"....Egy {displaystyle pi } faktort elhanyagolva a Planck-tömeg durván egy olyan fekete lyuk tömege, aminek Schwarzschild-sugara egyenlő a Compton-hullámhosszával. Egy ilyen fekete lyuk sugara nagyjából a Planck-hossz.
Ennek a jelentését egy gondolatkísérlettel szemléltethetjük. Tegyük fel, hogy a feladat egy objektum helyzetének mérése a róla visszaverődő fény segítségével. Nagy pontosságú méréshez nagy energiájú, rövid hullámhosszú fény szükséges. Ha az energiája elég nagy ahhoz, hogy pontosabban mérjen, mint a Planck-hossz, akkor elvben egy fekete lyukat képeznének, amikor ütköznek az objektummal. A fekete lyuk lenyelné a fotont, és lehetetlenné tenné a mérést. Egyszerű, dimenzióanalízist alkalmazó számítás azt mutatja, hogy ez a probléma megjelenik, ha az objektum méretét a Planck-hossznál pontosabban akarjuk mérni.
Jegyezzük meg, hogy ezt a gondolatkísérletet mind az általános relativitáselméletet, mind a kvantumelméletet használja (nevezetesen a határozatlansági elvet). Együtt ezek az elméletek azt állítják, hogy lehetetlen a hosszúságot a Planck-hossznál pontosabban mérni. Azaz eszerint bármely kvantumgravitáció-elméletben, ami a két nevezett kiinduló elméletet kombinálja, a tér és idő hagyományos fogalma megszűnik értelmesnek lenni a Planck-hossznál rövidebb távolságon és a Planck-időnél rövidebb időintervallumban. Ezért az energia kvantálása a fizika jelenlegi állása szerint arra vezet, hogy a tér és az idő is kvantált (diszkrét, vagy „szemcsés”, ha úgy tetszik) és nem folytonos."
„Sem a mágneses, sem az elektromos erők nem a test tömegéből származnak, így egyik sem lehet ekvivalens a tehetetlenségi erőkkel. A dinamikus elektromagnetizmusban leírt tehetetlenségi erők voltak az elsődleges okai annak, hogy Einsteinnek nem sikerült megalkotnia azt, amit „egyesített térelmélet”-nek nevezett.”
(szerintem a kvantumgravitációból származnak a töltések, így a gravitációs erő is)
Mivel a foton visszaverődéses módszerrel nem lehet a Planck „méreteknél” kisebb objektumokat méréssel észlelni, még nem jelenti azt, hogy ilyen kis „objektumok” ne létezhetnének. Az valóban igaz, hogy amit bizonyíthatóan nem észlelhetünk, azt csak feltételezhetjük, hihetjük, hogy valóban van. Az a kérdés, hogy az észlelhetősége hiányában is hatással van ránk, vagy nincs egy erő, az jól passzol a tehetetlenségi erő forrásának meghatározására is. A Mach elv szerint, az univerzum összes tömegének hatása érvényesül egy lokális test tömegének tehetetlenségében. Ha ennél is mélyebbre hatolunk, magába a téridőbe, akkor a tömegnélküliek, a téridő kvantumok hatásával is számolnunk kell.
Tételezzük fel, hogy a négydimenziós téridő olyan diszkrét elemekből áll, amelyek a Planck hossznál jóval kisebb kiterjedésűek. Egy téridő kvantum létezési ideje alatt térforrás és térnyelő fázisokban van. Ez feleltethető meg a kvantumgravitáció taszító és vonzó erőinek. Valamint annak a fluktuációnak, ami a globális,(végtelen) téridő alapgerjesztettségének felel meg. Az abszolút 0 Kelvin tehát ekkor realizálható, mert ez a fluktuáció még nem számít hő-mozgásnak. Ezért kinevezhetjük „mozdulatlan” vonatkoztatási rendszernek is.
A kvantumgravitációs téridőben még nem léteznek az anyag elemi részecskéi, amelyek szerintem a téridő kvantumoknak egy kritikus mennyiségű, szinkronidejű példányaiból keletkeznek. Például a „virtuális”, még nem regisztrált fotonok, és a neutrínók, amelyek magukban hordják az elektromosság pozitív és negatív töltéseinek megfelelő energiát, (munkavégző képesség adagot) a fénysebességű helyben-forgás perdültének, vagy pedig a téridőben való haladás, lendületének formájában. Amikor ezek az „objektumok” összeütköznek és kettéhasadnak, akkor keletkeznek az „a priori elemi” részecskék, úgymint ős elektron, ős pozitron, ős neutrínó. Amikor ezek is kaszkádszerűen összeütköznek egymással, a több részre szétszakadásukból keletkeznek a (tört töltésű) kvarkok és gluonok. Majd ebből a halmazból, a kvark-gluon plazmából csapódnak ki a fermionok, az összetett részecskék/Proton, Anti-prototon, vagy Elton/. Mivel a kvantumgravitációs fluktuáció erőhatása minden részecskére/hullámra érvényesül, azok nem léphetik át a fénysebességet, amit nyugodtan nevezhetünk a keletkező anyag kezdősebességének is. Ahogy növekszik az anyag sűrűsége, összecsomósodása /azaz a tömeg/, úgy növekszik a tehetetlensége is, a gyorsulással szembeni ellenállása. Valamint olyan arányban lassul a haladási sebessége a kvantumgravitációs közegellenállás miatt. Amikor az idővel kialakul a téridőben haladó anyagi/tömegpont csillapított sebessége,(az egyenes vonalú egyenletes mozgás) egy bekövetkező ütközés következtében azonnal érvényesül az univerzum gyorsító/lassító hatása, vagyis a kvantumgravitációs fluktuáció vektoriális erőhatása. Ennek a gyorsításnak a lecsillapodása után, beáll az egyenes vonalú egyenletes mozgás, vagyis a téridő geodetikus vonalán való haladás.
