A matematikai pont szigorúan kiterjedés nélküli, így csak a végtelen és a nulla fogalmai köthetők hozzá. A fizikai pont, azonban egy statikus potencia, ami véges energiamennyiséget, tartalmaz olyan formában, aminek a „kiterjedtsége” nem érzékelhető. Más szóval a mérete és az értéke, semmilyen módon nem mérhető meg.
Ez a fizikai pont, amikor aktivizálódik, akkor meg jelenik az idő kvantuma, ami egy fizikai pont kiterjedésének és összezsugorodásának eseményeit, mozgási periódusait, olyan formában mutatja fel, ami az „Ő”esetben két eseményt egy időben, vagyis egy kivételes pillanatban, az abszolút időben teljesít. Az a véges energiamennyiség, ami egy tér kvantumot az „abszolút időben” felmutat, az lesz a téridőnek egy kvantuma. A végtelen tér axiómája azt erőlteti ránk, hogy végtelen sok fizikai pont, és egyben felmutatott téridő kvantum létezik, egy időben, az abszolút időben. Ha ezt a téridő kvantum felmutatást, egy lokális eseménynek fogadjuk el, akkor ennek az eseménynek a megismétlődése között, nulla és Max, közötti véges időtartamok telnek el, az az egy intervallum.
Felmerül a kérdés, hogy mekkora értékű ez az időintervallum? Amennyiben megegyezik az „abszolút idővel”, akkor a fizikai pontok és a felmutatott téridő kvantumok energiasűrűségének eloszlása egyenletes, homogén, és minimális a fluktuációja. Ha ezt a homogén primer kvantált közeget képzeletben egységnyi távolságon berácsozzuk Eukleidészi egyenesekkel, akkor két dimenzióban a tér-ületet (területet), három dimenzióban a tér-fogatot kapjuk, amit a hely, névvel is jelölünk. Mivel a helyet (a képzett térfogatokat) hézag mentesen kitöltik a téridő-kvantumok, és a potenciapontok, ebben az állapotban a végtelen halmaz megfelel az érzékelésen túli valóságnak, amit más néven transzcendensnek nevezünk.
Viszont, ha a feltételezett intervallum hosszabb az abszolút időnél, akkor átlépünk egy bűvös határon a relatív idő tartományába, aminek szintén lesz egy alsó és felső határértéke, ami egy újabb, relatív időintervallumot képez. Ez a határátlépés azt is jelenti, hogy a homogenitásból, az ín homogenitás és a relativitás területére léptünk. Mivel a potenciapontok egy relatív időintervallumon belül tovább maradnak potensek, vagyis helyről- helyre, lokálisan nem mutatnak fel téridő kvantumokat, ott az energiasűrűség megnövekszik, amitől nagyobb lesz a lokális gerjesztés, a fluktuáció. Mivel ennek is van felsőhatára, ez azt jelenti, hogy a gerjesztési szint a felsőhatárt elérve, egy második kvantálás következik be. Ekkor jönnek létre a potenciapontok energiáiból az elektromos töltések kvantumai, külön-külön felmutatva a vonzást és a taszítást. Ezek hatása szferikusan szétterjed a még „túlgerjesztett” téridő halmazon. A globális egyensúlyi helyzet felé irányulva, létrejönnek a taszító vonzó gravitációs töltések is a maradék, elektromosság által hagyott, túlgerjesztett energiából. Ezért a gravitáció töltéseinek 42 nagyságrenddel kisebb a hatásuk. A második megmaradó kvantálással, kialakul egy globális erőegyensúly, a téridő és a töltések, vagyis az anyag elemi részecskéi között. Azonban a töltések közötti aszimmetria, lokálisan továbbgerjeszti, ín homogénné teszi az energiasűrűséget, amivel létrehozza az összetett anyagot, az érzékelhető valóságot.
