Az ismeretlen dimenziókból felbukkanó világmindenség.
Mint ahogy a fizikai valóságnak a feltárása, úgy az emberi elme működésének a megismerése és kutatása sem fejeződött be a tudomány számára. Az eddigi ismereteink alapján azonban megállapítható, hogy a kauzalitás és a dialektika fogalmai fontos szerepet játszanak elménk számára, az ismereteink megszerzése és megőrzése szempontjából. Az ok nélküli spontaneitás, vagyis a véletlen kényszerű és tényszerű elfogadása, valamint egy állításnak, a tagadásával történő megerősítő ellenőrzése, vagyis a ténymegállapítás, a racionalitás, az ésszerűség alapját képezi számunkra. Vannak azonban olyan fogalmak, mint például a végtelenség, amely túlterjeszkedik az ésszerűség általunk kijelölt és elfogadott határain. Az emberi elme jól kiismeri magát a tól-ig szélső értékeinek birtokában, a korlátozottság birodalmában. A végtelenség fogalmára többféle definíciót is alkottunk, hogy azt az ésszerűség keretei közé szoríthassuk. ( Pl. +végtelen, -végtelen...) A végtelenség lényege, szubsztanciája azonban semmiképp nem korlátozható, mert az abszolút szabad. Ahogyan a végtelen lehetőség sem korlátozható, mivel kiváltó ok nélkül is megvalósulhat egy-egy lehetőség a véletlen sok közül. A véletlenül felbukkanó, megvalósuló lehetőség, a valós és véges dolgok mennyiségének és minőségének gyarapodását is eredményezheti. Ezeket a felbukkanó (emergens) dolgokat is új ismeretekként, az ésszerűség határai közé próbálja erőltetni az elménk, vagyis megérteni és definiálni törekszik azt, ami teljesen új a számára. Ez a megtanulási folyamat, azonban nem minden esetben és nem mindenkinél befejezett és eredményes. Szerintem az emberek ebben a határok közé szorító képességben, vagyis az új ismeretek ésszerű befogadásában és feldolgozásában különböznek leginkább egymástól. Ebből fakadóan sosem lesz egyetértés az emberek között az objektív valóság tényszerű, konszenzus alapú megítélésében. De ha tényként elfogadjuk ezt a megállapítást, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy a tudományos gondolkodás művelői az átlagos emberétől eltérő, a maguk által létrehozott ésszerűségi kereten belül tevékenykednek. Ezek közé tartozik a matematika, mint axiómatikus és a fizika, mint szenzitív tudományok.
A tudomány elfogadott kutatási módszerei közé tartozik a redukció, vagyis az összetett dolgok egyre kisebb elemi részeikre való bontása, az összetevőik beazonosítása céljából. Ezzel a kintről befelé hatoló módszerrel eljutottak olyan parányi részecskék kimutatásához, mint az atomok, a protonok, neutronok, kvarkok, leptonok és bozonok, amelyek az eddig megismert fizikai anyag összetevőinek számítanak. Az SM elmélet kiteljesítése érdekében, a tudósok feltételeznek olyan energia és anyagfajtákat is, amelyek még a sötét homályba merülnek a kutatók szeme elöl. Ezek kísérletekkel történő kimutatása és beazonosítása, szinte lehetetlennek tűnő feladat a fizikusok számára. Ami azt is jelenti, hogy elérkeztek egy olyan határhoz, amelynek átlépése, kibővítése meghaladja a mai fizikát művelők képességeit.
A metafizika, az elméleti és kísérleti fizikán túli, vagyis a nem érzékelhető, észlelhető és megmérhető valóságot próbálja feltárni. A metafizikusok is logikai következtetések és intuitív előfeltételezések által próbálják modellezni, az ésszerűség keretei közé illeszteni azt, amire a tudomány képviselői nem vállalkoznak, mert a hatáskörükön kívülinek tekintik. A metafizika, jelenleg a filozófia tárgykörbe sorolható, ahol a gondolatkísérletek alkalmazása elfogadott módszer. Egy gondolatkísérletnek a követelménye az, hogy állításai következetes és hihetők legyenek. Vagyis beleférjen az átlagember ésszerűségi keretébe. Az állítások bizonyítása vagy cáfolása, ennek megfelelően az adott ésszerűségi keretben végezhetők.
A metafizika ésszerűségi keretének azonban, körül kell foglalni a fizika ésszerűségi keretét, mivel az túlterjeszkedik rajta. Ebben a körbefoglalásban a megszorító tényező a hit ereje, vagyis a hihetőségnek a mértéke, mérőszáma. Mi emberek, erősen rá vagyunk szorulva a hitre, mivel praktikus okokból nagyon sok ésszerűnek tűnő állítást elfogadunk, azoknak folytonos és tételes bizonyítása nélkül. Ezért a hihetőség mértékét a bizonyítás nélküli elfogadások száma devalválja. Mivel a fizika csak a bizonyítható és bizonyított állítások elfogadását engedélyezi, ezért önkorlátozóan szkeptikus a hihetőséget illetően. A metafizika azonban megengedi a hihetőség mértékének növekedését a bizonyíthatóság rugalmasabb kezelésével. Ez a metafizikai rugalmasság teszi lehetővé, hogy a fizika amúgy merev ésszerűségi kerete alkalmas időben kitágulhasson. (paradigmaváltás)
Vannak olyan matematikával megalapozott feltételezések, ésszerű elméletek, amelyek fizikai kísérletekkel és műszerekkel nem kimutathatók, mint pl. a szuper szimmetrikus húrelmélet. Az elmélet szerint a Planck hossznál is rövidebb energiahúrok rezgési modusai alkotják az elemi részecskéket, amelyek aztán az összetett anyagot, a bozonokat és fermionokat alkotják. Az elmélet, tipikus esete a metafizika területére történő kalandozásnak.
Egy metafizikai feltételezés részemről az, hogy az elemi energiahúrok egyben térforrások és térnyelők funkcióját is betöltik. Ha egy darab húr felcsavarodott, ergo pontszerű, kimutathatatlan állapotban van, akkor szerintem térnyelőként funkcionál. A kitekeredő és rezgő húr pedig, térforrásként és egyben a rezgési modusának megfelelő elemi entitásként (részecskeként) viselkedik. Ha az említett elmélet szerint feltételezett 11 dimenzióból 3 térdimenziót, úgymint az eukleidészi tér forrásaként működő húrt érzékelünk, akkor a felcsavarodott, nem érzékelt dimenziók térnyelőként funkcionálnak. De a metafizikának köszönhetően feltételezhetünk olyan további, rejtett módon kiterjedt dimenziókat is, amik plusz térforrásokként és még nem azonosított anyagként az ismert 3D térben rejtőznek. Energiájuk egy része pedig az ismeretlen sötét energiát képezi, amely az univerzum gyorsuló tágulását okozza.
Az éppen felcsavarodó elemi húrok, mint az aktív térnyelők, vonzó hatást gyakorolnak a rezgő húrokra, a környezetükre. Az éppen kitekeredő húrok, mint az aktív térforrások, taszító hatást gyakorolnak a környezetükre, kitágítva a teret. Az ismeretlen ideig aktív, illetve passzív tárforrások és térnyelők képezik a dinamikus téridő struktúrát, amely az ismert és ismeretlen anyagot állandó mozgásban tartja. A globális, végtelen téridőnek vannak olyan lokális tartományai, amelyek a tágulás, vagy éppen a zsugorodás állapotában vannak. Azokat a lokális tartományokat, amelyekben értelmes megfigyelők is vannak, univerzumnak nevezzük. Egy tágulásban lévő univerzum megfigyelői, logikusan következtetnek arra, hogy világuk egy szinguláris pontból, mondhatni a semmiből keletkezett. De véleményem szerint csak a húrok végesen sok darabja csavarodhat fel szingularitást megközelítő pontba, (például fekete lyukká) a végtelen téridőt képező húrok azonban nem.
