A tudat is egy energiaforma
A fizika mai tudása szerint, az anyag energiává konvertálható, oda és vissza, vagyis egylényegű vele. Az anyag magában hordozza a róla szóló információt, viszont azokat a tapasztalóknak kell összegyűjteni. Azt, hogy egy létező anyagi rendszer mennyire tudatos, abból lehetne felmérni, hogy mennyire képes ellen szegülni az entrópiának. Az élettelennek tekintett anyag, csak a fizika törvényei szerint „viselkedik”, vagyis folyton növekszik az entrópiája. Ha egy anyagi rendszer nem ad magáról életre utaló jeleket, akkor nem társítható hozzá öntudat, vagy arra utaló ösztönös, tudatos viselkedés. A negatív entrópia, ami a rendszerek rendezettségének mértékét fejezi ki, többnyire csak az élőlényekre alkalmazható, mivel azok munkát fektetnek a rendezettség fenntartása, növelése érdekében.
Az élőlények feloszthatók az alapján is, hogy biológiai szenzorokkal, agynélküli érzékelő idegsejtetekkel rendelkezők és a bonyolult idegrendszerrel, központi aggyal rendelkezők, az öntapasztalók.
A tudás, vagy valaminek a tudata, alapvetően az öntudat. Az a tény, hogy öntapasztaló az alany, és mellette más dolgokat és másik tapasztalót is megtapasztalhat, az embert arra ösztönzi, hogy a tudata eredetét, annak forrását is megtalálja. Minden, amit az ember megismerhet a valóságról, az a tudatának köszönhető. Még akkor is, ha úgy véljük nélküle is létezik a valóság, vagyis a tőlünk tapasztalóktól független világmindenség. Azt a tapasztalatot, hogy az ember időnként valamilyen okból elveszti azt a képességet, (a tudatát) ami tapasztalóvá teszi, például az álomtalan alvás, a kómába esés, vagy a halál beállta meg erősíti. Azonban van egy olyan képessége is az aggyal rendelkezőnek, amit memóriának, emlékező képességnek nevezünk. Ennek a „tároló helynek” köszönhetően, nagyon sok információt gyűjthetünk be, dolgozhatunk fel, tehetünk „félre”, a tudásunk növelése céljából. Ezt a feldolgozási folyamatot nevezzük tanulásnak. Az agykutatás fizikai, kémiai, biológiai és pszichológiai vonalon párhuzamosan történik, egyre jobban gyarapodó ismeretekkel. Azt már tudjuk, hogy az agyban bioáramok közvetítenek jeleket a neuronok, az idegsejtek között, vagyis az elektromágneses kölcsönhatásra vezethető vissza.
Az anyag alapvető elemi részecskéi a forrásai az elektromágnességnek és a gravitációnak, azok vonzó és taszító hatásait felmutatva. Amennyiben az anyagból kiinduló energiahullámok képezik az agytevékenységet is, vagyis azt a bonyolultabb folyamatot is, amit gondolkodásnak nevezünk, akkor a gondolat, a tudat is egy agy által keltett energiaformációnak a megnyilvánulása.
Nem tudok elszakadni attól az elképzelésemtől, hogy az anyagot megelőző, alapvető energiaforma, az őselem, a diszkrét elemekből álló téridő-struktúra, (az éter) ami három tér, és egy idődimenzió dinamikájából, a legnagyobb rezgésszámú mozgásból ered. A végtelen Nagy, vagy végtelen Kicsi között csak célzatosan lehet különbséget tenni a szerint, hogy a végtelen melyik iránya felé haladunk a gondolatban. Ezzel eljutunk a tudatos választáshoz, ami meghatározza a kitűzött célt. Ez a cél, lehet az élő rendszerének rendezettségének fenntartása, és növelése egy élőlény esetében. Azonban figyelembe kell venni azt is, hogy az ember öntudatlan állapotban is élhet. Persze korlátolt ideig, külső segítséggel.
A fizikának van egy sarkalatos törvénye, a legkisebb hatás elve, vagyis a Hamilton elv, amelynek kiterjesztése, valóban lefedi a tudomány minden ágát. A lényege abban áll, hogy a pontról pontra történő változások, a mozgások egy időben megállapodott, állandó értékre jussanak. Lehet ez az érték nagyon gyors, vagy nagyon lassú, de a stacionárius, megállapodott mozgás elérése a cél. Ha a fénysebességre, mint felső sebességi korlátra gondolunk, az (csak) a kölcsönhatási (anyagi) mezők értékváltozásaira vonatkozik, és nem az anyagmentes téridő-struktúrára. Az anyagmentes téridő-struktúrának van egy eddig ismeretlen értékű stacionárius alaprezgése. Ami szerintem jóval nagyobb, mint az elektromágnesség, vagy a gravitáció csúcsfrekvenciája. Tulajdonképpen a téridő struktúrája, az anyagtól függetlenül létező dinamikus „entitás”, ami a végtelen energiából, az őselemből fakad.
Tételezzük fel, hogy a téridő alaprezgésének értéke egy nagyságrenddel nagyobb, mint az elektromágnességé. Ez azt jelentené, hogy létezik egy a Planck időnél is kisebb időtartam, ami alatt egy mozgás ciklus lezajlik. Szerintem, a téridő-kvantum életciklusa lehetne ez a ciklus, ami a legkisebb időtartam alatt, a leghatékonyabb energiafelhasználású munkavégzést, a létezést eredményezi. Ezzel a munkával terjesztve ki a három térdimenziót, azt a legkisebb helyet, ami a legkisebb időtartamig létezik. Azonban hozzá kel tennem, hogy nem egyszerre egy időben léteznek a téridőnek kvantumai, hanem olyan végtelen stacionárius folyamat részeként, ami egymás melletti pontokként kirajzolt útvonalként is értelmezhető. Ezzel jön létre az energiaként örökké megmaradó végtelen téridő-struktúra, ami egy négydimenziós tömbként, az (anyagi) valóság színpadaként is értelmezhető.
Felmerül a kérdés, hogyan néz ki a téridő kvantuma, ha magunk elé képzeljük? Szerintem egy szabályos Platóni test valamennyi változata lehet. A szabályos testek közül az ikozaéder térfogata a legnagyobb a felszínéhez képest. Mivel minden téridő kvantumnak húsz lapja van, így húsz lapra merőleges irányba képes az egyidejű jeltovábbításra. Ez azt jeleni, hogy egy téridő-kvantum konkrét jelet áteresztő képessége a leghatékonyabb, vagyis még a fény sebességénél is gyorsabb. Ezzel magyarázható lenne, az összefonódott anyagi elemi részecskéknek „távolságtűrő”, (akár fényéveket átívelő) aktuális spin állapota. Az anyagi részecskék összefonódását, a téridő kvantumok gyors jeltovábbító képessége biztosíthatja.
Az emberi gondolat „gyorsaságáról” nincs megmérhető érték, vagyis végtelen gyorsnak is tekinthetjük. Ha azonban azonosnak vesszük a téridő-kvantumok jeltovábbító sebességével, akkor az a lehető leggyorsabb értékű lesz. Amennyiben a TUDAT, mint az anyagi struktúrából felmerülő energiaforma, gyorsabban terjed a fénynél, akkor betölti azt a téridő halmazt, ami a fény által ismert univerzumnál is nagyobb. Ez azt jeleni számomra, hogy a TUDAT, az ismert fizika határán is túlterjeszkedő, vagyis metafizikai létező.
Mai ismereteink szerint, a tér az idő, csak gondolati segédfogalmak, virtuális létezők arra, hogy modelleket alkossunk velük a tapasztalt valósággal való összehasonlítások végett. Ha azonban a valóságot alapvetően meghatározónak tekintjük a téridőt, mint ami a tudatunk, gondolataink leggyorsabb „terjedésének is a közege”, még az anyagét is meghaladóan, akkor leszünk igazán megtapasztalója a valóságnak. Az agyakat elhagyó, a közös gondolatok kiterjedt mezője a tudatmező. Tulajdonképpen így visszatér az energiaforma, az ősállapotba, amiből minden energiaforma ered.
„Az Akasa krónika egy empirikus tudástár, vagyis olyan tudati dimenzió, amely az egyes lelkekből és az útjukról készült rezgés-feljegyzéseket tartalmazza. A tudati dimenzió a láthatatlan világ olyan birodalma, amelyet mi, emberek a minőségén, jellemzőin vagy jellegzetességein keresztül tudunk azonosítani és érzékelni.”
„Az Akása krónika olyan tudati dimenzió, amely az egyes lelkekről és az útjukról készült rezgésfeljegyzéseket tartalmazza. Ez a vibrációs tudathalmaz mindenütt megvan a maga teljességében, és mindenkor és mindenhol teljességgel hozzáférhető.”
Amennyiben a tudatot, mint önálló energiamezőt elvonatkoztatjuk az egyéntől, akkor ki lesz a tapasztaló? A minden tudattal rendelkező, a Mindentudó, a Mindenható?
Ennek a helyébe nem képes az egyén lépni, mert nem a Mindentudó, mert nincs rá elég memóriakapacitása. Az ember sok mindent megtapasztalhat, de a Mindent csak a Mindentudó. Az a bökkenő, hogy annak a tudásnak csak a parányi morzsája szerezhető meg az emberek számára. Erre mondja a tudomány, hogy a valóság teljes egészében nem ismerhető meg. Az emberiség kialakulása óta, folyamatosan növekszik a valóságról való tudása, de az egyén, ebből is csak keveset tud befogadni, korlátozott képességei miatt. A szakosodás, már az ókorban elkezdődött, polihisztorok már régen nincsenek. Az emberi tapasztaló képességet, elsősorban a reális énkép, és önfenntartás foglalja le. A fennmaradó részt a hit általi információk befogadása tölti ki. Ezeket a fiktív információkat nem lehet a realitással összevetni, tudományos érveléssel kirostálni, mert eleve a pozitív elvárásainkat tartalmazzák. Ezek az elvárások lehetnek olyan „erősek”, hogy alváskor az álmok révén beteljesülve, nem sokban különböznek a valóságban tapasztalhatótól. A legfontosabb, életbevágó feladata az embernek, hogy megkülönböztesse a valóst a valótlantól a tapasztalás során. A képzeletbeli szörnyekkel való küzdelembe is bele lehet halni. A halhatatlanság utáni vágy abból fakad, hogy a küzdelmekkel, kudarcokkal teli életből a győzelmek, örömteli boldog időszakok általában rövidek, múlandók. Ezeket keresi az ember, mintegy kárpótlásként a túlvilági öröklétben. Ezért gondolja halhatatlannak a lelket, a testtől függetlennek a tapasztalót, az egyéni tudatot, akikkel találkozhatunk a halálunk után, egy más energiaformát öltve. Ez a feltevésünk, vigaszul szolgálhat az életünkben, de nem ad igazolást róla a reális tapasztalat, az e világi tapasztaló.
Az éber jelen lét, a tapasztaló számára folytonos, nem csak egy pillanat, hanem a pillanatok egymásmellettisége. Amikor tudatunk „pihen”, mert nem tapasztaló, számára megáll az idő. Ezt az „idő kiesést” azonban az újra tapasztalás, az ébredés során kipótolja az a legpontosabb „óra”, ami az időt generálja és az soha nem áll meg. A múlt időt az óra tik-takjainak száma gyarapítja. A jövő idő azzal a (tik-tak) sebességgel közeledik a jelenünk felé, mint amilyen sebességgel távolodik tőle a múlt. Persze ehhez állónak kell tekinteni a jelent. De lehet fordítva is, amikor az idő tapasztalása, a jelen (lét) száguldása a végtelen téridőben.
