Minden lehetséges

Mi is valójában a hő?

 Az univerzum egy nagyon érdekes és különös hely, mivel a 95% kitevő észlelhető anyagtól mentes terében dermesztő a hideg, ugyan akkor a kis lokális helyre koncentrálódott, a gravitáció által egybevonzott látható anyag, nagyon forró tud lenni. Lásd a Napot és a többi csillagokat. Azonban a hőmérsékleti skálának még nem ismert a felső határa. A fizikusok és kozmológusok szerint, az ősrobbanás pillanatában végtelen magas hőmérsékletű és nyomású volt az anyagkezdemény, amely a ma látható univerzummá tágult. A fizikusok azonban meghatározták az univerzum hőmérsékleti skálájának az alsó határát, ami 0Kelvin, avagy -273˙Celsius. Ez a határ viszont fizikailag nem elérhető, csak jól megközelíthető, mert abszolút mozgásmentes, ergo hőtől mentes test, vagy közeg nem létezhet az univerzumban. Felmerül a kérdés, hogy akkor miért ilyen hideg 2,7 K az univerzum manapság mért átlagos hőmérséklete? A válasz az, hogy korábban kisebb volt az univerzum kiterjedése, sűrűbb és gyorsabb mozgású volt az anyaga, ezért melegebb az átlag hőmérséklete. Ebből meg az következik, hogy ma tágul a tere, ritkul az anyaga, lassul a mozgása és lehűl a hőmérséklete. Az univerzum jövőjére vonatkozó előrejelzések a hő-halál bekövetkezését jósolják.

A legfrissebb mérések szerint, az univerzum tere már egy ideje gyorsulva tágul! Viszont a gravitációnak vonzó hatása lokálisan sűríti, majd végül fekete lyukakba gyűjti az összes gravitáló anyagot. A vonzó gravitációnak, a gyorsuló tértágulás ellenére is, végül egyetlen lyukba, a legszűkebb helyre kellene gyűjteni az összes anyagot, ahol az a legnagyobb nyomású, sűrűségű és hőmérsékletű, a végtelenül kitágult, kisimult térben. Ez egy paradox helyzet, amely magyarázatot igényel. A Fekete lyukak belsejéről, azok eseményhorizontján belülről nem kapunk információt, mert még a fényt is csapdában tartja, ami információt adhatna számunkra. Annyit azonban tudunk, hogy igen nagy tömeget, vagyis gravitációs potenciát, energiát képvisel a fekete lyuk, aminek következtében lokálisan nagy lesz a téridő görbülete. A négydimenziós téridő ugyanis ott nem euklideszi sík, hanem görbült. Az a kérdés, hogy mi lesz ott a nyomással, a hőmérséklettel, a 3D-s térrel, az 1D-s idő lassulása, dilatációja folyamán? Elfogynak a tér dimenziói a zsugorodástól, vagy felcsavarodva beszűkülnek az érzékelhetőségi határ alá? A téridőnek, mint egységes entitásnak a kezelése, itt jól bekavar a megrögzött, beszűkült gondolkodásúaknak. Ettől kezdve a matematika nyelvén, energia típusokról, ezek kölcsönhatásairól, kitüntetett energiaszintekről, fázisátalakulásokról, csatolási állandókról, rendezettségi és rendezetlenségi szintekről beszélhetünk, mintsem a megszokott hőről, a jól ismert meleg fogalmáról.

Hogyan definiáljuk a hő fogalmát?

 Az idézőjelben lévő szöveg részek a http://hu.wikipedia.org/wiki/H%C5%91 és a http://macgyver.web.elte.hu/elte/2-bevfiz2/bevfiz2-MACG.htm-ről származnak.

 „A hő, vagy hőmennyiség, hőenergia a termodinamika egyik alapfogalma, minden olyan energiaváltozást magába foglal, ami nem fordítódik munkára termodinamikai rendszerek kölcsönhatása során. Általános jelölése: Q

Egyik testről a másikra átadódhat, a termodinamika második főtétele szerint.

Mérhető mennyiség, tehát matematikailag kezelhető.

Nem kezelhető anyagként, mivel átalakítható olyasvalamivé, ami biztosan nem anyag (például munkává).

Az energia egyik formája. „

„A hőmérséklet egy intenzív állapothatározó, egyszerre jellemzi az anyag mikroszkopikus és makroszkopikus állapotát. Makroszkopikus nagyságrendben egy érezhető dolog, de mérhető is, hőmérőt készíthetünk hőtágulás alapján (bimetallból vagy folyadékból) vagy akár elektromos ellenállás alapján. Mikroszkopikusan nézve egyenesen arányos a test hőmérséklete az őt felépítő részecskék átlagos mozgási energiájával.”

„A termodinamika első főtétele kimondja, hogy egy rendszer belső energiájának a változása egyenlő az általa felvett és leadott közölt hő és a rajta és általa végzett munka összegével. „

 Ezek szerint a hő, hőmennyiség, egy olyan energia-melléktermék az energiatípusok változási, átalakulási folyamatában, ami intenzív munkává változtatható? Munkavégzés nélkül, a hőben tárolt energia viszont, a megmaradási tételek szerint más extenzív formában, de mindenképpen hasznosul az energia átalakulások során. A világmindenség dermesztő hidegében a leghasznosabb „energia-melléktermék” a hő? Hurrá!

 Ha egy zárt rendszer hőt vesz fel, az növeli a rendszer munkavégző képességét, vagy éppen munkát végeznek rajta. Ha hőt ad le, azzal csökken a munkavégző képessége, vagy éppen munkát végez. Ha az Univerzum EGY és zárt, a nemléttel teljesen elszigetelt rendszer, akkor a hő belső leadásával saját magán végez munkát a létezésének fennmaradása érdekében. De hová kerül, mivé alakul a leadott hő? Netán a fekete lyukak tömegét képviselő gravitációs energiáiba, a vonzásba, amelyek egyesülve mintegy kondenzátorként tárolják egy bizonyos ideig? Vagy netán a taszító gravitációt képviselő sötét energiát képezi, amely kiegyenlíti a vonzó hatást?

  „Nincs olyan folyamat, amely eredményeképpen a hő az alacsonyabb hőmérsékletű rendszer felől a magasabb hőmérsékletű felé adódik át.

A rendszert alkotó részecskék rendezetlen mozgást – hőmozgást-végeznek, és egymásra általában erőt gyakorolnak, a részecskék ebből származó mozgási és helyzeti energiájának összege a rendszer belső energiája. Hőátadás történik, amikor két részrendszer (vagy rendszer és környezete) kölcsönhatásakor az egyik belső energiája nő, a másiké csökken, a kettő összege zárt rendszer (bruttó rendszer) esetén állandó. Eközben hőmérsékletváltozás és/vagy munkavégzés történik. Fajtái: hővezetés, hőáramlás, hősugárzás.

 Mi a latens hő? Akkor nyelődik el vagy szabadul fel, amikor egy anyag állandó hőmérsékleten halmazállapot-változáson megy keresztül, tehát szilárdból cseppfolyóssá (olvadáshő), vagy cseppfolyósból légneművé (párolgási hő) válik. Jele: L  Mértékegysége J (joule).

Hősugárzás: a testek saját hőmérsékletéből eredő sugárzás (Planck-görbe) ugyanis minden atomtörzs (+),a hőmozgása változó sebességű, és minden mozgó töltés elektromágneses teret kelt maga körül.

 Mi a fekete test meghatározása? Ha egy test egy adott hőmérsékleten és hullámhosszon nagy mennyiségű energiát képes sugározni, akkor e sugárzás elnyelésére is nagymértékben képes. Az emissziós és abszorpciós képesség arányának meg kell egyezni egy olyan test emissziós képességével, amely minden hullámhosszú sugárzást képes elnyelni. Az ilyen (minden sugárzást 100%-os abszorpciós képességgel elnyelni képes) testet fekete testnek nevezzük. Mi a Stefan-Boltzmann törvény? Minden test, aminek a hőmérséklete nagyobb, mint 0 Kelvin, hőt sugároz ki. Egy abszolút fekete test saját hősugárzása miatt kisugárzott energia intenzitása = Stefan-Boltzmann-állandó * abszolút hőmérséklet ^4”

Ha a Fekete lyuk egy kompakt fekete test, akkor annak abszorpciós képessége megegyezik az emissziós képességével, ami azt jelenti, hogy kisugározza azt az energiát, amelyet növekedésével elnyelt. A kérdés, hogy mikor? Nyilván amíg növekedik, addig nem. Ha az univerzumban léteznek fogyókúrán lévő fekete lyukak, akkor azok adják le azt a sötét energiát, amely a kozmológiai állandót, a taszító gravitációt képviseli! ?

 Tételezzük fel, hogy a Fekete lyuk egy energia-átalakító fekete test, ami nem a hőt, hanem a sötét energiát sugározza ki magából. Ami által csökken a belső nyomása, a belső hőmérséklete és a tömege, vagyis a gravitáció, vonzó hatása. A nem növekvő és nem fogyatkozó fekete test egyensúlyi állapotban van. Amennyi fényes anyagot-energiát elnyel, ugyanannyi sötét energiát sugároz ki. Az univerzum fekete testei azok, amelyek térben és időben, vagyis a téridőben, egyensúlyban tartják az energiáknak összes típusát. Ha ezek egy testben összpontosulnak, akkor ott felcsavarodnak a dimenziók, meg áll az idő. A stabilitást biztosító téridő hiányában labilissá válik az összesített energiát tartalmazó fekete test, valóságban betöltött helyzete. Mivel az összesített energia a helyzeti, a fekete test különleges helyzetbe került. Viszont egy spontán szimmetriasértés, újraindítja az órát, kitekeri a dimenziókat, az energia átalakulási folyamatok helyreállítják, stabilizálják a helyzetet. A létrehozzák a valóságnak érzékelhető és észlelhető mivoltát.

Egy újabb nehezen megválaszolható kérdés.

Honnan ered az eredendő bűn?

Az eddigi posztjaimban a világmindenség eredetével, a keletkezés és a fizikai létezés kérdéseivel foglalkoztam. Ebben a posztban azonban a szabad akarat, a tilalom és a bűn eredetére keresem a választ.

Mi egyszerű átlagemberek azt gondoljuk, hogy a szabad akarat egy velünk született adottság, amelyet a Teremtő (Isten), vagy az evolúciós fejlődés évmilliárdjai adtak a számunkra. De vajon honnan ered az eredendő bűn és vele a bűntudat?

Kezdjük a vallásos változattal, mivel az egyszerűbb. Röviden: Isten hat nap alatt megteremti a világmindenséget, a Földet az édenkerttel és benne az első emberpárral. A hetediken megpihen. Minden, amit létrehozott jó és az is maradna, ha nem ültetett volna el kertjében egy pár tilalomfát, amelynek gyümölcse tiltott az Ember számára. Majd jön (Lucifer) egy hatalmi riválisa a Teremtőnek, aki át akarja venni az uralmat Édenben, az ott élők felett. Csábító ígéretekkel ráveszi a Nőt, Évát, hogy éljen a „szabad „akaratával és félelem nélkül, nyugodtan fogyasszanak a tiltott gyümölcsből. Meg is történik a gyümülcs elfogyasztása, vagyis a bűnbeesés, majd követi a büntetés, kiűzetés a Paradicsomból. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy Éden a Földről a mennyekbe költözik. Innentől kezdve élet-halál harc dúl a Földön és a bűn tudatával viaskodnak a lelkek. A kárhozat (földi pokol), vagy az üdvözülés,(mennybemenetel) a tét. Majd egy szenvedéssel teli korszak után megszületik a bűntől Megváltó Krisztus Jézus, aki minden embernek megbocsájt és reményt ad az Édenbe, mennyországba való visszatérésre.  Békét teremt az Ő útját követők lelkében, de szorongást és bizonytalanságot kelt azon lelkekben, akik nem hisznek benne. A fényhozó, aki felsőbb felhatalmazás nélkül felvilágosította az emberi elmét, egyúttal rászabadította a bűnt és a büntetést, amelytől csak a krisztusi úton végighaladva lehet véglegesen megszabadulni.

Egy kis kitérő ami illik a témához. Vajon miért ezt az imát tanította Jézus a tanítványainak?

 Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
Szenteltessék meg a Te neved,
Jöjjön el a Te országod,
Legyen meg a Te akaratod,
Amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma,
És bocsásd meg vétkeinket,
Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek,
És ne vígy minket kísértésbe,
De szabadíts meg a gonosztól

 Szerintem az alábbi értelmezésből kiderül.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

A mi teremtőnk nem ezen a földi világon él, hanem a mennyországban.
Onnan szemléli a lelkek cselekedeteit.

Szenteltessék meg a Te neved,

A teremtő Atyának, az Úrnak, a Mindenhatónak kijáró feltétlen tisztelet megadása.

Jöjjön el a Te országod,
Azon óhajunknak a kifejezése, hogy újra visszaálljon az édeni állapot a földön.

Legyen meg a Te akaratod,   (Minden ellenkezés hasztalanságának beismerése.)

Amint a mennyben, úgy a földön is.
Azon óhaj kifejezése, hogy ne engedje a földinél nagyobb hatalmasságok, mint például az angyalok, engedély nélkül, rossz irányba befolyásolják, az emberek cselekedeteit.

Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma,
Azon óhaj kifejezése, hogy az édeni állapotoknak megfelelően, fáradságos munka nélkül a napi élelemhez juthassunk.

És bocsásd meg vétkeinket,

Az első, valamint az azóta elkövetett bűneink bocsánatát kérjük.

Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek,

Az ellenünk vétkező Lucifer, valamint embertársaink vétkeit megbocsátjuk, hogy mi is feloldozást nyerjünk.

És ne vígy minket kísértésbe,

Ne engedje meg, hogy a csábításoknak engedve, újra és újra bűnbe essünk.

De szabadíts meg a gonosztól

Szabadítson meg bennünket a bűnös cselekedetek elgondolásától és az elkövetéssel járó bűntudattól, egyáltalán a bűn tudásától.

Mi ebből a tanulság? Amennyiben az Isten, azaz a teremtő csak egy univerzumot, (országot) teremt magának, amelyet korlátlan hatalommal uralhat, amelyben ő a Mindenható, akkor nem osztozik meg senkivel a hatalom gyakorlásán. De mivel több „országot”, vagyis egymástól elszeparált világot alkot, azokat csak megosztott hatalommal, helytartókkal irányíthat és birtokolhat. Erre a területi és hatalmi megosztottságra utal az angyalok lakta mennyek országa és az általunk lakott Föld. Tulajdonképpen ennek a megosztottságnak és a hatalmi rivalizálás „káros” mellékhatásának köszönhető az emberi akarat szabadsága, (az édeni kötöttséből való elszabadulása) valamint a bűn és bűnhődés az általunk lakott világon.

 Az ateista változat szerint, minden kérdésre, így az eredendő bűn kérdésére is választ kapunk a természeti törvények és az evolúciós folyamatok tudományos feltárása által. A testi, szellemi és erkölcsi, azaz evolúciós fejlődésünket a tudomány, azon belül az antropológia, a genetika, az etológia és a pszichológia kutatja. A tudomány által megválaszolt kérdések száma egyre bővül, de vele párhuzamosan a megválaszolatlan kérdések száma is gyarapodik. Tehát egyszavas egyértelmű, végleges válaszokra nem is vállalkozik a tudomány. Az istenhívők válaszai azonban egyszerűek, egyértelműek, mondhatni kőbevésettek, de a szkeptikusok számára nem, csak a feltétlen hívők számára elfogadhatóak.  

A tudományosság egyik alapelve, miszerint a logikusan elfogadott feltevéseken (matematikai axiómákon) alapuló elméletek azok, amelyek megismételhető, kísérleti tapasztalatokkal alátámasztott, prognosztizálható eredményeket adnak. A véletlenek szerepe erősen korlátozva van, illetve a tapasztalható kauzalitás esetén ki van zárva.

Ugyanakkor, az evolúció során mégis kitüntetett szerepe van a véletlennek. Az eddig megismert természeti törvények azért minősülnek törvénynek, mert szimmetrikusnak bizonyultak térben és időben. Egy kivétel azonban van, mégpedig az univerzum összes energiájának megmaradása. A földön jól ismert és alkalmazott Doppler-effektus alkalmazásával kimutatták, hogy az egész univerzum tágul, mégpedig egyre gyorsabban. Ebből arra a rekurzív következtetésre jutottak, hogy az univerzum időben véges, de térben határtalan. A múlt felé véges idő, egy kezdőpontot jelöl ki az univerzum számára. Az eddigi kísérletekkel legjobban alátámasztott kozmológiai elmélet is egy szingularitásból előmerülő dinamikus univerzumot ír le. A tudósaink visszafejtették az idő fonalát a milliomod másodperig, de a T0 időponttal, a benne található végtelen nagy hőmérséklettel, sűrűséggel, nyomással nem tudnak mit kezdeni. Ezzel az Isten általi teremtési aktussal azonos kategóriába került az Ősrobbanás elmélet kiinduló pontja.

No de ne mennyünk ennyire vissza az időben. A 4-5 milliárd éves Föld, az evolúciós folyamatok során létrehozta a szénalapú élővilágot, a flórát és faunát. Az egyik főemlős faj olyan szerencsés körülmények közé került, hogy szellemi képességei egy "spontán" mutáció révén, hirtelen megnövekedtek a többi faj rovására, ami jelentősen növelte a túlélés esélyeit számára. Az emberi faj megjelenése, elszaporodása, sokáig nem okozott problémát, a természettel szimbiózisban élő emberi csoportoknak, hordáknak, a bőséges élettér miatt. A további szellemi gyarapodás kialakította a termelési kultúrát, a földművelést és állattenyésztést, a művészetet, a vallásos hiedelmeket. A domináns egyedek közötti rivalizálás kialakította az együttélés szabályait és a tabukat, a törzsi, majd a társadalmi berendezkedést. A korlátlan hatalmú vezetők, az uralkodó despoták, hatalmuk megőrzése érdekében felhasználják a büntetést, a bűntudatot alattvalóik,vagyis saját fajtársaik kordában tartása végett.  A demokrácia megjelenése egy olyan csiszolatlan gyémánt, amely még mai is további csiszolásra szorul. Az emberi populáció, féktelen gyarapodása, az élettér beszűkülése miatt, egyre jobban elszakad a természettől, szülőanyjától. Egyre jobban elidegenednek egymástól az egyének, a társadalmi rétegek, a vallási közösségek, az országok, még a globalizáció, integráló hatása ellenére is. Az önző ember először másban keresi a hibát, a rosszat, a bűnöst. Saját hibáit leplezve szeret bűnbakot keresni, és feláldozni azt. Ha ilyen az Ember igazi, genetikusan kódolt természete, akkor innen ered a bűn, amely a népességgel együtt szaporodik. Én azonban nagyon remélem, hogy nem ilyen az Ember igaz természete, mert az (a spontán mutáció), ami kiemelte az állatvilágból, az intellektus, a békés együttélés képessége egymással és a természettel, nem halhatott ki, nem ölhette ki teljessen magából. Mint ahogy a fény, elűzi a sötétséget, a jó megfékezi a rosszat,  végül is egyensúlyba kerülnek a természetet átformáló erők, a saját törvényeik szerint.

A nagy szétválasztás elmélete.

Az istenhívők és filozófusok megállapítása szerint a Minden EGY, az egy MINDEN. Ez a megállapítás azt feltételezi, hogy csak Egy, háttérnélküli, mindent magába foglaló „halmaz” létezik, amelynek tér és időbeli kiterjedtsége, vagy ennek hiánya nem releváns a léte szempontjából. Csak az egy Lét osztható több létezővé és a több létező redukálható le egy létté érdemi, vagyis minőségi változások közepette. A semmi, ami a nem lét, érdemben nem osztható és nem szorozható sem a léttel, sem önmagával. A semmiben még lehetőség sincs, ezért még üres halmaznak, egy valaminek való tároló helynek sem tekinthető, mert még a szinguláris hely is valaminek számít.

A tudományosan, racionálisan gondolkodók, magukat materialistának nevező emberek konszenzus által megállapított álláspontja szerint, a ma látható világmindenség, az univerzum teljes anyagmennyisége, energiája, a tér és az idő előbukkanásával kezdte meg fejlődését, tágulását, abból a végtelen sűrű és végtelen forró kezdeményből, vagyis abból az energiából, amely a Planck távolságnál is kisebb, tehát a határozatlansági reláció által megszabott feltételek közepette összpontosult egy különleges helyen.

A határozatlansági tényezőből adódóan, a kezdeti T0 pillanatig nem tudják visszakövetni a fejlődés menetét, mert a feltételezett különleges hely, a szingularitás, a végtelen sűrűség és végtelen hőmérséklet fizikailag nem, csak matematikailag kezelhető mennyiségek. Mint ahogy a Planck távolság és Planck idő alatti, határozatlansági tényező uralta tartományról szintén nincsenek érdemben felhasználható, következtetésre, jóslásra alkalmas információink. A tudósaink számára mégis ott marad valami, ami ugyan van, de nem igazán tudják, mihez kezdjenek vele.

Ekkor lépnek elő a spekulatív elméletek, amelyek válaszokat találnak a megoldatlan kérdésekre. Az alábbiakban is egy elképzelt válaszról, egy nagyon spekulatív, szubjektív megoldásról lesz szó.

Az elméleti és a kísérletező fizikusok azon dolgoznak, hogy a négy ismert kölcsönhatás erőit egyesítő elméletet TOE alkossanak, amivel igazolják, megerősítik egy elfogadott elméletnek és egy arra épülő modellnek SM a helyességét. Tulajdonképpen nem mást, minthogy a szimmetriák jegyében az elektromosság, a mágnesesség, a radioaktív bomlás gyenge ereje, az atommagot egyben tartó erős erő és a gravitáció, egyazon közös tőről fakad. A Nagy Egyesítő Elmélet megszületése a gravitáció geometriai értelmezésével, a gravitációs erő folytonossága, távolhatása miatt, na meg a kvantumgravitáció hiánya miatt, még várat magára. A húrelméletek matematikai egzaktságát, amely 11 dimenziót igényel a gravitáció kvantálásához, valamint az erők egyesítéséhez, sokan nem vitatják. Azonban mindezt nehezen emészti meg a 3 dimenzióhoz idomult agyunk és gondolkodásmódunk. A húrelmélet kísérleti igazolására pedig jelenleg nincs lehetőségünk és kevés az esélyünk.

Az én elmeszüleményem azonban, az eleve adott, a legnagyobb energiaegység, a kompakt csomag szétválasztásával, osztályozásával próbálkozik. Abból indulok ki, (amiből a világmindenség is), hogy a kezdettelenül meglévő potenciális erő, (munkavégző képesség) egy pontban van, vagyis egyetlen energiapólusban összpontosul. Ez az erő, mint potencia, a végtelen lehetőségével nem veszhet el, nem válhat semmivé. Viszont a kibontakozó lehetőségei révén különböző típusú, egymástól eltérő irányú és mértékű (erő) hatásokat is eredményezhet.

Az egységből, mint az egyetlen pólusból való kitörés, az emanáció aktusa hozza létre a mozgást. A mozgás, mint az erő bejárt útja, a hatásvonalat, a kiterjedt dimenziókat, a vonalat, a síkot, a teret és a térfogatot valósítja meg. Ezeknek a behatárolása, végpontok közé szorítása pedig az időt képezi, ami mérhetővé teszi a távolságokat és a teret. Az idő tartamainak, folyásának megmérésére pedig a ciklusok, vagyis a bejárt úthosszak szolgálnak. Ez a felismerés kapcsolja össze egymással a teret és az időt, egységes téridővé.

Egy ciklus lehet az erő forráspontból történő kiáradása, egy pedig a visszatérése a forráspontba. Ami megfeleltethető a taszító és vonzó erők hatásának, amit a jelen ismeretink alapján csak az Északi és Déli, azaz két pólussal rendelkező mágnesnél tapasztalunk. Külön É és külön D természetes mágneses pólust nem ismerünk. Mint ahogy az is tapasztalható, hogy a mágnes taszítása és vonzása nem terjed ki a végtelenbe, vagyis egy véges távolságon belül fejti ki a hatását. Egy bizonyos ponton, vagyis a holtponton túl erőtlen, hatástalan.

Az elmélet kiinduló pontja, vagyis az elsődleges forráspont körül mindenirányban elforduló mágneses erővonalak hatása betölti a holtpontig, tulajdonképpen a rotáció által kialakított gömbfelület által bezárt térfogatot. Ezzel kialakult az egy térben ható mágneses és a forgás miatti elektromos töltés, amely vonzó is meg taszító is, amellyel kiegyensúlyozzák, semlegesítik egymás hatását. Az erő jelen van egy abszolút vonatkoztatási, vagy inercia-rendszeren belül, de hatása a szimmetria végett nem észlelhető. Az abszolút, tehát minden irányban, minden lehetséges sebességgel mozgó inerciarendszer, egy külső vonatkoztatási rendszer, avagy külső nézőpont hiányában nem észlelhető, de kellő elvonatkoztató képességgel magunk elé képzelhető.

Nézzük hol is tartunk a szétválasztás folyamatában.

Az egy pontban összpontosuló erő kiáradásával, a mozgással megszületett a három dimenzió, a ciklusok, a hat irány, a tér, és az idő. A mágneses tér és az elektromos töltések. Az elmélet szerint a gravitációnak, mint hatóerőnek is ebből az elsődleges forráspontból kell származnia. Ha a gravitáció is erő, akkor annak is van vonzó és taszító térhatása.

/Ha a tér görbületének, vagy netán a dimenziók eltorzulásának tekintjük, akkor a tapasztalatunk alapján csak a tömegvonzó hatását vehetjük figyelembe. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy a belátható univerzum tágul, amit gravitációsan taszító erőnek, vagy egy sötét, ismeretlen energiának tulajdonítunk. De nevezhetnénk akár a tér dimenzióinak visszagörbítő, kisimító hatásának is./

Mivel ezek az ellenkező hatású gravitációs erők is szimmetrikusak, kiegyensúlyozzák egymást, van egy ismeretlen méretű gömbünk, amelynek központjából három különböző típusú erő fakad ki és nyelődik el ciklusidejük alatt, melyek taszító és vonzó hatással és pontkörüli mindenirányú forgással is rendelkeznek. Mindezek azonban a szuperszimmetria és megfigyelő hiánya miatt, nem érzékelhetők, észlelhetők. Mindezek ellenére az elképzelt struktúra nem a semmi, hanem a valós hely a végtelen sok lehetőség további kibontakozása számára.

Azt hiszem már csak a forrás és nyelő pontok szétválasztása és megsokszorozása maradt hátra, amelyek természetesen a létezés gömbjének belsejében kaphatnak helyet. Mivel a gömbünk a lehető és létező legnagyobb dinamikus struktúra, melynek határtalan felülete választja el azt, ami van attól, ami nem is lehet. Kézenfekvő, hogy ezek a megosztással létrejövő másodlagos pólusok a lehető legkisebb dinamikus struktúrát, gömböcskét alkossák. Tehát szétválasztásra és egyben megsokszorozásra kerül a mágnesség, taszító és vonzó pólusa, az elektromos töltés taszító és vonzó pólusa, valamint a gravitáció, taszító és vonzó pólusa. Ez utóbbinál van azonban egy kivétel, illetve be-vétel. A gravitáció, taszító pólusai, az elsődleges forráspontban egyesülve bent maradnak, onnan fejtik ki a hatásukat. Elméletileg 7db pólustípus van, de gyakorlatilag 6 elkülönült típusként funkcionál. Öt kihelyezett és egy az eredeti helyén maradt típus. A megosztott, megsokszorozott forrás, illetve nyelő pólusok mennyisége ismeretlen, de véges számú. Ezek elsődleges pólusból kihelyezett példányai alkotják a kvintesszenciát, amelyből 5db pólus együttes, additív hatásterének nagysága sem haladja meg a Planck távolságot, illetve térfogatot, vagyis a határozatlansági tényező uralta tartományon belülre esik a kvintesszenciának egyetlen kvantuma.

Megtörtént a nagy szétválasztás, melynek során megszületett az alapanyag, aminek kvantumaiból, összevonás, egyesülés során keletkeznek majdan, a már ismert részecskék korpuszkulák. De sohasem mérhető meg a legnagyobb, illetve a legkisebb objektumok, az éter kvantumok pontos mérete a határozatlansági reláció és az ehhez hiányzó vonatkoztatási rendszer miatt. Erre szokták mondani, hogy nesze semmi fogd meg jól. De mivel tudjuk, hogy az univerzum nem a semmiből keletkezett, kiindulási alapnak talán elfogadható. Az Univerzum ebből a kiindulási alapból, az éterkvantumokból felépülő struktúrák együttműködésével formálódik ki. Egy megfelelően bonyolult szerveződésű struktúra, az agy kifejlődése után, a szubjektív szemlélő megjelenésével már észlelhető formában is.

Azt mondja a tudomány, hogy a létező valóság az anyagban rejlő természeti törvényeknek engedelmeskedve egzisztál, fejlődik, stagnál és hanyatlik. Nem bújhat ki alóla Semmi és Senki. Ezen természeti törvények megismerése az Ember feladata és érdeke túlélési, fennmaradási esélyének növelése érdekében.

Felmerül azonban a kérdés, hogy MI, vagy KI alkotta meg a természeti törvényeket?

1. Az anyag spontán önszerveződése folytán keletkezett, úgymint az értelmes lények kialakulásához egyedüli, lehetséges és szükséges megoldásnak az információhalmaza. Az anyagba kódolt értelem?

2.Egy tudatosan megtervezett végrehajtási utasítása, keletkezési, fennmaradási és pusztulási törvénye, egy felsőbbrendű értelmes, intelligens, kreatív személyiségnek a Mindenható Istennek?

A választást az olvasóimra bízom.

Hová tűnik az univerzum energiája?

Tudományosan elfogadott, hogy időbeli eltolás szimmetria esetén van, de az univerzumra vonatkozóan nincs időbeli szimmetria, ergo energiamegmaradás sincs.

Idézet Sándor Lászlótól:” Az energia nem jön sehonnan és nem megy sehova: VAN. Másik inerciarendszerre áttérve: meg sem marad, mégsem megy sehová. Megmaradni is csak addig marad meg, amíg van időbeli eltolás szimmetria. Univerzumra - mint láttuk - NINCS, ergó energiamegmaradás SINCS. Lehet benne hinni, de pont ugyanolyan, mint a 2+2<>5, csak egy kicsit összetettebb, de lényegében ugyanez. Lehet vele vitatkozni, csak nem érdemes. „

A relativitáselméletek diadalmas zenitjének idején, az energia-megmaradásra vonatkozó nagybetűs kijelentések: VAN, NINCS. Egy relativistától nem is várható más.

Az én véleményem szerint pedig a VAN szócskában rejlik a lényeg.

Ha az energia-megmaradás tétele az univerzumra nézve nem érvényes, akkor az univerzum összes energiája annak eliminálásával valahol, egy másik „inercia rendszerben” mégiscsak meg kell, hogy jelenjen. Valahol a háttérben kell lenni egy kibocsájtó/ befogadónak, ami az univerzum keletkezésekor kibocsátotta ezt az energiát magából, mert a semmiből nem lesz valami. Ez a feltételezett kibocsájtó és befogadó háttérentitás az univerzum entitásai számára értelemszerűen nem észlelhető, vagyis transzcendens létező, a Mindenható, Isten. Isten létéről is lehet vitatkozni, de nem érdemes. Aki hiszi, annak van, aki nem annak nincs.(pont)

A valamivel szemben, a semmiben is lehet hinni akár úgy, mint egy transzcendes inerciarendszerben, de a semmiből nem keletkezhet egy másik inerciarendszerre és vele egy egész univerzumra való energia, ami térben és időben van. Aztán az idő múlásával, (a másik rendszerbe való áttérése folytán) megint semmivé válik? Az ismert mondás szerint anyag nem vész el, csak idővel átalakul. Az idő relatív, mert bár különböző sebességgel, de mindig fogyatkozónak tapasztaljuk. A keletkező időt, mint a várható jövő mennyiségét csak elvárjuk, feltételezzük, szimuláljuk magunknak. Az idő múlását, vagy elfogyását mindenki tapasztalja, de a tér, az anyag, az energia eltűnése csak egy illúzió a transzformációk és inercia rendszerváltások, vagyis a matematika, tükrében. Illetve trükkjében. A folyamatosan megújuló földi természet és a táguló univerzum valamint, az információk tartalmának növekedése is ezt igazolja. Az információgyarapodás nem jár automatikusan térfogat gyarapodással együtt. Manapság egyre kisebb helyen, egyre több információt tárolunk. Számomra az is elképzelhető, hogy a fekete lyukak kimondottan erre a célra szolgálnak és a fekete lyukból, vagyis a kompakt éterből történő információk kinyerése, a teleportálást és a replikátor berendezések alkalmazását teszik majd lehetővé. Nem a semmiből, hanem információból és a relativitáselméletek által száműzött éterből.

A materialisták, ateisták világképe teljes mértékben nélkülözi a teremtőt, vagyis az Istent.

De vajon nélkülözhető-e Isten a valóság világából?

Az ateisták szerint igen, mert a való világ természeti törvényei Isten nélkül is megismerhetők, melyek ebből kifolyólag megérthetővé, megtanulhatóvá és átalakíthatóvá teszik az anyagi világot számunkra. Az evolúció, természetes folyamata szükségtelenné tesz egy teremtőt, mert az anyag eleve magában hordozza a természeti törvényeket, amelyeknek nem tud szembeszegülni. Materialista axióma, hogy az anyag/energia és a bennfoglalt működési mechanizmus, természeti törvény, kezdettelenül van. Egy spontán bekövetkező aktussal (ősrobbanással) kezdődő evolúciós folyamatot, az anyag tér és időbeli önszerveződését, fejlődését, a természeti törvények határozzák meg. A megismerő és megértő entitás, az evolúciós folyamat során, az anyagnak egy magas fokú önszerveződése alkalmával jelenik meg. Az önmagát felismerő és környezetére reflektáló intelligens entitás (Ember) utólagos belépése, belefejlődése a való világba, egy nem megtervezett folyamat következménye. Amennyiben ez az esemény nem következett volna be, akkor ma nem elmélkedhetnénk a való világ eredetéről, az őt alkotó anyagról és annak működését, szerveződését szabályozó törvényeiről. Arról az objektív valóságról, amely e jeles esemény bekövetkezése előtt, nélkülünk is létezett és nélkülünk is létezni fog. Az anyagban rejlő törvényszerűséget kutatva, a tudomány óriási fejlődést és eredményeket ért el. Azt azonban még ma sem tudjuk eldönteni, hogy a természeti törvények csupán véletlenül, vagy az anyagi világban fellelhető determináltság alapján, vagy egy meghatározott cél érdekében léteznek.

(A kitűzött cél lehetne akár az intelligens entitás „létrehozása” is, a természeti törvények helytállóságának bizonyítása, igazolása érdekében.)

Ezen bizonytalanság, bizonyítottság hiány miatt, a materialisták álláspontja, hogy az anyagi világban minden relatív. 

Az istenhivők, idealisták, axiómája az abszolútum, vagyis Isten léte.

Az Abszolútum, az Egy-lét, a Mindenható, mint a végtelen lehetőség szingularitása, (az archimédeszi pont, a tér és idő nélküli transzcendens lét) az, ami lehetőségként magában őrzi a megteremthető, ezért megteremtendő valóságot, a világmindenséget. A forráspontból történő kiterjedés, az előteremtés aktusa létrehozza a kiterjedt dinamikus kezdőpontot, az aktívan létezést, a lehetőségek megvalósulásnak első színterét, amelyet térben és időben csak is önmaga, a létbehozója korlátozhat. Ami azt jelenti, hogy addig tartózkodik ebben a dinamikus létezési állapotban, mígnem újra, a passzív szingularitásba merülést választja. Ő az, Aki abszolút öntapasztaló, de leendő teremtményei, úgymint a meg teremtett világot észlelő alanyok számára a tapasztalhatóságon túli, transzcendens létező, vagyis az ISTEN. Az isteni önkorlátozás egyik oka, a lehetőségek számának végtelensége. A megvalósuló lehetőségek térben és időben, a teremtésben létezőként egyre gyarapodó információt képeznek, amelyek észlelése, feldolgozása, tárolása, csak egy véges, behatárolt térben és időben lezajló folyamatsor lehet a megérthetőség, a megtanulás, a valós tudás megszerzése érdekében. A végtelen információról nem lehet konkrét, valós idejű ismerete, tudása a teremtményeknek. Az isteni önkorlátozás /önmegtartóztatás / másik oka a Lét forrásának, a dinamikus kezdőpontnak véges számban történő kétpólusú megsokszorozódása. Az egy sokká, az egész részekké való bontása. /Az isteni lét, az örök szellemi lét egy részének anyagi/fizikai létté, korpuszkulává konvertálása. Ami egy újabb halmazon belül elkülönült, térben és időben megvalósuló lehetőségeknek megvalósítását, az univerzum megteremtését teszi lehetővé Isten számára.

Az Isten jó, mert lehetőséget és egy valós univerzumot adott a fizikai létezők, közöttük az Ember számára. Lehetőséget adott az érzelem, az értelem, az intellektus evolúció általi fokozatos kibontakozására, a szellemi gyarapodásra. Közöttük pedig, a természeti törvények és az erkölcs törvényeinek, vagyis a fennmaradás, a túlélés zálogának megismerésére.

A rossz az, amikor a bennünk meglévő isteni tulajdonságot, a jóságot, az önzetlen szeretetet, az empátiát szándékosan mellőzők gyakorolják a hatalmat, más érző entitások felett, melynek során a kreativitást, az intelligenciát is felhasználják az uralkodásuk érdekében. Mivel az említett tulajdonságok a rossz céljait is ugyanúgy kiszolgálják, a gonosz is él a lehetőségekkel a való világban.

Jelen ismereteink szerint, mi vagyunk az univerzum legfejlettebb lényei olyan tudás, életellenes ismeretek birtokában, mellyel egy gombnyomással kiirthatjuk bolygónk élővilágának 95%-át önmagunkkal együtt. Ha netán elkövetnénk a legrosszabbat, vagy egy jókora meteor, vagy egy szupernóva végezne az emberi civilizációval, Isten az univerzumban akkor is gondoskodik egy másik naprendszerben az értelem kialakulásáról és fennmaradásáról. Az univerzum halandósága is a lehetőségek között található, aminek megvalósulása azt jelenti, hogy Isten egységébe olvasztja, asszimilálja az univerzumot és a létezése által keletkezett információkat. A tudás gyarapítása és megőrzése, még Isten számára is létfontosságú. Ahogy a tiszta energia, a potencia, úgy az információ sem veszhet el. A jó és a rossz egyaránt egy univerzális katalizátor, információkeltő tényező, a lehetőségek megvalósulásának folyamatában. Isten abszolút, mindenható, a végtelen lehetőségével és azok megvalósulásából szerzett, folytonosan gyarapodó információinak birtokában.

„Miért van valami? Miért nem inkább semmi?” G. W. Leibniz

Az elfogadhatóan pontos válasz érdekében definiálni kell a kérdésre vonatkozó szavak jelentését.

A valami kifejezést, a még nem meghatározott, vagy számunkra meghatározhatatlan dolgokra, valós létezőkre használjuk.  Vagyis a valamit, mint egy jobb híján nevet adó címkét, ideiglenes jelleggel alkalmazzuk. De nevezhetnénk a valamit, a létező valóság egy elemének, amely definiálásra vár.

A semmi szavunk is tulajdonképpen csak egy név, egy címke arra, ami nem tartozik a létezők rendjébe, és ami nem is lehet, mert a semmiben még lehetőség sincs.

Ebből a megállapításból logikusan az következik, hogy a semmiből nem lehet valami. Ezt az érvet nevezzük a józanész, a racionalizmus alapjának.

Ha a valamit úgy definiáljuk, mint a végtelen sok lehetőségnek a meglétét, vagyis azt rögzítjük, hogy a lehetőségek Léte, időtlenül és kiterjedés nélkül is van, akkor ebből az következik, hogy a lét akár objektív, akár szubjektív, nem tud semmivé válni, nem lenni, éppen a végtelen sok lehetősége által. Ezért nevezhetjük a lehetőségek létét, a valamik létezéséhez szükséges és elégséges végső alapnak, a létezés okának.

„A Leibniz-féle kozmológiai argumentum szerint, ha a szükségszerű létező lehetséges, akkor létezik is, mert ha a szükségszerű létező nem léteznék, akkor semmi sem létezne. Die philosophische Schriften von G. W. Leibniz. I-VII., Berlin, 1875-90, IV.: 359., 406.”

A végtelen sok lehetőség ugyanúgy, mint ahogy a matematikában a végtelen, folytonos mennyiség sem értelmezhető, a kvantálás nélkül. Az alábbi, egy gondolatkísérlet a lehetőségek számbavételére.

A lét lehetőségei közé tartozik az aktivitás és a passzivitás. Ha a lét lehetősége passzív állapotban van, akkor a lét aktivitása, azaz kiterjedtsége és időbelisége, mint elrejtett lehetősége, vagyis potenciája sem észlelhető. Már csak azért sem, mert az észlelőnek is még a passzív állapotban lévő lehetőségek között kell lennie. Ha viszont egy elvonatkoztatott külső szemlélőként akarjuk vizionálni a passzív lehetőséget, akkor egy háttér független valami, egy különleges hely, egy mozdulatlan kiterjedés nélküli pont, a szingularitás jöhet szóba, amely a végtelen sok, de passzív lehetőséget rejti magában. Vagyis nem a semmi.

A lét legcsodálatosabb aktivizált lehetőségét evolúciónak, vagyis a létezők megváltozó képességnek nevezzük, aminek köszönhetően, a semmin kívül bármivé alakulhat a valami. Például a passzivitás aktivitássá, a potenciális erő kiterjedése térré, a változás ciklusai idővé, az energia, mint munkavégző képesség fizikai anyaggá, az élettelen anyag élővé, az élő értelmessé és tudatossá alakulhat. A tudatos, információgyűjtő és tároló entitás nem csak önmaga újrateremtésére, azaz szaporodásra képes, hanem a környezetének átformálására, felhasznált javainak bővített újratermelésére is. Vagyis a túlélési lehetőségeinek a kibővítésére is.

 Az első aktív lehetőség, a passzivitás nulladimenziós szűkségéből kitörő aktivitás, vagyis a mozgás, az erő kiterjedése az, amely a teret és az időt adja a megvalósuló lehetőségek, vagyis a valós, objektív létezők számára. Azonban a fiktív, vagyis képzeletbeli létezők, amelyek nem igényelnek valós teret és időt maguknak, továbbra is a lehetőségek halmazához tartoznak. A teremtésmítoszok, valamint az Ősrobbanás elmélet alapján felmerül a kérdés, hogy vajon melyik az a lehetőség, lehetőségek, amelyek a legelsők között valósultak meg? Az én véleményem szerint, az „első” a passzivitás, második az aktivitás, amely egyszerre, vagyis egy időben több lehetőséget is megvalósít. Ezek a háromszoros bifurkáció, vagyis az irányított kiterjedés, avagy dimenzionáltság (3D). A tengely körüli forgás a negyedik, majd a pont körüli forgás, vagyis az abszolút rotáció az ötödik. Az erők kiterjedő hatásainak holtpontra jutása, vagyis a passzív állapot kiterjedést követő megismétlődése a hatodik. A hetedik az időpont, amely a kiterjedés végét hivatott jelölni. Ezek a lehetőségek, vagyis hét egy csapásra, egy időben valósul meg az aktivitás által. Nyolc megvalósult lehetőség létrehoz egy gömböt, a dinamizált kezdőpontot, egy abszolút koordináta és vonatkoztatási rendszert, amely a további lehetőségek megvalósulásának színterét alkotja. 

Az aktív energiának, mint a munkavégző képességnek három forrását különböztetjük meg. A mágneses, az elektromos és a gravitációs töltést. A pozitív töltés azt jelenti, hogy az erő egy pontszerű forrásból fakad ki. Gondolhatnánk azért, mert oda volt betöltve. A negatív töltés, pedig azt jelenti, hogy éppen az erő be, vagy visszatöltése folyik a forráspontba. Forrás és nyelő pontok sokasága áramoltatja az erőt, vagyis az energiát ponttól pontig, vagyis helyről helyre, különböző távolságokat bejárva. Az emberi érzékelés szerint perdülő (impulzus), keringő (tehetetlenül mozgó) alternáló (gyorsuló/lassuló), vagyis taszító és vonzó erőhatások alkotnak minden mozgást. A mágneses egy pólusokat még nem találták meg. Az elektron és pozitron negatív és pozitív töltése azonban bizonyítottan egyedi pólusoknak köszönhető. A gravitációnak viszont csak a vonzó hatását tapasztaljuk közvetlenül a talpunk alatt. Azt is a Föld tömeg vonzásának, avagy a téridő görbületének tekintik. A tömegvonzás (gravitáció) egyértelmű okának kiderítése még várat magára. Vajon magának a sokaságnak, mint a tömegnek, vagy csak az egyedek vonzóképességének köszönhető a gravitáció?

A gravitáció, taszító hatásának a tér tágulását tekintik, amit egy sötét, ismeretlen energiának tulajdonítanak. A gravitációs töltés forrását, illetve nyelőjét nem ismeri még a tudomány.  A fantáziánkat felturbózva, tételezzük fel, hogy mindhárom típusú erőnek van egy közös, vagyis egyetlen egy pontban lévő forrása és nyelője. Ez a különlegesen aktív, elsődleges pont az, amely kiárasztja és elnyeli az összes létező energiát és a mindenséget ezzel állandó mozgásban tarja. A másodlagos forrás és nyelő pontok, az elsődleges pontnak a kihelyezett parányi másolatai azok, amelyek a kezdeti szuperszimmetria megsértéséért felelősek. A mágneses dipólusok, az elektromos dipólusok és a hozzájuk csatolódott gravitációs vonzás pólusa. Vagyis kihelyezésre került három nyelő és két forráspont. A gravitáció, taszító forrása továbbra is az elsődleges forráspontban marad. Ezzel biztosítják az erők hatásainak időbeli eltolódását, a saját időt, a saját térbeli struktúrákat felépítő energiacsomagok, vagyis az anyag kialakulását, az energia, anyag és impulzus hosszú távú és idejű fennmaradását. A lét aktivitását, a létezők folyamatosan megújuló fennmaradását.

           A logikailag kínálkozó kérdés az lehetne, hogy mi volt a kezdet előtt, illetve teremtéssel, vagy ősrobbanással keletkezett az Univerzum? Ha teremtéssel, akkor előtte ott volt az Isten, a teremtő. Ha nem volt és nincs teremtő Isten, akkor az anyag- energia-információ, örökké létező megismerhetetlen formája , a (semmi) alakult egy véges ideig létező univerzummá? Nem tudjuk. Azt már megállapíthatjuk, hogy a filozófiai semmiből nem keletkezhetett.

 Az idealizmus elsődleges és abszolút létezője a Mindenható Isten. Amely a panteizmus szerint lehet a mindenséget magába foglaló kiterjedt létnek, a létezőknek teljes halmaza és a monoteizmus szerint, lehet ennek szingularitása az archimédeszi pont, a háttér és idő nélküli abszolút lét, a mozdulatlan mozgató, amely a végtelen lehetőségei között ott őrzi a mindenkori és a ma megtapasztalható valóságot.

 A materializmus elsődleges létezője az Anyag. Az anyag, általános definíciója szerint észlelhető, tapasztalható, különböző tulajdonságokat felmutató, strukturális közeggel rendelkező mezők és objektumok alkotta halmazok összessége. A mai tudomány, az anyagra jellemző sokféle megjelenési formát és tulajdonságot kiterjesztett észlelőképességével leredukálta különböző erőhatásokra és erőterekre, azon energiákra, amelyek egy csatolási állandónak nevezett energiaszinten, kvantumonként kapcsolódnak egymáshoz. Az energia, a megmaradási törvények értelmében nem keletkezik, és nem veszik el a folytonos átalakulásban, mivel az úgynevezett szuperszimmetria összegzi és kiegyensúlyozza a megjelenési formáit. Azt is mondhatjuk, hogy érzékelhetetlenné, kvázi semmivé változtatja. Az anyag, a matematika és a technológia segítségével átkonvertálható energiává, vagyis olyan potencia erővé, amely munkavégző képességgel rendelkezik. Ez a képesség azonban nem minden esetben nyilvánul meg a munka konkrét elvégzésében, mint például a rögzített helyben tárolt, vagy helyzeti energia esetében. A tárolt energia egyenlő a potenciális anyaggal és az anyag egyenlő a tárolt energiával. Másként fogalmazva az anyagban tárolt munkavégző képesség az, az energia, amelynek egy része a munkavégzés során hasznosul. A haszontalan része, pedig hőmozgás, sugárzás formájában felszabadul. A távozó hőt a befoglaló környezet felszívja, betárolja magába, amely a mozgásban, a helyváltoztatásban, vagyis az anyag térbeli helyzetének megváltozásában mutatkozik meg.

Ezek után lássuk, hogy egy fiktív eseményben, a kezdetben mi volt a helyzet?

A mindenség potenciaerőinek szinguláris pontban lévő helyzete, az abszolút Energiának azon passzív állapota, amely az erőtereknek három típusát, a mágnesest, elektromost és gravitációst együttesen tartalmazza, a vonzó és taszító hatásaikkal egyetemben. A szingularitásban végtelen a lehetőség, vagyis mérhetetlen nagy potenciális erő rejlik. Az úgymond képzeletbeli energiamérleg egy billegéstől mentes egyensúlyi állapotban van. Mivel a szingularitásnál nincsen szimmetrikusabb és rendezettebb állapota az energiának, az entrópia értéke, vagyis a rendezetlenségi szint nulla. Ha véletlenül, vagyis egy spontán megvalósuló lehetőség alkalmával megváltozik a helyzet, és az aktivitás felváltja a passzív mozdulatlanságot, akkor az energiatípusok hatásaikkal működésbe hozzák a létezés dinamóját, a dinamikát.

 A három erőtértípus, a három térdimenziót, ezek divergenciája a hat hatást jeleníti meg az erők forráspontból történő kiáradása alkalmával. Ha sorrendbe szeretnénk szedni a megvalósuló eseményeket, akkor az alábbiak szerint végezhetjük.

 Elsőként a mágnességnek taszító hatása lép ki a szingularitásból és létrehozza a három egymásra merőleges erővonalát, melyek kijelölik a hat irányt, mint vektort. Az erőhatás csökkenése, majd holtpontra jutása, kijelöli a ható távolságot és a hatási idő tartamát, létrehozva a kiterjedésnek és az időnek a lehető legnagyobb kvantumát. A következő aktus a be terjedés, vagy vonzás, amely azonos időtartamban történik, létrehozva az egy pólusban záródó fluktuációkat, azt a lüktetést, amelyet csak az egy pontban lévő térforrás és térnyelő indukálhat. Ábra. 1

Másodiknak az elektromos erő jelentkezik, melynek hatásai a mágnesesre merőleges irányúak, amitől forgásra késztetik a forráspont által megfelezett dimenziókon lévő, immár elektromágneses erővonalakat.  Az elektromos töltés úgy lesz minden irányú, hogy az erővonalak a forráspont körüli minden irányú forgásba, vagyis az abszolút rotációba kezdenek, amivel kitöltik a kialakuló dinamikus gömb háromdimenziós erőterét. Az elektromágnesség pozitív szignatúrájú energia, ezért a taszító és vonzó hatásaik kiegyensúlyozzák, semlegesítik, nem pedig kioltják egymást egy pozitív görbületű térben, vagyis a gömb hatástéren belül.  Ábra 2.

 A harmadikként megjelenő gravitáció hatása is mindenirányú, de pozitív és negatív görbületű hatástereket hoz létre a gömbben. A pozitív energiájú E M térbe, a negatív szignatúrájú vonzó gravitációs erőtér áramlik úgy, hogy az elektromágnességnek egyenes erővonalait elgörbíti és ezzel a „dimenziótorzítással”, hat csepp alakú pozitív +negatív energiájú töltéstömböt képez. A negatív görbületű és pozitív szignatúrájú taszító gravitációs erőtér pedig körülfogja azokat. A gömb egy kissé összezsugorodik a dimenziótorzulás megjelenése miatt. Mivel a szingularitás pontjából történő háromtípusú energiakiáradás folyamata ezzel befejeződik, az idővel, úgymint a dinamizált holtpontokkal határolt felületű gömbben, továbbra is fenn áll a szimmetria a különböző energiatípusok között. Ábra 3.

A sorban következő lehetséges aktusban, az energiák közös forrásának megosztása történik. Ennek során az E M taszító és vonzó, egypólusú forrásának szétválasztása és véges számban történő megsokszorozódása történik a pozitív görbületű tereken belül. A csepp alakú erőtereket a gravitáció, vonzó hatása belülről, a nyomó hatása, pedig kívülről kompakt kristályos struktúrává rendezi át. Mivel a kristályokban mágneses vonzás-taszítás, elektromos vonzás-taszítás és a gravitáció vonzásának forrásai, az úgynevezett térnyelő pontjaik találhatók, az öt különböző hatást együtt, kvintesszenciának, vagy éterkvantumnak is nevezhetnénk. Ábra 4.

A fennálló szimmetriák érzékelhetően nem sérültek, a rendezettség továbbra is magas fokú, az entrópia szintje a nullához közelít.  A gravitációnak tulajdonított, vonzó- nyomó, energiamérlege viszont egy kissé ingadozik, fluktuál. A stacionárius gömb középpontja, mint a pozitív és negatív görbületű terek energiáinak egyensúlyát beszabályozó szelepként funkcionál, Mintegy megőrizve és fenntartva a nullponti energiafluktuáció alapszintjét.

A gömb, végtelen felületét képező virtuális holtpontok, azaz időpontok alkotta időfelület, vagy időburok, a mindenség saját idejét  jelzi számunkra. Az éterkristályokat képező kvantumos forrásterek sajátidejét, a saját rövid hatótávolságuk vége, vagyis a saját holtpontjaik által képzett felületeik jelentik meg. Az idő ebből a szempontból nézve dialektikus, mivel folytonos és kvantumos, vagyis véges állapotú is egyszerre. Az összes erőhatásokból kialakult aktívan létező, háttér nélküli gömb mérete a lehető és létező legnagyobb, a csepp alakokba tömörült éterkvantumok mérete a lehető és létező legkisebb méretű struktúrát alkotják. Vagyis a számunkra méréssel elérhetetlen két szélső határt alkotják.

 Mindez egy külső szemlélő által csak egy fikciónak tűnik, de kellő elvonatkoztatással és szemléletes rajzokkal megjeleníthetővé válik az a valami, amit a teremtést/ősrobbanást megelőzően is létező, dinamikus energiastruktúrának, vagy másként fogalmazva az öröké létezőnek (az örökmozgónak) is nevezhetek.

Az előzőekben megállapítottuk, hogy minden energiatípus fluktuál, perdül, fordul a szimmetriák minimális alapingadozása mellett. Ahhoz, hogy e komplex struktúra ebből az állandósult helyzetéből, azaz csak egy káoszattraktorral leírható állapotából kibillenjen, a gravitációs erők pozitív és negatív szignatúrájú terekben való ingadozásának ki kell ugrania, vagyis egy az alapszintet meghaladó spontán szimmetriasértésnek kell bekövetkeznie. Amikor a gravitációnak taszító hatása lecsökken a negatív görbületű térben, ugyanakkor a pozitív görbületű, csepp alakú terekben jelentkező túlnyomás hatására azokról éteregységek szakadnak le és az abszolút rotáció miatt forró, sűrű plazmaként szétkenődve, egy nagyon vékonyfalú (kvázi 2D-s) fényesen ragyogó membránt alkotnak a negatív energiájú teret kettéosztva. (Ez lehetne akár az Ige kiáradásának, avagy az ősrobbanásnak a pillanata. )      Ábra 5.

Amikor a gravitációs mérleg visszabillen az alaphelyzetébe, a kiegyenlítődő nyomás, a plazmaburkot, mint egy ballont hirtelen felfújja, amitől az lehűl és energiasűrűsége felhígul. Ezzel a nagyon rövid felfúvódási szakasz lezárul. A keletkező perturbációk hatásara, a kiszabadult öt hatással rendelkező lehűlt plazma, a kvintesszencia összekeveredik a hatodikkal, ami egy újabb membránon belüli térerő növelő hatást eredményez.  Az elsődleges erőtérben, a Gömbben létrejövő négydimenziós téridő szövedék képezi, az úgynevezett hiperteret, avagy a kvantum mechanika valószínűségi hullámterét, amelyből csak az általunk megfigyeléssel kicsatolt 3D-s vetület az észlelt Univerzum.

 Más megközelítéssel. A téridőnek e 4D-s szövedéke,  a hipertér, elég sűrű és homogén ahhoz, hogy belőle vonzó gravitációval rendelkező energiacsomósodások, anyagi részecskék alakuljanak ki az abszolút rotáció, valamint a nullponti fluktuáció perturbáló hatásai miatt.

 Most érkezett el annak az ideje, hogy az eddig mellőzött sebesség fogalmáról is beszéljünk. Mivel az Örökmozgónak nem ismerhetjük a pontos rotációs sebességét, tételezzük fel azt, hogy a fény sebességénél is nagyobb. Mivel az a szimmetriasértés, amely az ősrobbanásnak nevezett eseményt és az inflációt okozta, csak lassíthatott a monolitokból kiszabadult étermennyiség rotációs kezdősebességén. Az ősrobbanás fényét, mint egy fellobbanó fáklyát, azonban elfújta a gyors inflációs tértágulás, a belépő taszító gravitáció szele. Ezért annak sebessége c-nél bizonyára nagyobb volt. A fény újbóli megjelenése, vagyis a csillagok megszületése óta nem mértünk nálánál nagyobb sebességet, ezért az észlelhető univerzumban felsőhatár sebességnek minősül. Azokat a részecskéket, amelyeknek nem csökkenti le a sebességét az infláció utáni, azaz a fénysebességet megengedő téridő szövedék, amelynek közegében megtartják a keletkezésükkor felvett induló sebességüket a c-t, tömegnélküli részecskéknek tekintjük. (fotonok, neutrínók stb.) Azokat a később keletkező részecskéket, amelyeket valamilyen okból lassulásra kényszerít a téridő szövedéke, már tömeggel rendelkező részecskéknek tekintjük. (Protonok elektronok, atomok) (A tömegről, nekem is annak lassúbb, nehézkesebb mozgása jut eszembe., szemben az egyénekével)

 A tömeg megjelenésének oka egy újabb, talán csak lokális módosulása lehet a globális téridő szövedékének. Például azokon a területeken, ahol egy kicsivel sűrűbb a nyomó gravitáció, vagyis kevesebb vonzó gravitációjú anyag található, az így kialakuló inhomogenitás, egyfajta részecske szűrővé alakítja át a téridőszövedéket, amely bizonyos részecskéket lelassít, tömeget, tehetetlenséget adva nekik (Higgs mező?).

A tudomány elfogadott inflációs kozmológiai modellje elég jól illeszkedik az észlelt valósághoz. Szerintem az általam vizionált előzményekhez is kapcsolódhat e keletkezési modell. Vannak azonban még nyitott kérdések, amik megválaszolására az alábbiakban teszek kísérletet.

  A belátható horizont, és a téridőnek a simasága: Ha kitekintünk az Univerzum látóhatáráig, a látható fény hullámhosszán érkező információ, egy spektrum által jól értelmezhető képet alkot számunkra. A mai csúcs technika segítségével, viszont a röntgen, az infravörös és a mikrohullámú kozmikus háttérsugárzás értékeit is megmértük, ami egy homogén és izotróp háttér képét rajzolja elénk. Minél távolabbra nézünk, annál jobban csökken a beérkező hullámok koherenciája és egyre elmosódottabb képet kapunk. Ameddig a látott kép jól kiértékelhető, addig a globális tér görbületében nem érzékelhető változás, vagyis eukleidészi. A téridő újabban felfedezett gyorsuló tágulása, vagyis a 4D téridőmembrán görbületi sugarának növekedése miatt, egyre kevesebb fényt kibocsájtó objektumot regisztrálhatunk. A globális 4D-s téridő membrán valódi vastagságáról és görbületének mértékéről érdemi információt nem szerezhetünk, ezért csak elméleti spekulációkra hagyatkozhatunk. Ábra.6

A kozmológiai állandóról: A hat kompakt étertömbből kiszakadt gravitációsan vonzó anyag mennyisége adott. Azonban a felgyorsuló téridő tágulása és vonzógravitációs anyagának lehűlése és ritkulása miatt, egyre csökkennek a csillagkeletkezések, a szupernóva robbanások. A lokális besűrűsödéssel (feketelyukakká), vagyis kompakt éterkristállyá tömörült anyag, a monolitok vonzása és a nyomógravitáció hatására visszavándorol a származási helyére, a hat elsődleges kristálytömbbe. A mindenség energia mennyisége állandó, de a belőle kialakuló téridő buborékot képező energia/anyag mennyisége, a globális energiamérleg kiegyenlítődése, vagyis az idővel elfogyó téridőnek, az univerzumot alkotó részének szétfoszlása folyamán csökkenő, véges mennyiség. Az ilyen univerzumra nem érvényes az energia megmaradás törvénye.

 Fekete lyukról: Valójában olyan kompakt objektum, amelyből az éterkristályokból álló anyag sűrűsödése során, végül teljesen kiszorul a gravitációnak taszító hatása, a hatodik elem. 

Sötét anyagról: A galaxisok forgáspontjában található tisztán vonzó kompakt anyag az Éterbolygó, (fekete lyuk) kiszorítja a körülötte lévő lokális területre a gravitáció, taszító hatását. A galaxisok forgássíkjában, befelé haladva egyre növekvő a vonzóhatás, a forgástengelyétől kifelé pedig a taszítóhatás egyre csökkenő. A halóban és a korong külső peremén jelentkező téridő struktúra torzulása, anyagturbolencia miatt, lokálisan módosul. Így Newton gravitációs törvénye az ott lévő csillagok mozgásállapotára vonatkozóan is. A (MOND) szerint, sötét ismeretlen eredetű anyag léte nem szükségszerű.  A téridő szövedékének lokális összegabalyodása, inhomogenitása, viszont lelassíthatja a benne haladó objektumokat.  Ábra 7.

Antianyagról: Létezése a "szuper" szimmetriából következik, és mint az antianyagnak észlelése, a szimmetria parányi megsérülésén alapul. Ha egy gömb felületén kijelölök egy pontot és külső szemlélőként követni próbálom annak az abszolút rotáció során megtett útját, akkor egy olyan tórusz kialakulását látom, amely körbefordul a látóirányom tengelyén. Ha a gömb felületét 2D-s síkban ábrázolom, akkor egy eltorzított, meglapított tórusz körvonalú felületet kapok. A kijelölt pont útvonalát a síkon követve azt tapasztaljuk, hogy balról jobbra és jobbról balra forduló lesz a kereszteződésnek köszönhetően. Ha felszínekre is kiterjesztem a fordulatok irányát, akkor jobb forgású és bal forgású "mezőket", térfeleket kapok. Mivel a csomópont, az útkereszteződés, vagy a térfelek közötti átjáró egy pontban van, néha előfordul, hogy átkerül a túloldalra az ellenkező sodrású, irányú fordulatokból.

 A mi térfelünkön található a proton és az elektron, a másikon az antiproton és antielektron, vagyis a pozitron.  A nálunk található pozitron szökevénynek minősül. A foton, mint elsőszülött, mindkét térfél használatára jogosult. Az egységes téridőnek két térfélre való felosztása azt jelenti, hogy kiralitás is szimmetrikus, és az univerzumnak van egy tükörképe, vagy ikertestvére is odaát, a téridő buborék túlsó, átelemben lévő pontján. (Ha nem találjuk az igazságunkat, akkor mondjuk, hogy az igazság odaát van. )A kínai univerzalizmus szimbóluma, a Jin Jang ábrája jól kifejezi az antianyagra vonatkozó elképzelésemet. Ábra 8.

Az időről: Az örökmozgónál megjegyeztem, hogy az idő folytonos is meg kvantumos is, véges is meg végtelen is, a jó öreg dialektikának megfelelően. Az ősrobbanással keletkező 4D-s téridő buborék véges. Egy pillanat alatt megszületik, azután szuper gyorsan kitágul. Ezután megint lassan, majd újra gyorsulva kitágul. Az a kérdés, hogy mekkora sebességgel? Az előzőekből következik, hogy maximum a fény sebességével. Mivel valamihez való viszonyítás kérdése, ezért relatív a tér az idő, de még a téridő megváltozásának mértéke is. Az abszolút  viszonyítási pont a Mindenség, az elsődleges Gömb esetében, a szinguláris, vagy forgáspont, amely kívül esik a kompetenciánk területén. A téridő esetében, pedig az ősrobbanás, vagyis a keletkezésének pillanata lehet mérvadó. A téridő születése óta eltelt idő, az Univerzum múltja, amit a mérési eredmények alapján 13,7md fényévben határoztak meg. Mivel a megfigyelési adatokat, az információkat gondosan archiválják, nem veszik el a múlt. Az információt hozó fény is csak arról tudósíthat bennünket, ami már megtörtént. A nagy kérdés tehát az, hogy valójában mennyi lehet a téridő jövője? Mert aminek kezdete van, annak vége is. Mivel a téridő és a benne zajló események száma véges, a jövőre vonatkozó események mennyiségére, csak durva kalkuláció adható. Lásd kozmológiai állandó fejezetet. A mellékelt ábrán megjelenített, Minkowszki féle téridő metszet alakja, egy harangot formáz. Mivel a jelen megfigyelői, vagyis az értelmes civilizációk ténykedése a 4D téridő 3D-s vetületében zajlik, az csak a harang belsejében, mint annak nyelveként ábrázolható. Szerintem! (Az értelmes lét szimbolikus haragjának nyelve.) Az elkerülhetetlen végről az ábrára tekintve az jut eszembe, hogy miattunk és értünk szól, mint a lélekharang.

Ábra 9.

Végezetül, arra vonatkozóan, hogy az általam vizionált Ősrobbanás előtti helyzetet?, háttérstruktúrát?, állapotot?, entitást?, minek nevezzük el, vannak ajánlásaim. Mégpedig a benne rejlő evolúciónak köszönhető, fejlődési fokozatainak megfelelően. Első neve a Mozdulatlan mozgató, majd az Örökmozgó, a Mindenható, a Teremtő, a Pusztító, Isten. Válasszon magának mindenki a saját világnézeti látásmódja, álláspontja szerint.

 A könyv írása szerint, a teremtményét Isten nevezte Ádámnak, aminek jelentése Ember. 

Aki elolvasta, megköszönöm a türelmét és elnézését kérem a szabadkézi rajzokban lévő helyesírási hibákért.

Egy világkeletkezési elmélet a sok közül.

A mai tudományos felfogás szerint, a természet törvényeit nem lehet bebizonyítani, azokat csak a megfigyelések tapasztalataival lehet alátámasztani. A tapasztalatokból levont alapfeltevések, vagy axiómák, már nem igényelnek további megerősített bizonyítást. Mint ahogy az észlelőnek sem kell bizonyítania saját létezését önmaga számára. A lét és tudója, vagyis a megtapasztalója, elválaszthatatlan egymástól, mint a léttudat és én tudat.

Az idealizmus elsődleges létezője az Abszolútum, az Egy-lét a Mindenség. Ennek szingularitása, az archimédeszi pont, a tér és idő nélküli lét az, ami passzív állapotban van, de lehetőségként, magában őrzi amegnyilvánult világot is. A kiterjedés aktusa létrehozza a kiterjedt dinamikus kezdőpontot, a lehetőségek megvalósulásnak első színterét, az aktív erők  létezést, amelyet térben és időben csak önvaló, az Abszolútum korlátozhat. Ami azt jelenti, hogy addig tartózkodik ebben a dinamikus létezés állapotban, amíg újra a szingularitásba nem vonul.

Ő az, Aki öntapasztaló, de a teremtményei számára,a tőle elkülönült objektív entitásoknak, tapasztalhatóságon túli, transzcendens létező, az ISTEN.

Az isteni önkorlátozás egyik oka, a lehetőségek számának végtelensége. A megvalósuló lehetőségek térben és időben létezőként egyre gyarapodó információt képeznek, amelyek észlelése, tárolása, feldolgozása, csak véges térben és időben lezajló folyamat lehet a megérthetőség, a megtanulás, a valós tudás érdekében. A végtelen információról nem lehet konkrét, valós idejű ismerete, tudása a teremtménynek. Az önkorlátozás /önfeláldozás/ másik oka a Lét forrásának, a dinamikus kezdőpontnak véges számban történő megsokszorozódása. Az egész részekké való bontása. /Az isteni lét, egy részének anyagi létté konvertálása./Ami egy elkülönült térben és időben megvalósuló lehetőségek anyagi megvalósulását, az univerzum megteremtését teszi lehetővé.

A materializmus elsődleges létezője az anyag. Az anyag, általános definíciója szerint észlelhető, tapasztalható, különböző tulajdonságokat felmutató, strukturális közeggel rendelkező, objektum. A mai tudomány, az anyagra jellemző sokféle megjelenési formát és tulajdonságot leredukálta az energia létére, amely a megmaradási törvény alapján nem keletkezik és nem vész el. Az energia mezőik, mint mágneses, elektromos, gravitációs erőhatások, kölcsönösen hatnak egymásra a közvetítő kvantumaikon, az elemi részecskéiken keresztül. A hatáskvantum, mint a legkisebb tapasztalható energiaegység, fontos tényezője a fizikai ismereteinknek. Ismeretes azonban egy olyan energiát tartalmazó „mező” is, amit vákuum kontinuumnak nevezünk, amely azonban csak virtuális részecskéket tartalmaz. A virtuális részecskék még nem rendelkeznek megtapasztalható tulajdonságokkal, mivel nem valósultak meg. A valós részecskék éppen a megmérhető hatásukról ismerhetők fel. A fizikai kísérletek bizonyították az anyag kettős természetét, miszerint hullám és részecske formájában is megtapasztalható egyazon entitás, mint például az elektron. Az univerzum anyagi tere, vagyis az energiamezői még sok felfedeznivalót rejtenek előlünk.(sötét anyag, sötét energia) Viszont az üres tér, tehát a semmi az, aminek nincs rejteni valója előttünk. Ezért az űr szolgálhat színpadként egy kozmikus előadás számára. A tiszta energia, úgymint a tiszta tudat is észleléstől mentes, vagyis minden észlelő elől rejtőzködő. Egy különlegesen összpontosított (szinguláris) állapotában még a színpadot is magában rejti a díszletekkel, szereplőkkel és a nézőkkel egyetemben. A tiszta energia léte a potencia, a végtelen sok lehetőség rejteke. A lehetőségek megvalósulása, a rejtélyek feltárulkozásának folyamata az észlelés és a tapasztalás alanya a lét tudata, amely a tiszta energiának úgymond, a nem anyagi aspektusa. Nem anyagi, szellemi konstrukció a szám is. A számok olyan absztrakciók, amelyek segítségével modelleket alkothatunk a mennyiségek alkotta világról. A minden is egy fogalom, amely kifejezi a létező és nem létező elgondolhatók összességét. Ezért a nulla, a semmi is beletartozik az elgondolhatók közé, vagyis a minden egy eleme. Amikor minden egy pontban egyesül, minden pont összpontosul egy kiterjedés nélküli pontban, akkor szingularitásról beszélünk. A szingularitásban van minden. A kiterjedéssel kiszabadulhat minden a szingularitásból. Az első 3 kiszabaduló, kiterjedő a dimenzió, vagy szaporodó pontok alkotta vonal. Ameddig a kiterjedés, mint esemény tart, addig végtelen dimenzióról beszélhetünk. Amikor a kiterjedés eseménye megszűnik, a vonal végessé válik. A 3 dimenzió végpontjainak száma 6.  Meg van a pozitív egész számok első halmaza 3+6=9. Ezek egy helyről, a szingularitásból származnak. Ezért az elő helyi értéket jelenítik meg. A következő helyi érték megjelenése a nulla 0, vagyis az a nem szám, amely a számok helyi értékét megnöveli. A 9+1 értékes számmal és értékes hellyel növelt szám a 10-es. Visszatérve a végpontok alkotta számokhoz 4,5,6,7,8,9. Ez a hat szám és az 1,2,3, amelyek a szingularitásból származnak, valamint a helyi értéket növelő 0, nagyon sok lehetőséget hozott magával. Többek között a csoportokba, vagy halmazokba rendezés lehetőségét. A halmazok megkülönböztetése érdekében újabb fogalmakat, elnevezéseket kell alkalmaznunk. A számokkal foglalkozó tudomány a matematika, megalkotta ezeket a fogalmakat és a következő csoportosítást hozta létre.

A pozitív egészek 1,2,3,4,5,6,7,8,9 és a 0 képezik a természetes számokat, amit N (naturales) jelöl. A bevétel és kiadás analógiájára a pozitív és negatív, vagy egész számok halmazát, amit Z (zahlen) jelöl. A mérések során alkalmazható racionális számokat a Q (quotientis) jelöli. Az irracionális számokat Q* jelöli. A két csoportot együtt valós számoknak nevezik és R(real) a jele. A következő számhalmaz a komplex számok halmaza jele a C(complex). Bár a számhalmazok száma tetszőlegesen bővíthető, a kvaterniók halmazánál többet a gyakorlatban még nem alkalmaznak. A kvaterniókat Hamiltonról nevezték el H-nak.         

A következő különleges halmaz a prímszámoké, amit a P jelöl. /N Z Q R C H P/  Érdekes egybeesést mutat a jelölt halmazok száma (7), és a hat végpont és a szingularitás hetedik pontjával. Egy egészen különleges csoportosítás alapján kijelöltek hat számot, illetve azt jelölő szimbólumot, amelyek az univerzum és a benne lévő értelmes lények kialakulására nyújtanak kivételes lehetőséget.

„Az első szám az (N) amelynek értéke 1 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000. Ez az atomokat összetartó elektromos erőnek és a köztük fellépő gravitációs vonzóerőnek az arányát adja meg.

A második szám e (epszilon), amelynek értéke 0,007, azt adja meg, hogy az atommagok mennyire szorosan kötöttek, és hogyan formálódott ki minden - Földünkön is létező - atom. Ennek értéke szabályozza a Nap energiatermelését, továbbá azt, hogy a csillagok hogyan változtatják a hidrogént a periódusos rendszer valamennyi elemévé.

A harmadik az W (ómega) az univerzumunkban levő összes anyag mennyiségét méri - a galaxisokét, a diffúz gázfelhőkét és a „sötét anyagét". Ez az W árulja el nekünk az összehúzó gravitációnak és az univerzum tágulásának viszonyát.

A negyedik a l (lambda) új erőhatás - a kozmikus „antigravitáció" - befolyásolja univerzumunk tágulását, jóllehet milliárd fényévnél kisebb méretekben nincs kimutatható hatása. Ahogy táguló univerzumunk egyre sötétebbé és üresebbé válik, úgy gyűri egyre inkább maga alá ez az erő a gravitációt és a többi erőhatást. Szerencsénkre (és az elméleti szakemberek nagy meglepetésére), a kozmológiai állandó l értéke nagyon kicsi.

Az ötödik szám a Q Univerzumunk szerkezetét egyetlen Q szám határozza meg, amely két alapvető energiafajta aránya, és értéke 1/100 000. Ha Q valamivel kisebb lenne, az univerzum élettelen volna és szerkezet nélküli, ha pedig sokkal nagyobb lenne, akkor olyan viharos hely volna, amelyben sem csillagok, sem bolygórendszerek nem maradhatnának fenn, és amelyet hatalmas fekete lyukak töltenek ki.

A hatodik szám a D (dimenziók) száma, ami 3.”

 „Bámulatba ejtő, hogy egy táguló univerzum, amelynek kiinduló pontja olyannyira „egyszerű", hogy csupán néhány számmal meghatározható, hogyan fejlődhetett (feltételezve, hogy e számok „össze voltak hangolva") a mi komplex szerkezetű univerzumunkká.”

Idézet:  Csak hat szám Martin Rees

 E bevezető után egy kis ízelítő, a lehetőségek számszerű megvalósulásának sorából.

0. A lét időtlenül egy szinguláris pontban van, mint a végtelen lehetőségű tudat formanélküli, észlelésmentes tiszta energiájú állapota. A végtelen lehetőség, mint a tudat potenciális ereje kiterjedés nélküli féken tartott, vagyis összpontosított állapotban van. Ez a kezdőpont, a létezés oka. Mivel a formanélküli tudat észlelésmentes állapotban van, ezért kiterjedt tudatformákat, észlelhető dimenziókat alkothat lehetőségeiből a tiszta energia kiáradása során.

 1. Ezzel az első lehetőséggel kezdetét veszi az időben és kiterjedésben történő létezés, amelynek három szükséges alapfeltétele a tudatos akart-erő, úgymint a létezés erős vágya, a mozgás-terjedés, mint a kiszabadulás vágya, valamint az anyag, úgymint a szinguláris pontban tárolt, befagyott energia. A potenciális, vagyis féken tartott erő kiterjedése a mozgás, amely hat irányban három egymásra merőleges tengelyt, (1D) alkot. Amíg a kezdőpontból kiterjedő hatirányú mozgás józanésszel követhető (észlelhető), addig a pontig terjed a létezés. Mivel a terjedésnélküli (holt) pontokban tárolt erő-energia az anyag, úgymint elrejtett tudatforma, ezért a hat holtpont észlelő alanya, a szubjektív kezdőpont számára anyagi objektum. Egyszersmind egy valós irányt és távolságot meghatározó időpont is, mint a forráspont előtt, mögött, fölött, alatt, tőle jobbra, tőle balra, azonos távolságban és azonos időben lévő pontok. A létező jelenlét határpontjai.

2. A következő aktivizálódó lehetőség a holtpontból történő beterjedés, amely a kezdőpont felé történő mozgás, melynek időtartama azonos idejű a kiterjedés tartamával.

Ez a kezdőpontból holtpontig, hat vonalon történő folyamatos ki-be terjedés, a létezés leg misztikusabb (tudat) formája, vagyis az egypólusú taszítás-vonzás, (mágikus) a mágneses erő hatása.

3. A következő aktiválódó lehetőség a taszító-vonzó erők vonalkörüli forgása, vagyis a tengelykörüli perdülés. A hat irány vonalán elforduló taszító-vonzó erő, az elektromos erő hatása.

4. A következő aktiválódó lehetőség a kezdőpont, mint forgáspont körüli háromtengelyes, azaz mindenirányú elfordulása. A mindenirányú elfordulás, vagyis az abszolút rotáció létrehozza a háromdimenziós hatás terét, a tudat erejének létező gömbjét. Mivel a hat holtpont, egyben időpont dinamizálva lett, az idő végtelen folyású külső gömbfelszínt képez. A forráspont és a holtpontok közötti ki-be áramlás, pedig végtelenített ciklusidők sorozata. Ez a megmérhetetlen méretű, az örökké jelen időben lévő, a végtelenségig összekuszált erővonalakból formálódó stacionárius gömb, a dinamikus kezdőpontnak a megszületése. A Létezés féktelen életerejének, az örök jelenbe „korlátozottságtól” felbőszült állapota, a Misztikum, amely az észlelés, a megértés, a megméretés elöl történő teljes elzárkózás tudatformája. Más néven a káosz.

 5. A következő lehetőség aktualizálódása: A taszító és vonzó erőhatások elválasztója a holtpont és a forráspont iránytengelye, amely körül a mágikus erővonalak (elementáris sebességű) elfordulása, perdülte, kialakítja az erő elektromos hatását. Ez a térformáló forgás, (amelynek sebessége megegyezik a kiáradás maximális kezdősebességével) biztosítja az elektromosság kifogyhatatlan forrását, a töltést. A két egymásra merőleges forgás, mint a mágneses és elektromos hatás együttesen alakítja ki az elektromágneses mezőt, a közös hatásuk felületét, a csepp alakúra formált hatásteret. Ez a forráspontjuknál összekötött hat elsődleges, vagy fundamentális hatástér megszületésének pillanata.

 6. A következő aktivizálódó lehetőség az öröklét, vagyis a forráspont megsokszorozódása a hat buborékon belül. A dinamikus kezdőpont, a létezni lehető legnagyobb méretű gömb.  A buborékokat hézagmentesen kitöltő dinamikus kezdőpontok viszont, a létezni lehető legkisebb, kiterjedt méretű gömbök. Mivel véges számú dinamikus forráspont, azaz időben tárolt tiszta energia lehet a zárt buborékokban, ezért ezek képezik azt a szubsztanciát, amit akár elő-anyagnak, vagy éternek is nevezhetünk. A buborékok hézagmentesen telítve vannak az éterrel, ezért hiányzik belőlük a szabad mozgástér, az űr, a semmi. A megszámolhatatlanul sok, de véges számú éterkvantum egyenként is 3D koordinációs rendszer a benne lévő forráspont, mint origó miatt. Ezért a létezni lehető legnagyobb méretű dinamikus gömb, a háromdimenziós valós és virtuális terekből összeálló struktúra, a hipertér.

 7. A következő aktivizálódó lehetőség a semmi, az űr, vagyis a mozgástér vákuumként történő megjelenése az éterrel kitöltött buborékokon belül. Ez egy időben hosszan elhúzódó precízen finomhangolt folyamat, amely a gömböt, vagyis a hiperteret (káoszteret) is tágulásra készteti. A buborékokban megjelenő vákuum hatására limitált számú éteregységek, szabadulnak ki a szintén gömb alakot formáló mozgástérbe, ahol önálló mozgásba kezdenek.

Az abszolút rotációt végző buborékokban megjelenő űrben, a kaotikusan mozgó éteregységek képeznek egy vastagodó falú, virtuális gömbhéjat, a szuper-folyékony, vagy hamis vákuumot. Másképpen fogalmazva a szuperpozícióban lévő, azaz minden lehetséges szabadhelyet betöltő, még hullám állapotban lévő, leendő korpuszkuláris részecskéket tartalmazó közeget. Ez a valós-virtuális közeg kettős természetű, mivel szuper-folyékony éterkvantumokból álló folytonosan hullámzó 3D-ben kiterjedt mezőt alkot.  

 8. A következő aktivizálódó lehetőség (esemény), a forráspont által szemlélt valószínűségi hullám összeomlasztása, vagyis az első korpusz, vagy fizikai részecske megszületése (foton). Az események, mint lehetőségek folyamatának során megismert leptonok, bozonok, fermionok, barionok stb, vagyis az univerzumot képező valós anyag hamis vákuumból történő kicsatolódása.

9. Az egyre gyarapodó tudatformák és azok anyagi megtestesülései a szemlélő emlékezete, az időben és térben tárolt tudása, vagyis a memóriája által kerül megőrzésre.

A tudatformák fejlődése az ész-lelés, az új információhoz jutás során történik. A memória által megőrzött anyag továbbfejlődését az evolúció, kiválasztó folyamata biztosítja.Az evolúció feladata az új információk felhasználása és a régi feleslegessé vált információk elkülönítése, archiválása a memóriában. Mivel a Lét a Tudat és az Anyag egy és ugyanaz, nem vész el, csak átalakul. A létezés három alapelve szerint a tudatos anyag folytonos mozgásban van. A folytonosság, vagy folyamat, fejlődési, stagnálási és hanyatlási szakaszokra bontható. Ez vonatkozik az univerzumot képező minden entitásra és éterkvantumokból kialakult korpuszkulára.

10. A dinamikus kezdőpont, a létező gömb semmivel történő kitágulása (BB) megszüli magában az univerzumot, amely az eredeti méretére való zsugorodással, a semmi eltűnésével megszűnik benne létezni. Bekövetkezik a világvége.

∞   Ugyanakkor a dinamikus kezdőpont létezési ideje, ki-be lélegzése a végtelen számú lehetőség univerzumok léteztetése általi megvalósítása, végtelen hosszú ideig tart. Ha esetleg valamikor eluralkodik a káosz, vagyis betelne a mindenség memóriája, akkor a dinamikus kezdőpont újra összpontosít, vagyis a szingularitásba vonul.

A lét, a létezés pillanatnyi, nem észlelhető szünete után, a létezés megújult erővel és kibővített memóriával feltámad az emanáció aktusa során.

Az emberi lét formája, a tudat megtestesülése önmagunk által is alakítható, átformálható a létezése, élete során. Ami a legtöbb fizikai és szellemi energiát igényli az a külső körülményekhez való alkalmazkodás, a környezetünkbe való tökéletes beilleszkedés megvalósítása. Ehhez nagyban hozzájárul önmagunk testi és lelki megtanulása, az alapos önismeret. Elvégre információ gyarapítás céljából születtünk erre a világra.

Miért látjuk a múltat?

A jól ismert kozmológiai ábrán 2dimenzióban ábrázolják a teret és 1dimenzióban az időt. A 3dimenziós látványt, a pohárformát, az időben egymásra rakott 2D-s térsíkok alkotják.  Az ábra szerinti szemlélő a térsíkra merőleges,vagyis az idő dimenziójával megegyező tér irányból tekint a múltba.

Ha azonban csak két dimenzióban látnánk a teret, akkor csak a jelen pillanatát látnánk, annak is csak azt a részét, ami észlelhető számunkra ezen rövid idő alatt. A fénysebesség, valamint az információterjedés határos volta miatt, vajmi keveset érzékelhetnénk a valóságból annyi idő alatt, amit jelenleg időkvantumnak, vagyis a még kauzálisan érzékelhető időnek (Planck idő 5,391 24 (27)·10‒44 másodperc) nevezünk.

Ezért úgy gondolom természetes, hogy legalább egy térdimenziónak párhuzamosnak kell lennie az idő dimenziójával ahhoz, hogy térben és időben megőrzött (fény) jelekből, láthatóvá váljon számunkra a múlt. A modern űrtávcsövek segítségével, a fénysebességgel érkező jelekből, mint a távoli múlt eseményeiből, alkotunk képet galaxisok milliárdjairól. Amikor a naplementében gyönyörködünk, akkor a Nap 8 perccel korábbi állapotáról kapunk pillanatképeket, amiket azután egymásra halmozva folyamatos képpé alakít az agyunk. Még a saját tükörképünket is a múlt jeleiből, vagyis tér-idő kvantumokból állítja össze agyunk.

A gondolataink is megelőzik szavainkat, azoknak kimondásához szükséges idővel. Tulajdonképpen a téridőkvantumok egymásutániságával elkülönült jelekből összeálló információk formájában észleljük a valóságot. Ezen téridő kvantumok láncolata, egymást követő jelcsoportjai biztosítja számunkra a kauzalitást és az idő entropikus irányát . A háromdimenziós tér és időkvantumok halmazából álló 4D téridő ad számunkra olyan viszonyítási eseménypontokat, amelyek koordináta rendszerekbe illeszthetők. Mivel az időnek, valamint a térnek egy a nézőpontunkba beérkező iránya párhuzamos, vagy másként szólva vektorai lefedik egymást, jogosan nevezzük téridőnek azt a halmazt, amiben az észlelt események vannak. Mi számít eseménynek a téridőben? A tudományos megfogalmazás szerint, annak minden pontja egy eseményt jelöl. Szerintem viszont az egy időkvantum alatt létrejött három térdimenzió, vagyis a 3 D-s kiterjedés, mint egy térkvantum egzisztálása az, amit egy a priori, (pontszerű) eseménynek nevezhetünk. Ha minden időkvantum alatti esemény, kiterjedésnek mondható, akkor nem csodálkozhatunk a tér tágulásának hallatán. Már csak az a kérdés, hogy a terjedés, úgymint mindenirányú mozgás, hogyan értelmezhető viszonyítási pontok nélkül? Bizonyára sehogy. Ezért ha azt mondom, hogy az idő múlásával növekszik a tér, akkor csak abszolút időt és abszolút teret érthetek alatta. Ha viszont már anyagi, vagyis érzékelhető viszonyítási pontjaim is vannak, akkor azok relatívvá teszik a tér-időt, mint a vizsgált lokális eseményteret. Úgy tudom, hogy viszonyítani csak anyagi testel rendelkező, információ feldolgozó és döntéshozó képességgel bíró lények képesek. A többes szám azért ildomos, mert csak egyetlen egy, anyagból álló tudatos lény nemigen létezhet az univerzumban. (Az anyagon túli tudatos létező most nem kap szerepet)

Amióta tudjuk, hogy az anyag-energia egymásba átkonvertálható, a megjelenési formájuk alapján különböztetjük meg őket úgymint, nyugalmi tömeg, mozgási tömeg, impulzus,  hullámtér,vagy mező, sugárzási tér, egyszóval eseménytér. A tömeggel rendelkező testnek tehetetlensége, impulzusa, helyzeti és mozgási energiája is van aszerint, hogy milyen a sebessége, gyorsuló, vagy egyenletes sebességgel mozog. A hullámtér, vagy energiamező is állandó mozgásban van, aminek felső határa a fénysebesség. Hogy az anyagmentes téridő kiterjedésének milyen sebessége van, azt csak a benne lévő anyag viszonyítási pontjainak megváltozásából lehet meghatározni a távolság és az időtartam függvényében. A látható, érzékelhető anyagi objektumok mozgása alapján gyorsulva tágul a tér, amit a kozmológiai gravitációs és Doppler féle vörös eltolódások figyelembe vételével számoltak ki. Ami azt is jelentheti, hogy minél messzebbre nézünk a múltba, annál gyorsabban távolodónak látjuk a jelforrások objektumait. Találtak már olyan távolodó objektumot, aminek „sebessége” jóval meghaladja a fényét, ami paradoxonnak számít. Az is lehet, hogy a jel forrása már nem létezik, csak az útjára bocsájtott jelét detektáljuk.

De mi van akkor, ha az időkvantumok vektora egybeesik a tér egy irányvektorával, ami esetünkben az Eukleidészi egyenes látóirány is egyben és ezt egydimenziós jelként értelmezzük? Ha most a 4D értelmezésből elhagyunk két térdimenziót és a hozzájuk tartozó, velük párhuzamos időkvantumokat is levonjuk, akkor közelebb kerül hozzánk az objektum? Ha csak 1/3 idővel számoljuk a múlt távolságát, akkor közelebb kerül az objektum és kisebb lesz a távolodás „sebessége” is. Így a távolodó objektum sebessége nem haladja meg a fénysebességet, amit az anyagi testeknek amúgy sem illik átlépniük. Felmerül a kérdés, hogy mennyi az annyi? Vagyis mekkora idő-tartam valójában az időkvantum, ha anyagmentes térre, vagy anyaggal bíró térre értelmezzük? Mivel az Általános relativitáselmélet szerint, az anyag elgörbíti a téridőt, de nem változtat a látóirányon, így rövidebb lesz az egydimenziós egyenes idővektora, vagyis vele a múlt távolsága is.

Az anyag-energia terjedése kisebb időkvantumok szerint, vagyis rövidebb távolságra terjed az üres téridő kvantumához viszonyítva. Mivel az anyag viszi a relativitást az időbe, az anyaggal terhelt téridő kvantuma relatívan kisebb az üres, vagyis az abszolút téridő kvantumánál. Hogy pontosan mennyivel, azt az Általános relativitáselmélet képleteivel valaki ki tudná számítani, de erre én nem vállalkozom. A mai kozmológusok szerint abszolút tér és idő nem létezik, ezért nem is számolnak vele. Ugyanakkor az univerzumunk gyorsuló tágulásáért egy ismeretlen sötét energiát tesznek felelőssé.

A címben feltett kérdésre válaszolva: azért látjuk a múltat, mert az anyaggal terhelt téridőben fénysebességgel felénk terjedő jelekből információt kapunk, amit pillanatképekké rögzít az agyunk. Ameddig a szem ellát, a múlt képei peregnek le előttünk időkvantumonként, a mozgás és mozdulatlanság érzetét keltve. De azt nem tudjuk, hogy mekkora az időkvantum, ami a jelet adja.

Szemlélő, tapasztaló nélkül létezne ugyan a valóság, de akkor kit érdekelne a múlt látványa, a jelen tapasztalása és az előttünk álló jövő?

A világmindenség dualisztikus felfogása.

      A kvantummechanika koppenhágai értelmezése szerint, a megfigyelőnek nélkülözhetetlen szerepe van a hullámfüggvény összeomlasztásában, vagyis egy szuperpozíciós állapotban lévő részecske megfigyelhetővé tételében. A megfigyelő, vagyis a tudatos észlelő valóságformáló szerepe nem hagyható figyelmen kívül. A véletlenszerűség és az előre meghatározottság két arca a valóságnak. A valóság szemlélőjének és ezáltal alakítójának ezért mindkettővel szembe kell nézni. A valóságról történő elmélkedés, fantáziálás, filozofálás joga mindenkinek megadatott. A valóság saját érdekek szerinti átformálása, azonban meglévő és megszerzett képességek felhasználásának függvénye is. Nem elhanyagolható ezek között a leképezés, vagy vizualizálás képessége. Ennek igénybevétele ajánlatos az alábbi felvetésem/feltevésem olvasása során.

Ha képzeletünkben a Mindenséget egy Euklideszi pontba szeretnénk tömöríteni, akkor annak a pontnak egy energiaforrást és egy energianyelőt kell tartalmaznia egyszerre, mivel csak így képes biztosítani a mindenség végtelen és szimmetrikus energiáját. Kettő az egyben, máris egy ellentmondás? Nem, mert egy érmének két oldala van még akkor is, ha a kiterjedésétől történetesen eltekintünk. A végtelen mértékű energia végessé, csak egy újabb kiterjedés nélküli pont vizuális megjelenítésével válhat. Ez a második pont az, ahol semmi energia sincs, nem lehet jelen.

A végességnek ilyen módon, vagyis a semminek a megjelenítésével megszületik valami és semmi dualitása, a végtelen/véges egyetemes világ, vagyis a Világegyetem.

Ha a végtelen energiát egy egydimenziós húrral, vagyis egy speciális ellipszissel, a körrel szemléltetjük, akkor e kör két átellenes pontja, az aktív forrás-nyelő P1 és a passzív hatástalan P2, vagyis a holtpont. A végtelen számú pontokból álló energiakörön egyetlen pont, a P2 holtpont található, amely megszakítja, végessé teszi az energiakört, kijelölve a két erősödő-gyengülő körívet, melyet a vele szemben lévő forrás-nyelő P1 pont generál. A kör egyik íve az aktívtól a passzív felé haladva gyengülő hatású, a másik íve a passzívtól az aktív felé haladva erősödő hatású. Ahogy a forrás-nyelő pontban található a ki-be irányultság, úgy a holtpontban is van egy, amely a gyengülés-erősödés irányultságát „tartalmazza”. Ezzel ciklikussá, a holtpontban megszakítottá téve az energiakört.

A továbbiakban az energia szó eredetét és az energia egyéb tulajdonságait taglaljuk.

Az ógörög kifejezés bűvös cselekedetet, isteni tettet jelent. Manapság általában munkavégző képességet értünk az energia szó alatt. A tudomány, négy alapvető fizikai kölcsönhatásra tagolja az energiát, ahol az erő, mint hatás megmutatkozik. Az erős magerőre, a gyenge magerőre, az elektromágneses erőre és a gravitációs erőre. Habár ez utóbbit egyesek geometriai térgörbülettel magyarázzák. Az energia két tipikus állapota a helyben tárolt, vagy helyzeti energia, illetve a felszabadult, vagy mozgási energia.  A helyhez, vagyis a testhez kötött energia képezi annak tömegét és az impulzusát. A hatóerőket testek között közvetítő, a kölcsönható energia képezi a mezőket, vagy hullámtereket, amelyek folytonos mozgásban vannak. A testek is csak úgy, mint viszonyítási pontok tekinthetők állónak. Ezért a részecske és a hullám megkülönböztetés is viszonylagos az Energia szempontjából. A végtelen energiakörünk két pontja P1 és P2 is csak egymáshoz viszonyítva tekinthető állónak, mivel a LÉT, a létezés, maga az abszolút mozgás. Minden mozog!

Az energia megmaradási törvénye kimondja, hogy egy zárt rendszer teljes energiája, vagyis az egyes összetevők energiájának összege nem változik a fizikai átalakulási folyamatok időbeli eltolódása során.  Esetünkben a mindenséget szemléltető energiakört, a rajtalévő két „fix” ponttal egy zárt rendszernek tekinthetjük. Amelyben a P1 jeleníti meg a végtelen nagy erőt, aktivitást, sebességet, sűrűséget és hőmérsékletet. P1 az abszolút lét (Isten), a létező (valami), vagyis az energiakör oka. A P2 holt pont jeleníti meg az erőtlenséget, a passzivitást, a mozdulatlanságot, az ürességet, az abszolút 0 K hőmérsékletet, vagyis a semmit.

A P1-ből kiinduló mozgás lassuló, az erőhatás gyengülő, a rezgésszám csökkenő, a hullámhossz növekvő. A P1-be tartó mozgás gyorsuló, az erőhatás erősödő, a rezgésszám növekvő, a hullámhossz csökkenő. A P1-hez tartozó sajátidő, mint időkvantum végtelen kicsi, amely a félkör mentén, a lassuló mozgással egyre növekvő. A P2-höz tartozó sajátidő, időkvantum végtelen nagy, amely a félkör mentén, a gyorsuló mozgással egyre csökkenő.  Az idő kvantumainak, mint a mozgás pillanatnyi sebességéhez tartozó mennyiségének, a megváltozási (növekvő-csökkenő) tendenciája P1-> P2-> P1-> P2…. stb. felé mutat, amely egy megváltoztathatatlan irányultságot eredményez. Az egyes időtartamok, mint a kiterjedt entitásokhoz tartozó sajátidők relatívak, azaz különböző nagyságúak. A különböző méretű tereket kitöltő entitások sajátidő elfogyásának, vagyis az entitások elmúlásának az irányultsága a jövőtől a jelenen át a múlt felé mutat. Ez az irányultság, maga a megváltozások folyamata, vagyis az evolúció. Amely biztosítja, hogy lesz tér-idő, van tér-idő, volt tér-idő az Energia különböző létformáinak megnyilvánulása számára. Ez azt is jelenti, hogy az egydimenziós energiakörünk időnként kétdimenziós gömbfelületté terjed ki, amely egy háromdimenziós gömböt alkot. A hely, mint a pont, a kiterjedés, mint a dimenzió, az időkvantum, mint a sajátidő, változásbeli (mozgásbeli) státusza határozza meg, hogy éppen mit jelenít, illetve nyilvánít meg az Energia.  Tulajdonképpen nem a semmiből, hanem egy aktív pontból kiterjedő 1->2->3 dimenziós világegyetem megvalósulása ezek alapján lehetséges, de csak egy második pont, a holtpont feltételezése által.

Egyedül vagyunk az univerzumban? Nagyon jó kérdés.

A XX. század elején még úgy gondolták a csillagászok, hogy a Tejút néven ismert galaxisunk alkotja a világmindenséget. A földönkívüli élet lehetőségét a naprendszeren belül keresték. A technika fejlődésével azonban kiderült, hogy a vörösen derengő távoli foltok valójában galaxisok, amelyek ráadásul egyre jobban távolodnak tőlünk. A Hubble űrteleszkóp felvételei már a galaxisok porfelhőit is megmutatják számunkra. Óriási mértékben kitágult számunkra a belátható Világmindenség.  Az Univerzum méreteit tekintve, szinte magától adódik a gondolat, hogy nem vagyunk az egyedüli lakói. Ugyanakkor hatalmas távolságok választják el egymástól térben és időben, a csillagrendszerek miénkhez hasonló, életre alkalmas bolygóit. Lehetséges az, hogy nem véletlenül? Az a véleményem, hogy nem véletlenül. Szülőbolygónk kivételes helyzete a naprendszerünkben olyan, mintha aprólékosan megtervezett volna. Mivel az erős antropikus elv alapján az élet univerzális szintű finomhangoltság eredménye, ezért általánosan elterjedtnek kell lennie. Másképpen fogalmazva, a szerencsés véletlenek sorozatának, építő jellegű felhalmozódása egy darab kitüntetett bolygón, nem tűnik logikusnak és hihetőnek az ember számára. Ha azonban feltételezzük a célirányos tervezettséget, akkor jogosan feltételezzük azt is, hogy nem vagyunk egyedüli kivételezettek a világmindenségben. Az, hogy szinte elérhetetlenül távol vannak egymástól a civilizációval rendelkező bolygók, szintén része lehet a nagy tervnek. Mivel a földi élet és az emberi civilizáció, a naprendszer zárt halmazának kitüntetett pontja, ahol az egész biológiai aktivitás is zárt rendszert, egy végtelenített táplálékláncot alkot, ezért védelemre szorul a külső hatásokkal szemben. Egy idegen naprendszer bolygójáról származó életforma végzetes mutációkat, vagy akár fajok kihalásait eredményezné az immunitás hiányában. A tápláléklánc kieső láncszemei, globális összeomlását okoznák a bioszférának. A gyorsan mutálódó vírusok és baktériumok így is komoly gondokat okoznak a tápláléklánc csúcsán lévők számára. Egy idegen, nálunk technikailag jóval fejlettebb, de erkölcsileg alantasabb civilizációnak könnyen az étlapjára kerülnénk, ha felhívjuk magunkra a figyelmet, netán meghívjuk őket vacsorára. Bölcs előrelátásra vall a „tervezőtől” ez a téridőbeli szeparáció. A kapcsolat megteremtése két elszeparált civilizáció között, csakis a kommunikáció szintjén ajánlatos, ha az időbeli eltolódás miatt egyáltalán lehetséges. Azonban mindig szem előtt kell tartanunk, hogy akivel szót értünk, lehet a barátunk, de az ellenségünk is. A földön tapasztalt UFO jelenségek, vagyis az azonosítatlan repülő objektumok száma időszakonként változó. Az idegen lényekkel való közvetlen találkozások, szubjektív egyéni tapasztalatok alapján és tárgyi bizonyítékok, vagyis csillagközi űrhajók hiányában nem tekinthetők valós tényeknek.

A Könyv szerint Mózes került legközelebb a tervezőjéhez,(JHVH) de személyesen, kéz a kezéből még ő sem vehette át a parancsolatokat tartalmazó kőtáblákat. A fizikai távolság megtartása, úgy látszik még a bolygó felszínén is kötelező. :° )