A folytonosságról
A Newton által megalkotott matematikai eljárásnak, a differenciálszámításnak is alapja a folytonosság. Azonban a folytonos tér értelmezése csak diszkréten, vagyis térdimenziókként lehetséges. Ehhez minimum háromra van szükségünk. Mivel kiderült, hogy a folytonos tér nem statikus, hanem dinamikus és állandó mozgásban van, ennek értelmezéséhez az időre is szükségünk van. Az idő nem más, mint a periodikus, vagy ciklikus mozgások számbavételén alapuló kelléke, a folytonos mozgás feldarabolásának.
Mi van akkor, ha a folytonos tér egyenes dimenzióinak meggörbüléséből származik mindaz, ami a világmindenséget alkotja, vagyis az anyag-energia? Ami ha folytonos, annak feldarabolására is kell, hogy legyen egy kellékünk, még pedig a geometria, ami a térdimenziók meggörbítése, zsugorítása, majd pontszerűvé eliminálása.
Felmerül a kérdés, hogy e kellékek az idő és a geometria, az értelmes elme szüleményei, vagy már egy meglévő, de rejtett adottsága a folytonos és mozgásban lévő téridőnek, amit majd az értelmes elmének kell felismerni és felhasználni? Tehát az a legfőbb kérdés, hogy maga a valóság, vagy az elme szüleménye mindaz, amit tapasztalásnak nevezünk?
Mivel a folytonosságot, a végtelenséget nem lehet személyesen, egyénenként megtapasztalni, szükséges a differenciálás, a darabonként való értelmezés, és az egymáshoz való viszonyítás. Ahogyan már egységesnek kezeljük a téridőt, mint az abszolút lét alapját, a viszonyítások valós tárgyát, úgy egységesnek kell kezelnünk a relatív tapasztalatok tárgyát és tapasztalók alanyát is, mivel a közös folytonos alapból differenciálva származnak ők is.
Még egy fontos kérdés, hogy ki, vagy mi végzi el ezt a differenciálását a téridőnek, ami a relatív tapasztalókat eredményezi?
Planck szerint a fény intenzitása nem csökkenthető le tetszőlegesen kicsi mértékben, hanem van egy legkisebb energiaadag, amely arányos a frekvenciával: E = h·f, amelyben az impulzusnyomaték dimenziójú állandót, (h) róla nevezték el. De mi van akkor, ha a Planck állandó, csak egy Lagrange féle szorzótényező, egy multiplikátor, amely egy olyan téridőben lokálisan állandósult folyamatnak a leírására, megnevezésére szolgál, amit a folytonosságból való látszólagos „kiszakadásának”, vagyis elemi részecskének tekintünk?
A térnek a görbületlen, és a végtelen nagy görbületű, az úgymond szingularitás közötti, minden lehetséges állapota, egy végtelen skalártér, a Minkowski féle 4D téridő, amelynek struktúrája adja ki a mozgásnak és az információnak felső határát megszabó sebességet, a fénysebességet. Ez a sebesség egyben a kölcsönhatások terjedési sebességének is felsőhatárt ad, elválasztva az okot az okozattól. A Riemann geometria, mint kellék, már nem csak az eseményekkel, hanem azok fizikai tárgyával is foglalkozik, a már alapvetően görbült téridőben.
A lokálisan rezonátorokká dermedt fénysebességű forgást, nevezzük töltéssel rendelkező anyagi részecskéknek, míg a közöttük fellépő fénysebességgel terjedő hatást mezőknek, más néven elektromos, mágneses, gravitációs „térnek”. A lokálisan kialakult „részecskék” között vannak időben hosszan kitartók, úgynevezett „megmaradók” és vannak rövid életűek, amik a részecskék csomósodásban és a szétbomlásban játszanak szerepet. Az egyszerűtől a kaotikusan bonyolultig terjed a dinamikus téridő, lokális anyaggá szerveződése, amelynek van egy kitüntetett létformája is, az élő struktúra, amelyre az önfenntartó rendezettség, a rendszeresség, a tudat és az értelem jellemző. Ezen a struktúrán, csak a „véletlenszerűen” bekövetkező apró megváltozások a mutációk, valamint a környezethez való hosszas alkalmazkodás változtatnak, amit ma evolúciónak nevezünk. Az evolúciót, tekinthetjük egy olyan kelléknek is, ami az élet folytonosságának differenciálására szolgál. Az értelem, viszont az a kellék, amely az információ folytonosságának differenciálását szolgálja.
