„Egy elmélet akkor a legjobb, ha a jelen viszonyai között le tudja írni a múltat és a jövőt”. Merész vállalkozásba kezd az, aki a legjobb elmélet megalkotására adja a fejét. A hozzá-nemértő bátorságával mégis nekilátok, mert egy kibicnek semmi se drága és nekem nincs veszteni valóm.

 

A tudomány mai álláspontja szerint, a Világegyetem keletkezését legjobban az Ősrobbanás elmélete írja le. Ebben az elméletben az univerzum egyediségét annak köszönheti, hogy valamilyen ismeretlen okból kifolyólag több Proton alapú anyag keletkezett, mint Anti proton alapú, amely csaknem teljesen megsemmisült. Amennyiben a szimmetrikus anyagkeletkezés, vagyis a párkeltés ténye igaz, akkor nincs okunk feltételezni az aszimmetrikus proton többletet és a teljes Anti-proton hiányt. Ebből viszont logikusan az következik, hogy kettő univerzum keletkezik egyszerre. Mivel az általunk lakott univerzumban nem tapasztalunk Antianyagból álló struktúrákat, az anyagmegmaradás törvénye értelmében az ikertárs univerzum feltételezése nem alaptalan állítás. A polaritás, a kettősség tapasztalható és feltételezhető minden fizikai jelenségben, így az elektromosság, a mágnesesség és még a gravitáció, esetében is. Immanens kettősséggel rendelkezik a mai fizika által száműzött Éter is, amely mint energiaforrás (Dirac tenger), a párkeltés alapjául szolgál. Tekintsünk úgy az éterre, mint végtelen kiterjedésű végtelen idejű, végtelen erejű tiszta energiára, amely egy véges kiterjedésű véges idejű véges energiájú tartományában létrehozza a tömeget, amely gravitál, és ezzel fejlődésnek indítja a kozmikus ikerpárt. A párhuzamos univerzumok léte, logikailag nem kizárható. Erre alapozva tömören felvázolom a gravitációs anyag keletkezésének folyamatát, amelyet egy szemléltető ábra is segít a megértésben.

 

 

Az energetikailag egyensúlyban lévő Éter egy véges Ω tartományában elmozdul helyéről a kaotikus fluktuáció attraktora (Dirac impulzus), vagyis kibillen egyensúlyából az Éter, és ezzel elindítja a párkeltés folyamatát. Esőnek Elektron Pozitron párok, majd Elton (Anti Proton) Proton párok keletkeznek. Az ellentétes polaritású elemi részecskék, a fénysebességnél jóval gyorsabb ütemben keletkeznek, mint ahogy a kezdetben nagyon ritka közegben (amelyet önmagukból alkotnak), az egymással történő ütközésükkel megsemmisíthetnék egymást. Az ütközéskor keletkező nagyenergiájú (Foton) pár, vagyis a túlgerjesztett részecskék „csak” fénysebességre tesznek szert, amivel egy újabb ütközésig elveszítik a tömegüket és a tehetetlenségüket, mivel energia, impulzus, információhordozó aktív fénysugárrá változnak. A mindösszesen négy fajta elemi részecskére vonatkozó alapvető feltevés az, hogy az ellentétes elektromos töltés vonzza egymást, míg az azonos taszítja. Viszont az azonos gravitációs „töltés” vonzza egymást, de a különböző taszítja. / A tömegvonzás, szigorúan azonos gravitációs potenciájú részecskékre vonatkozik. /A négy elemi részecskéknek azonos nagyságú az elektromos töltése.

Viszont a gravitációs töltésük aszimmetrikus mindkét elektromos töltésű részecskében egyaránt (-e+p) 1:1836 (+P-E). A gravitációs polaritás [+(-e) +(+P)] ↔[-(+p) -(-E)] ellentétes elektromos töltéseket és aszimmetrikus gravitációs töltéseket hordoz.

 

Az egyre sűrűsödő részecske halmazban kialakulnak olyan nem ütköző, sebesen egymáskörül keringő (-e, +p) és (-E, +P) párosok, amelyek tartósan együtt maradnak az elektromosság és a gravitáció erejének, aszimmetriája ellenére is. A részecskék között fellépő centrifugális erő és a gravitáció, taszító hatása létrehozza a Neutrínókat, amelyek semlegesek, kölcsönhatástól mentes, de gravitáló tömeget képeznek. Egy kritikus tömeget elérő neutrínó halmaz, a megfelelő sűrűség elérése után elveszti az egyensúlyát és a taszító gravitáció hatása két tartományra osztja a szétbomló neutrínókat és az őket képező részecskéket. Az Éter termékeny tartománya megritkul, a részecske párok gyarapodása lelassul. Majd egy kritikus tömeg, azaz részecskeszám elérése után a párkeltés leáll. Ettől kezdve csak az energetikai egyensúly helyreállítása érdekében keletkeznek új, úgynevezett virtuális részecskék, amelyek nagyon rövid életűek.  A további sűrűsödés, vagyis a térben elkülönült részecskék tömegvonzása a fotonok befogásával létrehozza a neutronokat, majd az atomokat. A fejlődés közös, a részecskék rekombinációs (sugárzási) szakasza lezárul, melynek során a balsodrású (e-P) és jobbsodrású (p-E) részecskék ettől fogva elkülönült tartományban csomósodnak össze atomokká. A párkeltés beindulásának pillanatától három perc elteltével elkészült két univerzum, négy részecskéből álló teljes alapanyag mennyisége. Az anyaghalmaz immár terméketlen éterbeli mozgása, a sűrűsödésben egyenetlenségeket okoz, aminek következménye a fúziós reakció, vagyis a csillagok fellobbanása, amely tovább növeli az inhomogenitást és tovább gyorsítja a lokális sűrűsödést. Egyre nehezebb atomok keletkeznek a fúziós kohóban, egészen a vas atomig bezárólag. A kritikus tömeget elérő csillagok szupernóvaként szétrepítik anyagukat tovább növelve az egyre nehezebb atomok számát. Az összesűrűsödött anyagfelhők, csillagködök, további csillagok és bolygóik képződését szolgálják, amelyek csillaghalmazokba tömörülnek. A kiégett csillagok maradványai a fehér törpék, és neutron csillagok továbbá a bolygók, holdak megannyi vonzóként gyűjtik maguk köré a csillagközi poranyagot. A szuper nagy csillagok halála után megjelennek a fekete lyuknak nevezett kompakt égitestek, amelyek „elfajult” szuper-folyékony anyagának sűrűsége tovább már nem fokozódik.  A kritikus méretet elérő fekete lyuk, vagy lyukak, a spirális, küllős galaxisok magját alkotja. Az anyag további globális koncentrálódása a galaxisokat is halmazokba rendezi. Az összeolvadó galaxisok magjai is egybeforrnak, ami a Kvazár néven ismert jelenség. Az univerzum ikrek teljes gravitációs anyagmennyisége, a nóva robbanásos kiáramlások, fúziós kisugárzások, forgó örvénylések ellenére is, a vonzó gravitációnak engedelmeskedve a bennük lévő legnagyobb vonzó felé áramlik. Amikor már kellő méretű gáz és porfelhők híján nem képződhetnek csillagok, a sötét és kihűlő objektumok egymástól történő anyaglopása és összeolvadása, melegíti az univerzumot. Amikor az extraméretű (Nagy vonzó) kompakt égitest elérte növekedésének határát, az univerzum kiterjedése csaknem összemérhető vele. Ekkor megkezdődik benne az elfajult szuper-folyékony anyag lebomlása, éterré történő vissza alakulása. Mivel a szuper-folyékony anyag nem súrlódik, nem melegszik fel az extrém nyomás ellenére sem. Az ikertárs univerzum ekkor a közöttük lévő gravitációs taszítás miatt a legnagyobb távolságra található. A két univerzum közötti távolságot a befoglaló Éter, valamint a lebomlás során nagy sebességgel „újraszülető” Éter adja ki. Tulajdonképpen az ősrobbanás ebben az elméletben nem úgy történik, ahogy eddig ismerjük, mert ebben a felfogásban egy folyamat záróakkordjaként, a gravitációs anyag lebomlásaként jelentkezik. A tágulás, amit a múltba tekintve jelenleg tapaszalunk a fény spektrumának vörös eltolódásából kifolyólag, az fordított irányú időben értelmezve zsugorodás, vagyis sűrűsödés. A nagyon távoli múltban történt (infláció) tértágulás, vagyis éterkeletkezés már egy lezajlott folyamat, ami tulajdonképpen a gravitációs anyag lebomlása. Most valójában a gravitáló anyag zsugorodási folyamata zajlik, amit a jelenben nem láthatunk, mert a jelen halad a jövő felé, miközben egymásra rakodnak a múlt rétegei megőrizve számunkra a történések információit a fény által. Amit az ég sötét kárpitján nem látunk, vagy nem érzékelünk, azt a logikánkkal következtetjük ki. A tágulásból logikusan az következik, hogy előtte kisebb és sűrűbb volt az, ami kitágult. Ha a tértágulás (ősrobbanás) ténye már megtörtént, akkor a legkisebbre zsugorodott állapot egy ezt megelőző anyagkeletkezési ciklusban volt, viszont a jelenlegi ciklusban csak a jövőben esedékes. Mind ez, amit az anyag fejlődéséről elmondtam egy cikluson belül a társ univerzumra is érvényes, hiszen az egypetéjű ikrek egyformák, bármilyen idős korukban szemléljük őket. Az emberi logika idő és anyagfejlődési ciklusokon túlra kiterjeszthető következtetésekre is képes. A logika számára az idő iránya is megfordítható. A kvantum mechanika szerint, a Planck határ alatti, vagyis az Éter mérettartományában nem érvényes a mi tartományunkra vonatkozó kauzalitás.  Ezért az Éter kísérlettel történő kimutatásáig fikciónak minősül. Egy kozmikus lét ciklusváltásának pillanatnyi idejére megszűnik az előbb, utóbb, lent, fent, ez, az értelme, mert ekkor csak az itt és a most érvényes a valóságra, mint ahogy a létezés minden pillanatára.