A mechanikai hullámok közegben terjedő állapotváltozások, amelyek egy fix pont körül rezegnek. Egy közegen belül, a hullámterjedésére párhuzamosan történő longitudinális rezgések, (összenyomódás/kitágulás) képezi a hanghullámot. A vízfelszín hullámzása esetében két különböző halmazállapotú közeg határán, a hullám amplitúdóját a két közeg határának le és fel-irányú mozgása adja, miközben a hullámhegy vízszintesen halad. A vízhullám interferenciája estén oldalirányú, vagyis transzverzális összetevője is lehet a vízhullámnak.
Az elektromágneses hullámok, transzverzális hullámok, amely a haladási irányára merőleges elektromos és mágneses térerősség vektorok periodikus váltakozása, amely vektorok egymásra is merőleges irányúak. Ennek egydimenziós „eredője”, egy spirálrugóra hasonló lineáris vonal. A kvázi kétdimenziós síkban, egy középponti forrásból kiinduló, köralakban szétterülő „felület”, ami az amplitúdók, a kitérések miatt vastagsággal rendelkező „korongnak” tűnik. A háromdimenziós térben, felfúvódó gömböt formál, aminek felülete a mindenirányú kiterjedés frontvonala. Egy darab szabad részecske által kibocsájtott sugárzás által szállított energia, az távolság (R) négyzetével arányosan csökkenő. A hullámhossz megnyúl, a frekvencia, a szállított energia csökken, vagyis a nulla Kelvin felé irányulva, az energia „felszívódik” a téridőben. Mivel az energia megmaradó mennyiség, a forrásban jelenik meg újra úgy, mint a részecskék töltésének megmaradása. Az elektromágnesség esetében, a téridő csak a nem látható háttér, az energiatartály, a nullponti energia szerepét tölti be.
A gravitáció esetében azonban a téridőnek van elsődleges szerepe, az anyagi tömeggel való kölcsönhatás miatt. Az elemi részecskék elemi tömege is egyféle töltésmegmaradás eredménye, az elektromossághoz hasonlóan. A tömegnek szintén a téridő az energia forrása. A tömeg azonban a gravitációs hullámokon keresztül veszíti el az energiáját, a téridő gyurmázásával. Mivel a gravitáció is c-vel terjed, és a távolság négyzetével arányosan veszít a hatásából, a téridőben lévő görbületek kisimulása veszi fel az energiát, növelve a gravitációs potenciát. Ez a potencia az, ami az elemi részecskék gravitációs töltéseikben jelentkezik újra, vagyis a forrásokba.
A gravitációs hullámok is transzverzális hullámok. Az elektromágneses hullámokhoz hasonlóan a gravitációs hullámok is két egymásra merőleges polarizációs állapottal rendelkező kvadrupólus hullámok. A hullám hatása abban mutatkozik, hogy a haladására merőleges egyik téridő-koordinátatengely mentén a távolságok megrövidülnek, a rá merőleges másik koordinátatengely mentén pedig meghosszabbodnak. Az idő koordinátája, a gravitációs hullám haladási irányával párhuzamos. Ebből adódik az idő dilatáció a nagytömegű objektumok látszólagos eseményhorizontjához viszonyítva. A diszkrét elemekből álló téridő struktúrája nem deformálódik jobban, mint amit a fluktuációja okoz. A struktúrában kialakuló hatásvonal, a hullámok haladási pályái görbülnek, amelyek befolyásolják a tömeges testek mozgását.
A gravitáció kvantuma az elemi részecskék gravitációs töltéseiből eredően, a proton tömege osztva az elektron tömegével: mp/me = 1836, ebből az egyetemes gravitációs állandó G=g2 /4 pi.
A kétféle típusú elemi töltés aránya: elektromos/gravitációs mP = 0.966∙10+21, vagyis az elektromágnesség jóval erősebb, mint a gravitáció. Azonban az elektromosan semleges és gravitációsan semleges neutrínókban, és az elektromosan semleges nagytömegű objektumokban, kozmikus méretekben kiegyenlítődik az arány, vagyis az egyensúly, a legkisebb hatásra és a legnagyobb entrópia felé irányul. .
