A kvantumot, mint adagot, én a tér és az idő végességéhez kapcsolom, amennyiben egy pontszerű potencia olyan, mint egy kvázi „szingularitás”, amely nem végtelen, hanem véges potenciával bír, ami dinamikus megnyilvánulási készséggel is rendelkezik. Ez a véges potencia az az elsődleges létalap, ami öröktől van, és ami a létezés téridő kvantumaként nyilvánul meg. Ezeknek a potencia pontoknak, mint az egyéni téridő kvantumoknak a száma, megszámlálhatatlanul végtelen sok. Ezzel a végtelen sokaságával alkotja a statikus lét, és dinamikus létezés között fluktuáló téridő struktúrát, amit „kvantumhabnak” is neveznek. A végtelen kvantumhabnak „egy buboréka”, diszkrét eleme, a téridő kvantum. (Így kerül közvetlen fizikai kapcsolatba a véges, a végtelennel.) Számomra nehéz elfogadni azt, hogy a végtelen nagy potenciaerő, vagy a végtelen nagy energiasűrűség, mindössze egy darab kiterjedés nélküli pontban, a „szuper-szingularitásban” legyen mozdulatlan állapotban. Azt már jobban el tudom képzelni, hogy végtelen sok véges potencia, a statikus és dinamikus állapot fluktuációjával, eredményezi a tér és az idő együttes, folyamatos megnyilvánulását. Amíg egy téridő kvantum energiája, a saját létezésére fordítódik, a végtelenül sok létező kvantumnak, végtelen nagy, de nem egy pontba koncentrált energiája van, hanem egy homogén, alapgerjesztésű, sík geometriájú végtelen struktúrában oszlik el. Ha az anyagmentes téridő, valamilyen oknál fogva elvesztené a skalármező jellegét, az energia homogenitását, egy lokális energiasűrűség változás lépne benne fel, akkor ott keletkezne a struktúrában egy vektormező, amelynek gradiense van. Tételezzük fel, hogy ez az ismeretlen ok hozta létre az anyagot oly módon, hogy felhasználta az anyagmentes téridőnek inhomogén, részhalmazában található összes energiáját. Ez az ok, lehetne az egyidejűség, a szinkronizált kvantumidő.
A diszkrét elemekből álló globális téridőnek, lehetnek olyan „idő szinkronizált”, nagyméretű zárt halmazai, amelyben az alkotóelemek egyidejűleg funkcionálnak. Amikor a halmaz kvantumai a térforrás funkcióban vannak az olyan, mint egy pillanatnyi inflációs tértágulás. Amikor a térnyelő funkcióban az olyan, mint egy pillanatnyi összeomlás, téreltűnés. Ezt a kivételes eseményt, a végtelen, örökké alapszinten fluktuáló halmaz, egy lokális túlgerjesztésként viseli el. Ez a túlgerjedés ad lehetőséget annak is, hogy a szimmetriasértésből, véges számú anyagi részecskék keletkezzenek az infláció, meg a kollapszus folyamata során. Az inflációval kezdődik az anyag keletkezés, mivel ekkor a térnyelés funkcióból lesz a (be-töltés), a gravitációs vonzás, ami csomósodásra készteti az anyagot. Majd a kollapszus során, a térforrás funkcióból lesz a (be-töltés), a gravitációs taszítás, ami a meglévő, alap-gerjesztett téridőbe szórja szét a már kész anyagmennyiséget. (ősrobbanás) Ezek az anyagba töltött vonzások és taszítások, már nem egy pillanatnyi, szinkronidő alatt, hanem egy véges, maximált sebességgel, a c-vel történnek. A globális téridő közegében azzal, hogy létre jött a véges mennyiségű anyag, egy minőségi változás jött létre, mert megszületett az anyagi univerzum.
Az anyagról: az anyag is kettős természetű létező, amely részecske és hullám formátumot öltő létező, és keletkezésétől fogva, állandóan mozgásban van. Úgy gondolom, hogy a (field) mező, az anyag pontszerű elemi részecskéinek a kihatása, vagyis az elektromos és gravitációs töltéseikből fénysebességgel ki és beáradó „hatóerő”, ami minden irányban átjárja, betölti azt a véges téridő tartományt, amely még az érzékelési határunkon is jóval túl terjed.
Képzeljük el, hogy az elektromágneses hatás kék színű, a gravitációs, pedig sárga. Ezek keveréke a zöld színű mező, egy olyan halmaz, ami az anyagi hatóerőknek állandó fénysebességű, minden-irányú, az univerzumon belüli áramlása. Mivel ebben a halmazban találhatók a töltésekkel, tömeggel bíró elemi részecskékből formálódó összetett anyag is, ezek mozgási sebessége már nem érheti el a fénysebességet, a mezőket alkotó áramlási sebességet. Mivel a mezők egy állandó sebességű zárt halmazt képeznek, melyen belül eltekinthetünk a mozgási irányultságoktól, így egy „kvázi álló” vonatkoztatási rendszernek vehetjük. Ehhez vonatkoztatjuk a részecskékből álló anyag mozgási sebességének a maximumát is. Egy mozgó testhez rögzített kiválasztott másik test sebességét,meg állónak viszonyíthatjuk. A mezőhöz, mint „álló”vonatkoztatási rendszerhez viszonyítva, álló összetett részecske nem létezik, csak az együtt-mozgó testek egyike állhat, a másikhoz képest.
Most képzeljük el, hogy az álló vonatkoztatási rendszernek minősített mező „színe fekete”. Ez lenne a sötét égboltozat, amin fehér fénypontként látszanak a nem fénysebességgel mozgó, de fényt is kibocsájtó égitestek. A fehér fénysugár, aminek színét nem az irányultságának figyelembevétele adja, hanem a fénytöréssel (prizmával) irányokba, a szivárvány színeire szétbontható színek összessége. Ezek szóródása és visszaverődése, pedig a kevert színeket, frekvenciákat adja.
A kínai univerzalizmus szimbóluma a Jin Jang, jól szemlélteti a fenti elgondolásomat. A kör, amiben a két cseppalak van, az egységet, az egészet jelöli. A fekete cseppben lévő fehér kör, és a fehér cseppben lévő fekete kör, az anyag duális természetét és a vonzó, taszító hatásokat is szimbolizálja. A cseppalakok görbülete, pedig a mozgást, a ciklusos körforgást jelképezi, ami a részecskékre és galaxisokra is jellemző. Ha az anyagmentes végtelen téridőt színtelennek tekintjük, akkor a benne lévő anyagi univerzumot, a fekete-fehér Jin jang szimbolizálja.
