A gyorsulva táguló univerzum
Az elmélet téves következtetésből származik?
Egy alapvetően új feltételezés szerint, csak négyféle atomisztikus elemi részecske alkotja a világmindenséget. Antianyag nem létezik. Az elemi részecskék kvantumos, elektromos és gravitációs Maxwell töltéseket hordoznak amellyel, a fény sebességével kifeszítik egymás között az elektromágneses és gravitációs teret. A kölcsönható mezőt, amely 3+1 dimenziós, geometriája sík, térben és időben végtelen. Bármilyen jellegű vizsgálata csak véges térben és időben lehetséges, ezért ezt minden számításnál figyelembe kell venni. A részecskék közötti kölcsönhatás, véges sebességgel terjed, ami az ok okozati viszonyt biztosítja. A részecskék pontos helye és sebessége 10^-20cm távolság alatti tartományban, a kezdőfeltételek ismeretének hiányában nem határozható meg, vagyis a részecskék mozgásának időbeli fejlődése índeterminált. Ezért indokolt a vizsgálódást igen nagy távolságokon kezdeni.
● Elmélkedésünk tárgya tizenötmilliárd fényév sugarú gömbben lévő ismeretlen, de véges számú elemi részecske viselkedése. Elsőnek csak az elektromos töltés hatását vegyük szemügyre. Mivel mind a négy részecskének azonos nagyságú, de páronként ellentétes előjelű a töltése, tökéletesen semlegesítik a taszító és vonzó hatásukat. A vizsgált térfogatot tekinthetjük egy térrácsnak, amelynek rácspontjai a részecskék, élei pedig a kiegyensúlyozott töltések erővonalai. Ez megfeleltethető egy sötét, feszültségmentes, teljesen rugalmatlan kristálynak, amely abszolút nullahőmérsékletű. Az élek hossza, vagyis két részecske közötti távolság meghatározza a vizsgált térfogat töltés és részecskesűrűségét. A két részecske közötti távolságot vegyük a maximumnak, vagyis a vizsgált térfogat részecskesűrűségét minimumnak.
Mivel feltételezésünk szerint a részecskék gravitációs töltéseket is hordoznak, amelyek negyvenkét nagyságrenddel (10^-42) gyengébbek az elektromos töltésnél, valamint ellenkező előjelűek az elektromos töltéssel, egy parányit lerontják azok hatását. De a továbbra is fennálló töltésszimmetria miatt, ez gyakorlatilag észrevehetetlen a térfogaton. Az aszimmetria megjelenése, vagyis az elektron és pozitron töltésénél 1836x nagyobb gravitációs töltésű Proton és Elton, már megváltoztatja a közöttük lévő él hosszát, amivel mozgást visz a rács rendszerbe. Létrejön egy alaprezgése a részecskéknek, amelyet tekinthetünk a fekete test hősugárzásának (2,7K), vagy kozmikus háttérsugárzásnak. Tételezzük fel, hogy a részecskék száma változatlan, de a rezgésük hatása, az eddiginek duplájára növeli a sűrűséget. Mivel abszolút hibátlan rácsszerkezetet még nem találtak a természetben, tételezzük fel, hogy a rezgő kristályunk is tartalmaz rács hibákat, amivel egy kissé inhomogénné válik a rezgés és ezáltal a háttérsugárzás. Ez további szimmetriasértési lehetőségeket biztosít a rendszer számára. Mivel az azonos gravitációs töltések vonzzák egymást a gyakoribb találkozás során megkezdődik a részecskék csomósodása, vagyis az összetett részecskékből álló anyag kialakulása. Ezúttal a szimmetriasértés abban nyilvánul meg, hogy három különböző típusúba kondenzálódnak. Az (e, p) és (P,E) stabil kötésű neutrínók, a tömegnélkülinek tűnő semleges anyag, amely nem csomósodik egymással. Az (e,P,p) és (e,E,p) típusú, instabil kondenzátumok gravitációsan taszítják egymást. A párokban stabil, elektromosan és gravitációsan kiegyensúlyozott képződmények nem vesznek fel és nem adnak le energiát a mezőkbe, vagyis nem gerjeszthetők. A vegyes elemi részecskékből álló képződmények, az atomok ideiglenes stabilitását, a magot az a kötőerő biztosítja, amelyet az elemi részecskéknek egy meghatározott sugarú ellipszispályára álló, meghatározott sebességű mozgása (multiplikátor) hoz létre. Ezzel létrehozza az objektum tehetetlen tömegét, amely az őt alkotó részecskék súlyos tömegének a kötésre fordított részarányával kevesebb (izotópok tömeghiánya). A stabilitás ideiglenessége meg azt jelenti, hogy egy bizonyos határig az objektum gerjeszthető, vagyis energia felvételére képes a mezőkből, amelybe más objektumok leadják fölös energiájukat. A gerjesztési határ átlépését, vagyis a multiplikátor szétesését a csillapodás, az energia mezőkbe történő leadása követi egy alacsonyabb szintű multiplikátor felépüléséig. A mezőkből kivont energia, ami a kondenzációra, felhalmozódásra, a kötésekre fordítódik, a leépüléskor visszasugárzódik a mezőkbe. Ami azt jelenti, hogy az elektromágneses és gravitációs mezők egymástól függetlenek és invariánsak. A mezők periodikus rezgése, mint energiahullámzás, a maximális gerjesztés és a gerjesztés nélküli állapot teljes spektrumát képviseli a rádiótól a gammasugárzásig. Ezzel párhuzamosan a gravitációs mező is a teljes spektrumán rezeg, de észlelésére, még technikai eszközeink nincsenek. A semleges neutrínók mintája alapján, csak az ideiglenesen stabil állapotokat, multiplikátorokat fenntartó rezgésszámok kvantumosak, mint „stabil” kötőerők, energiaszintek. Amikor a sűrűsödés általi tömegnövekedés, vagyis az egymást gravitációsan vonzó részecskék megfelelően nagy halmazokat (nebulákat) képeznek, a két anyagtípus halmazai távolodni kezdenek egymástól. Ami azt jelenti, hogy a fajlagos gravitáció, taszító hatása eléri, majd legyőzi az elektromosság vonzó hatását. Ez a parciális anyag sűrűsödések és ritkulások beindulása. A vizsgált téridő inhomogenitásának megnövekedése.
A továbbiakban egy parciálisan sűrűsödő-ritkuló, (e,P,p) típusú anyaghalmaz, a saját galaxisunk változásait vizsgáljuk. A további gravitációs összehúzódás létrehozza a stabil és instabil neutronokat, hidrogén izotópokat és hélium izotópokat tartalmazó felhőket. Ezek további összehúzódása, belső nyomásnövekedése belobbantja az első és második generációs csillagokat, amelyek felépítik az atomok ismert formáit egészen a vas megszületéséig. A csillagok által látható és egyéb fényjelenség, a részecskék kölcsönhatásából adódó energiahullámzás teljes spektrumának egy általunk észlelt szakasza.
Mivel a különböző elektromos töltésű elemi részecskék erősen vonzódnak egymáshoz (e,P), de a gravitációs töltésükkel taszítják is egymást, nem tudnak egymással összeütközni, csak bizonyos esetben egymáskörüli forgásba ragadni. Ez a hatás nem engedi a részecskéket szingularitásba tömörülni, ezért anyagot elnyelő fekete lyuk nem alakulhat ki. A részecske sűrűségnek azonban felső határa van a tovább már nem gerjeszthető, stabil neutronokból álló objektumokban, mint a neutroncsillag. Ez magával hozza azt, hogy a parciális sűrűséghatár elérése esetén a gravitációs tömegközéppontban nem gyarapodik tovább az összetartó erő és a részecskék a legnagyobb nyomás és hőmérséklet hatására robbanásszerűen, szupernóvaként szétszóródnak. Ennek során létrehozzák a vasnál nehezebb elemeket, amelyek az újonnan kialakuló lokális sűrűsödésekben alkotóelemként vesznek részt. A kötőerők kialakulásától kezdve, minden objektum mozgását az ellipszis és spirális pálya határozza meg. A természetben nem létezik egyenes vonalú egyenletes mozgás. Emberi beavatkozással, korlátolt méretű mesterséges pályán azonban jó megközelítéssel kialakítható. A természet által létrehozott legnagyobb stabil forgást felmutató objektum a galaxis, amely anyagtípusonkénti halmazokba tömörülve, és a sötétanyag halmazaiba ágyazódva kitölti az általunk vizsgált térfogatot, a világmindenséget. A legtávolabbi térbe és időben múltba tekintő ember, egy sötét falat, valamint homogén és irányoktól függetlennek tekinthető rádiósugárzást észlel, ami 2,7K hőmérsékletnek felel meg. Térben és időben kevéssel közelebb, megjelennek azok az objektumok, amelyeket csak az infravörös hősugárzásuk alapján érzékelünk. Tovább közeledve felfedezzük a röntgensugárzást és gammavillanást okozó objektumokat is, amelyek spektruma a nagy távolság miatt a vörös felé tolódott, vagyis alacsony hősugárzásnak felel meg a detektáláskor. Ahogy közeledünk térben és időben fénylő galaxisok homogén halmazait látjuk. További közelítéssel már az egyes csillagok is láthatók, amelyek kibocsátott spektrumából megállapítják a hőmérsékletét, távolságát, tömegét és anyagösszetételét a csillagászok. A saját csillagunk fénye már elvakít bennünket, hősugárzását a bőrünkön érezzük. A körülötte keringő bolygók közül többet, éjszaka szabad szemmel is látunk. A napfény holdról történő visszaverődése bevilágítja a sötét éjszakát.
Ezzel a térben és időben való közelítéssel nem vettük figyelembe az égi objektumok egymáshoz és hozzánk viszonyított mozgását. Ugyanakkor felénk közeledve csökkent az aktuális objektumok fényének vörös felé tolódása. Ha ezt a képzeletbeli közelítési folyamatot a vizsgált térfogat felénk történő metrikus zsugorodásának tekintjük, akkor az összes objektumokat közeledőnek találjuk. Ha viszont tőlünk távolodónak tekintjük, akkor az objektumokat is távolodónak. A térben és időben egyre távolabb levő, de a változatlan térfogatban sajátmozgást végző objektumokhoz is koordináta rendszer köthető, amelynek origójából ugyanezt az extrapolációt elvégezhetik az ottani megfigyelők. A végtelen univerzumból kiválasztott hasonló méretű térfogattal, hasonló megállapításokra jutnának. Egy megfigyelő-központú szemléletmód téves következtetése eredményezi az univerzum és objektumainak egy pontból történő gyorsuló tágulását (Big Bang). Az anyag megmaradásának értelme az, hogy nem semmisíthető meg. Ami azt jelenti, hogy mindig volt, van és lesz örök mozgásban és változó sűrűség eloszlásban.
A végtelen sűrűségű és hőmérsékletű anyagnak, egy minimális térfogatból gyorsulva kitáguló és gravitációsan sűrűsödő univerzuma, matematikailag korrektül modellezhető, de szerintem nem jól illeszkedik a fizikailag tapasztalható valósághoz.
