Mottó: A fantáziánkat ki kell önteni egy alkalmas „felületre”, ahol az elpárologhat, vagy valami kicsapódjon belőle.
Az ontológia, avagy lételmélet tulajdonképpen a van és a nincs, kérdésével foglalkozik.
Akinek van valamilyen érzékszerve, az érzékeli azt, hogy a létezők közé sorolható. Az, hogy van, azt jelenti, hogy valamilyen tulajdonsággal is rendelkezik. Vajon a lét és a létezés között van-e tulajdonságbeli különbség? A van-ás és a létezés különbözik–e valamiben?
Szerintem van különbség, mégpedig abban, hogy a létezés dinamikus, vagyis a tulajdonságbeli különbséget a saját-mozgás jelenti. Ami van, annak nem szükségszerű, hogy mozogjon is. Ellenben ami létezik, az már nem lehet mozdulatlan. Még az Ősrobbanás elmélet követői is elismerik, hogy a világmindenség létezése, a vákuumfluktuációnak, a (téridő-kvantumok) mozgásának a folyománya. A végtelen nagy, vagyis meghatározhatatlanul nagy értékű potencia-erő mozdulatlan, megnyilvánulatlan állapota részemről egy feltevés, ezért nem a LÉTEZŐ, hanem a VAN kategóriába sorolható.
Ez azonban csak feltételezhető és elhihető addig, amíg a megnyilvánulása, „a létezése” be nem következik. Ehhez azonban feltételezni és hinni kell azt is, hogy a SEMMI egy tulajdonságok nélküli, nem van, és nem létezik, a NINCS kategóriája. Mivel a semmi tagadója annak, ami tapasztalhatóan létezik, a még nem tapasztalható dolgokat is könnyen a semmi, a nincs, kategóriájába soroljuk, a van, létezik kategóriák helyett.
Ezzel oda jutunk, hogy egyaránt hinnünk kell, a van és a nincs kategóriákban. A létezés kategória azonban a mozgások tapasztalása által igazolást nyújt számunkra. Ez azt jelenti, hogy mozgás abszolút, a mozdulatlanság, pedig relatív, viszonyításhoz kapcsolódik. (Abszolút mozdulatlan pontot, „objektumot” még nem tapasztaltunk.)
De mi van akkor, ha van olyan mozgás is, ami nem tapasztalható a számunkra, vagyis van olyan létező is, amit nem tapasztalunk, vagy talán soha nem tapasztalhatunk meg a képességeink hiányában? Megint csak a hitre van szükségünk ahhoz, hogy feltevéseink ne okozzanak dilemmát, ellentmondást. Vannak olyan vélemények, hogy a tér és az idő nem valós létezők, csupán az érzékeink, a tudatunk virtuális kivetülései, olyan elmeszülemények, amik a tapasztalás pótlására, kiegészítésére szolgálnak. De mivel a „virtuális idő” is dinamikus és a „virtuális térről” is kiderült, hogy az is, mivel gyorsuló annak kiterjedése (univerzum tágulása), részemről a „virtuális LÉTEZŐ” kategóriába sorolhatók.
A tapasztalatok szerint, a létező dolgok mozognak, kitágulnak, majd összezsugorodnak, ritkulnak és sűrűsödnek. Maga az univerzum is kitágulási fázisban van, amiből arra is következtethetünk, hogy majd valamikor zsugorodni fog. A kérdés csupán az, hogy a valós, vagy virtuális térben és időben?
Ha gondolatban lemegyünk a Plank méretek alatti feltételezett mikrovilágba, és azzal a feltevéssel élünk, hogy a tér-idő kvantumos, ami szintén kitágul, majd összezsugorodik egy mozdulatlan pontszerű potenciába, még mielőtt elérné a számunkra érzékelhető mérethatárt, ami 10−33 centiméter. Az időtartam, ami ez alatt eltelik, a téridő-kvantum saját ideje, szintén jóval kisebb, mint az „elvileg” érzékelhető Planck idő.
Azonban megszámlálhatatlanul sok, végtelen számú téridő-kvantum egzisztál a saját idejét nem a többivel egyidejűleg (szinkronban) letöltve. Viszont, ebben a végtelen nagy halmazban lehetséges, talán szükségszerű is, hogy legyen egy olyan zárt részhalmaz, amelyben a kvantumok azonos időben (szinkronban) születnek és halnak el. Amennyiben az, a priori potencia, valamint a mozgási energia nem veszhet el, amitől a téridő-kvantumok létezésben vannak, majd az úgynevezett „mini-szingularitásokba” tömörülnek, akkor az érintett egyidejű zárt halmaz átalakul virtuálisból valóssá, átminősül a halmaz energiája anyagi elemi részecskékké, amelyeknek a sajátideje már meghaladja a téridő kvantumokét. A kiterjedtsége eléri az érzékelhető hatáskeresztmetszetet, vagyis meghaladja a Planck távolságot.
A diszkrét elemekből álló téridő halmazból, inherens módon, belső tulajdonság alapján bukkannak elő az anyag elemi részecskéi. A kvantumvákuum, mint a fluktuáló diszkrét téridő, ha kölcsönadja energiáját az anyagnak, akkor az idővel lebomlik téridő kvantumokra, majd potenciapontokra mini-szingularitásokra, ami van. Majd amiből mozgási esemény, létező téridő-kvantum lesz.
A mini-szingularitás elgondolása abból ered, hogy a végtelen nagy potencia, a munkavégző képesség léte nem valószínű, hogy egy pontban, azaz egy darab „mega” szingularitásban mozdulatlanul a (semmiben) van. Ha viszont végtelen sok mini-szingularitásban, „több helyen”van elosztva, akkor a nem egyidejű megnyilvánulások során, a dinamikus fluktuációjával a „megújuló létező téridőt”, és a „kimeríthetetlen” vákuumenergiát jelenti számunkra.
A diszkrét téridő halmaz szinergiával, egyidejűséggel rendelkező részhalmaza,(vagy halmazai) pedig az alapanyagot az elemi részecskéket szolgáltatják a létezők számára. Az anyag további szerveződése, rendszereződése, pedig életjelenséget, tudatosságot, az értelmességet, a szabályokat és azok követését, a rendet eredményezi. Így lesz a virtuálisból valós, a téridőből Univerzum, a Káoszból Rend.
