Minden lehetséges

A húrelmélet paradigmaváltó abban a tekintetben, hogy egyesíti a gravitációt leíró Általános relativitáselméletet a standard modellel, egy a mindenséget leíró elméletben.

Ehhez azonban 11 térdimenziót feltételez, amiből mi csak hármat ismerünk fel.

Képzeljünk el egy dimenziókból álló valóságképző kockát, amit a 12 éleivel lehetne illusztrálni. Ennek a valóságkockának a térfogatát a húrok, (tér és idő dimenziók) rezgési módozataik töltik ki. Amennyiben a 11 térdimenzióból 8 darab inaktív, vagyis rezgés nélküli, akkor pontszerűen „felcsavarodott” állapotban van. Ekkor csak a 3 térdimenzió és az idő dimenziója az aktívak, mivel a rezonanciával, rezgési modusokkal töltik ki a kockatérfogatot. Ezzel alkotva meg a „valóságkockát”, a dinamikus 4D téridő egy kvantumát. Tegyük fel, hogy egy kiterjedéssel bíró dimenzió hossza, mint a HÚR, vagy a kocka él hossza rövidebb, mint a Planck távolság. Ebből az következik számomra, hogy fizikai kísérlettel nem, csak elméletileg értékelhető, becsülhető meg a mérete, ami a nulla és a Planck hossz közé esik. Vagyis olyan axiómának vesszük, ami nem igényel további igazolást.

Pár mondatot idézek a Wikipédiából a kockáról, hogy segítsen a további elvonatkoztatáshoz.

„A kockának három négyfogású forgástengelye (szemben fekvő oldalak középpontjain át),

négy háromfogású forgástengelye (testátlók),

hat kétfogású forgástengelye (élfelező pontokon át),

kilenc szimmetriasíkja, és egy szimmetria-középpontja (középpont)van.

Az identitást leszámítva a négyfogású tengelyek három-három, a háromfogású tengelyek két-két szimmetriát adnak. Összesen a kocka szimmetriacsoportjának 48 eleme van.”

A kockának 11 lényegesen különböző testhálója van, csak úgy, mint duálisának, az oktaédernek. A lapok színezéséhez legalább 3 szín kell. A kocka az egyetlen szabályos test, amivel a tér hiánytalanul kitölthető. A szabályos poliéderek között egyedül neki vannak páros oldalszámú lapjai, így az egyetlen platóni test, ami zonoéder, vagyis aminek minden lapja középpontosan szimmetrikus.”

/Ezt az idézetet emlékeztetőül jegyzem fel, hogy a „tulajdonságainak” számát felhasználhassam a továbbiakban./

Azzal a feltételezéssel élve, hogy a „valóságkocka” egyben a téridőnek a kvantuma, végtelen sok kvantumából pedig, hézagmentesen összeállítható a Minkowski féle téridő monolitja, mint a létező valóság alapja. Tovább szőve a gondolatot, megjegyzem, hogy a tudományos elméletek szerint is a téridőből képződik az anyagnak minden formája. Vagyis, egy valóságkockának tartalmaznia kell annyi energiát, ami „emergens”átalakulása során mást, elemi részecskéket, ez esetben rezgésben lévő húrokat tud alkotni. Mivel a Standard Modell által ismert anyagi részecskék is megfeleltethetők rezgő húroknak, ezek száma maximálva van, még akkor is, ha szimmetrikusan duplikálva vannak, egy elméleti szimmetriaegyensúly érdekében.

A (balkezes) fermion családnak, 24 tagja van. A szuperszimmetria, vagyis a tértükrözés esetén ez 48 részecske. Ehhez járulnak még a kölcsönhatást közvetítő vektorbozonok, amiknek száma összesen 14 a gravitonnal és a Higgs bozonnal. Ebből 8 féle gluon van, ami az erős kölcsönhatást közvetíti, a balkezes és jobbkezes oldalon.

A húrelmélet, mint a mindenség elmélete, számol a szuperszimmetriával, vagy a tértükrözéssel, ami egy másik, jobbkezes anyagi világot is feltételez. Vagyis 62 olyan elemi részecske létezhet húr formájában, amiből a bozonok azonos kvantumállapotban is lehetnek, egy-egy oldalon. A fermionok azonban megmaradó helyfoglalók, vagyis saját helyük, térfelük van a közös téridőben. Ha a tüköroldal bozonjait is figyelembe vesszük, akkor azok felcserélhetők, kompatibilisek mind a két oldalon. Úgy, hogy nincs állandó kijelölt helyük sehol az univerzumban. Ha a jobbkezes tüköroldal fermionjait, is az általunk érzékelt univerzum részének tekintjük, akkor az lenne a sötét anyag, aminek csak a tömegjárulékát tapasztaljuk. Nem pedig a hiányzónak tekintett antianyag.

A kozmológiához még hozzátartozik a sötét energia is, aminek antigravitációs hatást tulajdonítanak. Vagyis egy kiegyensúlyozó (taszító) hatást ahhoz, hogy ne omoljon össze egyetlen tömegpontba a tömeget viselő anyag.

A fentiekben beszéltünk arról, hogy 8 térdimenzió felcsavarodott állapotban van a 11 térdimenzióból. Ezt lehetne azzal is magyarázni, hogy ezek a felcsavarodott húrok, fermion részecskékké alakultak át. Avagy a téridő kvantumai alakulnak át anyaggá. Amennyiben egy rezgő húr, maga a megnyilvánult energia, (az erő), akkor a felcsavarodott dimenziókat az elemi részecskékben kell keresnünk. Azonban ha a 12 élből/húrból, nem csak 8 képezi az anyagot, mert egy saját idő dimenziót is tartalmaz. A fennmaradó három dimenziót, mint a téridő három dimenzióját a rezgési modusok befoglalójaként, térfogataként tekinthetjük. Vagyis az anyag felbukkanása, egy új minőségi állapotot hozott létre, a 12 húrból. Már nem téridő kvantumról beszélhetünk, hanem az anyag elemi részecskéjéről.  

Az erőt, feszültség formában is szokták emlegetni. Ha egy húr statikus állapotban olyan feszült, hogy a maximális erőt tárolja magában, akkor a saját rezgése dinamikus állapotban, a maximális frekvenciájú lesz. Ehhez viszont olyan rövid időtartam tartozik, ami a minimális. Ekkor az idő dimenziója, ami a „valóságkocka” egy él hosszának felel meg, az időkvantumot jeleníti meg.

„Bármely fizikai mennyiség dimenziója kiszámítható a hét alapmennyiség dimenziójából”

A hosszúság, idő, tömeg, elektromos áramerősség, termodinamikai hőmérséklet, anyagmennyiség, fényerősség, egy (12) kiterjedt húr rezgése, erőhatása, vagyis az energia megnyilvánulása. Amennyiben ehhez még hozzáveszem azt a feltevésemet, hogy a tudat is a „valóságkocka” produktuma, aminek szintén van sajátfrekvenciája, akkor az is egy „bozon”, ami az univerzumban bárhol előfordulhat mindkét királis oldalon, vagyis a szellemnek is van energiából álló kvantuma.

Ez is társulhat az anyaggal egy lokális halmazban, korpuszkulában, de nem véglegesen benne maradóan. De ez már a metafizikánál is túlmutat, ezért nem részletezem ebben a dolgozatban.

A kozmikus inflációról azt mondja a tudomány, hogy az ősrobbanás pillanata szülte az időt, ami a kezdetben olyan gyors volt, hogy a vele születő teret, végtelen nagy távolságig tágította. Ebből adódik számunkra az, hogy egy elég nagy (a belátható) tartománya Eukleidészi síknak számít, ahol a párhuzamos vonalak nem találkoznak. Ha a teret végtelenített felületűnek, gömb, vagy lyukas fánk alakúnak tekintjük a legnagyobb kiterjedtségében, akkor azon kétdimenziós felületeken sem metszik egymást a párhuzamos vonalak. Ha azonban hiperbolikus, nyeregfelület alakú a kétdimenziós tér geometriája, akkor azon a párhuzamos vonalak széttartanak a végtelenbe, akár végtelen ideig tágulva. Azonban a kétdimenziós felületeknek nincs vastagsága, ami csak a háromdimenziós tér tulajdonsága. Ennél fogva csak, mint a háromdimenziós teret, térfogatot behatároló, felületként jöhet szóba.  

A gömb és lyukas fánk alakúak kitágulása, felfúvódása, a zárt térfogat növekedését jelenti, aminek állandó forrásának is kell lennie. A hiperbolikus tér, téridő esetében nincs zárt behatároló felület, mert az maga a nyereg felület. Amennyiben ennek van „vastagsága”, az már két párhuzamos felülettel rendelkezik. Ha ez a két felület elég nagy távolságra van egymástól ahhoz, hogy ne lehessen valamelyiket sötét falnak, határfelületnek tekinteni a belső szemlélőnek, akkor olyan univerzumban vagyunk, amelyiknek térgörbületei irányfüggőek. Vagyis a „vastagságot” jelentő felületen lehetnek párhuzamosok, és merőlegesek, de a másik kettő, külső határolóval azonos irányban már nem. Ha ez lenne a valóságos univerzumban, azt idővel tapasztalnunk kellene.

Ha térfogatnak, vagyis a táguló üres térnek is energiatartalma van, akkor annak egy kimeríthetetlen energiaforrásból kell erednie. Amennyiben ebből a kimeríthetetlen forrásból jön létre nem csak a tér, hanem az anyag is, akkor az lelassítja a tér tágulását, megszünteti az inflációs,(exponenciális) tágulást. Az anyag elemi részecskéi csomósodnak, és tömeget viselnek, vagyis azzal vonzzák egymást. Az anyag tömeg növekedését nem lehet megállítani, ha az anyag is folyamatosan, exponenciálisan keletkezik. Azonban, ha leáll az anyag folyamatos keletkezése, akkor véges mennyisége van, lesz. Azonban ez sem állíthatja meg a tér tágulását, mivel a „tér forrása” kiapadhatatlan. Véges anyagmennyiség esetén, ha felritkul az anyag a táguló térben, akkor a távolság négyzetével arányosan egyre gyengülő, az elemi részecskékhez kötött gravitáció hatástalanná válik. A tömeg elveszti a vonzási jelentőségét. Ha az elpárolgó fekete lyukakra gondolok, akkor az „anyagveszteséget”, univerzálisan pedig, energiaveszteséget jelentene. De mivel az anyagnak van tömegnélküli formája is, ami szintén energiát jelent, ami abban újra jelentkezik. Így megmarad az anyag energiája, ami az üres tér energiájával párosul. EM és GR mezőket alkot benne.

Amennyiben a végtelen tér, elveszti a véges tömeget viselő anyagát, de nem az energiáját, a térenergia és az anyagenergia megmarad és tovább tágulva, az energiasűrűsége csökken. A gravitációs mező is megmarad, de jelentéktelenné lesz az EM mezőhöz képest. De mi van akkor, ha az a priori energia forrása mégis kiapad? Ez azt jelentené, hogy leáll a tér tágulása. Ha a forrásból kiáradt energia nem veszhet el, akkor egy véges, megállapodott térfogatú univerzumról beszélhetünk. Ennek a mérete azonban a mi emberi léptékeinkkel mérve lehet „végtelen”nagy, a megmérhetőség hiánya miatt. Ennél fogva nincs értelme arról beszélni, hogy mi van az univerzumon túl, vannak-e más univerzumok, mi választja el őket egymástól? A semmi az mindennek a hiánya, de ha végtelen a minden, akkor annak nincs hiánya.

Visszatérve az inflációs tágulásra, elmondhatjuk, hogy csak az anyagtalan tér, (idő) tágulhatott a fénysebességnél 3-10 szeres gyorsasággal. Azonban ez is az a priori energia megnyilvánulása, mert az üres térnek is van energiája. Mivel a fény elektromágneses sugárzás, ami a vákuumban (térben) is maximált sebességű sugárzásnak a lelassulásából keletkező, és az elemi részekék formájában való megjelenése az anyag, amihez a tömeg tartozik. De miért lassult le a térenergia egy része anyagi energiává, az infláció sebességéhez képest? A válaszom az, hogy a tömeg kialakulása érdekében. A tömeget egy pár szóval körülírnám, hogy mivel jellemzik.

Egy elemi részecskének van saját tömege, ami a saját passzív energiájából adódik. Ha ennek a részecskének lendülete, mozgásállapota van, akkor annak tehetetlenségi mutatóját, a tömegét, egy ismert erővel való gyorsítással lehet meghatározni. Egy korpuszkulának, vagyis testnek a sok egymás melletti példányát is „tömegnek” nevezik. Egy bármilyen alakú kiterjedt testnek van egy tömegközéppontja is, amivel a forgáspontja, (spinje), tartózkodási helye is meghatározható lesz.

Tegyük fel, hogy nem volt egy különleges pontból való ősrobbanás, az idő és a tér nem azzal az aktussal keletkezett, hanem a téridő diszkrét elemekből, kvantumokból álló struktúrája, öröktől való létező. Amennyiben a téridő-kvantumok mérete a Planck távolságnál kisebb, akkor azok nem érzékelhetőek az anyagi detektálók számára. Mivel a Planck egységek a hatáskvantumból vannak származtatva, a legkisebb anyagi hatásról szólnak. Ezért a téridő hatáskvantumjáról nem adnak információt. Azonban a szellemi létező, vagyis a tudatunk képet formálhat róla. Amennyiben ebben a diszkrét elemű struktúrában, vagyis a téridőben, a józanész alkotta geometriák a valóságban is tapasztalhatók, (már pedig azok,) akkor ez azt jeleni számomra, hogy a téridő-kvantumainál nagyobb méretű elemekből, az anyagi részecskékből tevődnek össze. Ezzel válnak formaadóvá. Mivel a formaadó, anyagnélküli téridő struktúrája nem látható, annak geometriai formája csak kiszámítható. Ehhez azonban az energiatartalmát, annak sűrűségét, sűrűségeloszlását, és a dinamikáját kell megismernünk. Szerintem erre tesz kísérletet a hurok-kvantumgravitáció is.

 „A hurok-kvantumgravitáció (angolul: loop quantum gravity, LQG), más néven hurokgravitáció és kvantumgeometria a téridőre vonatkozó kvantumelmélet, amely megkísérli összeegyeztetni a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet látszólag inkompatibilis elméletét. Megtartja az általános relativitáselmélet több fontos tulajdonságát, ugyanakkor a tér és idő Planck-egységekkel való kvantálásával a kvantummechanika módszereit is felhasználja. Az elmélet olyan kvantumgravitációs modellt kíván felállítani, amely a teret és az időt magát kvantifikálja, amelyben minden további fizikai reakció történik.

Az LQG a kanonikus kvantumgravitáció elméletcsaládba tartozik. Az elmélet kritikusai szerint az LQG nem több, mint gravitációs elmélet. Több LQG-t támogató kutató is azon dolgozik, hogy bebizonyítsa: az elmélet képes az anyag leírására is.”

Vagyis a diszkrét elemekből álló téridővel kalkulál. Amennyiben a Planck-egységekkel számolnak, akkor véleményem szerint, nem a téridővel, hanem az anyaggal foglalkoznak. De mivel nem tudunk kisebb távolságot „realizálni”, mint a Planck távolság, így annak mérete alá csak elméleti úton kalkulált méretegységet, és időtartamot kell választanunk ahhoz, hogy ne az anyaggal foglalkozzunk. Vagyis a téridő-kvantumot nullánál nagyobb, a Planck távolság és időegységnél kisebb értékkel kell felruháznunk. Amennyiben erre a gravitáció kvantálása céljából van szükség, akkor a Planck tömegnél is kisebbnek kell lennie egy téridő-kvantumhoz tartozó tömegnek, vagyis a gravitáció operátorának.

Ha a végtelennek tekintett téridő struktúra végtelen sok, akkor az egyben végtelen sok, kvantumos tömeget is jelent. Így a „sok kicsi sokra megy” elv alapján a tömeg is végtelen nagynak minősül. De mivel ez a végtelen nagy tömeg nincs összecsomósodva egy darab „szinguláris” pontban, a fekete lyukak meg nem képesek egy helyre gyűlni, mivel közben elpárolognak, az ősrobbanáshoz szükséges kiindulópont sem jöhet létre. Ez azt sugallja számomra, hogy minden kvantumos, csak az összegük adja ki a végtelent. Mivel az ember a végtelen irányába és a nulla irányába is közelíti a mérhető értékeket, de nem tudja elérni, magának kell egy képzetes, imaginárius értéket adnia a számszerűség miatt. Mivel a nulla számot valósnak és képzeletbelinek is tekintjük, választanunk kell a valós és a képzeletbeli közül ahhoz, hogy a nullát semminek, vagy valaminek tekintsük. Ha a nulla valami, akkor lehet számolni vele. Ha semminek tekintjük, akkor számolni sem lehetne vele. Mivel a nulla sokat lendített a számolási technikánkon, számolunk vele, így valós létezőnek számít. Ez az a pont (hely), ami a világ stabil sarokköve, amiből ki lehet mozdítani a valamit, bármit is a helyéről.

A tudomány mai állása szerint, az ősrobbanás elmélete és az örökké táguló univerzum az elfogadott.

Vannak ugyan alternatív elméletek, de azok kevesebb kísérleti igazolással rendelkeznek, mivel az erre szolgáló eszközöket, kutatási időkeretet, a fősodorbeli kutatók használják ki.

„A Hawaii Egyetem munkatársai által vezetett 9 ország 17 tagú csillagászából álló csapat két új tudományos közleményben olyan elmélettel állt elő, amely szerint a világegyetem gyorsuló tágulása mögött álló sötét energia forrásai a fekete lyukak. Ha igazuk van, megoldották a kozmológia legalapvetőbb problémáját.

Az új elmélet szerint a fekete lyukak belsejében nem szingularitás, hanem a lehető legsűrűbbre összenyomott anyag és vákuumenergia található – a fekete lyukak összes vákuumenergiája pedig megfelel a sötét energiának.

Az elmélet további megerősítésre és igazolásra szorul, de ha igaznak bizonyul, a kutatók nemcsak a kozmológia egyik rejtélyét oldották meg, de elhárították a fekete lyukak matematikai modellezésének egyik fő akadályát jelentő szingularitásokat is. (Science Alert, Science Daily)”

A megjegyzésem kiváltó oka, a fent idézett kutatási eredmény, amely a fekete lyukakban lévő szingularitásokat küszöböli ki. Mivel a sötét energia forrásának a fekete lyukakban lévő vákuumenergiát jelölik meg.

„A Kaliforniai Egyetem kutatói által vezetett tudóscsoportnak sikerült pontosan megmérnie, hogy mennyi anyag van a világegyetemben: az univerzum 31 százalékát alkotja anyag, a maradék sötét energia. Összefüggésrendszerbe helyezve ezt az anyagmennyiséget, ha az univerzumban lévő összes anyag egyenlően terülne szét a világűrben, az megegyezne egy átlagos tömegsűrűséggel, amely csupán mintegy köbméterenkénti hat hidrogénatommal egyenlő. Mivel tudjuk, hogy az anyag 80 százaléka tulajdonképpen sötét anyag, valójában ezen anyag többsége nem hidrogénatomokból áll, hanem inkább egy olyan anyagtípusból, amelyet még nem értenek a kozmológusok” 

Ami a belátható univerzumra érvényes.

Ebből az idézetből meg az derül ki, hogy a sötét anyag ismeretlen a kozmológia számára, mivel csak a tömege az, amit számításba vesznek. A tömeggel viszont van egy probléma, mivel létezik passzív és aktív formája is. Az aktív tömeg a testet alkotó részecskék számától, méretének nagyságától függ, a passzív tömeg pedig a testnek a gravitációs mezőhöz viszonyított hatásából ered. A sötét anyag tömege a nem világító, vagy elektromosan nem detektálható anyaghányadra vonatkozik, amit a galaxisok dinamikájából, egymáshoz és a gravitációs mezőhöz való viszonyukból számítják, ami 23%-ot tesz ki az összes energiából. Amibe a szingularitásban lévőt nem számolják bele.

Elgondolásom a következő. Az univerzum végtelen téridő-struktúrája, a vákuumenergia hozza létre az anyag elemi részecskéit, amiket ez idáig ismerünk és gyűjtőnéven Dirac tengernek is nevezünk. Ezek az elektron, pozitron, proton, antiproton, ami tükörképe a protonnak, ahogy az elektronnak a pozitron. Ebbe a tengerbe tartoznak a kvarkok, mezonok, neutrínók és a közvetítő részecskék, mint a foton és a gluon (graviton). Tulajdonképpen van egy „semleges tükör”, amiben a részecskék tükrözik egymást. Ehhez a semleges tükörhöz tartozik a vákuumenergia is, úgymint részecske keltő és nyelő.

(fehér lyuk, fekete lyuk) Ami a sötét és fényes anyagot illeti, a sötét anyag lehetne az Anti, a fényes, pedig a normál, vagy Norbi. Valamint ami a sötét energiát illeti, ezek a gravitáció két tükörpárját képezik úgymint, a negatív energiájú sötét és a pozitív energiájú fényes energia. Nincs szükség a „hiányzó antianyagra”, mivel a polarizált Dirac tenger, egy semleges anyagi tükörrel együtt van egyensúlyban, univerzális szinten.

Pár mondat az univerzum dinamikájáról. Maga az anyag kifejezés egy átfogó általánosítása az energia tömegben megnyilvánult formájának. Ennél fogva két típusba szerveződhet össze az anyagnak tömeget viselő formája. Az egyik proton elektron alapú atomot képez, a másik antiproton pozitron alapú anyagot. Mindegyik gravitációsan csomósítható, összenyomható. A kérdés itt jelentkezik, hogy hogyan? A részecskék tömege általi vonzódása, vagy a sötét energiának, az Anti-gravitációnak összenyomása által? Tegyük fel hogy az utóbbi szerint. A csillagközi por, vagy részecskefelhő, egy nagyon ritka halmaz, amiben olyan távol vannak egymástól a részecskék, hogy a vonzó gravitációs hatásuk nem kacsolódik össze egy „láthatatlan kötéllé”, amivel közel húzhatják magukhoz egymást. Azonban a sötét energia egy univerzális kiterjedésű (negatív nyomás), de nevezhetjük részecskére ható gravitációs nyomásnak, ami a szabad, egymástól távoli részecskéket is egymáshoz közelíti. Ez a két hatás hozza létre a galaxisokat, amik között anyagtípustól függően egymást vonzók és taszítók is keletkeznek. Tulajdonképpen az „antianyag”nem hiányzik az univerzumból, csak más, más galaxisokban találhatók, amik taszítják egymást.

A galaxisokban létrejönnek a csillagok és belőlük a különböző tömegű fekete lyukak, amik találkozáskor egyesülnek. Idővel létrejönnek azok a hatalmas feketelyukak is, amik galaxis magot képeznek. Ezek pedig az azonos anyagtípusú galaxisok összeolvadását eredményezhetik. Ez a folyamat azt feltételezi, hogy az univerzum végül két táborra szakad, a két egymást taszító anyagtípus miatt, ami felborítaná a homogenitást és az izotrópia ma látható képét.

Azonban ezt megelőzi az a feltevésem, hogy a fekete lyukakban nincs szingularitás, hanem az anyag visszaalakul (semleges) vákuumenergiává, ami tulajdonképpen maga a téridő végtelen struktúrája. Ha elfogadjuk azt, hogy a vákuumból keletkezik az anyag, akkor a FEHÉR LYUK létezését is feltételeznünk kell. Hol keresendő az univerzumban egy fehér lyuk? Véleményem szerint ott, ahol lokálisan nincs, vagy nagyon ritka anyaghalmazok, gázfelhők vannak, amiket csillagbölcsőnek is neveznek a csillagászok. Ez a fehér lyuk nem egy fényesen ragyogó pont, hanem a téridőnek azon lokális pontja, ami a legnagyobb sötét energiapotenciával rendelkezik. Ahonnan nem kirobban, hanem „ki szivárog” az anyag elemi részecskéi a térbe. Olyan tempóban, amilyennel a fekete lyukak kvázi szingularitásai elnyelik az anyagot.

A galaxis mag viszont, a legnagyobb tömegsűrűséggel, gravitációs „szívóhatással” rendelkezik az anyag számára. A végtelen világtér egy lokális pontján előbukkan az anyag, és egy másik lokális pontján elbújik benne. Így egyensúlyozza ki magát a gravitáció kétféle hatása univerzális szinten. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor az energia megmaradás tétele sem sérül, mivel az csak átalakul, de nem veszhet el. Mivel a téridő struktúrában semleges az energia, a fekete lyuk eseményhorizontján belül „elfajuló anyag” nem más, mint a pólusvesztő hely, amikor semlegessé válik.

Ha a mainál tízszer messzebbre ellátnánk az űrben, akkor is homogenitást és izotrópiát tapasztalunk a nagy léptéknek köszönhetően. Ennél fogva okafogyottá válik az univerzum egészének egy ősrobbanásból való lassuló, vagy gyorsuló tágulása, mivel csak lokális táguló, vagy zsugorodó buborékok vannak benne, aminek a belsejéből kinéző csillagászok arra fognak következtetni, hogy az általuk belátott „egész” tágul, vagy zsugorodik. Itt jelentkezik be az állandó fénysebesség, ami ugye az idővel karöltve távolságot is mér, de vele a távolságmérés is korlátozott. Amikor olyan messze ellátnak a csillagász kozmológusok, hogy csak a sötét fal van előttük, akkor lesz vége a világnak.

Elsőnek vegyük azt, hogy a végtelen sok téridő kvantum nem a semmi, hanem a végtelen nagy potenciának a téridő kvantumaiban történő megnyilvánulása. Az anyag nélkülinek tekintett űr, így már erővel bír, ezért nem a semmi.

Másodszor pedig, a kontinuum fogalmát csak a folytonosságra, a megszakítatlanságra lehet alkalmazni, amit ebben az elméletben csak a végtelen téridő struktúra fluktuációjára (örökmozgó) lehet alkalmazni.

A következő válasz az, hogy az „ősrobbanás” előtt, a végtelen téridő struktúra létezett, és nem egy ősrobbanás, anyagkeletkezés van benne, hanem sok-sok lokális, véges kiterjedtséggel rendelkező univerzumok. (a sok világ elmélet)

Mivel az elmélet szerint az idő is diszkrét, amely egy pontból kiinduló és oda visszatérő folyamat, az irányultsága a kiindulópontba tartó. Vagyis nincs más, koordináta szerinti kinevezett iránya. Amennyiben a termodinamika által kijelölt időirányt vesszük alapul, akkor az entrópia növekedése jelöli ki az időirányt. Azonban ha az entrópia eléri egy zárt rendszer legnagyobb rendezetlenségi állapotát, az nem a téridő fluktuációja lesz, hanem egy lokális univerzumé. Vagyis az anyagtalan téridő struktúra fluktuációja lesz az általános rendezetlenség legnagyobb értékű mérőfoka.

Egyben pedig van egy legnagyobb rendezettségi állapota is, mégpedig a téridő kvantumok pontszerű potenciaállapota, amiben csak addig a pillanatig vannak, amíg újra téridő kvantumokká nem alakulnak.

Az idő iránya csak az anyagi világban egyirányú, amit a termodinamika mellett, a kauzalitás jelöl ki azzal, hogy a jelen halad a jövő felé, maga mögött hagyva a múltat. De úgy is értelmezhetjük, hogy a jövő jön felénk a jelenbe, és azon átlépve gyarapítja a múltat.

A téridő struktúrában azonban iránytalanul, vagy inkább egyszerre mindenirányban jelenik meg az időadag. Ez pedig a káoszt jelenti a ráció számára. Olyan, mint az összes lehetőség együttléte a hullámfüggvényben, aminek az összeomlása a megvalósult lehetőség.

Az anyag felbukkanása azzal kezdődik, hogy a téridő-kvantumainak egy azonos időben egymással érintkező csoportja, (a lokális tömege), kvarkokat és a gluonokat képezi.  Ezek létideje már hosszabb, mint a téridő-kvantumoké. Majd ebből a csoportokból álló halmazból, a kvark-gluon plazmából állnak össze újabb egységek, a protonok, és neutronok. Ezek már örökéletűnek számítanak, mivel ha visszaalakulnak téridő-kvantumokká, abból folyamatosan újabbak keletkeznek. Majd a fotonok, az elektronok és pozitronok, ennek az erőkoncentrációknak, úgymint a plazma halmazának a határáról leszakadó termékei, újabb elemi részecskéi. Az úgynevezett szabad részecskék, amik leszakadtak az erős lokális kötésekről, képezik a sugárzást, amiket mozgásukban nem, csak az ütközésük által detektálható anyagot, a bozonokat és leptonokat képezik.  A szoliton, a csomósodott anyag, szét is bomolhat spontán és ütközések által. A gravitáció, vagyis a tömegvonzás csalóka kifejezés, mivel a téridő-kvantumok „összecsomósodása”, az egyidejű lokális létezésüket jelenti. Ha nem lenne ez a szinkronitás  „biztosítva” a téridő-struktúra számára, akkor anyag sem létezne. Amikor a fekete lyukakban akkora tömeg koncentrálódik, hogy a középpontjában szingularitás jön létre, az azt jelenti, hogy megszűnik az anyag egyidejű léte, és újra téridő-kvantumok jönnek létre. Ez a szingularitás az ajtó visszafelé, ahonnan az anyag előbukkant. Ez meg arra ad választ, hogy miért véges az anyag, és miért végtelen a téridő struktúrája.

A szingularitás szó szerinti jelensége kivételes, különlegesen viselkedő, szabálytalanságot mutató. Tegyük hozzá, hogy valami. Valami, ami eltér az általunk felállított, ismert szabályoktól. Például az általunk készített matematikai függvények szabályaitól. Ebben a szinguláris pontban az értékek végtelenné, vagy nullává változnak.

A szingularitásnak tehát, tulajdonsága van. Mégpedig az, hogy nem úgy viselkedik, amit elvárunk tőle. Egy valami bizonyos, hogy kiterjedés nélküli pontként, vagy különlegesen viselkedő helyként jelölik meg. Ez arra enged következtetni, hogy van a világmindenségben kiterjedés nélküli „hely”, mégpedig a fekete lyukak belsejében. Ez lehet egy statikus kiterjedés nélküli pont, vagy forgása esetén forgási ellipszoid. Vagyis egy kiterjedt objektum, ami saját helyet, térfogatot képez a fekete lyuk belsejében. A fekete lyukaknak van esemény horizontja, amin belül található a nagytömeget viselő objektum, amiről nem távozhat a fény, mivel a fénynél is nagyobb szökési sebességre lenne szüksége. Ezt a helyet nevezik úgy is, hogy a téridőben lévő lyuk.

„Az ősrobbanás kozmológiai modellje szerint, a világegyetem a születése pillanatában egy gravitációs szingularitást tartalmazott.”

Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy végtelen nagy tömeg, vagy annak megfelelő energia összpontosult egy helyen. Az még vita tárgya lehetne, hogy kiterjedés nélküli pontban, vagy egy szferikus helyen. Mivel az elmélet szerint ez a hely nem nulla energiát tartalmazott, a megnyilvánulása előtt, kiterjedésével, a mozgással hozta létre a teret és az időt is, amit ettől veszünk, vehetünk számításba. De hogyan lehet a végtelen teret és időt, mint kontinuumot számításba venni?

Mivel aminek kezdete van, annak egy vége már van, még ha a másik nem ismert, akkor is. Adódik az a lehetőség, hogy a kezdőponthoz illesztünk egy megadott egységű mérőeszközt, de ilyenünk nincs. Az idő „órájának” indulásánál sem voltunk ott, hogy elindítsunk egy saját órát. A térnek és az időnek általunk feldarabolására már vannak mérőeszközeink, de ezekkel csak a már nem kontinuum tér és idő mérhető meg.

Amennyiben az ősrobbanás egy szinguláris pontból kiinduló tér-idő kiterjedés, egy buborékfújás, akkor ez kívülről nem figyelhető meg, csak fejben szimulálható. Ha a végtelen energia a megnyilvánulással, kiterjedéssel végtelen teret és időt eredményez, ez még egy szimulációval sem mérhető meg. Kapunk a statikus szingularitásból, egy dinamikust.

Más úton kell közelíteni problémához. A végtelen energiát, osszuk szét végtelen sok, de véges adagokra. Ekkor végtelen sok energiaadag, egyenként véges értékű energiát jelent. Ha ezek statikus állapotban vannak, akkor nem képeznek teret és időt magukból, csak a megnyilvánulásuk során. Ha mondjuk, egyazon pillanatban nyilvánulnak meg, akkor egy végtelen kiterjedésű diszkrét elemekből álló struktúrát képeznek, amíg az adagok energiája kitart az adott időig, majd összeomlik a struktúra. Ha azonban nem egyazon pillanatban nyilvánulnak meg az energiaadagok, hanem véletlenszerű folyamatként, akkor a folyamat lesz végtelen, az energiaadagok és a tér-időadagok, pedig végesek, de végtelen számúak. Ez már egy végtelen kiterjedésű, végtelen idejű, diszkrét elemekből álló dinamikusan vibráló struktúrát képez. Ez lesz a diszkrét elemű téridő, ami még mindig nem mérhető meg az ember által készült eszközökkel. Kell még valami, amihez lehet viszonyítani. Ez lesz az anyag, ami ebből a végtelen energiából kicsatolt véges mennyiségű energia transzformátum. Erre már érvényesek lesznek a szabályaink, mert nem nulla és nem végtelen, amit megmérünk. Talán még a Planck távolságnál és időnél kisebb méreteket is. Háttérbe szorítottuk a szingularitást, kijelöltük az anyagi univerzumot, mint részhalmazt a végtelen halmazban. Már csak a kvantum gravitációt kell a téridő-kvantumokkal összepasszítani, a Planck tömegnél kisebb értéket megtalálni.

Tekintettel a Nibiruról érkező Anunnakik beavatkozására.

Az előző posztomban a Naprendszeren kívülről érkező bolygóról és a rajtuk élő fejlett civilizációról „értekeztem”.

Ebben az írásban a Földi civilizáció kialakulásának lehetőségét vizsgálom.

Az Anunnaki teória szerint, ők hozták létre génmódosítással azt a humanoid lényt, amit ma gondolkodó embernek nevezünk. Ezzel az volt a céljuk, hogy a saját fajuk alsóbbrendű egyedeit megkíméljék a nehéz fizikai munkától, amire az aranybányászat késztette őket, a bolygójuk légkörének befoltozása miatt. Ez egy olyan kísérlet volt részükről, aminek során, a Földön élő óvilági majmokból, és más emlősökből „kreáltak” olyan lényeket, amiket irányíthattak, dolgoztathattak. Ezen kísérletek során olyan hibrideket, életképes lényeket alkottak, amik megfeleltek az elvárásaiknak, de szaporodásképtelenek voltak. Amikor azt a „problémát” is megoldották, egy másikat hoztak létre, mivel az önállóan gondolkodó Ember túlszaporodása, nem volt a céljaik között. Az Anunnaki „istenek” Földi telephelyei, az űrhajó kikötők, és bányák olyan helyen voltak, amiket ma az első civilizációk kialakulásának tekintünk. A folyóközi Sumer, Egyiptom, Baalbek, Dél Afrika, Dél Amerika, és azok a helyek, ahol a megalitikus építmények találhatók. Mint például a nagy piramis, vagy a zikkurátok, nagy erődök és városfalak.

Mivel monda szerint, az első leszállási helyük a folyóközben, Mezopotámiában volt, itt alakították ki a központi telephelyet az Édent, ahonnan az egész Földi tevékenységüket irányították. Mivel az isteneknek tetszettek az emberek nőnemű egyedei, párosodtak velük, amikből a „félistenek”, a Nefilimek születtek, azokat is felhasználták kormányzói céljaikra. Azonban nem minden egyed volt alázatos, és béketűrő, ami a lázadásukhoz vezetett. Ettől felborult az a rend, ami az Anunnaki istenek itteni tevékenységét szolgálta. Ezt a lázadást, az Édenből való „kiűzetéssel”, vagyis a zabolázatlan természetbe küldéssel büntették az istenek. Amikor pedig azt látták, hogy az irányításuk alól kiszabadult emberiség, és a bukott angyalok, a lázadó nefilimek rossz irányba fejlődnek, az általuk már ismert, Nibiru okozta katasztrófát, vagyis a bekövetkező vízözönt használták fel az orvoslásra. Azonban volt egy kiválasztott kis népcsoport, akiket előre figyelmeztettek a katasztrófára, és megadták nekik a túlélés lehetőségét. A vízözön előtt, végleg elhagyták a Földet, magára hagyva az emberiséget.

Mivel két alternatíva van az emberiség kialakulására, amiből az első a mítoszok és vallások szerinti, a második a tudományos, vagy ateista változat, ezek időben nem fedik le egymást. A teremtésmítoszok szerint, maximum félmillió, minimum 6000 éves a világmindenségünk. A tudomány szerint 13,8 milliárd éves. Ezt a két időintervallumot nehéz szinkronba hozni, mivel nem azonos ideológián alapulnak. Ha egy olyan „új”koncepcióból indulunk ki, ami a két verzióból csak a józanész, a racionalitás alapján válogatja össze az elemeket, amiket párhuzamba lehet állítani, akkor ideológia semleges lesz a vizsgálat eredménye.

Az értelmes civilizációképes ember kialakulása, és a történelmileg igazolt első civilizáció kialakulása között is nagy az idő különbség. Ha az univerzum keletkezésének időpontját nem vesszük figyelembe, akkor csak az értelmes ember megjelenése a bázisunk. Ezt a tudomány az evolúció alapján 6-8 millió évre datálja vissza. A mítoszokon alapuló vallások, csak 6000-18000 évre visszamenőleg. A civilizáció kialakulása szempontjából az utolsó jégkorszak utáni idő lesz a közös nevező, vagyis i. e.10000. A mítoszok és a történelmi valóság ebben az időben fedi egymást a legjobban, vagyis az olvadást követő özönvíz gyors levonulását, a mai tengerszínt kialakulását mindegyik i.e. 5000-10000 évre datálja. Így csak 5000 év a különbség, ami a civilizáció kezdete szempontjából már nem lényegesen nagy.

Kezdjük akkor a Sumérekkel, mert azt 10000 évesre becsülik, a tudományosan vizsgálódók. Mi jellemző az első civilizáció felbukkanására azon a területen. A földrajzi adottságokhoz való tökéletes alkalmazkodás. Kezdjük a földműveléssel, az eke használatával. A házak és a városépítéshez égetett téglát használnak, az agyagedényeket forgatókorongon, a ruha és egyéb a szövetet tömegesen gyártják. A keréken gördülő kocsi elé igavonó állatot fognak be, bronzból öntenek és kovácsolnak használati eszközöket és fegyvereket. Végül a legfontosabb, amit akkor létrehoznak, az agyagtáblákon rögzített írás, a pecséthengerek segítségével sokszorosított képek és szövegek. A hatvanas számrendszer, a matematika és csillagászat. Mind ezt a hosszantartó vadászó és gyűjtögető nomád életmódot követően, nagyon rövid idő alatt. Itt a rövid idő alatt, azt az 5000 évet kell érteni, ami a tudományos és a hiedelmen alapuló ideológiák között „megvitatottan” elfogadott. Felmerül a kérdés, hogy az évmilliárdos evolúció során, miért nem alakult ki egy ettől korábbi időben egy fejlettnek számító civilizáció bárhol a Földön? A válasz az, hogy nem voltak meg hozzá a szükséges feltételek.

A hiedelmeken és vallásokon alapuló kultúrák is ekkor jönnek létre a Földön, de magát a teremtést nem ehhez a i. e. 10000–hoz dátumozzák, hanem korábbra, és későbbre. A Nibiruról érkező idegenek, az istenek is korábban érkeztek, mint amit a Földi civilizáció kezdetéhez jelölünk ki. Ami durván 500 000 évvel korábban történt. Ennyi idő kellet, hogy megteremtsék a feltételeket hozzá? Amíg a főemlős majomból Embert kreáltak.

Maga az evolúció, nem kötődik időpontokhoz, tartamokhoz, mert a spontán mutációk alakítják. Azonban a tudatosan irányított, kialakított „mutációk”, csak a biológiai tartamokhoz köthetők. Mint például a megtermékenyülés és a születés közötti időtartamhoz. Ez még az Anunnakik irányítása alatt is több százezer év. Ha figyelembe vesszük a mítosz szerinti megérkezésük idejét, és a Földi civilizáció kialakulásának kezdetét, akkor passzol az 500 000 év, amiből 10 000 év már a gondolkodó emberé, akikből civilizált társadalom született.

Ezt a posztomat a galaxisunk karjai közti térben kezdem egy csepp alakú kozmikus porfelhő leírásával, amiből azután a Naprendszer, egy csillagnélküli bolygó, az élet, a civilizáció fejlődik.

Amint a csepp alakú porfelhő a gravitáció hatására elkezd összehúzódni, forgásba kezd, és egy UFO szerű korongalakot vesz fel. Azonban a kicsúcsosodó vége leszakad róla, és kísérő felhőként , ellenkező irányú forgásba kezdve, zsugorodik tovább. A nagyobbik, szimmetrikus porkorongból kialakul a Nap és a bolygórendszere, egészen a Kuiper-öv és az Oort-felhőig bezárólag. Mivel a kisméretű magányos objektum nem tud csillaggá alakulni, tovább zsugorodik és egy szuperbolygó lesz belőle, amely elszakadva a Naprendszertől, ellenkező lesz, a forgási és keringési iránya. Az idő múlásával, amikor kialakulnak a viszonylag stabil ellipszis bolygópályák a Nap körül, létrejön egy olyan konstelláció a naprendszer bolygói között, ami gravitációsan berántja a Naphoz a kívűlmaradt árva bolygót. Így alakul ki az elnyújtott ellipszis pályája a szuperbolygónak, amit már a nevén is nevezzük, hogy Nibiru.

A másik lehetőség, pedig az, hogy eredetileg a Nap bolygórendszerébe tarozik a Nibiru. Abban keletkezett, méghozzá az életre alkalmas övezetében.  A kezdetben még nem elég stabil bolygópályák miatt, létrejött egy olyan konstelláció, ami kilökte a pályáján kívülre, és olyan hinta manőver sorozatot végzett, ami annyira felgyorsította, hogy még az Oort felhőn túlra is kikerült a naptól távoli fókuszpontja az ellipszispályának. Ez a kilökődéssel a bolygó egy nyolcast írt le az űrben, ami ellenkező irányú keringését és tengelykörüli forgását hozta létre a Naprendszerben. A légcsavar szerű pálya idővel kisimult.  Majd visszatérve a Napközelbe, összeütközött a Thiamat bolygóval, amiből létrejött Földünk Holdja, és az aszteroida övezet a Thiamat pályája helyén.

A Föld a Holddal együtt közelebb került a Naphoz, éppen az életövezet közepére. A karambol, a Nibirun nem okozott akkor kárt, hogy azonnal megszűnjön rajta az élet, de a légköre súlyosan károsult. Amennyiben feltételezzük, hogy a Nibirun már technikailag fejlett civilizáció létezett a kozmikus katasztrófa előtt, akkor érthető az a mítoszbeli leírás, hogy ők látogatták meg az időközben lakható Földet. Még az is magyarázatra lel, hogy a légkörük befoltozása érdekében jöttek aranyat bányászni az Anunnakik. Az is kiderül, hogy miért van azonos alapú élet, kompatibilis genetika az Anunnakik és az ember között.

Bővebben a Nibiruról annyit lehet mondani, hogy a tömege a Jupiterénél valamivel kisebb, de a Földnél nagyobb szilárd burkolatú kőzetbolygó. Vastag légkörrel rendelkezik és aktív vulkáni tevékenység zajlik rajta, amitől saját hővel rendelkezik. Mivel Napkörüli pályára sodorta a sorsa, a Jupiter és a Mars pályája közötti távolságon van legközelebb a Naphoz. Éppen ott, ahol ma az aszteroida övezet található. Ebből arra lehet következtetni, hogy a törmelék övezet egy széttöredezett bolygónak, a Thiamat maradványa, ami a Nibiruval súrlódva ütközött. Ez a katasztrófa, olyan sérülést okozott a Nibirun, hogy megsérült a légköre és a felszíne egy darabon. Ez a lehorzsolt réteg, és a Thiamat maradvány hozhatta létre az aszteroida gyűrűt és a Holdat, amely a Föld szomszédja lett a Napkörüli pályán.

De maradjuk még a Nibirunál. Mivel a Nibiru az ellipszis pályája Napközeli szakaszán olyan övezetbe kerül, amin a víz halmazállapota folyékony, vagyis életre alkalmas terület a bolygó számára. Ha a bolygón olyan viszonyok alakulnak ki, hogy az élet még a Naptól legtávolabbi pontján is fennmaradhat, mondjuk a tartós hibernáció révén, akkor még egy intelligens faj kialakulására is van lehetőség.

Mivel a Nibiru 3600 Földi év alatt kerüli meg a Napot, vagyis annyi az 1 év rajta. Így 10 év a 12. bolygón, 36.000 év a Földön.  A Sumerek számozták be így a bolygókat a Nap felé közelítve, és a Napot is bolygónak tekintve. Az X jelű bolygó a Nibiru, amiről a teremtő istenek a Földre érkeztek.

A lakható bolygó méretéből, és saját időszámításukból, arra lehet következtetni, hogy az ottani lények hosszabb életűek, és nagyobb méretűek a nagyobb tömege folytán. Amennyiben hiszünk a mítoszoknak, akkor a Sumerek nem hazudnak akkor, amikor az Anunnakikról, az égből érkezőkről regélnek. Már csak a kozmológiai és történelmi idővonalakat kell úgy összehoznunk, hogy ne legyen benne zűrzavar, szakadás, vagy átfedés.

Kezdjük azzal, hogy a Nap 4,6 milliárd éve sugározza felénk fénysugarait. A ma ismert bolygó gyermekei, (Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Pluto) és azok holdjai, már 33 milliárd év múlva léteztek körülötte. Mivel a Nibiru is abból a porból vétetett, mint a Nap, így egyidős vele, vagy idősebb lehet a Nap pályasíkján keringő bolygóinál. A Föld kialakulásától fogva, már 1,5 milliárd év múlva megjelenik rajta az élet, igaz kezdetleges formában. További 2 milliárd év múlva megjelennek a sejtmagvas, vagyis az RNS-sel és DNS-sel rendelkező lények. Ezekből fejlődött ki hosszas evolúció során az Ember. Feltéve, hogy egy ugrásszerű fejlődéshez, nem járultak hozzá az Anunnakik.

 Amennyiben a fizika törvényei mindenűt azonosak a világegyetemben, akkor azon a hozzánk szegődött 12. bolygón is létrejöhetett az élet, még egy olyan élőlény is, ami akár kompatibilis lehet a Földivel. (Már csak a kettő lény találkozásának idejét kell kibogarászni, illetve a két DNS lánc sorrendjét egymással összehasonlítani. Ha az embert „teremtés” szempontjából akarjuk vizsgálni.)

Tegyük fel, hogy a Nibirun a saját időléptékük alapján is „dolgozik” az evolúció. Azt nem tudhatjuk, hogy a Földihez képest milyen tempóban. Azonban a mítoszok alapján, emberszerű óriási lények, istenek jöttek az égből, az X bolygóról és ők voltak az embereknek a „teremtőjük”.

              A tudomány mai állása szerint, az emberelődök 8 millió évvel ezelőtt kezdtek két lábon járni. A modern ember kb. 125 000 éve jelent meg és népesítette be a Földet. A vadászó és gyűjtögető életmódot követte a földművelés és állattenyésztés, ami a letelepedéssel járt együtt. Azt az időpontot tekintsük referenciának ahhoz, hogy a szájhagyományt követte az írás, ami a civilizáció első rögzített ismérve. Ez az a referencia pont, ami időszámításunk előtt, 10 000 éve Mezopotámiában, (folyóközben), a mai Irak területén jött létre. Ehhez az időponthoz igazítsuk a történelmi időszálakat ahhoz, hogy egy logikus, idővonalat hozzunk létre az Anunnakik általi ember teremtés idejének megállapításához. Az emberek többféle időszámítást alkalmaznak, de a modern kor embere Krisztus születésének idejét vette „bázisnak”, így ettől nem tudunk eltekinteni.  Azonban az univerzum keletkezésének idejét is többféle képen határozzák meg a vallások és a tudomány.  Például az alább soroltak szerint.

„Mezopotámiában a mondabeli istenkirályok uralkodását összeadva több mint 240 ezer évre tudtak visszatekinteni, míg Hérodotosz szerint minden a saját kora előtt 12 ezer évvel korábban kezdődött, amikor a félistenek elfoglalták Egyiptom trónját.”

„Kepler szerint világunk Kr. e. 4977. április 27-én 11 órakor született, vagyis 6993 éves.

„A zsidó időszámítás kezdete 1. tisri 1., ami a keresztény időszámítás szerint Kr. e. 3761. október 7., vasárnap.”

„Az iszlám naptár a Hold járásán alapuló éveket használó holdnaptár, melynek kezdőnapja: 622. július 16."

 „Newton jóslata szerint, 36 év múlva 2060-ban jön el a világ vége.”

Ezt még bonyolítja az is, hogy holdhónapok szerinti évekkel számolnak és a Föld egy Nap körüli keringésével.

/A tudományos módszerek közé tartozik az interpoláció, és az extrapoláció. Ez utóbbi módszer alapján, az univerzum keletkezését 13,8 milliárd évre becsülik. Ehhez a becsléshez a vákuumban mért fénysebességet, veszik alapul, mivel ez egzakt mérések eredménye. A vákuum alatt, anyag ritka, nem sugárzásmentes teret, alacsony intenzitású gravitációs mezőt, és  −270 °C hőmérsékletet kell értenünk. A fényút hosszának meghatározása pedig, az univerzumban mért sugárzó objektumok közötti távolságokat adja meg./

Kezdjük most a Sumérrel, ami szerint 242024 éves az ismert világ, vagyis akkor érkeztek ide az istenek.

A világegyetem és benne a Föld keletkezésének pontos korát nem adják meg.

A Kínai teremtéstörténet szerint, 18000 éves.

Hérodotosz szerint, 12508 éves.

Kepler számítása szerint, 6993 éves.

A zsidó időszámítás szerint, 5786 éves.

Az iszlám nem adja meg a teremtés pontos dátumát, csak a saját időszámításának kezdetét, ami alapján 622 évet írnak. Azonban, ha a zsidókéval párhuzamba állítva a teremtést, 5164 éves lenne a világ.

Mint látható, a különböző kultúrák és vallások alapján csökkenő a tendencia, vagyis egyre fiatalabbnak tűnik a világunk. Ami a tudományos verzió szerinti 13,8 milliárd évhez képest, csak egy pillanatnak számít.

Akkor kezdjük a választott i.e. 10 000-ben született kultúrához való igazítást, hogy a szerint, mennyi éves valójában a világ, és mikor jelent meg benne az értelmes ember, akit tulajdonképpen az Anunnakik hoztak létre munkavégzés, (aranybányászat) céljából. Erről tömören csak annyit, hogy sokszori próbálkozás után, az Anunnaki gének és a Földön kiszemelt lény génjeinek „összeadásával „, sikerült a tervük, megalkották az Embert. Miközben elkövették azt a „műhibát”, hogy önállóan szaporodni képessé tették, amivel kibújhatnak az irányításuk alól.

A monda szerint, az istenek az égből érkezők, a félistenek pedig azok, akik már értelmes keverék lények, és nagyobbak azoknál az embereknél, akik később már nem rendelkeztek a félisteni testi és szellemi tulajdonságokkal.  Vagyis az istenek távozása után, a félistenek uralma idején már létezett a mai méretű és szellemi kvalitású ember, ami 12500 éve volt Hérodotosz szerint.

Sajnos ebből nem tudjuk meg, hogy az Anunnaki istenek mikor érkeztek meg a Földre, csak annyit, hogy a Sumer teremtéstörténet írói 240 000 évre visszamenőleg tudnak királylistát állítani. Ha elfogadjuk ezt a dátumot, akkor ez lehet az első találkozás, a leszállás időpontja. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a Nibiru 3600 évenként kerüli meg a Napot, vagyis ennyi időnként van Földközelben, akkor cirka hatvanhatszor volt alkalmuk meglátogatni bennünket a mi időszámításunk szerint. Mivel nem ismert az, hogy mennyi ideig éltek az Anunnakik, a spekulációm szerint, ha a Nap körüli keringés volt nekik is egy esztendő, akkor 66 évesen a Földhöz viszonyítva, 240 000 éves lenne egy Anunnaki. Habár a főnökük AN isten egészen a távozásukig a Föld körül keringett az űrben egy csillaghajón. /Ezt nem tartom reálisnak az ismert fizikai törvények alapján./ Ha azonban elfogadjuk azt, hogy a Biblia szerint Noé 900 évig élt, akkor úgy kell gondolnunk rá, mint egy „öszvér”félistenre. Ha egy halandó, tisztavérű isten megéli ennek a dupláját, az 1800 évet, akkor az csak féléves egy Nibiru év szerint. Ezért, ha százszor tovább élnek az istenek, mondjuk 180 000 Földi évig, ami a Nibirun, csak 5 évet jelentene, még így is kevésnek tűnik. Ez meg azt sugallja számomra, hogy ők nem a Naphoz viszonyítják a saját időszámításukat, hanem valami más belső ciklust vesznek alapul. De ha azt vesszük figyelembe, hogy egy 180 000 évig élő istennek hányszor van lehetősége megjárni a Nibiru és Föld közötti útvonalat, 240 000 év alatt, akkor 13 generációt, (vagy egy királylistát) kapunk eredményül. Vagyis, a Földön 180 000 éves Anunnaki, a Nibirun csak 66 éves, ha a Naphoz mérik az éveiket. Ez már elég szép kor egy halandó istennek is.  

„Körülbelül négyszázötvenezer évvel ezelőtt, a második földi jégkorszak idején, amikor a két bolygó ismét közel került egymáshoz, a Nibiru fejlett kultúrával rendelkező lakói – akik a sumér szövegekben Anunnakiként szerepelnek – leszálltak a Földre.” 

Ez a 450 000 év már egy támpontot jelent ahhoz, hogy tovább számolgassunk. Ha ezt az időpontot a Sumérek számolták ki a csillagászaik által, akkor a civilizált ember 210 000 évvel később született meg a leszállástól számítva. Ez azt is jelenti, hogy 58 keringést végzett ez alatt Nibiru. A távozásukhoz még 66 keringés járult, így összesen 124 keringéséről tudunk, vagyis ezzel 446700 év telt el a Földön i. e. 10 000-ig. Ha hozzáadjunk még egy kört, a 125 körrel 450300 év jön ki, ami elég közel van a mai dátumhoz, és jégkorszakhoz, aminek korát már ismerjük. Az a +- 300 év, elenyésző ahhoz, hogy Föld közelbe érjen a Nibiru. A mai csillagászati eszközökkel szerintem, már látnunk kellene. Amennyiben, Newton a világvége jóslatát a Nibirunak a Földdel való 2060-as ütközéséből számolta ki, akkor elég jól, mert 600 év tűrésen belül számolt.

Hogy ne legyen lehangoló befejése az írásomnak, tegyük fel, hogy nem Jézus Krisztus második eljövetele, és az armageddon csatája, hanem az Anunnakik jönnek megmenteni tőlünk a Földet. Mivel még nem fejeződött be az Anunnaki kísérletük, amit közel félmillió évvel kezdtek el ezen a bolygón, mostanában lesz rá alkalmuk. (A kémeik jelentése alapján, nem vagyunk még elég érettek ahhoz, hogy beavatkozzunk az anyatermészet manipulálásába.)

Az okot időben megelőző okozat

https://charoninstitute.wordpress.com/tag/retro-kauzalitas/

Az idézett szöveg a jelzett linkről származik.

„1) A kvantum-nonlokalitás jelenségében, és a fénysebességnél gyorsabb távolba hatás létében mindenki egyetért, abban azonban nem, hogy lehet-e ezt kommunikációra (direkt információ átvitelre) használni.

2) Abban, hogy a fénysebesség, mint konkrét felső korlát továbbra is behatárolja anyag, energia és információ térben való terjedésének maximális lehetséges sebességét, a tudományos élet képviselői nagyrészt szintén egyetértenek (és, mint ezt láthattuk, ez nem feltétlenül áll ellentétben a kvantum-nonlokalitás fénysebességnél gyorsabb távolba hatásának jelenségével).

3) A retro kauzalitás (az okot időben megelőző okozat) elvét szinte mindenki elfogadja, amennyiben az nem okoz paradaxont (kauzlitási ekvivalencia). 4) Az Einsteini relativitáselmélet még áll, de több ponton inogni látszik – a felnövő kutatók egyre nagyobb hányada mát-már tudományvallási dogmának tartja azt. Ráadásul a kvantummechanika tartogathat még ennél és furcsább meglepetéseket – ebben szintén mindenki egyetért.

4) Ezen túlmenően viszont teljes a káosz. Bizonyítások és cáfolatok, majd cáfolatok cáfolatai követik egymást a tudományos (és áltudományos) fórumokban, folyóiratokban. Ezek sokszor olyan komplexitásúak és olyan tudományos hátteret feltételeznek – több tíz oldalas parciális differenciál-egyenletek rendszereiről beszélünk – hogy azt talán csak az érti, aki levezette (vagy még ő sem). Egy biztos: egyelőre nincs bizonyíték se pro, se kontra, ami megdönthetetlennek tűnik a fénysebességnél gyorsabb kommunikációt illetően.”

 „A fotonpár két fele szétválásuk pillanatában valahogy megduplázta és magával vitte magát a teret, amit kitöltött. Ez nem áll ellentétben sem a speciális, sem az általános reativitás-elmélettel, mégis talán a leginkább megdöbbentő feltételezés. Talán éppen ezért ez az igazság.”

Ez nagyon érdekes feltevés késztett az alábbiakra.

Mi van akkor, ha a diszkrét elemekből álló téridő struktúra, csupa sajátidőt viselő parányi térkvantumokból áll össze? Ennél fogva, a benne lévő anyagi dolgok, mint a fotonok, elektronok, protonok, és a belőlük összeálló testek, már nagyobb sajáttérrel és sajátidővel rendelkeznek. [sajátidő= egzisztáló entitás]

Ezért a téridő-struktúrájának minden „pontjában” gyorsabban telik az idő, vagyis azonos egy téridő kvantum sajátidejével. Ez viszont, mérhetetlenül rövidnek, azonnalinak tűnik minden más dolog, entitás sajátidejéhez, és azok kölcsönhatási idejéhez viszonyítva. Ez magyarázhatja azt is, hogy a nem téridő kvantumok közötti kölcsönhatások és a róla szóló információ, terjedési sebessége maximált.

Azonban ismerjük a teleportáció, és a telepátia fogalmait, amik meghaladják a fénysebességet, vagyis az „azonnal hatás” érvényes rájuk.

„A teleportáció egy feltételezett művelet anyag, energia és információ átvitelére két térbeli ponthalmaz között valamilyen sugárzás vagy fázisátmenet használatával, a tárgyak szokásos mozgásának sebességét jelentősen meghaladó módon. A teleportációt megvalósító eszköz a teleport.”

Amennyiben ismerhetnénk a téridő-kvantumok közötti kölcsönhatás mechanizmusát, vagyis az energia és információ továbbadásának módját, akkor megvalósítható lenne a telportáció, és igazolást nyerne a telepátia, vagyis a gondolati információátvitel.

 „A telepátia két személy közötti olyan állítólagos információátvitel, melynek során semmilyen ismert kommunikációs csatornát nem használnak.”

Tegyük fel, hogy az agyhullámok képesek arra, hogy „kiválva” az elektromágneses hullámok mezőjéből, közvetlenül a téridő struktúrába jutva, azon keresztül jussanak a célállomásra, vagyis a vevőhöz. Ezek az ELF alacsonyfrekvenciájú hullámok, a nem ionizáló sugárzáshoz tartoznak. Hullámhosszuk, a 100 000 km hosszúságot is eléri. Ami emberi léptékben már közel egyenesnek számít. Az ilyen „egyenes” és extrém alacsony frekvenciájú rádióhullámok igazolják azt a tételt, hogy két pont között, legrövidebb út az egyenes.

Amennyiben ezek a hullámok, közöttük az agyhullámok az elektromágneses mezőből kiválva, „egyenesen”a téridő struktúráján keresztül, a fénysebességet meghaladva jutnak el a vevőhöz, akkor lehetséges az is, hogy az okozat megelőzze az okot.

Egy példával illusztrálva: Egy házsaroknál olyan érzésem támadt, hogy ne lépjek tovább, és hirtelen megálltam. A következő pillanatban elrobogott előttem egy roller, kb. 100kg-os utassal. Bizonyára azt gondolta az utas, nehogy kilépjen eléje valaki mert nem tudna megállni.

A hindu upanisadok (titkos tanok) alapeszméje az, hogy a Brahman,az örök isteni erő, és az Atman világlélek, önvaló, egy dolognak a kétféle megnevezése. Mivel az örök isteni erő halhatatlan, ebből az is következik, hogy a világlélek, a nagy önvaló is halhatatlan. Ha az EGY isteni erő és az EGY világlélek tulajdonképpen EGY, akkor folytonosnak, végtelennek nehéz elképzelni térben és időben elgondolva. Azonban lehet az erőt, mint potenciát (lehetőséget) egy önvalóban összpontosulva elképzelni. Nem kell kiterjedés nélküli pontnak venni, mivel a valós kiterjedtségét nincs máshoz viszonyítani, ennél fogva lehet bármekkora méretű. A lényeg abban rejlik, hogy az erő és a lélek „kettősége”, mintegy éremnek két oldala jelenik meg az elemi egyben, az önvalóban. Az a kérdés merült fel bennem, hogy a lényegét elvesztése nélkül, megosztható-e az önvaló? Ha igen, akkor sok-sok halhatatlan lélek létezhet egy diszkrét elemekből álló halmazt alkotva, ami a „nagy lélek” fogalmával lesz azonos.  Ugyan ez vonatkozik az isteni erőre is, amely végtelen sok darabra megosztva, parányi darabokban is az, ami.

Itt kell szóba hoznom a megnyilvánulatlanság és a megnyilvánultság fogalmait.  A megnyilvánulatlansághoz, a mozdulatlanságot társítom, a megnyilvánultsághoz pedig, a mozgást. Az erő hatását a mozgás, az elmozdulás teszi nyilvánvalóvá. A lélek megnyilvánulatlansága, szerintem a tapasztalás hiányával azonos. A lélek megnyilvánulása, pedig a tapasztaláshoz kötődik. Ebből adódik számomra, hogy az öntapasztalás, az erő megnyilvánulása után következik be, vagyis a mozgás által. Egy nagyon közismert példával élve: az ember szívének dobognia kell, lélegeznie kell, ahhoz, hogy tudomása legyen a testéről, vagyis önmagáról. (legalább is addig, amíg azzal a testtel azonosítja önmagát)

Ekkor lép színre a HALÁL, ami a fogantatás pillanatától a születés pillanatáig tartó időben „tabu”, legalább is nincs keresnivalója az egyéni életnek ebben a szakaszában. Az már más kérdés, hogy a természet, a sors, van olyan „kegyetlen”, hogy nem veszi ezt figyelembe. A természetes halál, egy „ajtó”, amin átlépve a lélek más dimenzióba, egy köztes állapotba kerül, ahol már nem azonos a halott testével, de még nem azonosult egy másik entitással, vagy a NAGY lélekkel, az Atmannal. Az élet folytonos körforgására „fenntartott” közteslétben, a „purgatóriumban”, vagy aminek a más kultúrák, vallások nevezik, van egy másik ajtó, vagy kijárat, ami a testben való újjászületésbe, (reinkarnáció) vagy a nirvánába, halhatatlanságba vezet. Abban oldódik fel az egyéni ÉN, és lesz Egy, a vagyok, aki vagyok. Hozzá kell tennem, hogy ezt erősen hinnie kell az embernek, mert még Jézus feltámadása a halálból is csak azoknak az erősen hívőknek igazság. A hitetlenek meg elég sokan vannak annak ellenére is, hogy több „hívő” él a Földön, mint ateista. Az ego halhatatlansága nem igaz, de az igaz lélek, az Atman örök. ( Feltéve, hogy hiszünk benne)

„Az evolúció az a folyamat, amelyben a biológiai populációk örökölhető tulajdonságai megváltoznak az egymást követő generációk során.”

Ez azt jeleni, hogy az egyéni entitásoknak alkalmazkodnia kell a környezetéhez, még az örökölhető tulajdonságokkal is ahhoz, hogy fennmaradhassanak a környezetükben. Ez azt is jelenti, hogy a gének szintjéig terjed le, az élővilág alkalmazkodási késztetése.

Mivel a környezet olyan tág fogalom, akár az univerzum, kezdjük el szűkíteni az adott entitások felé. A Tejút galaxisunkban van a Naprendszer. Mint entitásnak, alkalmazkodnia kell a galaxisban elfoglalt helyéhez, és a benne történő változásokhoz. A változásokból adódóan, akár kirepülhet belőle, vagy olyan eltérő környezetébe kerül, amiben elveszítheti az éppen meglévő (kiszámítható) tulajdonságait. A Nap, mint rendszerének fő alkotó eleme is megváltoztathatja saját tulajdonságát, a rendszerét ért külső behatás miatt.

A Föld bolygónak is alkalmazkodnia kell a környezetéhez, nem csak és kizárólag a Naphoz, mivel a rendszerben minden objektum kölcsönhatásban, „függésben” van egymással. Ennél fogva, a Föld is változtathat a „tulajdonságán”, vagyis a környezetéhez való viszonyán. Ha a Föld közvetlen környezetéhez számítjuk a Holdat is, akkor arra is jelentős hatással van, egy megváltozás. Maradjunk a Földnél. Mivel azon biológiai, életfolyamatok vannak, az egész bioszféra is megváltozási folyamatban van, a Földnek külső környezetéhez való alkalmazkodási „kényszere”miatt. Így a Földön minden élőlénynek a neki „jutott” élettérhez, az ökológiai fülkéhez is folyamatosan alkalmazkodnia kell. Vagy alkalmazkodik, vagy elpusztul. Az alkalmazkodáshoz időre van szükség, mégpedig generációkon, egyedeken átívelő időre. (Nem lehet egy tüdővel rendelkezőnek kopoltyús utóda, csak ha elég idő áll rendelkezésre a genetikai megváltozáshoz.)

Az élő szervezetek, biológiai rendszerek atomokból, azok elemi részecskékből állnak össze. Az határozza meg egy élő rendszernek a bonyolultságát, hogy mennyi atomnak, molekulának, sejtnek, szervnek kell benne összehangoltan működnie ahhoz, hogy egy faj entitása legyen belőle. (filogenezis és ontogenezis)

Ha entitásnak tekintünk egy atomot is, akkor az atomot alkotó elemi részecskéket is annak kell tekinteni. Tehát minden entitásnak alkalmazkodnia kell a közvetlen környezetéhez ahhoz, hogy egy nála nagyobb környezete is, például a Föld is entitásnak legyen tekinthető.

Felmerül a kérdés, hogy meddig terjed ki, hol van az alkalmazkodási „kényszer”határa? Amennyiben lemegyünk az elemi részecskék szintjére, úgy azok tulajdonságainak megváltozását is figyelembe kellene venni. Milyen tulajdonságokat mutatnak az elemi részecskék? A semlegesség, mint egyéni tulajdonság azt jelenti, hogy nem változtatja meg a tulajdonságát a kölcsönhatások során.

Az első semleges tulajdonságot a foton hordozza, a másodikat a Z bozon. A harmadikat a gluon, a negyediket a Higgs bozon, az ötödiket a graviton. A W-, W+ töltéssel rendelkező bozonok. Ezek az erőket hordozó, és átadó közvetítő elemek, az összes energiából felépülő dolgok között. A „részecske” megnevezés itt arra utal, hogy adagokban, kvantumokban adja át az erőt, energiát.

A következő tulajdonság, a spin, vagy sajátperdület, de impulzusmomentumnak is nevezik. Ezeket számokkal kifejezve, ½; 1; 0; jelölik.

A következő tulajdonság a Q töltés. Ezeket számokkal kifejezve, -1/3; +2/3; +-1; -1; 0; jelölik.

Végül a tömeg (tulajdonság), amit egy elemi részecskének tulajdonítanak, és eV/c²; MeV/c²; GeV/c²; dimenziószámmal jelölnek.

Ezek olyan megmaradó tulajdonságai az elemi részecskéknek, amik elvileg nem veszhetnek el, és nem változhatnak meg a kölcsönhatásokban való részvételük alkalmával. Ezek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy az elemi részecskék nem olyan módon vesznek részt az EVOLÚCIÓ folyamatában, ahogy minden belőlük felépülő élettelen és élő entitás. Ők azok a nem megváltozók, amikből a megváltozók jönnek létre.

Az anyagnak van egy tulajdonsága a tömege, amit energiává lehet konvertálni. Vagyis, az energiából lesz/van „összegyúrva”az anyag. Az embereknek a tömegről alkotott általános képe az, hogy egy térfogatban összegyúrt anyagnak súlya van a mérlegen. A „nehézségi”gyorsulásból adódó tehetetlenséget, amit a tömegnek kell elviselni, az összetartó erők biztosítják. Az anyagot összetartó erőknek több változata van. A gravitáció, az elektromágneses, és a magerő. Ha feltételezzük, hogy az energia „összegyúrása” elemi részecskévé, majd anyaggá, egy külső összenyomó hatás eredménye, akkor az anyagnak további összenyomása, besűrítése, logikusabbnak tűnik, mint az, hogy az anyag elemi részecskéi húzzák össze, sűrítik magukat tömör testekké. Felmerül a kérdés, hogy mi lehet az a „külső erő”, ami az energiát, vagyis magát az erőt anyaggá alakítja?

Amennyiben a világmindenség a végtelen halmaz, és abban az anyag már véges mennyiség, úgy a végtelen tér-idő (téridő) az a külső erő, ami anyagot prezentál. Írhattam volna teremtést is, de az megtévesztő lenne. Mert erőből, van az anyag is, ami megvolt már akkor, mielőtt más formába „öntötték”, összegyúrták. Ha már elkerültem a teremtés szó használatát, akkor a teremtőt sem ildomos említeni. Marad a véletlen aktor, mint az energia, érzékelő párja. Lehetne azt is mondani, hogy a nyomó és a nyomott közti aktus eredménye az anyag, de ez félreviheti a fantáziánkat.

Végül a következtetés: az energia lehetőségi formában a potencia, ami a nyomó, kiáradó erőben aktualizálódik. Ez lehet akár a téridő struktúrája is. Az energia nyomott formában való megjelenése, az anyagnak minden lehetséges formáját képezi. Tulajdonképpen az anyag, a megváltozási folyamatok résztvevője, aminek legkülönlegesebb formája a TUDAT, amivel ezekről elmélkedtem ebben az írásomban.

Az ember teremtése óta, különös jelentősége van a titkolózásnak, másként szólva az információhoz jutás megtagadásának. A paradicsomból való kiűzetésnek is az volt az oka, hogy a Tudás fájáról (Sátáni sugallatra?), a tiltott gyümölcshöz jutott az ember. Mit tudhatott meg Ádám és Éva, ami miatt elvezetette a Paradicsomi édes élet? Miért kellett az embernek, és velük a Földi élővilágnak elveszteni azt a kitüntetett létformát, ami csak az Édenkertben volt lehetséges? Ez továbbra is titok.

Amennyiben a mítoszoktól és vallási hiedelmektől mentesített, tudományos magyarázatot vesszük figyelembe, az evolúció során kialakult helyzetünk alapján, mi vagyunk az a faj, amely tudása alapján már képes kipusztítani önmagát, és vele a Föld élővilágát is. Egy olyan szellemi képességekkel felruházott lény, mint az ember, miért fordulna önmaga ellen, és miért pusztítaná ki az élőhelyét, a Földet? Nincs rá logikus magyarázat. Ha azt vesszük figyelembe, hogy rábeszéltek, beugrasztottak bennünket egy hazárdjátékba, ami nagy nyereséggel kecsegtet, viszont az önkontroll hiányában totális veszteséggel járhat, talán még van lehetőségünk a megváltozásra. Itt az evolúciós szintű megváltozásra gondolok, hiszen a génjeinkbe kódolt viselkedésen kell változtatnunk. (Csak szólok, hogy az Ébenkertben fűvel táplálkozott az oroszlán)

Mivel már ismerjük a saját génkészletünket, de még nem teljesen az összes gén tulajdonságait, működési mechanizmusát, (az önkontrol nélküli sejtburjánzás okait), annak funkcióját, van mit kutatni a betegségmentes élet, a „halhatatlanság” elérése érdekében. Lehetséges, hogy ezt a küzdelmes tanulási utat kell végigjárnunk ahhoz, hogy megértsük a tudással járó felelősség életbevágóan fontos jelentőségét?

Egyre többet hallani arról, hogy hamarosan gyógyítható lesz a rákbetegség, vagyis az ember immunrendszerének önmaga ellen fordulása. Ez az önmagával szembefordulás, nyilván nem csak genetikai rendellenességből, hanem a pszichés (stresszből fakadó) zavarokból is adódhat. Ezek közé tartozik az öngyilkosság is. A tudomány feladata feltárni minden olyan tényezőt, ami az immunrendszert a helyes, rendeltetésszerű feladatára sarkallja. Itt tudomány alatt, azokat az ismereteket értem, amit az emberiség eddig is a javára fordított és a jövőben gyarapítva felhasznál.

A mesterséges intelligencia, vagyis az önmagától tanuló számítógéprendszer, nagy segítsége az emberi kutató munkának. Persze ha csak meglévő rengeteg adat felhasználása a feladata. Mivel igazán új információt akkor adna, ha az nem lapul valahol a feldolgozandó adatok között. Olyan kapcsolatokra, interakciókra gondolok, amik eleddig nem voltak ismertek a számunkra. A gyógyszerkutatásban bizonyára ezzel lehet a segítségünkre az M I. Ami az intelligenciánk, kreativitásunk, empatikus képességünk fejlesztését illeti, fordulhatunk az agykutatókhoz, de még a jógamesterekhez is, mivel azok önmagukon végeznek kutatómunkát. Ezeknek az embereknek vannak olyan ismereteik, amiket nem szívesen osztanak meg akárkivel, mert veszélyesnek tartják. A veszélyt itt is az önkontroll hiánya jelenti. Amikor a tudás többet árt, mint használ, romlásba fordul minden. Példa rá az atombomba. Mi hát a teendője a mai embernek? Genetikai manipulációval előállítunk egy felsőbbrendű fajt, (a Homo superior) vagy programozható bio-robotokat, (zombi) akik/amik ártalmatlanok mások és önmaguk számára? Az idő majd megadja a választ.

Az Egyiptomi teremtéstörténet sajátos átértelmezése.

Nem volt más, csak Nun az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség.

 Nem volt más, csak a téridő kvantumokból álló végtelen struktúra, a végtelen nagy alaprezgésű energia. Az éter, a majdani fény közege, (a sötét ősvíz.)

 Az istenek létrehozója megteremtette a világosságot, a fényt. Nun éltre keltette a napgyermeket, Nefertumot.

 A téridő struktúra egy lokális szimmetriasérüléssel, alacsonyabb rezgésszámokra esik, amiben egytengelyű forgású, bozonokká formálódik, aminek következtében létrejönnek a fotonok. Vagyis az elektromágneses mező, sugárzásának teljes spektuma, aminek egy tartománya a látható fény.(a világosság)

 Amikor Nefertum körülnézett, nem talált szilárd dolgot, amin megvetheti a lábát. Ezért előhívta az őshalmot, majd kilépett a szilárd talajra, és megteremtette Maátot, a mindenség törvényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének bíráját.

 Egy a bozonoktól már eltérő, kéttengelyű forgással rendelkező lokális részecskék, energiagócok, (szoliton) alakulnak ki, vagyis a tömeggel rendelkező elemi részecskék. Elektron (-), Pozitron (+), Proton (+), Elton (-), amikből a szilárdnak tűnő anyag csomósodhat össze.

 A napisten (Herper alakjában) megpillantott egy karcsú oszlopot, a benbent, aminek a helyén később felépült a napisten városa, Héliopolisz. Herper bűvös hatást gyakorolt szívére, és létrehozta Sut a lég istenét, és Tefnutot a nedvesség istennőjét.

 Amikor a fotonokból párosával létrejöttek az elemi részecskék, (a törttöltésű kvarkok nem elemiek, hanem pillanatnyi plazmaátmeneti jelenségek). Az elemi részecskékből, csomósodnak az atommagok, és az atomok. Ezekből jönnek létre a különböző halmazállapotok, a légnemű, a folyékony, majd a szilárd.

 Az istenek létrejötte után, kilenc isten uralkodott a világon, Ré, Su és Tefnut, Geb és Nut, Széth és Neftisz, Ozirisz és Ízisz. Olyan volt a kilenc isten, mint Nun az őselem, amelyben egykor egyek voltak, és amelyből mindannyian keletkeztek.

 Ezzel azt szimbolizáljuk, hogy az Egy kilenc részre oszlik úgy, hogy a lényegi tulajdonságát, az energiát megőrizve más, (az éteren, vagy az ősvízen túli), fizikai tulajdonságokat is megjelenítsen. Tulajdonképpen a téridő struktúrája magában foglal mindent, amivé az ősenergiája átformálódik, (transz mutálódik) hogy megnyilvánítva az anyagot, változatossá, élővé tegye az univerzumot.

Az átalakulási folyamat: (téridő-struktúra) éter> fotonok> elektron – pozitron – proton - elton> légnemű> folyékony> szilárd. Vagyis a kilenc istenségnek megfelelő létezési forma. Ezeknek az együttműködéséből áll az ÉLET, a fizika törvénye, amely nem szeghető meg. A törvényen kívüliség, azonnali entitásvesztéssel, az éterben való feloldódással jár. Ekkor az anyag visszatér az ősformába, az ősvízbe, amiben megtisztulva újjászülethet.

A nagypiramis építésének folyamata és technológiája, az elképzelésem szerint.

Bevezető.

Az egyiptomi papságnak, mint a titkos tudás őrzőinek, meghatározó szerepe volt abban, hogy e szakrális társadalom a leghosszabb ideig regnálhatott a Földön. A Héliopoliszi papok, annyi tudást halmoztak fel az idők folyamán, aminek egy részét szigorúan titokban tartották, viszont amit kiadtak belőle, azt a tudást az Egyiptomi társadalom javára fordították. Talán még a nem kedvük szerint uralkodó királyaik ellenében is. Az egyiptomi papoknak egy kasztja, az alkimisták, olyan szellemi elitklubot hozott létre, amely mai terminológiával élve a „mély államot”képezte az éppen regnáló államhatalmon belül. Az uralkodó és az udvartartás számára egy titkos tanácsadó testületként is működhetett. Ezzel, mint egy közvetítőként szolgáltak az istenek és az emberek között. Így a ma is látható piramis komplexum terve is e tanácsadó testülethez, az alkimistákhoz köthető. Ennek az elit klubnak, tagja lehetett Hemiunu is, aki mint a nagypiramis tervezőmérnöke, kellő ismerettel rendelkezett ahhoz, hogy sikerre vigye az építkezést. Mint minden jó építész, a tervrajzokat makett formában elkészítette, hogy azon végig szimulálja magát az építkezést. (Egy 20 évre szóló projektet, nem lehet csak rögtönzésekkel „életben tartani”). A jó logisztika és a technikai újításoknak köszönhetően, lehetett időben kész a nagypiramis. Hemiunu, mint a jó menedzser, kiválogatta és kiképezte a különböző szakmák vezetőit, (adeptusokat) az összehangoltságot igénylő munkára. Gondolom ők is részt vettek a maketten való építkezés szimulációján, hogy a teljes képet egybefüggően lássák, és megismerjék a lehetséges, de elkerülendő buktatókat.

            A tervező, kivitelező helyébe képzelem magam, és megpróbálom felvázolni az építkezés folyamatát.

A tervek és az eligazítás ismeretében hozzáfoghatunk a munkához. Szerintem a kockakövek valamint a burkolóanyag bányászata, már az első „munkanaptól” teljes intenzitással megindult. A piramis alapjának kitűzéséhez is már tereprendezésre, geológiai, bányászati előkészítésre és elég sok jó minőségű eszközre, szerszámra van szükség. Az építőanyag egy típusának, a burkolókőnek ráadásul nagyon pontos méretű sarokköveknek kell lenni, mivel a további tájoláshoz, a piramis mind a 218 rétegének mérettartáshoz is referenciaként szolgálnak egészen a csúcskő felrakásáig. 

A kőfejtésről egy pár sort. A hagyományos bányászati technikák, vagyis a „technológiai újítás” előttiek, elég fáradtságos és időigényes munkával jártak. Mivel a bronzkorban vagyunk, a fémek közül ez volt az ismert és elterjedt megmunkáló eszközök egyik elterjedt anyaga. A gránit és a bazalt jóformán ellenállt a bronznak, csak karcolgatni tudta. A diorit golyókkal való kőzúzás, és a tűzzel hevített, majd lehűtött pattintás, nagyon lassú és energiaigényes. A csiszolóanyaggal, kvarchomokkal való anyagleválasztásról már nem is szólva. Ezért feltételezem, hogy volt a tervező „tarsolyában” ennél hatékonyabb megoldás. Mire is gondolok? Az alkimista papok lehetséges, hogy ismerték a vasat, (nem csak a meteorokból származót) és annak ötvözéséhez való anyagokat is. Készíthettek olyan kohókat, amiben edzhető acélt állítottak elő. Ebből pedig olyan alapszerszámokat készítettek, amikkel hatékonyan faragták a gránitot is. (Fúrók, fűrészek, vésők, hasítóékek) Ezek használata nagyságrendű ugrást jelentett a munka hatékonyságban.

Vízszintes helyzetű íjfúró, a kváderkő anyakőzetről való leválasztásához. 1.ábra

Lendítőkerekes csiszoló és fűrészelő szerkezet, a kváderkövek lapcsiszolásához, illetve darabolásához. 2.ábra

A leendő piramis helyének és alapjának égtájilag, vagyis északra történő betájolása, a plató letisztítása a kitűzéshez nem jelenthet gondot az asztronómiában, matematikában jártas beavatottaknak, az építőnek. Maga a kitűzés, nem csupán a karók leverése, hanem az első alapsor, és az első keret nagypontossággal történő lerakása nagyobb keménységű kőből, vagy gránitból. Ehhez kialakítanak egy olyan vízszintesen kövezett kiszolgáló utat, ami körbeveszi a piramis alapot, mivel a későbbiekben mind a négy sarkon, és a kisebb lejtésszögű éleken, a létraszerű felvonópályán fognak köveket szánkóztatni az építési területhez, vagyis a kirakási szintre. A keleti Nílus felöli oldalon, a kikötőtől fokozatosan emelkedve kialakítanak egy maximum 15°-os lejtőt, amit csak az addig felrakott sorokig, a legnagyobb súlyú és a speciális kövek felhúzásához, későbbi felhasználásához használnak, majd azt elbontják. Ezek közé a kövek közé tartozik a csúcsgúla is. Ezeket középre, vagy a felhasználási helyéhez közelre szállítják, és addig ott helyben emelgetik, amíg a tervezett szinten, a helyére nem kerül. A belső járatok és kamrák kialakítása is a négy sarok bázisszintje szerint, a platóréteg emelkedése követi. Ezt a tervrajz tartalmazza, amit kőrétegenként, a sarokkövekhez szintezve és tájolva követni kell a dolgozóknak.

Magáról a tájolásról és mérésről részletesen. Mint a korabeli ismeretek és eszközök felhasználója, nem lépek ki nagyon, a kor adottságaikból. Tehát kő, fa, bronz, kötél, vászon, kátrány, és a „titkos edzett acél” áll rendelkezésemre. Ezekből kell olyan eszközöket készíteni, amikkel az ismert pontossággal dolgozhatunk. Azért azt feltételezem, hogy a jól képzett mesteremberek tudtak 0,5-0,05mm tűrési pontossággal dolgozni, amivel egy korabeli mérőeszköznek rendelkezni illik.  A kitűzéshez szükséges mérő „műszerek” a következők. Négy darab gránitból készült 1mx1m szintezőlap, amit a derékszög és párhuzamosság szabályai szerint tükörsimára csiszolnak. Belevésnek a rajzon ábrázolt víztároló vályút, a vízszintezéshez. Kell hozzá 12db ébenfából faragott tájolókocka, mivel mérettartónak kell lennie, amit a mellékelt rajz alapján, azonos méretű résekkel készítenek el.

3.ábra

Használatuk a következő: A zsinórral kimért alap mindegyik sarkára helyeznek egy szintezőlapot, majd felöntik a vályút vízzel. Addig egyengetik alatta a talajt, amíg a szintezőben lévő víz párhuzamos nem lesz, a szintezőlappal. Majd ezt követően a többi sarkon is beállítják a vízszintet. A pontosan derékszögű és párhuzamos lapok saraira helyezik a tájolókockákat, a nyílásaikkal lefelé. Mivel napközben olyan meleg van, hogy „hullámzik a levegő”, az éjszakai sötétben és hűvösben végzik a gránitlapokkal a pontos szintbe állítást, azok összehangolását. Addig mozgatják a lapokat, amíg a kockákon lévő kivágásokon átnézve, látniuk kell a szemben lévő kocka mögé rakott lámpás fényét. Ez a (lézer) fény jelzi, hogy azonos szintben, párhuzamban, és derékszögben állnak egymáshoz a szintezőlapok. Ezt a pozíciót levetítik a talajra, és azon bejelölik a sarokkövek helyét. Majd ráhelyezik a négy Turai mészkőből „készre faragott” saroköveket, ami egyben már a burkolója is lesz a piramisnak. Majd azok tetejére illesztve, megismétlik a gránitlapokkal való pozicionálást. Ha szükséges, akkor négy sarokkő magasságát is korrigálják. Mivel elég hosszú az alapél, vagyis a sarkok közti távolság 232.4m, a közéjük rakott köveket is ezzel tájolják egyenesre. A felezőponton lévő (sorzáró) kővel korrigálják a kövek méreteiből összeadódott mérethibákat úgy, hogy kisebb, vagy nagyobb lesz ez a kő a többinél, a hézagmentes beillesztés érdekében. Ezen a kövön bejelölik az alapél pontos felét. Itt jegyzem meg, hogy egy mai felvételen jól látszik, hogy a burkolatnélküli piramisnak nem négy, hanem nyolc lapja van.

Ha feltételezzük azt, hogy a burkolókövekkel rendelkező piramison is ez lenne látható, akkor a soronkénti felezőpontoknak komoly jelentősége van a belső szerkezetek kimérése, tájolása szempontjából. Nem mellesleg, a sarkokon való fénnyel való betájolásba nem zavar bele a felezővonal „behúzása”, középponthoz való közelítése. Mivel a talajról nézve ez a lapokon lévő „elhajlás” nem látható, a piramis szabályos gúlának látszik.

Ezzel kész a bázis, ki lehet tölteni a már nem annyira pontosan megmunkált kockakövekkel,(kváderkővel) az első szintet. Minden újabb szint felrakása előtt, a négy sarkkövet az alatta lévőre rakják, majd beállítják. Az alatta lévő sorhoz igazodva, kirakják a keretet, amit aztán kitöltenek. Ha közben a szintezőlapokat 45°-ra elforgatják, akkor a placcon lévő szintmagasságokat is kimérhetik, beállíthatják és kitűzhetik a belső területen készülő helységek szintjeit is.

A következő ábrán, a tájolás látható. 4.ábra

Egy ekkora mértékű munkához rengeteg anyagra van szükség. Ezért a helyszínről és a legközelebbi bányákból fejtik ki az építőanyagot, aminek termelékenysége meghatározó az építési idő szempontjából. Ami azt jelenti, hogy a fáraó halála előtt, illik el készülni vele. A hagyományosnak ismert technikákkal kifejtett kövek darabszáma már köztudott. Ha azonban új módszerrel és új szerszámokkal dolgozunk, az időegységre jutó darabszámot növelni lehet. Erre van egy javaslatom, amit a mellékelt ábra mutat. Mivel kockaköveket kell kifejteni, egymásra merőlegesen haladó fejtési fronton dolgozhatunk, méghozzá több szinten is egy időben. Amennyiben több brigádot hozunk létre, például sorkijelölők, kifejtők, formára igazítók, fűrészelés, lapcsiszolás, meddőkőzet elhordók, egyéb technikai kiszolgálók, akkor a naponta beépítésre szánt kvóta felett is készülhetnek kövek. Így a precíz, több napig is eltartó munkához van ideje a mestereknek. A bázisul szolgáló sarokkövekre és az egyéb illesztési, finomcsiszolási feladatokra gondolok.

A kifejtés és faragás, csiszolás után következik a szállítás.

Erre a nem helyben bányászott kövek esetén, adott útvonal a Nílus folyó. Ebben az esetben az ismert speciális kőszállító bárkák is adottak. A bárkára való fel és lerakás folyamata, technológiája az, ami daruzással, görgőzéssel, szánozással a már ismert módon megoldható. A kövek végleges helyére rakása az, ami igazi kihívást jelent a kövek mennyiségét, darabszámát (2.5 millió db) tekintve. A speciális szállítási útvonalak, mint a kikövezett út, rámpa, a speciális szállító eszköz, és szerkezet felhasználása, meghatározó jelentőséggel bír. Erre is van egy alternatív javaslatom, ami a mellékelt ábrán látható.5ábra

Ennek van egy másik változata is, amit a piramis élein való kőszállításhoz lehet használni. A mechanizmusok lényege, a kilincsmű, vagyis a visszacsúszást megakadályozó szerkezet. Erre is van egy ábra.6.ábra

A szűk helyen, daruzás nélkül történő emeléshez erőkarokat, alátéteket használhattak.7.ábra

Ezek az általam vázolt szerkezeti megoldások, nem találhatók meg a régészek által felszínre hozott tárgyak között, de nem zárható ki az, hogy Kheopsz és utódai használták ezeket. Mivel azt gondolom újdonságnak számítottak, valószínű, hogy nem terjedt el annyira, hogy könnyen megtalálják e szerszámokat. Főleg, ha elrejtették őket. Mivel a Gizai piramis komplexum felépítése, egy prosperáló korszakban, egy technológiai ugrásnak köszönhető, nem lepődhetünk meg azon, hogy az utána következők, már nem tudták azt méretébenfelülmúlni. Külön megjegyzendő, hogy a papi kasztnak egy bezárkózó, titkolódzó csoportja, az alkimisták, lehetőséget kaptak, vagy talán felkérték őket a projekt véghezvitelére.

Külön említést érdemel a piramisban lévő kamrák, helységek kialakítása. Itt azt is meg kell említenem, hogy elméletileg a király temetkezési helyének készült, de lehetett mellette más, az alkimisták számára készült funkciója is. Az egyéb vallási ceremóniák számára készült helységek, a templom, bárkatároló, a piramison kívül épült, így annak kivitelezése egyszerűbb volt.

Most nem szeretnék a valós funkciók találgatásába fogni, hanem a gyakorlati kivitelezést taglalnám.

A bányában előkészített kövek a helyszínre szállítás után, időrendi felhasználás szerinti tárolókba kerülnek, ahol szétválogatják a szerint, hogy mi lesz a funkciója. A sarokkövek és a burkolókövek nagyobb méretpontosságot igényelnek, ezért ezeket a legjobb szakemberek úgymond kalibrálják, méretre igazítják. A soronkénti felrakás mellett, a belső helységek szintenkénti kialakítása, a tervrajznak megfelelőnek kell lenni, ami gondos illesztéseket igényel. Itt van jelentősége a lapcsiszolásnak, a hézagmentességnek. Mivel a legnehezebb köveket nem lehet meredek lejtőn és a létracsúszkán a saját szintjére húzni, ezeket az aktuális alsóbb szinten kell emelgetni, amíg a végleges helyükre nem kerülnek. Itt van jelentősége a jó emelőknek, mert a magassággal a munkaterület felülete csökken. Egy akkora teraszállvány, amin elférnek az utolsó kövek és a munkások a befejezéshez. 8.ábra

Amikor felrakták a piramidiont, bevonták arannyal, vagy elektrum lemezzel, az állványzat fokozatos leeresztése mellet, az esetleges hibákat kijavították, letakarították a burkolatot. Ezzel elkészült az ókor legmagasabb építménye,amit csak a XX. században múltak felül. 

Egy kiegészítő, az emberi cselekedet szabadságához.

Az élet értelme az, hogy élni akar. Az élőkben kialakult élni akarás, az egysejtűektől az emberekig genetikailag kódolva van. Úgy, ahogy a természetes halál is. Azok az élő szervezetek, amik nem rendelkeznek öntudattal, (én képpel) kvázi tudattalanul, vagyis ösztönösen cselekednek. Ahol az ösztön, a genetikailag kódolt élni akarás. Az énképpel rendelkezők, az ösztönös késztetés mellett, már tudatosan is cselekednek a saját céljaik, érdekeik, vagy társaik érdeke alapján. Vagyis jövőképük is van. A cselevés szabadságát, a már determinált ösztönön túlmutató célok, vágyak, az akarat határozza meg. Csak olyant akarhatunk, aminek az elérése szellemi és fizikai értelemben vett cselekvéssel elérhető. Tulajdonképpen az akarat szabadsága korlátozva van rajtunk kívülálló okok miatt. Ezt a meglévő szabadságot még önmagunknak is korlátozni kell ahhoz, hogy társadalmi közösségben élhessünk, amire feltétlen szükségünk van, a túlélés érdekében. Ezt az egyének általi önkorlátozást kell a teljes emberi közösség szintjére kiterjeszteni ahhoz, hogy melyik cselekedet jogos, és melyik a tilos, vagy tabu.  Ehhez teszek egy javaslatot az alábbiakban.

Emánuel Kant

„Ez a feltétlen parancs, a kategorikus imperatívusz: „Cselekedj úgy, hogy magatartásod szabály lehessen mindenki számára”. Az erkölcs alapja nem lehet a tapasztalat, a természetes hajlam, az érdek vagy a jog, ezekből nem vezethető le általános érvényű parancs.” 

Azonban az emberiség erre törekszik, ami óta közösségeket alkot. Az egyetemes emberi jogok és kötelességek dekrétumának létrehozása azonban csak szilárd erkölcsi alapra épülhet.

Elképzelésem szerint, lenne egy módszer, amivel egy követhető viselkedési norma, egy erkölcsi etalon készíthető.

M i emberek, a főemlősök közé tartozunk, és csak 3%-ban különbözünk a genetikai állományunkban a csimpánzoktól. Jelenleg 8milliárd ember él a Földön, ellenben a csimpánzok jóval kevesebben vannak. A csimpánzok egyedenkénti genetikai sokféleségét csak megbecsülni tudnám, de az embereké nyilvánvalóan több. Ebből a megállapításból indulnák ki, hogy az ember genetikai sokfélesége, a csimpánzokénál jóval szélesebb spektrumot ölel föl.

Az embereket genetikai adottságai, a széles spektrum alapján, egy Gausz görbe segítségével a szélsőértékek és az átlagos szint szerint lehet vizsgálni. Az adottságokból az értelmi képességet, a fizikai megjelenési formát (külalak), és a várható élettartamot választom a vizsgálat alapjául.

A szellemi, értelmi képesség alsó határ értéke a súlyosan korlátolt, vagy halmozottan hátrányos helyzetűek. A felső határérteket, a zsenik képviselik. Az átlagos képességű ember, a Gausz görbe tetején „csücsül”.

A fizikai megjelenés alsó értéke a torzszülött, testhibás, míg a felső értéke az éppen aktuális „idol”. Az átlagos testalkatú ember kiválasztása a 8 milliárdból nehéz, de már a számítógépes statisztika megoldja.

A várható élettartam alsó határa legyen a 18. év, mivel érdemi választ várunk az ezt megélő vizsgálati alanytól. A felső érték legyen a tapasztalatból várható 120 év, mivel ezektől is kell értékelhető minta. Az átlagos életkort itt is a statisztika adja meg számunkra.

Amennyiben a szélső értékeket képviselők érdemi válaszait kivesszük a vizsgálandók közül, és csak az átlagosak válaszaiból veszünk ki egy 40%-os mintát, akkor már az egész emberiséget reprezentálhatjuk a kb. 3,5 milliárd ember válaszainak összesítése alapján.

A kísérleti alanyoknak feltett kérdések: 1, melyek a jó és a rossz kritériumai? 2, melyek az igaz és a hamis kritériumai? 3, az érdek alapú döntést, vagy az érzelmi alapú döntést helyezik előtérbe?

Ezek a válaszok megadnák azt az etalont, a normát, amit erkölcsi alapnak választhatunk. Az istenben való hitet azért hagynám ki a kérdések közül, mert az már elfogulttá, előítéletessé tenné az alanyt.

Az így kialakított normát figyelembe véve lehetne a jogot és vele a kötelességet egy mérlegre tenni, amivel az emberi cselekedetek „igazsága” megítélhető. Az igazság nem szereti, ha címkéket aggatnak rá. Vagy az, ami. Vagy nem.

Ez a vizsgálati módszer, egy javaslat, ami a mai számítógépes technológia mellet, záros határidővel elvégezhető.

„A szubsztanciadualizmus (a továbbiakban ezt dualizmusnak fogom rövidíteni) szerint az elme, lélek vagy szellem alapvetően különböző dolog, mint a fizikai test. Mit mond a dualista, mik a mentális állapotok, mi az érzet, a gondolat vagy az érzelem? Azt, hogy a mentális állapotok a mentális vagy szellemi szubsztancia állapotai. Itt egy olyan típusú szubsztanciáról van szó, amely nem rendelkezik fizikai tulajdonságokkal.

Ennek az irányzatnak a gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza, mégis Descartes elméletét érdemes vizsgálni, mégpedig azért, mert neki volt először olyan a "lélekfelfogása", hogy abban a lélek fogalma a mai értelemben vett elme értelmében szerepel. Descartes dualizmusa három fontos alapgondolaton nyugszik: a test és az elme egy-egy szubsztancia, a test és a lélek reálisan különbözik egymástól és a test és a lélek okságilag hat egymásra.”

A fő probléma: az interakció

A dualizmus elleni legegyszerűbb ellenvetés a test és a lélek interakcióját, vagy kölcsönhatását érinti. Jogosan merülhet fel a kérdés ugyanis, hogy ha egyszer a test és a lélek alapvetően különböznek egymástól, akkor hogyan képesek kölcsönhatni?

Ezt a gondolatmenetet kissé leegyszerűsítve a szellemek ellen is fel lehet hozni. Ezeket ugyanis sokan valami anyagtalan dologként kezelik, definiálják. Ugyanakkor sok történetet olvasni arról, amikor valaki szellemeket lát vagy hall, vagy olyanokat is, ahol a szellemek elmozdítottak dolgokat, ajtókat nyitottak ki. Itt is felmerülhet a kérdés, hogy hogyan képes egy anyagtalan, nem fizikai dolog például kinyitni az ajtót vagy stimulálni a szemünket.”(https://schrodingersdawg.blog.hu/2012/01/10/elmefilozofia_ii)

„A  szubsztancia (latin: substantia = lényeg) az antik filozófiától kezdve a minden létező változatlan ősalapját jelző filozófiai fogalom. A szubsztancia az állandóan változó világ és jelenségei

legáltalánosabb belső lényege, amely minden változás során megmarad. Oka és alapja nem másban, hanem saját magában keresendő.” Wikipédia

Az idézett definíció szerint, a szubsztancia, a LÉNYEG nem duális, hanem egyedüli (monád), ami önálló szellemi lény, amely minden élet alapját alkotja. Mit változtatna a lényegen az, ha nem szelleminek, hanem fizikainak neveznénk a lényeget? A fizikait lehet anyagtalannak tekinteni, abban az értelemben, hogy emberi érzékszervekkel nem lehet kimutatni, mert nem kézzel fogható. Azonban a fizikai kölcsönhatások, kezdve az önmagával való kölcsönhatással, feltételezhető, létező dolog. Ennek az önkölcsönhatásnak, lehetne a következménye a szellem felbukkanása, ami a szubsztanciadualizmust eredményezi.

 „Az információfizika szerint a fizikai valóság tulajdonképpen információmorzsákból áll össze. Minden elemi részecske (az univerzum legkisebb ismert építőkövei) információt tárol magáról, hasonlóan az emberi DNS-hez.”

Tulajdonképpen az információ, a szellemi az, ami a fizikait értelmezhetővé teszi. Ennél fogva nincs értelme elvetni a szubsztanciadualizmust. Amennyiben minden méretű diszkrét elemre igaz a dualizmus, akkor az anyagtalannak tekintett fizikai létezőkre is igaz. Így a diszkrét elemekből álló téridőre is igaz lesz. Aminek, mint szubsztanciának, fizikai és szellemi tulajdonságai lesznek. Melyek lehetnek ezek? A fizikait az erőhatás, a pontból való kiterjedés, zsugorodás, a mozgás jeleníti meg. A szellemit, pedig az időbeliség, ami nélkül értelmezhetetlen lenne minden tulajdonság. Vagyis egy téridő-kvantum, már felmutatja a szubsztanciadualizmust. Az való igaz, hogy nem lehet monádként, egyedként kimutatni, viszont végtelen számú létező példánya a folytonosnak tűnő tér és idő, ami már integrálgató. Ami integrálható az deriválható is, ami az irányokat és irányszögeket is megadja. Tulajdonképpen a téridő is magában hordozza a róla szóló információkat.

A diszkrét elemű négydimenziós téridő-kvantum, szemléltető ábrázolása.

1.ábra   A klasszikus lineáris téridő diagram alapján, a téridőbeli esemény egy pont, amihez egy időpont érték, és egy térpont érték tartozik, amit a nulla referenciaponthoz viszonyítunk. Mivel a térpont három koordinátája, a hosszúság, szélesség, magasság itt nincs kibontva, a jelzett térpontba van „tömörítve”. Egy eseménynek a statikus ponttal való ábrázolása mindig a környezethez, vagyis a referenciaponthoz kötött. Ez azt is jelenti, hogy a jelen (lét) van az eseményben kihangsúlyozva.

A 2. ábra, egy téridő kvantumot, mint egy létezés eseményt ábrázol. A (dimenziók) koordinátavonalak formailag hasonlók. Jelen esetben a görbült vonalak. Kiterjedési „sebességük” is azonos, így egymással felcserélhetők, egymásnak megfeleltethető dimenziók. Amennyiben a kezdő és végpontot összekötő irányvonalon (szaggatott vonal) elforgatjuk a koordinátákat, a vonalra merőleges jelen lét síkján, jobbsodrású és balsodrású forgás is "megtapasztalható". A létsík „haladása” a jövő felé történik, maga mögött hagyva a múltat.

A 3. ábra, egy eseményekből (téridő-kvantumokból) álló körciklust jelenít meg. Amennyiben az időben végtelenítjük az események láncolatát, lesz olyan esemény, ami azon a múltban „volt helyén” ismétlődik meg, ami nem valósulhat meg vele egy időben. Azonban létrejön egy időhurok, egy eseményciklus. Az efféle időutazás viszont, a fizikai valóságban csak a téridő kvantumok számára lehetséges.

A 4. ábra, a téridő kvantumaiból alkotott, egybefolyt körciklusokat ábrázolja. Az egymást követő végtelenített, ciklusok, globálisan végtelen felületűnek, egy gyűrűnek, tórusznak tűnik a dinamikus téridő. Ha kijelentjük azt, hogy csak a téridő kvantumoknak van kezdete és vége, viszont a belőlük képződő struktúrának nincs, akkor a világmindenség ciklusok végtelen sorozatából tevődik össze, a folytonosság látszatát keltve.

Amennyiben egy téridő kvantumot képzeletben felnagyítva univerzumnak tekintünk, akkor annak van kezdete és vége. Már csak arra kell magyarázatot keresni, hogyan lesz "egy" téridő kvantumban anyag, abból élet, tudatos lények milliárdjai. A lehetőség, potencia néven is ismert. Az energia, fékezett potencia formában is lehetőség. A lehtőség megvalósulása, a potencia felszabadulása, emergens munkavégzés. Amit Teremtésnek, vagy Ősrobbanásnak is neveznek.

A szingularitás egy folytonos, integrálható vonalon található kiterjedés nélküli, matematikailag kitalált pont, amelyben (a végtelenségben) elvesznek a fizikailag értelmezhető mennyiségek.  Az elméletileg megmérhető fizikai mennyiségeket nevezzük adagoknak, kvantumoknak. Azonban az adagoknak is van egy fizikailag általunk megmérhető korlátja, határa. Így megint a logikailag megalapozott feltevésekre vagyunk utalva. Így születik meg a kiterjedtséggel, fizikai tulajdonsággal rendelkező PONT. Minek nevezhetnénk ezt a pontot? Véleményem szerint, téridő kvantumnak. Mivel egy parányi energiaadagnak a mozgás, a kiterjedés, majd zsugorodás általi megnyilvánulása egy véges időtartam alatt. Mivel a létező valóságot a dualitás, a kettősség jellemzi, a kontinuum és a diszkrét egyszerre jelen van. Egyfelől a végtelen kontinuum potencia, a mozdulatlan mozgató erő, másfelől a végtelen számú diszkrét téridő-kvantumok, a mozgatottak, vagyis a létezésben megnyilvánultak. Ez utóbbiakat elválasztó felületként foglalja magába a kontinuum. Ez a dinamikus alaprezgésben lévő struktúra a kontinuum és a diszkrét permanens szimmetriasérülésének állapotában leledzik. Nevezhetnénk az anyagtalan vákuumnak, a kvázi folytonos térnek, a skalár Higgs mezőnek, a minden részhalmazt magába fogadó „szuperhalmaznak”, az anyagi valóság létalapjának.   

38 Rocky A fizika kalandja:

„Higgs elmélete a tömeg születését szimmetriatörésre vezeti vissza. Kiindulópontja az anyag és tömegmentes tér, melynek totális a szimmetriája. Ez alatt azt értjük, hogy minden pozíció és minden irány egyenértékű, továbbá ekvivalensnek tekinthető a két királis térgeometria is, vagyis fizikailag nem különböztetjük meg a jobb és balsodrású rendszereket.

Higgs hipotézise a totálszimmetrikus üres teret metastabilisnak tekinti, vagyis a tér megindul valami felé, olyan állapotba, amely már megtöri ezt a szimmetriát. Ezt nevezzük Higgs mezőnek, amely megalkotja a tömeggel rendelkező ősi részecskét, az un. Higgs bozont, amelynek bomlása hozza létre a természetben megfigyelhető elemi részecskék világát saját tömegének átörökítésével.”

„A Higgs bozon óriási tömeggel rendelkezik, amely az LHC kísérletek szerint 125 GeV/c², nincs viszont sem spinje, sem töltése. Az energiamegmaradás szempontjából úgy tekintjük a folyamatot, hogy a szimmetriatörés miatt a tér potenciális energiája csökken  ̶ 125 GeV értékkel, és ezt ellensúlyozza a képződő részecske.

 A Higgs mező koncepciójához a kvantumtér elmélet vezetett el, amely értelmezi a gyenge kölcsönhatás bozonjait, a W+, W- és Z bozonokat. A relativitáselmélet egyik alaptétele, hogy minden kölcsönhatás sebességét a c fénysebesség határozza meg, és ez vonatkozik a gyenge kölcsönhatás bozonjaira is. A fénysebességű mozgás csak nulla tömegű objektumoknak kiváltsága, az említett bozonok viszont jelentős tömeggel rendelkeznek.(Megjegyzés: a részecske fizika Standard Modelljében a nulla tömeg egy szimmetria elvből, amit mérték invarianciának neveznek, következik.) Honnan származik akkor ez a tömeg, vetették fel a kérdést a részecske fizikusok? Erre született meg az a magyarázat, hogy létezik egy ősi részecske melynek bomlása adja át tömegét a megfigyelt részecskéknek. Szemléletes, bár nem precíz, magyarázat szerint a tömeg a szimmetriatörés által képződő Higgs mezőben való mozgás fékező hatását írja le.”

„Az emergencia egyik formája azt jelenti, hogy ugyanannak a valóságnak két különböző közelítő modellje algebrai ekvivalens átalakításokkal nem vihető át egymásba.”

„Az emergencia fogalma eredendően azt a fejlődési folyamatot ragadja meg, ahogy elkülönülő részletekből olyan átfogó egészek jönnek létre, amelyek minőségi értelemben különböznek az alkotó részleteiktől. A folyamatra a legjobb példa természetesen maga a biológiai evolúció, az emergencia fogalma azonban az összes ilyen jellegű folyamatot magába akarja foglalni, kezdve az anyag létrejöttétől az élet megszületésén át az elme kialakulásáig”

Első feltevésem az, hogy a globális téridő struktúra, mint végtelen nagy és végtelen potens, a SZELLEMI létező. Tulajdonképpen a megnyilvánulatlan mindentudás és mindenhatás esszenciája.

Második feltevésem az, hogy a téridő-kvantumok evolúciója, egy olyan metamorfózis, amikor az időben eltolódva kialakuló skalármezők, (a vákuum, vagy moduli tér) várható értékeiről beszélhetünk, amiből aztán az általános értelemben vett ANYAG elemi részecskéi keletkeznek.

Harmadik feltevésem az, hogy az átalakulási folyamatok nem egy adott időben befejezett folyamatok, hanem a divergálással párhuzamosan a fenntartást, mint egy anyagcserét végző egységet, entitást képező funkciók. Tulajdonképpen minden egyedi létformát folyamatosan táplálnak, (ozmózisszerűen) átjárnak a téridő kvantumok, amivel sajáthelyet és sajátidőt biztosítanak az elkülönült entitások számára. A téridő-struktúra állandó alaprezgésben (létezésben) van, amit átvesz tőle az anyag is, ami állandóan mozgásban van az alapstruktúrában. Abszolút és relatív értelemben is minden mozgásban van. Abszolút mozgásnak a téridő-struktúra fluktuáló alap-mozgását nevezném, relatív mozgásnak pedig, az anyagi részecskék, és objektumok egymáshoz viszonyított, a kölcsönhatási erőik által „hatásirányított” mozgását tekintem. Ide tartozik a gyorsuló és az „egyenes vonalú” egyenletes mozgás is.

A mechanikai hullámok közegben terjedő állapotváltozások, amelyek egy fix pont körül rezegnek. Egy közegen belül, a hullámterjedésére párhuzamosan történő longitudinális rezgések, (összenyomódás/kitágulás) képezi a hanghullámot. A vízfelszín hullámzása esetében két különböző halmazállapotú közeg határán, a hullám amplitúdóját a két közeg határának le és fel-irányú mozgása adja, miközben a hullámhegy vízszintesen halad. A vízhullám interferenciája estén oldalirányú, vagyis transzverzális összetevője is lehet a vízhullámnak.

Az elektromágneses hullámok, transzverzális hullámok, amely a haladási irányára merőleges elektromos és mágneses térerősség vektorok periodikus váltakozása, amely vektorok egymásra is merőleges irányúak. Ennek egydimenziós „eredője”, egy spirálrugóra hasonló lineáris vonal. A kvázi kétdimenziós síkban, egy középponti forrásból kiinduló, köralakban szétterülő „felület”, ami az amplitúdók, a kitérések miatt vastagsággal rendelkező „korongnak” tűnik. A háromdimenziós térben, felfúvódó gömböt formál, aminek felülete a mindenirányú kiterjedés frontvonala. Egy darab szabad részecske által kibocsájtott sugárzás által szállított energia, az távolság (R) négyzetével arányosan csökkenő. A hullámhossz megnyúl, a frekvencia, a szállított energia csökken, vagyis a nulla Kelvin felé irányulva, az energia „felszívódik” a téridőben. Mivel az energia megmaradó mennyiség, a forrásban jelenik meg újra úgy, mint a részecskék töltésének megmaradása. Az elektromágnesség esetében, a téridő csak a nem látható háttér, az energiatartály, a nullponti energia szerepét tölti be.  

A gravitáció esetében azonban a téridőnek van elsődleges szerepe, az anyagi tömeggel való kölcsönhatás miatt. Az elemi részecskék elemi tömege is egyféle töltésmegmaradás eredménye, az elektromossághoz hasonlóan. A tömegnek szintén a téridő az energia forrása. A tömeg azonban a gravitációs hullámokon keresztül veszíti el az energiáját, a téridő gyurmázásával. Mivel a gravitáció is c-vel terjed, és a távolság négyzetével arányosan veszít a hatásából, a téridőben lévő görbületek kisimulása veszi fel az energiát, növelve a gravitációs potenciát. Ez a potencia az, ami az elemi részecskék gravitációs töltéseikben jelentkezik újra, vagyis a forrásokba.

A gravitációs hullámok is transzverzális hullámok. Az elektromágneses hullámokhoz hasonlóan a gravitációs hullámok is két egymásra merőleges polarizációs állapottal rendelkező kvadrupólus hullámok. A hullám hatása abban mutatkozik, hogy a haladására merőleges egyik téridő-koordinátatengely mentén a távolságok megrövidülnek, a rá merőleges másik koordinátatengely mentén pedig meghosszabbodnak. Az idő koordinátája, a gravitációs hullám haladási irányával párhuzamos. Ebből adódik az idő dilatáció a nagytömegű objektumok látszólagos eseményhorizontjához viszonyítva. A diszkrét elemekből álló téridő struktúrája nem deformálódik jobban, mint amit a fluktuációja okoz. A struktúrában kialakuló hatásvonal, a hullámok haladási pályái görbülnek, amelyek befolyásolják a tömeges testek mozgását.

A gravitáció kvantuma az elemi részecskék gravitációs töltéseiből eredően, a proton tömege osztva az elektron tömegével: m_p/m_e = 1836, ebből az egyetemes gravitációs állandó G=g² /4 pi.

A kétféle típusú elemi töltés aránya: elektromos/gravitációs m_P = 0.966∙10⁺²¹, vagyis az elektromágnesség jóval erősebb, mint a gravitáció. Azonban az elektromosan semleges és gravitációsan semleges neutrínókban, és az elektromosan semleges nagytömegű objektumokban, kozmikus méretekben kiegyenlítődik az arány, vagyis az egyensúly, a legkisebb hatásra és a legnagyobb entrópia felé irányul. .

A tudat is egy energiaforma

A fizika mai tudása szerint, az anyag energiává konvertálható, oda és vissza, vagyis egylényegű vele. Az anyag magában hordozza a róla szóló információt, viszont azokat a tapasztalóknak kell összegyűjteni. Azt, hogy egy létező anyagi rendszer mennyire tudatos, abból lehetne felmérni, hogy mennyire képes ellen szegülni az entrópiának. Az élettelennek tekintett anyag, csak a fizika törvényei szerint „viselkedik”, vagyis folyton növekszik az entrópiája. Ha egy anyagi rendszer nem ad magáról életre utaló jeleket, akkor nem társítható hozzá öntudat, vagy arra utaló ösztönös, tudatos viselkedés. A negatív entrópia, ami a rendszerek rendezettségének mértékét fejezi ki, többnyire csak az élőlényekre alkalmazható, mivel azok munkát fektetnek a rendezettség fenntartása, növelése érdekében.

Az élőlények feloszthatók az alapján is, hogy biológiai szenzorokkal, agynélküli érzékelő idegsejtetekkel rendelkezők és a bonyolult idegrendszerrel, központi aggyal rendelkezők, az öntapasztalók.

A tudás, vagy valaminek a tudata, alapvetően az öntudat. Az a tény, hogy öntapasztaló az alany, és mellette más dolgokat és másik tapasztalót is megtapasztalhat, az embert arra ösztönzi, hogy a tudata eredetét, annak forrását is megtalálja. Minden, amit az ember megismerhet a valóságról, az a tudatának köszönhető. Még akkor is, ha úgy véljük nélküle is létezik a valóság, vagyis a tőlünk tapasztalóktól független világmindenség. Azt a tapasztalatot, hogy az ember időnként valamilyen okból elveszti azt a képességet, (a tudatát) ami tapasztalóvá teszi, például az álomtalan alvás, a kómába esés, vagy a halál beállta meg erősíti. Azonban van egy olyan képessége is az aggyal rendelkezőnek, amit memóriának, emlékező képességnek nevezünk. Ennek a „tároló helynek” köszönhetően, nagyon sok információt gyűjthetünk be, dolgozhatunk fel, tehetünk „félre”, a tudásunk növelése céljából. Ezt a feldolgozási folyamatot nevezzük tanulásnak. Az agykutatás fizikai, kémiai, biológiai és pszichológiai vonalon párhuzamosan történik, egyre jobban gyarapodó ismeretekkel. Azt már tudjuk, hogy az agyban bioáramok közvetítenek jeleket a neuronok, az idegsejtek között, vagyis az elektromágneses kölcsönhatásra vezethető vissza.

Az anyag alapvető elemi részecskéi a forrásai az elektromágnességnek és a gravitációnak, azok vonzó és taszító hatásait felmutatva. Amennyiben az anyagból kiinduló energiahullámok képezik az agytevékenységet is, vagyis azt a bonyolultabb folyamatot is, amit gondolkodásnak nevezünk, akkor a gondolat, a tudat is egy agy által keltett energiaformációnak a megnyilvánulása.

Nem tudok elszakadni attól az elképzelésemtől, hogy az anyagot megelőző, alapvető energiaforma, az őselem, a diszkrét elemekből álló téridő-struktúra, (az éter) ami három tér, és egy idődimenzió dinamikájából, a legnagyobb rezgésszámú mozgásból ered. A végtelen Nagy, vagy végtelen Kicsi között csak célzatosan lehet különbséget tenni a szerint, hogy a végtelen melyik iránya felé haladunk a gondolatban. Ezzel eljutunk a tudatos választáshoz, ami meghatározza a kitűzött célt. Ez a cél, lehet az élő rendszerének rendezettségének fenntartása, és növelése egy élőlény esetében. Azonban figyelembe kell venni azt is, hogy az ember öntudatlan állapotban is élhet. Persze korlátolt ideig, külső segítséggel.  

A fizikának van egy sarkalatos törvénye, a legkisebb hatás elve, vagyis a Hamilton elv, amelynek kiterjesztése, valóban lefedi a tudomány minden ágát. A lényege abban áll, hogy a pontról pontra történő változások, a mozgások egy időben megállapodott, állandó értékre jussanak. Lehet ez az érték nagyon gyors, vagy nagyon lassú, de a stacionárius, megállapodott mozgás elérése a cél. Ha a fénysebességre, mint felső sebességi korlátra gondolunk, az (csak) a kölcsönhatási (anyagi) mezők értékváltozásaira vonatkozik, és nem az anyagmentes téridő-struktúrára. Az anyagmentes téridő-struktúrának van egy eddig ismeretlen értékű stacionárius alaprezgése. Ami szerintem jóval nagyobb, mint az elektromágnesség, vagy a gravitáció csúcsfrekvenciája. Tulajdonképpen a téridő struktúrája, az anyagtól függetlenül létező dinamikus „entitás”, ami a végtelen energiából, az őselemből fakad.

Tételezzük fel, hogy a téridő alaprezgésének értéke egy nagyságrenddel nagyobb, mint az elektromágnességé. Ez azt jelentené, hogy létezik egy a Planck időnél is kisebb időtartam, ami alatt egy mozgás ciklus lezajlik. Szerintem, a téridő-kvantum életciklusa lehetne ez a ciklus, ami a legkisebb időtartam alatt, a leghatékonyabb energiafelhasználású munkavégzést, a létezést eredményezi. Ezzel a munkával terjesztve ki a három térdimenziót, azt a legkisebb helyet, ami a legkisebb időtartamig létezik. Azonban hozzá kel tennem, hogy nem egyszerre egy időben léteznek a téridőnek kvantumai, hanem olyan végtelen stacionárius folyamat részeként, ami egymás melletti pontokként kirajzolt útvonalként is értelmezhető. Ezzel jön létre az energiaként örökké megmaradó végtelen téridő-struktúra, ami egy négydimenziós tömbként, az (anyagi) valóság színpadaként is értelmezhető.

Felmerül a kérdés, hogyan néz ki a téridő kvantuma, ha magunk elé képzeljük?  Szerintem egy szabályos Platóni test valamennyi változata lehet. A szabályos testek közül az ikozaéder térfogata a legnagyobb a felszínéhez képest. Mivel minden téridő kvantumnak húsz lapja van, így húsz lapra merőleges irányba képes az egyidejű jeltovábbításra. Ez azt jeleni, hogy egy téridő-kvantum konkrét jelet áteresztő képessége a leghatékonyabb, vagyis még a fény sebességénél is gyorsabb. Ezzel magyarázható lenne, az összefonódott anyagi elemi részecskéknek „távolságtűrő”, (akár fényéveket átívelő) aktuális spin állapota. Az anyagi részecskék összefonódását, a téridő kvantumok gyors jeltovábbító képessége biztosíthatja.

Az emberi gondolat „gyorsaságáról” nincs megmérhető érték, vagyis végtelen gyorsnak is tekinthetjük. Ha azonban azonosnak vesszük a téridő-kvantumok jeltovábbító sebességével, akkor az a lehető leggyorsabb értékű lesz. Amennyiben a TUDAT, mint az anyagi struktúrából felmerülő energiaforma, gyorsabban terjed a fénynél, akkor betölti azt a téridő halmazt, ami a fény által ismert univerzumnál is nagyobb. Ez azt jeleni számomra, hogy a TUDAT, az ismert fizika határán is túlterjeszkedő, vagyis metafizikai létező.

Mai ismereteink szerint, a tér az idő, csak gondolati segédfogalmak, virtuális létezők arra, hogy modelleket alkossunk velük a tapasztalt valósággal való összehasonlítások végett. Ha azonban a valóságot alapvetően meghatározónak tekintjük a téridőt, mint ami a tudatunk, gondolataink leggyorsabb „terjedésének is a közege”, még az anyagét is meghaladóan, akkor leszünk igazán megtapasztalója a valóságnak. Az agyakat elhagyó, a közös gondolatok kiterjedt mezője a tudatmező. Tulajdonképpen így visszatér az energiaforma, az ősállapotba, amiből minden energiaforma ered.

„Az Akasa krónika egy empirikus tudástár, vagyis olyan tudati dimenzió, amely az egyes lelkekből és az útjukról készült rezgés-feljegyzéseket tartalmazza. A tudati dimenzió a láthatatlan világ olyan birodalma, amelyet mi, emberek a minőségén, jellemzőin vagy jellegzetességein keresztül tudunk azonosítani és érzékelni.”

„Az Akása krónika olyan tudati dimenzió, amely az egyes lelkekről és az útjukról készült rezgésfeljegyzéseket tartalmazza. Ez a vibrációs tudathalmaz mindenütt megvan a maga teljességében, és mindenkor és mindenhol teljességgel hozzáférhető.”

Amennyiben a tudatot, mint önálló energiamezőt elvonatkoztatjuk az egyéntől, akkor ki lesz a tapasztaló? A minden tudattal rendelkező, a Mindentudó, a Mindenható?

Ennek a helyébe nem képes az egyén lépni, mert nem a Mindentudó, mert nincs rá elég memóriakapacitása. Az ember sok mindent megtapasztalhat, de a Mindent csak a Mindentudó. Az a bökkenő, hogy annak a tudásnak csak a parányi morzsája szerezhető meg az emberek számára. Erre mondja a tudomány, hogy a valóság teljes egészében nem ismerhető meg. Az emberiség kialakulása óta, folyamatosan növekszik a valóságról való tudása, de az egyén, ebből is csak keveset tud befogadni, korlátozott képességei miatt. A szakosodás, már az ókorban elkezdődött, polihisztorok már régen nincsenek. Az emberi tapasztaló képességet, elsősorban a reális énkép, és önfenntartás foglalja le. A fennmaradó részt a hit általi információk befogadása tölti ki. Ezeket a fiktív információkat nem lehet a realitással összevetni, tudományos érveléssel kirostálni, mert eleve a pozitív elvárásainkat tartalmazzák. Ezek az elvárások lehetnek olyan „erősek”, hogy alváskor az álmok révén beteljesülve, nem sokban különböznek a valóságban tapasztalhatótól. A legfontosabb, életbevágó feladata az embernek, hogy megkülönböztesse a valóst a valótlantól a tapasztalás során. A képzeletbeli szörnyekkel való küzdelembe is bele lehet halni. A halhatatlanság utáni vágy abból fakad, hogy a küzdelmekkel, kudarcokkal teli életből a győzelmek, örömteli boldog időszakok általában rövidek, múlandók. Ezeket keresi az ember, mintegy kárpótlásként a túlvilági öröklétben. Ezért gondolja halhatatlannak a lelket, a testtől függetlennek a tapasztalót, az egyéni tudatot, akikkel találkozhatunk a halálunk után, egy más energiaformát öltve. Ez a feltevésünk, vigaszul szolgálhat az életünkben, de nem ad igazolást róla a reális tapasztalat, az e világi tapasztaló.

 Az éber jelen lét, a tapasztaló számára folytonos, nem csak egy pillanat, hanem a pillanatok egymásmellettisége. Amikor tudatunk „pihen”, mert nem tapasztaló, számára megáll az idő. Ezt az „idő kiesést” azonban az újra tapasztalás, az ébredés során kipótolja az a legpontosabb „óra”, ami az időt generálja és az soha nem áll meg. A múlt időt az óra tik-takjainak száma gyarapítja. A jövő idő azzal a (tik-tak) sebességgel közeledik a jelenünk felé, mint amilyen sebességgel távolodik tőle a múlt. Persze ehhez állónak kell tekinteni a jelent. De lehet fordítva is, amikor az idő tapasztalása, a jelen (lét) száguldása a végtelen téridőben.

Egy ősrobbanás nélküli univerzum elmélete.

A világmindenség öröktől fogva létezik, a végtelen energiájának transzformációi alapján.

Első, alapvető energiaformája, a diszkrét elemekből, téridő-kvantumokból álló végtelen struktúra, amelynek alaprezgése, fluktuációja van. A téridő-kvantum, a legkisebb térfogatot, és időtartamot jeleníti meg létezése során. Még a Planck távolságnál és időnél is kisebbet. Ennél fogva a legsűrűbb közeget jeleníti meg. Mivel a kvantumjai előbukkanók, majd elenyészők, akár egy szuper folyékony „folyadéknak” is tekinthető. A 4D téridő struktúrája nem mozog, görbül, nem tágul, vagy zsugorodik. Minden benne történő mozgás számára változatlan stabil közeg.

Az energia második megnyilvánulási formája, az anyag elemi részecskéi, és azok töltéseiből eredő kölcsönhatási mezők. Ezek a mezők olyanok a téridőben, mintha finomszemcsés, halvány festék oldat töltené ki a folyadékot. Mivel a struktúrának, a (folyadéknak) a fluktuációból eredően van egy belső nyomása, ami a benne lévő „festékszemcsékre”, és az elemi részecskékre is hat, ezek is rezgésbe jönnek. Kialakul a fényközeg, amiben meg jelenik a nulla Kelvinnél magasabb értékű hő, amit háttérsugárzásnak is nevezünk. Ez a sugárzás, leggyorsabb jelátadási, kölcsönhatási sebesség, a fénysebesség.

Mivel az elemi részecskék, az elektron, és a pozitron összetapadva semleges neutrínót alkotnak, ezek lokális pontokon „felhígítják” a homogén energiasűrűséget. Az inhomogén közegben beindul a részecskék csomósodása. Kialakulnak a hidrogén és héliumatomok, a molekulák, majd a kiterjedt testek, miközben saját forgásba is kezdenek. Létrejön a „csillagpor”, az anyagfelhő, amit a külső környezet nyomása összeprésel. Az összenyomott anyaghalmaz felmelegszik, majd közepén belobban a csillag. A csillag pedig „legyártja” a nehezebb elemeket, egészen a vasatomig. A csillagok felszaporodásával létrejönnek a galaxisok, egyre inhomogénebbé téve az univerzum adott környezetét.

Amikor egy csillag elfogyasztja az „üzemanyagát”, a magja lehűlve összeroskad, miközben ledobja magáról anyagának nagy részét. Ez a szupernóva, ami újra anyagfelhővel látja el a környezetét. A nagysebességű anyagütközések a vasnál nehezebb elemek kialakulását eredményezik. A nóva robbanásból visszamaradó fehér törpék, neutroncsillagok, még sokáig sugároznak, míg annyira lehűlnek, hogy sűrű, sötét, hideg objektumok lesznek. A „fekete lyuk” nem jó név a számukra. Amennyiben egy galaxis annyira felemészti a csillagait, hogy a sötét objektumok többségbe kerülnek benne, ezek is egy neutrális pontba közelednek. Amikor annyira megnövekszik egy „sötét golyó”, hogy nincs mit elfogyasztania a tágabb környezetéből sem, akkor elkezdődik a „párolgása”, a szublimáció, ami azt jelenti, hogy visszaalakul elemi részecskékre, feloldódva a téridő struktúrában, „a végtelen folyadékban”.

Ezzel befejeződik az energia transzformációs folyamata, a világmindenségnek egy eldugott szegletében, amit mi univerzumnak nevezünk.

A matematika szerint, egy mákszem felületén ugyanannyi (kiterjedés nélküli) pont van (található?), mint a Nap méretű gömb felületén, azaz végtelen sok. A végtelen pontok (száma) között nincs különbség, csak az általunk választott, megadott méretek, úgymint a Nap és a mákszem felületének mérete között? Ha egy a nullához tartó, de nem nullaméretű kiterjedt „objektum” felületén is végtelen számú matematikai pont van, akkor minden mérhető, és nem megmérhető kiterjedt objektum a pontok végtelenségével határos? Feltehetően, a gyorsulva táguló univerzum felülete is a pontok végtelenségével határos. Vagyis olyan (matematikai) kiterjedés nélküli pontok veszik körül, mint bármilyen más anyagi kiterjedt objektumot. Felmerül bennem a kérdés, hogy a kiterjedés nélküliség, a dimenziótalanság csak a valós kiterjedtségnek elméleti, „matematikai beburkolásaként” értelmezhető, vagy a valóságot képező tényező? Amennyiben valós tényező, létező a dimenziótalanság, úgy a végtelenbe táguló univerzum nem a semmibe terjeszkedik. A „valós kiterjedés nélküli pontok” megszámlálhatatlan végtelen száma nem csak egy elméleti fikció, nem egy projektív halmaz, hanem a valóság nem megmérhető része, a megmérhetők befogadó halmaza.

Amennyiben ezeket a pontokat egymástól megkülönböztethetetlennek tekintjük, akkor az egy pont, és a megszámlálhatatlan végtelen pontok között, csak a számosságban van különbség. A nulla, mint a számosság része az üres halmazt jelenti, amely nem tartalmazhat még „kiterjedés nélküli valós pontokat” sem. Ezért nem értem, hogy a nulla miért tartozik a számosság fogalmába? (A nulla, a semmi nincs, a számosság van.)

A valós számok végtelen halmaza úgy tölti ki a végtelen számú pontokból álló, már nem üres halmazt, hogy abban a képzetes számoknak is van helye. Persze csak addig, amíg léteztetjük őket a használatukkal. Valójában, amit használunk, akár mint gondolati segédeszközt, az is a valóság része, mivel a gondolatunk teremtette. A tudatunk, a teremtő gondolat ereje is létező, tapasztalható fenomén, még akkor is, ha nem anyagi formát visel. A szellem és az anyag olyan elválaszthatatlanok egymástól, mint a tér az időtől, mert egymás nélkül elvesztik az értelmüket, a lételemüket.

Látszat, vagy valóság?

Amikor az amerikai csillagász Hubble távoli galaxisok fényének vörös eltolódását tapasztalta, a kozmológusok megállapították, hogy az univerzum tágul. Ezt a tágulást vezették vissza egy ősatom felrobbanására, amit a gravitáció máig sem tudott lefékezni. A gyorsulva tágulás megállapításáért még Nobel díjat is adtak. Az univerzum gyorsulva tágulása ezek után tényként kezelendő. ?

Amióta felfedezték a Fekete Lyukakat, avagy a fénykibocsájtással nem rendelkező, csak a vonzó hatásukkal észlelhet objektumokat, a tömegvonzás, avagy a vonzó gravitáció ténye szintet lépett a végtelenség, a szingularitás felé.

Megállapítható, hogy az univerzumot taszító és vonzó ERŐK uralják. Mivel a jóval erősebb elektromágnesség vonzó és taszító hatásai, a (töltéseik) gyakorlatilag semlegesítik egymást, azonban a gravitációnak vonzó, és „taszító hatásai”is összegződnek, ezért csak kozmikus léptékben egyensúlyozhatják ki egymást. Ennek a kozmikus egyensúlyba hozásnak érdekében született meg a sötét energia, mint taszító gravitációs hatás és sötét anyag, mint vonzó gravitációs hatás felvetése, ami eddig hiányzott az (energia) egyensúly elérése érdekében.

A sötét energia az, ami tágítja a teret, növelve a távolságot a tömeget viselő objektumok között. A sötét anyag az, ami pótolja a hiányzó tömeget ahhoz, hogy a taszítással paritásban legyen.

Felmerült bennem a kérdés, hogy ha a Fekete lyukaknak szingularitás, vagyis végtelenséghez tartó vonzás van a középpontjában, akkor mihez kell a hiányzó sötét anyag tömege? A taszító hatású sötét energia, pedig eleve a végtelenhez tart az univerzum tágításával. Felmerül bennem a gyanú, hogy a tömegnélkülinek minősített neutrínóknak mégis van tömegük, de ez az elektromossághoz hasonlóan, semlegesítve, hatástalanítva van. Ehhez meg azt kellene feltételezni, hogy a gravitációt is különböző töltések hozzák létre. Ezek szerint a neutrínókat, hatástalan sötét anyagként kellene kezelni. Ha viszont a gravitációnak töltései vannak, amik vonzó és taszító hatásúak, akkor a sötét energiára nincsen szükség abban az esetben, ha az antianyag tézis helyett, egy taszító anyagformát,(Elton-bázisú) keresünk az univerzumban. Ha az Elton-bázisú semmi másban nem különbözik a Proton-bázisú anyagtól csak abban, hogy taszítja azt, akkor magyarázatot kapunk az egymást taszító galaxisokra, és persze az egymást vonzókra is. Ez a kölcsönös vonzás és taszítás már univerzális szinten kiegyensúlyozza egymást, azonban lokálisan, mondjuk a mi kozmikus látóhatárunkon belül, tágulónak minősül az univerzum. Viszont egy nagyobb léptékű kitekintés estén már több közeledő, mit távolodó galaxist is láthatnánk. Az univerzumot meg nyugodtan tekinthetjük síkgeometriájú végtelennek.    

A tér és idő esetében felmerülnek olyan kérdések, amelyeket nehéz magyarázni, megérteni. Véleményem szerint, a lényeg abban rejlik, hogy mit és hogyan vagyunk képesek tudatossággal megérteni róluk a meghatározáshoz, a definiálás érdekében.

Egyesek szerint, csupán tudatos elmeszülemények, „számolási segédfogalmak” a matematika számára, mindenféle fizikai, (energia) tartalom nélkül. Mások szerint, meg olyan valós entitások, amelyek a szimbiózis által teremtik a fizikai lét, a valóság alapját jelentő téridőt. Ha a valós téridőt választjuk, először is azt kellene tisztázni, hogy folytonos, vagy kvantumos a téridő? Szerintem kvantumos, viszont emberi szenzorral, folytonosnak látszik. /a látszat néha csal/

Mivel külön a tér és az idő, elégé szubjektíven érzékelt „dolgok”, a mozi, mozgókép analógiához folyamodok. Egy történetet elmesélő filmszalag, véges számú képkockák sorba rendezéséből, egyenletes mozgásba hozásából, a képkocka átvilágítása során egy ablak előtti pillanatnyi megállításából, illetve az elmozdulás alatt az átvilágítás kitakarásából áll össze. Ezen „működési”elemek mindegyike kvantumos, azonban a film egészének az egyenletes sebességű filmmozgás ad időbeni folytonosságot, valósághű látszatélményt a kétdimenziós mozivásznon.

Az állandó, fénysebességgel szemünkbe érkező kvantumos fotonok egymásutánisága képezi le agyunk számára a folyamatos látás élményét. Ha megváltozik a filmszalag vetítőgép adta sebessége, lelassulnak, vagy felgyorsulnak a filmbéli mozgások a számunkra. Ez bizonyos határokon belül jól tolerálható (humoros is lehet), azon túl viszont elveszi a realitást, a megszokott valóságélményt tőlünk.

A fotonok is lelassulhatnak, majd felgyorsulhatnak bizonyos határokon belül, ha fényáteresztő közegeken haladnak keresztül. Ez a frekvenciaváltozás hozza létre például a színek szerinti látványt.  Amikor szemünkben megáll, detektálódik egy foton, megváltozik valami az agyban, ami élményszámba megy, tér-időbeli történet kerekedik róla. Ez a történet lesz számunkra a szubjektív valóság, ami az objektív valóságról tükröződik vissza. Az objektív valóság elemei kvantumosak, mert így rendezhetők, rendeződnek tér-időbeli sorba, sorrendbe. Az agy, úgymint „vevőkészülék”, a jelek feldolgozásának folyamatát, annak folytonosság élményét adja számunkra. (Akár a mozgó film képkockái)

Felmerül a kérdés, hogy milyen kicsi képkocka, pixel létezik az objektív valóságban, és mekkora pixel az, amit még érzékelhetünk agyilag, tudatilag? Ha a tudat is anyagi eredetű, vagyis annak egy nagyon kifinomult „mikro-rezgésű” hullámformátuma, akkor annak is kell, hogy legyen kiterjedt hatástere, mezője, hovatovább kvantumos „részecskéje”is. Erre alkalmasnak tűnik az információ bináris egysége a bit, ami 0 esetén hamis, 1 esetén igaz adatmennyiség a tudatunk számára. Másként megfogalmazva, 0 esetében nem értelmezett adat, 1 esetében értelmezett adat. Vagy más nézőpontból, a 0 esetén nem anyagi, metafizikai eredetű adat, az 1 esetében anyagi eredetű információt hordozó adat.

Az értelmezőképesség, a tudat alapvető tulajdonsága, mert nélküle tudatlanságról beszélünk. Mi lehet az a legkisebb nem értelmezett, vagy nem értelmezhető adategység, ami meghaladja a tudat képességét? Hát a metafizikai eredetű „hamis-adat”, a bit nulla értéke. Eljutottam a nincs adat, van adat, a nulla és az egy fluktuációjához, ami csak a téridő-kvantumára alkalmazható, annak mérhetetlenül parányi, rövid szimbiózisa miatt. Ezt a szimbiózist nevezném én metafizikai egységnek, amit csak a tudat képes feltételezni a valóságról. Ez lenne az a legkisebb jel, adat, amit még értelmezhetővé tesz a tudat. A négydimenziós téridő-kvantumok végtelen sokaságából adódik az, hogy végtelennek, folytonosnak tűnik a téridő halmaza. Ez a halmaz lenne egyben a „végtelen”tudatmező is, aminek egy bit a kvantuma?