A tér és idő esetében felmerülnek olyan kérdések, amelyeket nehéz magyarázni, megérteni. Véleményem szerint, a lényeg abban rejlik, hogy mit és hogyan vagyunk képesek tudatossággal megérteni róluk a meghatározáshoz, a definiálás érdekében.
Egyesek szerint, csupán tudatos elmeszülemények, „számolási segédfogalmak” a matematika számára, mindenféle fizikai, (energia) tartalom nélkül. Mások szerint, meg olyan valós entitások, amelyek a szimbiózis által teremtik a fizikai lét, a valóság alapját jelentő téridőt. Ha a valós téridőt választjuk, először is azt kellene tisztázni, hogy folytonos, vagy kvantumos a téridő? Szerintem kvantumos, viszont emberi szenzorral, folytonosnak látszik. /a látszat néha csal/
Mivel külön a tér és az idő, elégé szubjektíven érzékelt „dolgok”, a mozi, mozgókép analógiához folyamodok. Egy történetet elmesélő filmszalag, véges számú képkockák sorba rendezéséből, egyenletes mozgásba hozásából, a képkocka átvilágítása során egy ablak előtti pillanatnyi megállításából, illetve az elmozdulás alatt az átvilágítás kitakarásából áll össze. Ezen „működési”elemek mindegyike kvantumos, azonban a film egészének az egyenletes sebességű filmmozgás ad időbeni folytonosságot, valósághű látszatélményt a kétdimenziós mozivásznon.
Az állandó, fénysebességgel szemünkbe érkező kvantumos fotonok egymásutánisága képezi le agyunk számára a folyamatos látás élményét. Ha megváltozik a filmszalag vetítőgép adta sebessége, lelassulnak, vagy felgyorsulnak a filmbéli mozgások a számunkra. Ez bizonyos határokon belül jól tolerálható (humoros is lehet), azon túl viszont elveszi a realitást, a megszokott valóságélményt tőlünk.
A fotonok is lelassulhatnak, majd felgyorsulhatnak bizonyos határokon belül, ha fényáteresztő közegeken haladnak keresztül. Ez a frekvenciaváltozás hozza létre például a színek szerinti látványt. Amikor szemünkben megáll, detektálódik egy foton, megváltozik valami az agyban, ami élményszámba megy, tér-időbeli történet kerekedik róla. Ez a történet lesz számunkra a szubjektív valóság, ami az objektív valóságról tükröződik vissza. Az objektív valóság elemei kvantumosak, mert így rendezhetők, rendeződnek tér-időbeli sorba, sorrendbe. Az agy, úgymint „vevőkészülék”, a jelek feldolgozásának folyamatát, annak folytonosság élményét adja számunkra. (Akár a mozgó film képkockái)
Felmerül a kérdés, hogy milyen kicsi képkocka, pixel létezik az objektív valóságban, és mekkora pixel az, amit még érzékelhetünk agyilag, tudatilag? Ha a tudat is anyagi eredetű, vagyis annak egy nagyon kifinomult „mikro-rezgésű” hullámformátuma, akkor annak is kell, hogy legyen kiterjedt hatástere, mezője, hovatovább kvantumos „részecskéje”is. Erre alkalmasnak tűnik az információ bináris egysége a bit, ami 0 esetén hamis, 1 esetén igaz adatmennyiség a tudatunk számára. Másként megfogalmazva, 0 esetében nem értelmezett adat, 1 esetében értelmezett adat. Vagy más nézőpontból, a 0 esetén nem anyagi, metafizikai eredetű adat, az 1 esetében anyagi eredetű információt hordozó adat.
Az értelmezőképesség, a tudat alapvető tulajdonsága, mert nélküle tudatlanságról beszélünk. Mi lehet az a legkisebb nem értelmezett, vagy nem értelmezhető adategység, ami meghaladja a tudat képességét? Hát a metafizikai eredetű „hamis-adat”, a bit nulla értéke. Eljutottam a nincs adat, van adat, a nulla és az egy fluktuációjához, ami csak a téridő-kvantumára alkalmazható, annak mérhetetlenül parányi, rövid szimbiózisa miatt. Ezt a szimbiózist nevezném én metafizikai egységnek, amit csak a tudat képes feltételezni a valóságról. Ez lenne az a legkisebb jel, adat, amit még értelmezhetővé tesz a tudat. A négydimenziós téridő-kvantumok végtelen sokaságából adódik az, hogy végtelennek, folytonosnak tűnik a téridő halmaza. Ez a halmaz lenne egyben a „végtelen”tudatmező is, aminek egy bit a kvantuma?