A tudomány mai állása szerint, az ősrobbanás elmélete és az örökké táguló univerzum az elfogadott.
Vannak ugyan alternatív elméletek, de azok kevesebb kísérleti igazolással rendelkeznek, mivel az erre szolgáló eszközöket, kutatási időkeretet, a fősodorbeli kutatók használják ki.
„A Hawaii Egyetem munkatársai által vezetett 9 ország 17 tagú csillagászából álló csapat két új tudományos közleményben olyan elmélettel állt elő, amely szerint a világegyetem gyorsuló tágulása mögött álló sötét energia forrásai a fekete lyukak. Ha igazuk van, megoldották a kozmológia legalapvetőbb problémáját.
Az új elmélet szerint a fekete lyukak belsejében nem szingularitás, hanem a lehető legsűrűbbre összenyomott anyag és vákuumenergia található – a fekete lyukak összes vákuumenergiája pedig megfelel a sötét energiának.
Az elmélet további megerősítésre és igazolásra szorul, de ha igaznak bizonyul, a kutatók nemcsak a kozmológia egyik rejtélyét oldották meg, de elhárították a fekete lyukak matematikai modellezésének egyik fő akadályát jelentő szingularitásokat is. (Science Alert, Science Daily)”
A megjegyzésem kiváltó oka, a fent idézett kutatási eredmény, amely a fekete lyukakban lévő szingularitásokat küszöböli ki. Mivel a sötét energia forrásának a fekete lyukakban lévő vákuumenergiát jelölik meg.
„A Kaliforniai Egyetem kutatói által vezetett tudóscsoportnak sikerült pontosan megmérnie, hogy mennyi anyag van a világegyetemben: az univerzum 31 százalékát alkotja anyag, a maradék sötét energia. Összefüggésrendszerbe helyezve ezt az anyagmennyiséget, ha az univerzumban lévő összes anyag egyenlően terülne szét a világűrben, az megegyezne egy átlagos tömegsűrűséggel, amely csupán mintegy köbméterenkénti hat hidrogénatommal egyenlő. Mivel tudjuk, hogy az anyag 80 százaléka tulajdonképpen sötét anyag, valójában ezen anyag többsége nem hidrogénatomokból áll, hanem inkább egy olyan anyagtípusból, amelyet még nem értenek a kozmológusok”
Ami a belátható univerzumra érvényes.
Ebből az idézetből meg az derül ki, hogy a sötét anyag ismeretlen a kozmológia számára, mivel csak a tömege az, amit számításba vesznek. A tömeggel viszont van egy probléma, mivel létezik passzív és aktív formája is. Az aktív tömeg a testet alkotó részecskék számától, méretének nagyságától függ, a passzív tömeg pedig a testnek a gravitációs mezőhöz viszonyított hatásából ered. A sötét anyag tömege a nem világító, vagy elektromosan nem detektálható anyaghányadra vonatkozik, amit a galaxisok dinamikájából, egymáshoz és a gravitációs mezőhöz való viszonyukból számítják, ami 23%-ot tesz ki az összes energiából. Amibe a szingularitásban lévőt nem számolják bele.
Elgondolásom a következő. Az univerzum végtelen téridő-struktúrája, a vákuumenergia hozza létre az anyag elemi részecskéit, amiket ez idáig ismerünk és gyűjtőnéven Dirac tengernek is nevezünk. Ezek az elektron, pozitron, proton, antiproton, ami tükörképe a protonnak, ahogy az elektronnak a pozitron. Ebbe a tengerbe tartoznak a kvarkok, mezonok, neutrínók és a közvetítő részecskék, mint a foton és a gluon (graviton). Tulajdonképpen van egy „semleges tükör”, amiben a részecskék tükrözik egymást. Ehhez a semleges tükörhöz tartozik a vákuumenergia is, úgymint részecske keltő és nyelő. Ami a sötét és fényes anyagot, valamint a sötét energiát illeti, ezek a gravitáció két tükörpárját képezik. Nincs szükség a „hiányzó antianyagra”, mivel a polarizált Dirac tenger, egy semleges anyag tükörrel együtt egyensúlyban van.
Pár mondat az univerzum dinamikájáról. Maga az anyag kifejezés egy átfogó általánosítása az energia megnyilvánult formájának. Ennél fogva két típusba szerveződhet össze az anyagnak tömeget viselő formája. Az egyik proton elektron alapú atomot képez, a másik antiproton pozitron alapú anyagot. Mindegyik gravitációsan csomósítható. A kérdés itt jelentkezik, hogy hogyan? A részecskék vonzódása, vagy a sötét energia összenyomása által? Tegyük fel hogy az utóbbi szerint. A csillagközi por, vagy részecskefelhő, egy nagyon ritka halmaz, amiben olyan távol vannak egymástól a részecskék, hogy a vonzó hatásuk nem kacsolódik össze egy „láthatatlan kötéllé”, amivel közel húzhatják magukhoz egymást. Azonban a sötét energia egy univerzális kiterjedésű (negatív nyomás), de nevezhetjük részecskére ható gravitációs nyomásnak, ami a szabad részecskéket is egymáshoz közelíti. Ez a két hatás hozza létre a galaxisokat, amik között anyagtípustól függően egymást vonzók és taszítók is vannak. A galaxisokban létrejönnek a csillagok és belőlük a fekete lyukak, amik találkozáskor egyesülnek. Idővel létrejönnek azok a hatalmas feketelyukak is, amik galaxis magot képeznek. Ezek pedig az azonos anyagtípusú galaxisok összeolvadását eredményezhetik. Ez a folyamat azt feltételezi, hogy az univerzum két táborra szakad, a két egymást taszító anyagtípus miatt, ami felborítaná a homogenitást és az izotrópia ma látható képét.
Azonban ezt megelőzi az a feltevésem, hogy a fekete lyukakban nincs szingularitás, hanem az anyag visszaalakul vákuumenergiává, ami tulajdonképpen maga a téridő végtelen struktúrája. Ha elfogadjuk azt, hogy a vákuumból keletkezik az anyag, akkor a FEHÉR LYUK létezését is el kell fogadnunk. Hol található az univerzumban egy fehér lyuk? Véleményem szerint ott, ahol lokálisan nincs, vagy nagyon ritka anyaghalmazok, (nebulák) vannak, amiket csillagbölcsőnek is neveznek a csillagászok. Ez a fehér lyuk nem egy fényesen ragyogó pont, hanem a téridőnek azon lokális pontja, ami a legnagyobb sötét energiapotenciával rendelkezik. Ahonnan nem „kirobban”, hanem „szivárog” az anyag a térbe. Olyan tempóban, amilyennel a legnagyobb fekete lyukak „elpárolognak”.
A galaxis mag viszont, a legnagyobb tömegsűrűséggel, gravitációs „szívóhatással” rendelkezik az anyag számára. A végtelen világtér egy lokális pontján előbukkan az anyag, és egy másik lokális pontján elbújik benne. Így egyensúlyozza ki magát a gravitáció kétféle hatása univerzális szinten. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor az energia megmaradás tétele sem sérül, mivel az csak átalakul, de nem veszhet el.
Ha a mainál tízszer messzebbre ellátnánk az űrben, akkor is homogenitást és izotrópiát tapasztalunk a nagy léptéknek köszönhetően. Ennél fogva okafogyottá válik az univerzum egészének egy ősrobbanásból való lassuló, vagy gyorsuló tágulása, mivel csak lokális „mini bummok”, táguló buborékok vannak benne, aminek a belsejéből kinéző csillagászok arra fognak következtetni, hogy az általuk látott „egész” tágul. Itt jelentkezik be a fénysebesség, ami ugye az idővel karöltve távolságot is mér, de vele az is korlátozott.
