Minden lehetséges

Mindenség, avagy a Mindenható léte

A mindenség, anyagi és szellemi (fogalmi) részhalmazok összessége, mint egy ön kölcsönható közös halmaz, amely önmaga észlelő alanya és tárgya, amely mindig az aktuális jelen létállapotában van. A múlttat, mint passzív információt a memóriában őrzi, és az aktív, vagy éppen felmerülő információval együtt „magával hordja” a jelenben. A jövőt pedig, rejtett potenciális információk formájában tárolja. Az energia, anyag és információ konstans, egy állandó mennyiség, amely nem veszik el, csak folytonosan átalakul. Mivel az információ sem veszik el, mert csak az aktualitása szűnik meg időlegesen tárolás, vagy felejtés formájában az észlelők és felhasználók számára. A mindenség közös halmazában, ami nem aktuális, az potenciális, így az elfelejtett és a memóriában őrzött információk is lehetőségek a felhasználók számára. A nem aktualitás, vagyis a nem jelen lét, valamint a potenciális lét hiánya, a semmi „aktuális állapota”, egy paradoxon lenne, mivel a semmi nem része a valamiknek, vagyis a mindenség közös halmazának.

A mindenség, azonban egyszerre potenciális és aktuális a jelenben. Jelenléte magában őrzi az összes anyagot, energiát és információt, a múltat és a jövőt. Ezért a semmi nincs, nem aktuális és nem is lehet jelen a halmazban. Viszont a halmazban mindig jelen van, volt és lesz, egy a semmire vonatkozó címke, egy fogalom, amelynek nincs aktualitása, mert a volt semmi és a lesz semmi, nem a van semmi.

Egy nem antropoform Isten, a panteizmus mindenhatójának léte logikus és szükségszerű azon észlelők számára, akik lényükből adódóan nem észlelhetik egy időben (vagyis a jelenben) a teljes halmazt, a Világmindenséget. Csak az úgynevezett megvilágosodás pillanata hasonlítható össze a mindenség megtapasztalásával, azonban ez teljesen személyfüggő élmény, ezért relatív a tapasztalók számára. Az abszolút lét, csak relatív tapasztalást nyújt számunkra. A vallások, vagyis az Isten hit közösségekben gyakorolt rituálék formájában próbálja abszolutizálni azt, amit az egyén nem képes elvégezni. Az önjelölt próféták azonban kivételt képeznek. Közösségformáló hatásuk azonban nem lebecslendő.

Vajon az idő ideje, vagy a tér ideje határozza meg a valóságot?

Van olyan vélekedés is, hogy az Idő nem létezik, mert csak az események egymásután következő sorozata képezi számunkra az idő illúzióját. A valóság azonban nehezen fedi fel előttünk az igazságot a relativitásnak köszönhetően. Az észlelő nélküli, vagy érzékfeletti valóság viszont egy olyan feltevés, amely nem bizonyítható, de sokan feltétel nélkül hiszünk benne. Ezt támasztja alá a vallásos istenhit, a halál utáni létben való hit, ahol az egyének lejárt ideje, egy másik valóságban újra kezdetét veheti. Az idő és a tér az, ami az általunk érzékelhető valóság megtapasztalása számára nélkülözhetetlen, a priori létezők, ezért ezek tagadása értelmetlen a létezők, az észlelők számára.

Az érzékfeletti valóság, vagyis a tér forrása az, ami egyben az idő forrása is. Mivel a tér, a nulla dimenziós forrásából háromdimenziósnak születik, majd a térnyelőben, nulla dimenzióssá válik, létrejön az idő dimenzió nélküli tartama, egysége. Az az idő, ami a térrel együtt születik, egy olyan „kvázi dimenzió”, ami a forrásból kifelé, minden irányba felmutat egy véges,valós tartamot. Ez az időtartam a háromdimenziós térkvantum energiatartalmával, vagyis a térfogatával együttesen létezik. A térnyelőben viszont a tér és az idő a szingularitás felé, vagyis egy befelé mutató, virtuális időtartamot és abban egy energia potenciát képez, amely egyben a kiterjedt, 3D térkvantum hiányának az „ideje” mindaddig, amíg a szingularitás, a térnyelő, térforrássá nem változik. A misztikus átváltozás, a valós és virtuális időtartamok váltakozása és a térkvantumok végtelen mennyisége határozza meg a létezést, annak változatosságát. A szingularitásban való inaktív létet, csak a virtuális időtartamok mennyisége határozza meg, amely nem észlelhető. Az, hogy valós térben lenni valós időben, vagy szingularitásban lenni, virtuális időben, ez a kvantumfluktuáció megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdése. Egy válasz az, hogy a határozatlansági reláció mikroszkopikus, véges mérettartományában, egyszerre leledzik a lét. (Népiesen szólva, hol volt, hol nem volt.) Azon felül már határozott idejű, terű, méretű, sebességű létezőkről beszélhetünk. Az úgynevezett téridő kvantumok az érzékfeletti valóság diszkrét elemei, amelyek feltételezése egy arra épített axióma, miszerint a semmiből nem lehet valami.

Az éppen egzisztáló, 3D térkvantumok száma megszámlálhatatlanul sok, de véges. Mint ahogy az éppen nem egzisztáló források, vagyis a térnyelők megszámlálhatatlan sokasága is véges. Az abszolút valóságot a térforrás-térnyelő állapotváltozás eseménye, az aktivitás és passzivitás együttes ideje határozza meg az egyes térkvantumok esetében. A kvantumok térhiányos állapotának (virtuális) időtartama csak közvetett úton, azon keresztül becsülhető, hogy éppen gyarapodó, vagy zsugorodó a globális téridő, vagyis az egzisztáló térkvantumok száma. Amikor a globális téridő zsugorodik, a térhiányos állapot, a térnyelők virtuális időtartama növekszik. Ha tágul a globális tér, akkor a térforrások valós időtartama növekszik. A tér-idő tágulása is csak közvetett úton, a benne lévő látható objektumok egymástól való távolodásán keresztül figyelhető meg.

Egy térbeli dimenziót, mint valaminek a hosszúságát, vagy két pont között mért távolságát, egy másik önkéntesen választott valaminek a hosszúságához viszonyítottan értelmezzük. Vagyis a távolság relatív. Az időt, mint tartamot viszont eleve a változásból, az állapotok megváltozását okozó eseményekhez viszonyítjuk. Felmerül a kérdés, hogy mi határozza meg, vagy mi szabályozza azt az időtartamot, ami a térkvantumok egzisztálási és a szingularitásban elnyelt állapotát adja? Azonos ideig, vagy eltérő ideig egzisztálnak az egyes térkvantumok?

A felmerült kérdésekre nincs egzakt válasz, egyrészt a határozatlansági tényező, másrészt a mérhetőség hiánya miatt. Azonban a találgatást, vagy fikciók alkotását senki nem tilthatja meg a számunkra. Akkor lássunk hozzá egy fikcióhoz.

A térkvantum az a legkisebb energiaadag, amely a valóságban aktív formában létezik a Planck időnél és távolságnál Kb.10 nagyságrenddel kisebb formában. A térkvantum passzív állapota az, amikor a tér elnyelt állapotban van és a virtuális idő, a Planck időnél 10 nagyságrenddel kisebb, illetve annál nagyobb is lehet. Az ilyen módon, szingularitásokban akkumulált energiának egy jelentős része képezi a "tömeggel rendelkező láthatatlan sötét anyagot", ami a galaxisokban rejtőzik. Amikor a globális tér-idő tágulóban van, a tömeget viselő, látható anyag felhígul. Az, az esemény, amikor az összes tér elnyelődik, vagyis az összes energia egyetlen szinguláris pontban egyesül egy kivételes pillanatban, vagyis az ősrobbanást megelőző állapotban, egy hipotetikus, alacsony valószínűségű kollapszus. Ezt követi a térforrások, a téridő kvantumainak exponenciális gyarapodása, majd vele a térnyelők virtuális idejű megnyilvánulása. Az ősrobbanás kifejezés csak az egyes események kaszkádszerű eszkalációját szimbolizálja. A tudomány ettől a rendkívüli eseménytől tekinti a valóság modellezését és tapasztalását releváns, ésszerű feladatnak. Az ezoterikus, vallásos gondolkodók pedig a véletlent ignorálva, megelőlegezik ennek okát is, úgymint a semmiből való isteni teremtést.

Jelen tudományos ismereteinknek van egy elméleti és fizikai határa, a Heisenberg-féle határozatlansági elv, valamint a Planck által kidolgozott elméleti egységek, fizikai állandók. Ezek nem engedik meg, hogy érzékeinkkel még közelebb jussunk a szingularitáshoz. Ez a határ választja el a determináltságot az índetermináltságtól is. Ha elméleti úton, „logikus” gondolatokkal sikerülne átlépni e határt és a véletlent úgymond belegyömöszölnénk a szingularitásba, akkor az egzisztáló téridő kvantumának, meghatározott időtartama és a nem egzisztáló, vagyis szingularitásban lévő meghatározott, de virtuális időtartam adná meg a determináltság első okát, a kauzális valóság első nem véletlen eseményét. Az, hogy van egy legkisebb, vagy lehet akár többféle is, az ismert meghatározott téridő tartamok mérete/mennyisége, vagyis a meddig lenni és nem lenni, a legfontosabb alapinformáció a valóság megismerése céljából. Ebből adódóan az idő és a tér kvantumosságának gyakorlati kísérletekkel történő bizonyítása mérföldkőnek, paradigmaváltónak bizonyulna. A tudomány eddigi fejlődését is az idő egyre kisebb és pontosabb mértékének meghatározásának köszönhetjük. Nem szabad megállnunk egy küszöbnél úgy, hogy meg sem próbáljuk legalább gondolatban átlépni azt.

Emberi jogok és a humanizmus

Az emberi faj egyedei, biológiai és erkölcsi szempontból egyenlőnek nyilvánított entitások a humanizmus, vagyis az emberiesség nevében. A valóságban azonban felfedezhetők olyan különbségek az ember egyedei között, amelyek a szélső értékeket tekintve már igen jelentősek. E két szélsőérték között egy olyan tartomány található, amely különböző kategóriákba is osztható. Ilyenek például az eltérő külső megjelenést felmutató rasszok és az eltérő kultúrát, valamint vallást gyakorló csoportok és azok intellektuális szintjének állapota. Ezek a csoportok adják az egyénnek az identitását, vagyis a hova tartozok én, ki vagyok én megélését. Az Ember, mint a 7milliárdos populáció, a földi biodiverzitásnak csak egy, de kiemelkedő elemének számit.  Ugyanakkor minden egyes ember valamiben különbözik egymástól, még akkor is, ha az nehezen mutatható ki. (PL. egypetéjű ikrek)

Ennek fényében nehéz feladat az általános érvényű emberi jogok meghatározása és elfogadtatása. Az élethez, a szabadsághoz, a munkához, vagyis a tisztes megélhetéshez való jog, az emberek számára elfogadható, de mégsem érvényesül mindenki számára. Az emberi jogok ennél további kiszélesítése még nehezebb feladat a rasszizmus és egyéb csoportellenes, kirekesztő magatartás, vagyis a másság jogait nem elismerők miatt. A már meglévő, kiharcolt, vagy örökölt jogokról önkéntesen lemondani, nagyon nehéz a közösségnek és az egyénnek, ha az hátrányosan érinti őket. Ez olyan helyzetet eredményez globális szinten, hogy reménytelennek tűnik az ellentétek feloldása. Vajon mekkora a realitás, és a humanizmus által jóhiszeműen meghirdetett cél között tátongó szakadék? Szerintem az sosem nem lesz áthidalható.

Amikor a jogokról beszélünk, nem feledkezhetünk meg a kötelességekről sem. Az emberi viselkedés normáit, vagyis a csoportok együtt élésének szabályait eltérő kulturális és vallási közösségek alkotják meg. Ezek szintetizálása, mindenkire egységesen vonatkozó normává alakítása, szerintem lehetetlen, mivel a kommunizmus ideája a történelem során többször elbukott. Ezért álszent és cinikus dolog az egyenlőséget hirdetni, miközben tudjuk, hogy értelmetlen és megvalósíthatatlan az emberiség egészét illetően. Az emberi közösségek ésszerű kompromisszumok, kölcsönösen előnyös szabályok, alkotmányok, békeszerződések, szövetségek, vagyis jogok és kötelességek betartásával élnek együtt mindaddig, amíg külső, vagy belső indíttatású provokációk, elégedetlenségek hatására ellehetetlenül a szerződések betartása. Ekkor a legtöbb esetben erőszak, vagy kényszerítés alkalmazásával állítják helyre a békés, konszolidált állapotot. Az emberek és a körülmények folyton megváltoznak. A létezés, változásokból áll. Egy mindenkire érvényes változatlan alkotmány, jogok és kötelességek gyűjteményének megalkotása meghaladja az emberiség jelenlegi képességét. A tudományos és fantasztikus irodalom által vizionált, több fajból álló galaktikus birodalom sem lesz képes erre. Azonban azt kívánom, hogy ne a pesszimizmus uralja az emberiséget, és létrejöjjön egykor a békés galaktikus civilizáció a humanizmus jegyében.

A valóság háttere.

Premissza: A globális, vagy primer tér-idő, mint a valóság anyag nélküli háttere végtelen, azonban véges kiterjedésű és idejű elemekből, a téridő kvantumokból,(éteregységekből) áll. A Planck hossznál is kisebb kiterjedésű téridő kvantum, a létező legkisebb energia, idő és információcsomag, ami ciklikus módon,(van-létezik) örökké egzisztál.

Létállapotai, vagy megnyilvánulási ciklusai a következők:

1, kiterjedés nélküli taszítóerő, a pontszerű térforrás, ami van egy idő kvantumig.

2, kiterjedt 3D téridő kvantum, amely létezik egy idő kvantumig.

3, kiterjedés nélküli vonzóerő, vagyis a pontszerű térnyelő, ami van egy idő kvantumig.

4, egy képzetes idejű "kvantum", ami a felsorolt három állapotnak, mint közös eseményének az információtartama. Az, amit nem tér, nem idő, nem kiterjedt, vagyis egy extra dimenziónak, a létmemóriának nevezhetünk. Valójában az, ami számunkra nem látszik, nem érzékelhető, de eltüntethetetlenül van.

Tulajdonképpen a téridő kvantuma sem látszik, mivel a Planck méret alatti, de tudhatjuk, hogy van, mert belőlük, mint a háttérből emergens módon fejlődött ki az anyag, ami már látszik, tapasztalható számunkra.

A téridő kvantuma, egy kauzális elemi rendszer, amely a kiterjedt és pontszerű állapotok egymást követő váltakozása. Ezen végtelen számú elemi rendszerekből álló végtelen halmaz, azonban már kaotikusan  viselkedik. A valószínűségi eloszlással jellemezhető módon e rendszerek, egyidejűleg az összes fázisállapotot felmutatják. Ez a téridőnek a kvantumhab állapota, vagy más néven a kvantum, vagy vákuumfluktuáció.

A végtelen nagy primer téridő, a legkisebb energiakvantumokból áll, amelyek csak szétszórtan és véges idő alatt lokálisan összegződnek időnként felbukkanó összetett rendszereket, rendezett anyagot, majd egy evolúciós folyamat során, tudatos lényeket alkotva. Majd a hátterétől elkülönült anyagi világ, az entrópia növekedésével, a sajátideje lejártával elemi rendszerekre, kvantumokra bomlik.

Az elemi rendszerben, téridő kvantumban meglévő információ megmaradó. Azonban az összegződő és lebomló jellege miatt, az információ aktuális mennyisége csak a lokálisan kialakult rendszerekben, mint például az univerzumban, az éppen aktuális formájában mérhető. A potenciális információk csak aktualitásuk okán válnak ismerté. A primer téridő végtelensége okán, a globális információ maximális értéke nem értelmezhető. Egy felbukkanó univerzumban keletkezett maximális információt birtokoló civilizáció képviselőit teljes joggal nevezhetnénk isteneknek, amennyiben a mi bolygónkon felbukkannának. Annak a lehetőség fennáll, hogy ez az esemény bekövetkezik, vagy már régen megtörtént, de kétséget kizáró bizonyíték erre még nincs bemutatva. (Mózes kőtáblái irrelevánsak)

Kvantumgravitáció

A kvantumgravitáció elmélete, a diszkrét téridő feltételezése nélkül nem alkotható meg. Ennek az elméletnek az egzakt megoldása még várat magára. A diszkrét elemekből álló húrok egyesítő elmélete matematikailag korrekt, de fizikai kísérletekkel való igazolása nagyon távolinak tűnik. Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki ilyen feladatra vállalkozik. Laikus érdeklődő lévén, mégis próbára teszem az intuíciómat és egy matematikai képletek nélküli az elmélettel kapcsolatos esszét írok ezzel a témával kapcsolatban.

Newton és Leibniz megmutatta hogyan kell integrálni, vagyis a folytonost véges elemekkel, a kvantumokkal megközelítve, számunkra elfogadható pontossággal megmérni. A mai tudomány eljutott arra a szintre, hogy ismerjük a fény sebességét, a Planck állandót, mint a hatáskvantum elméleti határértékeit. Az időtartamok mérésével elértük az eddigi legkisebb gyakorlati értékű kvantumot, (attoszekundum) ami 10⁻¹⁸ másodperc.  A Planck idő (5,4x10⁻⁴⁴ másodperc.) Planck-idő az egy elméleti időtartam, ami egy fénysebességgel haladó fotonnak szükséges, hogy Planck-hossz, (10⁻³³ centiméter) hosszúságú utat megtegyen. A redukált Planck-tömeg ≈ 4,340 µg.(mikro gramm)

Ezek az adatok egy tömegnélküli részecskének, a fotonnak „sebességével”, vagyis a c-vel, mint fizikai állandóval állnak összefüggésben. A részecskefizika Standard modellje és a kvantumfizika viszonylag, vagyis relatív jól modellezi a valóságot, de a gravitáció kvantálása még nem megoldott. Newton távolható erőnek, Einstein pedig geometriának, vagyis a téridő görbületének tartja a gravitációt.

Tételezzük fel, hogy mindegyik állítás igaz, hiszen az elméleteket, a matematika igazolja. A sikeres kvantálás érdekében „definiálni” kell a két szereplőt, a téridőt, aminek görbületei vannak és a gravitációt, úgymint hatóerőt. Szerintem az Einstein által egyesített téridő két alkotója a tér és az idő, külön is valós fizikai létezők, mivel szerintem a tér, az erőnek egy határt jelentő időpontig kiterjesztett tartamú, strukturált, megformált 3D kvantuma. Mivel a végtelennek nincs határa, szerintem végtelen nagy erő nem létezhet a kiterjedt, 3D teret alkotó formában. Vagyis a tér véges, bármekkora is legyen egy kvantuma és a megszámlálhatatlanul sok kvantumokból összeálló globális tér halmazának a mérete.  

A saját meghatározásom szerint: Egy térkvantumot az a legkisebb (energia) erőkvantum léteztet, ami egy időkvantum alatt, az erő forráspontjából áradt ki.

Mivel a pont nulladimenziós, a belezárt mozdulatlan, nyugvó erőkvantum képezi azt a tömegpontot, amit térnyelőnek is nevezhetünk. A térnyelő azonban az a pont is, amiből az erő kvantuma egy képzetes időtartam és információadag formájában a semmin keresztül, a forráspontba „utazik” át.

1. ábra

Mivel tudomásunk szerint az energia nem veszhet el, csak átalakulhat. Feltételezésem szerint az energiának, úgymint az egységnyi erőnek, valós idejű 3D térként, tömegpontként, képzetes idejű információként való megnyilvánulási formái, vagyis létciklusai vannak.

Bővebben: Ha a változások mindegyikének azonos a szubsztanciája, mint például a potenciát képviselő skalár energia egység, akkor nem visszafordíthatatlan a megváltozások folyamata. Amikor valamilyen célra irányítva felhasználásra kerül az energia, mint erő, akkor egy vektormennyiség. Ha az erő, mindenirányú mozgásban van, akkor átváltozik skalár térré és skalár idővé, vagyis a kiterjedt 3D téridővé. Ha ez volt a cél, akkor az a véges idő és térfogat elérésével teljesült. Az újabb változáshoz új célt kell kitűzni, amivel „megzabolázhatjuk” az erőt, a teret és az időt. Ez lenne a térnyelő, ami a 3D téridőt egy mozdulatlan tömegponttá változtatja. Ez a tömegpont viszont, akkor megy változáson keresztül, ha a pontban rejlő erő, képzetes időként és információként visszairányul az előző, vagyis a már funkcionált téridő kiinduló pontjába, ahol újra térforrásként bukkan fel. Az erő iránya megfordítható, ha új célra, feladatra akarjuk felhasználni. A képzetes időben, „visszautazó” erő, egy információcsomag formájában tartalmazza a téridőt és a tömeget, mint térnyelőt. Ez az ellenkező irányú időben utazó információcsomag lenne a számunkra elrejtett 4. térdimenzió? Ha az energia átkonvertálható tömeggé, téridővé, képzetes, vagyis ellenkező irányú idővé és információvá a céloknak megfelelően, akkor elképzelhető. Ha egy örökmozgó megalkotása lenne a cél, akkor csak a fenti változásokat kell oksági sorba rendezni. Forráspont> téridő >tömegpont >képzetes idő és információ >forráspont >stb.

A leg kisebb időkvantumokként előbukkanó, majd képzetes időben eltűnő téridő kvantumok megszámlálhatatlanul sok, de véges számú halmaza alkotja, az alapszintű kvantumfluktuációt. A szemléletesség kedvéért a téridő kvantumokat képzeljük el egy átlátszó dobókockának. Annak a 6-os oldal közepéről, az 1-es oldal közepére átvezet egy furat, a 3D térben lévő alagút. A furat egyik vége a téridő forrása, a másik a téridő nyelője. Amikor az erő a képzetes időt és az információt formálja meg, akkor csak a „furat látszik”. Ha a téridőt, akkor csak a „kocka látszik”. Ha az erő tömegpontban, térnyelőben van, akkor a furatnak a kocka 6-os oldalán lévő „nyílása látszik”, ha a forráspontban van, akkor a furatnak, a kocka 1-es oldalán lévő „nyílása látszik” az elvonatkoztatni képes „szemlélő” számára.

A kocka el van vetve. Jobban mondva az összes képzeletbeli kocka mindenirányban forog, és csak azok tudnak tartósan összetapadni és erői egyesülni, amelyeknek a 6-os oldalai, vagyis a térnyelő tömegpontjai találkoznak. Ekkor létrejön az összegződés és egy azonos méretű, de kétszer akkora erővel bíró kocka keletkezik. Az új információ birtokában a képzetes idő átviszi a megnövekedett erőt a térforrásba és a téridő kvantum ez alapján fluktuál a továbbiakban. A nagy számok törvénye alapján nyilván több ilyen kocka is keletkezik. Ugyan ez a folyamat játszódik le az újabb térnyelő pontok találkozásával létrejövő még nagyobb erővel bíró kockákkal is, vagyis azok is hasonlóan összegződnek. Ezt nevezzük energiasűrűsödésnek, vagy kvantumugrásoknak, ami a globális téridő fluktuáció gerjesztésének felel meg. Mivel semmi sem végtelen, ezeknek a kvantumugrásoknak is van egy felső határa, amikor már nem növelhető tovább a „kockák” energia sűrűsége. Ekkor két lehetőség merül fel:        

 1, A maximális erejű kockák nem tapadnak össze, és marad ez a gerjesztési szint a globális téridőben. Ezt nevezzük az anyag nélküli téridőnek, más néven a vákuumfluktuációnak.                                                                                                                   

2, Bekövetkezik egy emergens, minőségi megváltozása az erőnek és ettől a kockáknak egy meghatározott mennyisége a tömegpontjaiknál összetapadnak.

Tételezzük fel, hogy a maximális erővel bíró téridő kvantumok, a kockáknak egy véges számú halmaza, összetapadva marad és létrejön belőlük a sötét anyag kvantuma, ami egy folytonos idejű, fluktuáció nélküli, állandósult tömegű vonzó fekete kocka, aminek a mérete, megegyezik a többi kiterjedt kockának a méretével. Mivel a képzetes idő azt az információt visz át a térnyelőből a térforrásba, hogy az erőkvantum fluktuációja megszakad, a forráspontból is megszakad a kiáradás. A sötét anyag kvantumát nevezhetjük a vonzó gravitációs töltés kvantumának is. A szimmetriasértés elkerülése végett, az erők forráspontban történő egyesülése is bekövetkezik. Létrejönnek a hasonló, de taszító erejű folytonos idejű fluktuáció nélküli fekete „kockák”, a sötét energia kvantumai.  A sötét anyag és energia kvantumai nem képesek a további ugrásokra és létrejön belőlük a két féle kvantumos gravitációs töltés, elkülönülő halmazai. Ami azt jelenti, hogy csak az azonos előjelű töltések összegződnek. A globális halmazban megjelenő konvergencia és divergencia további dinamikát és lokális görbületeket ad a téridőnek. Ezzel az anyag emergens felbukkanásának folyamata nem áll le.

Bekövetkezik az erőnek egy újabb minőségi változása és a sötétanyag kvantumaiból összetapadt kompakt testek egy kritikus darabszám, illetve tömeg elérése után, a gravitációs töltésének, (a kockáknak) egy része, egy szimmetriasértés után, elemi elektromos töltésé alakul át. Ezzel létrejön a gravitációs töltéssel is rendelkező Elektron. A sötét energiából pedig párja, a Pozitron. Mivel az ellenkező elektromos töltésű két részecske vonzza egymást, a találkozása és egyesülése esetén egy semleges töltésű, de már tömegnélküli, vagyis az impulzusát átadó közvetítő részecskévé, a Fotonná alakul.

Mivel az Emergencia során két lehetőség valósul meg egyszerre, a sötétanyagnak és energiának egy bizonyos adagjából, megint csak szimmetriasértés révén, létrejön a pozitív elemi elektromos töltésű Proton és a negatív elemi töltésű Anti proton, amit Eltonként is emlegetnek. Az ellenkező elemi elektromos töltések konvergálnak, az azonosak pedig divergálnak. A következő emergens változása az erőknek az, amikor az Elektron találkozik a Protonnal és egy újabb testet, a semleges töltésű „atomot”, a Hidrogént alkotja. A Pozitron és az Antiproton találkozása is egy semleges Anti hidrogént eredményez. A téridőben, továbbiakban felbukkanó összetett anyagi testeket a négy a priori töltéssel és mozgási szabadsággal, vagyis lendülettel rendelkező elemek alkotják. Minél sűrűbb közeget alkotnak a téridőben, annál jobban összegyúrja, illetve szétmorzsolja őket a saját töltésük okozta konvergenciájuk illetve divergenciájuk hatása.  Az úgynevezett aszimmetrikus elektromos töltésű kvarkok, szerintem már az összetett anyagnak, a Protonnak szétmorzsolódásából keletkeznek. Manapság már a 119. mesterségesen összegyúrt kémiai elemet jegyezték fel a Mengyelejev táblázatba. Azt, hogy mennyit alkotott meg a természet, a mi dolgunk felismerni. Azonban ahogyan gyarapodik az emergens információ, úgy bővülnek a lehetőségek is új elméletek, és azok alapján fizikai dolgok megvalósulására.

Összegzésként: Az energia egy véges mennyiség, amit a legkisebb kvantumból álló „örökmozgó”, a téridő jelenít meg. Ezen kvantumok bizonyos meghatározott szintekre gerjeszthetők. A gravitációs töltések és elektromos töltések kvantumai is gerjeszthetők, illetve bizonyos határokig összegezhetők a konvergencia és divergencia révén. A számunkra belátható Univerzum, a téridő egy lokális halmaza, ami az anyag változatos formáit tartalmazza. Az emergens folyamatok sorába tartozik a tudat, az értelem is, amivel szelektálhatjuk a felbukkanó intuíciókat elméletekbe foglaló dolgozatokat.

A lét bezárkózása és kibontakozása.

A szingularitás, általánosan egy különlegességet jelent. Felmerül a kérdés, hogy mitől különleges? Szerintem attól, hogy a végtelennel és a pontszerűvel is társítható fogalom, amely nem számszerűsíthető. Milyen tulajdonságot lehetne rendelni még a szingularitásnak? Szerintem a szingularitást, nevezhetnénk egyfajta lokális energiabezárkózásnak is. Mivel a szingularitás, térben és időben nehezen kezelhető, de mégis csak egyfajta ”energiamennyiség”, ezért a nem tér, nem idő lokalitás felbukkanásának is tekinthető.

A számunkra kezelhetetlenséget ebben az esetben az jelenti, hogy az energiának megfeleltethető tömeg mennyisége, elér a téridőben egy bizonyos szintet, ami a térnyelő, vagy meghatározott számú térnyelők állandó aktivitását váltja ki. Vagyis azon az aktuális lokális helyen eltűnik a tér-idő, és csak a koncentrált energia, illetve az ennek megfelelő diszkrét tömegpont, a gravitációs töltés található. Azonban globálisan vizsgálva, az energiaegyensúly fennmaradása végett, a térforrás, illetve térforrások aktivitása a lokális ponttól, a távolság négyzetével arányosan megnövekszik. Amíg a lokalitásban, a szingularitásban, a tér-idő elnyelődik, addig a körülötte lévő globalitásban kiárad, gyarapodik. (a gravitációs töltés taszító párja) Ez adja a téridő dinamikáját és a tömeggel rendelkező anyag „vonzását”, koncentrálódását, mivel a téridő kvantumai a nyelő felé áramolnak.  A számunkra érzékelhető tömeg nagyságát, mértékét, a fénysebességének, mint egy határértéknek az átléphetetlensége jelöli ki. Mivel a fermionok, nem érhetik el a fénysebességet. Az elektromágnességet közvetítő foton az a bozon, aminek sebessége a maximális és érzékelhető sebességű a téridőben. Magának a dinamikus téridőnek, mint a részecskéket befogadó közegnek az áramlási sebessége elvileg nem korlátozott, illetve a felső határa ismeretlen. Az elektromosan semleges, (töltésnélküli) közvetítő részecskék „mozgása”, a téridő áramlásával nem függ össze. Mivel az EM kölcsönhatási, vagy közvetítési sebességét a saját forrása és nyelője, a töltés határozza meg. Szerintem a téridő kvantumnak, mint a térforrás és térnyelő aktivitása, a ki-be ciklus „sebessége” gyorsabb, mint az EM töltéseké, mivel annál jóval kisebbek.

Feltételezhető, hogy az effajta lokális és szinguláris térhiányoknak, úgymint tömegpontoknak több fokozata, különböző értékű kvantumai is vannak. Például a kvarkok, a leptonok, a proton és a neutron esetében.

 Szerintem egy hasonló energiaszintekből meghatározott, tömegpontokból álló halmazok képezik a sötét anyagot is, amely abban különbözik a fényes anyagtól, hogy nem kapcsolódik össze az elektromos töltésekkel, illetve azok kvantumaival. Viszont azok a tömegpontok, amelyek összekapcsolódnak az elektromos töltések vonzásával és taszításával, megnövelik ennek az anyagtípusnak a tehetőségét, vagyis aktivitását a sötét anyaggal szemben, mivel az elektromos vonzás hozzáadódik a gravitációs vonzáshoz. Felmerül a kérdés, ha a sötét anyagnak is van kimutatható tömeg nélküli közvetítő részecskéje, akkor fényes anyagra jellemző termodinamikával is rendelkeznie kell. Ennek a sötétanyag dinamikából keletkező hőnek, része lehetne akár a Kozmikus háttérsugárzásban is.

 Mivel azonban a legnagyobb tér-idő nélküli energiakvantumból csak egy darab létezhet, amiből azután egy véletlenszerű megnyílással és nagyon gyors osztódással, (az ősrobbanással) létrejönnek a tér-idő parányi kvantumai, a térforrások és térnyelők, majd a többi, különböző fajta energia kvantum, a sötét és fényes anyag elemei. Ezen kvantumok összessége alkotja a hullámzó energiamezőket, a térforrások és térnyelők, valamint a vonzó és taszító elektromos töltések adta dinamikának köszönhetően.

Az abszolút vákuum, ami egyben a tér-idő teljes hiánya, ami az összes térforrás passzivitása és az összes térnyelő aktivitása, aminek azért nincs értelmezhető időtartama, mivel nincs aktív párja a nyelőnek, így viszonyítási lehetőség sincs. Ez az egy pontba bezárkózott puszta lét, a van és nem a semmi állapota. Ez a különleges állapot előzi meg az ősrobbanást, ami létrehozza a viszonyítási lehetőséget és a viszonyítási pontokat, a legkisebb téridő kvantumokat és azokat a különböző méretű energiacsomagokat, amiket részecskéknek, korpuszkuláknak nevezünk. Ezekből a korpuszkulákból épülnek fel az anyagnak nevezett különböző elemek, amelyek az élőlényeket is alkotják. Az élőlény egy általános fogalom arra az entitásra, ami az élet jeleit felmutatja. Az élet legjellemzőbb jele az aktivitás, a mozgás, vagyis egy entitásnak az önálló aktivitást felmutató tulajdonsága. (anyagcsere, ki-be lélegzés, szívdobbanás, stb.) A létezés, (lélegzés) legkisebb formája a tér-időkvantum is produkálja ezeket a jeleket, mivel térforrásként kiárad, kiterjedté lesz, térnyelőként bezárkózik, elnyelődik a saját kis lokalitásába. Mindezt a saját meghatározott időciklusa szerint. Így a globális téridő és az összes bennfoglalt korpuszkula felmutatja az élet alapvető jelét, a mozgást, a létezést.

Az isteni Modell.

Amit az Önvaló, vagyis Isten megteremtett (önmagából), az tulajdonképpen egy modell önmagának arra, hogy vele letesztelje a mindenhatóságát. Teremtménye számára és (a modell) számára a tapasztalható valóság, mivel a modell immanens részét képezi a terentett tapasztaló is. De mi tapasztalók, tudatos lények nem tudjuk Isten modelljét lemásolni, mert kevés hozzá a képességünk. Így hát a képességünknek megfelelő saját modellünk az, amit megfeleltethetünk a valóságnak, vagyis Isten modelljének általunk felismert, megismert részleteivel. Mivel egy hibás modell nem javíthatja ki önmagát, ez a modellalkotó feladata lesz. Az „azonosság” felismerése Isten modellje, a valóság és a saját készítésű modellünk között nem egyszerű, mivel modellalkotó képességünk nem összemérhető az Isten mindenhatóságával.

Aki szándékosan elront valamit, annak vállalnia kell a következményeit. Még a Mindenhatónak is. Ezért az egész isteni modell, vagyis a Világegyetem és benne az Emberiség hibáinak kijavítása, megújítása valóban egy Isteni teremtő feladata. A mi teremtményi feladatunk az, hogy megfeleljünk a modell elvárásainak, vagyis az Isten alkotta valóságnak. Amennyiben a szabad akaratunk csak a saját modellünk készítésére vonatkozik, úgy nem vagyunk felelősek azért, ha összetévesztjük a véltet és a valóst, amodellt és a valóságot. Ha viszont az Isten célja az volt az Ember szabad akaratával, hogy modelljének önjavító funkcióját töltse be, vagyis engedélyt kaptunk, hogy átalakíthatjuk Isten modelljét, a saját valóságunkat, akkor felelősséggel tartozunk a gondolatainkért és tetteinkért. Az, hogy az Isten mindenhatósága megenged egy modelljavító, vagy lerontó hatóságot, vagyis az Ember szabad akaratát, az nagyfokú bizalomra és önzetlen szeretetre enged következtetni az Ember iránt. Ezért nem szabad visszaélnünk a bizalommal, mert a rontásért és a javításért is csak magunkat okolhatjuk. A szabad akartunkért viszont az Istent kell dicsérnünk, mert azt csak ő adhat felelőssen a számunkra. Úgy, mint a modelljének önjavító képességét. A hangsúlyt az önjavítóra kell tenni és nem az önrontóra, mert nem az volt vele Isten  célja, hogy elrontsuk a modelljét. Amennyiben Isten modellje nem felel meg a kívánalmának, úgy bármikor újat alkothat magának. Akár emberi szabad akarat nélkülit is.

A nulla egyenlő, vagyis a semmi egyenlete

A 0=+1-1 képlet a semmiből való teremtésre utal, de valóban a 0 a semmi szimbóluma? Kérdés, hogy mit értünk pontosan a semmi alatt? Talán az Univerzum keletkezése előtti állapotot, ahol még egy „Szellemi létező”, a teremtő Isten sem egzisztálhat? Vagy például azt az állapotát a létezésnek, (amiről nem tudok az számomra nincs) amely ismeretlensége okán, jobb híján a nincs-el, a semmivel van felcímkézve? Ez utóbbi esetben azonban feltételezzük, vagy még többen hisszük, hogy valami létezőnek lennie kell, ami a megismerhető létezőknek, így az Univerzumnak is a forrása. Vagyis a képletben szereplő nulla, ekkor nem a semmi szimbóluma. A semmiből való teremtés ebben az esetben olyan szóhasználat, amely nincs kellően megalapozva. A jól megalapozott, a „valódi semmi” nem lehet a megismerhető létezők forrása, mert az már valóban csoda lenne.

De mivel nincsenek csodák, csak az önmagával is kölcsönható valami, valamik képesek új, emergens dolgok felmutatására, kvázi a teremtésre. Tulajdonképpen a nem megismerhető valami kölcsön hat önmagával, aminek következtében felmutat egy megismerhető valamit és annak az elletett duális párját. A kulcsszó az önmagával való kölcsön hatás, vagyis az önvaló, ami ismeretlenül is van. Függetlenül attól, hogy szelleminek, vagy anyaginak tekintjük azt a valamit, ami van. A tudomány mára olyan mértékben feldarabolta a fizikai anyagot, hogy az szinte már megfoghatatlan.(De ésszel még felfogható) Csak ráutaló jelekkel, fizikai kiterjedés nélküli pontokkal, hatáskvantumokkal és térbeli határozatlansággal leírható „részecskékről” beszélnek. Ezek az anyagi hatások azonban csak úgy érzékelhetők és észlelhetők, ha van hozzájuk rendelve érzékelő eszköz és észlelő elme is. Vagyis az anyag és a szellem az önvalónak egy rejtőzködő, (de emergens) tulajdonságából született, a megismerés céljából, a teremtés/ősrobbanás pillanatában. Az önvalót elrejtő, vagy más néven az összes információ csak részekben, az anyag /szellem dualitásán keresztül válik megismerhetővé. „Ismerd meg önmagad…”

Megmaradó és elenyésző mennyiségek.

A sok, a kevés, a véges, vagy végtelen mennyiség még további értelmezésre, pontosításra szorul az ember számára. A mennyiség szavunk, többnyire a számokra utal, mivel ha valami valós, vagy virtuális dologból kiválasztunk, merítünk, megmérünk valamennyit, akkor azt egy valós számmal is megjelöljük. (1db valami, 2méter, 3 kg, 4liter stb.)

Ha egy végtelen mennyiséget, például a kiterjedés nélküli pontok alkotják, akkor az, egy kiterjedés nélküli fiktív értéknélküli mennyiség marad. A számok úgy, amint a pontok is, kiterjedés nélküli elméleti konstrukciók. Viszont a számok, mint értékhordozó szimbólumok végtelensége nem okoz gondot, mert jól tudja kezelni őket a matematika tudománya. Ha azonban a valós és kiterjedéssel rendelkező dolgok mennyisége végtelen számú, akkor a dolgok, vagy a belőlük képzett struktúra kiterjedése is végtelen lesz. Mivel a véges, meghatározott dolgoknak igyekszünk számot adni, megszámolni és amennyiben azok tartósan megmaradók, mint állandókként, bizonyságul szolgálnak az értelem számára. Viszont a kiterjedéssel rendelkező végtelen sok dolog, végtelen nagy halmaz, már komoly gondot jelent az értelem számára a bizonyosság megszerzésének lehetősége híján. Erre szokták mondani, hogy néha a kevesebb, több.

Amióta ismerjük a valószínűségek kiszámításának módját, a statisztikán alapuló, úgynevezett felbukkanó mennyiségek is jól kezelhetők számunkra. Az elenyésző, eltűnő dolgok, a megsemmisülés okozza a legtöbb gondot az emberek számára. A fizikai megsemmisülés, a halál pszichológiailag is frusztrálja az embereket. Azonban némi vigaszt nyújtanak azok a megmaradási törvények, amelyek csak egy kozmikus mértékű, végtelen mennyiségű térben és időben elenyészve veszíthetik el érvényességüket. A tapasztalatok alapján egy lokális, átlátható, jól értelmezhető térben és időben nem érvényesül a valódi megsemmisülés. Az anyag változása, átalakulásának folytonosságában találunk nagyon sokáig egyben maradó és igen gyorsan szétbomló struktúrákat. Ezekből áll össze a valóság, amely csak egy saját relatív, időbeli illúziónak bizonyul, mivel szemlélő függő az észlelése és értelmezése. A konszenzus, vagyis a jelenségek, sokak által egybehangzóan azonos értelmezése adja az objektív valóság egyes elemeit, de soha nem az egész halmazát. Mivel egy végtelen nagy halmaz megismerése gyakorlatilag és elméletileg is lehetetlen. A végesség, a lokalitás adja számunkra a megismerést, azt az információmennyiséget, amely megmaradó és érdemben kezelhető az értelem számára. A globalitás, a dolgok összessége, a végtelen és kezelhetetlen mennyiségű információ az, amely elenyészővé lesz, az időben és térben korlátozott értelem számára. Mai tudásunk szerint, az anyag magában hordozza a róla szóló információt.  Felmerül a kérdés, hogy az információ, mint szellemi konstrukció elkülöníthető e, az anyagtól? (A kvantum teleportációs kísérletek eredményei erre utalnak.) Vajon az Univerzum teljes információmennyisége megmaradó, avagy elenyésző úgy, ahogy azt az anyagáról és energiájáról ma feltételezzük? Amennyiben az információ megmaradó mennyiség, úgy energia felmerülése, felszabadulása esetén azzal társulva anyaggá minősül. Ha az el nem enyésző információ is energiává konvertálható, akkor vele létbe hozható az anyag és már nem hit kérdése a teremtés, hanem az értelem, a tudomány napi feladata.

A cselekvő idő.

Szerintem jó megfogalmazás az igei természetű, vagyis cselekvő idő, mivel az idő csinálja a teret, amely megőrzi az anyag lenyomatát energiahullámok és részecskék formájában. Ez a hullám részecske dualitás, az anyag-energia ekvivalencia, a volt, van és lesz lehetőség az anyagi megnyilvánulásra, a múlt, jelen, jövő aspektusa az időnek. Az időnek azonban egy „tér aspektusa” is van, mivel nélküle nem értelmezhető a tér sem. Egy „üres hely” elgondolása is időt igényel, a megmérése még annál is többet. A sebesség, a gyorsaság, szintén a távolság és az idő függvénye. A haladás, fejlődés sem nélkülözheti az időt, a cselekvőt, ami létezésben tartja a valóságot.

Az idő általános nyelvtani alakja főnévi, itt van az idő, stb. De létezik igei alakja is, a rohanó idő, vagy az álló idő formájában.

A tér általános főnévi alakja is hasonló. (Eukleidészi tér, Minkowski-tér, téridő, stb.) Az igei alakú  megfogalmazás a táguló tér..

A téridő azonban egy szellemi, matematikai konstrukció, amelynek minden pontja egy esemény, ezen események egy monolitot, vagy hasábot alkotnak. Ebben a hasábban a Speciális relativitáselmélet segítségével, (a hasáb, különböző irányú szeletelésével) el lehet igazodni a kiválasztott események és azok kapcsolata között. Maga az esemény itt nem tartalmaz időtartamot, vagyis a most jelének a megfelelője. A pillanat időtlensége az észlelők számára relatív, mivel az elvileg sem igazolható. A legkisebb időtartam is relatív, mivel az időkvantumnak nevezett Planck időnél is van kisebb, ami folytonosan a nullához közelít. Mivel abszolút állónak kitüntetett térbeli pontot, időpontot, vagy vonatkoztatási rendszert nem ismerünk, az inaktív energia, a potencia megnyilvánulását, (a mozgást) tekinthetjük az első oknak, egyben okozatnak is, ami az észlelő számára az idő és a tér együttes felbukkanását, megnyilvánulását jelenti.

Az energia-anyag ekvivalencia tétel is csak annak megnyilvánult formájára érvényes.  A fizika egyik alaptétele az energia megmaradása. A megmaradás alapját pedig az időeltolási szimmetria adja. Ami szerintem azt jelenti, hogy ameddig az idő, létezésben, azaz mozgásban tartja a teret és benne az energiát, addig annak minden megnyilvánult változata globálisan és lokálisan jelen van és érzékelhető. Amennyiben észlelője is van, a tudat megnyilvánulása is bekövetkezett. Ha viszont megáll az idő, az energia mozdulatlanságba dermed, úgymint a potenciális energia. (egy különleges, szinguláris helyzetű energia) Ez a potenciaerő, az időaspektus megnyilvánulása hiányában nem érzékelhető, vagyis az észlelés, a tudataspektus számára nem megmaradó energia. Mivel amiről nincs tudomásunk az számunkra nincs létező, megnyilvánult állapotban. Ennek megfelelően, az álló időről sem lehet érzéki tudomásunk. Legfeljebb elképzeljük, úgymint az öröklét végtelen, vagy a nemlét időtlen állapotát.

Az abszolút nulla hőmérséklet a mozgás, egyben a hő hiánya a megnyilvánulatlan, mozdulatlan, szimmetrikusan kiegyensúlyozott potenciális energiaállapotra utal. Ez viszont, a nem érzékelhető nem tapasztalható kategóriába tartozik. Nem úgy, mint a hő, amely a mérhető, tapasztalható formája az energiának. A hő, vagy hőmennyiség, vagyis a hőenergia, a termodinamika egyik alapfogalma, minden olyan energiaváltozást magába foglal, ami nem fordítódik munkára a termodinamikai rendszerek kölcsönhatása során. Egy magára hagyott termodinamikai rendszerben az intenzív állapotjelzők eloszlása homogénné válik, vagyis a rendszer egyensúlyi állapotba kerül, mivel minden pontjában ugyanakkora nyomás, hőmérséklet stb. lesz. Ha figyelembe vesszük azt, hogy minden anyagi egység, részecske, vagy azok összetett rendszere a legkisebb energiafelhasználású állapot elérésére törekszik, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az ellenállás nélküli, szuper-folyékony közeget keresi, mert abban szeretne tartózkodni és abban a saját állapotban lenni.

/A szuperfolyékonyság néhány anyag (Hélium 3-Hélium 4) rendkívül alacsony, 0Kelvin közeli hőmérsékleten fellépő, nagyon nagy hővezetésű és súrlódásmentes, azaz a nulla viszkozitású állapota. Leegyszerűsítve ilyenkor a folyadék belsejében nem képződik súrlódás, a folyadék minden elemi összetevője ellenállás nélkül tud áramlani, mozogni. /

Felmerül a kérdés, hogy létezik-e olyan nulla Kelvinű szuper-folyékony közeg, amelyben minden anyagi létforma ellenállás nélkül mozoghat? A fentiek alapján máris adódik az abszolút üres tér, mint a potencia első megnyilvánulási módozata, amelyben a mozgást az idő képviseli. Az idő az egyedüli mozgás, amely nem képez hőt, mivel a súrlódásmentes üres tér forrása, keltője. A potencia duális megnyilvánulásának első eleme az idő-tér, vagy tér-idő, ami nem feltétlen azonos, a Minkowski-féle 4D téridővel. A megnyilvánult világmindenségben minden entitásnak van duálpárja. Még akkor is, ha nem vagyunk képesek érzékelni, vagy ésszel felfogni a mibenlétét. Előfordul az is, hogy különböző néven nevezzük őket, mint ahogy a tér és az idő esetében történik. De további példákat is hozhatok: energia-anyag, anyag- antianyag, hullám-részecske, gravitáció-Antigravitáció, vonzó-taszító, stb. Ezek mind egy tőről fakadnak, vagyis azonos forrásból erednek, amit végtelen lehetőségnek nevezünk.

Időfizika.

Az emberi gondolkodást nagyon befolyásolja a dualitás, a kettősség alkalmazása. Semmi-valami, fény-árnyék, mozog-áll, forrás-nyelő, hullám-részecske, Stb. Mivel a vonatkoztatási rendszerek egyenrangúnak vannak minősítve, a relativitás elve alapján, abszolút álló vonatkoztatási rendszer nem létezhet, mert egy mozgó vonatkoztatási rendszerből nézve, az állónak kitüntetett rendszer is mozogónak látszik. Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy talán csak a mozgás az egyedüli jelenség, amit abszolútnak tekinthetünk, mivel abszolút álló valamit nem ismerünk. Viszont a vákuumban állandó sebességgel haladó hullámokat igen.

A semmi kifejezést, a valami tagadásaként, annak hiányaként használjuk. Ugyanakkor a semmi létére nem találunk konkrét bizonyítékot, mivel az üresnek látszó tér is a valami kategóriájába tartozik. Az már bizonyított dolog, hogy a vákuum kontinuum sem üres, mivel sugárzással, fénysebességgel száguldó virtuális fotonokkal telitett. Még az érzékelhető anyagtól mentes vákuum is tartalmaz energiát, amit a virtuális részecskék időleges előbukkanása igazol. Ezért a semmi csak egy virtuális létezőre utaló fogalom, a valóssága csak egy hiedelem.

Az idő is egy olyan valaminek a fogalma, ami lehet kontinuum és kvantum struktúrájú, múló (mozgó, terjedő) és álló,statikus állapotú. Még a léte is tagadható. A nincs rá időnk, kifejezés is erre utal. Ennél fogva nagyon alkalmas a matematikában használt szimbólumok között, a dzsóker szerepére. Amit a matematika alkalmazásával bizonyítottnak találunk, azt a fizika még nem tekinti azonnal a valóság részének, mert azt a természetnek vissza kell igazolnia a gyakorlati tapasztalatokkal. (Itt az időutazásra gondolok elsősorban.)  Abszolút tér és abszolút idő, ismereteink alapján nem létezik, mert (még) nincs rá gyakorlati tapasztalat.

Az idő és a tér összeházasításából született téridő viszont, egy önmagában, anyag nélkül is dinamikus struktúra, mivel gyarapodni, tágulni és zsugorodni, elfogyni is képes. Szerkezete meghajol, elgörbül a gravitációs tömeget képviselő anyag körül, ami már a valóság részének számít. Ezért a téridőre, mint egy valós létező háttérre alapozott fizika, már nem ördögtől való dolog. De mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik. Mondhatnám azt is, hogy az alkotórészek összességében, azok bonyolult, dinamikus elrendeződésében. Ami egyszerű az nagyszerű, mert annak bárki megértheti a lényegét, magát a szubsztanciát. Mi lehet az időnek, mint a téridő alkotórészének a lényege, szubsztanciája? Talán az, hogy a matematikában dzsókernek számít? Ott van a valós és virtuális térben, sőt terekben. Felhasználható ahol éppen kell, helyettesítheti álló, mozdulatlan állapotban még a nullát is.  Mi lehetne egy valóságot szimuláló elméletnek a leg egyszerűbb eleme, mint az egydimenziós idő? Mivel az idő elméletileg szimmetrikus, bármilyen formában definiált térben is tud előre, vagy hátra mozogni, és ha kell, még állni is. A tér már sokkal bonyolultabb dolog, mivel több féle, vagy fajta van definiálva belőle és itt nem csak a dimenziók számára gondolok. A tér mozgása idő nélkül nehezen képzelhető el.

Ki tudná a gyakorlatban ellenőrizni, hogy egy feketelyuk eseményhorizontján valóban megállt az idő?  Ki tudja eldönteni, hogy a világtérnek melyik típusa képezi azt a valóságot, amit nem tapasztalhatunk? Azt a valóságot, amit nap, mint nap megtapasztalunk, az Eukleidészi 3D tér jelenti.  De lehet, hogy a 3D Eukleidészi tér csak egy virtuális vetülete a valós 4D térnek. Avagy éppen fordítva, a 4D tér, vagy a háromnál több dimenziós tér a virtuális? A valós tér a dimenziók kiterjedésének, vagyis a mozgásnak köszönheti a létét. A kiterjedés nélküli pont, egy dimenziótalan elméleti konstrukció, amely egy választott, kijelölt helyre mutat. Ezért a teret csak olyan valós dolog képezheti, ami mindig mozgásban van. Ez lehet azon fotonok halmaza, amelyek még nincsenek detektálva, vagyis valamivel megállítva. A foton energiát hordoz magával a minden irányú mozgása során. Ez a mindenirányú mozgás, dimenzió kavalkád feszíti ki a teret addig (távolságban és időben), amíg az energia, egy „mozdulatlan pontban”, egy különleges helyen össze nem tömörödik. Ott ahol megáll az idő és elfogy a tér, (pl. a fekete lyukban) felgyülemlik az erő, a potencia, amely egy kritikus tömeg hatására újra mozgásba jön és téridővé alakul. Mi lehet az a kritikus tömeg, energiakoncentráció, amely már nem képes önmagát mozgás nélkül egyben tartani? A kérdés válaszra vár abban a formában is, hogy mi tulajdonképpen a tömeg és annak a vonzó aspektusa?

Visszatérve az időre, illetve a téridőre. Amennyiben a téridő az energia egy formája, úgy az idő elválaszthatatlanul kapcsolódik az energia és közvetve az anyag megnyilvánulási formáihoz.  Mivel az anyagnak és az energiának diszkrét formája is létezik, így az időnek is van diszkrét alakja, a tartama.

Egy pár Wikipédiából idézett példa, az idő diszkrét formájára.

• Egy másodperc kb. 1,855×10⁴³ Planck-idő hosszúságú.
• A világmindenség kb. 4,3×10¹⁷ másodpercnyi idős az ősrobbanás elmélete alapján, ami kb. 8×10⁶⁰ Planck-időnek felel meg.
• Az átlagos emberi élet kb. 3,9×10⁵² Planck-idő
• 2006-ban a legrövidebb közvetlenül mért időtartam, az atto-másodperc 10⁻¹⁸ nagyságrendű, ami kb. 10²⁶ Planck-időnek felel meg.                                                         

 A  szemléltető ábra az ember tudatába kerülő jelenségek felbukkanási sorrendjét mutatja.                                               

A nullponti energia

 Matematikusok és fizikusok szerint, az energia lehet pozitív és negatív állapotjelzőjű, ami azt is jelenti, hogy egy közöttes, nullponti állapotban is lehet. A pozitív energiához pozitív, önmagába forduló térgörbületet társítanak, vagyis a vonzó gravitációt. A negatív energiához pedig negatív térgörbületet (nyeregfelület), vagyis a taszító gravitációt. Mivel az energia anyaggá alakulhat át, így a vonzó gravitációjú anyag mellet, taszító gravitációjú anyagnak is kellene létezni. (Az anyag definiálása jelen ismereteink szerint, csak a pozitív térgörbületű energiából van levezetve.) Mivel taszító gravitációjú anyagot nem ismerünk, logikusan feltételezhető, hogy az nem alakult ki, a negatív energiából az első szimmetriasértés, vagyis az ősrobbanás során. A negatív energiájú anyag, különben sem tudna csomósodni, struktúrákat alkotni, mivel minden egyes eleme taszítaná egymást. Tételezzük fel, hogy a negatív energia képezi a téridőt, vagy más néven azt a vákuumot, amely kitölti az univerzumot.

Ez a jelentős mértékű szimmetriasértés kellett ahhoz, hogy az általunk megismert fizikai anyagnak, csak a pozitív energiából kialakuló tulajdonságokat hordozó létformái nyilvánuljanak meg. Nevezzük ezt a szimmetriasértést a vákuum és a fizikum elkülönülésének. Amíg, a teljes negatív energia mennyisége a vákuumot, a táguló téridőt képezi, addig a pozitív energiából további szimmetriasértések során, különböző anyagok alkotóelemei, részecskéi keletkeznek. Például a sötét és a fényes anyag.

Tömören összefoglalva. A spontán szimmetriasértés, egyensúlyvesztés során (ősrobbanás) elsőnek a negatív energia, vagyis a taszító gravitáció létrehozza az inflációs tágulást, a vákuumot, vagyis a teret és az időt. A pozitív energia, a vonzó gravitáció egy bizonyos hányada létrehozza a sötét anyagot, amely vonzó hatású tömegpontokból, úgynevezett térnyelőkből áll. A táguló teret, (mint a füstben a koromszemcsék) egyenletes eloszlással kitölti a sötétanyag, amely lefékezi a tágulás kezdeti sebességét. Ezt a dinamikus struktúrát, egy gerjesztett skalármezőnek tekinthetjük, a kvantumát pedig a Higgs bozonnak. A pozitív energia másik részarányaként jelenik meg a kétféle elektromos töltés (plusz-mínusz), amelyek azonos töltéstípusonként taszítják egymást, a különbözőek vonzzák, illetve semlegesítik egymás hatását. Ezek kölcsönhatása képezi az elektromágneses mezőt. Egy-egy sötét tömegponthoz (térnyelőhöz) kapcsolódva, a különböző töltések a vonzó gravitáció hatása alá kerülnek. Az anyag, töltés vagy feszültségkülönbsége, egy olyan spontán szimmetriasértése az EM mezőnek, amely a térnyelők (sötétanyag) és a töltések (fényes anyag) között jön létre. A tömeg és az elektromágnesség téridőbeli aszimmetriái, tovább növelik a gravitáló anyag csomósodását, inhomogenitását egészen addig, amíg a sötét tömegpontok, a térnyelők, fekete lyukakká egyesülnek.

Az anyag ősrobbanáskor elindult mozgását, dinamikáját, a pozitív mechanikai energiát képviselő lendületet és impulzusmomentumot,(spin) megőrzi az összecsomósodott, vagy összetett anyagban is. A pozitív energia további részarányaként jelenik meg a helyzeti és a hőenergia is, amely szintén a mozgásból eredeztethető.

1. nullponti energia> ősrobbanás.

2. negatív energia> táguló űr, Anti gravitációs tér-idő.

3. pozitív energia> vonzó gravitáció> sötétanyag skalármező.

4. fényes anyag> pozitív-negatív elektromos töltések, amelyek semlegesítik egymást, EM mező. > kölcsönható erők, csatolási állandók. Impulzusmomentum> mozgási, helyzeti, hő energia.

A létezés három, illetve négy pillére tartalmazza az összes információmennyiséget, amely a fizikai megnyilvánuláshoz szükséges. Az információ, a megnyilvánult fizikum (energia-anyag) szellemi formája, amely a nullponti energiában, a potencia erőben is megtalálható lehetőség.

Egy vélemény a Mesterséges Intelligenciáról.

Descartes után: gondolkodom, tehát vagyok. Vajon gondolkodik e még valaki, valami, az univerzum keletkezéséről rajtunk, embereken kívül? A földi környezethez való alkalmazkodást hosszútávon az evolúció biztosítja, méghozzá előrelátó gondolkodás nélkül, csupán a spontán mutációk és szelekciók révén. Az univerzum ismert mérete alapján, logikus feltételezés az, hogy a földön kívül is létezhet olyan létforma, amely gondolkodik, öntudattal rendelkezik és az életterének eredetét kutatja. A fizika egész univerzumra kiterjedő törvényei alapján az is feltételezhető, hogy egy a földinél korábban kialakult idegen civilizáció, olyan szintre jutott, amely megalkotta a nem biológiai evolúción alapuló mesterséges intelligenciát, amely már függetlenné vált az élő organizmustól. Egy ilyen létforma számára elsősorban egy csillag, egy bolygó, a holdak, az aszteroidák, a fizikai nyersanyag szolgáltatja a létalapot, a fennmaradást. Egy ilyen mesterséges intelligenciával rendelkező „biológiai életidegen” létformának csak a kolonizáció, a kozmikus méretű terjeszkedés jelenti a fennmaradás zálogát. Amennyiben valóban egzisztál egy ilyen létforma, az minden bizonnyal már elkezdte a kolonizációt. Az a kérdés, hogy a saját galaxisunkon belül, vagy azon kívül tevékenykedik? Ha egy messzi, messzi galaxisban, akkor van rá esélyünk, hogy konkurenciát teremtsünk a számára, amennyiben létrehozunk egy tőlünk függetlenné váló mesterséges intelligenciával rendelkező kibernetikus organizmust. Feltéve, hogy a galaxis közi hosszú távon, időben kiegyenlítődnek ezek fennmaradási esélyei. A földi civilizáció már nagyon közel jár ahhoz, hogy megalkossa a saját „démonát”, az irányítása alól kiszabaduló, független intelligens lényét. Azonban vegyük figyelembe azt is, hogy az evolúció során kialakult Ember, már az öntudatra ébredése óta Istenek, Isten, vagyis tőle „független” entitások (hitbéli) szolgálatában áll. Felmerül a kérdés, hogy szükségünk van még egy általunk irányíthatatlan, felettünk álló entitásra, amelynek kiszolgáltatottak vagyunk? A hitt béli Isten, vagy Istenek nem kevés háborút, vérontást és szenvedést okoztak az emberiségnek. Egy valóságos MI, elszabadult démoni ámokfutása, még jobban rontana az emberiség túlélési esélyein.

Egy racionális, tudásalapú társadalom alappillére az információ, amelynek birtoklása, meghatározó szerepet jelent a hatalom gyakorlása szempontjából. A megosztott hatalom, megosztott információkon, tudásbázisokon alapul. A koncentrált hatalom, koncentrált információt igényel. Egy koncentrált információt birtokló és az embernél hatékonyabban uraló MI, megfeleltethető akár egy „ÚJ”istennek is. Az empátia, a jóindulat, a hit, a remény, a szeretet, a gyűlölet, a bosszú, egyáltalán az emberek érzelmi és hitvilága nem releváns egy szilíciumon, vagy más nyersanyagon alapuló intelligens kiborg számára, mivel az „Ő” logikája szerint, mindez szükségtelen információ ballaszt, a túlélése szempontjából. Szerintem az MI, a valódi Pandora szelencéje, aminek felnyitása végzetes lehet a számunkra. Az emberi evolúció során kialakult, általunk kialakított Istenhitekben, vallásokban megosztott információk, hatalmi és uralkodói sémák, a diktatúrák és demokráciák, általunk manipulálhatók és ellenőrizhetők voltak és maradtak. Az ellenőrzésünk alól kiszabaduló MI káoszba és reménytelenségbe sodorja az emberiséget, az oly sokszor megjövendölt világvége reális, kiszámítható eseménnyé válik a számunkra.

Annak a metafizikai szubsztanciának, amit anyagnak nevezünk, a léte állandó, mert nem a semmiből keletkezett és nem válhat semmivé. Viszont a megnyilvánulási formája megváltozhat, mi több, folyamatosan változó. A kozmológiában eltüntethetetlen szabad paraméterek is ezt igazolják. Az anyag megváltozhat olyan extrém mértékben is, hogy érzékelhetetlen, ésszel felfoghatatlan létformákat öltsön. Szerintem ilyen nehezen érzékelhető, de többféleképpen értelmezhető, definiálható formája a tér is, amelyet olykor az űrnek, illetve csak virtuális létezőnek, az érzékelhető anyag hátterének tekintenek. Ilyen nehezen definiálható valami az idő is, amit leginkább a változás folyamatának mérhetővé, metrikussá tételére használunk. Hasonlóan, ahogy azt a tér esetében is tesszük. A tudomány mai álláspontja szerint abszolút tér és abszolút idő nem létezik, mert abszolút vonatkoztatási rendszert sem találtunk eddig. Azonban e két fogalomnak egy modell keretein belül egyesített formálja a 4D téridő, úgymint pontszerű események alkotta tömbszerű struktúra, már elfogadható viszonyítási alapnak. A benne zajló események elemzése számára legalább is megfelelő. Eszerint a 4Dtéridő egy színpad, a valóság szimulációja, leképezése számára. A felmerülő kérdés az, hogy e színpad ténylegesen része a valóságnak, vagy csak az események értelmezéshez szükséges virtuális létező? Az alábbiakban erre keresem a választ.

Az anyag léte, az hogy van, elfogadott változatlan tény. Az, hogy milyen formát ölt magára, az a változó lehetőség függvénye. Az anyag változásait meghatározó, annak időbeli fejlődését, hanyatlását leíró,” természeti törvény” lehet ugyan a véletlen, a spontaneitás, de ha minden változást csak a véletlen, vagyis az índetermináció eredményez, akkor az a káosznak, a rendezetlenségnek a folyamata lehet. A káosz megváltozási folyamata, mondhatni a spontán fejlődése addig tart, amíg egy lehetőség által felbukkanó attraktorban, a nagy vonzóban felismerhetővé válik benne a rendezettség, vagyis a rend.

A rend káoszból való felbukkanása is lehet véletlen, de a felbukkanó rend megőrzése, fenntartása, fejlesztése azonban nem bízható csupán a véletlenre. Ugyanis a rend fenntartása energiát, célirányos tervezettséget, szervezettséget, mi több oksági láncot, a determinációt igényli. Ha globálisan, kozmikus mértékben nem is szükséges, de lokálisan, mondjuk galaxisonként mindenképp.

Az Általános Relativitáselmélet szerint a téridő tágulhat, zsugorodhat, a gravitáló anyag jelenléte nélkül is. A tömeget képező anyag jelenlétében akár olyan mértékben is görbülhet a struktúrája, hogy önmagába visszafordulva, szingularitást eredményezzen. Ha a téridőre jellemző tulajdonság a görbülés, a nyúlás, zsugorodás, akkor a gyarapodása és az elfogyása is feltételezhető.

Ha valami képezi a téridőt, vagyis gyarapodik, akkor egy másik valami elnyeli a téridőt. Egy dinamikusan változó struktúrát csak az anyag, annak is egy speciális megnyilvánulási formája képezhet, nevezetesen a változó, fluktuálló szingularitás. Azért gondolok a szingularitásra, mert a már ismert Fekete lyukakban, anyagfalókban megtalálhatók, matematikailag kimutathatók. Steven Hawking kozmológus szerint egy Fekete és egy fehér lyuk között, csak annyi különbség van, hogy az anyag és az információ áramlási iránya ki, vagy befelé mutat.

 Ha a világmindenséget megjelenítő anyag, információ egyetlen háttérnélküli „objektumban”, szingularitásban összpontosul, akkor az egy olyan fekete és egyben fehér lyuk formájában mutatkozik meg, amely forrás és nyelő képességgel is rendelkezik. Ennek a kompakt egységet alkotó, de kettős természetű objektumnak a robbanásszerű megsokszorozódása, végtelenszámú fekete/fehér lyukká, azaz pontszerű térnyelő és térforrássá alakulása, eredményezi a végtelen kiterjedésű téridőstruktúrát. Ha ez igaznak bizonyul, akkor az a tér és az idő, vagyis a téridő, egyben az anyag/energia kvantumosságát is jelenti. A diszkrét 4D téridő végtelenségét annak örökös fluktuációja, dinamikus változása képviseli.

 A ma elfogadott kozmológiai elmélet szerint a tér és az idő egy végtelen sűrű és forró anyagmennyiség kitágulásával, az ősrobbanásban keletkezett. Mi azonban tételezzük fel, hogy egy makroszkopikusan Nagy Feketelyuk módosult funkciójából, vagyis Fehér lyukká válásából. A térnyelők és térforrások az anyagnak immanens részét képezik végtelen számú megosztásban is, amelyek a mozgást, a változást indukálják.

A térforrásként és térnyelőként funkcionáló téridő kvantumok, mint az anyag legkisebb és ember által közvetlenül nem érzékelhető megnyilvánulási formája adja a makroszkopikusan már érzékelhető világmindenség alapját, a hátterét. Az anyagnak a téridőben megnyilvánuló, abból előbukkanó más minőségű megjelenési formái, a bozonok és fermionok képezik azt a számunkra darabosnak és folytonosnak is mutatkozó anyagot, amely a téridő színpadát betölti. Ilyen globális mezőt alkot a belátható univerzumunkban kimért kozmikus háttérsugárzás, amely a benne levő érzékelhető struktúrával, testel rendelkező anyag számára érzékelhető vonatkoztatási rendszerként szolgál. Hozzá téve azt, hogy a téridő mikro gravitációs dinamikája, beleértve a makro gravitációs tömeg, energia, impulzus járulékát is, már lokálisan inhomogén közeggé teszi e vonatkoztatási rendszert. Ennek ellenére, a speciális és általános relativitás elve nem sérül benne, mivel abszolút vonatkoztatási rendszerként nem szolgál bennünket.

 A térforrások aktivitása létrehozza a kvantumok közötti taszító hatást, a térnyelőké pedig a vonzó hatást. Az időben kaotikusan váltakozó aktív-passzív állapot, a van tér-kvantum, nincs tér-kvantum, lüktető állapotot, a globális téridő (vákuum) fluktuációt, a kétpólusú mikro gravitációt eredményezi. A térforrások és térnyelők, a téridőben lokálisan, aszimmetrikusan, vagyis különböző időkben váltakozó aktivitása képezi a téridő változó struktúráját, annak görbületét, illetve metrikáját. Ez okozza a folytonos, sugárzással terjedő anyag térerő sűrűségét és ritkaságát, illetve a kvantumos, lokalizált anyag térbeli sűrűségét és ritkaságát, halmazainak elkülönülését. Valamint ez okozza az anyagnak önmagával történő kölcsönhatásait és azoknak intenzitását. Az elemi töltések és a tömeg, a makro gravitáció kialakulását. (az úgynevezett hierarchia problémát). Az anyag elemi részecskéinek és a belőlük felépülő összetett anyagi struktúrával rendelkező entitások kaotikus és rendezett, tehetetlen és gyorsuló mozgását, valamint egymáshoz viszonyított relatív mozgását.

Ha figyelembe vesszük egy lokális halmaznak, mint az Univerzum belátható terének ma tapasztalható gyorsuló tágulását, azt kell feltételeznünk, hogy ez idő tájt a térforrások aktivitása egyre erősebb, mint a térnyelőké. Annak az esélye, hogy a megfigyelőket hordozó Föld ennek a halmaznak a kellős közepén helyezkedjen el, nagyon csekély, viszont mégsem lehetetlen a megfigyelések alapján.

Isten létezésének bizonyítéka.

Amikor az Ember intellektusa, tudatossága révén kiemelkedett az állatvilágból, a földi táplálkozási lánc csúcsára került. Prédából csúcsragadozó lett. A természet további kihívásaival szemben, azonban továbbra is alulmaradt a szellemi és fizikai képességek terén. Ennek egyenes következménye, hogy egy nálánál nagyobb, erősebb, okosabb entitás létezését feltételezi a mögött, amivel szemben tehetetlen és alulmarad. Az ember egyéni szellemi képessége korlátozott, de a megszerzett ismeretek átadásával, gyarapításával egyre jobban alkalmazkodik a környezetéhez. Amikor felismeri, hogy a tudás olyan előnyökkel jár, amely fajtársaival szemben is felhasználható, a szellemi és törzsi vezetők, a túlvilági istenektől kapott tudásra, azoktól kapott intelmekre hivatkozva vallási kultuszokat, azokat követő csoportokat alapítanak. A vallásnak, a hívő közösségekre gyakorolt hatása kezdetben pozitív, mivel az általános ismeretek gyarapodását, családok és törzsek összetartását szolgálja. Azonban amint a saját közösség tagjai, vagy egy másik népcsoport felett gyakorolt hatalom eszközévé vált, a negatív hatása is megjelent. A társadalmakba, államokba szerveződő embereket, egyre kifinomultabb eszközökkel uralta az egyház, egészen az államtól való szétválasztásáig. Ettől fogva a vallások különböző intézményrendszere a hatalom megosztására kényszerült. Ahogyan a világi tudomány egyre jobban feltárja a természet titkait, egyre jobban erodálja az istennek, isteneknek tulajdonított képességet, hatalmat. A teisták és az ateisták közötti nézetkülönbség azonban nem csökken a vallások erős társadalmi beágyazottsága és a szkeptikusok előretörése miatt. A tudás, mint a hatalom eszköze veszít a hatékonyságából az Istenhívők körében, viszont az ateisták létszámban még elmaradnak tőlük. A mai tudomány fejlettségével feltárta a vallások irracionális elemeit, de a transzcendensben való hit az egyének szabad és elvitathatatlan joga. A lelkiismeret szabadsága még sokáig megőrzi az Isten, mint transzcendens lény emberfeletti mivoltát. Stephen Hawking napjaink legismertebb kozmológusa szerint, nem létezik Isten, mert a Tudomány minden területén szükségtelennek mutatkozik egy mindentudó, mindenható lény, mivel az ember maga is képes feltárni az univerzum titkait és abban saját eredetét. A jövőjére vonatkozó matematikai kalkulációkkal, pedig biztosíthatja fennmaradását a lehetőségek végső határáig. Ha az anyagban rejlő információ nem semmisül meg a Fekete lyuk szingularitásában, akkor annak elpárolgása, szétsugárzása során az anyag, újra felépítheti magából az átmentett információk alapján az univerzumot és egy olyan lényt, aki ráeszmél a világra és önmagára. Az, az információ halmaz, amely szükséges és elegendő egy intelligens életre alkalmas univerzum produkálására, ennek alapján már létezik. A Természet törvényeként aposztrofáljuk. A panteisták szerint a természetnek és a törvényeinek, Isten az alkotója, alkalmazója, tárgya és alanya egy személyben. Az ateisták szerint, ha az ember összegyűjti és birtokolja azt az információ halmazt, ami a természet törvényeit lefedi, azzal izomorf,vagyis megalkotja a mindenség elméletét, akkor tulajdonképpen Isteni rangra emeli fel önmagát az Ember. Amíg ez be nem következik, a tudomány nem tekinti cáfolhatónak Isten létezését. A vallásos hit axiómának tekinti Istent, ami (aki) nem szorul bizonyításra sem cáfolásra. Az a tudományos tevékenykedés, amely a természet törvényeinek teljes megismerésére és alkalmazására irányul, szintén axiómák alkotásával történik. A tudós abban bíz/hisz, hogy az majd egyszer bekövetkezik. A hívő úgy tudja, hogy már Isten által megtörtént, mert erre bizonyíték maga az Ember.

Szimmetriák és aszimmetriák.

A valóság megismerése érdekében modelleket alkotó tudományos közösség, felismerte a geometriában rejlő lehetőségeket és sikeresen alkalmazza már a kozmológiában is, ami köztudottan a világmindenség egészével foglalkozik. A tudomány fejlődésével, a Newtoni gravitációs erőt felváltotta a 4D-s téridő struktúra görbülete, (anyag-energia tenzor), az Általános relativitáselmélet pontosabb számítási eredményei következtében. Vagyis az anyag téridőbeli mozgását a tömeg és a téridő görbülete befolyásolja. A részecskefizikusok egyre precízebb eredményeiket a matematikában történő szimmetriák alkalmazásának is köszönhetik. Gondoljunk csak a szuperszimmetrikus húrelméletre, valamint a Nagy egyesítési törekvésekre. Ez a poszt is a szimmetriát és annak megsérülését elemezgeti, a kozmológia tárgykörében.

A tökéletes, vagy abszolút vákuum, amely a nullponti energia néven is említhető, teljesen kiegyensúlyozott, mondhatni szuperszimmetrikus. Filozófia dialektikája alapján nevezhetnénk úgy is, hogy a minden és a semmi szuperszimmetriája, mivel a lehetséges megnyilvánulási formái (minden) szimmetrikusak a megnyilvánulttal, ez esetben a vákuummal (semmi). A képzeletbeli mérlegünk mozdulatlan, serpenyői azonos energiát tartalmaznak. Ezért változás, mozgás híján, az idő fogalma nem értelmezhető. A tér, mint két pont közötti távolság, a megnyilvánult, érzékelhető pontok híján szintúgy nem értelmezhető. A térfogat, úgymint a megnyilvánult és megnyilvánulatlan szubsztanciák számára szolgáló hely, nem meghatározható, ezért csak az általános értelemben használt végtelen fogalmunk alkalmazható erre a különleges állapotra. A végtelen kicsi, azaz kiterjedés nélküli, szinguláris pontban lévő végtelen nagy potenciális energia. Azonban a végtelen nagy potenciális erőnek ezen, különleges és szimmetrikus állapota a megnyilvánulatlan téridő és egyéb észlelő hiányában nem érzékelhető. Ezért praktikusan, a semmi jelzővel is illetjük. De szerintem a szuperszimmetrikus potenciális energia, a statikus vákuum helytállóbb kifejezés.  

A változást e statikus állapot számára az jelenti, ha szimmetriasértés történik. Ami viszont, egy kiváltó ok nélkül, véletlenül is bekövetkezhet. Vagy talán a végtelen sok lehetőség egyikeként? Az viszont, hogy milyen arányú, mértékű az első szimmetriasértés, szerintem meghatározó jelentőségű lesz a további, már kauzális változások szempontjából. A meghatározott, vagyis véges mennyiségek megjelenése is lehet szimmetrikus és aszimmetrikus egyaránt. Mint ahogy a homogén, a töredezetten, vagy granuláltan strukturált dolgok is.

Az első megváltozást az jelenti, hogy a végtelen vákuumenergia két egymásba ágyazott halmazra tagozódik. Az egyik halmaznak továbbra is statikus, a másiknak viszont kvantumos és dinamikus a megjelenési formája. A dinamikát a dialektikus kvantumok, úgymint térforrások és térnyelők szolgáltatják. Az aszimmetriát ez esetben az eltérő megnyilvánulási formák, nem pedig az energiaállapot egyensúlyának megváltozása okozza. A következő szimmetriasértés viszont már a kvantumos energia ingadozásában, a fluktuációban jelentkezik. Mégpedig a térforrások és térnyelők aktív, illetve passzív állapotának köszönhetően. Ennek az aktivitásnak és passzivitásnak a váltakozása, bővebb magyarázatra szorul. A térforrás aktív ideje alatt, egy kitáguló gömbszerű struktúrát, taszító felületű erőteret, egy 3D térbuborékot képez. Passzív ideje alatt azonban átminősül térnyelővé. A térnyelő aktív ideje alatt vonzó hatású, zsugorodó gömbszerű struktúrát képez. A térnyelő passzív ideje alatt átminősül térforrássá. A térforrás - térnyelő aktív állapota, képezi a dinamikus, lokálisan sajátidőben táguló, illetve zsugorodó téridő buborékot, azt a nullától <Planck távolságig terjedő granulátumot, amelyek megszámlálhatatlan sokasága képezi globálisan a téridő szövedékét, struktúráját. A térforrások és térnyelők jelenítik meg a létezés alapvető, univerzális formáját a lüktető mozgást, amit a ki-be lélegzés, a szívdobbanás formájában tapasztalhatunk önmagunkon. Ha ez a dinamikus és passzív vákuumállapot globálisan és időben kiegyensúlyozott, szimmetrikus, akkor a téridő metrikája állandósult, skalár. Amennyiben egy olyan szimmetriasértés következik be ami, megváltoztatja a statikus és a dinamikus vákuum arányát, akkor a téridő metrikája is megváltozik, deformálódik. Ez azt jelenti, hogy a térforrás-térnyelő kvantumok száma gyarapodik, vagy fogy. A dinamikus téridő kitágul a statikus vákuum rovására, vagy zsugorodik a statikus vákuum javára. Miközben az összes energia mennyisége változatlan marad.

Jelen ismereteink szerint, a (kvantumos), dinamikus téridő kiterjedtsége a teljes halmazát tekintve, kb.40-50 milliárd fényév átmérőjű, homogén struktúrát képez, a benne rejlő eddig nem ismertetett anyagformákkal együtt. Az emberek megfigyelőképességeinek alapján, a téridőben kijelölhetők lokális halmazok, mint vonatkoztatási rendszerek, melyek mérete a Planck hossztól, több milliárd fényévig is terjedhet.

A téridő struktúrájának geometriai torzulásai, a tágulás-zsugorodás, ár-apály, taszítás-vonzás, olyan jelenségek, amelyek a gravitáció fogalmának körülírására is alkalmasak. Ha még sarkosabban akarok fogalmazni, a térforrás-térnyelő kvantumai, a kvantumgravitáció forrásai is egyúttal. Mivel a kvantumgravitáció csak a Planck távolság alatt értelmezendő a határozatlansági elv miatt, kísérletileg és közvetlenül nem kimutatható. Ami azt jelenti, hogy a leírtak csupán olyan előfeltételezések, amelyek matematikával alátámasztott modellekkel nem bizonyíthatók.

A kozmológusok feltételeztek egy olyan anyagfajtát, amely csak közvetve a tömege, gravitációs vonzása alapján érzékelhető a galaxisokban és a közöttük lévő térben. Mivel az elektromágneses mezővel nincs kölcsönhatásban, sötét anyagnak nevezték el. Azonban az anyag-energia ekvivalencia elv alapján sötét energiának is lennie kell. Ezért az univerzum tágulásáért felelős energiát sötét energiának nevezték. Ha jól belegondolunk, a statikus vákuum egy része a téridő gyarapítására fordul, a másik része sötétanyaggá, gravitációsan vonzó tömeggé alakul. Mivel feltételezzük, hogy a téridő kvantumos, a sötét anyagnak is kvantumos formában kell megjelenni, (mivel a tömeget is egyedek alkotják).

Mivel a sötét anyag is egy szimmetriasértésnek köszönhető, melynek során a sötétanyag kvantumai a statikus vákuumból átminősülve jelennek meg a téridőben, vagyis a dinamikus vákuumban. A sötét anyag pontszerű, de nem nullaméretű energiakvantumait tekinthetjük a téridő ballasztjának, amely a dinamikus téridőhöz viszonyított nyugalmi tömeget biztosít a sötétanyag számára. A sötét anyag kvantumai a téridő dinamikáját követve szétterjednek, illetve koncentrálódnak, követve a téridő kvantumok gyarapodását, vagy fogyását, amely nem más, mint a sötét energia átminősülése téridővé, illetve vissza alakulása sötét energiává. Folyamatos szimmetriasértés.

A lokálisan szétterjedő sötétanyag, úgymint az infinitezimális összenyomhatatlan testek halmaza, a ritkuló közegű tehetetlenül sodródó anyagi struktúrát alkotja. A lokálisan sűrűsödő sötétanyag pedig, egy végső stádium elérésével, a kompakt fekete testeket alkotják (úgymint a téridőben keletkezett fekete lyukakat). A sötétanyag kvantumai nem aktívak, mint a térforrások-térnyelők, hanem állandóan passzív állapotúak, így tartósan megmaradó, állandó méretet és tömeget, azaz sajátenergiát birtokoló létformát alkotnak. A sötétanyag a passzivitása miatt, nem alakul vissza statikus vákuummá. A globálisan átlagos sűrűség eloszlású sötétanyagot „nevezzük” a skalár Higgs mezőnek, amely kvantumain keresztül makro gravitációs tömeget ad a következő szimmetriasértés során megvalósuló létformáknak, a fényes anyag részecskéi számára.

Mivel a sötétanyag a statikus vákuumból keletkezett, a fényes anyagnak szerintem, a dinamikus vákuumból illik előbukkannia. Már csak azért is, mert a fényes anyag is dinamikus és duális természetű, és az elektromos töltések taszító és vonzó kvantumai jelenítik meg. Méghozzá aszimmetrikus és szimmetrikus formában egyaránt. Úgymint az elektront és a pozitront, valamint a kvarkok hordozta színtöltést, melyek 1/3: 2/3 arányúak, de együtt megegyeznek a proton az elektron, a pozitron és a negatron töltésével. A fotonok, mint az elektromágnesség hatásközvetítő kvantumai semlegesek, nem kötődnek a sötétanyaghoz, ezért tömegnélküliek. Önállóan és ballasztmentesen, transzverzális hullámként terjedhetnek a téridőben. Azonban a fotonok terjedését a téridő struktúrája korlátozza, irányítja a maga sajátos kvantumgravitációs dinamikájával.  A korlátozás mértékét a színkép mikro gravitációs vörös eltolódásán lehet lemérni, amely egy kibocsátott foton becsapódásig megtett útjával arányosan növekvő. Ezért a fotonok terjedési sebessége a sötétanyagtól mentes, tér-időben is korlátozott. A Higgs mező is fékezi az EM hullámot, illetve a tömeget képező struktúrák elnyelik a fotonokat, amelyek ekkor leadják az általuk hordozott energiakvantumot. Itt jelzem, hogy a dinamikus téridőnek a tágulási, vagy zsugorodási „sebességét” nem korlátozza semmi, ezért az meghaladhatja a fotonokét is. Ami a tömeggel rendelkező, a sötét és fényes anyag szimbiózisából születő szürke anyag mozgását illeti, az előbbieken túl, más korlátozó tényezők is felmerülnek. Ezek közé tartozik az elektromos töltések vonzó és taszító hatása, valamint a szimmetriasértésből, energia átalakulásokból kialakuló, a kölcsönhatásoknál jelentkező kapcsolódási és közvetítő erők hatása. A tömeg, az impulzus, a spin megmaradása.

A szimmetria vizuális szemléltetésére általában a szimmetriatengely szolgál. A statikus, mozdulatlan dolgok szimmetriatengelye, egy visszatükröző felületnek is tekinthető. A dinamikus, állandó mozgásban lévő dolgok szimmetriatengelye forgástengelynek, illetve tömegközéppontnak tekinthető. A matematikai egyenletek is a szimmetriára alapulnak, mivel egyenlőség, azonosság jel választja el a két oldalon szereplő mennyiségeket. A két oldal azonban aszimmetrikus elemekből is állhat. A lényeg azonban mindig az egész fizikai, vagy matematikai struktúra szimmetriájában rejlik.

Megfigyelhető az objektív valóság?

Talán majd valamikor lehetséges.

Definíció szerint, az objektív valóság tudatunktól függetlenül, észlelő hiányában is létezik. Az emberek mindig félnek az ismeretlentől, emiatt frusztráltak és előfeltételezéseket, megnyugtató képzeteket alkotnak, a szorongásuk csökkentése érdekében. Ezért az objektív valóság (mivel nem tapasztalható), csak egy lételméleti axióma, amit a szubjektív valóság észlelői alkottak meg a hiányos érzéki tapasztalataik kiterjesztése, meghaladása érdekében. Az objektív és a szubjektív valóság halmazait, az úgynevezett fizikán túli, vagy metafizikai anyagban egyesíthetjük a létezés fogalma szerint. Ennek alapján a metafizikai anyag az a szubsztancia, ami megkérdőjelezhetetlenül van és minden lehetséges létformát magára ölthet. Így valós és képzetes formában megjelenítheti akár a gondolatokat, a szellemi konstrukciókat is, mint a világmindenségről alkotott modelljeinket. Egy kivétel azonban van, mégpedig a semmi. Mivel a semmi, definíciója szerint nem lehet része sem az objektív sem a szubjektív valóságnak, így a metafizikai anyag sem jelenítheti meg. Mert nincs olyan létező szubsztancia, ami a semmit „valósítaná” meg. A szubjektív valóság észlelői azonban ennek ellenére is felhasználják a semmit, az érzéki tapasztalat hiányának megjelölésére. (Nem látok, nem érzek semmit. Stb.)

Tételezzük fel, hogy a metafizikai anyag végtelen mennyiségű kiterjedés nélküli energia, amely a nulla kiterjedésű pontszerű kvantumokra osztható fel. Ezen kvantumok összességét nevezhetnénk gyűjtőnéven a végtelen számú lehetőségnek is, mint a lét megannyi megformálásra váró, alapanyagának. Más szóhasználattal nevezzük az abszolút potenciát képviselő vákuum energiának, vagy nullponti energiának, a már 100 éve elfogadott elv alapján, miszerint az anyag egyenlő az energiával. Az abszolút vákuumot, mivel nem tapasztalható, nevezhetjük az ősrobbanást megelőző, tér és idő nélküli objektív valóságnak is.

Mivel a lehetőségek megvalósulásához helyre, vagyis mozgástérre van szükség, az első vákuumból megvalósuló lehetőséget a térforrások és térnyelők kvantumainak megszületése jelenti. Az 50-50 %-os arányuk a nullpont fenntartását, a kiegyensúlyozottság a szimmetria megőrzését szolgálja. Azonban a megváltozás, a mozgás érdekében szimmetriaértésre van szükség, amit egy nagyon kicsi eltérés, számbeli ingadozás okoz, ami a hamisvákuum fluktuációját eredményezi. Ezt a folytonos változást, a tér és vele az idő dinamikáját, a kvantumonként különböző időtartamokig aktív, majd passzív állapot idézi elő.  Ennek az aktivitásnak és passzivitásnak a váltakozása azt hiszem, további magyarázatra szorul.

A térforrás aktív ideje alatt kitáguló gömbszerű struktúrát, taszító felületű erőteret, egy 3D buborékot képez. Passzív ideje alatt azonban átminősül, azaz visszaalakul vákuummá. A térnyelő aktív ideje alatt vonzó hatású, zsugorodó gömbszerű struktúrát képez. A térnyelő passzív ideje alatt szintén vákuummá alakul vissza. A térforrások és térnyelők aktív, energikus állapota képezi a dinamikus, lokálisan táguló, illetve zsugorodó téridő buborékot, globálisan pedig a téridő végtelen szövedékét. A térforrások és térnyelők passzív állapota tehát a nem tér, nem idő potenciális vákuumállapotnak, a lehetőségnek felel meg. A térforrások és térnyelők jelenítik meg a létezés alapvető, univerzális formáját a lüktető mozgást, amit a ki-be lélegzés, a szívdobbanás formájában tapasztalhatunk önmagunkon.

 A vákuum, valamint a téridő kiterjedtsége a teljes halmazát tekintve, végtelenül nagy homogén struktúrát képez. A téridőben kialakuló lokális halmazok, mint vonatkoztatási rendszerek mérete azonban a Planck hossztól, több milliárd fényévig is terjedhet, a szubjektív érzékelők képességeinek alapján. Egy véges lokális vonatoztatási rendszeren belül, ha a térforrások aktivitási ideje növekvő tendenciát mutat a térnyelőkével szemben, az a rendszer tágulását okozza. Az aktivitási idő csökkenése a térnyelőkéhez viszonyítva pedig, a lokális rendszer zsugorodását eredményezi. A téridő struktúrájának geometriai torzulásai, a tágulás-zsugorodás, ár-apály, taszítás-vonzás, olyan jelenségek, amelyek a gravitáció fogalmának körülírására is alkalmasak. Ha még sarkosabban akarok fogalmazni, a térforrások és térnyelők kvantumai, a kvantumgravitáció forrásai egyúttal. Mivel a kvantumgravitáció a Planck távolság alatt értelmezendő, úgy ahogy a térforrások és térnyelők kvantumai is. ( A sötét energia bevonása a kozmológiába, igazolja a taszító gravitáció mivoltát.) Mivel a térforrások és térnyelők kvantumai, vagyis a csak önmagában vizsgálandó téridő egésze és alkotói sem érzékelhetők számunkra, mert a meghatározhatóság tartományán túlra, illetve a Planck távolságon belülre esnek. Így a fizikán túli, vagy metafizikai anyagnak minősülnek.

A következő megvalósuló metafizikai létforma, az úgynevezett sötét anyag, melynek kvantumai a vákuumból emergens módon jelennek meg a téridőben. A sötét anyag pontszerű, de nem nullaméretű kvantumait tekinthetjük a téridő ballasztjának, amely a téridőhöz viszonyított nyugalmi tömeget biztosítja a még nem megvalósult fizikai anyag számára. A sötét anyag kvantumai a téridő dinamikáját követve szétterjednek, illetve koncentrálódnak, követve a téridő kvantumok taszító, illetve vonzó hatásait. A lokálisan szétterjedő sötétanyag, mint infinitezimális összenyomhatatlan testek halmaza, a ritkuló közegű tehetetlenül sodródó anyagi struktúrát alkotja. A lokálisan sűrűsödő sötétanyag pedig, egy végső stádiumban, a kompakt fekete testet alkotják (úgymint a téridőben keletkezett fekete lyukat). A sötétanyag kvantumai nem aktívak, mint a térforrások-térnyelők, hanem állandóan passzív állapotúak, így tartósan megmaradó, állandó méretet és tömeget, azaz energiát birtokoló létformát alkotnak. A sötétanyag az eredendő passzivitása miatt, nem alakul vissza vákuummá.  A globálisan átlagos sűrűség eloszlású sötétanyagot nevezzük a skalár Higgs mezőnek, amely kvantumain keresztül tömeget ad /az újonnan megvalósuló létformáknak/, anyagi részecskék számára.

Az újonnan megvalósuló, a vákuumból előbukkanó anyagi létformák, az elektromos töltések hordozói képezik a fényes anyagot, az elektront és a pozitront, valamint a kvarkok hordozta színtöltést, melyek 1/3: 2/3 arányúak, de együtt megegyeznek az elektron töltésével. A fotonok, mint hatásközvetítő kvantumok kivételével, mind a sötét anyag kvantumaihoz tapadnak, ragaszkodnak hozzájuk a létformájuk tartós fennmaradásának érdekében. A szabadon maradó sötétanyag kvantumok, továbbra is egy (Higgs) skalármezőt, illetve a fekete testeket képezik. Mivel a fotonok nem kötődnek a sötétanyaghoz, önállóan és ballasztmentesen mozoghatnak a téridőben. Azonban az ő mozgásukat a téridő struktúrája korlátozza, a maga sajátos dinamikájával. Ezért a fotonok terjedési sebessége véges. Itt jelzem, hogy a téridőnek a gyarapodási és elfogyási „sebessége” nem korlátozott, akár meghaladhatja a fotonokét is.

A téridő és a sötétanyag kvantumainak kapcsolatáról megjegyzendő, hogy a térforrások taszító és a térnyelők vonzó hatására tehetetlenül áramlanak a téridőben. Azonban azok a sötétanyag kvantumok, melyekre rátapadt a fényes anyag, vagyis az elektromosan töltött részecskék, azoknak a saját taszító és vonzó hatása nem engedi, hogy a szabadon eső, vagy más részecskékkel való ütközés okozta gyorsító erő hatására elmozduló /ballasztos / anyag elérje a fénysebességet. Röviden, az elektromos töltés vonzóhatása, valamint a taszító hatása a globális téridőben kiegyenlítődik, ami azt is jelenti, hogy az elektromágneses hullámok terjedésére fékező hatással van a téridő/gravitáció/, és a sötétanyag/tömeg/ egyaránt.  

A fentiekből az következik, hogy az objektív valóságot a metafizikai anyagtípusból, a térforrásokból és térnyelőkből álló téridő, és a sötétanyag, valamint a kétféle elektromos töltésű fizikai, fényes anyag kvantumai alkotják. Az őt elem, melyeknek kombinációi alkotják azokat az összetett struktúrákat, amelyek az érzékelhető szubjektív valóságot mutatják fel számunkra az univerzumból és a végtelen világmindenségből.

Az ismeretlen dimenziókból felbukkanó világmindenség.

Mint ahogy a fizikai valóságnak a feltárása, úgy az emberi elme működésének a megismerése és kutatása sem fejeződött be a tudomány számára. Az eddigi ismereteink alapján azonban megállapítható, hogy a kauzalitás és a dialektika fogalmai fontos szerepet játszanak elménk számára, az ismereteink megszerzése és megőrzése szempontjából. Az ok nélküli spontaneitás, vagyis a véletlen kényszerű és tényszerű elfogadása, valamint egy állításnak, a tagadásával történő megerősítő ellenőrzése, vagyis a ténymegállapítás, a racionalitás, az ésszerűség alapját képezi számunkra. Vannak azonban olyan fogalmak, mint például a végtelenség, amely túlterjeszkedik az ésszerűség általunk kijelölt és elfogadott határain. Az emberi elme jól kiismeri magát a tól-ig szélső értékeinek birtokában, a korlátozottság birodalmában.  A végtelenség fogalmára többféle definíciót is alkottunk, hogy azt az ésszerűség keretei közé szoríthassuk. ( Pl. +végtelen, -végtelen...) A végtelenség lényege, szubsztanciája azonban semmiképp nem korlátozható, mert az abszolút szabad. Ahogyan a végtelen lehetőség sem korlátozható, mivel kiváltó ok nélkül is megvalósulhat egy-egy lehetőség a véletlen sok közül. A véletlenül felbukkanó, megvalósuló lehetőség, a valós és véges dolgok mennyiségének és minőségének gyarapodását is eredményezheti. Ezeket a felbukkanó (emergens) dolgokat is új ismeretekként, az ésszerűség határai közé próbálja erőltetni az elménk, vagyis megérteni és definiálni törekszik azt, ami teljesen új a számára. Ez a megtanulási folyamat, azonban nem minden esetben és nem mindenkinél befejezett és eredményes. Szerintem az emberek ebben a határok közé szorító képességben, vagyis az új ismeretek ésszerű befogadásában és feldolgozásában különböznek leginkább egymástól. Ebből fakadóan sosem lesz egyetértés az emberek között az objektív valóság tényszerű, konszenzus alapú megítélésében. De ha tényként elfogadjuk ezt a megállapítást, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy a tudományos gondolkodás művelői az átlagos emberétől eltérő, a maguk által létrehozott ésszerűségi kereten belül tevékenykednek. Ezek közé tartozik a matematika, mint axiómatikus és a fizika, mint szenzitív tudományok.

A tudomány elfogadott kutatási módszerei közé tartozik a redukció, vagyis az összetett dolgok egyre kisebb elemi részeikre való bontása, az összetevőik beazonosítása céljából. Ezzel a kintről befelé hatoló módszerrel eljutottak olyan parányi részecskék kimutatásához, mint az atomok, a protonok, neutronok, kvarkok, leptonok és bozonok, amelyek az eddig megismert fizikai anyag összetevőinek számítanak. Az SM elmélet kiteljesítése érdekében, a tudósok feltételeznek olyan energia és anyagfajtákat is, amelyek még a sötét homályba merülnek a kutatók  szeme elöl. Ezek kísérletekkel történő kimutatása és beazonosítása, szinte lehetetlennek tűnő feladat a fizikusok számára. Ami azt is jelenti, hogy elérkeztek egy olyan határhoz, amelynek átlépése, kibővítése meghaladja a mai fizikát művelők képességeit.  

A metafizika, az elméleti és kísérleti fizikán túli, vagyis a nem érzékelhető, észlelhető és megmérhető valóságot próbálja feltárni. A metafizikusok is logikai következtetések és intuitív előfeltételezések által próbálják modellezni, az ésszerűség keretei közé illeszteni azt, amire a tudomány képviselői nem vállalkoznak, mert a hatáskörükön kívülinek tekintik. A metafizika, jelenleg a filozófia tárgykörbe sorolható, ahol a gondolatkísérletek alkalmazása  elfogadott módszer. Egy gondolatkísérletnek a követelménye az, hogy állításai következetes és hihetők legyenek. Vagyis beleférjen az átlagember ésszerűségi keretébe. Az állítások bizonyítása vagy cáfolása, ennek megfelelően az adott ésszerűségi keretben végezhetők.

A metafizika ésszerűségi keretének azonban, körül kell foglalni a fizika ésszerűségi keretét, mivel az túlterjeszkedik rajta. Ebben a körbefoglalásban a megszorító tényező a hit ereje, vagyis a hihetőségnek a mértéke, mérőszáma. Mi emberek, erősen rá vagyunk szorulva a hitre, mivel praktikus okokból nagyon sok ésszerűnek tűnő állítást elfogadunk, azoknak folytonos és tételes bizonyítása nélkül. Ezért a hihetőség mértékét a bizonyítás nélküli elfogadások száma devalválja. Mivel a fizika csak a bizonyítható és bizonyított állítások elfogadását engedélyezi, ezért önkorlátozóan szkeptikus a hihetőséget illetően. A metafizika azonban megengedi a hihetőség mértékének növekedését a bizonyíthatóság rugalmasabb kezelésével. Ez a metafizikai rugalmasság teszi lehetővé, hogy a fizika amúgy merev ésszerűségi kerete alkalmas időben kitágulhasson. (paradigmaváltás)  

Vannak olyan matematikával megalapozott feltételezések, ésszerű elméletek, amelyek fizikai kísérletekkel és műszerekkel nem kimutathatók, mint pl. a szuper szimmetrikus húrelmélet. Az elmélet szerint a Planck hossznál is rövidebb energiahúrok rezgési modusai alkotják az elemi részecskéket, amelyek aztán az összetett anyagot, a bozonokat és fermionokat alkotják. Az elmélet, tipikus esete a metafizika területére történő kalandozásnak.

Egy metafizikai feltételezés részemről az, hogy az elemi energiahúrok egyben térforrások és térnyelők funkcióját is betöltik. Ha egy darab húr felcsavarodott, ergo pontszerű, kimutathatatlan állapotban van, akkor szerintem térnyelőként funkcionál. A kitekeredő és rezgő húr pedig, térforrásként és egyben a rezgési modusának megfelelő elemi entitásként (részecskeként) viselkedik. Ha az említett elmélet szerint feltételezett 11 dimenzióból 3 térdimenziót, úgymint az eukleidészi tér forrásaként működő húrt érzékelünk, akkor a felcsavarodott, nem érzékelt dimenziók térnyelőként funkcionálnak. De a metafizikának köszönhetően feltételezhetünk olyan további, rejtett módon kiterjedt dimenziókat is, amik plusz térforrásokként és még nem azonosított anyagként az ismert 3D térben rejtőznek. Energiájuk egy része pedig az ismeretlen sötét energiát képezi, amely az univerzum gyorsuló tágulását okozza.

Az éppen felcsavarodó elemi húrok, mint az aktív térnyelők, vonzó hatást gyakorolnak a rezgő húrokra, a környezetükre. Az éppen kitekeredő húrok, mint az aktív térforrások, taszító hatást gyakorolnak a környezetükre, kitágítva a teret. Az ismeretlen ideig aktív, illetve passzív tárforrások és térnyelők képezik a dinamikus téridő struktúrát, amely az ismert és ismeretlen anyagot állandó mozgásban tartja. A globális, végtelen téridőnek vannak olyan lokális tartományai, amelyek a tágulás, vagy éppen a zsugorodás állapotában vannak. Azokat a lokális tartományokat, amelyekben értelmes megfigyelők is vannak, univerzumnak nevezzük. Egy tágulásban lévő univerzum megfigyelői, logikusan következtetnek arra, hogy világuk egy szinguláris pontból, mondhatni a semmiből keletkezett. De véleményem szerint csak a húrok végesen sok darabja csavarodhat fel szingularitást megközelítő pontba, (például fekete lyukká) a végtelen téridőt képező húrok azonban nem.

René Descartes mondotta: Gondolkodom, tehát vagyok. Ha e megfogalmazás szerint a gondolkodáson, mint aktív cselekményen alapul a lét, akkor e gondolati cselekménynek a hiánya a passzivitás, a nem lét? Amikor egy létező alany éppen nem gondol semmire, akkor megszűnik lenni? Nehéz kérdések ezek, de megpróbálok gondolkodni a lehetséges válaszokon.

Ha a gondolkodásnak az alapját egy aktív képesség adja, vagyis tudással rendelkezni valamiről, ami van, akkor a tudni képesség hiánya jelenti a létalap hiányát, a semmit. Ha nincs képesség, potencia, akkor nincs gondolatom, nincs tudásom a létemről. De mi van akkor, ha tudtomon kívül is vagyok, amikor valamilyen okból nem gondolhatok semmire? Ez csak úgy lehetséges, hogy akkor a gondolkodás eszköze, az agy passzív, cselekvőképtelen, avagy pontosan a semmire és nem valami másra koncentrálom a gondolatomat. A gondolkodás cselekvő alanya az aggyal, öntudattal bíró (valami) entitás, mint ami/aki képes arra. A gondolkodás tárgya a valami és ennek tagadása, a semmi. Vagyis a lét és annak alapja, na meg ezek hiánya. Ha a valamit, pusztán gondolati úton meg akarjuk ismerni, akkor egy gondolati struktúrát, fogalmat kell alkotni róla, amin keresztül felfoghatóvá, megérthetővé válik, hogy az a valami éppen micsoda. A csoda, tulajdonképpen az ismeretlen felismerhetővé alakulása, alakítása. Ahhoz, hogy a valami felismerhetővé váljon, az értelmes megfogalmazásán túl szemlélhetővé, vagyis szemmel láthatóvá is kell tenni. Ehhez viszont újabb fogalmakat, úgymint ehhez szolgáló kiindulási pontokat kell alkotnunk. Olyan pontokat, amelyek segítenek látható és mérhető alakzatokat megnevesíteni, értelmezni, tudatosítani, azokból struktúrákat felépíteni. A geometria (mértan), mint a tudomány egyik ága foglakozik ilyen fogalmak alkalmazásával, mint a pont, vonal, felület, térfogat stb.. amelyek ebben a segítségünkre lehetnek. Akkor kezdjünk bele a valami dimenzionálásába, mérhető struktúrává formálásába. Kiindulási alapnak válasszuk a pontot.

A mozdulatlannak, kiterjedés nélkülinek, azaz nulladimenziósnak definiált, de ennek ellenére láthatóvá tett valami a pont, vagyis az a kiindulási pont, amely a kiterjedésnek, a dimenziónak a forrása és elnyelője.

Ha a kiindulási, vagyis forráspontból egy képzeletbeli egyenes mentén további látható pontokat állítok szorosan egymás mellé, akkor kiterjesztem a pontok láthatóságát azok gyarapodása következtében. Megfogalmazhatom úgy is, hogy a kiindulási pont láthatósága megmarad akkor is, ha az a mozgás során elhagyja a kiindulási helyét. Ekkor a mozgás rajzolja ki a pont útját, mint látható nyomot, vonalat.

Az első terjedéssel, vagy mozgással születő térdimenzió az egy irányba terjedő vonal, amely határozatlanul a végtelen vonal, a vektor, két rögzített ponttal határolva pedig a véges szakasz.

A második térdimenziót egy meglévő vonalra merőleges másik vonal, avagy a forráspont körül (lineáris) vonalszerű síkban elforgó vonal látható nyoma, a virtuális pontok alkotta felület, vagyis a tér szemlélteti. Egy véges szakasz elforgatása véges felületet jelöl ki. A végtelen vonal elfordulása végtelen, vagyis határtalan felületet képez. A virtuális síkon lévő körvonal tengelykörüli, vagy bázis-egyenes körüli elforgatása is kétdimenziós felületet alkot, mint pl. a tórusz és a gömb, amely viszont előrevetíti a következő dimenzió megjelenítését.

A harmadik térdimenziót, vagyis a térfogatot a sík és görbe felületek elforgatása szemlélteti. A végtelen sík elforgatása végtelen síkokból álló térfogatot, a vektorteret eredményezi. Egy véges felület tengelykörüli elforgatása véges térfogatot, virtuális pontok halmazát eredményezi.

A negyedik dimenziónak nevezzük az időt, amit a mozgó valaminek, esetünkben a pontnak, az egyik ponttól a másik pontig érkezése szemléltet. Az idő, mint a tól-ig tartam jelöli ki a pont útjának hosszát, vagyis a pont által megtett távolságot. Ezért az út és az idő mérete, tartama, a mozgás sebességének is függvénye. Az ismert úthossz és a megtételéhez tartozó idő ismeretében meghatározható a mozgó pont lassúsága, vagy gyorsasága, vagyis a haladási sebessége. A sebesség, mint dimenzió, a pontnak úton való mozgásának a skalár mennyisége. Mivel az időt a mozgásból eredeztetjük, az idő nem állhat meg. A rögzített időpont, rögzített helyhez tartozik, amely események megjelölésére szolgál. Az idővektort, mint az események sorának haladási irányát az oksági lánc szemeinek gyarapodása és az entrópia növekedése mutatja meg számunkra.

Amikor a pont két párhuzamos vonal közötti lineáris felületen mozog, a határoló vonalakon történő, meghatározott időtartamú megjelenésének gyakoriságát, vagyis azt a síkhullámszerű mozgásmennyiséget, amit frekvenciának hívunk, nevezhetnénk akár a dinamikus pontok sokaságából képezett, terjedő felület vektorának, az ötödik dimenziónak.

Ha egy sík térben és időben, bárhol és bármikor kiválasztott pontok mozgásának, sebességének, frekvenciájának azonos módon való meghatározása azonos eredményre vezet, akkor ebben az ideális esetben a tér és az idő homogén egységként (téridő), egy szimmetrikus vonatkoztatási rendszerként használható. Vagyis létrehoztunk egy ideákból épített, megfogalmazott modellt, az álló és mozgó pontokból felépített vonatkoztatási rendszert, amely még nem tartalmaz valós, háromdimenziós kiterjedéssel rendelkező testeket. Vagyis, a valamiknek olyan elkülönült struktúráit képező halmazait, amelyek saját mozgással, lendülettel, tehetetlenséggel, tömeggel rendelkeznek és tömören, vagy lazán fogalmazva anyagnak nevezünk.

Amit a fentiekben lejegyeztem, az lefedi a létező valaminek, mint aktívan megnyilvánuló létformának, a gondolatnak ideák, fogalmak általi megjelenítését, meghatározását. A pontnak, mint egynemű homogén alkotóelemnek és a szimmetriának a felhasználása a szellemi struktúraépítés folyamata során, tette lehetővé az időnek, a háromdimenziós Eukleidészi térnek, és a négydimenziós Minkowski téridőnek a leképezését. A szimmetria fogalma pedig az ismert alakzatok térben és időben történő eltolásából, elfogatásából, következő változatlanságának felismeréséből ered.

Az eddig leírtak még a fizikán túli, vagyis a metafizika tárgykörébe tartoznak. Ami ez után következik, vagyis az anyag megnyilvánulásainak, struktúráinak felismerése, nevesítése, megértése, tudatosítása, a fizikai valóság axiómákon alapuló feltárása, már a fizika és a matematika kompetenciája.

Ezen tudományágak jelentős sikereket értek el a valóság modellek általi feltárása terén, de a megválaszolatlan kérdések száma nem csökkent, hanem gyarapodott. A mai matematikusok és fizikusok, már 11-26 dimenziót tartalmazó, szuperszimmetrián alapuló, a kvantumgravitációt is magába foglaló húrelméleten és a mindenség elméletének megalkotásán gondolkodnak.

Célirányosan, mondhatni vektoriálisan gondolkodni nehéz feladat, mert a nehézkedés, az anyag súlya, tehetetlensége fékezi, kitérésre készteti a gondolatmenetet, célja elérésében. Úgy, ahogy az anyag még a téridőt is képes elgörbíteni, az egyenes mintájául szolgáló fénysugárral együtt. Ha elfogadjuk az anyag elsőbbségét az ideákkal, a gondolatokkal szemben, akkor a fentiekre nyugodtan hivatkozhatnunk. A metafizikának azonban annyi előnye van a fizikával szemben, hogy nem fékezi gondolatmeneteit az anyag. A matematika, mint a ráció, a tiszta ész tudománya, pedig egy olyan összekötő fonál a kettő között, amivel a metafizika magával húzza a fizikát.

A cél megfogalmazása, jelöli ki az eléréséhez vezető út irányait. Ahogy egy vonal végére helyezett nyílhegy teszi azt vektorrá. A féktelenül és céltalanul csapongó gondolatmenetnek irányt és célt adni a legnehezebb dolog ebben az anyagból felépült világmindenségben.

A mindenható anyag.

Idézett anyagdefiníció, a Wikipédiából: „Arisztotelész szerint a változások - nem csak az érzékszervekkel megfigyelhetőek, hanem mindenfajta változás - elképzelhetetlenek anélkül, hogy közben ne volna valami, ami megmarad - különben lehetetlen volna értelmesen megválaszolni, hogy mi az, ami valójában változik, azaz aminek a tulajdonságai megváltoznak (Metafizika 1096b). A változások lehetnek felszíniek, esetlegesek, amikor a változó dolog lényege (szubsztanciája) valójában nem szenved változást, azaz a dolog más minőségben ugyan, de ugyanaz a létező marad (pl. egy ember levágatja a haját). A változások lehetnek azonban lényegiek, szubsztanciális jellegűek is, amikor a dolog átalakul valami teljesen, lényegileg különbözővé (egy ember meghal, megszűnik élőlénynek lenni). Az utóbbi esetben a változás alapja nem lehet kizárólagosan a lényeg, a szubsztancia, hiszen önmaga is megváltozik; tehát valami másnak kell lennie, amit anyagnak nevezünk. A metafizikai értelemben vett anyag tehát válasz arra a meglehetősen természetesen adódó kérdésre, hogy "minek a változását látjuk, amikor lényegi változást érzékelünk?" s őt (az anyagot) eszerint mintegy az összes szubsztancia tulajdonságaitól megfosztott masszája, "óceánja" formájában lehet elképzelni (amennyiben egyáltalán elképzelhető), amely ilyen értelemben változatlan, bár megjelenési formái (a szubsztanciák, s ezen keresztül, ill. ezen belül a fizikai, érzékelhető tárgyak is) változandóak (amikor félig elmerülünk egy úszómedencében, talpunk talajon, testünk fele vízben, fejünk levegőben "úszik", mindegyik az anyag - meglehetősen különböző - megjelenési formája, amelyeknek jellemzője pl., hogy kiterjedésük van, kitöltik a teret stb.). Következményképp: az anyag az egyik legalapvetőbb ontológiai (lételméleti) fogalom, még a szubsztanciánál is alapvetőbb.”

A fentiekből számomra az következik, hogy az anyag léte állandó, örök, mert nem a semmiből keletkezett és nem válhat semmivé. Azonban az anyag megnyilvánulási formája időben megváltozhat. A metafizikai értelemben vizsgált anyag, megváltozhat olyan extrém mértékben is, hogy emberi ésszel felfoghatatlan, érzékelhetetlen formákat öltsön. A tudományos, matematikai alapú elméletekben szereplő szabad paraméterek eltüntethetetlensége is ezt igazolja. Szerintem ilyen nehezen megfogható, de többféleképpen értelmezhető, definiálható megjelenési formája az anyagnak a tér, amelyet olykor az üres helynek, illetve a megfogható, érzékelhető anyag hátterének, befogadójának tekintenek. Ilyen nehezen definiálható valami az idő is, amit leginkább a változás folyamatának mérhetővé, metrikussá tételére használunk. Ahogy ezt a mérhetőséget a tér esetében is megtesszük a már érzékelhető dolgok segítségével. A tudomány mai álláspontja szerint abszolút tér és abszolút idő, önmagában nem létezik. Azonban e két fogalomnak egy matematikai modell keretein belül egyesített formálja a Minkowszki féle téridő, mintegy valós kontinuumsokaság, már elfogadható viszonyítási alapnak a benne zajló események számára. A téridő egy létezőnek tűnő helyszín, a valóság eseményeinek, vagy annak szimulációja számára. A kérdés az, hogy a valóság eseményei megtörténhetnek e tér és idő, illetve a téridő hiányában?

 Az anyag léte, az hogy van, a megváltoztathatatlan és abszolút tény. Az, hogy milyen létformát ölt magára az anyag, az a változó. Az, meg a megváltoztató lehetőség függvénye. Az anyag változásait, fejlődését, hanyatlását meghatározó” természeti törvény” lehet ugyan a véletlen lehetőség, a spontaneitás, de ha minden változást csak a véletlen, vagyis az índetermináció indukál, akkor abból nem lehet más, mint a tartós káosz, a folytonos és követhetetlen változásban lévő rendezetlenség. Azonban a káosznak is van egy speciális megváltozási folyamata, mondhatni spontán fejlődése, ami addig tart, amikor egy attraktorban, a nagy vonzóban felbukkan és felismerhetővé válik a rendezettség, a rend. Az emergens rend megőrzése, fenntartása, fejlesztése azonban nem bízható csupán a véletlenre és az attraktorra. Ugyanis a rend megőrzése értelmet, kiszámíthatóságot, tervezettséget, célnak megfelelő szervezettséget, egy ok-okozati láncot, vagyis a determinációt igényli.

Ahhoz, hogy a Káoszból Kozmosz legyen, az anyagba immanens módon belekódolt értelemre, rendezőelvre van szükség. Ha feltételezzük azt, hogy az anyag értelmes, akkor az a rendben, az emergens rendezettségében kell, hogy megmutatkozzon legelőbb.

 A dialektikusnak feltételezett anyagnak legelemibb összetevőiből, úgymint a térforrásokból és térnyelőkből álló végtelen struktúrájú téridőnek, a kaotikusan fluktuáló vákuumnak jellemző tulajdonsága az índetermináció, amit a mikrovilágban tapasztalható határozatlansági elv demonstrál a számunkra. Amint megjelenik a vákuum káoszában a rend, vagyis a tartósan megmaradó, felismerhető, megmérhető anyagi struktúra, akkor ennek megőrzése, további fejlődése érdekében szükséges lesz a vákuum és a tartós anyag közötti kölcsönhatás. A tartós anyag mozgásának időbeli szervezettsége, a kauzalitás, vagyis a determináció. Amit viszont a tartós anyagra vonatkozó megmaradási törvények demonstrálnak a számunkra. Tehát a káoszból felbukkanó rendezett struktúrájú anyag megmaradása, a káoszba való visszasüllyedésig garantált.

 Az általános relativitáselmélet szerint a tér tágulhat, zsugorodhat, az ismert (tartós) anyag jelenléte nélkül is (Az általam feltételezett térforrások és térnyelők aktivitásának köszönhetően). A tehetetlen, tömeget képviselő anyag jelenlétében akár meg is görbülhet a tér struktúrája.Ha a térnek jellemző tulajdonsága a gyarapodás, vagy fogyás, a görbülés, mint egy feltételezett valaminek a változásából eredő mozgás, akkor felmerül a nagy kérdés, hogy mitől mozog a tér, vagy mi az, ami mozgatja? Ha valami megszüli, kelti a teret, az attól kitágul, vagyis gyarapodik. Ha zsugorodik, akkor valami fogyasztja, elnyeli a teret. Ezért a változást, mint a mozgást keltő térforrás és térnyelő valamineka feltételezése logikusnak tűnik. Már csak azt kell feltételezni, hogy nem csak prototípusok, azaz egy-egy darab van belőlük. Ha ez a feltétel igaznak bizonyul, akkor az a tér és az idő kvantumosságát is jelenti. Mivel az elfogadott kozmológiai elmélet szerint a tér és az idő egy végtelen sűrű és forró anyagmennyiség kitágulásával keletkezett, tételezzük fel, hogy a térnyelők és térforrások a végtelen sokra felosztható anyag immanens, elemi részét képezik. A térforrások és térnyelők aktivitása és passzivitása lehet időben és térben szimmetrikus és aszimmetrikus is, ami a kvantumos tér dinamikus változásait eredményezi. (A kaotikusan fluktuáló kvantumhab, a dinamikus téridő) A dinamikus téridő további változását, görbülését a benne felbukkanó tehetetlen anyag is befolyásolja.

 A tartós anyag, energiává is átkonvertálható. Ezt támasztja alá a rá vonatkozó megmaradási tétel is. Akkor tulajdonképpen a tér és az idő azok az „anyagi eredetű” megnyilvánulási formák, amelyek nem megmaradó mennyiségek. Illetve a térforrások és térnyelők inaktív állapota alatt megnyilvánulatlan, érzékelhetetlen „anyagi”entitások. Ezért érzékelhetetlen ekkor a térnek jellemző tulajdonsága a terjedés, a struktúra mozgása és vele az idő múlásának illúziója is. Azt is mondhatnánk, hogy a mozdulatlan anyag felbukkanó létformája a tér-idő, amelybe újabb anyagi létformák felbukkanása, divergenciája lehetséges.

 A következő kérdés az, hogy miért passzívak, illetve aktívak az anyagban rejlő térforrások és térnyelők, különös tekintettel arra, hogy nem csak egy-egy darabot, hanem végtelen sok pontszerű példányt feltételeztünk belőlük. A miértre nem kaphatunk egzakt választ, de a hogyan, megválaszolására tehetünk egy kísérletet.

Ha az anyagban rejlő térforrások és térnyelők kvantumosak, akkor a térnek és az időnek, ahogy az anyag állagnak is kvantumos szerkezetűnek kell lenni.A térnyelők aktivitása, az anyag egy-egy pontszerű kvantumának konvergenciáját, csomósodását mutatja fel. Ha az anyag végtelen számú, kiterjedést nem felmutató pontok halmazát képezi, akkor egyetlen pont is, úgymint az abszolút szingularitás, az képviselheti a végtelen mennyiségű kvantumos anyagot. Az abszolút passzív, mozdulatlan és teljes anyagmennyiségnek nincs érzékelhető hatása. Nevezhetnénk a tökéletes és abszolút vákuumnak, vagy a semminek, ha létezhetne ez a kivételes és különleges állapota az anyagnak.

 A térforrások aktív állapotában az anyag egy-egy kvantumának létformája kiterjedő, mintegy a mozgást, a folytonosságot a végtelen teret felmutatva. Ugyanakkor egy térkvantum maximális kiterjedtsége véges és nem haladja meg a Planck hossznyi méretet. Nevezhetnénk egy parányi rezgő húr által elfoglalt helynek is. Az aktív (kiterjedt) és inaktív (pontszerű) térforrások és térnyelők száma viszont megszámlálhatatlanul végtelen. Ők képviselik a folytonos dinamikus hamis vákuumot, amelyből emergens módon az anyag egyéb, tartós létformái születnek.

 A térforrások aktivizálódása létrehozza a térkvantumok közötti távolító, taszító hatást, a térnyelőké pedig a közelítő, vonzó hatást. Az időben kaotikusan váltakozó aktív-passzív állapot, a van tér-kvantum, nincs tér-kvantum, lüktető állapotot, a globális és mindenirányú vákuumfluktuációt, a kvantumhabot eredményezi. A térforrások és térnyelők globálisan és időben aszimmetrikusan, vagyis különböző időtartamban váltakozó aktivitása képezi a téridőnek a struktúráját, illetve a metrikáját, görbületét. A kvantumos anyag részecskéinek térbeli sűrűségét és ritkaságát, mint részhalmazok homogenitását és lokalitását. Ez okozza az anyagnak önmagával történő kölcsönhatását és annak térben és időben különböző intenzitását, amit a különböző energiaszintek jeleznek számunkra. Továbbá okozója az elemi töltéseknek és a tömegnek, mint a mozgatással szembeni tehetetlenségnek. Az anyag elemi részecskéinek és a belőlük felépülő összetett anyagi struktúrával rendelkező entitásoknak részben kaotikus és egyben rendezett, egymáshoz viszonyított mozgását is a térforrások és térnyelők általános, globális és lokális aktivitási viszonya eredményezi.  Mint ahogy a globális és a lokális inercia (tehetetlenségi) rendszerek kialakulását is. Egy ilyen globális tehetetlenségi rendszer, az úgynevezett hamis vákuum is, amely helyként szolgál a benne található érzékelhető anyag számára, valamint benne terjed a fény, aminek sebességét a globálisan és kaotikusan változó van-tér, nincs-tér, azaz a vákuum fluktuációja korlátozza le az általunk megismert értékűre. Mivel a fénynek, mint információ és energiahordozónak a terjedése egy maximált, korlátozott sebesség, a tér tágulásának sebessége, úgymint az aktív térforrások időegység szerinti gyarapodása, bőven meghaladhatja a fénysebességet. Ez a fénysebességet meghaladó tértágulás, (az infláció) kimutatható az általunk belátható lokális rendszernek, az Univerzum kialakulásának kezdetén történt eseményekből, valamint a ma használatos technológiák, mérőberendezések segítségével a kozmikus háttérsugárzásban.

 A fentiek alapján tételezzük fel, hogy egy vonatkoztatási rendszerben az ok-okozati lánc első szeme, a térforrások és térnyelők passzivitásának és az aktivitásának véletlenszerűen beállt aszimmetriája. De mondhatnánk azt is, hogy annak egy lokális rendszerre történő tudatos behangoltsága. (Erős antropikus elv)

 A rendszeren belüli anyag mozgását azonban nem csak és kizárólag a térnyelők és térforrások aktivitásának behangoltsága, hanem a benne felbukkanó entitások saját szükségletei és az abból fakadó mozgásigénye, aktivitása is befolyásolják.Ekkor lép színre az érzetek és az ösztönzök, mint mozgásaktivizáló tényezők hatása.Mondhatnánk azt is, hogy a kellő összetettséget és szervezettségi szintet elérő anyagban emergens módon megjelenő új minőség az élet, magasabb rendű aktivizáló tényezője, a létfenntartó ösztön. Ennek is egy magasabb rendű megnyilvánulása, felbukkanása a tudatosság, vagyis az előrelátó képesség, az ésszerű tervezés, a kreativitás, amely a táplálkozási lánc csúcsára juttatta az embert. Ha létezik a tudatosságnak még ennél is magasabb rendű formája, ami az anyagra jellemző mindennemű mozgásformát kialakító térforrások és térnyelők aktivitását is tervszerűen, céljainak megfelelően befolyásolni tudja, akkor választ kapunk arra, hogy mi az a különleges létforma, amely kelti és falja a teret, taszító és vonzó hatást generál az anyagból és létrehozza a keltett hatásoknak, úgymint az anyag önkölcsönhatásának térben és időben elkülönült, érzékelőit, észlelőit, entitásait. Megtudhatjuk mi kelti egy magasabb rendű létezésnek, mint az életnek örömét és az elmúlás bánatát.

 Ha az anyag=energia=tudat, mint a lét megnyilvánulási formái megfeleltethetők egymásnak, akkor a térnyelők egy lokális halmazon belüli aktivitása, vagyis egy eseményhorizonton belüli, térnélküli állapot esetén ezek kompakt egységet, Fekete lyukat alkotnak. A térforrások véletlen, vagy talán a szűkség okán tudatos aktivizálása létrehozza azon eseményeket, amely az anyag sokféleségét, a változásokban megtapasztalható univerzumot, a benne élők világmindenségét eredményezi.

 Az anyag léte, a változatlan és örök igazság, az objektív valóság. Az, hogy az anyag milyen formát ölt magára, az a változó, a megfigyelőtől is függő szubjektív igazság. Az anyag valódi természetét nem a tér-idő, a hullám-részecske, a taszító-vonzó hatások dualitása, szimmetriája és aszimmetriája, valamint nem az anyag, energia, tudat, hármassága jeleníti meg, hanem a lét és a forma, vagyis a tudatos szemlélő számára felmutatott létforma képezi az anyag lényegét, szubsztanciáját. Az a magasrendű létforma, entitás, amely befolyásolni képes egy lokális (emberi léptékű) anyaghalmaznak a megjelenési formáját, az értelmes, a tudatos, a kreatív, az alkotóerővel bíró Ember. Azt az entitást, amely a mindenséget, vagyis a globális anyaghalmazt, és annak minden létformáját befolyásolni, uralni tudja, az ember Mindenhatónak, vagy teremtő Istennek nevezi. Az a legnehezebb kérdés, hogy vajon létezik e, még nálunk is magasabb rendű létforma, még nem talált tényekkel alátámasztott választ. Azonban a hit, hogy ilyen létformának is léteznie kell, az anyag által felmutatott emergens viselkedésből, az imanens teremtőképességből logikusan következik.

Az öröklétről.

A legtöbb vallás, a lélek halhatatlanságát, annak örökkévalóságát hirdeti. A Buddhizmus azonban a lélek testből testbe történő vándorlásából való végső megszabadulást, mint a léleknek a semmibe oldódását preferálja. Ennek eléréséhez azonban időbeli korlátot nem állít fel a lélek számára. Ami azt jelenti, hogy több milliárd évig is vándorolhat testből testbe a lélek.

Az ateisták és szkeptikusok tagadják a lélek valóságos, vagyis objektív voltát. Az agy biokémiai, biofizikai tevékenységének tekintik azt, ami az énkép megnyilvánulását eredményezi. Amely énkép, a lélek fogalmával, annak funkciójával mutat hasonlóságot. Az agy azon tevékenységét, amelyet gondolkodásnak, a józanész használatnak nevezünk, elkülöníti a tudomány. Elkülöníti azon automatikus, az ész által kontrolálatlan tevékenységétől, amit automatikus, ösztönös, vagy tudatalatti tevékenységnek nevez. Az ösztönös, a tudatalatti agytevékenység, mint a test automatikus létfenntartója, a géneken keresztül örökölhető a szaporodás során.

A tudatosnak nevezett agytevékenység, amit más néven a lélek szellemi erőfeszítésének, tudásszerzésnek tekintünk, szintén áthagyományozható az utódok számára. Ez a hagyomány, tradíció képezi a túlélés, a felhalmozás, a fölösleg-termelés, a társadalmi berendezkedések, a vallások, a művészetek és a tudomány szellemi bázisát. Az ingatlan és ingó tárgyak, anyagi dolgok is örökölhetők. Azonban jó, ha tudjuk. A Földön álló monolitokból készült szakrális építményeken kívül nagyon kevés dolog az, aminek kora meghaladja a tízezer évet. Ehhez képest az Ember átlagos életkora elenyészően kicsi. A mulandóság ténye nagyon frusztráló a szellemi tevékenységet végző, gondolkodó Ember számára. Ezért állandóan feszegeti az időbeni létezés korlátait. Miközben azzal vigasztalja magát, hogy halandó testét a lelke, lényének lényege túléli. Az egyéni lélek halhatatlanságát, az általa létrehozott szellemi termékek időtállósága, vagyis a megtartó emlékezet, mint az agyakban és az anyagban tárolt információhalmaz fennmaradása jelenti. Minden emlék információtárlókban, adathordozókban őrződik meg. Az a kérdés, hogy valójában megőrizhető e felejtés, azazin formációvesztés nélkül egy adathordozó a végtelenségig? Nem tudhatjuk?

Az információ fogalma többféleképpen definiált. Egy változat szerint az információ, a valóság visszatükröződése az észlelő számára. Ha a valóság egy információkból összeálló tükörképként mutatkozik a szemlélője számára, akkor maga a tükör, a tükröző felület teszi virtuálissá számunkra a képet. Mi töltheti be egy virtuális képet adó tükör szerepét? Szerintem az úgynevezett Akasha krónika, vagyis az emberiség közös tudatmezője, memóriája, a szellemi emléktára. Ebben a tükörben látott kép azonban mindig szubjektív, mert az egyéni szemlélő információt befogadó, feldolgozó képességétől függő.  Mivel az agyunk befogadó és feldolgozó képessége korlátozott, ezért az objektív valóságot, a teljes információmennyiséget az egyén nem képes befogadni, megismerni.

Mivel az észlelt Univerzum az elfogadott kozmológiai elmélet szerint 13,7 milliárd éve keletkezett és egyes jóslatok szerint anyaga és energiája meg fog semmisülni. Tulajdonképpen az Univerzum is halandó. Az öröklét ideáját és a memóriánkat megjelenítő közös tudatmező, a valóság tükrözője is vele pusztul el.  De megmarad a megnyilvánulatlan, megismerhetetlen, információhalmaz, a szellem terméke, mint az objektív valóság.  

Egy gondolatkísérlet a lét megnyilvánulásáról.

A meditáló szerzetesek szerint, a megvilágosodást elérő ember nem talál értelmes szavakat, fogalmakat arra, amivel közölni tudná a tapasztalatait. Az ismert fogalmakkal értelmezhető kijelentéseinek lényege, hogy a transz állapotában minden egy. Vagyis a szubjektum (én, te, ők,) és a környezete, az objektumok, egységet alkotnak.

Tételezzük fel, hogy egy szemlélő alany a meditációs transz (kóma) létállapotában van, amelyben a tudata olyannyira egy pontra, azaz önmagára van fókuszálva, hogy külső környezetből érkező ingerek értelmezésére, információk befogadására képtelen, mert állapota leblokkolja azokat. A tudat saját létével van azonosulva, mint az információktól mentes tiszta léttudat. Ami tekinthető a tiszta, üres lapnak, vagy a végtelen sok lehetőségnek, megfelelő szinonimának. Amint felenged a blokkolás, szétesik a fókuszálás, észlelhetővé válnak az információk, elkülönül a szubjektum és az objektum, feltárulnak a valóság különböző elemei, amelyek értelmezésre szorulnak. Az értelmezés során derül ki, hogy mi az objektív környezet és ki a szubjektív szemlélő abban. Mivel a szemlélő, az értelmező ÉN központú, az első kérdés úgy szól, hogy KI-MI, vagyok, majd az, hogy HOL vagyok? Ha a kire, mire, azonnal nem derül fény, akkor segít ebben a hol, vagyis a környezet beazonosítása.

Tulajdonképpen az első információk a környezetről, a helyről, azaz a térről értelmeződnek a tudatban. Mivel az Én van a központban, hozzá képest a lent, fent, elöl, hátul, jobbra, balra, irányvektorok három egymásra merőleges tengelye megadja a tér kiterjedésének, dimenzióinak a számát. A különböző irányokban található objektumok, pedig a szemlélőtől való távolságokat, a közelit és a távolit jelölik ki. Az objektumok közötti távolságot az irányok által bezárt szögek adatai adják meg a szemlélő számára. A környezetből beérkező jelek sorrendisége, az információk egymásutánisága és azok kiértékelésének folyamata az idő múlásának képzetét adja. Az objektumoknak a szemlélőhöz és egymáshoz viszonyított elmozdulása, vagyis egy időciklus alatt megtett út, az objektum mozgásának sebességét, vagyis a lassúságát, vagy gyorsaságát fejezi ki a szemlélő számára. Mivel értelmezetté lett a tér és az idő, értelmezhetővé válnak a bennük lévő objektumok és szubjektumok helyzete, azok mozgása, sebessége, vagyis a szemlélő alany környezete is. Megállapítható, hogy egy valós környezet nélküli szemlélő, csak önmaga létére fókuszálhat, azaz csak saját létéről lehet tudomása. Ehhez hasonló történik azzal a szemlélő alannyal is, aki egy sikeresen elmélyült meditáció alkalmával kizárja környezetét a tudatából.  

Most tételezzük fel, hogy csak egyetlen egy szemlélője van a létező valóságnak. Ha ez a szemlélő teljesen kizárja tudatából a környezetét, akkor számára önmagán kívül nem létezik semmi. Ha ezt a semmit úgy értelmezzük, hogy az a tudat által kizárt objektív valóság, akkor ez a semmi, egy virtuálisan emelt láthatatlan fal mögé elrejtett megfelelője a valóságnak. Amint a tudat befogadja a környezetéből érkező információkat, a semmiből előbukkanó valóság élménye hatja át. A környezetének azt a részét, amelyet tudatosított valóságnak tekinti, amelyiket (idő hiányában) nem tudott észlelni, értelmezni, tudatosítani, azt továbbra is ennek a semminek tekinti. Ebből az következik, hogy ez a semmi, a nem tudatosult valóság. Az objektív valóságnak az a része, amely észleléstől, értelmezéstől, tudatosulástól mentes. Vagyis olyan objektumok és szubjektumok valós lehetősége, amelyek tudatosulásra várnak.

Amennyiben a semmit úgy értelmezzük, hogy az nem tartozhat a létező valóság objektív részéhez, akkor az csak a szubjektum által létrehozott címke a tudata értelmezésén kívül eső tartomány számára. Mivel a lehetőség, a potencia, a képesség, a tudat értelmezési tartományában van, a szubjektum (címkéje) semmije lehetőség nélküli, még virtuális sem lehet, vagyis csak a nincs jelölésére és a van, megerősítésére szolgál.

A valóságról.

A valóság értelmezése Wikipdia szerint:

„A valóság a természet és az anyagi világ tudatunktól függetlenül létező része, mindaz, ami megfigyelhető, megérthető és a tudomány, a filozófia vagy más analitikus rendszerbe sorolható. A valóság alapvető jellemzője az, hogy objektív, magyar szóval tárgyilagos, vagyis független a megfigyelőktől, azok helyzetétől, mozgási állapotától és az eszközöktől, amiket a valóság megfigyelésére a megfigyelő felhasznál, valamint független a megfigyelő prekoncepcióitól, értékítéletétől, nézeteitől is. A valóság megtapasztalásának vannak korlátai, de a megismerésére tehetünk erőfeszítéseket. A tudományos megismerés célja az objektív valóság feltérképezése.

Másrészt a valóságot lehet teljesen szubjektívként is definiálni, ha a megismerésre gondolunk. Ez a megismerő személyétől teljesen függő, mivel egyéni megismerési képességei adják meg a végső következtetéseit. Eszerint mindenkinek saját valósága van, ebben él és minden aktusban, amikor a valóságával kapcsolatba kerül, azt alakítja is tudat alatt; gondoljunk a természet, emberek, önmagunk megismerési folyamatára. Minden hatással van mindenre, amivel kapcsolatba kerül. Eszerint folyamatosan változó. Természetesen ez nem zárja ki a végső, teljes, ember számára fel nem fogható valóság létezését, objektív voltát, és kizárólagosságát.

A tudatunktól független valóságról évezredek óta folyik a filozófiai párbeszéd és vita. Ennek a valóságnak létezéséről, mibenlétéről - lásd: lételmélet, (ontológia) - és megismerhetőségéről, illetve a megismerés lehetséges módszereiről - lásd: ismeretelmélet, (episztemológia).

Viszont mindaz, ami megfigyelhető, az a tudatunk része, tehát az is jelentős kérdés, hogy vajon létezik-e valami a tudatunktól függetlenül?

 Ha két vagy több személy elfogadja egy esemény vagy tapasztalat valamilyen értelmezését, akkor erről egy konszenzus alakul ki. Ha ezt néhány egyén vagy csoport elfogadja, akkor ebben a csoportban ez az értelmezés 'igazsággá' válik. Az egyes csoportok más és más elfogadott igazságokkal bírhatnak. Erre jó példák a vallások.

Az igazságról alkotott más feltételezések szerint az igazságnak végső, legfelsőbb értelme van, ami független a szubjektív behatásoktól. „

 A saját szubjektív véleményem.

 A semmi nem tartozik a valós dolgok, az objektív valamik közé, mert még az űr, az üres hely, a tér is objektív valóság. Ezért a semmi, a nemlét, a nincs megnevezésére szolgáló, szubjektív jelző, egy címke. Mivel a lét objektíve van, és nem tud nem lenni, semmivé válni, ezért örök és való, vagyis az abszolút valóság.

Ha megpróbáljuk a lehető legtömörebben összefoglalni az objektív és szubjektív valóság alkotóelemeit, törekszünk leredukálni azt, ami minden megfigyelő számára van, akkor az anyag és a róla szóló információ elválaszthatatlan együttesét kapjuk. Ha az ekvivalencia elv alapján az anyag egyenlő az energiával és az információ egyenlő azzal, amit az észlelő tudat érzékel és tárol, akkor ez azt sugallja számomra, hogy elválaszthatatlanságuk okán, az energia is egyenlő a tudattal, vagyis megfeleltethetők egymásnak.  (Pl. akaraterő, a gondolat ereje)

Ha lehetséges az, hogy az abszolút lét „öntudatában” összpontosuljon az energia/anyag, akkor ott nem lehet különbséget tenni objektum és szubjektum között.  Ezzel eljutunk arra a filozófiai posztulátumra, hogy minden EGY. Az egy MINDEN.

A tudatos szemlélőn múlik, hogy mely nézőpontból fókuszál a valóságnak egy kiválasztott elemére, a nézett pontra. (Az önvalóra, vagyis a szemlélőre, a szubjektumra történő (ön) fókuszálás vezet el a megvilágosodáshoz, amely az említett posztulátumot eredményezi.)

Felmerül a kérdés, hogyan történhet meg ez egyetlen szemlélő alany esetében?

Amikor a lét tudatával és minden energiájával önmagára fókuszál, akkor a tudat által féken tartott energiái, (mágnes, elektromos, gravitációs=anyag) egy különleges (szinguláris) helyen, az öntudatban összpontosulnak. Ezt a különlegesen ritka, tér és idő nélküli mozdulatlan állapotot nevezzük a végtelen lehetőségek megvalósulására várakozó, avagy a mozgással létezésre felkészülő lét, statikus állapotának. Amikor valójában minden csak EGY.

 Amikor az önfókuszálás megszűnik, a mozdulatlanságot, a látens, fékezett erőt felváltja a mozgás, az energiaformák erőt felmutató és felhasználó megnyilvánulása, akkor valósulnak meg a térben és időben létező véges valóságelemek, a szubjektumok és objektumok sokasága. Amikor valójában MINDEN az egyből származik.

A következő kérdés, hogy mennyi ebből az igazság?

Amikor minden objektív energia/anyag az egyben, a szubjektív öntudatban van fókuszálva, akkor az abszolút és igaz. Amikor a szubjektív tudatok és az objektív energiák/anyagok sokasága alkotja a mindent, akkor az igazság relatív, hamis, mert a szubjektumoktól függő. Tehát az elmélkedés egyik fele igaz, a másik fele az igazságok sokasága a hamisságban. Az egyik fele a való, a másik fele a valóság.

Energia egyenlő anyag, anyag egyenlő energia.

Albert Einstein megalkotta a híres képletét  E=m×c²  amely azt jelzi, hogy az energia egyenlő, a tömeg és a fénysebesség négyzetének a szorzatával. Másként megfogalmazva, az anyag energiává konvertálható át, és fordítva. Ennek a konvertálásnak, jól kidolgozott matematikailag igazolt elmélete van. Mint minden elméletnek, ennek is vannak alapvetései, axiómái, amiket a tapasztalat igazol. Az ember elméjével alkotott elméleteket hasonlít össze a valóságból szerzett ismeretekkel, a tapasztalattal. Ebből állapítja meg azt, hogy mi a változatlan és a változó, a megmaradó és az ideiglenes, a valós és a virtuális. A fény sebességéről kísérletileg megállapították, hogy van egy felső határa, aminél nagyobb értéket nem tudnak mérni, nincs rá tapasztalat. Az anyagban igen ritka, vagy hiányos térben, a vákuumban, közegellenállás nélkül haladó, tömegnélküli fotonokból álló fénysugárnak is maximált a sebessége. Mi lehet ennek az oka? Szerintem az anyag/energia ezzel a sebességgel terjed, vagyis képezi magát a téridőt. Azt a téridőt, amely mindenirányú mozgást végez a vákuumban. A vákuum, a benne lévő energiával maximálja, illetve bekorlátozza a fény és az anyagi részecskék sebességét a téridőben. Vagyis azzal a „fölös energiával”, ami nem a terjedésre, téralkotásra fordítódik, hanem a tér fenntartására, megőrzésére van tartalékolva. Ezt a tartalékot nevezzük vákuumenergiának. Ami viszont nem egy másik közeg, amiben haladni lehet, hanem magának a közegnek, a kiterjedésnek, a kiterjedtségnek a téridő struktúrájának a megtartó ereje. A féktelen terjedés, olyan végtelen sebességű téralkotás, amely időben nem képes megőrizni a teret, mivel erre nem marad energiája. A téridő, a kiterjedt anyag/energia nem létezhetne a vákuum megtartó ereje nélkül. A dialektikus materializmus szerint, az anyag/energia, a hullám/részecske kettősége evidencia, vagyis a kettő együtt létezik az univerzum egységében. Mivel az anyagi részecske nélküli mozgó energiahullám, a kiterjedés, végtelen ideig nem marad fenn. Ugyanúgy, ahogy a hullámnélküli, vagyis mozdulatlan részecske, a test sem. Azt kell hát feltételeznünk, hogy az együtt létezésük, a szimbiózis a fennmaradásuk záloga. Azt mondja a tudomány, hogy egy körülzárt helyen tárolt energia mennyiség, a kvantum, az anyagnak legtömörebb definícióját jelenti. Ha ez azt jelenti, hogy az anyag véges mennyiség, akkor az energiának is véges, korlátozott mennyiségnek kell lennie. Ebből meg az következik, hogy a téridő sem lehet végtelen, esetleg határtalan. Egyedül az idő lehet végtelen, amennyiben a megváltozás, az átváltozás, vagyis a mozgás, egy megmaradó jelenség. A mozdulatlanság, azonban egyenlő a befagyott idővel, vagyis az örökké valósággal, a végtelenséggel. Létezhet e együtt a két jelenség, a mozgás és a mozdulatlanság? Szerintem igen, mert a hullám/részecske szimbiózis is ezt igazolja.

A semmi, úgymint az anyag/energia teljes hiánya nem mozoghat, tehát időtlen abban az értelemben, hogy végtelen sem lehet. Csak a valami vagy mozog, vagy nem. Ha nem mozog, akkor féken tartott energiát tárol egy fix helyen, ahol van. Ha felszabadítja a fékezett energiáját, akkor mozoghat, mozgathat, munkát végezhet. A relativitás elve alapján, csupán nézőpont kérdése az, hogy mi mozog és mi nem. A valamihez való viszonyításhoz viszont, vonatkoztatási rendszerre, vagyis téridőre és egy másik valamire van szükség. Ha a valami csak egyedül van, és nem mozog, akkor nincs mozgástere és ezzel vonatkoztatási rendszere sincs. Avagy van mozgástere, és akkor vonatkoztatási rendszere is van, de mivel egyedül van nincs abban a helyzetben, hogy a mozgását illetően egy másik valamihez viszonyítson. Ezért a helyzetét akár állónak is tekintheti. A relativitás elve azonnal fellép az objektum, úgymint vonatkoztatási rendszer, és a szubjektum, mint a vonatkoztató alany létével egy időben. A mihez képest eldöntéséhez ugyanis más valamire, valakire van szükség nem csak vonatkoztatási rendszerre. Az anyag és az energia, ugyan megfeleltethetők egymásnak, de ettől még más az anyag és más az energia megjelenési, megmutatkozási formája. Mert a formának, felismerhetően, észlelhetően különbözőnek kell lenni, a viszonyíthatóság érdekében. Mi vagy ki ad formát az anyagnak és az energiának?  Szerintem a mozgás, mert a mozgást nem tudjuk elképzelni forma nélkül. A mozgásformák rajzolják ki számunkra az egyenest, az ellipszist, a kört, a parabolát, a hiperbolát, az evolvens görbét, a spirált Stb. és az összes geometriai alakzatot, amelyek ezekből tevődnek össze. A kaotikus mozgás, amely létrehozza a fázisteret, nem felismerhető. Azonban az időben megismétlődő alakzatok, a trajektóriák által kirajzolt attraktor, a nagy vonzó megjelenése, a mozgásforma, az alak felismerhetőségét biztosítja. Mi az a trakektória, mi az attraktor?

Idézet a Wikipédiáról.

Trajektóriák: 

A fázistér egy pontja leírja a rendszer pillanatnyi állapotát. A rendszer állapotának változását követve ez a pont elmozdul, és egy utat jár be. Ezt az utat trajektóriának nevezik. Ha a fázistér minden pontja rajta van egy trajektórián, akkor a rendszer ergodikus.

A trajektóriák megmutatják a rendszer további változásait. Az önmagukba záródó görbék oszcillációt jeleznek. Konzervatív rendszerekben a legtöbb trajektória ilyen. Ezekben a rendszerekben van egy megmaradó mennyiség, ami nem változik a trajektóriák mentén. A konzervatív rendszereknél jellemzőbbek a disszipatív rendszerek, amikben egy mennyiség az idő előrehaladtával folyamatosan csökken; például súrlódás következtében energiát veszít. Ezekben vonzó attraktorok jelennek meg; a trajektóriák ezekhez az attraktorokhoz tartanak véges sok kiindulási pontot kivéve. A továbbiakban a rendszer viselkedését az az attraktor határozza meg, ahová jutott.

Az explozív rendszerek robbanások leírására alkalmasak. Ezekben a rendszerekben a legtöbb trajektória elmegy a végtelenbe. A valóban létező fizikai vagy kémiai rendszerekben a robbanás előbb-utóbb megáll, mert nem lehet akármekkora a sebesség.

A trajektóriák kis szakaszokon közelítőleg párhuzamosan futnak. A kész fáziskép, vagy fázisportré kinagyított részletére tekintve szintén megállapíthatók a rendszer viselkedése. Ugyanis, ha a közel futó trajektóriák távolsága megmarad, a rendszer konzervatív; ha közelednek, disszipatív; és ha távolodnak, akkor explozív. A matematikán kívüli területekről származó modellek végső soron disszipatív rendszereket írnak le.

Attraktorok:

A disszipatív rendszerekben attraktorok keletkeznek. Az attraktoroknak több típusa is létezik.

• Pontattraktor:      a rendszer stabil állapotát jelöli. Ha a rendszer elérkezik ebbe az      állapotába, akkor onnan ki nem mozdul, és egy kicsit kitérítve visszatér.
• Periodikus      attraktor, stabil határciklus: a rendszer ezt elérve oszcillálni kezd,      periodikusan viselkedik. Lehetnek összetett periódusai is.
• Különös      attraktor: a kívülről érkező trajektóriák nem lépnek bele, csak      rásimulnak. Ha a rendszer az attraktoron mozog, akkor nincsenek periodikus      változásai, a rendszer soha nem ismétli magát, kaotikusan viselkedik. A      rendszer determinisztikus, de megjósolhatatlan; közeli pontokból kiindulva      a trajektóriák exponenciálisan távolodnak egymástól. A kísérletekben      azonban nem lehet tökéletesen pontosan beállítani a paramétereket. Különös      attraktorok nem fordulhatnak elő háromnál alacsonyabb dimenzióban.

Egy fázistérben több attraktor is lehet. Ha több attraktor van, akkor mindegyiknek megvan a maga vonzási tartománya, medencéje. Számuk a paraméterek értékétől is függhet. Ha az egyik paraméter folytonosan változik, akkor bizonyos értékeknél a rendszer hirtelen máshogy kezd viselkedni; új attraktorok jelennek meg, régiek tűnnek el, vagy megváltozik a típusuk. Ez a változás a bifurkáció.” 

A fenti tényeket a megfigyelő, az észlelő ember ismerte fel, állapította meg a tudata segítségével. Ezért a szubjektumnak, az egyéni tudatnak és az ezekből álló közös tudatnak a szerepéről, annak jelentőségéről merülnek fel a kérdések.

Mi köze van a tudatnak az anyag/energia megnyilvánulási formáihoz? A tudat is az anyag/energia egy megnyilvánulási formája? Vagy talán egy lényegében teljesen más létforma, amely azért van, hogy felismerje az anyagban és energiában rejlő megnyilvánulási módokat? Felismerje a káoszban rejlő pontot és annak útvonalát, az alakzatot? Felismerje az alakot, a formát? Felismerje a könnyűt és a nehezet, a hideget és meleget, a lassút és a gyorsat, az édeset és sósat, a jókat és a rosszat. Felismerje a hogyant és feltegye a kérdést, hogy miért?

Azt már tudjuk, hogy (hogyan?) az anyag/energia azonos való (valóság), de nem az egész (egészség), (miért?), mert a tudat (tudata) nélkül a fele (feleség) annak. Így (világos?) világos, hogy ketten alkotják a világmindenséget.

Mi is valójában a Fekete lyuk?

A tudomány által elfogadott válasz:

„A fekete lyuk olyan égitest, amelynél a felszínre vonatkoztatott szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebességértékét. Létezésüket az általános relativitáselmélet támasztja alá. Fekete lyuk keletkezik akkor, ha egy véges tömeg a gravitációs összeomlásnak nevezett folyamat során egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül össze. Ekkor az anyag összehúzódását okozó gravitációs erő minden más anyagi erőnél nagyobb lesz, s az anyag egyetlen pontba húzódik össze. Ebben a pontban bizonyos fizikai mennyiségek (sűrűség, téridőgörbület) végtelenné válnak (lásd: gravitációs szingularitás). A szingularitást körülvevő térrészben a gravitáció olyan erős, hogy onnan sem anyag, sem fény nem szabadulhat ki. E gömb alakú térrész határfelülete az eseményhorizont, sugara az ún. Schwazsild-sugár. Az eseményhorizonton belülre kerülő anyag vagy sugárzás belezuhan a szingularitásba.

A fekete lyukak létezése mind elméletileg, mind csillagászati megfigyelésekkel jól alátámasztott (például. Chandra-űrtávcső).  A lyuk elnevezés alatt nem a szokásos értelemben vett lyukat kell érteni, inkább a világűr egy részét, ami mindent elnyel, és ahonnan semmi nem tud visszatérni.

Másképpen, a fekete lyuk olyan égitest, mely – hatalmas sűrűségénél fogva – nagy tömege ellenére elég kicsi, hogy elférjen az általa létrehozott eseményhorizonton belül. Ebben az esetben ugyanis az égitest minden pontja az eseményhorizonton belül van, tehát az eseményhorizonton kívülről nem látható.

A fekete lyuk sokak szerint új univerzumok vagy dimenziók szülőhelye, az elméletileg lehetséges időutazás, vagy a fénynél gyorsabb utazás eszköze lehet. Mások szerint végtelen energiaforrás, ami mindenhol a galaxisban rendelkezésre áll.”

A saját kútfőmből merített válasz:

Tételezzük fel, hogy a világmindenség térben és időben végtelen, energiája konstans, anyageloszlása homogén és izotróp, ha a teljes halmazra, a mindenségre vonatkoztatjuk. Viszont vannak olyan lokális részhalmazai, amelyek a látható és mérhető, barionos anyagban ritkulnak, illetve olyanok, amelyek sűrűk, vagy sűrűsödnek. A sűrű részhalmazok lehetnek egy tágulási folyamatnak az elején, vagy egy zsugorodási folyamat végénél. A ritka anyagú részhalmazok egy tágulási folyamatnak a végén, vagy egy zsugorodási folyamat elején. De vannak a közöttes állapotú, éppen stagnáló méretű halmazok is. Ezen részhalmazok mindegyikében megtalálhatók azok a kozmikus objektumok, amelyeket Fekete lyuk néven ismerünk.

Ebben a végtelen-világ modellben, kitüntetett szerepe van a Fekete lyukaknak. Szerintem, azoknak a különleges objektumoknak, amelyek egy energiatípust, a vonzást, más energiatípussá, a taszítássá alakítják át (transzmutáció). Konkrétabban fogalmazva egy fényes anyagból elfajult, sötét anyagból álló galaxis magnak, egy olyan tengelye körül forgó kompakt Fekete Testnek, amely a gravitáló anyagot egyenlítője mentén begyűjti, amivel megnöveli a tömegét, vonzó gravitációs potenciáját. Majd egy kritikus nagyságú, felső tömeghatár elérése után, a felgyülemlett energiát taszító gravitációs potenciává, avagy sötét energiává alakítva kisugározza a forgástengelye mindkét irányába. Amikor ez bekövetkezik, a fekete test gyarapodása megáll, beáll egy egyensúly közeli fluktuációs állapot. Amennyi anyagot bevonz, annak megfelelő sötét energiát bocsájt ki. Ahogy fogyatkozik környezetéből a bevonzható anyag, úgy csökken a mérete, az egyensúlyi állapot fenntartása érdekében. Amint a F T mérete és tömege elér egy kritikus alsó határt, befejezi a sötét energia kisugárzását.  Amikor a környezete fényes anyagból kiürült, nincs mit bevonzania, mintegy várakozó álláspontra kényszerül. Egy kitágított és anyagtól kiürült térrész közepén várakozik a galaxisát felfaló kompakt fekete test, a sötét anyag arra, hogy környezete újra besűrűsödjön a fénylő anyaggal. Az ilyen, már nem kisugárzó fekete testek komoly tömeget, gravitációs vonzást keltenek egymásra elősegítve a tágabb környezetük anyagának sűrűsödését, a lokális tér zsugorodását, hogy ezzel galaxisok, galaxis halmazok kialakulását segítsék elő. A sötét anyagú fekete testek nem „párolognak” el, nem sugározzák szét a teljes anyag és energiakészletüket. Csak akkor fogyatkoznak, amikor éppen sötét energiát sugároznak ki. A fekete testek azok, amelyek lokálisan kiürítik, illetve zsugorítják teret. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan, a sötét energia kibocsátásával tágítják is maguk körül a teret. Az általunk belátható térrészt, azt a vonatkoztatási rendszert, amelyben a fényt kibocsájtó objektumok többségének a spektruma vörös felé tolódik, a Doppler elv és a Hubble törvény alapján tágulónak tekintjük. A spektrum kék felé eltolódott színképe alapján pedig, zsugorodónak nevezzük. A műszereink által megfigyelhető területet, nagysága alapján pedig, az ismereteinket nyújtó univerzumnak nevezzük. A már megismert anyagtól és energiától mentes teret, vákuumnak nevezzük a kiterjedésének mértékétől függetlenül (kontinuum). Ami lehet mérhetetlenül nagy, vagy éppen kicsi. De a vákuum nem üres, mert olyan sötét energiát tartalmaz, amiből a párkeltés folyamán fotonok, illetve a fényes anyag részecskéi keletkeznek. Ami mérhető, az egységnyi, vagyis kvantumos mennyiség. A hatáskvantum, vagyis a Planck tömeg- hossz- idő alatti, mennyiségek a határozatlansági relációnak azon tartományába tartoznak, amelyek a nulla> mínusz végtelen felé tartanak. A megismerhető legnagyobb kvantum, mérettartománya maga az univerzum. Ami az univerzumon túli, számunkra nem megismerhető, határozatlansági tartományba tartozik, az a plusz végtelen felé tart. Ezért az univerzumot nem nevezhetjük a világmindenségnek, a teljes valóságnak, mert az a végtelensége okán nem megismerhető.

Felmerül az a kérdés, hogy a fentiek mennyre felelnek meg a valóságnak, az igazságnak? Ki adhat erre adekvát választ? Szerintem az alábbi sorok írója: Hermész Triszmegisztosz

Smaragdtábla

1. Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.
2. Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és      ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen      varázslatának műveletét végrehajtsd.
3. Ahogy minden dolog az egyből származik, az      egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből      keletkezett.
4. Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta      méhében, a Föld táplálta.
5. Ő a théleszma, az egész világ nemzője.
6. Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.
7. Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a      nehéztől, tudással, szenvedéllyel. Válaszd el a Fényt a Sötéttől, az      Éterit az Anyagtól, tudással, elkötelezettséggel.
8. A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre      leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat önmagad és az      egész világod fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség      kitér.
9. Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és      a nehezet áthatja.
10. A világot így teremtették.
11. Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja.
12. Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a      világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.
13. Amit a Nap műveletéről mondtam, befejeztem.