Szimmetriák és aszimmetriák.

A valóság megismerése érdekében modelleket alkotó tudományos közösség, felismerte a geometriában rejlő lehetőségeket és sikeresen alkalmazza már a kozmológiában is, ami köztudottan a világmindenség egészével foglalkozik. A tudomány fejlődésével, a Newtoni gravitációs erőt felváltotta a 4D-s téridő struktúra görbülete, (anyag-energia tenzor), az Általános relativitáselmélet pontosabb számítási eredményei következtében. Vagyis az anyag téridőbeli mozgását a tömeg és a téridő görbülete befolyásolja. A részecskefizikusok egyre precízebb eredményeiket a matematikában történő szimmetriák alkalmazásának is köszönhetik. Gondoljunk csak a szuperszimmetrikus húrelméletre, valamint a Nagy egyesítési törekvésekre. Ez a poszt is a szimmetriát és annak megsérülését elemezgeti, a kozmológia tárgykörében.

A tökéletes, vagy abszolút vákuum, amely a nullponti energia néven is említhető, teljesen kiegyensúlyozott, mondhatni szuperszimmetrikus. Filozófia dialektikája alapján nevezhetnénk úgy is, hogy a minden és a semmi szuperszimmetriája, mivel a lehetséges megnyilvánulási formái (minden) szimmetrikusak a megnyilvánulttal, ez esetben a vákuummal (semmi). A képzeletbeli mérlegünk mozdulatlan, serpenyői azonos energiát tartalmaznak. Ezért változás, mozgás híján, az idő fogalma nem értelmezhető. A tér, mint két pont közötti távolság, a megnyilvánult, érzékelhető pontok híján szintúgy nem értelmezhető. A térfogat, úgymint a megnyilvánult és megnyilvánulatlan szubsztanciák számára szolgáló hely, nem meghatározható, ezért csak az általános értelemben használt végtelen fogalmunk alkalmazható erre a különleges állapotra. A végtelen kicsi, azaz kiterjedés nélküli, szinguláris pontban lévő végtelen nagy potenciális energia. Azonban a végtelen nagy potenciális erőnek ezen, különleges és szimmetrikus állapota a megnyilvánulatlan téridő és egyéb észlelő hiányában nem érzékelhető. Ezért praktikusan, a semmi jelzővel is illetjük. De szerintem a szuperszimmetrikus potenciális energia, a statikus vákuum helytállóbb kifejezés.  

A változást e statikus állapot számára az jelenti, ha szimmetriasértés történik. Ami viszont, egy kiváltó ok nélkül, véletlenül is bekövetkezhet. Vagy talán a végtelen sok lehetőség egyikeként? Az viszont, hogy milyen arányú, mértékű az első szimmetriasértés, szerintem meghatározó jelentőségű lesz a további, már kauzális változások szempontjából. A meghatározott, vagyis véges mennyiségek megjelenése is lehet szimmetrikus és aszimmetrikus egyaránt. Mint ahogy a homogén, a töredezetten, vagy granuláltan strukturált dolgok is.

Az első megváltozást az jelenti, hogy a végtelen vákuumenergia két egymásba ágyazott halmazra tagozódik. Az egyik halmaznak továbbra is statikus, a másiknak viszont kvantumos és dinamikus a megjelenési formája. A dinamikát a dialektikus kvantumok, úgymint térforrások és térnyelők szolgáltatják. Az aszimmetriát ez esetben az eltérő megnyilvánulási formák, nem pedig az energiaállapot egyensúlyának megváltozása okozza. A következő szimmetriasértés viszont már a kvantumos energia ingadozásában, a fluktuációban jelentkezik. Mégpedig a térforrások és térnyelők aktív, illetve passzív állapotának köszönhetően. Ennek az aktivitásnak és passzivitásnak a váltakozása, bővebb magyarázatra szorul. A térforrás aktív ideje alatt, egy kitáguló gömbszerű struktúrát, taszító felületű erőteret, egy 3D térbuborékot képez. Passzív ideje alatt azonban átminősül térnyelővé. A térnyelő aktív ideje alatt vonzó hatású, zsugorodó gömbszerű struktúrát képez. A térnyelő passzív ideje alatt átminősül térforrássá. A térforrás - térnyelő aktív állapota, képezi a dinamikus, lokálisan sajátidőben táguló, illetve zsugorodó téridő buborékot, azt a nullától <Planck távolságig terjedő granulátumot, amelyek megszámlálhatatlan sokasága képezi globálisan a téridő szövedékét, struktúráját. A térforrások és térnyelők jelenítik meg a létezés alapvető, univerzális formáját a lüktető mozgást, amit a ki-be lélegzés, a szívdobbanás formájában tapasztalhatunk önmagunkon. Ha ez a dinamikus és passzív vákuumállapot globálisan és időben kiegyensúlyozott, szimmetrikus, akkor a téridő metrikája állandósult, skalár. Amennyiben egy olyan szimmetriasértés következik be ami, megváltoztatja a statikus és a dinamikus vákuum arányát, akkor a téridő metrikája is megváltozik, deformálódik. Ez azt jelenti, hogy a térforrás-térnyelő kvantumok száma gyarapodik, vagy fogy. A dinamikus téridő kitágul a statikus vákuum rovására, vagy zsugorodik a statikus vákuum javára. Miközben az összes energia mennyisége változatlan marad.

Jelen ismereteink szerint, a (kvantumos), dinamikus téridő kiterjedtsége a teljes halmazát tekintve, kb.40-50 milliárd fényév átmérőjű, homogén struktúrát képez, a benne rejlő eddig nem ismertetett anyagformákkal együtt. Az emberek megfigyelőképességeinek alapján, a téridőben kijelölhetők lokális halmazok, mint vonatkoztatási rendszerek, melyek mérete a Planck hossztól, több milliárd fényévig is terjedhet.

A téridő struktúrájának geometriai torzulásai, a tágulás-zsugorodás, ár-apály, taszítás-vonzás, olyan jelenségek, amelyek a gravitáció fogalmának körülírására is alkalmasak. Ha még sarkosabban akarok fogalmazni, a térforrás-térnyelő kvantumai, a kvantumgravitáció forrásai is egyúttal. Mivel a kvantumgravitáció csak a Planck távolság alatt értelmezendő a határozatlansági elv miatt, kísérletileg és közvetlenül nem kimutatható. Ami azt jelenti, hogy a leírtak csupán olyan előfeltételezések, amelyek matematikával alátámasztott modellekkel nem bizonyíthatók.

A kozmológusok feltételeztek egy olyan anyagfajtát, amely csak közvetve a tömege, gravitációs vonzása alapján érzékelhető a galaxisokban és a közöttük lévő térben. Mivel az elektromágneses mezővel nincs kölcsönhatásban, sötét anyagnak nevezték el. Azonban az anyag-energia ekvivalencia elv alapján sötét energiának is lennie kell. Ezért az univerzum tágulásáért felelős energiát sötét energiának nevezték. Ha jól belegondolunk, a statikus vákuum egy része a téridő gyarapítására fordul, a másik része sötétanyaggá, gravitációsan vonzó tömeggé alakul. Mivel feltételezzük, hogy a téridő kvantumos, a sötét anyagnak is kvantumos formában kell megjelenni, (mivel a tömeget is egyedek alkotják).

Mivel a sötét anyag is egy szimmetriasértésnek köszönhető, melynek során a sötétanyag kvantumai a statikus vákuumból átminősülve jelennek meg a téridőben, vagyis a dinamikus vákuumban. A sötét anyag pontszerű, de nem nullaméretű energiakvantumait tekinthetjük a téridő ballasztjának, amely a dinamikus téridőhöz viszonyított nyugalmi tömeget biztosít a sötétanyag számára. A sötét anyag kvantumai a téridő dinamikáját követve szétterjednek, illetve koncentrálódnak, követve a téridő kvantumok gyarapodását, vagy fogyását, amely nem más, mint a sötét energia átminősülése téridővé, illetve vissza alakulása sötét energiává. Folyamatos szimmetriasértés.

A lokálisan szétterjedő sötétanyag, úgymint az infinitezimális összenyomhatatlan testek halmaza, a ritkuló közegű tehetetlenül sodródó anyagi struktúrát alkotja. A lokálisan sűrűsödő sötétanyag pedig, egy végső stádium elérésével, a kompakt fekete testeket alkotják (úgymint a téridőben keletkezett fekete lyukakat). A sötétanyag kvantumai nem aktívak, mint a térforrások-térnyelők, hanem állandóan passzív állapotúak, így tartósan megmaradó, állandó méretet és tömeget, azaz sajátenergiát birtokoló létformát alkotnak. A sötétanyag a passzivitása miatt, nem alakul vissza statikus vákuummá. A globálisan átlagos sűrűség eloszlású sötétanyagot „nevezzük” a skalár Higgs mezőnek, amely kvantumain keresztül makro gravitációs tömeget ad a következő szimmetriasértés során megvalósuló létformáknak, a fényes anyag részecskéi számára.

Mivel a sötétanyag a statikus vákuumból keletkezett, a fényes anyagnak szerintem, a dinamikus vákuumból illik előbukkannia. Már csak azért is, mert a fényes anyag is dinamikus és duális természetű, és az elektromos töltések taszító és vonzó kvantumai jelenítik meg. Méghozzá aszimmetrikus és szimmetrikus formában egyaránt. Úgymint az elektront és a pozitront, valamint a kvarkok hordozta színtöltést, melyek 1/3: 2/3 arányúak, de együtt megegyeznek a proton az elektron, a pozitron és a negatron töltésével. A fotonok, mint az elektromágnesség hatásközvetítő kvantumai semlegesek, nem kötődnek a sötétanyaghoz, ezért tömegnélküliek. Önállóan és ballasztmentesen, transzverzális hullámként terjedhetnek a téridőben. Azonban a fotonok terjedését a téridő struktúrája korlátozza, irányítja a maga sajátos kvantumgravitációs dinamikájával.  A korlátozás mértékét a színkép mikro gravitációs vörös eltolódásán lehet lemérni, amely egy kibocsátott foton becsapódásig megtett útjával arányosan növekvő. Ezért a fotonok terjedési sebessége a sötétanyagtól mentes, tér-időben is korlátozott. A Higgs mező is fékezi az EM hullámot, illetve a tömeget képező struktúrák elnyelik a fotonokat, amelyek ekkor leadják az általuk hordozott energiakvantumot. Itt jelzem, hogy a dinamikus téridőnek a tágulási, vagy zsugorodási „sebességét” nem korlátozza semmi, ezért az meghaladhatja a fotonokét is. Ami a tömeggel rendelkező, a sötét és fényes anyag szimbiózisából születő szürke anyag mozgását illeti, az előbbieken túl, más korlátozó tényezők is felmerülnek. Ezek közé tartozik az elektromos töltések vonzó és taszító hatása, valamint a szimmetriasértésből, energia átalakulásokból kialakuló, a kölcsönhatásoknál jelentkező kapcsolódási és közvetítő erők hatása. A tömeg, az impulzus, a spin megmaradása.

A szimmetria vizuális szemléltetésére általában a szimmetriatengely szolgál. A statikus, mozdulatlan dolgok szimmetriatengelye, egy visszatükröző felületnek is tekinthető. A dinamikus, állandó mozgásban lévő dolgok szimmetriatengelye forgástengelynek, illetve tömegközéppontnak tekinthető. A matematikai egyenletek is a szimmetriára alapulnak, mivel egyenlőség, azonosság jel választja el a két oldalon szereplő mennyiségeket. A két oldal azonban aszimmetrikus elemekből is állhat. A lényeg azonban mindig az egész fizikai, vagy matematikai struktúra szimmetriájában rejlik.