A Logosz szoftvere és hardvere
A káosznak és a rendnek két elkülönült definíciója, a végtelen lehetőség fogalmában egyesül, egylényegű potenciává, hiszen minden létező belőle fakad.
A valóság végső alapja, a végtelen „sok” lehetőség, melyet tekinthetünk a térben és időben nem korlátozott, mindentudás és mindenhatás eleven káoszának. Ebből a Káoszból felbukkanó attraktor, a nagy vonzó, amely az első káosztól elkülönült, megvalósult létező, amit mi Logosz néven illetünk.
A Logosznak, mint a logikus Nagy léleknek az a feladata, hogy a Káoszból bevonzott lehetőségekből megteremtse a Kozmosz rendjét, amelynek tükrében felbukkan majdani képmása, a Kozmikus Ember. Mivel csak ebben a kozmikus tükörképben, a teremtményében ismeri fel önmagát, és létének értelmét.
Elsőként megalkotja szellemi termékét, a nagy szoftvert, a Kozmosz programot, amely tartalmazza az anyagi megvalósulásnak, a „hardvernek” legapróbb részleteit is. A program azzal indul, hogy legyen, vagyis az „ige” kiárasztásával. Ezzel megszületik a véges térbe és időbe vetettség, amely magába foglalja a Kozmoszprogram lefutása során keletkező, majd elenyésző dolgokat.
A tér-idő létrejöttét követi az anyag elemi részecskéinek megalkotása, melyek építő kockái lesznek a „hardvernek”, a fizikai világnak. Ezután megszületnek a fényadó csillagok, amelyek alapvető termelőegységei a Kozmosz felépítésének. Ezekben készülnek azok az összetett anyagok, amelyek a bolygókat és egyéb kozmikus testeket, a „modulokat” alkotják. Majd az anyagi struktúrák sokasága két főcsoportra, az élőre és élettelenre osztva fejlődik tovább. Az élőt, a biológiai programok vezérlik a megvalósulás felé, a fizikai egyensúly ellenében. Az élettelent azonban csak a fizikai program vezérli a legkisebb hatás, a fizikai egyensúly elérése felé.
Azt a fejlődési folyamatot, mint egy az élőkre írt alprogramot, az evolúciónak nevezzük. A biológiai evolúció, mint a Kozmosz program kitüntetett fontosságú eleme, rengeteg mellékterméket is eredményez, amelyek nyersanyagként újra hasznosítva, visszakerülnek a továbbfutó, elágazó folyamatokba. Az állati ösztön és önfenntartó képesség megjelenése, még kevés volt ahhoz, hogy benne felismerje magát a Logosz. Az evolúció során kifejlődő Ember rendelkezik olyan szellemi képességgel, amit más kontextusban léleknek is nevezünk. Az emberi lélek, olyan attribútuma lesz a Kozmoszprogramnak, amely már kompatibilis a Logosszal. Így tehát a Kozmikus Ember ideája méltó arra, hogy azt tükörképének tekintse a Logosz. Amikor kitekintünk csillagos égboltra, a Kozmoszprogram hardvereit látjuk. Amikor az Emberi lélek rejtelmeit kutatjuk, akkor azt a szoftvert elemezzük, amely az egyéni testünk hardverén is üzemel. Ha az egyéni lelek nem is, viszont az emberiség közös lelkisége már felér azzal, amit a Logosz képmásnak tekint. Ez az, ami teremtő erővel is rendelkezik, amely méltó társa lehet a Logosznak, amit egy Istennek is felfoghatunk.
A realizmus alapvetése az, hogy a valóság akkor is létezik, ha nincs tőle elkülönült tapasztalója. Az idealizmus alapvetése az, hogy teremtő nélkül nem lehet teremtmény sem. Az egylényegűség jelentheti azt is, hogy az a többlényegűségből, vagyis a Káoszból válik ki, de úgy is értelmezhető, hogy az egylényegű Rend, osztódik fel soklényegűvé, káosszá.
A rendet is szimbolizáló Logosz olyan szellemi, öntevékeny, élő létező, amely még a véges létező, legkisebb téridő kvantumnál is végtelenül kisebb, avagy végtelenül nagyobb, hiszen nincs a térbe és az időbe bekorlátozva. Az Univerzum valósága a bizonyíték Isten létére, mert a teremtés, (ősrobbanás) nélkül, csak a Káoszban felbukkanó Logosz létezne a végtelen lehetőségben való hit okán.
A Logosz, vagy Isten Kozmosz programja egyidejűleg tartalmazza a szellemi, lelki, erkölcsi törvényeket és a fizikai, biológiai törvényeket is. Mind ezt úgy, hogy az evolúciós „alprogram” szelektálja szét, csoportosítja össze és csomagolja be egy-egy létformába őket. Ezzel egyidejűleg hozza létre az entitás szoftverét és hardverét, amely térben és időben behatárolt, véges.
Az anyag „viselkedését” a fizikai egyensúly felé haladás, a hatás elv határozza meg.
Az élő viselkedését, a fizikai egyensúly ellenében végzett munka hatásfoka határozza meg, más szóval az élni akarás.
„egy létező akkor tekinthető végső valóságnak, ha egyetemes és lételméletileg visszavezethetetlen végső elvet képvisel.”
Tehát a végtelen lehetőség, az egyetemes végső elvi és fizikai alap, a létező számára. A lehetőség feltétlenül van, míg a létező, bizonyos feltételekkel, lehet a valóság megtapasztalója is.
