Egy gondolatkísérlet a lét megnyilvánulásáról.
A meditáló szerzetesek szerint, a megvilágosodást elérő ember nem talál értelmes szavakat, fogalmakat arra, amivel közölni tudná a tapasztalatait. Az ismert fogalmakkal értelmezhető kijelentéseinek lényege, hogy a transz állapotában minden egy. Vagyis a szubjektum (én, te, ők,) és a környezete, az objektumok, egységet alkotnak.
Tételezzük fel, hogy egy szemlélő alany a meditációs transz (kóma) létállapotában van, amelyben a tudata olyannyira egy pontra, azaz önmagára van fókuszálva, hogy külső környezetből érkező ingerek értelmezésére, információk befogadására képtelen, mert állapota leblokkolja azokat. A tudat saját létével van azonosulva, mint az információktól mentes tiszta léttudat. Ami tekinthető a tiszta, üres lapnak, vagy a végtelen sok lehetőségnek, megfelelő szinonimának. Amint felenged a blokkolás, szétesik a fókuszálás, észlelhetővé válnak az információk, elkülönül a szubjektum és az objektum, feltárulnak a valóság különböző elemei, amelyek értelmezésre szorulnak. Az értelmezés során derül ki, hogy mi az objektív környezet és ki a szubjektív szemlélő abban. Mivel a szemlélő, az értelmező ÉN központú, az első kérdés úgy szól, hogy KI-MI, vagyok, majd az, hogy HOL vagyok? Ha a kire, mire, azonnal nem derül fény, akkor segít ebben a hol, vagyis a környezet beazonosítása.
Tulajdonképpen az első információk a környezetről, a helyről, azaz a térről értelmeződnek a tudatban. Mivel az Én van a központban, hozzá képest a lent, fent, elöl, hátul, jobbra, balra, irányvektorok három egymásra merőleges tengelye megadja a tér kiterjedésének, dimenzióinak a számát. A különböző irányokban található objektumok, pedig a szemlélőtől való távolságokat, a közelit és a távolit jelölik ki. Az objektumok közötti távolságot az irányok által bezárt szögek adatai adják meg a szemlélő számára. A környezetből beérkező jelek sorrendisége, az információk egymásutánisága és azok kiértékelésének folyamata az idő múlásának képzetét adja. Az objektumoknak a szemlélőhöz és egymáshoz viszonyított elmozdulása, vagyis egy időciklus alatt megtett út, az objektum mozgásának sebességét, vagyis a lassúságát, vagy gyorsaságát fejezi ki a szemlélő számára. Mivel értelmezetté lett a tér és az idő, értelmezhetővé válnak a bennük lévő objektumok és szubjektumok helyzete, azok mozgása, sebessége, vagyis a szemlélő alany környezete is. Megállapítható, hogy egy valós környezet nélküli szemlélő, csak önmaga létére fókuszálhat, azaz csak saját létéről lehet tudomása. Ehhez hasonló történik azzal a szemlélő alannyal is, aki egy sikeresen elmélyült meditáció alkalmával kizárja környezetét a tudatából.
Most tételezzük fel, hogy csak egyetlen egy szemlélője van a létező valóságnak. Ha ez a szemlélő teljesen kizárja tudatából a környezetét, akkor számára önmagán kívül nem létezik semmi. Ha ezt a semmit úgy értelmezzük, hogy az a tudat által kizárt objektív valóság, akkor ez a semmi, egy virtuálisan emelt láthatatlan fal mögé elrejtett megfelelője a valóságnak. Amint a tudat befogadja a környezetéből érkező információkat, a semmiből előbukkanó valóság élménye hatja át. A környezetének azt a részét, amelyet tudatosított valóságnak tekinti, amelyiket (idő hiányában) nem tudott észlelni, értelmezni, tudatosítani, azt továbbra is ennek a semminek tekinti. Ebből az következik, hogy ez a semmi, a nem tudatosult valóság. Az objektív valóságnak az a része, amely észleléstől, értelmezéstől, tudatosulástól mentes. Vagyis olyan objektumok és szubjektumok valós lehetősége, amelyek tudatosulásra várnak.
Amennyiben a semmit úgy értelmezzük, hogy az nem tartozhat a létező valóság objektív részéhez, akkor az csak a szubjektum által létrehozott címke a tudata értelmezésén kívül eső tartomány számára. Mivel a lehetőség, a potencia, a képesség, a tudat értelmezési tartományában van, a szubjektum (címkéje) semmije lehetőség nélküli, még virtuális sem lehet, vagyis csak a nincs jelölésére és a van, megerősítésére szolgál.
