Valós, vagy elméleti dolog a szingularitás?
Én el tudok képzelni valós szingularitást, de csak meghatározott parányi potenciális energiatartalommal bíró kvantumot, úgymint egy térnyelő pontot. Ez a térnyelő azonban tér forrásává is képes alakulni egy nagyon parányi időtartamig. Mivel a felszabaduló végtelen szabadságfokával, a minden irányú mozgással egy kiterjedt tér-idő kvantumot képez. Az, hogy a térnyelő mennyi ideig funkcionál, amíg el nem éri a szingularitást, azt rövidsége miatt szintúgy nem tudjuk megmérni. Azonban tételezzük fel, hogy mindkét időtartam véges, azonos határértékkel rendelkezik. Ennek alapján kvantumosnak számít az idő, amíg a „szemcsés”téridő elemének tekintjük. A négydimenziós téridő struktúráját a végtelen sok téridő-kvantum képezi és a globális, végtelen téridő dinamikáját, gerjesztettségét, a van tér- nincs tér, a taszítás-vonzás időbeli fluktuációja adja. A térnyelők, (parányszingularitások) adják a gravitáció vonzó hatását, a térforrások pedig a taszító hatást. Ezek a hatások képezik azt az alapszintű gerjesztettséget, amit kvantumgravitációnak nevezünk. Amennyiben nem történik ennek a skalármezőnek egy lokális túlgerjesztése, vagyis egy helyi szimmetriasértése, a globális téridő anyagmentesnek számít.
Amikor több helyen is bekövetkezik a szimmetriasértés, vagyis a lokális túlgerjesztés, akkor felbukkanó módon létrejönnek az elektron és a pozitron, valamint a proton és az elton nevű elemi részecskék, amelyek a kvantumos elektromos és gravitációs töltések hordozói, amik a téridő kvantumához képest "túltöltöttek". Ezzel létrejön az anyag, amely a téridőhöz képest túlgerjesztett, fénysebességre felpörgetett állapotú energiacsomag, aminek a hatása a távolság négyzetével arányosan csökkenő. Az a hatás, amit az elemi részecskék okoznak, szintén vonzó és taszító, amely azonban egy újabban felbukkanó szimmetriasértés miatt nem egyforma az elektromosság és a gravitáció esetében. Mivel az elektromosság hatása képviseli a túlgerjesztettség nagyobb részét, a kisebb része a gravitáció hatásának marad. Azonban az egy részecskében összegződött különböző töltések egy darab tömegpontként mutatkoznak meg. Amikor ezek a részecskék találkoznak, egy semleges töltésű, kifelé tömeg-nélkülinek tűnő stabil részecskéket, neutrínókat alkotnak. Ezzel lecsökkentik a globális téridőben lévő anyaghalmaz gerjesztettségét. Mivel nem az összes elemi részecske alkot semleges párt, a fennmaradó mennyiség a csomósodással és szétbomlással képezi az összetett anyagot, amely ezzel további, magasabb szintre gerjesztődik és lecsillapodik, a mozgásállapota és összetétele függvényében.
A tömeggel bíró anyag, vagyis a kifelé vonzó és taszító gravitációs hatású anyag saját-mozgása, nem érheti el a fénysebességet, vagyis azt a sebességet, amivel a töltések hatása szétterjed, az EM és Gr mezőket alkotva.
Az elektromosan semleges anyag, a vonzó gravitáció hatása alá tartozik, a gravitációsan semleges, azonban mindkettő alá. Ezért az, magától nem könnyen csomósodik, de nem is szóródik szét. Ott marad a keletkezési helyén, mint egy „mozdulatlan” anyag halmaz, aminek a belsőjében tovább képződik az elektromosan és gravitációsan töltött anyag. Végül is a töltött és semleges tömeges anyag az, ami idővel egy galaxist képez. A tömeget hordozó és a tömeg-nélkülinek tűnő anyag „semleges tömege”, a galaxist beburkoló óriási mennyisége, már képes a téridő struktúráját, energiasűrűségét befolyásolni. Ezzel gravitációs és optikai lencsehatást okozni.
A végtelen anyagmentes szemcsézett 4D téridő, végül is egy dinamikus alap-gerjesztett állapotú skalármező, amely időnként képes a szimmetriasértésre, a lokális helyeken való tovább gerjedésre, ezzel a tömeges anyagot felmutatni, amivel lokálisan megváltoztatja a szerkezeti struktúráját. Így nem szükséges egy olyan egyszeri kezdőpontra, ősrobbanásra következtetni, amiből felbukkan a tér és az idő, az anyagi univerzum és végül az erre reflektáló emberi értelem.
