A hindu upanisadok (titkos tanok) alapeszméje az, hogy a Brahman, az örök isteni erő, és az Atman világlélek, önvaló, egy dolognak a kétféle megnevezése. Mivel az örök isteni erő halhatatlan, ebből az is következik, hogy a világlélek, a nagy önvaló is halhatatlan. Ha az EGY isteni erő és az EGY világlélek tulajdonképpen EGY, akkor folytonosnak, végtelennek nehéz elképzelni térben és időben elgondolva. Azonban lehet az erőt, mint potenciát (lehetőséget) egy önvalóban összpontosulva elképzelni. Nem kell kiterjedés nélküli pontnak venni, mivel a valós kiterjedtségét nincs máshoz viszonyítani, ennél fogva lehet bármekkora méretű. A lényeg abban rejlik, hogy az erő és a lélek „kettősége”, mintegy éremnek két oldala jelenik meg az elemi egyben, az önvalóban. Az a kérdés merült fel bennem, hogy a lényegét elvesztése nélkül, megosztható-e az önvaló? Ha igen, akkor sok-sok halhatatlan lélek létezhet egy diszkrét elemekből álló halmazt alkotva, ami a „nagy lélek” fogalmával lesz azonos. Ugyan ez vonatkozik az isteni erőre is, amely végtelen sok darabra megosztva, parányi darabokban is az, ami.
Itt kell szóba hoznom a megnyilvánulatlanság és a megnyilvánultság fogalmait. A megnyilvánulatlansághoz, a mozdulatlanságot társítom, a megnyilvánultsághoz pedig, a mozgást. Az erő hatását a mozgás, az elmozdulás teszi nyilvánvalóvá. A lélek megnyilvánulatlansága, szerintem a tapasztalás hiányával azonos. A lélek megnyilvánulása, pedig a tapasztaláshoz kötődik. Ebből adódik számomra, hogy az öntapasztalás, az erő megnyilvánulása után következik be, vagyis a mozgás által. Egy nagyon közismert példával élve: az ember szívének dobognia kell, lélegeznie kell, ahhoz, hogy tudomása legyen a testéről, vagyis önmagáról. (legalább is addig, amíg azzal a testtel azonosítja önmagát)
Ekkor lép színre a HALÁL, ami a fogantatás pillanatától a születés pillanatáig tartó időben „tabu”, legalább is nincs keresnivalója az egyéni életnek ebben a szakaszában. Az már más kérdés, hogy a természet, a sors, van olyan „kegyetlen”, hogy nem veszi ezt figyelembe. A természetes halál, egy „ajtó”, amin átlépve a lélek más dimenzióba, egy köztes állapotba kerül, ahol már nem azonos a halott testével, de még nem azonosult egy másik entitással, vagy a NAGY lélekkel, az Atmannal. Az élet folytonos körforgására „fenntartott” közteslétben, a „purgatóriumban”, vagy aminek a más kultúrák, vallások nevezik, van egy másik ajtó, vagy kijárat, ami a testben való újjászületésbe, (reinkarnáció) vagy a nirvánába, halhatatlanságba vezet. Abban oldódik fel az egyéni ÉN, és lesz Egy, a vagyok, aki vagyok. Hozzá kell tennem, hogy ezt erősen hinnie kell az embernek, mert még Jézus feltámadása a halálból is csak azoknak az erősen hívőknek igazság. A hitetlenek meg elég sokan vannak annak ellenére is, hogy több „hívő” él a Földön, mint ateista. Az ego halhatatlansága nem igaz, de az igaz lélek, az Atman örök. ( Feltéve, hogy hiszünk benne)
