Ha egy szimulált univerzumban, a Mátrixban élünk, akkor a szabadnak vélt akaratunknak is programozottnak kell lenni. A determináltságot csak a teljes programozott rendszerben keletkező hiba, egy tervezetlen (véletlen) esemény szakíthatja meg. Ezt a hibát, a szimuláció alanyai olyan paranormális eseménynek tekintik, amire nincs racionális magyarázatuk. Egy szimulációban a spontán felbukkanó ésszerűtlenség olyan hibának számít, amit csak egy rendszeren kívül álló operátor, a rendszer gazdája javíthat ki. Aki a szimuláció alanyai számára legfeljebb egy transzcendens létező, az Isten. (Vagyok, AKI vagyok) A rendszergazda számára viszont, a szimuláció és annak szereplői a virtuális létezők. A valóságkép relativitásának szempontjából döntően az számít, hogy mit tekint valós, és mit virtuális „álláspontjának” a tudat. Történetesen azon, hogy a szimulációban, vagy annak alkotójában van a tudat (anyagtól elkülönült), vagy szubjektív státuszban. Egy determinált valóságban a tudat szerepe a programjára korlátozott, míg egy véletlenekkel terhelt valóságban, állandóan új kihívásokkal kell szembenéznie.
Felmerül a kérdés, hogy az evolúció programozható, vagy sem? A „spontán” mutációk következményeit, mint utólag felülírt részprogramot, talán lehetne egy ideig szimulálni, de a különböző időbeli és térbeli felbukkanásokat már nem hiszem. Mivel egy (kauzális) lineáris folyamatot, nem lehet véletlenszerű módon feldarabolni és összekeverni úgy, hogy az az ésszerűség keretei között maradjon. Erre talán, csak a fraktáldimenzió ad lehetőséget bizonyos keretek között, mivel az elágazásokban keletkező ismétlődéseknek, ott is paramnézia, (déjá vu) lesz a következménye. Hiába minden programjavítgatás, az entrópia növekedése káoszba sodorja a legrendezettebb valóságot és annak szimulációját is. Az idő és a tér, vagyis a téridő, egy állandó színpadja annak az előadásnak, aminek szereplői és nézői is vagyunk egy rövid epizód alkalmával. Függetlenül attól, hogy valós, vagy virtuális az, amit a tudatunk tükrében látunk.
