A tudomány mai állása szerint, az ősrobbanás elmélete és az örökké táguló univerzum az elfogadott.
Vannak ugyan alternatív elméletek, de azok kevesebb kísérleti igazolással rendelkeznek, mivel az erre szolgáló eszközöket, kutatási időkeretet, a fősodorbeli kutatók használják ki.
„A Hawaii Egyetem munkatársai által vezetett 9 ország 17 tagú csillagászából álló csapat két új tudományos közleményben olyan elmélettel állt elő, amely szerint a világegyetem gyorsuló tágulása mögött álló sötét energia forrásai a fekete lyukak. Ha igazuk van, megoldották a kozmológia legalapvetőbb problémáját.
Az új elmélet szerint a fekete lyukak belsejében nem szingularitás, hanem a lehető legsűrűbbre összenyomott anyag és vákuumenergia található – a fekete lyukak összes vákuumenergiája pedig megfelel a sötét energiának.
Az elmélet további megerősítésre és igazolásra szorul, de ha igaznak bizonyul, a kutatók nemcsak a kozmológia egyik rejtélyét oldották meg, de elhárították a fekete lyukak matematikai modellezésének egyik fő akadályát jelentő szingularitásokat is. (Science Alert, Science Daily)”
A megjegyzésem kiváltó oka, a fent idézett kutatási eredmény, amely a fekete lyukakban lévő szingularitásokat küszöböli ki. Mivel a sötét energia forrásának a fekete lyukakban lévő vákuumenergiát jelölik meg.
„A Kaliforniai Egyetem kutatói által vezetett tudóscsoportnak sikerült pontosan megmérnie, hogy mennyi anyag van a világegyetemben: az univerzum 31 százalékát alkotja anyag, a maradék sötét energia. Összefüggésrendszerbe helyezve ezt az anyagmennyiséget, ha az univerzumban lévő összes anyag egyenlően terülne szét a világűrben, az megegyezne egy átlagos tömegsűrűséggel, amely csupán mintegy köbméterenkénti hat hidrogénatommal egyenlő. Mivel tudjuk, hogy az anyag 80 százaléka tulajdonképpen sötét anyag, valójában ezen anyag többsége nem hidrogénatomokból áll, hanem inkább egy olyan anyagtípusból, amelyet még nem értenek a kozmológusok”
Ami a belátható univerzumra érvényes.
Ebből az idézetből meg az derül ki, hogy a sötét anyag ismeretlen a kozmológia számára, mivel csak a tömege az, amit számításba vesznek. A tömeggel viszont van egy probléma, mivel létezik passzív és aktív formája is. Az aktív tömeg a testet alkotó részecskék számától, méretének nagyságától függ, a passzív tömeg pedig a testnek a gravitációs mezőhöz viszonyított hatásából ered. A sötét anyag tömege a nem világító, vagy elektromosan nem detektálható anyaghányadra vonatkozik, amit a galaxisok dinamikájából, egymáshoz és a gravitációs mezőhöz való viszonyukból számítják, ami 23%-ot tesz ki az összes energiából. Amibe a szingularitásban lévőt nem számolják bele.
Elgondolásom a következő. Az univerzum végtelen téridő-struktúrája, a vákuumenergia hozza létre az anyag elemi részecskéit, amiket ez idáig ismerünk és gyűjtőnéven Dirac tengernek is nevezünk. Ezek az elektron, pozitron, proton, antiproton, ami tükörképe a protonnak, ahogy az elektronnak a pozitron. Ebbe a tengerbe tartoznak a kvarkok, mezonok, neutrínók és a közvetítő részecskék, mint a foton és a gluon (graviton). Tulajdonképpen van egy „semleges tükör”, amiben a részecskék tükrözik egymást. Ehhez a semleges tükörhöz tartozik a vákuumenergia is, úgymint részecske keltő és nyelő.
(fehér lyuk, fekete lyuk) Ami a sötét és fényes anyagot illeti, a sötét anyag lehetne az Anti, a fényes, pedig a normál, vagy Norbi. Valamint ami a sötét energiát illeti, ezek a gravitáció két tükörpárját képezik úgymint, a negatív energiájú sötét és a pozitív energiájú fényes energia. Nincs szükség a „hiányzó antianyagra”, mivel a polarizált Dirac tenger, egy semleges anyagi tükörrel együtt van egyensúlyban, univerzális szinten.
Pár mondat az univerzum dinamikájáról. Maga az anyag kifejezés egy átfogó általánosítása az energia tömegben megnyilvánult formájának. Ennél fogva két típusba szerveződhet össze az anyagnak tömeget viselő formája. Az egyik proton elektron alapú atomot képez, a másik antiproton pozitron alapú anyagot. Mindegyik gravitációsan csomósítható, összenyomható. A kérdés itt jelentkezik, hogy hogyan? A részecskék tömege általi vonzódása, vagy a sötét energiának, az Anti-gravitációnak összenyomása által? Tegyük fel hogy az utóbbi szerint. A csillagközi por, vagy részecskefelhő, egy nagyon ritka halmaz, amiben olyan távol vannak egymástól a részecskék, hogy a vonzó gravitációs hatásuk nem kacsolódik össze egy „láthatatlan kötéllé”, amivel közel húzhatják magukhoz egymást. Azonban a sötét energia egy univerzális kiterjedésű (negatív nyomás), de nevezhetjük részecskére ható gravitációs nyomásnak, ami a szabad, egymástól távoli részecskéket is egymáshoz közelíti. Ez a két hatás hozza létre a galaxisokat, amik között anyagtípustól függően egymást vonzók és taszítók is keletkeznek. Tulajdonképpen az „antianyag”nem hiányzik az univerzumból, csak más, más galaxisokban találhatók, amik taszítják egymást.
A galaxisokban létrejönnek a csillagok és belőlük a különböző tömegű fekete lyukak, amik találkozáskor egyesülnek. Idővel létrejönnek azok a hatalmas feketelyukak is, amik galaxis magot képeznek. Ezek pedig az azonos anyagtípusú galaxisok összeolvadását eredményezhetik. Ez a folyamat azt feltételezi, hogy az univerzum végül két táborra szakad, a két egymást taszító anyagtípus miatt, ami felborítaná a homogenitást és az izotrópia ma látható képét.
Azonban ezt megelőzi az a feltevésem, hogy a fekete lyukakban nincs szingularitás, hanem az anyag visszaalakul (semleges) vákuumenergiává, ami tulajdonképpen maga a téridő végtelen struktúrája. Ha elfogadjuk azt, hogy a vákuumból keletkezik az anyag, akkor a FEHÉR LYUK létezését is feltételeznünk kell. Hol keresendő az univerzumban egy fehér lyuk? Véleményem szerint ott, ahol lokálisan nincs, vagy nagyon ritka anyaghalmazok, gázfelhők vannak, amiket csillagbölcsőnek is neveznek a csillagászok. Ez a fehér lyuk nem egy fényesen ragyogó pont, hanem a téridőnek azon lokális pontja, ami a legnagyobb sötét energiapotenciával rendelkezik. Ahonnan nem kirobban, hanem „ki szivárog” az anyag elemi részecskéi a térbe. Olyan tempóban, amilyennel a fekete lyukak kvázi szingularitásai elnyelik az anyagot.
A galaxis mag viszont, a legnagyobb tömegsűrűséggel, gravitációs „szívóhatással” rendelkezik az anyag számára. A végtelen világtér egy lokális pontján előbukkan az anyag, és egy másik lokális pontján elbújik benne. Így egyensúlyozza ki magát a gravitáció kétféle hatása univerzális szinten. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor az energia megmaradás tétele sem sérül, mivel az csak átalakul, de nem veszhet el. Mivel a téridő struktúrában semleges az energia, a fekete lyuk eseményhorizontján belül „elfajuló anyag” nem más, mint a pólusvesztő hely, amikor semlegessé válik.
Ha a mainál tízszer messzebbre ellátnánk az űrben, akkor is homogenitást és izotrópiát tapasztalunk a nagy léptéknek köszönhetően. Ennél fogva okafogyottá válik az univerzum egészének egy ősrobbanásból való lassuló, vagy gyorsuló tágulása, mivel csak lokális táguló, vagy zsugorodó buborékok vannak benne, aminek a belsejéből kinéző csillagászok arra fognak következtetni, hogy az általuk belátott „egész” tágul, vagy zsugorodik. Itt jelentkezik be az állandó fénysebesség, ami ugye az idővel karöltve távolságot is mér, de vele a távolságmérés is korlátozott. Amikor olyan messze ellátnak a csillagász kozmológusok, hogy csak a sötét fal van előttük, akkor lesz vége a világnak.
