A szingularitás szó szerinti jelensége kivételes, különlegesen viselkedő, szabálytalanságot mutató. Tegyük hozzá, hogy valami. Valami, ami eltér az általunk felállított, ismert szabályoktól. Például az általunk készített matematikai függvények szabályaitól. Ebben a szinguláris pontban az értékek végtelenné, vagy nullává változnak.
A szingularitásnak tehát, tulajdonsága van. Mégpedig az, hogy nem úgy viselkedik, amit elvárunk tőle. Egy valami bizonyos, hogy kiterjedés nélküli pontként, vagy különlegesen viselkedő helyként jelölik meg. Ez arra enged következtetni, hogy van a világmindenségben kiterjedés nélküli „hely”, mégpedig a fekete lyukak belsejében. Ez lehet egy statikus kiterjedés nélküli pont, vagy forgása esetén forgási ellipszoid. Vagyis egy kiterjedt objektum, ami saját helyet, térfogatot képez a fekete lyuk belsejében. A fekete lyukaknak van esemény horizontja, amin belül található a nagytömeget viselő objektum, amiről nem távozhat a fény, mivel a fénynél is nagyobb szökési sebességre lenne szüksége. Ezt a helyet nevezik úgy is, hogy a téridőben lévő lyuk.
„Az ősrobbanás kozmológiai modellje szerint, a világegyetem a születése pillanatában egy gravitációs szingularitást tartalmazott.”
Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy végtelen nagy tömeg, vagy annak megfelelő energia összpontosult egy helyen. Az még vita tárgya lehetne, hogy kiterjedés nélküli pontban, vagy egy szferikus helyen. Mivel az elmélet szerint ez a hely nem nulla energiát tartalmazott, a megnyilvánulása előtt, kiterjedésével, a mozgással hozta létre a teret és az időt is, amit ettől veszünk, vehetünk számításba. De hogyan lehet a végtelen teret és időt, mint kontinuumot számításba venni?
Mivel aminek kezdete van, annak egy vége már van, még ha a másik nem ismert, akkor is. Adódik az a lehetőség, hogy a kezdőponthoz illesztünk egy megadott egységű mérőeszközt, de ilyenünk nincs. Az idő „órájának” indulásánál sem voltunk ott, hogy elindítsunk egy saját órát. A térnek és az időnek általunk feldarabolására már vannak mérőeszközeink, de ezekkel csak a már nem kontinuum tér és idő mérhető meg.
Amennyiben az ősrobbanás egy szinguláris pontból kiinduló tér-idő kiterjedés, egy buborékfújás, akkor ez kívülről nem figyelhető meg, csak fejben szimulálható. Ha a végtelen energia a megnyilvánulással, kiterjedéssel végtelen teret és időt eredményez, ez még egy szimulációval sem mérhető meg. Kapunk a statikus szingularitásból, egy dinamikust.
Más úton kell közelíteni problémához. A végtelen energiát, osszuk szét végtelen sok, de véges adagokra. Ekkor végtelen sok energiaadag, egyenként véges értékű energiát jelent. Ha ezek statikus állapotban vannak, akkor nem képeznek teret és időt magukból, csak a megnyilvánulásuk során. Ha mondjuk, egyazon pillanatban nyilvánulnak meg, akkor egy végtelen kiterjedésű diszkrét elemekből álló struktúrát képeznek, amíg az adagok energiája kitart az adott időig, majd összeomlik a struktúra. Ha azonban nem egyazon pillanatban nyilvánulnak meg az energiaadagok, hanem véletlenszerű folyamatként, akkor a folyamat lesz végtelen, az energiaadagok és a tér-időadagok, pedig végesek, de végtelen számúak. Ez már egy végtelen kiterjedésű, végtelen idejű, diszkrét elemekből álló dinamikusan vibráló struktúrát képez. Ez lesz a diszkrét elemű téridő, ami még mindig nem mérhető meg az ember által készült eszközökkel. Kell még valami, amihez lehet viszonyítani. Ez lesz az anyag, ami ebből a végtelen energiából kicsatolt véges mennyiségű energia transzformátum. Erre már érvényesek lesznek a szabályaink, mert nem nulla és nem végtelen, amit megmérünk. Talán még a Planck távolságnál és időnél kisebb méreteket is. Háttérbe szorítottuk a szingularitást, kijelöltük az anyagi univerzumot, mint részhalmazt a végtelen halmazban. Már csak a kvantum gravitációt kell a téridő-kvantumokkal összepasszítani, a Planck tömegnél kisebb értéket megtalálni.
