„Miért van valami? Miért nem inkább semmi?” G. W. Leibniz
Az elfogadhatóan pontos válasz érdekében definiálni kell a kérdésre vonatkozó szavak jelentését.
A valami kifejezést, a még nem meghatározott, vagy számunkra meghatározhatatlan dolgokra, valós létezőkre használjuk. Vagyis a valamit, mint egy jobb híján nevet adó címkét, ideiglenes jelleggel alkalmazzuk. De nevezhetnénk a valamit, a létező valóság egy elemének, amely definiálásra vár.
A semmi szavunk is tulajdonképpen csak egy név, egy címke arra, ami nem tartozik a létezők rendjébe, és ami nem is lehet, mert a semmiben még lehetőség sincs.
Ebből a megállapításból logikusan az következik, hogy a semmiből nem lehet valami. Ezt az érvet nevezzük a józanész, a racionalizmus alapjának.
Ha a valamit úgy definiáljuk, mint a végtelen sok lehetőségnek a meglétét, vagyis azt rögzítjük, hogy a lehetőségek Léte, időtlenül és kiterjedés nélkül is van, akkor ebből az következik, hogy a lét akár objektív, akár szubjektív, nem tud semmivé válni, nem lenni, éppen a végtelen sok lehetősége által. Ezért nevezhetjük a lehetőségek létét, a valamik létezéséhez szükséges és elégséges végső alapnak, a létezés okának.
„A Leibniz-féle kozmológiai argumentum szerint, ha a szükségszerű létező lehetséges, akkor létezik is, mert ha a szükségszerű létező nem léteznék, akkor semmi sem létezne. Die philosophische Schriften von G. W. Leibniz. I-VII., Berlin, 1875-90, IV.: 359., 406.”
A végtelen sok lehetőség ugyanúgy, mint ahogy a matematikában a végtelen, folytonos mennyiség sem értelmezhető, a kvantálás nélkül. Az alábbi, egy gondolatkísérlet a lehetőségek számbavételére.
A lét lehetőségei közé tartozik az aktivitás és a passzivitás. Ha a lét lehetősége passzív állapotban van, akkor a lét aktivitása, azaz kiterjedtsége és időbelisége, mint elrejtett lehetősége, vagyis potenciája sem észlelhető. Már csak azért sem, mert az észlelőnek is még a passzív állapotban lévő lehetőségek között kell lennie. Ha viszont egy elvonatkoztatott külső szemlélőként akarjuk vizionálni a passzív lehetőséget, akkor egy háttér független valami, egy különleges hely, egy mozdulatlan kiterjedés nélküli pont, a szingularitás jöhet szóba, amely a végtelen sok, de passzív lehetőséget rejti magában. Vagyis nem a semmi.
A lét legcsodálatosabb aktivizált lehetőségét evolúciónak, vagyis a létezők megváltozó képességnek nevezzük, aminek köszönhetően, a semmin kívül bármivé alakulhat a valami. Például a passzivitás aktivitássá, a potenciális erő kiterjedése térré, a változás ciklusai idővé, az energia, mint munkavégző képesség fizikai anyaggá, az élettelen anyag élővé, az élő értelmessé és tudatossá alakulhat. A tudatos, információgyűjtő és tároló entitás nem csak önmaga újrateremtésére, azaz szaporodásra képes, hanem a környezetének átformálására, felhasznált javainak bővített újratermelésére is. Vagyis a túlélési lehetőségeinek a kibővítésére is.
Az első aktív lehetőség, a passzivitás nulladimenziós szűkségéből kitörő aktivitás, vagyis a mozgás, az erő kiterjedése az, amely a teret és az időt adja a megvalósuló lehetőségek, vagyis a valós, objektív létezők számára. Azonban a fiktív, vagyis képzeletbeli létezők, amelyek nem igényelnek valós teret és időt maguknak, továbbra is a lehetőségek halmazához tartoznak. A teremtésmítoszok, valamint az Ősrobbanás elmélet alapján felmerül a kérdés, hogy vajon melyik az a lehetőség, lehetőségek, amelyek a legelsők között valósultak meg? Az én véleményem szerint, az „első” a passzivitás, második az aktivitás, amely egyszerre, vagyis egy időben több lehetőséget is megvalósít. Ezek a háromszoros bifurkáció, vagyis az irányított kiterjedés, avagy dimenzionáltság (3D). A tengely körüli forgás a negyedik, majd a pont körüli forgás, vagyis az abszolút rotáció az ötödik. Az erők kiterjedő hatásainak holtpontra jutása, vagyis a passzív állapot kiterjedést követő megismétlődése a hatodik. A hetedik az időpont, amely a kiterjedés végét hivatott jelölni. Ezek a lehetőségek, vagyis hét egy csapásra, egy időben valósul meg az aktivitás által. Nyolc megvalósult lehetőség létrehoz egy gömböt, a dinamizált kezdőpontot, egy abszolút koordináta és vonatkoztatási rendszert, amely a további lehetőségek megvalósulásának színterét alkotja.
Az aktív energiának, mint a munkavégző képességnek három forrását különböztetjük meg. A mágneses, az elektromos és a gravitációs töltést. A pozitív töltés azt jelenti, hogy az erő egy pontszerű forrásból fakad ki. Gondolhatnánk azért, mert oda volt betöltve. A negatív töltés, pedig azt jelenti, hogy éppen az erő be, vagy visszatöltése folyik a forráspontba. Forrás és nyelő pontok sokasága áramoltatja az erőt, vagyis az energiát ponttól pontig, vagyis helyről helyre, különböző távolságokat bejárva. Az emberi érzékelés szerint perdülő (impulzus), keringő (tehetetlenül mozgó) alternáló (gyorsuló/lassuló), vagyis taszító és vonzó erőhatások alkotnak minden mozgást. A mágneses egy pólusokat még nem találták meg. Az elektron és pozitron negatív és pozitív töltése azonban bizonyítottan egyedi pólusoknak köszönhető. A gravitációnak viszont csak a vonzó hatását tapasztaljuk közvetlenül a talpunk alatt. Azt is a Föld tömeg vonzásának, avagy a téridő görbületének tekintik. A tömegvonzás (gravitáció) egyértelmű okának kiderítése még várat magára. Vajon magának a sokaságnak, mint a tömegnek, vagy csak az egyedek vonzóképességének köszönhető a gravitáció?
A gravitáció, taszító hatásának a tér tágulását tekintik, amit egy sötét, ismeretlen energiának tulajdonítanak. A gravitációs töltés forrását, illetve nyelőjét nem ismeri még a tudomány. A fantáziánkat felturbózva, tételezzük fel, hogy mindhárom típusú erőnek van egy közös, vagyis egyetlen egy pontban lévő forrása és nyelője. Ez a különlegesen aktív, elsődleges pont az, amely kiárasztja és elnyeli az összes létező energiát és a mindenséget ezzel állandó mozgásban tarja. A másodlagos forrás és nyelő pontok, az elsődleges pontnak a kihelyezett parányi másolatai azok, amelyek a kezdeti szuperszimmetria megsértéséért felelősek. A mágneses dipólusok, az elektromos dipólusok és a hozzájuk csatolódott gravitációs vonzás pólusa. Vagyis kihelyezésre került három nyelő és két forráspont. A gravitáció, taszító forrása továbbra is az elsődleges forráspontban marad. Ezzel biztosítják az erők hatásainak időbeli eltolódását, a saját időt, a saját térbeli struktúrákat felépítő energiacsomagok, vagyis az anyag kialakulását, az energia, anyag és impulzus hosszú távú és idejű fennmaradását. A lét aktivitását, a létezők folyamatosan megújuló fennmaradását.
