A kozmikus inflációról azt mondja a tudomány, hogy az ősrobbanás pillanata szülte az időt, ami a kezdetben olyan gyors volt, hogy a vele születő teret, végtelen nagy távolságig tágította. Ebből adódik számunkra az, hogy egy elég nagy (a belátható) tartománya Eukleidészi síknak számít, ahol a párhuzamos vonalak nem találkoznak. Ha a teret végtelenített felületűnek, gömb, vagy lyukas fánk alakúnak tekintjük a legnagyobb kiterjedtségében, akkor azon kétdimenziós felületeken sem metszik egymást a párhuzamos vonalak. Ha azonban hiperbolikus, nyeregfelület alakú a kétdimenziós tér geometriája, akkor azon a párhuzamos vonalak széttartanak a végtelenbe, akár végtelen ideig tágulva. Azonban a kétdimenziós felületeknek nincs vastagsága, ami csak a háromdimenziós tér tulajdonsága. Ennél fogva csak, mint a háromdimenziós teret, térfogatot behatároló, felületként jöhet szóba.
A gömb és lyukas fánk alakúak kitágulása, felfúvódása, a zárt térfogat növekedését jelenti, aminek állandó forrásának is kell lennie. A hiperbolikus tér, téridő esetében nincs zárt behatároló felület, mert az maga a nyereg felület. Amennyiben ennek van „vastagsága”, az már két párhuzamos felülettel rendelkezik. Ha ez a két felület elég nagy távolságra van egymástól ahhoz, hogy ne lehessen valamelyiket sötét falnak, határfelületnek tekinteni a belső szemlélőnek, akkor olyan univerzumban vagyunk, amelyiknek térgörbületei irányfüggőek. Vagyis a „vastagságot” jelentő felületen lehetnek párhuzamosok, és merőlegesek, de a másik kettő, külső határolóval azonos irányban már nem. Ha ez lenne a valóságos univerzumban, azt idővel tapasztalnunk kellene.
Ha térfogatnak, vagyis a táguló üres térnek is energiatartalma van, akkor annak egy kimeríthetetlen energiaforrásból kell erednie. Amennyiben ebből a kimeríthetetlen forrásból jön létre nem csak a tér, hanem az anyag is, akkor az lelassítja a tér tágulását, megszünteti az inflációs,(exponenciális) tágulást. Az anyag elemi részecskéi csomósodnak, és tömeget viselnek, vagyis azzal vonzzák egymást. Az anyag tömeg növekedését nem lehet megállítani, ha az anyag is folyamatosan, exponenciálisan keletkezik. Azonban, ha leáll az anyag folyamatos keletkezése, akkor véges mennyisége van, lesz. Azonban ez sem állíthatja meg a tér tágulását, mivel a „tér forrása” kiapadhatatlan. Véges anyagmennyiség esetén, ha felritkul az anyag a táguló térben, akkor a távolság négyzetével arányosan egyre gyengülő, az elemi részecskékhez kötött gravitáció hatástalanná válik. A tömeg elveszti a vonzási jelentőségét. Ha az elpárolgó fekete lyukakra gondolok, akkor az „anyagveszteséget”, univerzálisan pedig, energiaveszteséget jelentene. De mivel az anyagnak van tömegnélküli formája is, ami szintén energiát jelent, ami abban újra jelentkezik. Így megmarad az anyag energiája, ami az üres tér energiájával párosul. EM és GR mezőket alkot benne.
Amennyiben a végtelen tér, elveszti a véges tömeget viselő anyagát, de nem az energiáját, a térenergia és az anyagenergia megmarad és tovább tágulva, az energiasűrűsége csökken. A gravitációs mező is megmarad, de jelentéktelenné lesz az EM mezőhöz képest. De mi van akkor, ha az a priori energia forrása mégis kiapad? Ez azt jelentené, hogy leáll a tér tágulása. Ha a forrásból kiáradt energia nem veszhet el, akkor egy véges, megállapodott térfogatú univerzumról beszélhetünk. Ennek a mérete azonban a mi emberi léptékeinkkel mérve lehet „végtelen”nagy, a megmérhetőség hiánya miatt. Ennél fogva nincs értelme arról beszélni, hogy mi van az univerzumon túl, vannak-e más univerzumok, mi választja el őket egymástól? A semmi az mindennek a hiánya, de ha végtelen a minden, akkor annak nincs hiánya.
Visszatérve az inflációs tágulásra, elmondhatjuk, hogy csak az anyagtalan tér, (idő) tágulhatott a fénysebességnél 3-10 szeres gyorsasággal. Azonban ez is az a priori energia megnyilvánulása, mert az üres térnek is van energiája. Mivel a fény elektromágneses sugárzás, ami a vákuumban (térben) is maximált sebességű sugárzásnak a lelassulásából keletkező, és az elemi részekék formájában való megjelenése az anyag, amihez a tömeg tartozik. De miért lassult le a térenergia egy része anyagi energiává, az infláció sebességéhez képest? A válaszom az, hogy a tömeg kialakulása érdekében. A tömeget egy pár szóval körülírnám, hogy mivel jellemzik.
Egy elemi részecskének van saját tömege, ami a saját passzív energiájából adódik. Ha ennek a részecskének lendülete, mozgásállapota van, akkor annak tehetetlenségi mutatóját, a tömegét, egy ismert erővel való gyorsítással lehet meghatározni. Egy korpuszkulának, vagyis testnek a sok egymás melletti példányát is „tömegnek” nevezik. Egy bármilyen alakú kiterjedt testnek van egy tömegközéppontja is, amivel a forgáspontja, (spinje), tartózkodási helye is meghatározható lesz.
Tegyük fel, hogy nem volt egy különleges pontból való ősrobbanás, az idő és a tér nem azzal az aktussal keletkezett, hanem a téridő diszkrét elemekből, kvantumokból álló struktúrája, öröktől való létező. Amennyiben a téridő-kvantumok mérete a Planck távolságnál kisebb, akkor azok nem érzékelhetőek az anyagi detektálók számára. Mivel a Planck egységek a hatáskvantumból vannak származtatva, a legkisebb anyagi hatásról szólnak. Ezért a téridő hatáskvantumjáról nem adnak információt. Azonban a szellemi létező, vagyis a tudatunk képet formálhat róla. Amennyiben ebben a diszkrét elemű struktúrában, vagyis a téridőben, a józanész alkotta geometriák a valóságban is tapasztalhatók, (már pedig azok,) akkor ez azt jeleni számomra, hogy a téridő-kvantumainál nagyobb méretű elemekből, az anyagi részecskékből tevődnek össze. Ezzel válnak formaadóvá. Mivel a formaadó, anyagnélküli téridő struktúrája nem látható, annak geometriai formája csak kiszámítható. Ehhez azonban az energiatartalmát, annak sűrűségét, sűrűségeloszlását, és a dinamikáját kell megismernünk. Szerintem erre tesz kísérletet a hurok-kvantumgravitáció is.
„A hurok-kvantumgravitáció (angolul: loop quantum gravity, LQG), más néven hurokgravitáció és kvantumgeometria a téridőre vonatkozó kvantumelmélet, amely megkísérli összeegyeztetni a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet látszólag inkompatibilis elméletét. Megtartja az általános relativitáselmélet több fontos tulajdonságát, ugyanakkor a tér és idő Planck-egységekkel való kvantálásával a kvantummechanika módszereit is felhasználja. Az elmélet olyan kvantumgravitációs modellt kíván felállítani, amely a teret és az időt magát kvantifikálja, amelyben minden további fizikai reakció történik.
Az LQG a kanonikus kvantumgravitáció elméletcsaládba tartozik. Az elmélet kritikusai szerint az LQG nem több, mint gravitációs elmélet. Több LQG-t támogató kutató is azon dolgozik, hogy bebizonyítsa: az elmélet képes az anyag leírására is.”
Vagyis a diszkrét elemekből álló téridővel kalkulál. Amennyiben a Planck-egységekkel számolnak, akkor véleményem szerint, nem a téridővel, hanem az anyaggal foglalkoznak. De mivel nem tudunk kisebb távolságot „realizálni”, mint a Planck távolság, így annak mérete alá csak elméleti úton kalkulált méretegységet, és időtartamot kell választanunk ahhoz, hogy ne az anyaggal foglalkozzunk. Vagyis a téridő-kvantumot nullánál nagyobb, a Planck távolság és időegységnél kisebb értékkel kell felruháznunk. Amennyiben erre a gravitáció kvantálása céljából van szükség, akkor a Planck tömegnél is kisebbnek kell lennie egy téridő-kvantumhoz tartozó tömegnek, vagyis a gravitáció operátorának.
Ha a végtelennek tekintett téridő struktúra végtelen sok, akkor az egyben végtelen sok, kvantumos tömeget is jelent. Így a „sok kicsi sokra megy” elv alapján a tömeg is végtelen nagynak minősül. De mivel ez a végtelen nagy tömeg nincs összecsomósodva egy darab „szinguláris” pontban, a fekete lyukak meg nem képesek egy helyre gyűlni, mivel közben elpárolognak, az ősrobbanáshoz szükséges kiindulópont sem jöhet létre. Ez azt sugallja számomra, hogy minden kvantumos, csak az összegük adja ki a végtelent. Mivel az ember a végtelen irányába és a nulla irányába is közelíti a mérhető értékeket, de nem tudja elérni, magának kell egy képzetes, imaginárius értéket adnia a számszerűség miatt. Mivel a nulla számot valósnak és képzeletbelinek is tekintjük, választanunk kell a valós és a képzeletbeli közül ahhoz, hogy a nullát semminek, vagy valaminek tekintsük. Ha a nulla valami, akkor lehet számolni vele. Ha semminek tekintjük, akkor számolni sem lehetne vele. Mivel a nulla sokat lendített a számolási technikánkon, számolunk vele, így valós létezőnek számít. Ez az a pont (hely), ami a világ stabil sarokköve, amiből ki lehet mozdítani a valamit, bármit is a helyéről.
