez méltóan EGY, akkor benne hierarchikus módon van jelen az erő, vagyis a megnyilvánult energia több formája van jelen. Szerintem a szellemi energia a legfinomabb struktúrájú szubsztanciát képezi a téridővel egyetemben, amely szintén egy közeg, aminek van diszkrét eleme is, ahogyan a téridőnek és a fotonok esetében pedig az EM mezőnek. Ezek a diszkrét elemek olyan információ adagok, qubitek, amelyekből az ÉN tudatok formálódnak ki a közös tudatmezőből, amiben a testtel együtt vannak jelen létben. Az összes információt rejtő tudatmezővel csak ideiglenesen lehet kölcsönhatásban, csatolásban lenni. Erre mondják az ezoterikusak, hogy kivételes esetben olvasni lehet az Akasha krónikából.

Az ÉLET, mint tapasztalható jelenség nem létezhetne a tudatmező nélkül. A tudatmező adja az anyagnak a róla szóló információt. Az életet, a vitális energiát adja annak, ami/aki azt magán tapasztalhatja meg.

A vitális energia, a tudatmezőből kicsatolt energia, aminek átkonvertálása elektromos energiává, bioárammá, ami már műszerekkel mérhető.

„A delta-hullám egy agyi elektromosság, melyet a 0-4 Hertz közé eső intervallumon értelmezünk. Egyes, elsősorban alváskutatások terminológiájában a delta tartományba az 1 és 4 Hz közötti hullámokat sorolják, ilyenkor általában 1 Hz alatt lassú kérgi oszcillációról beszélnek, míg más tanulmányok 0,5 és 2 Hz között jelölik ki határait.”

Az elsődleges, a priori energiaforma, a diszkrét elemekből álló téridő-struktúra, amely szintén egy fluktuáló közeget képez. Hasonló rezgésszámon fluktuál, mint a tudatmező, az információ „kvantuma”, a qubit. Ebből a téridő struktúrából csapódik ki az anyagi energia, aminek első formája a Higgs mező, ami mintegy sűrű térhálóként, (szűrőként) van a téridőben. Ez a mező, már erősebb kötésű szövedék, mint a téridő, mert az anyag elemi részecskéit tartja kordában azzal, hogy tömeget ad nekik. Ez azt jelenti, hogy a sugárzó anyag, vagyis az elektromágnesség még átfér a „szitán” a Higgs mező hálólyukán, de maximálja a mozgási sebességét. A tömeges anyag részecskéi azonban nem férnek át rajta, ezért lassabban mozognak a téridő közegében a fénynél.

Az elektromosság kötési erői változóak, és jóval erősebbek, mint a gravitációhoz tartozó kötési erő, amit a részecskeszám, a tömegszám növekedése összegez. Ezek a gravitációs kötőerők egy lokalitásban összegzőnek, növekednek addig, amíg a tömeges részecske egy fekete lyukban „elfajul”, vagyis elveszítve az impulzusát, spinjét, a töltését és tömegét a Higgs mezőbe olvad, majd téridő-kvantumokra bomlik, beolvad, átadja nekik az energiát.

A fekete lyukakban lévő szingularitás, tulajdonképpen olyan, mint egy „fordítókorong a vasúti járművek számára”. Befelé megy a tömeget viselő anyag, vele a róla szóló információ, azonban kifelé csak téridő-kvantumok és az információ, vagyis a sértetlen tudatmező áramlik. (nem Hawking sugárzás)

A téridő tágulása egy illúzió, mivel csak az történik, hogy a Fekete lyukakból kiáramló téridő-kvantumok megnövelik a testek, vagyis a galaxisok és gázfelhők közötti távolságot. A galaxison belül nem jelentkezik a „sötétenergia” hatása, mivel a gravitáció ott erősebb nála.

A gravitáció azért tűnik folytonosnak, mert a téridő is folytonosnak tűnik. Ha azonban a téridő kvantumos, akkor a gravitáció is lehet az. Mégpedig olyan formában, hogy a Higgs mezőt, ami tömeget ad a részecskéknek, téridő kvantumokból építi fel a részecskék számára. A Higgs bozon, vagyis a részecskéje azért olyan kicsi energiájú, mivel a téridő kvantumainak energiája még ennél is kisebb, amikből a Higgs bozon felépül, összeáll. Azonban a sok kicsi sokra megy elv alapján, épülnek fel az elemi részecskék is a téridő kvantumaiból. Ehhez társul a Higgs mező, ami a gravitációs mezővel, vagyis a tömegekkel, visszahat a téridőre, annak struktúráját befolyásolva. A globális világegyetem egy olyan végtelen fluidumban található „anyagi szennyeződésekből” univerzumokból áll, amelyeknek egyikében vagyunk mi annak tapasztalói.

Egy újabb ötlet, ami a szuperszimmetrián alapul.

Tegyük fel, hogy az anyagtalan téridő struktúra, teljesen semleges az energiaformája alapján, a benne lévő tudatmezővel együtt. Tulajdonképpen az anyagot képező energiaformák lesznek polarizáltak és királisak, egymás tükörképei.

Amennyiben a Higgs mező ad tömeget az anyagnak, amibe még beleszámít az antianyag is, akkor a Higgs mező is semlegesnek számít, mivel két anyagtípus születik belőle. De hol van az antianyag paritás, ami egyforma mennyiséget jelentene? Képzeljük el, hogy a Higgs mező nem semleges, hanem az is polarizált. Amennyiben az általunk ismert Higgs mező adja a pozitív tömeget az anyagnak, akkor az is pozitívnak számít? Ha létezik egy negatív Higgs mező is, akkor az adja a negatív tömeget, annak az anyagtípusnak, ami taszítja egymást. Ebből két következtetésem van. Első, hogy két univerzum születik egyszerre egy semleges téridőben, amik eltávolodnak egymástól, hogy a saját anyagukból építsék fel a világukat. „Rendes anyagból”, és „Antianyagból” egyaránt. Második eset, hogy a negatív tömegű anyag is a „mi univerzumunkban” van, de annak taszító „gravitációs hatása” a sötét energiaként jelentkezik, vagy annak tűnik. De mivel a negatív és pozitív energiák, ha kioltják egymást, akkor elvész az energia. Ez azt jelentené, hogy a világunk megsemmisülne. Marad az a feltevés, hogy nem oltják ki egymást a polarizált energiák, hanem semlegessé alakulnak. Vagyis visszaalakulnak téridő struktúrává. Ebből meg az következik, hogy ha van Nagy bumm, akkor abból kétféle Higgs mező és kétféle tömeg jön létre az anyag számára. Van olyan tudományos vélemény, hogy az ősrobbanást követően már léteztek fekete lyukak. Ez meg azt sugallja a szimmetria alapján, hogy fehér lyukaknak is kellett lenniük. Ha az őrült ötletem szerint a fekete lyukak állapotváltoztatók, vagyis a téridő és az anyag konvertálását végzik, akkor ez a fehér Lyukakra is igaz. Amennyiben a világegyetem nem is olyan homogén és izotróp, mint amilyennek tűnik, úgy a kétféle anyag és energia elfér a végtelen téridőben. Csak a megfigyelőiken múlik, hogy milyennek tapasztalják a saját idejükben.

https://www.origo.hu/tudomany/2025/05/ido-valosag-vagy-illuzio

A fenti link alapján készült véleményem az írásról.

„A hurok-kvantumgravitációban az idő nem létezik. És sok más új elméletben sem.”

 Amennyiben nem létezne az idő, akkor nem volna kiterjedtsége a térnek sem. Mivel az elmélet kvantumosan kezeli a teret, vagyis van egy maximális kiterjedtsége az adagjának, amihez viszont időtartam tartozik. Ezek a tartamok egyszerre vannak folyamatban, aminek végeztével a téridő-kvantum nem létezik. Olyan, hogy van egy adag tér, de nem tartozik hozzá létidő, vagyis tartam, nagyon nehezen képzelhető el. Mivel, ha mérhetetlenül kicsi az a téradag, akkor végtelen soknak kell lenni belőle, hogy mérhető legyen, legalább is emberi léptékben. Univerzális léptékben meg főleg. A Planck időt is a térből, vagyis a foton haladási útjából és idejéből, származtatjuk.

„A Planck-idő az idő természetes egysége, amit Max Planck javasolt, jele t_P. Bár nem vehető a Planck-idő egyszerűen az idő kvantumának, ennél rövidebb időtartam alatt nincs értelme összehasonlítani az univerzum két egymást követő állapotát.”

Ez lehet értelmetlen egy végtelen nagy és a gyorsulva táguló univerzum esetében, azonban két egymás mellett létező (nem létező) téridő kvantum esetében van értelme az időkvantumnak, mivel ez olyan, mint a filmhasonlat esetén a képkockák közötti szünet. Tulajdonképpen ez egydimenziósan olyan, mint az egyforma hosszú szakaszokból álló szaggatott vonal. Háromdimenziósan, meg olyan fluktuációt jelent, amit a növekedő lufi és a zsugorodó lufi látványával szimulálhatunk. A diszkrét elemekből álló téridő a létezés alapja, amit a végtelen potenciaerő parányonkénti megnyilvánulásának tekinthetünk.

 „A hurok-kvantumgravitáció feltételezi a téridő egy legkisebb lehetséges egységének a létezését. Ez az egység reprezentálná a legkisebb lehetséges terjedelmét a térnek és az időtartamnak. Ebben az elméletben, amit mi egyenletes, folyamatos időnek érzékelünk valójában egy akadozó állj-mozgás haladás a múltból a jövőbe.”

 Az idézett résszel egyet értek, azzal a kitétellel, hogy ha van egy szemlélője, észlelője a haladásnak. Ez lenne kvantumosan, a szaggatott vonal követése? Egy A pontból B pontba követése egy folyamatnak, ami valójában nem is folyamatos, mivel a „vonal fele” megszakított.

„De mivel ez olyan hihetetlenül rövid idő alatt történik, folyamatosnak tűnik, mint egy film kockái, amik össze vannak olvadva. Az idő folyamata nem valós; a múlt és a jövő már léteznek teljes terjedelmükben, ugyanúgy, ahogyan a tér teljessége már létezik.”

 Az igaz, hogy az emberi észlelő folyamatosnak találja, mert nem tudja a vonal kihagyásokat, (a létszüneteket) észlelni. Valóban létezik a tér teljessége, vagyis nem tágul, vagy gyarapodik, hanem van is, meg nincs is, a teljességében. Ebből a létezők, a tapasztalók azt tapasztalják, ami tapasztalható számukra. A nemlétezést még senki nem tapasztalta saját magán, vagyis az kimarad az észlelés számára.

„ Amit mi az idő folyásának érzékelünk annak mellékterméke, ahogyan az agyunk működik, amikor feldolgozzuk a környezetünkből az érzékszervi információkat.”

 Ez igaz, mivel a tudatunk nélküli létezők, számunkra nem létezőknek tűnnek. Azonban, ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy van kisebb időtartam a Planck időnél, és van kisebb távolság a Planck hossznál, és van kisebb térfogat a tapasztalhatónál, akkor van egy olyan valóság, amit ugyan nem tapasztalhatunk, de nélküle nem is létezhetünk.

„A hollandiai Radboud Egyetem tudósai arra jutottak, hogy az univerzum összes csillaga egy kvinvigintillió év múlva alszik ki – 

ez tíz a hetvennyolcadikon, vagyis 10⁷⁸ évet jelent.

Az említett időtáv jelentősen rövidebb, mint a korábbi becslések, amelyek 10¹¹⁰⁰ évre tették a végső kihunyást.

A kutatók szerint az univerzum végső pusztulását egy, a Hawking-sugárzáshoz hasonló folyamat idézi elő: a fekete lyukak sugárzást bocsátanak ki, miközben lassan „elpárolognak” a semmibe. Eddig úgy vélték, hogy ez a jelenség kizárólag a fekete lyukakra jellemző, ám a legújabb vizsgálatok azt mutatják, hogy a neutroncsillagok és a fehér törpék is hasonló módon tűnhetnek el az univerzumból.

Falcke és kollégái most korrigálták ezt a hibát: számításaik szerint a neutroncsillagok és a fehér törpék is egy Hawking-szerű párolgási folyamat révén bomlanak le, mégpedig körülbelül egy kvinvigintillió év alatt.”

Tulajdonképpen ez a számolgatás, csak egy elmegyakorlat, mivel az emberiség szempontjából irreleváns. Ha a Föld Napba olvadása előtt galaktikus utazók leszünk, akkor érdemes lesz elgondolkodni azon, hogy milyen sokáig utazgathatunk az űrben.

Ami a keletkezést és elmúlást illeti, egy elméleti koncepció, amit a vallások teremtésnek, a tudomány ősrobbanásnak nevez. A világvége már abból következik, hogy ami megszületett, az nem lehet örökkévaló.

Az idézett cikkben azzal magyarázzák a „világvége eseményt”, hogy a Hawking sugárzást kiterjesztik a neutroncsillagokra és a fehér törpékre is, a fekete lyukak mellett. Vagyis a kvantummechanikai effektusok vezetnek oda, hogy a tömeggel rendelkező részecskék el fogják veszíteni a tömegüket, mint ahogy a Higgs mezőből nyerték anno a keletkezésükkor. Majd a tömegnélküli résecskék is visszaolvadnak a hamis vákuumba, abba a „közegbe”, amiből keletkeztek. Felmerül a kérdés, hogy mi az a hamis vákuum? 

„A hamis vákuum egy fizikai állapot, amelyben az univerzum egy látszólag minimális energiaállapotban van, de ez az állapot nem stabil, ellentétben a valódi vákuummal. Ez a hamis vákuum egy helyi minimumnál található, míg a valódi vákuum egy globális minimumnál. Ha az univerzum a hamis vákuum állapotban van, az a kevésbé stabil állapotból a stabilabb valódi vákuumba való lebomláshoz vezethet, ami akár a teljes univerzum összeomlását is okozhatja.”

Megpróbálom a saját elgondolásom szerint értelmezni az idézett sorokat.

Van egy helyi minimum energiaállapot, (helyzeti energia) ami nem stabil, vagyis nincs egyensúlyi állapotban a hamis vákuum. (ezt szokták semminek nevezni a laikus értelmezés alapján)

Azonban, a valódi vákuum, a globalitásban van minimum energiaállapotban, ami szerintem a tér, az űr maximális kiterjedtségét jelenti. Mivel a tudomány mai állása szerint a tér néha gyorsulva, néha lassulva, de tágul, ez azt jelenti, hogy nincs a globális maximumon a kiterjedtsége, vagyis az energiaszintje még nincs a minimumon. /Tehát van „még”vákuumenergia azok számára, akik abból szeretnének kicsatolni, megcsapolni maguk számára ingyen energiát./

Azonban a térben, téridőben van anyag is, méghozzá fényes (sugárzó), és sötét (gravitáló) formában. A sugárzó anyagnak van egy maximális sebessége, amivel halad a térben a hatása. A gravitáló anyag nem érheti el ezt a sebességet, mert egy közeg, a Higgs mező, ebben megakadályozza.

„A Higgs-mező egy kvantummező, amely a térnek egy olyan sajátossága, ami minden részecskéknek tömeget ad, és azáltal meghatározza, hogy az a benne "csomagolódik". A Higgs-mezőben mozgó részecskék úgy viselkednek, mint ha egy akadályon mozognának, ami "tömeget" ad nekik, a CERN szerint. A Higgs-bozon a Higgs-mezőben fellépő izgalom, egy olyan részecske, amelyet a mezőben mozgó részecskék "sérülésével" érzékelhetünk, a Wikipedia szerint.”

Ez az idézet is magyarázatra szorul. Ha a Higgs mező kvantumos, akkor olyan diszkrét elemekből áll, amik a már meglévő anyagtalan térben vannak elvegyülve, mint egy oldatban. Ez az „oldat”, szintén az a közeg, amiben az elemi részecskék mozognak, és az jelenti számukra a tehetetlen tömeget, hogy a találkozásuk esetén összecsomósodnak, vagy más értelmezés szerint, vonzódnak egymáshoz a részecskék. Az úgynevezett Higgs bozon, egy olyan részecske, amely akkor ad jelet magáról, ha egy tömeget viselő részecskével ütközve, azt szétroncsolja, kvarkokká, mezonokká, vagy más egzotikus elemi részecskékre.

Feltevésem szerint, nem csak a Higgs mező kvantumos, hanem maga a tér is. Ezzel pedig az idő is azzá válik, mert a téridő dinamikus, mivel az idő is azzá lesz a kvantumaiban. A téridő-kvantum, egy dinamikus „részecske”, amely a hamis vákuum és a valódi vákuum közötti állapotváltozást jeleníti meg. A hamis vákuum állapotban pontszerű, a valódi vákuum állapotban kiterjedő-zsugorodó. Mivel nincs abszolút egyidejűsége a téridő kvantumainak, ezért fluktuáció van a valódi vákuumban. Vagyis megtalálhatók benne a helyi lokális minimumon lévő hamis, és a globális, de nem minimumon lévő valódi globalitást jelentő elemek. Ez azonban egy szimmetriasérült, egyensúlytalan állapot, amihez hozzájárul az anyag tömegnélküli és tömeges részecskéinek jelenléte is.

Most jöhet szóba a sötét energia, aminek a tértágító hatást tulajdonítják. Ha figyelembe vesszük azt a feltevést, hogy az ősrobbanást követő inflációs tágulás nem állt le, vagyis még folyamatban van, de nem akkora sebességgel, mint a kezdetnél, akkor ez a globális állapotváltozása a két energia „típusnak”, amit a vákuum típusok képviselnek. Ha jól belegondolok, akkor nincs szükség kezdetre, ősrobbanásra, ha diszkrét elemekből áll a téridő, vagyis a dinamikus valódi vákuum, és benne a Higgs mező. Ez maga a globalitás, és benne a lokalitásokat a hamis vákuum állapot képezi. Az anyag, mint egy „szennyeződés”, egy homályos folt jelentkezik benne, amit az érzékelhető univerzumnak nevezhetünk. Tulajdonképpen az univerzumok, csak lokális részhalmazok egy olyan befogadó halmazban, aminek nincs határa, végtelen a kiterjedtsége, ahogy az energiája is az. Az egyedi univerzumban azonban véges az energia megjelenési formája, mivel folyton változó a sűrűsödési mutatója. Ahol végtelen sűrűnek tűnik, ott szingularitásnak nevezik, ami a fekete lyukakban található. Ahol olyan alacsony értékű az energia sűrűsége, hogy nem lehet, nem tudjuk érzékelni, ott üres, anyagtalan térnek nevezzük. Van a kozmológiában egy hierarchiaproblémának nevezett talány, amit nem tudnak megmagyarázni.

„ A kozmikus hierarchia probléma, más néven hierarchia-probléma vagy hierarchikus probléma, a részecskefizika egyik alapvető kérdése. Kérdésként jelenik meg, hogy miért olyan kicsi a Higgs részecske tömege (és más részecskék tömegei), ha a kvantum-korrekciók nagyságrendekkel növelnék azt, és miért nem olyan nagy, mint a Planck-tömeget. Más szóval, a probléma azt a kérdést veteti fel, hogy miért nem figyelhetünk meg olyan nagy tömegeket, mint a Planck-tömeg, ha a kvantummechanikai hatások arra törekednének, hogy a részecskék tömege sokkal nagyobb legyen, mint amekkora kísérleti adatok alapján van. 

Elmagyarázás:

• Planck-tömeg:

Ez a fizikai konstanst, ami a gravitáció és a kvantummechanika határát jelenti. Nagyon nagy nagyságrendű érték, ami a részecskék tömegének "természetes" méretét jelentené, ha a kvantumhatások szabadon működhetnének.

A Planck tömeg, egy származtatott egység, ami nem biztos, hogy a globalitásban is annyi, mint ebben a lokalitásban, amit a mi univerzumunknak nevezünk.

• Higgs-részecske:

Ez a részecske a Standard Modellt a részecskefizika, és a részecskék tömegének eredetét magyarázza. A tömege relatív kis érték, ami nem illik bele a Planck-tömeghez.

A Higgs részecske, a diszkrét elemű Higgs mező, (rácsozat) csomópontjai, amelyek egyben tartják a struktúráját.

• Kvantum-korrekciók:

A kvantummechanika alapján részecskék tömege kvantált, ami azt jelenti, hogy nagyságrendekkel növelheti a tömeget.

Miért probléma?

A részecskesűrűség, (tömegsűrűség) és az energiasűrűség, nem biztos, hogy arányosan változik.

• Finomhangolás:

A Standard Modellt a részecskefizika elmagyarázza, hogy a Higgs-részecske tömege nagyon kis érték, ami az univerzum stabilizálódásához szükséges. Ez a finomhangolás feltételezi, hogy a kvantumhatások egy bizonyos mértékben ellensúlyozódnak.

Ez a feltételezés jogos, mivel minden mindennel kölcsönhatásban van, még ha csak ideiglenesen is.

• Értékelés:

A probléma azt mutatja, hogy a Standard Modell nem teljes mértékben magyarázza a részecskék tömegét, és lehet, hogy a fizikai világ valójában nagyobb és komplexebb, mint gondoljuk.

Még az is lehet, hogy a részecskék tömege változó és nem állandó. Vagyis vákuumállapot függő.

• Új fizika:

A kozmikus hierarchia probléma az ok, amiért a tudósok további kutatásokba kezdenek, hogy megértsék a tömegeket és az univerzum stabilitását, és új fizikai modelleket keresnek. 

Fontosság:

• A Standard Modell értelmezése:

A probléma arra utal, hogy a Standard Modell nem teljes mértékben értelmezi az univerzumot.

• Új fizikai modellek:

A probléma arra sarkallja a tudósokat, hogy új fizikai modelleket keressenek, amelyek megoldást nyújtanak.

• Az univerzum mélységének megértése:

A kozmikus hierarchia probléma segít megérteni az univerzum mélységét és a fizika szabályait.

• Részecskegyorsítók. Dozimetria. Mai nagy kérdések. - ELTE

- Hierarchia-probléma: a részecskék tömege sokkal nagyobb lenne, mint amekkorát kísérletileg kapunk, ha nincs finomhangolás. - Gye...

Erre ad némi magyarázatot az AI által generált szöveg, de tovább gondolásra ajánlott.

Véleményem szerint, azért van „hierarchia” globális szinten az energiaformákban, mert csak így tudnak érzékelhetővé válni, hatást gyakorolni a lokalitások, vagyis az anyagi és nem anyagi elemi részecskék egymásra. Ha minden egyforma, azonos energiájú, és egységes állapotban lenne, az (belülről) érzékelhetetlen lenne. A kívülről szemlélés a mi univerzumunk esetében szóba sem jöhet. Egy másik univerzum megfigyelése kívülről, szintén problémás lenne.

A húrelmélet paradigmaváltó abban a tekintetben, hogy egyesíti a gravitációt leíró Általános relativitáselméletet a standard modellel, egy a mindenséget leíró elméletben.

Ehhez azonban 11 térdimenziót feltételez, amiből mi csak hármat ismerünk fel.

Képzeljünk el egy dimenziókból álló valóságképző kockát, amit a 12 éleivel lehetne illusztrálni. Ennek a valóságkockának a térfogatát a húrok, (tér és idő dimenziók) rezgési módozataik töltik ki. Amennyiben a 11 térdimenzióból 8 darab inaktív, vagyis rezgés nélküli, akkor pontszerűen „felcsavarodott” állapotban van. Ekkor csak a 3 térdimenzió és az idő dimenziója az aktívak, mivel a rezonanciával, rezgési modusokkal töltik ki a kockatérfogatot. Ezzel alkotva meg a „valóságkockát”, a dinamikus 4D téridő egy kvantumát. Tegyük fel, hogy egy kiterjedéssel bíró dimenzió hossza, mint a HÚR, vagy a kocka él hossza rövidebb, mint a Planck távolság. Ebből az következik számomra, hogy fizikai kísérlettel nem, csak elméletileg értékelhető, becsülhető meg a mérete, ami a nulla és a Planck hossz közé esik. Vagyis olyan axiómának vesszük, ami nem igényel további igazolást.

Pár mondatot idézek a Wikipédiából a kockáról, hogy segítsen a további elvonatkoztatáshoz.

„A kockának három négyfogású forgástengelye (szemben fekvő oldalak középpontjain át),

négy háromfogású forgástengelye (testátlók),

hat kétfogású forgástengelye (élfelező pontokon át),

kilenc szimmetriasíkja, és egy szimmetria-középpontja (középpont)van.

Az identitást leszámítva a négyfogású tengelyek három-három, a háromfogású tengelyek két-két szimmetriát adnak. Összesen a kocka szimmetriacsoportjának 48 eleme van.”

A kockának 11 lényegesen különböző testhálója van, csak úgy, mint duálisának, az oktaédernek. A lapok színezéséhez legalább 3 szín kell. A kocka az egyetlen szabályos test, amivel a tér hiánytalanul kitölthető. A szabályos poliéderek között egyedül neki vannak páros oldalszámú lapjai, így az egyetlen platóni test, ami zonoéder, vagyis aminek minden lapja középpontosan szimmetrikus.”

/Ezt az idézetet emlékeztetőül jegyzem fel, hogy a „tulajdonságainak” számát felhasználhassam a továbbiakban./

Azzal a feltételezéssel élve, hogy a „valóságkocka” egyben a téridőnek a kvantuma, végtelen sok kvantumából pedig, hézagmentesen összeállítható a Minkowski féle téridő monolitja, mint a létező valóság alapja. Tovább szőve a gondolatot, megjegyzem, hogy a tudományos elméletek szerint is a téridőből képződik az anyagnak minden formája. Vagyis, egy valóságkockának tartalmaznia kell annyi energiát, ami „emergens”átalakulása során mást, elemi részecskéket, ez esetben rezgésben lévő húrokat tud alkotni. Mivel a Standard Modell által ismert anyagi részecskék is megfeleltethetők rezgő húroknak, ezek száma maximálva van, még akkor is, ha szimmetrikusan duplikálva vannak, egy elméleti szimmetriaegyensúly érdekében.

A (balkezes) fermion családnak, 24 tagja van. A szuperszimmetria, vagyis a tértükrözés esetén ez 48 részecske. Ehhez járulnak még a kölcsönhatást közvetítő vektorbozonok, amiknek száma összesen 14 a gravitonnal és a Higgs bozonnal. Ebből 8 féle gluon van, ami az erős kölcsönhatást közvetíti, a balkezes és jobbkezes oldalon.

A húrelmélet, mint a mindenség elmélete, számol a szuperszimmetriával, vagy a tértükrözéssel, ami egy másik, jobbkezes anyagi világot is feltételez. Vagyis 62 olyan elemi részecske létezhet húr formájában, amiből a bozonok azonos kvantumállapotban is lehetnek, egy-egy oldalon. A fermionok azonban megmaradó helyfoglalók, vagyis saját helyük, térfelük van a közös téridőben. Ha a tüköroldal bozonjait is figyelembe vesszük, akkor azok felcserélhetők, kompatibilisek mind a két oldalon. Úgy, hogy nincs állandó kijelölt helyük sehol az univerzumban. Ha a jobbkezes tüköroldal fermionjait, is az általunk érzékelt univerzum részének tekintjük, akkor az lenne a sötét anyag, aminek csak a tömegjárulékát tapasztaljuk. Nem pedig a hiányzónak tekintett antianyag.

A kozmológiához még hozzátartozik a sötét energia is, aminek antigravitációs hatást tulajdonítanak. Vagyis egy kiegyensúlyozó (taszító) hatást ahhoz, hogy ne omoljon össze egyetlen tömegpontba a tömeget viselő anyag.

A fentiekben beszéltünk arról, hogy 8 térdimenzió felcsavarodott állapotban van a 11 térdimenzióból. Ezt lehetne azzal is magyarázni, hogy ezek a felcsavarodott húrok, fermion részecskékké alakultak át. Avagy a téridő kvantumai alakulnak át anyaggá. Amennyiben egy rezgő húr, maga a megnyilvánult energia, (az erő), akkor a felcsavarodott dimenziókat az elemi részecskékben kell keresnünk. Azonban ha a 12 élből/húrból, nem csak 8 képezi az anyagot, mert egy saját idő dimenziót is tartalmaz. A fennmaradó három dimenziót, mint a téridő három dimenzióját a rezgési modusok befoglalójaként, térfogataként tekinthetjük. Vagyis az anyag felbukkanása, egy új minőségi állapotot hozott létre, a 12 húrból. Már nem téridő kvantumról beszélhetünk, hanem az anyag elemi részecskéjéről.  

Az erőt, feszültség formában is szokták emlegetni. Ha egy húr statikus állapotban olyan feszült, hogy a maximális erőt tárolja magában, akkor a saját rezgése dinamikus állapotban, a maximális frekvenciájú lesz. Ehhez viszont olyan rövid időtartam tartozik, ami a minimális. Ekkor az idő dimenziója, ami a „valóságkocka” egy él hosszának felel meg, az időkvantumot jeleníti meg.

„Bármely fizikai mennyiség dimenziója kiszámítható a hét alapmennyiség dimenziójából”

A hosszúság, idő, tömeg, elektromos áramerősség, termodinamikai hőmérséklet, anyagmennyiség, fényerősség, egy (12) kiterjedt húr rezgése, erőhatása, vagyis az energia megnyilvánulása. Amennyiben ehhez még hozzáveszem azt a feltevésemet, hogy a tudat is a „valóságkocka” produktuma, aminek szintén van sajátfrekvenciája, akkor az is egy „bozon”, ami az univerzumban bárhol előfordulhat mindkét királis oldalon, vagyis a szellemnek is van energiából álló kvantuma.

Ez is társulhat az anyaggal egy lokális halmazban, korpuszkulában, de nem véglegesen benne maradóan. De ez már a metafizikánál is túlmutat, ezért nem részletezem ebben a dolgozatban.

A kozmikus inflációról azt mondja a tudomány, hogy az ősrobbanás pillanata szülte az időt, ami a kezdetben olyan gyors volt, hogy a vele születő teret, végtelen nagy távolságig tágította. Ebből adódik számunkra az, hogy egy elég nagy (a belátható) tartománya Eukleidészi síknak számít, ahol a párhuzamos vonalak nem találkoznak. Ha a teret végtelenített felületűnek, gömb, vagy lyukas fánk alakúnak tekintjük a legnagyobb kiterjedtségében, akkor azon kétdimenziós felületeken sem metszik egymást a párhuzamos vonalak. Ha azonban hiperbolikus, nyeregfelület alakú a kétdimenziós tér geometriája, akkor azon a párhuzamos vonalak széttartanak a végtelenbe, akár végtelen ideig tágulva. Azonban a kétdimenziós felületeknek nincs vastagsága, ami csak a háromdimenziós tér tulajdonsága. Ennél fogva csak, mint a háromdimenziós teret, térfogatot behatároló, felületként jöhet szóba.  

A gömb és lyukas fánk alakúak kitágulása, felfúvódása, a zárt térfogat növekedését jelenti, aminek állandó forrásának is kell lennie. A hiperbolikus tér, téridő esetében nincs zárt behatároló felület, mert az maga a nyereg felület. Amennyiben ennek van „vastagsága”, az már két párhuzamos felülettel rendelkezik. Ha ez a két felület elég nagy távolságra van egymástól ahhoz, hogy ne lehessen valamelyiket sötét falnak, határfelületnek tekinteni a belső szemlélőnek, akkor olyan univerzumban vagyunk, amelyiknek térgörbületei irányfüggőek. Vagyis a „vastagságot” jelentő felületen lehetnek párhuzamosok, és merőlegesek, de a másik kettő, külső határolóval azonos irányban már nem. Ha ez lenne a valóságos univerzumban, azt idővel tapasztalnunk kellene.

Ha térfogatnak, vagyis a táguló üres térnek is energiatartalma van, akkor annak egy kimeríthetetlen energiaforrásból kell erednie. Amennyiben ebből a kimeríthetetlen forrásból jön létre nem csak a tér, hanem az anyag is, akkor az lelassítja a tér tágulását, megszünteti az inflációs,(exponenciális) tágulást. Az anyag elemi részecskéi csomósodnak, és tömeget viselnek, vagyis azzal vonzzák egymást. Az anyag tömeg növekedését nem lehet megállítani, ha az anyag is folyamatosan, exponenciálisan keletkezik. Azonban, ha leáll az anyag folyamatos keletkezése, akkor véges mennyisége van, lesz. Azonban ez sem állíthatja meg a tér tágulását, mivel a „tér forrása” kiapadhatatlan. Véges anyagmennyiség esetén, ha felritkul az anyag a táguló térben, akkor a távolság négyzetével arányosan egyre gyengülő, az elemi részecskékhez kötött gravitáció hatástalanná válik. A tömeg elveszti a vonzási jelentőségét. Ha az elpárolgó fekete lyukakra gondolok, akkor az „anyagveszteséget”, univerzálisan pedig, energiaveszteséget jelentene. De mivel az anyagnak van tömegnélküli formája is, ami szintén energiát jelent, ami abban újra jelentkezik. Így megmarad az anyag energiája, ami az üres tér energiájával párosul. EM és GR mezőket alkot benne.

Amennyiben a végtelen tér, elveszti a véges tömeget viselő anyagát, de nem az energiáját, a térenergia és az anyagenergia megmarad és tovább tágulva, az energiasűrűsége csökken. A gravitációs mező is megmarad, de jelentéktelenné lesz az EM mezőhöz képest. De mi van akkor, ha az a priori energia forrása mégis kiapad? Ez azt jelentené, hogy leáll a tér tágulása. Ha a forrásból kiáradt energia nem veszhet el, akkor egy véges, megállapodott térfogatú univerzumról beszélhetünk. Ennek a mérete azonban a mi emberi léptékeinkkel mérve lehet „végtelen”nagy, a megmérhetőség hiánya miatt. Ennél fogva nincs értelme arról beszélni, hogy mi van az univerzumon túl, vannak-e más univerzumok, mi választja el őket egymástól? A semmi az mindennek a hiánya, de ha végtelen a minden, akkor annak nincs hiánya.

Visszatérve az inflációs tágulásra, elmondhatjuk, hogy csak az anyagtalan tér, (idő) tágulhatott a fénysebességnél 3-10 szeres gyorsasággal. Azonban ez is az a priori energia megnyilvánulása, mert az üres térnek is van energiája. Mivel a fény elektromágneses sugárzás, ami a vákuumban (térben) is maximált sebességű sugárzásnak a lelassulásából keletkező, és az elemi részekék formájában való megjelenése az anyag, amihez a tömeg tartozik. De miért lassult le a térenergia egy része anyagi energiává, az infláció sebességéhez képest? A válaszom az, hogy a tömeg kialakulása érdekében. A tömeget egy pár szóval körülírnám, hogy mivel jellemzik.

Egy elemi részecskének van saját tömege, ami a saját passzív energiájából adódik. Ha ennek a részecskének lendülete, mozgásállapota van, akkor annak tehetetlenségi mutatóját, a tömegét, egy ismert erővel való gyorsítással lehet meghatározni. Egy korpuszkulának, vagyis testnek a sok egymás melletti példányát is „tömegnek” nevezik. Egy bármilyen alakú kiterjedt testnek van egy tömegközéppontja is, amivel a forgáspontja, (spinje), tartózkodási helye is meghatározható lesz.

Tegyük fel, hogy nem volt egy különleges pontból való ősrobbanás, az idő és a tér nem azzal az aktussal keletkezett, hanem a téridő diszkrét elemekből, kvantumokból álló struktúrája, öröktől való létező. Amennyiben a téridő-kvantumok mérete a Planck távolságnál kisebb, akkor azok nem érzékelhetőek az anyagi detektálók számára. Mivel a Planck egységek a hatáskvantumból vannak származtatva, a legkisebb anyagi hatásról szólnak. Ezért a téridő hatáskvantumjáról nem adnak információt. Azonban a szellemi létező, vagyis a tudatunk képet formálhat róla. Amennyiben ebben a diszkrét elemű struktúrában, vagyis a téridőben, a józanész alkotta geometriák a valóságban is tapasztalhatók, (már pedig azok,) akkor ez azt jeleni számomra, hogy a téridő-kvantumainál nagyobb méretű elemekből, az anyagi részecskékből tevődnek össze. Ezzel válnak formaadóvá. Mivel a formaadó, anyagnélküli téridő struktúrája nem látható, annak geometriai formája csak kiszámítható. Ehhez azonban az energiatartalmát, annak sűrűségét, sűrűségeloszlását, és a dinamikáját kell megismernünk. Szerintem erre tesz kísérletet a hurok-kvantumgravitáció is.

 „A hurok-kvantumgravitáció (angolul: loop quantum gravity, LQG), más néven hurokgravitáció és kvantumgeometria a téridőre vonatkozó kvantumelmélet, amely megkísérli összeegyeztetni a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet látszólag inkompatibilis elméletét. Megtartja az általános relativitáselmélet több fontos tulajdonságát, ugyanakkor a tér és idő Planck-egységekkel való kvantálásával a kvantummechanika módszereit is felhasználja. Az elmélet olyan kvantumgravitációs modellt kíván felállítani, amely a teret és az időt magát kvantifikálja, amelyben minden további fizikai reakció történik.

Az LQG a kanonikus kvantumgravitáció elméletcsaládba tartozik. Az elmélet kritikusai szerint az LQG nem több, mint gravitációs elmélet. Több LQG-t támogató kutató is azon dolgozik, hogy bebizonyítsa: az elmélet képes az anyag leírására is.”

Vagyis a diszkrét elemekből álló téridővel kalkulál. Amennyiben a Planck-egységekkel számolnak, akkor véleményem szerint, nem a téridővel, hanem az anyaggal foglalkoznak. De mivel nem tudunk kisebb távolságot „realizálni”, mint a Planck távolság, így annak mérete alá csak elméleti úton kalkulált méretegységet, és időtartamot kell választanunk ahhoz, hogy ne az anyaggal foglalkozzunk. Vagyis a téridő-kvantumot nullánál nagyobb, a Planck távolság és időegységnél kisebb értékkel kell felruháznunk. Amennyiben erre a gravitáció kvantálása céljából van szükség, akkor a Planck tömegnél is kisebbnek kell lennie egy téridő-kvantumhoz tartozó tömegnek, vagyis a gravitáció operátorának.

Ha a végtelennek tekintett téridő struktúra végtelen sok, akkor az egyben végtelen sok, kvantumos tömeget is jelent. Így a „sok kicsi sokra megy” elv alapján a tömeg is végtelen nagynak minősül. De mivel ez a végtelen nagy tömeg nincs összecsomósodva egy darab „szinguláris” pontban, a fekete lyukak meg nem képesek egy helyre gyűlni, mivel közben elpárolognak, az ősrobbanáshoz szükséges kiindulópont sem jöhet létre. Ez azt sugallja számomra, hogy minden kvantumos, csak az összegük adja ki a végtelent. Mivel az ember a végtelen irányába és a nulla irányába is közelíti a mérhető értékeket, de nem tudja elérni, magának kell egy képzetes, imaginárius értéket adnia a számszerűség miatt. Mivel a nulla számot valósnak és képzeletbelinek is tekintjük, választanunk kell a valós és a képzeletbeli közül ahhoz, hogy a nullát semminek, vagy valaminek tekintsük. Ha a nulla valami, akkor lehet számolni vele. Ha semminek tekintjük, akkor számolni sem lehetne vele. Mivel a nulla sokat lendített a számolási technikánkon, számolunk vele, így valós létezőnek számít. Ez az a pont (hely), ami a világ stabil sarokköve, amiből ki lehet mozdítani a valamit, bármit is a helyéről.

A tudomány mai állása szerint, az ősrobbanás elmélete és az örökké táguló univerzum az elfogadott.

Vannak ugyan alternatív elméletek, de azok kevesebb kísérleti igazolással rendelkeznek, mivel az erre szolgáló eszközöket, kutatási időkeretet, a fősodorbeli kutatók használják ki.

„A Hawaii Egyetem munkatársai által vezetett 9 ország 17 tagú csillagászából álló csapat két új tudományos közleményben olyan elmélettel állt elő, amely szerint a világegyetem gyorsuló tágulása mögött álló sötét energia forrásai a fekete lyukak. Ha igazuk van, megoldották a kozmológia legalapvetőbb problémáját.

Az új elmélet szerint a fekete lyukak belsejében nem szingularitás, hanem a lehető legsűrűbbre összenyomott anyag és vákuumenergia található – a fekete lyukak összes vákuumenergiája pedig megfelel a sötét energiának.

Az elmélet további megerősítésre és igazolásra szorul, de ha igaznak bizonyul, a kutatók nemcsak a kozmológia egyik rejtélyét oldották meg, de elhárították a fekete lyukak matematikai modellezésének egyik fő akadályát jelentő szingularitásokat is. (Science Alert, Science Daily)”

A megjegyzésem kiváltó oka, a fent idézett kutatási eredmény, amely a fekete lyukakban lévő szingularitásokat küszöböli ki. Mivel a sötét energia forrásának a fekete lyukakban lévő vákuumenergiát jelölik meg.

„A Kaliforniai Egyetem kutatói által vezetett tudóscsoportnak sikerült pontosan megmérnie, hogy mennyi anyag van a világegyetemben: az univerzum 31 százalékát alkotja anyag, a maradék sötét energia. Összefüggésrendszerbe helyezve ezt az anyagmennyiséget, ha az univerzumban lévő összes anyag egyenlően terülne szét a világűrben, az megegyezne egy átlagos tömegsűrűséggel, amely csupán mintegy köbméterenkénti hat hidrogénatommal egyenlő. Mivel tudjuk, hogy az anyag 80 százaléka tulajdonképpen sötét anyag, valójában ezen anyag többsége nem hidrogénatomokból áll, hanem inkább egy olyan anyagtípusból, amelyet még nem értenek a kozmológusok” 

Ami a belátható univerzumra érvényes.

Ebből az idézetből meg az derül ki, hogy a sötét anyag ismeretlen a kozmológia számára, mivel csak a tömege az, amit számításba vesznek. A tömeggel viszont van egy probléma, mivel létezik passzív és aktív formája is. Az aktív tömeg a testet alkotó részecskék számától, méretének nagyságától függ, a passzív tömeg pedig a testnek a gravitációs mezőhöz viszonyított hatásából ered. A sötét anyag tömege a nem világító, vagy elektromosan nem detektálható anyaghányadra vonatkozik, amit a galaxisok dinamikájából, egymáshoz és a gravitációs mezőhöz való viszonyukból számítják, ami 23%-ot tesz ki az összes energiából. Amibe a szingularitásban lévőt nem számolják bele.

Elgondolásom a következő. Az univerzum végtelen téridő-struktúrája, a vákuumenergia hozza létre az anyag elemi részecskéit, amiket ez idáig ismerünk és gyűjtőnéven Dirac tengernek is nevezünk. Ezek az elektron, pozitron, proton, antiproton, ami tükörképe a protonnak, ahogy az elektronnak a pozitron. Ebbe a tengerbe tartoznak a kvarkok, mezonok, neutrínók és a közvetítő részecskék, mint a foton és a gluon (graviton). Tulajdonképpen van egy „semleges tükör”, amiben a részecskék tükrözik egymást. Ehhez a semleges tükörhöz tartozik a vákuumenergia is, úgymint részecske keltő és nyelő.

(fehér lyuk, fekete lyuk) Ami a sötét és fényes anyagot illeti, a sötét anyag lehetne az Anti, a fényes, pedig a normál, vagy Norbi. Valamint ami a sötét energiát illeti, ezek a gravitáció két tükörpárját képezik úgymint, a negatív energiájú sötét és a pozitív energiájú fényes energia. Nincs szükség a „hiányzó antianyagra”, mivel a polarizált Dirac tenger, egy semleges anyagi tükörrel együtt van egyensúlyban, univerzális szinten.

Pár mondat az univerzum dinamikájáról. Maga az anyag kifejezés egy átfogó általánosítása az energia tömegben megnyilvánult formájának. Ennél fogva két típusba szerveződhet össze az anyagnak tömeget viselő formája. Az egyik proton elektron alapú atomot képez, a másik antiproton pozitron alapú anyagot. Mindegyik gravitációsan csomósítható, összenyomható. A kérdés itt jelentkezik, hogy hogyan? A részecskék tömege általi vonzódása, vagy a sötét energiának, az Anti-gravitációnak összenyomása által? Tegyük fel hogy az utóbbi szerint. A csillagközi por, vagy részecskefelhő, egy nagyon ritka halmaz, amiben olyan távol vannak egymástól a részecskék, hogy a vonzó gravitációs hatásuk nem kacsolódik össze egy „láthatatlan kötéllé”, amivel közel húzhatják magukhoz egymást. Azonban a sötét energia egy univerzális kiterjedésű (negatív nyomás), de nevezhetjük részecskére ható gravitációs nyomásnak, ami a szabad, egymástól távoli részecskéket is egymáshoz közelíti. Ez a két hatás hozza létre a galaxisokat, amik között anyagtípustól függően egymást vonzók és taszítók is keletkeznek. Tulajdonképpen az „antianyag”nem hiányzik az univerzumból, csak más, más galaxisokban találhatók, amik taszítják egymást.

A galaxisokban létrejönnek a csillagok és belőlük a különböző tömegű fekete lyukak, amik találkozáskor egyesülnek. Idővel létrejönnek azok a hatalmas feketelyukak is, amik galaxis magot képeznek. Ezek pedig az azonos anyagtípusú galaxisok összeolvadását eredményezhetik. Ez a folyamat azt feltételezi, hogy az univerzum végül két táborra szakad, a két egymást taszító anyagtípus miatt, ami felborítaná a homogenitást és az izotrópia ma látható képét.

Azonban ezt megelőzi az a feltevésem, hogy a fekete lyukakban nincs szingularitás, hanem az anyag visszaalakul (semleges) vákuumenergiává, ami tulajdonképpen maga a téridő végtelen struktúrája. Ha elfogadjuk azt, hogy a vákuumból keletkezik az anyag, akkor a FEHÉR LYUK létezését is feltételeznünk kell. Hol keresendő az univerzumban egy fehér lyuk? Véleményem szerint ott, ahol lokálisan nincs, vagy nagyon ritka anyaghalmazok, gázfelhők vannak, amiket csillagbölcsőnek is neveznek a csillagászok. Ez a fehér lyuk nem egy fényesen ragyogó pont, hanem a téridőnek azon lokális pontja, ami a legnagyobb sötét energiapotenciával rendelkezik. Ahonnan nem kirobban, hanem „ki szivárog” az anyag elemi részecskéi a térbe. Olyan tempóban, amilyennel a fekete lyukak kvázi szingularitásai elnyelik az anyagot.

A galaxis mag viszont, a legnagyobb tömegsűrűséggel, gravitációs „szívóhatással” rendelkezik az anyag számára. A végtelen világtér egy lokális pontján előbukkan az anyag, és egy másik lokális pontján elbújik benne. Így egyensúlyozza ki magát a gravitáció kétféle hatása univerzális szinten. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor az energia megmaradás tétele sem sérül, mivel az csak átalakul, de nem veszhet el. Mivel a téridő struktúrában semleges az energia, a fekete lyuk eseményhorizontján belül „elfajuló anyag” nem más, mint a pólusvesztő hely, amikor semlegessé válik.

Ha a mainál tízszer messzebbre ellátnánk az űrben, akkor is homogenitást és izotrópiát tapasztalunk a nagy léptéknek köszönhetően. Ennél fogva okafogyottá válik az univerzum egészének egy ősrobbanásból való lassuló, vagy gyorsuló tágulása, mivel csak lokális táguló, vagy zsugorodó buborékok vannak benne, aminek a belsejéből kinéző csillagászok arra fognak következtetni, hogy az általuk belátott „egész” tágul, vagy zsugorodik. Itt jelentkezik be az állandó fénysebesség, ami ugye az idővel karöltve távolságot is mér, de vele a távolságmérés is korlátozott. Amikor olyan messze ellátnak a csillagász kozmológusok, hogy csak a sötét fal van előttük, akkor lesz vége a világnak.