Miért látjuk a múltat?
A jól ismert kozmológiai ábrán 2dimenzióban ábrázolják a teret és 1dimenzióban az időt. A 3dimenziós látványt, a pohárformát, az időben egymásra rakott 2D-s térsíkok alkotják. Az ábra szerinti szemlélő a térsíkra merőleges,vagyis az idő dimenziójával megegyező tér irányból tekint a múltba.
Ha azonban csak két dimenzióban látnánk a teret, akkor csak a jelen pillanatát látnánk, annak is csak azt a részét, ami észlelhető számunkra ezen rövid idő alatt. A fénysebesség, valamint az információterjedés határos volta miatt, vajmi keveset érzékelhetnénk a valóságból annyi idő alatt, amit jelenleg időkvantumnak, vagyis a még kauzálisan érzékelhető időnek (Planck idő 5,391 24 (27)·10‒44 másodperc) nevezünk.
Ezért úgy gondolom természetes, hogy legalább egy térdimenziónak párhuzamosnak kell lennie az idő dimenziójával ahhoz, hogy térben és időben megőrzött (fény) jelekből, láthatóvá váljon számunkra a múlt. A modern űrtávcsövek segítségével, a fénysebességgel érkező jelekből, mint a távoli múlt eseményeiből, alkotunk képet galaxisok milliárdjairól. Amikor a naplementében gyönyörködünk, akkor a Nap 8 perccel korábbi állapotáról kapunk pillanatképeket, amiket azután egymásra halmozva folyamatos képpé alakít az agyunk. Még a saját tükörképünket is a múlt jeleiből, vagyis tér-idő kvantumokból állítja össze agyunk.
A gondolataink is megelőzik szavainkat, azoknak kimondásához szükséges idővel. Tulajdonképpen a téridőkvantumok egymásutániságával elkülönült jelekből összeálló információk formájában észleljük a valóságot. Ezen téridő kvantumok láncolata, egymást követő jelcsoportjai biztosítja számunkra a kauzalitást és az idő entropikus irányát . A háromdimenziós tér és időkvantumok halmazából álló 4D téridő ad számunkra olyan viszonyítási eseménypontokat, amelyek koordináta rendszerekbe illeszthetők. Mivel az időnek, valamint a térnek egy a nézőpontunkba beérkező iránya párhuzamos, vagy másként szólva vektorai lefedik egymást, jogosan nevezzük téridőnek azt a halmazt, amiben az észlelt események vannak. Mi számít eseménynek a téridőben? A tudományos megfogalmazás szerint, annak minden pontja egy eseményt jelöl. Szerintem viszont az egy időkvantum alatt létrejött három térdimenzió, vagyis a 3 D-s kiterjedés, mint egy térkvantum egzisztálása az, amit egy a priori, (pontszerű) eseménynek nevezhetünk. Ha minden időkvantum alatti esemény, kiterjedésnek mondható, akkor nem csodálkozhatunk a tér tágulásának hallatán. Már csak az a kérdés, hogy a terjedés, úgymint mindenirányú mozgás, hogyan értelmezhető viszonyítási pontok nélkül? Bizonyára sehogy. Ezért ha azt mondom, hogy az idő múlásával növekszik a tér, akkor csak abszolút időt és abszolút teret érthetek alatta. Ha viszont már anyagi, vagyis érzékelhető viszonyítási pontjaim is vannak, akkor azok relatívvá teszik a tér-időt, mint a vizsgált lokális eseményteret. Úgy tudom, hogy viszonyítani csak anyagi testel rendelkező, információ feldolgozó és döntéshozó képességgel bíró lények képesek. A többes szám azért ildomos, mert csak egyetlen egy, anyagból álló tudatos lény nemigen létezhet az univerzumban. (Az anyagon túli tudatos létező most nem kap szerepet)
Amióta tudjuk, hogy az anyag-energia egymásba átkonvertálható, a megjelenési formájuk alapján különböztetjük meg őket úgymint, nyugalmi tömeg, mozgási tömeg, impulzus, hullámtér,vagy mező, sugárzási tér, egyszóval eseménytér. A tömeggel rendelkező testnek tehetetlensége, impulzusa, helyzeti és mozgási energiája is van aszerint, hogy milyen a sebessége, gyorsuló, vagy egyenletes sebességgel mozog. A hullámtér, vagy energiamező is állandó mozgásban van, aminek felső határa a fénysebesség. Hogy az anyagmentes téridő kiterjedésének milyen sebessége van, azt csak a benne lévő anyag viszonyítási pontjainak megváltozásából lehet meghatározni a távolság és az időtartam függvényében. A látható, érzékelhető anyagi objektumok mozgása alapján gyorsulva tágul a tér, amit a kozmológiai gravitációs és Doppler féle vörös eltolódások figyelembe vételével számoltak ki. Ami azt is jelentheti, hogy minél messzebbre nézünk a múltba, annál gyorsabban távolodónak látjuk a jelforrások objektumait. Találtak már olyan távolodó objektumot, aminek „sebessége” jóval meghaladja a fényét, ami paradoxonnak számít. Az is lehet, hogy a jel forrása már nem létezik, csak az útjára bocsájtott jelét detektáljuk.
De mi van akkor, ha az időkvantumok vektora egybeesik a tér egy irányvektorával, ami esetünkben az Eukleidészi egyenes látóirány is egyben és ezt egydimenziós jelként értelmezzük? Ha most a 4D értelmezésből elhagyunk két térdimenziót és a hozzájuk tartozó, velük párhuzamos időkvantumokat is levonjuk, akkor közelebb kerül hozzánk az objektum? Ha csak 1/3 idővel számoljuk a múlt távolságát, akkor közelebb kerül az objektum és kisebb lesz a távolodás „sebessége” is. Így a távolodó objektum sebessége nem haladja meg a fénysebességet, amit az anyagi testeknek amúgy sem illik átlépniük. Felmerül a kérdés, hogy mennyi az annyi? Vagyis mekkora idő-tartam valójában az időkvantum, ha anyagmentes térre, vagy anyaggal bíró térre értelmezzük? Mivel az Általános relativitáselmélet szerint, az anyag elgörbíti a téridőt, de nem változtat a látóirányon, így rövidebb lesz az egydimenziós egyenes idővektora, vagyis vele a múlt távolsága is.
Az anyag-energia terjedése kisebb időkvantumok szerint, vagyis rövidebb távolságra terjed az üres téridő kvantumához viszonyítva. Mivel az anyag viszi a relativitást az időbe, az anyaggal terhelt téridő kvantuma relatívan kisebb az üres, vagyis az abszolút téridő kvantumánál. Hogy pontosan mennyivel, azt az Általános relativitáselmélet képleteivel valaki ki tudná számítani, de erre én nem vállalkozom. A mai kozmológusok szerint abszolút tér és idő nem létezik, ezért nem is számolnak vele. Ugyanakkor az univerzumunk gyorsuló tágulásáért egy ismeretlen sötét energiát tesznek felelőssé.
A címben feltett kérdésre válaszolva: azért látjuk a múltat, mert az anyaggal terhelt téridőben fénysebességgel felénk terjedő jelekből információt kapunk, amit pillanatképekké rögzít az agyunk. Ameddig a szem ellát, a múlt képei peregnek le előttünk időkvantumonként, a mozgás és mozdulatlanság érzetét keltve. De azt nem tudjuk, hogy mekkora az időkvantum, ami a jelet adja.
Szemlélő, tapasztaló nélkül létezne ugyan a valóság, de akkor kit érdekelne a múlt látványa, a jelen tapasztalása és az előttünk álló jövő?
