Minden lehetséges

A cselekvő idő.

Szerintem jó megfogalmazás az igei természetű, vagyis cselekvő idő, mivel az idő csinálja a teret, amely megőrzi az anyag lenyomatát energiahullámok és részecskék formájában. Ez a hullám részecske dualitás, az anyag-energia ekvivalencia, a volt, van és lesz lehetőség az anyagi megnyilvánulásra, a múlt, jelen, jövő aspektusa az időnek. Az időnek azonban egy „tér aspektusa” is van, mivel nélküle nem értelmezhető a tér sem. Egy „üres hely” elgondolása is időt igényel, a megmérése még annál is többet. A sebesség, a gyorsaság, szintén a távolság és az idő függvénye. A haladás, fejlődés sem nélkülözheti az időt, a cselekvőt, ami létezésben tartja a valóságot.

Az idő általános nyelvtani alakja főnévi, itt van az idő, stb. De létezik igei alakja is, a rohanó idő, vagy az álló idő formájában.

A tér általános főnévi alakja is hasonló. (Eukleidészi tér, Minkowski-tér, téridő, stb.) Az igei alakú  megfogalmazás a táguló tér..

A téridő azonban egy szellemi, matematikai konstrukció, amelynek minden pontja egy esemény, ezen események egy monolitot, vagy hasábot alkotnak. Ebben a hasábban a Speciális relativitáselmélet segítségével, (a hasáb, különböző irányú szeletelésével) el lehet igazodni a kiválasztott események és azok kapcsolata között. Maga az esemény itt nem tartalmaz időtartamot, vagyis a most jelének a megfelelője. A pillanat időtlensége az észlelők számára relatív, mivel az elvileg sem igazolható. A legkisebb időtartam is relatív, mivel az időkvantumnak nevezett Planck időnél is van kisebb, ami folytonosan a nullához közelít. Mivel abszolút állónak kitüntetett térbeli pontot, időpontot, vagy vonatkoztatási rendszert nem ismerünk, az inaktív energia, a potencia megnyilvánulását, (a mozgást) tekinthetjük az első oknak, egyben okozatnak is, ami az észlelő számára az idő és a tér együttes felbukkanását, megnyilvánulását jelenti.

Az energia-anyag ekvivalencia tétel is csak annak megnyilvánult formájára érvényes.  A fizika egyik alaptétele az energia megmaradása. A megmaradás alapját pedig az időeltolási szimmetria adja. Ami szerintem azt jelenti, hogy ameddig az idő, létezésben, azaz mozgásban tartja a teret és benne az energiát, addig annak minden megnyilvánult változata globálisan és lokálisan jelen van és érzékelhető. Amennyiben észlelője is van, a tudat megnyilvánulása is bekövetkezett. Ha viszont megáll az idő, az energia mozdulatlanságba dermed, úgymint a potenciális energia. (egy különleges, szinguláris helyzetű energia) Ez a potenciaerő, az időaspektus megnyilvánulása hiányában nem érzékelhető, vagyis az észlelés, a tudataspektus számára nem megmaradó energia. Mivel amiről nincs tudomásunk az számunkra nincs létező, megnyilvánult állapotban. Ennek megfelelően, az álló időről sem lehet érzéki tudomásunk. Legfeljebb elképzeljük, úgymint az öröklét végtelen, vagy a nemlét időtlen állapotát.

Az abszolút nulla hőmérséklet a mozgás, egyben a hő hiánya a megnyilvánulatlan, mozdulatlan, szimmetrikusan kiegyensúlyozott potenciális energiaállapotra utal. Ez viszont, a nem érzékelhető nem tapasztalható kategóriába tartozik. Nem úgy, mint a hő, amely a mérhető, tapasztalható formája az energiának. A hő, vagy hőmennyiség, vagyis a hőenergia, a termodinamika egyik alapfogalma, minden olyan energiaváltozást magába foglal, ami nem fordítódik munkára a termodinamikai rendszerek kölcsönhatása során. Egy magára hagyott termodinamikai rendszerben az intenzív állapotjelzők eloszlása homogénné válik, vagyis a rendszer egyensúlyi állapotba kerül, mivel minden pontjában ugyanakkora nyomás, hőmérséklet stb. lesz. Ha figyelembe vesszük azt, hogy minden anyagi egység, részecske, vagy azok összetett rendszere a legkisebb energiafelhasználású állapot elérésére törekszik, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az ellenállás nélküli, szuper-folyékony közeget keresi, mert abban szeretne tartózkodni és abban a saját állapotban lenni.

/A szuperfolyékonyság néhány anyag (Hélium 3-Hélium 4) rendkívül alacsony, 0Kelvin közeli hőmérsékleten fellépő, nagyon nagy hővezetésű és súrlódásmentes, azaz a nulla viszkozitású állapota. Leegyszerűsítve ilyenkor a folyadék belsejében nem képződik súrlódás, a folyadék minden elemi összetevője ellenállás nélkül tud áramlani, mozogni. /

Felmerül a kérdés, hogy létezik-e olyan nulla Kelvinű szuper-folyékony közeg, amelyben minden anyagi létforma ellenállás nélkül mozoghat? A fentiek alapján máris adódik az abszolút üres tér, mint a potencia első megnyilvánulási módozata, amelyben a mozgást az idő képviseli. Az idő az egyedüli mozgás, amely nem képez hőt, mivel a súrlódásmentes üres tér forrása, keltője. A potencia duális megnyilvánulásának első eleme az idő-tér, vagy tér-idő, ami nem feltétlen azonos, a Minkowski-féle 4D téridővel. A megnyilvánult világmindenségben minden entitásnak van duálpárja. Még akkor is, ha nem vagyunk képesek érzékelni, vagy ésszel felfogni a mibenlétét. Előfordul az is, hogy különböző néven nevezzük őket, mint ahogy a tér és az idő esetében történik. De további példákat is hozhatok: energia-anyag, anyag- antianyag, hullám-részecske, gravitáció-Antigravitáció, vonzó-taszító, stb. Ezek mind egy tőről fakadnak, vagyis azonos forrásból erednek, amit végtelen lehetőségnek nevezünk.

Időfizika.

Az emberi gondolkodást nagyon befolyásolja a dualitás, a kettősség alkalmazása. Semmi-valami, fény-árnyék, mozog-áll, forrás-nyelő, hullám-részecske, Stb. Mivel a vonatkoztatási rendszerek egyenrangúnak vannak minősítve, a relativitás elve alapján, abszolút álló vonatkoztatási rendszer nem létezhet, mert egy mozgó vonatkoztatási rendszerből nézve, az állónak kitüntetett rendszer is mozogónak látszik. Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy talán csak a mozgás az egyedüli jelenség, amit abszolútnak tekinthetünk, mivel abszolút álló valamit nem ismerünk. Viszont a vákuumban állandó sebességgel haladó hullámokat igen.

A semmi kifejezést, a valami tagadásaként, annak hiányaként használjuk. Ugyanakkor a semmi létére nem találunk konkrét bizonyítékot, mivel az üresnek látszó tér is a valami kategóriájába tartozik. Az már bizonyított dolog, hogy a vákuum kontinuum sem üres, mivel sugárzással, fénysebességgel száguldó virtuális fotonokkal telitett. Még az érzékelhető anyagtól mentes vákuum is tartalmaz energiát, amit a virtuális részecskék időleges előbukkanása igazol. Ezért a semmi csak egy virtuális létezőre utaló fogalom, a valóssága csak egy hiedelem.

Az idő is egy olyan valaminek a fogalma, ami lehet kontinuum és kvantum struktúrájú, múló (mozgó, terjedő) és álló,statikus állapotú. Még a léte is tagadható. A nincs rá időnk, kifejezés is erre utal. Ennél fogva nagyon alkalmas a matematikában használt szimbólumok között, a dzsóker szerepére. Amit a matematika alkalmazásával bizonyítottnak találunk, azt a fizika még nem tekinti azonnal a valóság részének, mert azt a természetnek vissza kell igazolnia a gyakorlati tapasztalatokkal. (Itt az időutazásra gondolok elsősorban.)  Abszolút tér és abszolút idő, ismereteink alapján nem létezik, mert (még) nincs rá gyakorlati tapasztalat.

Az idő és a tér összeházasításából született téridő viszont, egy önmagában, anyag nélkül is dinamikus struktúra, mivel gyarapodni, tágulni és zsugorodni, elfogyni is képes. Szerkezete meghajol, elgörbül a gravitációs tömeget képviselő anyag körül, ami már a valóság részének számít. Ezért a téridőre, mint egy valós létező háttérre alapozott fizika, már nem ördögtől való dolog. De mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik. Mondhatnám azt is, hogy az alkotórészek összességében, azok bonyolult, dinamikus elrendeződésében. Ami egyszerű az nagyszerű, mert annak bárki megértheti a lényegét, magát a szubsztanciát. Mi lehet az időnek, mint a téridő alkotórészének a lényege, szubsztanciája? Talán az, hogy a matematikában dzsókernek számít? Ott van a valós és virtuális térben, sőt terekben. Felhasználható ahol éppen kell, helyettesítheti álló, mozdulatlan állapotban még a nullát is.  Mi lehetne egy valóságot szimuláló elméletnek a leg egyszerűbb eleme, mint az egydimenziós idő? Mivel az idő elméletileg szimmetrikus, bármilyen formában definiált térben is tud előre, vagy hátra mozogni, és ha kell, még állni is. A tér már sokkal bonyolultabb dolog, mivel több féle, vagy fajta van definiálva belőle és itt nem csak a dimenziók számára gondolok. A tér mozgása idő nélkül nehezen képzelhető el.

Ki tudná a gyakorlatban ellenőrizni, hogy egy feketelyuk eseményhorizontján valóban megállt az idő?  Ki tudja eldönteni, hogy a világtérnek melyik típusa képezi azt a valóságot, amit nem tapasztalhatunk? Azt a valóságot, amit nap, mint nap megtapasztalunk, az Eukleidészi 3D tér jelenti.  De lehet, hogy a 3D Eukleidészi tér csak egy virtuális vetülete a valós 4D térnek. Avagy éppen fordítva, a 4D tér, vagy a háromnál több dimenziós tér a virtuális? A valós tér a dimenziók kiterjedésének, vagyis a mozgásnak köszönheti a létét. A kiterjedés nélküli pont, egy dimenziótalan elméleti konstrukció, amely egy választott, kijelölt helyre mutat. Ezért a teret csak olyan valós dolog képezheti, ami mindig mozgásban van. Ez lehet azon fotonok halmaza, amelyek még nincsenek detektálva, vagyis valamivel megállítva. A foton energiát hordoz magával a minden irányú mozgása során. Ez a mindenirányú mozgás, dimenzió kavalkád feszíti ki a teret addig (távolságban és időben), amíg az energia, egy „mozdulatlan pontban”, egy különleges helyen össze nem tömörödik. Ott ahol megáll az idő és elfogy a tér, (pl. a fekete lyukban) felgyülemlik az erő, a potencia, amely egy kritikus tömeg hatására újra mozgásba jön és téridővé alakul. Mi lehet az a kritikus tömeg, energiakoncentráció, amely már nem képes önmagát mozgás nélkül egyben tartani? A kérdés válaszra vár abban a formában is, hogy mi tulajdonképpen a tömeg és annak a vonzó aspektusa?

Visszatérve az időre, illetve a téridőre. Amennyiben a téridő az energia egy formája, úgy az idő elválaszthatatlanul kapcsolódik az energia és közvetve az anyag megnyilvánulási formáihoz.  Mivel az anyagnak és az energiának diszkrét formája is létezik, így az időnek is van diszkrét alakja, a tartama.

Egy pár Wikipédiából idézett példa, az idő diszkrét formájára.

• Egy másodperc kb. 1,855×10⁴³ Planck-idő hosszúságú.
• A világmindenség kb. 4,3×10¹⁷ másodpercnyi idős az ősrobbanás elmélete alapján, ami kb. 8×10⁶⁰ Planck-időnek felel meg.
• Az átlagos emberi élet kb. 3,9×10⁵² Planck-idő
• 2006-ban a legrövidebb közvetlenül mért időtartam, az atto-másodperc 10⁻¹⁸ nagyságrendű, ami kb. 10²⁶ Planck-időnek felel meg.                                                         

 A  szemléltető ábra az ember tudatába kerülő jelenségek felbukkanási sorrendjét mutatja.                                               

A nullponti energia

 Matematikusok és fizikusok szerint, az energia lehet pozitív és negatív állapotjelzőjű, ami azt is jelenti, hogy egy közöttes, nullponti állapotban is lehet. A pozitív energiához pozitív, önmagába forduló térgörbületet társítanak, vagyis a vonzó gravitációt. A negatív energiához pedig negatív térgörbületet (nyeregfelület), vagyis a taszító gravitációt. Mivel az energia anyaggá alakulhat át, így a vonzó gravitációjú anyag mellet, taszító gravitációjú anyagnak is kellene létezni. (Az anyag definiálása jelen ismereteink szerint, csak a pozitív térgörbületű energiából van levezetve.) Mivel taszító gravitációjú anyagot nem ismerünk, logikusan feltételezhető, hogy az nem alakult ki, a negatív energiából az első szimmetriasértés, vagyis az ősrobbanás során. A negatív energiájú anyag, különben sem tudna csomósodni, struktúrákat alkotni, mivel minden egyes eleme taszítaná egymást. Tételezzük fel, hogy a negatív energia képezi a téridőt, vagy más néven azt a vákuumot, amely kitölti az univerzumot.

Ez a jelentős mértékű szimmetriasértés kellett ahhoz, hogy az általunk megismert fizikai anyagnak, csak a pozitív energiából kialakuló tulajdonságokat hordozó létformái nyilvánuljanak meg. Nevezzük ezt a szimmetriasértést a vákuum és a fizikum elkülönülésének. Amíg, a teljes negatív energia mennyisége a vákuumot, a táguló téridőt képezi, addig a pozitív energiából további szimmetriasértések során, különböző anyagok alkotóelemei, részecskéi keletkeznek. Például a sötét és a fényes anyag.

Tömören összefoglalva. A spontán szimmetriasértés, egyensúlyvesztés során (ősrobbanás) elsőnek a negatív energia, vagyis a taszító gravitáció létrehozza az inflációs tágulást, a vákuumot, vagyis a teret és az időt. A pozitív energia, a vonzó gravitáció egy bizonyos hányada létrehozza a sötét anyagot, amely vonzó hatású tömegpontokból, úgynevezett térnyelőkből áll. A táguló teret, (mint a füstben a koromszemcsék) egyenletes eloszlással kitölti a sötétanyag, amely lefékezi a tágulás kezdeti sebességét. Ezt a dinamikus struktúrát, egy gerjesztett skalármezőnek tekinthetjük, a kvantumát pedig a Higgs bozonnak. A pozitív energia másik részarányaként jelenik meg a kétféle elektromos töltés (plusz-mínusz), amelyek azonos töltéstípusonként taszítják egymást, a különbözőek vonzzák, illetve semlegesítik egymás hatását. Ezek kölcsönhatása képezi az elektromágneses mezőt. Egy-egy sötét tömegponthoz (térnyelőhöz) kapcsolódva, a különböző töltések a vonzó gravitáció hatása alá kerülnek. Az anyag, töltés vagy feszültségkülönbsége, egy olyan spontán szimmetriasértése az EM mezőnek, amely a térnyelők (sötétanyag) és a töltések (fényes anyag) között jön létre. A tömeg és az elektromágnesség téridőbeli aszimmetriái, tovább növelik a gravitáló anyag csomósodását, inhomogenitását egészen addig, amíg a sötét tömegpontok, a térnyelők, fekete lyukakká egyesülnek.

Az anyag ősrobbanáskor elindult mozgását, dinamikáját, a pozitív mechanikai energiát képviselő lendületet és impulzusmomentumot,(spin) megőrzi az összecsomósodott, vagy összetett anyagban is. A pozitív energia további részarányaként jelenik meg a helyzeti és a hőenergia is, amely szintén a mozgásból eredeztethető.

1. nullponti energia> ősrobbanás.

2. negatív energia> táguló űr, Anti gravitációs tér-idő.

3. pozitív energia> vonzó gravitáció> sötétanyag skalármező.

4. fényes anyag> pozitív-negatív elektromos töltések, amelyek semlegesítik egymást, EM mező. > kölcsönható erők, csatolási állandók. Impulzusmomentum> mozgási, helyzeti, hő energia.

A létezés három, illetve négy pillére tartalmazza az összes információmennyiséget, amely a fizikai megnyilvánuláshoz szükséges. Az információ, a megnyilvánult fizikum (energia-anyag) szellemi formája, amely a nullponti energiában, a potencia erőben is megtalálható lehetőség.

Egy vélemény a Mesterséges Intelligenciáról.

Descartes után: gondolkodom, tehát vagyok. Vajon gondolkodik e még valaki, valami, az univerzum keletkezéséről rajtunk, embereken kívül? A földi környezethez való alkalmazkodást hosszútávon az evolúció biztosítja, méghozzá előrelátó gondolkodás nélkül, csupán a spontán mutációk és szelekciók révén. Az univerzum ismert mérete alapján, logikus feltételezés az, hogy a földön kívül is létezhet olyan létforma, amely gondolkodik, öntudattal rendelkezik és az életterének eredetét kutatja. A fizika egész univerzumra kiterjedő törvényei alapján az is feltételezhető, hogy egy a földinél korábban kialakult idegen civilizáció, olyan szintre jutott, amely megalkotta a nem biológiai evolúción alapuló mesterséges intelligenciát, amely már függetlenné vált az élő organizmustól. Egy ilyen létforma számára elsősorban egy csillag, egy bolygó, a holdak, az aszteroidák, a fizikai nyersanyag szolgáltatja a létalapot, a fennmaradást. Egy ilyen mesterséges intelligenciával rendelkező „biológiai életidegen” létformának csak a kolonizáció, a kozmikus méretű terjeszkedés jelenti a fennmaradás zálogát. Amennyiben valóban egzisztál egy ilyen létforma, az minden bizonnyal már elkezdte a kolonizációt. Az a kérdés, hogy a saját galaxisunkon belül, vagy azon kívül tevékenykedik? Ha egy messzi, messzi galaxisban, akkor van rá esélyünk, hogy konkurenciát teremtsünk a számára, amennyiben létrehozunk egy tőlünk függetlenné váló mesterséges intelligenciával rendelkező kibernetikus organizmust. Feltéve, hogy a galaxis közi hosszú távon, időben kiegyenlítődnek ezek fennmaradási esélyei. A földi civilizáció már nagyon közel jár ahhoz, hogy megalkossa a saját „démonát”, az irányítása alól kiszabaduló, független intelligens lényét. Azonban vegyük figyelembe azt is, hogy az evolúció során kialakult Ember, már az öntudatra ébredése óta Istenek, Isten, vagyis tőle „független” entitások (hitbéli) szolgálatában áll. Felmerül a kérdés, hogy szükségünk van még egy általunk irányíthatatlan, felettünk álló entitásra, amelynek kiszolgáltatottak vagyunk? A hitt béli Isten, vagy Istenek nem kevés háborút, vérontást és szenvedést okoztak az emberiségnek. Egy valóságos MI, elszabadult démoni ámokfutása, még jobban rontana az emberiség túlélési esélyein.

Egy racionális, tudásalapú társadalom alappillére az információ, amelynek birtoklása, meghatározó szerepet jelent a hatalom gyakorlása szempontjából. A megosztott hatalom, megosztott információkon, tudásbázisokon alapul. A koncentrált hatalom, koncentrált információt igényel. Egy koncentrált információt birtokló és az embernél hatékonyabban uraló MI, megfeleltethető akár egy „ÚJ”istennek is. Az empátia, a jóindulat, a hit, a remény, a szeretet, a gyűlölet, a bosszú, egyáltalán az emberek érzelmi és hitvilága nem releváns egy szilíciumon, vagy más nyersanyagon alapuló intelligens kiborg számára, mivel az „Ő” logikája szerint, mindez szükségtelen információ ballaszt, a túlélése szempontjából. Szerintem az MI, a valódi Pandora szelencéje, aminek felnyitása végzetes lehet a számunkra. Az emberi evolúció során kialakult, általunk kialakított Istenhitekben, vallásokban megosztott információk, hatalmi és uralkodói sémák, a diktatúrák és demokráciák, általunk manipulálhatók és ellenőrizhetők voltak és maradtak. Az ellenőrzésünk alól kiszabaduló MI káoszba és reménytelenségbe sodorja az emberiséget, az oly sokszor megjövendölt világvége reális, kiszámítható eseménnyé válik a számunkra.

Annak a metafizikai szubsztanciának, amit anyagnak nevezünk, a léte állandó, mert nem a semmiből keletkezett és nem válhat semmivé. Viszont a megnyilvánulási formája megváltozhat, mi több, folyamatosan változó. A kozmológiában eltüntethetetlen szabad paraméterek is ezt igazolják. Az anyag megváltozhat olyan extrém mértékben is, hogy érzékelhetetlen, ésszel felfoghatatlan létformákat öltsön. Szerintem ilyen nehezen érzékelhető, de többféleképpen értelmezhető, definiálható formája a tér is, amelyet olykor az űrnek, illetve csak virtuális létezőnek, az érzékelhető anyag hátterének tekintenek. Ilyen nehezen definiálható valami az idő is, amit leginkább a változás folyamatának mérhetővé, metrikussá tételére használunk. Hasonlóan, ahogy azt a tér esetében is tesszük. A tudomány mai álláspontja szerint abszolút tér és abszolút idő nem létezik, mert abszolút vonatkoztatási rendszert sem találtunk eddig. Azonban e két fogalomnak egy modell keretein belül egyesített formálja a 4D téridő, úgymint pontszerű események alkotta tömbszerű struktúra, már elfogadható viszonyítási alapnak. A benne zajló események elemzése számára legalább is megfelelő. Eszerint a 4Dtéridő egy színpad, a valóság szimulációja, leképezése számára. A felmerülő kérdés az, hogy e színpad ténylegesen része a valóságnak, vagy csak az események értelmezéshez szükséges virtuális létező? Az alábbiakban erre keresem a választ.

Az anyag léte, az hogy van, elfogadott változatlan tény. Az, hogy milyen formát ölt magára, az a változó lehetőség függvénye. Az anyag változásait meghatározó, annak időbeli fejlődését, hanyatlását leíró,” természeti törvény” lehet ugyan a véletlen, a spontaneitás, de ha minden változást csak a véletlen, vagyis az índetermináció eredményez, akkor az a káosznak, a rendezetlenségnek a folyamata lehet. A káosz megváltozási folyamata, mondhatni a spontán fejlődése addig tart, amíg egy lehetőség által felbukkanó attraktorban, a nagy vonzóban felismerhetővé válik benne a rendezettség, vagyis a rend.

A rend káoszból való felbukkanása is lehet véletlen, de a felbukkanó rend megőrzése, fenntartása, fejlesztése azonban nem bízható csupán a véletlenre. Ugyanis a rend fenntartása energiát, célirányos tervezettséget, szervezettséget, mi több oksági láncot, a determinációt igényli. Ha globálisan, kozmikus mértékben nem is szükséges, de lokálisan, mondjuk galaxisonként mindenképp.

Az Általános Relativitáselmélet szerint a téridő tágulhat, zsugorodhat, a gravitáló anyag jelenléte nélkül is. A tömeget képező anyag jelenlétében akár olyan mértékben is görbülhet a struktúrája, hogy önmagába visszafordulva, szingularitást eredményezzen. Ha a téridőre jellemző tulajdonság a görbülés, a nyúlás, zsugorodás, akkor a gyarapodása és az elfogyása is feltételezhető.

Ha valami képezi a téridőt, vagyis gyarapodik, akkor egy másik valami elnyeli a téridőt. Egy dinamikusan változó struktúrát csak az anyag, annak is egy speciális megnyilvánulási formája képezhet, nevezetesen a változó, fluktuálló szingularitás. Azért gondolok a szingularitásra, mert a már ismert Fekete lyukakban, anyagfalókban megtalálhatók, matematikailag kimutathatók. Steven Hawking kozmológus szerint egy Fekete és egy fehér lyuk között, csak annyi különbség van, hogy az anyag és az információ áramlási iránya ki, vagy befelé mutat.

 Ha a világmindenséget megjelenítő anyag, információ egyetlen háttérnélküli „objektumban”, szingularitásban összpontosul, akkor az egy olyan fekete és egyben fehér lyuk formájában mutatkozik meg, amely forrás és nyelő képességgel is rendelkezik. Ennek a kompakt egységet alkotó, de kettős természetű objektumnak a robbanásszerű megsokszorozódása, végtelenszámú fekete/fehér lyukká, azaz pontszerű térnyelő és térforrássá alakulása, eredményezi a végtelen kiterjedésű téridőstruktúrát. Ha ez igaznak bizonyul, akkor az a tér és az idő, vagyis a téridő, egyben az anyag/energia kvantumosságát is jelenti. A diszkrét 4D téridő végtelenségét annak örökös fluktuációja, dinamikus változása képviseli.

 A ma elfogadott kozmológiai elmélet szerint a tér és az idő egy végtelen sűrű és forró anyagmennyiség kitágulásával, az ősrobbanásban keletkezett. Mi azonban tételezzük fel, hogy egy makroszkopikusan Nagy Feketelyuk módosult funkciójából, vagyis Fehér lyukká válásából. A térnyelők és térforrások az anyagnak immanens részét képezik végtelen számú megosztásban is, amelyek a mozgást, a változást indukálják.

A térforrásként és térnyelőként funkcionáló téridő kvantumok, mint az anyag legkisebb és ember által közvetlenül nem érzékelhető megnyilvánulási formája adja a makroszkopikusan már érzékelhető világmindenség alapját, a hátterét. Az anyagnak a téridőben megnyilvánuló, abból előbukkanó más minőségű megjelenési formái, a bozonok és fermionok képezik azt a számunkra darabosnak és folytonosnak is mutatkozó anyagot, amely a téridő színpadát betölti. Ilyen globális mezőt alkot a belátható univerzumunkban kimért kozmikus háttérsugárzás, amely a benne levő érzékelhető struktúrával, testel rendelkező anyag számára érzékelhető vonatkoztatási rendszerként szolgál. Hozzá téve azt, hogy a téridő mikro gravitációs dinamikája, beleértve a makro gravitációs tömeg, energia, impulzus járulékát is, már lokálisan inhomogén közeggé teszi e vonatkoztatási rendszert. Ennek ellenére, a speciális és általános relativitás elve nem sérül benne, mivel abszolút vonatkoztatási rendszerként nem szolgál bennünket.

 A térforrások aktivitása létrehozza a kvantumok közötti taszító hatást, a térnyelőké pedig a vonzó hatást. Az időben kaotikusan váltakozó aktív-passzív állapot, a van tér-kvantum, nincs tér-kvantum, lüktető állapotot, a globális téridő (vákuum) fluktuációt, a kétpólusú mikro gravitációt eredményezi. A térforrások és térnyelők, a téridőben lokálisan, aszimmetrikusan, vagyis különböző időkben váltakozó aktivitása képezi a téridő változó struktúráját, annak görbületét, illetve metrikáját. Ez okozza a folytonos, sugárzással terjedő anyag térerő sűrűségét és ritkaságát, illetve a kvantumos, lokalizált anyag térbeli sűrűségét és ritkaságát, halmazainak elkülönülését. Valamint ez okozza az anyagnak önmagával történő kölcsönhatásait és azoknak intenzitását. Az elemi töltések és a tömeg, a makro gravitáció kialakulását. (az úgynevezett hierarchia problémát). Az anyag elemi részecskéinek és a belőlük felépülő összetett anyagi struktúrával rendelkező entitások kaotikus és rendezett, tehetetlen és gyorsuló mozgását, valamint egymáshoz viszonyított relatív mozgását.

Ha figyelembe vesszük egy lokális halmaznak, mint az Univerzum belátható terének ma tapasztalható gyorsuló tágulását, azt kell feltételeznünk, hogy ez idő tájt a térforrások aktivitása egyre erősebb, mint a térnyelőké. Annak az esélye, hogy a megfigyelőket hordozó Föld ennek a halmaznak a kellős közepén helyezkedjen el, nagyon csekély, viszont mégsem lehetetlen a megfigyelések alapján.

Isten létezésének bizonyítéka.

Amikor az Ember intellektusa, tudatossága révén kiemelkedett az állatvilágból, a földi táplálkozási lánc csúcsára került. Prédából csúcsragadozó lett. A természet további kihívásaival szemben, azonban továbbra is alulmaradt a szellemi és fizikai képességek terén. Ennek egyenes következménye, hogy egy nálánál nagyobb, erősebb, okosabb entitás létezését feltételezi a mögött, amivel szemben tehetetlen és alulmarad. Az ember egyéni szellemi képessége korlátozott, de a megszerzett ismeretek átadásával, gyarapításával egyre jobban alkalmazkodik a környezetéhez. Amikor felismeri, hogy a tudás olyan előnyökkel jár, amely fajtársaival szemben is felhasználható, a szellemi és törzsi vezetők, a túlvilági istenektől kapott tudásra, azoktól kapott intelmekre hivatkozva vallási kultuszokat, azokat követő csoportokat alapítanak. A vallásnak, a hívő közösségekre gyakorolt hatása kezdetben pozitív, mivel az általános ismeretek gyarapodását, családok és törzsek összetartását szolgálja. Azonban amint a saját közösség tagjai, vagy egy másik népcsoport felett gyakorolt hatalom eszközévé vált, a negatív hatása is megjelent. A társadalmakba, államokba szerveződő embereket, egyre kifinomultabb eszközökkel uralta az egyház, egészen az államtól való szétválasztásáig. Ettől fogva a vallások különböző intézményrendszere a hatalom megosztására kényszerült. Ahogyan a világi tudomány egyre jobban feltárja a természet titkait, egyre jobban erodálja az istennek, isteneknek tulajdonított képességet, hatalmat. A teisták és az ateisták közötti nézetkülönbség azonban nem csökken a vallások erős társadalmi beágyazottsága és a szkeptikusok előretörése miatt. A tudás, mint a hatalom eszköze veszít a hatékonyságából az Istenhívők körében, viszont az ateisták létszámban még elmaradnak tőlük. A mai tudomány fejlettségével feltárta a vallások irracionális elemeit, de a transzcendensben való hit az egyének szabad és elvitathatatlan joga. A lelkiismeret szabadsága még sokáig megőrzi az Isten, mint transzcendens lény emberfeletti mivoltát. Stephen Hawking napjaink legismertebb kozmológusa szerint, nem létezik Isten, mert a Tudomány minden területén szükségtelennek mutatkozik egy mindentudó, mindenható lény, mivel az ember maga is képes feltárni az univerzum titkait és abban saját eredetét. A jövőjére vonatkozó matematikai kalkulációkkal, pedig biztosíthatja fennmaradását a lehetőségek végső határáig. Ha az anyagban rejlő információ nem semmisül meg a Fekete lyuk szingularitásában, akkor annak elpárolgása, szétsugárzása során az anyag, újra felépítheti magából az átmentett információk alapján az univerzumot és egy olyan lényt, aki ráeszmél a világra és önmagára. Az, az információ halmaz, amely szükséges és elegendő egy intelligens életre alkalmas univerzum produkálására, ennek alapján már létezik. A Természet törvényeként aposztrofáljuk. A panteisták szerint a természetnek és a törvényeinek, Isten az alkotója, alkalmazója, tárgya és alanya egy személyben. Az ateisták szerint, ha az ember összegyűjti és birtokolja azt az információ halmazt, ami a természet törvényeit lefedi, azzal izomorf,vagyis megalkotja a mindenség elméletét, akkor tulajdonképpen Isteni rangra emeli fel önmagát az Ember. Amíg ez be nem következik, a tudomány nem tekinti cáfolhatónak Isten létezését. A vallásos hit axiómának tekinti Istent, ami (aki) nem szorul bizonyításra sem cáfolásra. Az a tudományos tevékenykedés, amely a természet törvényeinek teljes megismerésére és alkalmazására irányul, szintén axiómák alkotásával történik. A tudós abban bíz/hisz, hogy az majd egyszer bekövetkezik. A hívő úgy tudja, hogy már Isten által megtörtént, mert erre bizonyíték maga az Ember.

Szimmetriák és aszimmetriák.

A valóság megismerése érdekében modelleket alkotó tudományos közösség, felismerte a geometriában rejlő lehetőségeket és sikeresen alkalmazza már a kozmológiában is, ami köztudottan a világmindenség egészével foglalkozik. A tudomány fejlődésével, a Newtoni gravitációs erőt felváltotta a 4D-s téridő struktúra görbülete, (anyag-energia tenzor), az Általános relativitáselmélet pontosabb számítási eredményei következtében. Vagyis az anyag téridőbeli mozgását a tömeg és a téridő görbülete befolyásolja. A részecskefizikusok egyre precízebb eredményeiket a matematikában történő szimmetriák alkalmazásának is köszönhetik. Gondoljunk csak a szuperszimmetrikus húrelméletre, valamint a Nagy egyesítési törekvésekre. Ez a poszt is a szimmetriát és annak megsérülését elemezgeti, a kozmológia tárgykörében.

A tökéletes, vagy abszolút vákuum, amely a nullponti energia néven is említhető, teljesen kiegyensúlyozott, mondhatni szuperszimmetrikus. Filozófia dialektikája alapján nevezhetnénk úgy is, hogy a minden és a semmi szuperszimmetriája, mivel a lehetséges megnyilvánulási formái (minden) szimmetrikusak a megnyilvánulttal, ez esetben a vákuummal (semmi). A képzeletbeli mérlegünk mozdulatlan, serpenyői azonos energiát tartalmaznak. Ezért változás, mozgás híján, az idő fogalma nem értelmezhető. A tér, mint két pont közötti távolság, a megnyilvánult, érzékelhető pontok híján szintúgy nem értelmezhető. A térfogat, úgymint a megnyilvánult és megnyilvánulatlan szubsztanciák számára szolgáló hely, nem meghatározható, ezért csak az általános értelemben használt végtelen fogalmunk alkalmazható erre a különleges állapotra. A végtelen kicsi, azaz kiterjedés nélküli, szinguláris pontban lévő végtelen nagy potenciális energia. Azonban a végtelen nagy potenciális erőnek ezen, különleges és szimmetrikus állapota a megnyilvánulatlan téridő és egyéb észlelő hiányában nem érzékelhető. Ezért praktikusan, a semmi jelzővel is illetjük. De szerintem a szuperszimmetrikus potenciális energia, a statikus vákuum helytállóbb kifejezés.  

A változást e statikus állapot számára az jelenti, ha szimmetriasértés történik. Ami viszont, egy kiváltó ok nélkül, véletlenül is bekövetkezhet. Vagy talán a végtelen sok lehetőség egyikeként? Az viszont, hogy milyen arányú, mértékű az első szimmetriasértés, szerintem meghatározó jelentőségű lesz a további, már kauzális változások szempontjából. A meghatározott, vagyis véges mennyiségek megjelenése is lehet szimmetrikus és aszimmetrikus egyaránt. Mint ahogy a homogén, a töredezetten, vagy granuláltan strukturált dolgok is.

Az első megváltozást az jelenti, hogy a végtelen vákuumenergia két egymásba ágyazott halmazra tagozódik. Az egyik halmaznak továbbra is statikus, a másiknak viszont kvantumos és dinamikus a megjelenési formája. A dinamikát a dialektikus kvantumok, úgymint térforrások és térnyelők szolgáltatják. Az aszimmetriát ez esetben az eltérő megnyilvánulási formák, nem pedig az energiaállapot egyensúlyának megváltozása okozza. A következő szimmetriasértés viszont már a kvantumos energia ingadozásában, a fluktuációban jelentkezik. Mégpedig a térforrások és térnyelők aktív, illetve passzív állapotának köszönhetően. Ennek az aktivitásnak és passzivitásnak a váltakozása, bővebb magyarázatra szorul. A térforrás aktív ideje alatt, egy kitáguló gömbszerű struktúrát, taszító felületű erőteret, egy 3D térbuborékot képez. Passzív ideje alatt azonban átminősül térnyelővé. A térnyelő aktív ideje alatt vonzó hatású, zsugorodó gömbszerű struktúrát képez. A térnyelő passzív ideje alatt átminősül térforrássá. A térforrás - térnyelő aktív állapota, képezi a dinamikus, lokálisan sajátidőben táguló, illetve zsugorodó téridő buborékot, azt a nullától <Planck távolságig terjedő granulátumot, amelyek megszámlálhatatlan sokasága képezi globálisan a téridő szövedékét, struktúráját. A térforrások és térnyelők jelenítik meg a létezés alapvető, univerzális formáját a lüktető mozgást, amit a ki-be lélegzés, a szívdobbanás formájában tapasztalhatunk önmagunkon. Ha ez a dinamikus és passzív vákuumállapot globálisan és időben kiegyensúlyozott, szimmetrikus, akkor a téridő metrikája állandósult, skalár. Amennyiben egy olyan szimmetriasértés következik be ami, megváltoztatja a statikus és a dinamikus vákuum arányát, akkor a téridő metrikája is megváltozik, deformálódik. Ez azt jelenti, hogy a térforrás-térnyelő kvantumok száma gyarapodik, vagy fogy. A dinamikus téridő kitágul a statikus vákuum rovására, vagy zsugorodik a statikus vákuum javára. Miközben az összes energia mennyisége változatlan marad.

Jelen ismereteink szerint, a (kvantumos), dinamikus téridő kiterjedtsége a teljes halmazát tekintve, kb.40-50 milliárd fényév átmérőjű, homogén struktúrát képez, a benne rejlő eddig nem ismertetett anyagformákkal együtt. Az emberek megfigyelőképességeinek alapján, a téridőben kijelölhetők lokális halmazok, mint vonatkoztatási rendszerek, melyek mérete a Planck hossztól, több milliárd fényévig is terjedhet.

A téridő struktúrájának geometriai torzulásai, a tágulás-zsugorodás, ár-apály, taszítás-vonzás, olyan jelenségek, amelyek a gravitáció fogalmának körülírására is alkalmasak. Ha még sarkosabban akarok fogalmazni, a térforrás-térnyelő kvantumai, a kvantumgravitáció forrásai is egyúttal. Mivel a kvantumgravitáció csak a Planck távolság alatt értelmezendő a határozatlansági elv miatt, kísérletileg és közvetlenül nem kimutatható. Ami azt jelenti, hogy a leírtak csupán olyan előfeltételezések, amelyek matematikával alátámasztott modellekkel nem bizonyíthatók.

A kozmológusok feltételeztek egy olyan anyagfajtát, amely csak közvetve a tömege, gravitációs vonzása alapján érzékelhető a galaxisokban és a közöttük lévő térben. Mivel az elektromágneses mezővel nincs kölcsönhatásban, sötét anyagnak nevezték el. Azonban az anyag-energia ekvivalencia elv alapján sötét energiának is lennie kell. Ezért az univerzum tágulásáért felelős energiát sötét energiának nevezték. Ha jól belegondolunk, a statikus vákuum egy része a téridő gyarapítására fordul, a másik része sötétanyaggá, gravitációsan vonzó tömeggé alakul. Mivel feltételezzük, hogy a téridő kvantumos, a sötét anyagnak is kvantumos formában kell megjelenni, (mivel a tömeget is egyedek alkotják).

Mivel a sötét anyag is egy szimmetriasértésnek köszönhető, melynek során a sötétanyag kvantumai a statikus vákuumból átminősülve jelennek meg a téridőben, vagyis a dinamikus vákuumban. A sötét anyag pontszerű, de nem nullaméretű energiakvantumait tekinthetjük a téridő ballasztjának, amely a dinamikus téridőhöz viszonyított nyugalmi tömeget biztosít a sötétanyag számára. A sötét anyag kvantumai a téridő dinamikáját követve szétterjednek, illetve koncentrálódnak, követve a téridő kvantumok gyarapodását, vagy fogyását, amely nem más, mint a sötét energia átminősülése téridővé, illetve vissza alakulása sötét energiává. Folyamatos szimmetriasértés.

A lokálisan szétterjedő sötétanyag, úgymint az infinitezimális összenyomhatatlan testek halmaza, a ritkuló közegű tehetetlenül sodródó anyagi struktúrát alkotja. A lokálisan sűrűsödő sötétanyag pedig, egy végső stádium elérésével, a kompakt fekete testeket alkotják (úgymint a téridőben keletkezett fekete lyukakat). A sötétanyag kvantumai nem aktívak, mint a térforrások-térnyelők, hanem állandóan passzív állapotúak, így tartósan megmaradó, állandó méretet és tömeget, azaz sajátenergiát birtokoló létformát alkotnak. A sötétanyag a passzivitása miatt, nem alakul vissza statikus vákuummá. A globálisan átlagos sűrűség eloszlású sötétanyagot „nevezzük” a skalár Higgs mezőnek, amely kvantumain keresztül makro gravitációs tömeget ad a következő szimmetriasértés során megvalósuló létformáknak, a fényes anyag részecskéi számára.

Mivel a sötétanyag a statikus vákuumból keletkezett, a fényes anyagnak szerintem, a dinamikus vákuumból illik előbukkannia. Már csak azért is, mert a fényes anyag is dinamikus és duális természetű, és az elektromos töltések taszító és vonzó kvantumai jelenítik meg. Méghozzá aszimmetrikus és szimmetrikus formában egyaránt. Úgymint az elektront és a pozitront, valamint a kvarkok hordozta színtöltést, melyek 1/3: 2/3 arányúak, de együtt megegyeznek a proton az elektron, a pozitron és a negatron töltésével. A fotonok, mint az elektromágnesség hatásközvetítő kvantumai semlegesek, nem kötődnek a sötétanyaghoz, ezért tömegnélküliek. Önállóan és ballasztmentesen, transzverzális hullámként terjedhetnek a téridőben. Azonban a fotonok terjedését a téridő struktúrája korlátozza, irányítja a maga sajátos kvantumgravitációs dinamikájával.  A korlátozás mértékét a színkép mikro gravitációs vörös eltolódásán lehet lemérni, amely egy kibocsátott foton becsapódásig megtett útjával arányosan növekvő. Ezért a fotonok terjedési sebessége a sötétanyagtól mentes, tér-időben is korlátozott. A Higgs mező is fékezi az EM hullámot, illetve a tömeget képező struktúrák elnyelik a fotonokat, amelyek ekkor leadják az általuk hordozott energiakvantumot. Itt jelzem, hogy a dinamikus téridőnek a tágulási, vagy zsugorodási „sebességét” nem korlátozza semmi, ezért az meghaladhatja a fotonokét is. Ami a tömeggel rendelkező, a sötét és fényes anyag szimbiózisából születő szürke anyag mozgását illeti, az előbbieken túl, más korlátozó tényezők is felmerülnek. Ezek közé tartozik az elektromos töltések vonzó és taszító hatása, valamint a szimmetriasértésből, energia átalakulásokból kialakuló, a kölcsönhatásoknál jelentkező kapcsolódási és közvetítő erők hatása. A tömeg, az impulzus, a spin megmaradása.

A szimmetria vizuális szemléltetésére általában a szimmetriatengely szolgál. A statikus, mozdulatlan dolgok szimmetriatengelye, egy visszatükröző felületnek is tekinthető. A dinamikus, állandó mozgásban lévő dolgok szimmetriatengelye forgástengelynek, illetve tömegközéppontnak tekinthető. A matematikai egyenletek is a szimmetriára alapulnak, mivel egyenlőség, azonosság jel választja el a két oldalon szereplő mennyiségeket. A két oldal azonban aszimmetrikus elemekből is állhat. A lényeg azonban mindig az egész fizikai, vagy matematikai struktúra szimmetriájában rejlik.

Megfigyelhető az objektív valóság?

Talán majd valamikor lehetséges.

Definíció szerint, az objektív valóság tudatunktól függetlenül, észlelő hiányában is létezik. Az emberek mindig félnek az ismeretlentől, emiatt frusztráltak és előfeltételezéseket, megnyugtató képzeteket alkotnak, a szorongásuk csökkentése érdekében. Ezért az objektív valóság (mivel nem tapasztalható), csak egy lételméleti axióma, amit a szubjektív valóság észlelői alkottak meg a hiányos érzéki tapasztalataik kiterjesztése, meghaladása érdekében. Az objektív és a szubjektív valóság halmazait, az úgynevezett fizikán túli, vagy metafizikai anyagban egyesíthetjük a létezés fogalma szerint. Ennek alapján a metafizikai anyag az a szubsztancia, ami megkérdőjelezhetetlenül van és minden lehetséges létformát magára ölthet. Így valós és képzetes formában megjelenítheti akár a gondolatokat, a szellemi konstrukciókat is, mint a világmindenségről alkotott modelljeinket. Egy kivétel azonban van, mégpedig a semmi. Mivel a semmi, definíciója szerint nem lehet része sem az objektív sem a szubjektív valóságnak, így a metafizikai anyag sem jelenítheti meg. Mert nincs olyan létező szubsztancia, ami a semmit „valósítaná” meg. A szubjektív valóság észlelői azonban ennek ellenére is felhasználják a semmit, az érzéki tapasztalat hiányának megjelölésére. (Nem látok, nem érzek semmit. Stb.)

Tételezzük fel, hogy a metafizikai anyag végtelen mennyiségű kiterjedés nélküli energia, amely a nulla kiterjedésű pontszerű kvantumokra osztható fel. Ezen kvantumok összességét nevezhetnénk gyűjtőnéven a végtelen számú lehetőségnek is, mint a lét megannyi megformálásra váró, alapanyagának. Más szóhasználattal nevezzük az abszolút potenciát képviselő vákuum energiának, vagy nullponti energiának, a már 100 éve elfogadott elv alapján, miszerint az anyag egyenlő az energiával. Az abszolút vákuumot, mivel nem tapasztalható, nevezhetjük az ősrobbanást megelőző, tér és idő nélküli objektív valóságnak is.

Mivel a lehetőségek megvalósulásához helyre, vagyis mozgástérre van szükség, az első vákuumból megvalósuló lehetőséget a térforrások és térnyelők kvantumainak megszületése jelenti. Az 50-50 %-os arányuk a nullpont fenntartását, a kiegyensúlyozottság a szimmetria megőrzését szolgálja. Azonban a megváltozás, a mozgás érdekében szimmetriaértésre van szükség, amit egy nagyon kicsi eltérés, számbeli ingadozás okoz, ami a hamisvákuum fluktuációját eredményezi. Ezt a folytonos változást, a tér és vele az idő dinamikáját, a kvantumonként különböző időtartamokig aktív, majd passzív állapot idézi elő.  Ennek az aktivitásnak és passzivitásnak a váltakozása azt hiszem, további magyarázatra szorul.

A térforrás aktív ideje alatt kitáguló gömbszerű struktúrát, taszító felületű erőteret, egy 3D buborékot képez. Passzív ideje alatt azonban átminősül, azaz visszaalakul vákuummá. A térnyelő aktív ideje alatt vonzó hatású, zsugorodó gömbszerű struktúrát képez. A térnyelő passzív ideje alatt szintén vákuummá alakul vissza. A térforrások és térnyelők aktív, energikus állapota képezi a dinamikus, lokálisan táguló, illetve zsugorodó téridő buborékot, globálisan pedig a téridő végtelen szövedékét. A térforrások és térnyelők passzív állapota tehát a nem tér, nem idő potenciális vákuumállapotnak, a lehetőségnek felel meg. A térforrások és térnyelők jelenítik meg a létezés alapvető, univerzális formáját a lüktető mozgást, amit a ki-be lélegzés, a szívdobbanás formájában tapasztalhatunk önmagunkon.

 A vákuum, valamint a téridő kiterjedtsége a teljes halmazát tekintve, végtelenül nagy homogén struktúrát képez. A téridőben kialakuló lokális halmazok, mint vonatkoztatási rendszerek mérete azonban a Planck hossztól, több milliárd fényévig is terjedhet, a szubjektív érzékelők képességeinek alapján. Egy véges lokális vonatoztatási rendszeren belül, ha a térforrások aktivitási ideje növekvő tendenciát mutat a térnyelőkével szemben, az a rendszer tágulását okozza. Az aktivitási idő csökkenése a térnyelőkéhez viszonyítva pedig, a lokális rendszer zsugorodását eredményezi. A téridő struktúrájának geometriai torzulásai, a tágulás-zsugorodás, ár-apály, taszítás-vonzás, olyan jelenségek, amelyek a gravitáció fogalmának körülírására is alkalmasak. Ha még sarkosabban akarok fogalmazni, a térforrások és térnyelők kvantumai, a kvantumgravitáció forrásai egyúttal. Mivel a kvantumgravitáció a Planck távolság alatt értelmezendő, úgy ahogy a térforrások és térnyelők kvantumai is. ( A sötét energia bevonása a kozmológiába, igazolja a taszító gravitáció mivoltát.) Mivel a térforrások és térnyelők kvantumai, vagyis a csak önmagában vizsgálandó téridő egésze és alkotói sem érzékelhetők számunkra, mert a meghatározhatóság tartományán túlra, illetve a Planck távolságon belülre esnek. Így a fizikán túli, vagy metafizikai anyagnak minősülnek.

A következő megvalósuló metafizikai létforma, az úgynevezett sötét anyag, melynek kvantumai a vákuumból emergens módon jelennek meg a téridőben. A sötét anyag pontszerű, de nem nullaméretű kvantumait tekinthetjük a téridő ballasztjának, amely a téridőhöz viszonyított nyugalmi tömeget biztosítja a még nem megvalósult fizikai anyag számára. A sötét anyag kvantumai a téridő dinamikáját követve szétterjednek, illetve koncentrálódnak, követve a téridő kvantumok taszító, illetve vonzó hatásait. A lokálisan szétterjedő sötétanyag, mint infinitezimális összenyomhatatlan testek halmaza, a ritkuló közegű tehetetlenül sodródó anyagi struktúrát alkotja. A lokálisan sűrűsödő sötétanyag pedig, egy végső stádiumban, a kompakt fekete testet alkotják (úgymint a téridőben keletkezett fekete lyukat). A sötétanyag kvantumai nem aktívak, mint a térforrások-térnyelők, hanem állandóan passzív állapotúak, így tartósan megmaradó, állandó méretet és tömeget, azaz energiát birtokoló létformát alkotnak. A sötétanyag az eredendő passzivitása miatt, nem alakul vissza vákuummá.  A globálisan átlagos sűrűség eloszlású sötétanyagot nevezzük a skalár Higgs mezőnek, amely kvantumain keresztül tömeget ad /az újonnan megvalósuló létformáknak/, anyagi részecskék számára.

Az újonnan megvalósuló, a vákuumból előbukkanó anyagi létformák, az elektromos töltések hordozói képezik a fényes anyagot, az elektront és a pozitront, valamint a kvarkok hordozta színtöltést, melyek 1/3: 2/3 arányúak, de együtt megegyeznek az elektron töltésével. A fotonok, mint hatásközvetítő kvantumok kivételével, mind a sötét anyag kvantumaihoz tapadnak, ragaszkodnak hozzájuk a létformájuk tartós fennmaradásának érdekében. A szabadon maradó sötétanyag kvantumok, továbbra is egy (Higgs) skalármezőt, illetve a fekete testeket képezik. Mivel a fotonok nem kötődnek a sötétanyaghoz, önállóan és ballasztmentesen mozoghatnak a téridőben. Azonban az ő mozgásukat a téridő struktúrája korlátozza, a maga sajátos dinamikájával. Ezért a fotonok terjedési sebessége véges. Itt jelzem, hogy a téridőnek a gyarapodási és elfogyási „sebessége” nem korlátozott, akár meghaladhatja a fotonokét is.

A téridő és a sötétanyag kvantumainak kapcsolatáról megjegyzendő, hogy a térforrások taszító és a térnyelők vonzó hatására tehetetlenül áramlanak a téridőben. Azonban azok a sötétanyag kvantumok, melyekre rátapadt a fényes anyag, vagyis az elektromosan töltött részecskék, azoknak a saját taszító és vonzó hatása nem engedi, hogy a szabadon eső, vagy más részecskékkel való ütközés okozta gyorsító erő hatására elmozduló /ballasztos / anyag elérje a fénysebességet. Röviden, az elektromos töltés vonzóhatása, valamint a taszító hatása a globális téridőben kiegyenlítődik, ami azt is jelenti, hogy az elektromágneses hullámok terjedésére fékező hatással van a téridő/gravitáció/, és a sötétanyag/tömeg/ egyaránt.  

A fentiekből az következik, hogy az objektív valóságot a metafizikai anyagtípusból, a térforrásokból és térnyelőkből álló téridő, és a sötétanyag, valamint a kétféle elektromos töltésű fizikai, fényes anyag kvantumai alkotják. Az őt elem, melyeknek kombinációi alkotják azokat az összetett struktúrákat, amelyek az érzékelhető szubjektív valóságot mutatják fel számunkra az univerzumból és a végtelen világmindenségből.

Az ismeretlen dimenziókból felbukkanó világmindenség.

Mint ahogy a fizikai valóságnak a feltárása, úgy az emberi elme működésének a megismerése és kutatása sem fejeződött be a tudomány számára. Az eddigi ismereteink alapján azonban megállapítható, hogy a kauzalitás és a dialektika fogalmai fontos szerepet játszanak elménk számára, az ismereteink megszerzése és megőrzése szempontjából. Az ok nélküli spontaneitás, vagyis a véletlen kényszerű és tényszerű elfogadása, valamint egy állításnak, a tagadásával történő megerősítő ellenőrzése, vagyis a ténymegállapítás, a racionalitás, az ésszerűség alapját képezi számunkra. Vannak azonban olyan fogalmak, mint például a végtelenség, amely túlterjeszkedik az ésszerűség általunk kijelölt és elfogadott határain. Az emberi elme jól kiismeri magát a tól-ig szélső értékeinek birtokában, a korlátozottság birodalmában.  A végtelenség fogalmára többféle definíciót is alkottunk, hogy azt az ésszerűség keretei közé szoríthassuk. ( Pl. +végtelen, -végtelen...) A végtelenség lényege, szubsztanciája azonban semmiképp nem korlátozható, mert az abszolút szabad. Ahogyan a végtelen lehetőség sem korlátozható, mivel kiváltó ok nélkül is megvalósulhat egy-egy lehetőség a véletlen sok közül. A véletlenül felbukkanó, megvalósuló lehetőség, a valós és véges dolgok mennyiségének és minőségének gyarapodását is eredményezheti. Ezeket a felbukkanó (emergens) dolgokat is új ismeretekként, az ésszerűség határai közé próbálja erőltetni az elménk, vagyis megérteni és definiálni törekszik azt, ami teljesen új a számára. Ez a megtanulási folyamat, azonban nem minden esetben és nem mindenkinél befejezett és eredményes. Szerintem az emberek ebben a határok közé szorító képességben, vagyis az új ismeretek ésszerű befogadásában és feldolgozásában különböznek leginkább egymástól. Ebből fakadóan sosem lesz egyetértés az emberek között az objektív valóság tényszerű, konszenzus alapú megítélésében. De ha tényként elfogadjuk ezt a megállapítást, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy a tudományos gondolkodás művelői az átlagos emberétől eltérő, a maguk által létrehozott ésszerűségi kereten belül tevékenykednek. Ezek közé tartozik a matematika, mint axiómatikus és a fizika, mint szenzitív tudományok.

A tudomány elfogadott kutatási módszerei közé tartozik a redukció, vagyis az összetett dolgok egyre kisebb elemi részeikre való bontása, az összetevőik beazonosítása céljából. Ezzel a kintről befelé hatoló módszerrel eljutottak olyan parányi részecskék kimutatásához, mint az atomok, a protonok, neutronok, kvarkok, leptonok és bozonok, amelyek az eddig megismert fizikai anyag összetevőinek számítanak. Az SM elmélet kiteljesítése érdekében, a tudósok feltételeznek olyan energia és anyagfajtákat is, amelyek még a sötét homályba merülnek a kutatók  szeme elöl. Ezek kísérletekkel történő kimutatása és beazonosítása, szinte lehetetlennek tűnő feladat a fizikusok számára. Ami azt is jelenti, hogy elérkeztek egy olyan határhoz, amelynek átlépése, kibővítése meghaladja a mai fizikát művelők képességeit.  

A metafizika, az elméleti és kísérleti fizikán túli, vagyis a nem érzékelhető, észlelhető és megmérhető valóságot próbálja feltárni. A metafizikusok is logikai következtetések és intuitív előfeltételezések által próbálják modellezni, az ésszerűség keretei közé illeszteni azt, amire a tudomány képviselői nem vállalkoznak, mert a hatáskörükön kívülinek tekintik. A metafizika, jelenleg a filozófia tárgykörbe sorolható, ahol a gondolatkísérletek alkalmazása  elfogadott módszer. Egy gondolatkísérletnek a követelménye az, hogy állításai következetes és hihetők legyenek. Vagyis beleférjen az átlagember ésszerűségi keretébe. Az állítások bizonyítása vagy cáfolása, ennek megfelelően az adott ésszerűségi keretben végezhetők.

A metafizika ésszerűségi keretének azonban, körül kell foglalni a fizika ésszerűségi keretét, mivel az túlterjeszkedik rajta. Ebben a körbefoglalásban a megszorító tényező a hit ereje, vagyis a hihetőségnek a mértéke, mérőszáma. Mi emberek, erősen rá vagyunk szorulva a hitre, mivel praktikus okokból nagyon sok ésszerűnek tűnő állítást elfogadunk, azoknak folytonos és tételes bizonyítása nélkül. Ezért a hihetőség mértékét a bizonyítás nélküli elfogadások száma devalválja. Mivel a fizika csak a bizonyítható és bizonyított állítások elfogadását engedélyezi, ezért önkorlátozóan szkeptikus a hihetőséget illetően. A metafizika azonban megengedi a hihetőség mértékének növekedését a bizonyíthatóság rugalmasabb kezelésével. Ez a metafizikai rugalmasság teszi lehetővé, hogy a fizika amúgy merev ésszerűségi kerete alkalmas időben kitágulhasson. (paradigmaváltás)  

Vannak olyan matematikával megalapozott feltételezések, ésszerű elméletek, amelyek fizikai kísérletekkel és műszerekkel nem kimutathatók, mint pl. a szuper szimmetrikus húrelmélet. Az elmélet szerint a Planck hossznál is rövidebb energiahúrok rezgési modusai alkotják az elemi részecskéket, amelyek aztán az összetett anyagot, a bozonokat és fermionokat alkotják. Az elmélet, tipikus esete a metafizika területére történő kalandozásnak.

Egy metafizikai feltételezés részemről az, hogy az elemi energiahúrok egyben térforrások és térnyelők funkcióját is betöltik. Ha egy darab húr felcsavarodott, ergo pontszerű, kimutathatatlan állapotban van, akkor szerintem térnyelőként funkcionál. A kitekeredő és rezgő húr pedig, térforrásként és egyben a rezgési modusának megfelelő elemi entitásként (részecskeként) viselkedik. Ha az említett elmélet szerint feltételezett 11 dimenzióból 3 térdimenziót, úgymint az eukleidészi tér forrásaként működő húrt érzékelünk, akkor a felcsavarodott, nem érzékelt dimenziók térnyelőként funkcionálnak. De a metafizikának köszönhetően feltételezhetünk olyan további, rejtett módon kiterjedt dimenziókat is, amik plusz térforrásokként és még nem azonosított anyagként az ismert 3D térben rejtőznek. Energiájuk egy része pedig az ismeretlen sötét energiát képezi, amely az univerzum gyorsuló tágulását okozza.

Az éppen felcsavarodó elemi húrok, mint az aktív térnyelők, vonzó hatást gyakorolnak a rezgő húrokra, a környezetükre. Az éppen kitekeredő húrok, mint az aktív térforrások, taszító hatást gyakorolnak a környezetükre, kitágítva a teret. Az ismeretlen ideig aktív, illetve passzív tárforrások és térnyelők képezik a dinamikus téridő struktúrát, amely az ismert és ismeretlen anyagot állandó mozgásban tartja. A globális, végtelen téridőnek vannak olyan lokális tartományai, amelyek a tágulás, vagy éppen a zsugorodás állapotában vannak. Azokat a lokális tartományokat, amelyekben értelmes megfigyelők is vannak, univerzumnak nevezzük. Egy tágulásban lévő univerzum megfigyelői, logikusan következtetnek arra, hogy világuk egy szinguláris pontból, mondhatni a semmiből keletkezett. De véleményem szerint csak a húrok végesen sok darabja csavarodhat fel szingularitást megközelítő pontba, (például fekete lyukká) a végtelen téridőt képező húrok azonban nem.

René Descartes mondotta: Gondolkodom, tehát vagyok. Ha e megfogalmazás szerint a gondolkodáson, mint aktív cselekményen alapul a lét, akkor e gondolati cselekménynek a hiánya a passzivitás, a nem lét? Amikor egy létező alany éppen nem gondol semmire, akkor megszűnik lenni? Nehéz kérdések ezek, de megpróbálok gondolkodni a lehetséges válaszokon.

Ha a gondolkodásnak az alapját egy aktív képesség adja, vagyis tudással rendelkezni valamiről, ami van, akkor a tudni képesség hiánya jelenti a létalap hiányát, a semmit. Ha nincs képesség, potencia, akkor nincs gondolatom, nincs tudásom a létemről. De mi van akkor, ha tudtomon kívül is vagyok, amikor valamilyen okból nem gondolhatok semmire? Ez csak úgy lehetséges, hogy akkor a gondolkodás eszköze, az agy passzív, cselekvőképtelen, avagy pontosan a semmire és nem valami másra koncentrálom a gondolatomat. A gondolkodás cselekvő alanya az aggyal, öntudattal bíró (valami) entitás, mint ami/aki képes arra. A gondolkodás tárgya a valami és ennek tagadása, a semmi. Vagyis a lét és annak alapja, na meg ezek hiánya. Ha a valamit, pusztán gondolati úton meg akarjuk ismerni, akkor egy gondolati struktúrát, fogalmat kell alkotni róla, amin keresztül felfoghatóvá, megérthetővé válik, hogy az a valami éppen micsoda. A csoda, tulajdonképpen az ismeretlen felismerhetővé alakulása, alakítása. Ahhoz, hogy a valami felismerhetővé váljon, az értelmes megfogalmazásán túl szemlélhetővé, vagyis szemmel láthatóvá is kell tenni. Ehhez viszont újabb fogalmakat, úgymint ehhez szolgáló kiindulási pontokat kell alkotnunk. Olyan pontokat, amelyek segítenek látható és mérhető alakzatokat megnevesíteni, értelmezni, tudatosítani, azokból struktúrákat felépíteni. A geometria (mértan), mint a tudomány egyik ága foglakozik ilyen fogalmak alkalmazásával, mint a pont, vonal, felület, térfogat stb.. amelyek ebben a segítségünkre lehetnek. Akkor kezdjünk bele a valami dimenzionálásába, mérhető struktúrává formálásába. Kiindulási alapnak válasszuk a pontot.

A mozdulatlannak, kiterjedés nélkülinek, azaz nulladimenziósnak definiált, de ennek ellenére láthatóvá tett valami a pont, vagyis az a kiindulási pont, amely a kiterjedésnek, a dimenziónak a forrása és elnyelője.

Ha a kiindulási, vagyis forráspontból egy képzeletbeli egyenes mentén további látható pontokat állítok szorosan egymás mellé, akkor kiterjesztem a pontok láthatóságát azok gyarapodása következtében. Megfogalmazhatom úgy is, hogy a kiindulási pont láthatósága megmarad akkor is, ha az a mozgás során elhagyja a kiindulási helyét. Ekkor a mozgás rajzolja ki a pont útját, mint látható nyomot, vonalat.

Az első terjedéssel, vagy mozgással születő térdimenzió az egy irányba terjedő vonal, amely határozatlanul a végtelen vonal, a vektor, két rögzített ponttal határolva pedig a véges szakasz.

A második térdimenziót egy meglévő vonalra merőleges másik vonal, avagy a forráspont körül (lineáris) vonalszerű síkban elforgó vonal látható nyoma, a virtuális pontok alkotta felület, vagyis a tér szemlélteti. Egy véges szakasz elforgatása véges felületet jelöl ki. A végtelen vonal elfordulása végtelen, vagyis határtalan felületet képez. A virtuális síkon lévő körvonal tengelykörüli, vagy bázis-egyenes körüli elforgatása is kétdimenziós felületet alkot, mint pl. a tórusz és a gömb, amely viszont előrevetíti a következő dimenzió megjelenítését.

A harmadik térdimenziót, vagyis a térfogatot a sík és görbe felületek elforgatása szemlélteti. A végtelen sík elforgatása végtelen síkokból álló térfogatot, a vektorteret eredményezi. Egy véges felület tengelykörüli elforgatása véges térfogatot, virtuális pontok halmazát eredményezi.

A negyedik dimenziónak nevezzük az időt, amit a mozgó valaminek, esetünkben a pontnak, az egyik ponttól a másik pontig érkezése szemléltet. Az idő, mint a tól-ig tartam jelöli ki a pont útjának hosszát, vagyis a pont által megtett távolságot. Ezért az út és az idő mérete, tartama, a mozgás sebességének is függvénye. Az ismert úthossz és a megtételéhez tartozó idő ismeretében meghatározható a mozgó pont lassúsága, vagy gyorsasága, vagyis a haladási sebessége. A sebesség, mint dimenzió, a pontnak úton való mozgásának a skalár mennyisége. Mivel az időt a mozgásból eredeztetjük, az idő nem állhat meg. A rögzített időpont, rögzített helyhez tartozik, amely események megjelölésére szolgál. Az idővektort, mint az események sorának haladási irányát az oksági lánc szemeinek gyarapodása és az entrópia növekedése mutatja meg számunkra.

Amikor a pont két párhuzamos vonal közötti lineáris felületen mozog, a határoló vonalakon történő, meghatározott időtartamú megjelenésének gyakoriságát, vagyis azt a síkhullámszerű mozgásmennyiséget, amit frekvenciának hívunk, nevezhetnénk akár a dinamikus pontok sokaságából képezett, terjedő felület vektorának, az ötödik dimenziónak.

Ha egy sík térben és időben, bárhol és bármikor kiválasztott pontok mozgásának, sebességének, frekvenciájának azonos módon való meghatározása azonos eredményre vezet, akkor ebben az ideális esetben a tér és az idő homogén egységként (téridő), egy szimmetrikus vonatkoztatási rendszerként használható. Vagyis létrehoztunk egy ideákból épített, megfogalmazott modellt, az álló és mozgó pontokból felépített vonatkoztatási rendszert, amely még nem tartalmaz valós, háromdimenziós kiterjedéssel rendelkező testeket. Vagyis, a valamiknek olyan elkülönült struktúráit képező halmazait, amelyek saját mozgással, lendülettel, tehetetlenséggel, tömeggel rendelkeznek és tömören, vagy lazán fogalmazva anyagnak nevezünk.

Amit a fentiekben lejegyeztem, az lefedi a létező valaminek, mint aktívan megnyilvánuló létformának, a gondolatnak ideák, fogalmak általi megjelenítését, meghatározását. A pontnak, mint egynemű homogén alkotóelemnek és a szimmetriának a felhasználása a szellemi struktúraépítés folyamata során, tette lehetővé az időnek, a háromdimenziós Eukleidészi térnek, és a négydimenziós Minkowski téridőnek a leképezését. A szimmetria fogalma pedig az ismert alakzatok térben és időben történő eltolásából, elfogatásából, következő változatlanságának felismeréséből ered.

Az eddig leírtak még a fizikán túli, vagyis a metafizika tárgykörébe tartoznak. Ami ez után következik, vagyis az anyag megnyilvánulásainak, struktúráinak felismerése, nevesítése, megértése, tudatosítása, a fizikai valóság axiómákon alapuló feltárása, már a fizika és a matematika kompetenciája.

Ezen tudományágak jelentős sikereket értek el a valóság modellek általi feltárása terén, de a megválaszolatlan kérdések száma nem csökkent, hanem gyarapodott. A mai matematikusok és fizikusok, már 11-26 dimenziót tartalmazó, szuperszimmetrián alapuló, a kvantumgravitációt is magába foglaló húrelméleten és a mindenség elméletének megalkotásán gondolkodnak.

Célirányosan, mondhatni vektoriálisan gondolkodni nehéz feladat, mert a nehézkedés, az anyag súlya, tehetetlensége fékezi, kitérésre készteti a gondolatmenetet, célja elérésében. Úgy, ahogy az anyag még a téridőt is képes elgörbíteni, az egyenes mintájául szolgáló fénysugárral együtt. Ha elfogadjuk az anyag elsőbbségét az ideákkal, a gondolatokkal szemben, akkor a fentiekre nyugodtan hivatkozhatnunk. A metafizikának azonban annyi előnye van a fizikával szemben, hogy nem fékezi gondolatmeneteit az anyag. A matematika, mint a ráció, a tiszta ész tudománya, pedig egy olyan összekötő fonál a kettő között, amivel a metafizika magával húzza a fizikát.

A cél megfogalmazása, jelöli ki az eléréséhez vezető út irányait. Ahogy egy vonal végére helyezett nyílhegy teszi azt vektorrá. A féktelenül és céltalanul csapongó gondolatmenetnek irányt és célt adni a legnehezebb dolog ebben az anyagból felépült világmindenségben.

A mindenható anyag.

Idézett anyagdefiníció, a Wikipédiából: „Arisztotelész szerint a változások - nem csak az érzékszervekkel megfigyelhetőek, hanem mindenfajta változás - elképzelhetetlenek anélkül, hogy közben ne volna valami, ami megmarad - különben lehetetlen volna értelmesen megválaszolni, hogy mi az, ami valójában változik, azaz aminek a tulajdonságai megváltoznak (Metafizika 1096b). A változások lehetnek felszíniek, esetlegesek, amikor a változó dolog lényege (szubsztanciája) valójában nem szenved változást, azaz a dolog más minőségben ugyan, de ugyanaz a létező marad (pl. egy ember levágatja a haját). A változások lehetnek azonban lényegiek, szubsztanciális jellegűek is, amikor a dolog átalakul valami teljesen, lényegileg különbözővé (egy ember meghal, megszűnik élőlénynek lenni). Az utóbbi esetben a változás alapja nem lehet kizárólagosan a lényeg, a szubsztancia, hiszen önmaga is megváltozik; tehát valami másnak kell lennie, amit anyagnak nevezünk. A metafizikai értelemben vett anyag tehát válasz arra a meglehetősen természetesen adódó kérdésre, hogy "minek a változását látjuk, amikor lényegi változást érzékelünk?" s őt (az anyagot) eszerint mintegy az összes szubsztancia tulajdonságaitól megfosztott masszája, "óceánja" formájában lehet elképzelni (amennyiben egyáltalán elképzelhető), amely ilyen értelemben változatlan, bár megjelenési formái (a szubsztanciák, s ezen keresztül, ill. ezen belül a fizikai, érzékelhető tárgyak is) változandóak (amikor félig elmerülünk egy úszómedencében, talpunk talajon, testünk fele vízben, fejünk levegőben "úszik", mindegyik az anyag - meglehetősen különböző - megjelenési formája, amelyeknek jellemzője pl., hogy kiterjedésük van, kitöltik a teret stb.). Következményképp: az anyag az egyik legalapvetőbb ontológiai (lételméleti) fogalom, még a szubsztanciánál is alapvetőbb.”

A fentiekből számomra az következik, hogy az anyag léte állandó, örök, mert nem a semmiből keletkezett és nem válhat semmivé. Azonban az anyag megnyilvánulási formája időben megváltozhat. A metafizikai értelemben vizsgált anyag, megváltozhat olyan extrém mértékben is, hogy emberi ésszel felfoghatatlan, érzékelhetetlen formákat öltsön. A tudományos, matematikai alapú elméletekben szereplő szabad paraméterek eltüntethetetlensége is ezt igazolja. Szerintem ilyen nehezen megfogható, de többféleképpen értelmezhető, definiálható megjelenési formája az anyagnak a tér, amelyet olykor az üres helynek, illetve a megfogható, érzékelhető anyag hátterének, befogadójának tekintenek. Ilyen nehezen definiálható valami az idő is, amit leginkább a változás folyamatának mérhetővé, metrikussá tételére használunk. Ahogy ezt a mérhetőséget a tér esetében is megtesszük a már érzékelhető dolgok segítségével. A tudomány mai álláspontja szerint abszolút tér és abszolút idő, önmagában nem létezik. Azonban e két fogalomnak egy matematikai modell keretein belül egyesített formálja a Minkowszki féle téridő, mintegy valós kontinuumsokaság, már elfogadható viszonyítási alapnak a benne zajló események számára. A téridő egy létezőnek tűnő helyszín, a valóság eseményeinek, vagy annak szimulációja számára. A kérdés az, hogy a valóság eseményei megtörténhetnek e tér és idő, illetve a téridő hiányában?

 Az anyag léte, az hogy van, a megváltoztathatatlan és abszolút tény. Az, hogy milyen létformát ölt magára az anyag, az a változó. Az, meg a megváltoztató lehetőség függvénye. Az anyag változásait, fejlődését, hanyatlását meghatározó” természeti törvény” lehet ugyan a véletlen lehetőség, a spontaneitás, de ha minden változást csak a véletlen, vagyis az índetermináció indukál, akkor abból nem lehet más, mint a tartós káosz, a folytonos és követhetetlen változásban lévő rendezetlenség. Azonban a káosznak is van egy speciális megváltozási folyamata, mondhatni spontán fejlődése, ami addig tart, amikor egy attraktorban, a nagy vonzóban felbukkan és felismerhetővé válik a rendezettség, a rend. Az emergens rend megőrzése, fenntartása, fejlesztése azonban nem bízható csupán a véletlenre és az attraktorra. Ugyanis a rend megőrzése értelmet, kiszámíthatóságot, tervezettséget, célnak megfelelő szervezettséget, egy ok-okozati láncot, vagyis a determinációt igényli.

Ahhoz, hogy a Káoszból Kozmosz legyen, az anyagba immanens módon belekódolt értelemre, rendezőelvre van szükség. Ha feltételezzük azt, hogy az anyag értelmes, akkor az a rendben, az emergens rendezettségében kell, hogy megmutatkozzon legelőbb.

 A dialektikusnak feltételezett anyagnak legelemibb összetevőiből, úgymint a térforrásokból és térnyelőkből álló végtelen struktúrájú téridőnek, a kaotikusan fluktuáló vákuumnak jellemző tulajdonsága az índetermináció, amit a mikrovilágban tapasztalható határozatlansági elv demonstrál a számunkra. Amint megjelenik a vákuum káoszában a rend, vagyis a tartósan megmaradó, felismerhető, megmérhető anyagi struktúra, akkor ennek megőrzése, további fejlődése érdekében szükséges lesz a vákuum és a tartós anyag közötti kölcsönhatás. A tartós anyag mozgásának időbeli szervezettsége, a kauzalitás, vagyis a determináció. Amit viszont a tartós anyagra vonatkozó megmaradási törvények demonstrálnak a számunkra. Tehát a káoszból felbukkanó rendezett struktúrájú anyag megmaradása, a káoszba való visszasüllyedésig garantált.

 Az általános relativitáselmélet szerint a tér tágulhat, zsugorodhat, az ismert (tartós) anyag jelenléte nélkül is (Az általam feltételezett térforrások és térnyelők aktivitásának köszönhetően). A tehetetlen, tömeget képviselő anyag jelenlétében akár meg is görbülhet a tér struktúrája.Ha a térnek jellemző tulajdonsága a gyarapodás, vagy fogyás, a görbülés, mint egy feltételezett valaminek a változásából eredő mozgás, akkor felmerül a nagy kérdés, hogy mitől mozog a tér, vagy mi az, ami mozgatja? Ha valami megszüli, kelti a teret, az attól kitágul, vagyis gyarapodik. Ha zsugorodik, akkor valami fogyasztja, elnyeli a teret. Ezért a változást, mint a mozgást keltő térforrás és térnyelő valamineka feltételezése logikusnak tűnik. Már csak azt kell feltételezni, hogy nem csak prototípusok, azaz egy-egy darab van belőlük. Ha ez a feltétel igaznak bizonyul, akkor az a tér és az idő kvantumosságát is jelenti. Mivel az elfogadott kozmológiai elmélet szerint a tér és az idő egy végtelen sűrű és forró anyagmennyiség kitágulásával keletkezett, tételezzük fel, hogy a térnyelők és térforrások a végtelen sokra felosztható anyag immanens, elemi részét képezik. A térforrások és térnyelők aktivitása és passzivitása lehet időben és térben szimmetrikus és aszimmetrikus is, ami a kvantumos tér dinamikus változásait eredményezi. (A kaotikusan fluktuáló kvantumhab, a dinamikus téridő) A dinamikus téridő további változását, görbülését a benne felbukkanó tehetetlen anyag is befolyásolja.

 A tartós anyag, energiává is átkonvertálható. Ezt támasztja alá a rá vonatkozó megmaradási tétel is. Akkor tulajdonképpen a tér és az idő azok az „anyagi eredetű” megnyilvánulási formák, amelyek nem megmaradó mennyiségek. Illetve a térforrások és térnyelők inaktív állapota alatt megnyilvánulatlan, érzékelhetetlen „anyagi”entitások. Ezért érzékelhetetlen ekkor a térnek jellemző tulajdonsága a terjedés, a struktúra mozgása és vele az idő múlásának illúziója is. Azt is mondhatnánk, hogy a mozdulatlan anyag felbukkanó létformája a tér-idő, amelybe újabb anyagi létformák felbukkanása, divergenciája lehetséges.

 A következő kérdés az, hogy miért passzívak, illetve aktívak az anyagban rejlő térforrások és térnyelők, különös tekintettel arra, hogy nem csak egy-egy darabot, hanem végtelen sok pontszerű példányt feltételeztünk belőlük. A miértre nem kaphatunk egzakt választ, de a hogyan, megválaszolására tehetünk egy kísérletet.

Ha az anyagban rejlő térforrások és térnyelők kvantumosak, akkor a térnek és az időnek, ahogy az anyag állagnak is kvantumos szerkezetűnek kell lenni.A térnyelők aktivitása, az anyag egy-egy pontszerű kvantumának konvergenciáját, csomósodását mutatja fel. Ha az anyag végtelen számú, kiterjedést nem felmutató pontok halmazát képezi, akkor egyetlen pont is, úgymint az abszolút szingularitás, az képviselheti a végtelen mennyiségű kvantumos anyagot. Az abszolút passzív, mozdulatlan és teljes anyagmennyiségnek nincs érzékelhető hatása. Nevezhetnénk a tökéletes és abszolút vákuumnak, vagy a semminek, ha létezhetne ez a kivételes és különleges állapota az anyagnak.

 A térforrások aktív állapotában az anyag egy-egy kvantumának létformája kiterjedő, mintegy a mozgást, a folytonosságot a végtelen teret felmutatva. Ugyanakkor egy térkvantum maximális kiterjedtsége véges és nem haladja meg a Planck hossznyi méretet. Nevezhetnénk egy parányi rezgő húr által elfoglalt helynek is. Az aktív (kiterjedt) és inaktív (pontszerű) térforrások és térnyelők száma viszont megszámlálhatatlanul végtelen. Ők képviselik a folytonos dinamikus hamis vákuumot, amelyből emergens módon az anyag egyéb, tartós létformái születnek.

 A térforrások aktivizálódása létrehozza a térkvantumok közötti távolító, taszító hatást, a térnyelőké pedig a közelítő, vonzó hatást. Az időben kaotikusan váltakozó aktív-passzív állapot, a van tér-kvantum, nincs tér-kvantum, lüktető állapotot, a globális és mindenirányú vákuumfluktuációt, a kvantumhabot eredményezi. A térforrások és térnyelők globálisan és időben aszimmetrikusan, vagyis különböző időtartamban váltakozó aktivitása képezi a téridőnek a struktúráját, illetve a metrikáját, görbületét. A kvantumos anyag részecskéinek térbeli sűrűségét és ritkaságát, mint részhalmazok homogenitását és lokalitását. Ez okozza az anyagnak önmagával történő kölcsönhatását és annak térben és időben különböző intenzitását, amit a különböző energiaszintek jeleznek számunkra. Továbbá okozója az elemi töltéseknek és a tömegnek, mint a mozgatással szembeni tehetetlenségnek. Az anyag elemi részecskéinek és a belőlük felépülő összetett anyagi struktúrával rendelkező entitásoknak részben kaotikus és egyben rendezett, egymáshoz viszonyított mozgását is a térforrások és térnyelők általános, globális és lokális aktivitási viszonya eredményezi.  Mint ahogy a globális és a lokális inercia (tehetetlenségi) rendszerek kialakulását is. Egy ilyen globális tehetetlenségi rendszer, az úgynevezett hamis vákuum is, amely helyként szolgál a benne található érzékelhető anyag számára, valamint benne terjed a fény, aminek sebességét a globálisan és kaotikusan változó van-tér, nincs-tér, azaz a vákuum fluktuációja korlátozza le az általunk megismert értékűre. Mivel a fénynek, mint információ és energiahordozónak a terjedése egy maximált, korlátozott sebesség, a tér tágulásának sebessége, úgymint az aktív térforrások időegység szerinti gyarapodása, bőven meghaladhatja a fénysebességet. Ez a fénysebességet meghaladó tértágulás, (az infláció) kimutatható az általunk belátható lokális rendszernek, az Univerzum kialakulásának kezdetén történt eseményekből, valamint a ma használatos technológiák, mérőberendezések segítségével a kozmikus háttérsugárzásban.

 A fentiek alapján tételezzük fel, hogy egy vonatkoztatási rendszerben az ok-okozati lánc első szeme, a térforrások és térnyelők passzivitásának és az aktivitásának véletlenszerűen beállt aszimmetriája. De mondhatnánk azt is, hogy annak egy lokális rendszerre történő tudatos behangoltsága. (Erős antropikus elv)

 A rendszeren belüli anyag mozgását azonban nem csak és kizárólag a térnyelők és térforrások aktivitásának behangoltsága, hanem a benne felbukkanó entitások saját szükségletei és az abból fakadó mozgásigénye, aktivitása is befolyásolják.Ekkor lép színre az érzetek és az ösztönzök, mint mozgásaktivizáló tényezők hatása.Mondhatnánk azt is, hogy a kellő összetettséget és szervezettségi szintet elérő anyagban emergens módon megjelenő új minőség az élet, magasabb rendű aktivizáló tényezője, a létfenntartó ösztön. Ennek is egy magasabb rendű megnyilvánulása, felbukkanása a tudatosság, vagyis az előrelátó képesség, az ésszerű tervezés, a kreativitás, amely a táplálkozási lánc csúcsára juttatta az embert. Ha létezik a tudatosságnak még ennél is magasabb rendű formája, ami az anyagra jellemző mindennemű mozgásformát kialakító térforrások és térnyelők aktivitását is tervszerűen, céljainak megfelelően befolyásolni tudja, akkor választ kapunk arra, hogy mi az a különleges létforma, amely kelti és falja a teret, taszító és vonzó hatást generál az anyagból és létrehozza a keltett hatásoknak, úgymint az anyag önkölcsönhatásának térben és időben elkülönült, érzékelőit, észlelőit, entitásait. Megtudhatjuk mi kelti egy magasabb rendű létezésnek, mint az életnek örömét és az elmúlás bánatát.

 Ha az anyag=energia=tudat, mint a lét megnyilvánulási formái megfeleltethetők egymásnak, akkor a térnyelők egy lokális halmazon belüli aktivitása, vagyis egy eseményhorizonton belüli, térnélküli állapot esetén ezek kompakt egységet, Fekete lyukat alkotnak. A térforrások véletlen, vagy talán a szűkség okán tudatos aktivizálása létrehozza azon eseményeket, amely az anyag sokféleségét, a változásokban megtapasztalható univerzumot, a benne élők világmindenségét eredményezi.

 Az anyag léte, a változatlan és örök igazság, az objektív valóság. Az, hogy az anyag milyen formát ölt magára, az a változó, a megfigyelőtől is függő szubjektív igazság. Az anyag valódi természetét nem a tér-idő, a hullám-részecske, a taszító-vonzó hatások dualitása, szimmetriája és aszimmetriája, valamint nem az anyag, energia, tudat, hármassága jeleníti meg, hanem a lét és a forma, vagyis a tudatos szemlélő számára felmutatott létforma képezi az anyag lényegét, szubsztanciáját. Az a magasrendű létforma, entitás, amely befolyásolni képes egy lokális (emberi léptékű) anyaghalmaznak a megjelenési formáját, az értelmes, a tudatos, a kreatív, az alkotóerővel bíró Ember. Azt az entitást, amely a mindenséget, vagyis a globális anyaghalmazt, és annak minden létformáját befolyásolni, uralni tudja, az ember Mindenhatónak, vagy teremtő Istennek nevezi. Az a legnehezebb kérdés, hogy vajon létezik e, még nálunk is magasabb rendű létforma, még nem talált tényekkel alátámasztott választ. Azonban a hit, hogy ilyen létformának is léteznie kell, az anyag által felmutatott emergens viselkedésből, az imanens teremtőképességből logikusan következik.

Az öröklétről.

A legtöbb vallás, a lélek halhatatlanságát, annak örökkévalóságát hirdeti. A Buddhizmus azonban a lélek testből testbe történő vándorlásából való végső megszabadulást, mint a léleknek a semmibe oldódását preferálja. Ennek eléréséhez azonban időbeli korlátot nem állít fel a lélek számára. Ami azt jelenti, hogy több milliárd évig is vándorolhat testből testbe a lélek.

Az ateisták és szkeptikusok tagadják a lélek valóságos, vagyis objektív voltát. Az agy biokémiai, biofizikai tevékenységének tekintik azt, ami az énkép megnyilvánulását eredményezi. Amely énkép, a lélek fogalmával, annak funkciójával mutat hasonlóságot. Az agy azon tevékenységét, amelyet gondolkodásnak, a józanész használatnak nevezünk, elkülöníti a tudomány. Elkülöníti azon automatikus, az ész által kontrolálatlan tevékenységétől, amit automatikus, ösztönös, vagy tudatalatti tevékenységnek nevez. Az ösztönös, a tudatalatti agytevékenység, mint a test automatikus létfenntartója, a géneken keresztül örökölhető a szaporodás során.

A tudatosnak nevezett agytevékenység, amit más néven a lélek szellemi erőfeszítésének, tudásszerzésnek tekintünk, szintén áthagyományozható az utódok számára. Ez a hagyomány, tradíció képezi a túlélés, a felhalmozás, a fölösleg-termelés, a társadalmi berendezkedések, a vallások, a művészetek és a tudomány szellemi bázisát. Az ingatlan és ingó tárgyak, anyagi dolgok is örökölhetők. Azonban jó, ha tudjuk. A Földön álló monolitokból készült szakrális építményeken kívül nagyon kevés dolog az, aminek kora meghaladja a tízezer évet. Ehhez képest az Ember átlagos életkora elenyészően kicsi. A mulandóság ténye nagyon frusztráló a szellemi tevékenységet végző, gondolkodó Ember számára. Ezért állandóan feszegeti az időbeni létezés korlátait. Miközben azzal vigasztalja magát, hogy halandó testét a lelke, lényének lényege túléli. Az egyéni lélek halhatatlanságát, az általa létrehozott szellemi termékek időtállósága, vagyis a megtartó emlékezet, mint az agyakban és az anyagban tárolt információhalmaz fennmaradása jelenti. Minden emlék információtárlókban, adathordozókban őrződik meg. Az a kérdés, hogy valójában megőrizhető e felejtés, azazinformációvesztés nélkül egy adathordozó a végtelenségig? Nem tudhatjuk?

Az információ fogalma többféleképpen definiált. Egy változat szerint az információ, a valóság visszatükröződése az észlelő számára. Ha a valóság egy információkból összeálló tükörképként mutatkozik a szemlélője számára, akkor maga a tükör, a tükröző felület teszi virtuálissá számunkra a képet. Mi töltheti be egy virtuális képet adó tükör szerepét? Szerintem az úgynevezett Akasha krónika, vagyis az emberiség közös tudatmezője, memóriája, a szellemi emléktára. Ebben a tükörben látott kép azonban mindig szubjektív, mert az egyéni szemlélő információt befogadó, feldolgozó képességétől függő.  Mivel az agyunk befogadó és feldolgozó képessége korlátozott, ezért az objektív valóságot, a teljes információmennyiséget az egyén nem képes befogadni, megismerni.

Mivel az észlelt Univerzum az elfogadott kozmológiai elmélet szerint 13,7 milliárd éve keletkezett és egyes jóslatok szerint anyaga és energiája meg fog semmisülni. Tulajdonképpen az Univerzum is halandó. Az öröklét ideáját és a memóriánkat megjelenítő közös tudatmező, a valóság tükrözője is vele pusztul el.  De megmarad a megnyilvánulatlan, megismerhetetlen, információhalmaz, a szellem terméke, mint az objektív valóság.  

Egy gondolatkísérlet a lét megnyilvánulásáról.

A meditáló szerzetesek szerint, a megvilágosodást elérő ember nem talál értelmes szavakat, fogalmakat arra, amivel közölni tudná a tapasztalatait. Az ismert fogalmakkal értelmezhető kijelentéseinek lényege, hogy a transz állapotában minden egy. Vagyis a szubjektum (én, te, ők,) és a környezete, az objektumok, egységet alkotnak.

Tételezzük fel, hogy egy szemlélő alany a meditációs transz (kóma) létállapotában van, amelyben a tudata olyannyira egy pontra, azaz önmagára van fókuszálva, hogy külső környezetből érkező ingerek értelmezésére, információk befogadására képtelen, mert állapota leblokkolja azokat. A tudat saját létével van azonosulva, mint az információktól mentes tiszta léttudat. Ami tekinthető a tiszta, üres lapnak, vagy a végtelen sok lehetőségnek, megfelelő szinonimának. Amint felenged a blokkolás, szétesik a fókuszálás, észlelhetővé válnak az információk, elkülönül a szubjektum és az objektum, feltárulnak a valóság különböző elemei, amelyek értelmezésre szorulnak. Az értelmezés során derül ki, hogy mi az objektív környezet és ki a szubjektív szemlélő abban. Mivel a szemlélő, az értelmező ÉN központú, az első kérdés úgy szól, hogy KI-MI, vagyok, majd az, hogy HOL vagyok? Ha a kire, mire, azonnal nem derül fény, akkor segít ebben a hol, vagyis a környezet beazonosítása.

Tulajdonképpen az első információk a környezetről, a helyről, azaz a térről értelmeződnek a tudatban. Mivel az Én van a központban, hozzá képest a lent, fent, elöl, hátul, jobbra, balra, irányvektorok három egymásra merőleges tengelye megadja a tér kiterjedésének, dimenzióinak a számát. A különböző irányokban található objektumok, pedig a szemlélőtől való távolságokat, a közelit és a távolit jelölik ki. Az objektumok közötti távolságot az irányok által bezárt szögek adatai adják meg a szemlélő számára. A környezetből beérkező jelek sorrendisége, az információk egymásutánisága és azok kiértékelésének folyamata az idő múlásának képzetét adja. Az objektumoknak a szemlélőhöz és egymáshoz viszonyított elmozdulása, vagyis egy időciklus alatt megtett út, az objektum mozgásának sebességét, vagyis a lassúságát, vagy gyorsaságát fejezi ki a szemlélő számára. Mivel értelmezetté lett a tér és az idő, értelmezhetővé válnak a bennük lévő objektumok és szubjektumok helyzete, azok mozgása, sebessége, vagyis a szemlélő alany környezete is. Megállapítható, hogy egy valós környezet nélküli szemlélő, csak önmaga létére fókuszálhat, azaz csak saját létéről lehet tudomása. Ehhez hasonló történik azzal a szemlélő alannyal is, aki egy sikeresen elmélyült meditáció alkalmával kizárja környezetét a tudatából.  

Most tételezzük fel, hogy csak egyetlen egy szemlélője van a létező valóságnak. Ha ez a szemlélő teljesen kizárja tudatából a környezetét, akkor számára önmagán kívül nem létezik semmi. Ha ezt a semmit úgy értelmezzük, hogy az a tudat által kizárt objektív valóság, akkor ez a semmi, egy virtuálisan emelt láthatatlan fal mögé elrejtett megfelelője a valóságnak. Amint a tudat befogadja a környezetéből érkező információkat, a semmiből előbukkanó valóság élménye hatja át. A környezetének azt a részét, amelyet tudatosított valóságnak tekinti, amelyiket (idő hiányában) nem tudott észlelni, értelmezni, tudatosítani, azt továbbra is ennek a semminek tekinti. Ebből az következik, hogy ez a semmi, a nem tudatosult valóság. Az objektív valóságnak az a része, amely észleléstől, értelmezéstől, tudatosulástól mentes. Vagyis olyan objektumok és szubjektumok valós lehetősége, amelyek tudatosulásra várnak.

Amennyiben a semmit úgy értelmezzük, hogy az nem tartozhat a létező valóság objektív részéhez, akkor az csak a szubjektum által létrehozott címke a tudata értelmezésén kívül eső tartomány számára. Mivel a lehetőség, a potencia, a képesség, a tudat értelmezési tartományában van, a szubjektum (címkéje) semmije lehetőség nélküli, még virtuális sem lehet, vagyis csak a nincs jelölésére és a van, megerősítésére szolgál.

A valóságról.

A valóság értelmezése Wikipdia szerint:

„A valóság a természet és az anyagi világ tudatunktól függetlenül létező része, mindaz, ami megfigyelhető, megérthető és a tudomány, a filozófia vagy más analitikus rendszerbe sorolható. A valóság alapvető jellemzője az, hogy objektív, magyar szóval tárgyilagos, vagyis független a megfigyelőktől, azok helyzetétől, mozgási állapotától és az eszközöktől, amiket a valóság megfigyelésére a megfigyelő felhasznál, valamint független a megfigyelő prekoncepcióitól, értékítéletétől, nézeteitől is. A valóság megtapasztalásának vannak korlátai, de a megismerésére tehetünk erőfeszítéseket. A tudományos megismerés célja az objektív valóság feltérképezése.

Másrészt a valóságot lehet teljesen szubjektívként is definiálni, ha a megismerésre gondolunk. Ez a megismerő személyétől teljesen függő, mivel egyéni megismerési képességei adják meg a végső következtetéseit. Eszerint mindenkinek saját valósága van, ebben él és minden aktusban, amikor a valóságával kapcsolatba kerül, azt alakítja is tudat alatt; gondoljunk a természet, emberek, önmagunk megismerési folyamatára. Minden hatással van mindenre, amivel kapcsolatba kerül. Eszerint folyamatosan változó. Természetesen ez nem zárja ki a végső, teljes, ember számára fel nem fogható valóság létezését, objektív voltát, és kizárólagosságát.

A tudatunktól független valóságról évezredek óta folyik a filozófiai párbeszéd és vita. Ennek a valóságnak létezéséről, mibenlétéről - lásd: lételmélet, (ontológia) - és megismerhetőségéről, illetve a megismerés lehetséges módszereiről - lásd: ismeretelmélet, (episztemológia).

Viszont mindaz, ami megfigyelhető, az a tudatunk része, tehát az is jelentős kérdés, hogy vajon létezik-e valami a tudatunktól függetlenül?

 Ha két vagy több személy elfogadja egy esemény vagy tapasztalat valamilyen értelmezését, akkor erről egy konszenzus alakul ki. Ha ezt néhány egyén vagy csoport elfogadja, akkor ebben a csoportban ez az értelmezés 'igazsággá' válik. Az egyes csoportok más és más elfogadott igazságokkal bírhatnak. Erre jó példák a vallások.

Az igazságról alkotott más feltételezések szerint az igazságnak végső, legfelsőbb értelme van, ami független a szubjektív behatásoktól. „

 A saját szubjektív véleményem.

 A semmi nem tartozik a valós dolgok, az objektív valamik közé, mert még az űr, az üres hely, a tér is objektív valóság. Ezért a semmi, a nemlét, a nincs megnevezésére szolgáló, szubjektív jelző, egy címke. Mivel a lét objektíve van, és nem tud nem lenni, semmivé válni, ezért örök és való, vagyis az abszolút valóság.

Ha megpróbáljuk a lehető legtömörebben összefoglalni az objektív és szubjektív valóság alkotóelemeit, törekszünk leredukálni azt, ami minden megfigyelő számára van, akkor az anyag és a róla szóló információ elválaszthatatlan együttesét kapjuk. Ha az ekvivalencia elv alapján az anyag egyenlő az energiával és az információ egyenlő azzal, amit az észlelő tudat érzékel és tárol, akkor ez azt sugallja számomra, hogy elválaszthatatlanságuk okán, az energia is egyenlő a tudattal, vagyis megfeleltethetők egymásnak.  (Pl. akaraterő, a gondolat ereje)

Ha lehetséges az, hogy az abszolút lét „öntudatában” összpontosuljon az energia/anyag, akkor ott nem lehet különbséget tenni objektum és szubjektum között.  Ezzel eljutunk arra a filozófiai posztulátumra, hogy minden EGY. Az egy MINDEN.

A tudatos szemlélőn múlik, hogy mely nézőpontból fókuszál a valóságnak egy kiválasztott elemére, a nézett pontra. (Az önvalóra, vagyis a szemlélőre, a szubjektumra történő (ön) fókuszálás vezet el a megvilágosodáshoz, amely az említett posztulátumot eredményezi.)

Felmerül a kérdés, hogyan történhet meg ez egyetlen szemlélő alany esetében?

Amikor a lét tudatával és minden energiájával önmagára fókuszál, akkor a tudat által féken tartott energiái, (mágnes, elektromos, gravitációs=anyag) egy különleges (szinguláris) helyen, az öntudatban összpontosulnak. Ezt a különlegesen ritka, tér és idő nélküli mozdulatlan állapotot nevezzük a végtelen lehetőségek megvalósulására várakozó, avagy a mozgással létezésre felkészülő lét, statikus állapotának. Amikor valójában minden csak EGY.

 Amikor az önfókuszálás megszűnik, a mozdulatlanságot, a látens, fékezett erőt felváltja a mozgás, az energiaformák erőt felmutató és felhasználó megnyilvánulása, akkor valósulnak meg a térben és időben létező véges valóságelemek, a szubjektumok és objektumok sokasága. Amikor valójában MINDEN az egyből származik.

A következő kérdés, hogy mennyi ebből az igazság?

Amikor minden objektív energia/anyag az egyben, a szubjektív öntudatban van fókuszálva, akkor az abszolút és igaz. Amikor a szubjektív tudatok és az objektív energiák/anyagok sokasága alkotja a mindent, akkor az igazság relatív, hamis, mert a szubjektumoktól függő. Tehát az elmélkedés egyik fele igaz, a másik fele az igazságok sokasága a hamisságban. Az egyik fele a való, a másik fele a valóság.

Energia egyenlő anyag, anyag egyenlő energia.

Albert Einstein megalkotta a híres képletét  E=m×c²  amely azt jelzi, hogy az energia egyenlő, a tömeg és a fénysebesség négyzetének a szorzatával. Másként megfogalmazva, az anyag energiává konvertálható át, és fordítva. Ennek a konvertálásnak, jól kidolgozott matematikailag igazolt elmélete van. Mint minden elméletnek, ennek is vannak alapvetései, axiómái, amiket a tapasztalat igazol. Az ember elméjével alkotott elméleteket hasonlít össze a valóságból szerzett ismeretekkel, a tapasztalattal. Ebből állapítja meg azt, hogy mi a változatlan és a változó, a megmaradó és az ideiglenes, a valós és a virtuális. A fény sebességéről kísérletileg megállapították, hogy van egy felső határa, aminél nagyobb értéket nem tudnak mérni, nincs rá tapasztalat. Az anyagban igen ritka, vagy hiányos térben, a vákuumban, közegellenállás nélkül haladó, tömegnélküli fotonokból álló fénysugárnak is maximált a sebessége. Mi lehet ennek az oka? Szerintem az anyag/energia ezzel a sebességgel terjed, vagyis képezi magát a téridőt. Azt a téridőt, amely mindenirányú mozgást végez a vákuumban. A vákuum, a benne lévő energiával maximálja, illetve bekorlátozza a fény és az anyagi részecskék sebességét a téridőben. Vagyis azzal a „fölös energiával”, ami nem a terjedésre, téralkotásra fordítódik, hanem a tér fenntartására, megőrzésére van tartalékolva. Ezt a tartalékot nevezzük vákuumenergiának. Ami viszont nem egy másik közeg, amiben haladni lehet, hanem magának a közegnek, a kiterjedésnek, a kiterjedtségnek a téridő struktúrájának a megtartó ereje. A féktelen terjedés, olyan végtelen sebességű téralkotás, amely időben nem képes megőrizni a teret, mivel erre nem marad energiája. A téridő, a kiterjedt anyag/energia nem létezhetne a vákuum megtartó ereje nélkül. A dialektikus materializmus szerint, az anyag/energia, a hullám/részecske kettősége evidencia, vagyis a kettő együtt létezik az univerzum egységében. Mivel az anyagi részecske nélküli mozgó energiahullám, a kiterjedés, végtelen ideig nem marad fenn. Ugyanúgy, ahogy a hullámnélküli, vagyis mozdulatlan részecske, a test sem. Azt kell hát feltételeznünk, hogy az együtt létezésük, a szimbiózis a fennmaradásuk záloga. Azt mondja a tudomány, hogy egy körülzárt helyen tárolt energia mennyiség, a kvantum, az anyagnak legtömörebb definícióját jelenti. Ha ez azt jelenti, hogy az anyag véges mennyiség, akkor az energiának is véges, korlátozott mennyiségnek kell lennie. Ebből meg az következik, hogy a téridő sem lehet végtelen, esetleg határtalan. Egyedül az idő lehet végtelen, amennyiben a megváltozás, az átváltozás, vagyis a mozgás, egy megmaradó jelenség. A mozdulatlanság, azonban egyenlő a befagyott idővel, vagyis az örökké valósággal, a végtelenséggel. Létezhet e együtt a két jelenség, a mozgás és a mozdulatlanság? Szerintem igen, mert a hullám/részecske szimbiózis is ezt igazolja.

A semmi, úgymint az anyag/energia teljes hiánya nem mozoghat, tehát időtlen abban az értelemben, hogy végtelen sem lehet. Csak a valami vagy mozog, vagy nem. Ha nem mozog, akkor féken tartott energiát tárol egy fix helyen, ahol van. Ha felszabadítja a fékezett energiáját, akkor mozoghat, mozgathat, munkát végezhet. A relativitás elve alapján, csupán nézőpont kérdése az, hogy mi mozog és mi nem. A valamihez való viszonyításhoz viszont, vonatkoztatási rendszerre, vagyis téridőre és egy másik valamire van szükség. Ha a valami csak egyedül van, és nem mozog, akkor nincs mozgástere és ezzel vonatkoztatási rendszere sincs. Avagy van mozgástere, és akkor vonatkoztatási rendszere is van, de mivel egyedül van nincs abban a helyzetben, hogy a mozgását illetően egy másik valamihez viszonyítson. Ezért a helyzetét akár állónak is tekintheti. A relativitás elve azonnal fellép az objektum, úgymint vonatkoztatási rendszer, és a szubjektum, mint a vonatkoztató alany létével egy időben. A mihez képest eldöntéséhez ugyanis más valamire, valakire van szükség nem csak vonatkoztatási rendszerre. Az anyag és az energia, ugyan megfeleltethetők egymásnak, de ettől még más az anyag és más az energia megjelenési, megmutatkozási formája. Mert a formának, felismerhetően, észlelhetően különbözőnek kell lenni, a viszonyíthatóság érdekében. Mi vagy ki ad formát az anyagnak és az energiának?  Szerintem a mozgás, mert a mozgást nem tudjuk elképzelni forma nélkül. A mozgásformák rajzolják ki számunkra az egyenest, az ellipszist, a kört, a parabolát, a hiperbolát, az evolvens görbét, a spirált Stb. és az összes geometriai alakzatot, amelyek ezekből tevődnek össze. A kaotikus mozgás, amely létrehozza a fázisteret, nem felismerhető. Azonban az időben megismétlődő alakzatok, a trajektóriák által kirajzolt attraktor, a nagy vonzó megjelenése, a mozgásforma, az alak felismerhetőségét biztosítja. Mi az a trakektória, mi az attraktor?

Idézet a Wikipédiáról.

Trajektóriák: 

A fázistér egy pontja leírja a rendszer pillanatnyi állapotát. A rendszer állapotának változását követve ez a pont elmozdul, és egy utat jár be. Ezt az utat trajektóriának nevezik. Ha a fázistér minden pontja rajta van egy trajektórián, akkor a rendszer ergodikus.

A trajektóriák megmutatják a rendszer további változásait. Az önmagukba záródó görbék oszcillációt jeleznek. Konzervatív rendszerekben a legtöbb trajektória ilyen. Ezekben a rendszerekben van egy megmaradó mennyiség, ami nem változik a trajektóriák mentén. A konzervatív rendszereknél jellemzőbbek a disszipatív rendszerek, amikben egy mennyiség az idő előrehaladtával folyamatosan csökken; például súrlódás következtében energiát veszít. Ezekben vonzó attraktorok jelennek meg; a trajektóriák ezekhez az attraktorokhoz tartanak véges sok kiindulási pontot kivéve. A továbbiakban a rendszer viselkedését az az attraktor határozza meg, ahová jutott.

Az explozív rendszerek robbanások leírására alkalmasak. Ezekben a rendszerekben a legtöbb trajektória elmegy a végtelenbe. A valóban létező fizikai vagy kémiai rendszerekben a robbanás előbb-utóbb megáll, mert nem lehet akármekkora a sebesség.

A trajektóriák kis szakaszokon közelítőleg párhuzamosan futnak. A kész fáziskép, vagy fázisportré kinagyított részletére tekintve szintén megállapíthatók a rendszer viselkedése. Ugyanis, ha a közel futó trajektóriák távolsága megmarad, a rendszer konzervatív; ha közelednek, disszipatív; és ha távolodnak, akkor explozív. A matematikán kívüli területekről származó modellek végső soron disszipatív rendszereket írnak le.

Attraktorok:

A disszipatív rendszerekben attraktorok keletkeznek. Az attraktoroknak több típusa is létezik.

• Pontattraktor:      a rendszer stabil állapotát jelöli. Ha a rendszer elérkezik ebbe az      állapotába, akkor onnan ki nem mozdul, és egy kicsit kitérítve visszatér.
• Periodikus      attraktor, stabil határciklus: a rendszer ezt elérve oszcillálni kezd,      periodikusan viselkedik. Lehetnek összetett periódusai is.
• Különös      attraktor: a kívülről érkező trajektóriák nem lépnek bele, csak      rásimulnak. Ha a rendszer az attraktoron mozog, akkor nincsenek periodikus      változásai, a rendszer soha nem ismétli magát, kaotikusan viselkedik. A      rendszer determinisztikus, de megjósolhatatlan; közeli pontokból kiindulva      a trajektóriák exponenciálisan távolodnak egymástól. A kísérletekben      azonban nem lehet tökéletesen pontosan beállítani a paramétereket. Különös      attraktorok nem fordulhatnak elő háromnál alacsonyabb dimenzióban.

Egy fázistérben több attraktor is lehet. Ha több attraktor van, akkor mindegyiknek megvan a maga vonzási tartománya, medencéje. Számuk a paraméterek értékétől is függhet. Ha az egyik paraméter folytonosan változik, akkor bizonyos értékeknél a rendszer hirtelen máshogy kezd viselkedni; új attraktorok jelennek meg, régiek tűnnek el, vagy megváltozik a típusuk. Ez a változás a bifurkáció.” 

A fenti tényeket a megfigyelő, az észlelő ember ismerte fel, állapította meg a tudata segítségével. Ezért a szubjektumnak, az egyéni tudatnak és az ezekből álló közös tudatnak a szerepéről, annak jelentőségéről merülnek fel a kérdések.

Mi köze van a tudatnak az anyag/energia megnyilvánulási formáihoz? A tudat is az anyag/energia egy megnyilvánulási formája? Vagy talán egy lényegében teljesen más létforma, amely azért van, hogy felismerje az anyagban és energiában rejlő megnyilvánulási módokat? Felismerje a káoszban rejlő pontot és annak útvonalát, az alakzatot? Felismerje az alakot, a formát? Felismerje a könnyűt és a nehezet, a hideget és meleget, a lassút és a gyorsat, az édeset és sósat, a jókat és a rosszat. Felismerje a hogyant és feltegye a kérdést, hogy miért?

Azt már tudjuk, hogy (hogyan?) az anyag/energia azonos való (valóság), de nem az egész (egészség), (miért?), mert a tudat (tudata) nélkül a fele (feleség) annak. Így (világos?) világos, hogy ketten alkotják a világmindenséget.

Mi is valójában a Fekete lyuk?

A tudomány által elfogadott válasz:

„A fekete lyuk olyan égitest, amelynél a felszínre vonatkoztatott szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebességértékét. Létezésüket az általános relativitáselmélet támasztja alá. Fekete lyuk keletkezik akkor, ha egy véges tömeg a gravitációs összeomlásnak nevezett folyamat során egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül össze. Ekkor az anyag összehúzódását okozó gravitációs erő minden más anyagi erőnél nagyobb lesz, s az anyag egyetlen pontba húzódik össze. Ebben a pontban bizonyos fizikai mennyiségek (sűrűség, téridőgörbület) végtelenné válnak (lásd: gravitációs szingularitás). A szingularitást körülvevő térrészben a gravitáció olyan erős, hogy onnan sem anyag, sem fény nem szabadulhat ki. E gömb alakú térrész határfelülete az eseményhorizont, sugara az ún. Schwazsild-sugár. Az eseményhorizonton belülre kerülő anyag vagy sugárzás belezuhan a szingularitásba.

A fekete lyukak létezése mind elméletileg, mind csillagászati megfigyelésekkel jól alátámasztott (például. Chandra-űrtávcső).  A lyuk elnevezés alatt nem a szokásos értelemben vett lyukat kell érteni, inkább a világűr egy részét, ami mindent elnyel, és ahonnan semmi nem tud visszatérni.

Másképpen, a fekete lyuk olyan égitest, mely – hatalmas sűrűségénél fogva – nagy tömege ellenére elég kicsi, hogy elférjen az általa létrehozott eseményhorizonton belül. Ebben az esetben ugyanis az égitest minden pontja az eseményhorizonton belül van, tehát az eseményhorizonton kívülről nem látható.

A fekete lyuk sokak szerint új univerzumok vagy dimenziók szülőhelye, az elméletileg lehetséges időutazás, vagy a fénynél gyorsabb utazás eszköze lehet. Mások szerint végtelen energiaforrás, ami mindenhol a galaxisban rendelkezésre áll.”

A saját kútfőmből merített válasz:

Tételezzük fel, hogy a világmindenség térben és időben végtelen, energiája konstans, anyageloszlása homogén és izotróp, ha a teljes halmazra, a mindenségre vonatkoztatjuk. Viszont vannak olyan lokális részhalmazai, amelyek a látható és mérhető, barionos anyagban ritkulnak, illetve olyanok, amelyek sűrűk, vagy sűrűsödnek. A sűrű részhalmazok lehetnek egy tágulási folyamatnak az elején, vagy egy zsugorodási folyamat végénél. A ritka anyagú részhalmazok egy tágulási folyamatnak a végén, vagy egy zsugorodási folyamat elején. De vannak a közöttes állapotú, éppen stagnáló méretű halmazok is. Ezen részhalmazok mindegyikében megtalálhatók azok a kozmikus objektumok, amelyeket Fekete lyuk néven ismerünk.

Ebben a végtelen-világ modellben, kitüntetett szerepe van a Fekete lyukaknak. Szerintem, azoknak a különleges objektumoknak, amelyek egy energiatípust, a vonzást, más energiatípussá, a taszítássá alakítják át (transzmutáció). Konkrétabban fogalmazva egy fényes anyagból elfajult, sötét anyagból álló galaxis magnak, egy olyan tengelye körül forgó kompakt Fekete Testnek, amely a gravitáló anyagot egyenlítője mentén begyűjti, amivel megnöveli a tömegét, vonzó gravitációs potenciáját. Majd egy kritikus nagyságú, felső tömeghatár elérése után, a felgyülemlett energiát taszító gravitációs potenciává, avagy sötét energiává alakítva kisugározza a forgástengelye mindkét irányába. Amikor ez bekövetkezik, a fekete test gyarapodása megáll, beáll egy egyensúly közeli fluktuációs állapot. Amennyi anyagot bevonz, annak megfelelő sötét energiát bocsájt ki. Ahogy fogyatkozik környezetéből a bevonzható anyag, úgy csökken a mérete, az egyensúlyi állapot fenntartása érdekében. Amint a F T mérete és tömege elér egy kritikus alsó határt, befejezi a sötét energia kisugárzását.  Amikor a környezete fényes anyagból kiürült, nincs mit bevonzania, mintegy várakozó álláspontra kényszerül. Egy kitágított és anyagtól kiürült térrész közepén várakozik a galaxisát felfaló kompakt fekete test, a sötét anyag arra, hogy környezete újra besűrűsödjön a fénylő anyaggal. Az ilyen, már nem kisugárzó fekete testek komoly tömeget, gravitációs vonzást keltenek egymásra elősegítve a tágabb környezetük anyagának sűrűsödését, a lokális tér zsugorodását, hogy ezzel galaxisok, galaxis halmazok kialakulását segítsék elő. A sötét anyagú fekete testek nem „párolognak” el, nem sugározzák szét a teljes anyag és energiakészletüket. Csak akkor fogyatkoznak, amikor éppen sötét energiát sugároznak ki. A fekete testek azok, amelyek lokálisan kiürítik, illetve zsugorítják teret. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan, a sötét energia kibocsátásával tágítják is maguk körül a teret. Az általunk belátható térrészt, azt a vonatkoztatási rendszert, amelyben a fényt kibocsájtó objektumok többségének a spektruma vörös felé tolódik, a Doppler elv és a Hubble törvény alapján tágulónak tekintjük. A spektrum kék felé eltolódott színképe alapján pedig, zsugorodónak nevezzük. A műszereink által megfigyelhető területet, nagysága alapján pedig, az ismereteinket nyújtó univerzumnak nevezzük. A már megismert anyagtól és energiától mentes teret, vákuumnak nevezzük a kiterjedésének mértékétől függetlenül (kontinuum). Ami lehet mérhetetlenül nagy, vagy éppen kicsi. De a vákuum nem üres, mert olyan sötét energiát tartalmaz, amiből a párkeltés folyamán fotonok, illetve a fényes anyag részecskéi keletkeznek. Ami mérhető, az egységnyi, vagyis kvantumos mennyiség. A hatáskvantum, vagyis a Planck tömeg- hossz- idő alatti, mennyiségek a határozatlansági relációnak azon tartományába tartoznak, amelyek a nulla> mínusz végtelen felé tartanak. A megismerhető legnagyobb kvantum, mérettartománya maga az univerzum. Ami az univerzumon túli, számunkra nem megismerhető, határozatlansági tartományba tartozik, az a plusz végtelen felé tart. Ezért az univerzumot nem nevezhetjük a világmindenségnek, a teljes valóságnak, mert az a végtelensége okán nem megismerhető.

Felmerül az a kérdés, hogy a fentiek mennyre felelnek meg a valóságnak, az igazságnak? Ki adhat erre adekvát választ? Szerintem az alábbi sorok írója: Hermész Triszmegisztosz

Smaragdtábla

1. Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.
2. Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és      ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen      varázslatának műveletét végrehajtsd.
3. Ahogy minden dolog az egyből származik, az      egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből      keletkezett.
4. Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta      méhében, a Föld táplálta.
5. Ő a théleszma, az egész világ nemzője.
6. Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.
7. Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a      nehéztől, tudással, szenvedéllyel. Válaszd el a Fényt a Sötéttől, az      Éterit az Anyagtól, tudással, elkötelezettséggel.
8. A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre      leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat önmagad és az      egész világod fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség      kitér.
9. Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és      a nehezet áthatja.
10. A világot így teremtették.
11. Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja.
12. Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a      világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.
13. Amit a Nap műveletéről mondtam, befejeztem.

Mi is valójában a hő?

 Az univerzum egy nagyon érdekes és különös hely, mivel a 95% kitevő észlelhető anyagtól mentes terében dermesztő a hideg, ugyan akkor a kis lokális helyre koncentrálódott, a gravitáció által egybevonzott látható anyag, nagyon forró tud lenni. Lásd a Napot és a többi csillagokat. Azonban a hőmérsékleti skálának még nem ismert a felső határa. A fizikusok és kozmológusok szerint, az ősrobbanás pillanatában végtelen magas hőmérsékletű és nyomású volt az anyagkezdemény, amely a ma látható univerzummá tágult. A fizikusok azonban meghatározták az univerzum hőmérsékleti skálájának az alsó határát, ami 0Kelvin, avagy -273˙Celsius. Ez a határ viszont fizikailag nem elérhető, csak jól megközelíthető, mert abszolút mozgásmentes, ergo hőtől mentes test, vagy közeg nem létezhet az univerzumban. Felmerül a kérdés, hogy akkor miért ilyen hideg 2,7 K az univerzum manapság mért átlagos hőmérséklete? A válasz az, hogy korábban kisebb volt az univerzum kiterjedése, sűrűbb és gyorsabb mozgású volt az anyaga, ezért melegebb az átlag hőmérséklete. Ebből meg az következik, hogy ma tágul a tere, ritkul az anyaga, lassul a mozgása és lehűl a hőmérséklete. Az univerzum jövőjére vonatkozó előrejelzések a hő-halál bekövetkezését jósolják.

A legfrissebb mérések szerint, az univerzum tere már egy ideje gyorsulva tágul! Viszont a gravitációnak vonzó hatása lokálisan sűríti, majd végül fekete lyukakba gyűjti az összes gravitáló anyagot. A vonzó gravitációnak, a gyorsuló tértágulás ellenére is, végül egyetlen lyukba, a legszűkebb helyre kellene gyűjteni az összes anyagot, ahol az a legnagyobb nyomású, sűrűségű és hőmérsékletű, a végtelenül kitágult, kisimult térben. Ez egy paradox helyzet, amely magyarázatot igényel. A Fekete lyukak belsejéről, azok eseményhorizontján belülről nem kapunk információt, mert még a fényt is csapdában tartja, ami információt adhatna számunkra. Annyit azonban tudunk, hogy igen nagy tömeget, vagyis gravitációs potenciát, energiát képvisel a fekete lyuk, aminek következtében lokálisan nagy lesz a téridő görbülete. A négydimenziós téridő ugyanis ott nem euklideszi sík, hanem görbült. Az a kérdés, hogy mi lesz ott a nyomással, a hőmérséklettel, a 3D-s térrel, az 1D-s idő lassulása, dilatációja folyamán? Elfogynak a tér dimenziói a zsugorodástól, vagy felcsavarodva beszűkülnek az érzékelhetőségi határ alá? A téridőnek, mint egységes entitásnak a kezelése, itt jól bekavar a megrögzött, beszűkült gondolkodásúaknak. Ettől kezdve a matematika nyelvén, energia típusokról, ezek kölcsönhatásairól, kitüntetett energiaszintekről, fázisátalakulásokról, csatolási állandókról, rendezettségi és rendezetlenségi szintekről beszélhetünk, mintsem a megszokott hőről, a jól ismert meleg fogalmáról.

Hogyan definiáljuk a hő fogalmát?

 Az idézőjelben lévő szöveg részek a http://hu.wikipedia.org/wiki/H%C5%91 és a http://macgyver.web.elte.hu/elte/2-bevfiz2/bevfiz2-MACG.htm-ről származnak.

 „A hő, vagy hőmennyiség, hőenergia a termodinamika egyik alapfogalma, minden olyan energiaváltozást magába foglal, ami nem fordítódik munkára termodinamikai rendszerek kölcsönhatása során. Általános jelölése: Q

Egyik testről a másikra átadódhat, a termodinamika második főtétele szerint.

Mérhető mennyiség, tehát matematikailag kezelhető.

Nem kezelhető anyagként, mivel átalakítható olyasvalamivé, ami biztosan nem anyag (például munkává).

Az energia egyik formája. „

„A hőmérséklet egy intenzív állapothatározó, egyszerre jellemzi az anyag mikroszkopikus és makroszkopikus állapotát. Makroszkopikus nagyságrendben egy érezhető dolog, de mérhető is, hőmérőt készíthetünk hőtágulás alapján (bimetallból vagy folyadékból) vagy akár elektromos ellenállás alapján. Mikroszkopikusan nézve egyenesen arányos a test hőmérséklete az őt felépítő részecskék átlagos mozgási energiájával.”

„A termodinamika első főtétele kimondja, hogy egy rendszer belső energiájának a változása egyenlő az általa felvett és leadott közölt hő és a rajta és általa végzett munka összegével. „

 Ezek szerint a hő, hőmennyiség, egy olyan energia-melléktermék az energiatípusok változási, átalakulási folyamatában, ami intenzív munkává változtatható? Munkavégzés nélkül, a hőben tárolt energia viszont, a megmaradási tételek szerint más extenzív formában, de mindenképpen hasznosul az energia átalakulások során. A világmindenség dermesztő hidegében a leghasznosabb „energia-melléktermék” a hő? Hurrá!

 Ha egy zárt rendszer hőt vesz fel, az növeli a rendszer munkavégző képességét, vagy éppen munkát végeznek rajta. Ha hőt ad le, azzal csökken a munkavégző képessége, vagy éppen munkát végez. Ha az Univerzum EGY és zárt, a nemléttel teljesen elszigetelt rendszer, akkor a hő belső leadásával saját magán végez munkát a létezésének fennmaradása érdekében. De hová kerül, mivé alakul a leadott hő? Netán a fekete lyukak tömegét képviselő gravitációs energiáiba, a vonzásba, amelyek egyesülve mintegy kondenzátorként tárolják egy bizonyos ideig? Vagy netán a taszító gravitációt képviselő sötét energiát képezi, amely kiegyenlíti a vonzó hatást?

  „Nincs olyan folyamat, amely eredményeképpen a hő az alacsonyabb hőmérsékletű rendszer felől a magasabb hőmérsékletű felé adódik át.

A rendszert alkotó részecskék rendezetlen mozgást – hőmozgást-végeznek, és egymásra általában erőt gyakorolnak, a részecskék ebből származó mozgási és helyzeti energiájának összege a rendszer belső energiája. Hőátadás történik, amikor két részrendszer (vagy rendszer és környezete) kölcsönhatásakor az egyik belső energiája nő, a másiké csökken, a kettő összege zárt rendszer (bruttó rendszer) esetén állandó. Eközben hőmérsékletváltozás és/vagy munkavégzés történik. Fajtái: hővezetés, hőáramlás, hősugárzás.

 Mi a latens hő? Akkor nyelődik el vagy szabadul fel, amikor egy anyag állandó hőmérsékleten halmazállapot-változáson megy keresztül, tehát szilárdból cseppfolyóssá (olvadáshő), vagy cseppfolyósból légneművé (párolgási hő) válik. Jele: L  Mértékegysége J (joule).

Hősugárzás: a testek saját hőmérsékletéből eredő sugárzás (Planck-görbe) ugyanis minden atomtörzs (+),a hőmozgása változó sebességű, és minden mozgó töltés elektromágneses teret kelt maga körül.

 Mi a fekete test meghatározása? Ha egy test egy adott hőmérsékleten és hullámhosszon nagy mennyiségű energiát képes sugározni, akkor e sugárzás elnyelésére is nagymértékben képes. Az emissziós és abszorpciós képesség arányának meg kell egyezni egy olyan test emissziós képességével, amely minden hullámhosszú sugárzást képes elnyelni. Az ilyen (minden sugárzást 100%-os abszorpciós képességgel elnyelni képes) testet fekete testnek nevezzük. Mi a Stefan-Boltzmann törvény? Minden test, aminek a hőmérséklete nagyobb, mint 0 Kelvin, hőt sugároz ki. Egy abszolút fekete test saját hősugárzása miatt kisugárzott energia intenzitása = Stefan-Boltzmann-állandó * abszolút hőmérséklet ^4”

Ha a Fekete lyuk egy kompakt fekete test, akkor annak abszorpciós képessége megegyezik az emissziós képességével, ami azt jelenti, hogy kisugározza azt az energiát, amelyet növekedésével elnyelt. A kérdés, hogy mikor? Nyilván amíg növekedik, addig nem. Ha az univerzumban léteznek fogyókúrán lévő fekete lyukak, akkor azok adják le azt a sötét energiát, amely a kozmológiai állandót, a taszító gravitációt képviseli! ?

 Tételezzük fel, hogy a Fekete lyuk egy energia-átalakító fekete test, ami nem a hőt, hanem a sötét energiát sugározza ki magából. Ami által csökken a belső nyomása, a belső hőmérséklete és a tömege, vagyis a gravitáció, vonzó hatása. A nem növekvő és nem fogyatkozó fekete test egyensúlyi állapotban van. Amennyi fényes anyagot-energiát elnyel, ugyanannyi sötét energiát sugároz ki. Az univerzum fekete testei azok, amelyek térben és időben, vagyis a téridőben, egyensúlyban tartják az energiáknak összes típusát. Ha ezek egy testben összpontosulnak, akkor ott felcsavarodnak a dimenziók, meg áll az idő. A stabilitást biztosító téridő hiányában labilissá válik az összesített energiát tartalmazó fekete test, valóságban betöltött helyzete. Mivel az összesített energia a helyzeti, a fekete test különleges helyzetbe került. Viszont egy spontán szimmetriasértés, újraindítja az órát, kitekeri a dimenziókat, az energia átalakulási folyamatok helyreállítják, stabilizálják a helyzetet. A létrehozzák a valóságnak érzékelhető és észlelhető mivoltát.

Egy újabb nehezen megválaszolható kérdés.

Honnan ered az eredendő bűn?

Az eddigi posztjaimban a világmindenség eredetével, a keletkezés és a fizikai létezés kérdéseivel foglalkoztam. Ebben a posztban azonban a szabad akarat, a tilalom és a bűn eredetére keresem a választ.

Mi egyszerű átlagemberek azt gondoljuk, hogy a szabad akarat egy velünk született adottság, amelyet a Teremtő (Isten), vagy az evolúciós fejlődés évmilliárdjai adtak a számunkra. De vajon honnan ered az eredendő bűn és vele a bűntudat?

Kezdjük a vallásos változattal, mivel az egyszerűbb. Röviden: Isten hat nap alatt megteremti a világmindenséget, a Földet az édenkerttel és benne az első emberpárral. A hetediken megpihen. Minden, amit létrehozott jó és az is maradna, ha nem ültetett volna el kertjében egy pár tilalomfát, amelynek gyümölcse tiltott az Ember számára. Majd jön (Lucifer) egy hatalmi riválisa a Teremtőnek, aki át akarja venni az uralmat Édenben, az ott élők felett. Csábító ígéretekkel ráveszi a Nőt, Évát, hogy éljen a „szabad „akaratával és félelem nélkül, nyugodtan fogyasszanak a tiltott gyümölcsből. Meg is történik a gyümülcs elfogyasztása, vagyis a bűnbeesés, majd követi a büntetés, kiűzetés a Paradicsomból. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy Éden a Földről a mennyekbe költözik. Innentől kezdve élet-halál harc dúl a Földön és a bűn tudatával viaskodnak a lelkek. A kárhozat (földi pokol), vagy az üdvözülés,(mennybemenetel) a tét. Majd egy szenvedéssel teli korszak után megszületik a bűntől Megváltó Krisztus Jézus, aki minden embernek megbocsájt és reményt ad az Édenbe, mennyországba való visszatérésre.  Békét teremt az Ő útját követők lelkében, de szorongást és bizonytalanságot kelt azon lelkekben, akik nem hisznek benne. A fényhozó, aki felsőbb felhatalmazás nélkül felvilágosította az emberi elmét, egyúttal rászabadította a bűnt és a büntetést, amelytől csak a krisztusi úton végighaladva lehet véglegesen megszabadulni.

Egy kis kitérő ami illik a témához. Vajon miért ezt az imát tanította Jézus a tanítványainak?

 Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
Szenteltessék meg a Te neved,
Jöjjön el a Te országod,
Legyen meg a Te akaratod,
Amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma,
És bocsásd meg vétkeinket,
Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek,
És ne vígy minket kísértésbe,
De szabadíts meg a gonosztól

 Szerintem az alábbi értelmezésből kiderül.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

A mi teremtőnk nem ezen a földi világon él, hanem a mennyországban.
Onnan szemléli a lelkek cselekedeteit.

Szenteltessék meg a Te neved,

A teremtő Atyának, az Úrnak, a Mindenhatónak kijáró feltétlen tisztelet megadása.

Jöjjön el a Te országod,
Azon óhajunknak a kifejezése, hogy újra visszaálljon az édeni állapot a földön.

Legyen meg a Te akaratod,   (Minden ellenkezés hasztalanságának beismerése.)

Amint a mennyben, úgy a földön is.
Azon óhaj kifejezése, hogy ne engedje a földinél nagyobb hatalmasságok, mint például az angyalok, engedély nélkül, rossz irányba befolyásolják, az emberek cselekedeteit.

Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma,
Azon óhaj kifejezése, hogy az édeni állapotoknak megfelelően, fáradságos munka nélkül a napi élelemhez juthassunk.

És bocsásd meg vétkeinket,

Az első, valamint az azóta elkövetett bűneink bocsánatát kérjük.

Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek,

Az ellenünk vétkező Lucifer, valamint embertársaink vétkeit megbocsátjuk, hogy mi is feloldozást nyerjünk.

És ne vígy minket kísértésbe,

Ne engedje meg, hogy a csábításoknak engedve, újra és újra bűnbe essünk.

De szabadíts meg a gonosztól

Szabadítson meg bennünket a bűnös cselekedetek elgondolásától és az elkövetéssel járó bűntudattól, egyáltalán a bűn tudásától.

Mi ebből a tanulság? Amennyiben az Isten, azaz a teremtő csak egy univerzumot, (országot) teremt magának, amelyet korlátlan hatalommal uralhat, amelyben ő a Mindenható, akkor nem osztozik meg senkivel a hatalom gyakorlásán. De mivel több „országot”, vagyis egymástól elszeparált világot alkot, azokat csak megosztott hatalommal, helytartókkal irányíthat és birtokolhat. Erre a területi és hatalmi megosztottságra utal az angyalok lakta mennyek országa és az általunk lakott Föld. Tulajdonképpen ennek a megosztottságnak és a hatalmi rivalizálás „káros” mellékhatásának köszönhető az emberi akarat szabadsága, (az édeni kötöttséből való elszabadulása) valamint a bűn és bűnhődés az általunk lakott világon.

 Az ateista változat szerint, minden kérdésre, így az eredendő bűn kérdésére is választ kapunk a természeti törvények és az evolúciós folyamatok tudományos feltárása által. A testi, szellemi és erkölcsi, azaz evolúciós fejlődésünket a tudomány, azon belül az antropológia, a genetika, az etológia és a pszichológia kutatja. A tudomány által megválaszolt kérdések száma egyre bővül, de vele párhuzamosan a megválaszolatlan kérdések száma is gyarapodik. Tehát egyszavas egyértelmű, végleges válaszokra nem is vállalkozik a tudomány. Az istenhívők válaszai azonban egyszerűek, egyértelműek, mondhatni kőbevésettek, de a szkeptikusok számára nem, csak a feltétlen hívők számára elfogadhatóak.  

A tudományosság egyik alapelve, miszerint a logikusan elfogadott feltevéseken (matematikai axiómákon) alapuló elméletek azok, amelyek megismételhető, kísérleti tapasztalatokkal alátámasztott, prognosztizálható eredményeket adnak. A véletlenek szerepe erősen korlátozva van, illetve a tapasztalható kauzalitás esetén ki van zárva.

Ugyanakkor, az evolúció során mégis kitüntetett szerepe van a véletlennek. Az eddig megismert természeti törvények azért minősülnek törvénynek, mert szimmetrikusnak bizonyultak térben és időben. Egy kivétel azonban van, mégpedig az univerzum összes energiájának megmaradása. A földön jól ismert és alkalmazott Doppler-effektus alkalmazásával kimutatták, hogy az egész univerzum tágul, mégpedig egyre gyorsabban. Ebből arra a rekurzív következtetésre jutottak, hogy az univerzum időben véges, de térben határtalan. A múlt felé véges idő, egy kezdőpontot jelöl ki az univerzum számára. Az eddigi kísérletekkel legjobban alátámasztott kozmológiai elmélet is egy szingularitásból előmerülő dinamikus univerzumot ír le. A tudósaink visszafejtették az idő fonalát a milliomod másodperig, de a T0 időponttal, a benne található végtelen nagy hőmérséklettel, sűrűséggel, nyomással nem tudnak mit kezdeni. Ezzel az Isten általi teremtési aktussal azonos kategóriába került az Ősrobbanás elmélet kiinduló pontja.

No de ne mennyünk ennyire vissza az időben. A 4-5 milliárd éves Föld, az evolúciós folyamatok során létrehozta a szénalapú élővilágot, a flórát és faunát. Az egyik főemlős faj olyan szerencsés körülmények közé került, hogy szellemi képességei egy "spontán" mutáció révén, hirtelen megnövekedtek a többi faj rovására, ami jelentősen növelte a túlélés esélyeit számára. Az emberi faj megjelenése, elszaporodása, sokáig nem okozott problémát, a természettel szimbiózisban élő emberi csoportoknak, hordáknak, a bőséges élettér miatt. A további szellemi gyarapodás kialakította a termelési kultúrát, a földművelést és állattenyésztést, a művészetet, a vallásos hiedelmeket. A domináns egyedek közötti rivalizálás kialakította az együttélés szabályait és a tabukat, a törzsi, majd a társadalmi berendezkedést. A korlátlan hatalmú vezetők, az uralkodó despoták, hatalmuk megőrzése érdekében felhasználják a büntetést, a bűntudatot alattvalóik,vagyis saját fajtársaik kordában tartása végett.  A demokrácia megjelenése egy olyan csiszolatlan gyémánt, amely még mai is további csiszolásra szorul. Az emberi populáció, féktelen gyarapodása, az élettér beszűkülése miatt, egyre jobban elszakad a természettől, szülőanyjától. Egyre jobban elidegenednek egymástól az egyének, a társadalmi rétegek, a vallási közösségek, az országok, még a globalizáció, integráló hatása ellenére is. Az önző ember először másban keresi a hibát, a rosszat, a bűnöst. Saját hibáit leplezve szeret bűnbakot keresni, és feláldozni azt. Ha ilyen az Ember igazi, genetikusan kódolt természete, akkor innen ered a bűn, amely a népességgel együtt szaporodik. Én azonban nagyon remélem, hogy nem ilyen az Ember igaz természete, mert az (a spontán mutáció), ami kiemelte az állatvilágból, az intellektus, a békés együttélés képessége egymással és a természettel, nem halhatott ki, nem ölhette ki teljessen magából. Mint ahogy a fény, elűzi a sötétséget, a jó megfékezi a rosszat,  végül is egyensúlyba kerülnek a természetet átformáló erők, a saját törvényeik szerint.

A nagy szétválasztás elmélete.

Az istenhívők és filozófusok megállapítása szerint a Minden EGY, az egy MINDEN. Ez a megállapítás azt feltételezi, hogy csak Egy, háttérnélküli, mindent magába foglaló „halmaz” létezik, amelynek tér és időbeli kiterjedtsége, vagy ennek hiánya nem releváns a léte szempontjából. Csak az egy Lét osztható több létezővé és a több létező redukálható le egy létté érdemi, vagyis minőségi változások közepette. A semmi, ami a nem lét, érdemben nem osztható és nem szorozható sem a léttel, sem önmagával. A semmiben még lehetőség sincs, ezért még üres halmaznak, egy valaminek való tároló helynek sem tekinthető, mert még a szinguláris hely is valaminek számít.

A tudományosan, racionálisan gondolkodók, magukat materialistának nevező emberek konszenzus által megállapított álláspontja szerint, a ma látható világmindenség, az univerzum teljes anyagmennyisége, energiája, a tér és az idő előbukkanásával kezdte meg fejlődését, tágulását, abból a végtelen sűrű és végtelen forró kezdeményből, vagyis abból az energiából, amely a Planck távolságnál is kisebb, tehát a határozatlansági reláció által megszabott feltételek közepette összpontosult egy különleges helyen.

A határozatlansági tényezőből adódóan, a kezdeti T0 pillanatig nem tudják visszakövetni a fejlődés menetét, mert a feltételezett különleges hely, a szingularitás, a végtelen sűrűség és végtelen hőmérséklet fizikailag nem, csak matematikailag kezelhető mennyiségek. Mint ahogy a Planck távolság és Planck idő alatti, határozatlansági tényező uralta tartományról szintén nincsenek érdemben felhasználható, következtetésre, jóslásra alkalmas információink. A tudósaink számára mégis ott marad valami, ami ugyan van, de nem igazán tudják, mihez kezdjenek vele.

Ekkor lépnek elő a spekulatív elméletek, amelyek válaszokat találnak a megoldatlan kérdésekre. Az alábbiakban is egy elképzelt válaszról, egy nagyon spekulatív, szubjektív megoldásról lesz szó.

Az elméleti és a kísérletező fizikusok azon dolgoznak, hogy a négy ismert kölcsönhatás erőit egyesítő elméletet TOE alkossanak, amivel igazolják, megerősítik egy elfogadott elméletnek és egy arra épülő modellnek SM a helyességét. Tulajdonképpen nem mást, minthogy a szimmetriák jegyében az elektromosság, a mágnesesség, a radioaktív bomlás gyenge ereje, az atommagot egyben tartó erős erő és a gravitáció, egyazon közös tőről fakad. A Nagy Egyesítő Elmélet megszületése a gravitáció geometriai értelmezésével, a gravitációs erő folytonossága, távolhatása miatt, na meg a kvantumgravitáció hiánya miatt, még várat magára. A húrelméletek matematikai egzaktságát, amely 11 dimenziót igényel a gravitáció kvantálásához, valamint az erők egyesítéséhez, sokan nem vitatják. Azonban mindezt nehezen emészti meg a 3 dimenzióhoz idomult agyunk és gondolkodásmódunk. A húrelmélet kísérleti igazolására pedig jelenleg nincs lehetőségünk és kevés az esélyünk.

Az én elmeszüleményem azonban, az eleve adott, a legnagyobb energiaegység, a kompakt csomag szétválasztásával, osztályozásával próbálkozik. Abból indulok ki, (amiből a világmindenség is), hogy a kezdettelenül meglévő potenciális erő, (munkavégző képesség) egy pontban van, vagyis egyetlen energiapólusban összpontosul. Ez az erő, mint potencia, a végtelen lehetőségével nem veszhet el, nem válhat semmivé. Viszont a kibontakozó lehetőségei révén különböző típusú, egymástól eltérő irányú és mértékű (erő) hatásokat is eredményezhet.

Az egységből, mint az egyetlen pólusból való kitörés, az emanáció aktusa hozza létre a mozgást. A mozgás, mint az erő bejárt útja, a hatásvonalat, a kiterjedt dimenziókat, a vonalat, a síkot, a teret és a térfogatot valósítja meg. Ezeknek a behatárolása, végpontok közé szorítása pedig az időt képezi, ami mérhetővé teszi a távolságokat és a teret. Az idő tartamainak, folyásának megmérésére pedig a ciklusok, vagyis a bejárt úthosszak szolgálnak. Ez a felismerés kapcsolja össze egymással a teret és az időt, egységes téridővé.

Egy ciklus lehet az erő forráspontból történő kiáradása, egy pedig a visszatérése a forráspontba. Ami megfeleltethető a taszító és vonzó erők hatásának, amit a jelen ismeretink alapján csak az Északi és Déli, azaz két pólussal rendelkező mágnesnél tapasztalunk. Külön É és külön D természetes mágneses pólust nem ismerünk. Mint ahogy az is tapasztalható, hogy a mágnes taszítása és vonzása nem terjed ki a végtelenbe, vagyis egy véges távolságon belül fejti ki a hatását. Egy bizonyos ponton, vagyis a holtponton túl erőtlen, hatástalan.

Az elmélet kiinduló pontja, vagyis az elsődleges forráspont körül mindenirányban elforduló mágneses erővonalak hatása betölti a holtpontig, tulajdonképpen a rotáció által kialakított gömbfelület által bezárt térfogatot. Ezzel kialakult az egy térben ható mágneses és a forgás miatti elektromos töltés, amely vonzó is meg taszító is, amellyel kiegyensúlyozzák, semlegesítik egymás hatását. Az erő jelen van egy abszolút vonatkoztatási, vagy inercia-rendszeren belül, de hatása a szimmetria végett nem észlelhető. Az abszolút, tehát minden irányban, minden lehetséges sebességgel mozgó inerciarendszer, egy külső vonatkoztatási rendszer, avagy külső nézőpont hiányában nem észlelhető, de kellő elvonatkoztató képességgel magunk elé képzelhető.

Nézzük hol is tartunk a szétválasztás folyamatában.

Az egy pontban összpontosuló erő kiáradásával, a mozgással megszületett a három dimenzió, a ciklusok, a hat irány, a tér, és az idő. A mágneses tér és az elektromos töltések. Az elmélet szerint a gravitációnak, mint hatóerőnek is ebből az elsődleges forráspontból kell származnia. Ha a gravitáció is erő, akkor annak is van vonzó és taszító térhatása.

/Ha a tér görbületének, vagy netán a dimenziók eltorzulásának tekintjük, akkor a tapasztalatunk alapján csak a tömegvonzó hatását vehetjük figyelembe. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy a belátható univerzum tágul, amit gravitációsan taszító erőnek, vagy egy sötét, ismeretlen energiának tulajdonítunk. De nevezhetnénk akár a tér dimenzióinak visszagörbítő, kisimító hatásának is./

Mivel ezek az ellenkező hatású gravitációs erők is szimmetrikusak, kiegyensúlyozzák egymást, van egy ismeretlen méretű gömbünk, amelynek központjából három különböző típusú erő fakad ki és nyelődik el ciklusidejük alatt, melyek taszító és vonzó hatással és pontkörüli mindenirányú forgással is rendelkeznek. Mindezek azonban a szuperszimmetria és megfigyelő hiánya miatt, nem érzékelhetők, észlelhetők. Mindezek ellenére az elképzelt struktúra nem a semmi, hanem a valós hely a végtelen sok lehetőség további kibontakozása számára.

Azt hiszem már csak a forrás és nyelő pontok szétválasztása és megsokszorozása maradt hátra, amelyek természetesen a létezés gömbjének belsejében kaphatnak helyet. Mivel a gömbünk a lehető és létező legnagyobb dinamikus struktúra, melynek határtalan felülete választja el azt, ami van attól, ami nem is lehet. Kézenfekvő, hogy ezek a megosztással létrejövő másodlagos pólusok a lehető legkisebb dinamikus struktúrát, gömböcskét alkossák. Tehát szétválasztásra és egyben megsokszorozásra kerül a mágnesség, taszító és vonzó pólusa, az elektromos töltés taszító és vonzó pólusa, valamint a gravitáció, taszító és vonzó pólusa. Ez utóbbinál van azonban egy kivétel, illetve be-vétel. A gravitáció, taszító pólusai, az elsődleges forráspontban egyesülve bent maradnak, onnan fejtik ki a hatásukat. Elméletileg 7db pólustípus van, de gyakorlatilag 6 elkülönült típusként funkcionál. Öt kihelyezett és egy az eredeti helyén maradt típus. A megosztott, megsokszorozott forrás, illetve nyelő pólusok mennyisége ismeretlen, de véges számú. Ezek elsődleges pólusból kihelyezett példányai alkotják a kvintesszenciát, amelyből 5db pólus együttes, additív hatásterének nagysága sem haladja meg a Planck távolságot, illetve térfogatot, vagyis a határozatlansági tényező uralta tartományon belülre esik a kvintesszenciának egyetlen kvantuma.

Megtörtént a nagy szétválasztás, melynek során megszületett az alapanyag, aminek kvantumaiból, összevonás, egyesülés során keletkeznek majdan, a már ismert részecskék korpuszkulák. De sohasem mérhető meg a legnagyobb, illetve a legkisebb objektumok, az éter kvantumok pontos mérete a határozatlansági reláció és az ehhez hiányzó vonatkoztatási rendszer miatt. Erre szokták mondani, hogy nesze semmi fogd meg jól. De mivel tudjuk, hogy az univerzum nem a semmiből keletkezett, kiindulási alapnak talán elfogadható. Az Univerzum ebből a kiindulási alapból, az éterkvantumokból felépülő struktúrák együttműködésével formálódik ki. Egy megfelelően bonyolult szerveződésű struktúra, az agy kifejlődése után, a szubjektív szemlélő megjelenésével már észlelhető formában is.

Azt mondja a tudomány, hogy a létező valóság az anyagban rejlő természeti törvényeknek engedelmeskedve egzisztál, fejlődik, stagnál és hanyatlik. Nem bújhat ki alóla Semmi és Senki. Ezen természeti törvények megismerése az Ember feladata és érdeke túlélési, fennmaradási esélyének növelése érdekében.

Felmerül azonban a kérdés, hogy MI, vagy KI alkotta meg a természeti törvényeket?

1. Az anyag spontán önszerveződése folytán keletkezett, úgymint az értelmes lények kialakulásához egyedüli, lehetséges és szükséges megoldásnak az információhalmaza. Az anyagba kódolt értelem?

2.Egy tudatosan megtervezett végrehajtási utasítása, keletkezési, fennmaradási és pusztulási törvénye, egy felsőbbrendű értelmes, intelligens, kreatív személyiségnek a Mindenható Istennek?

A választást az olvasóimra bízom.

Hová tűnik az univerzum energiája?

Tudományosan elfogadott, hogy időbeli eltolás szimmetria esetén van, de az univerzumra vonatkozóan nincs időbeli szimmetria, ergo energiamegmaradás sincs.

Idézet Sándor Lászlótól:” Az energia nem jön sehonnan és nem megy sehova: VAN. Másik inerciarendszerre áttérve: meg sem marad, mégsem megy sehová. Megmaradni is csak addig marad meg, amíg van időbeli eltolás szimmetria. Univerzumra - mint láttuk - NINCS, ergó energiamegmaradás SINCS. Lehet benne hinni, de pont ugyanolyan, mint a 2+2<>5, csak egy kicsit összetettebb, de lényegében ugyanez. Lehet vele vitatkozni, csak nem érdemes. „

A relativitáselméletek diadalmas zenitjének idején, az energia-megmaradásra vonatkozó nagybetűs kijelentések: VAN, NINCS. Egy relativistától nem is várható más.

Az én véleményem szerint pedig a VAN szócskában rejlik a lényeg.

Ha az energia-megmaradás tétele az univerzumra nézve nem érvényes, akkor az univerzum összes energiája annak eliminálásával valahol, egy másik „inercia rendszerben” mégiscsak meg kell, hogy jelenjen. Valahol a háttérben kell lenni egy kibocsájtó/ befogadónak, ami az univerzum keletkezésekor kibocsátotta ezt az energiát magából, mert a semmiből nem lesz valami. Ez a feltételezett kibocsájtó és befogadó háttérentitás az univerzum entitásai számára értelemszerűen nem észlelhető, vagyis transzcendens létező, a Mindenható, Isten. Isten létéről is lehet vitatkozni, de nem érdemes. Aki hiszi, annak van, aki nem annak nincs.(pont)

A valamivel szemben, a semmiben is lehet hinni akár úgy, mint egy transzcendes inerciarendszerben, de a semmiből nem keletkezhet egy másik inerciarendszerre és vele egy egész univerzumra való energia, ami térben és időben van. Aztán az idő múlásával, (a másik rendszerbe való áttérése folytán) megint semmivé válik? Az ismert mondás szerint anyag nem vész el, csak idővel átalakul. Az idő relatív, mert bár különböző sebességgel, de mindig fogyatkozónak tapasztaljuk. A keletkező időt, mint a várható jövő mennyiségét csak elvárjuk, feltételezzük, szimuláljuk magunknak. Az idő múlását, vagy elfogyását mindenki tapasztalja, de a tér, az anyag, az energia eltűnése csak egy illúzió a transzformációk és inercia rendszerváltások, vagyis a matematika, tükrében. Illetve trükkjében. A folyamatosan megújuló földi természet és a táguló univerzum valamint, az információk tartalmának növekedése is ezt igazolja. Az információgyarapodás nem jár automatikusan térfogat gyarapodással együtt. Manapság egyre kisebb helyen, egyre több információt tárolunk. Számomra az is elképzelhető, hogy a fekete lyukak kimondottan erre a célra szolgálnak és a fekete lyukból, vagyis a kompakt éterből történő információk kinyerése, a teleportálást és a replikátor berendezések alkalmazását teszik majd lehetővé. Nem a semmiből, hanem információból és a relativitáselméletek által száműzött éterből.

A materialisták, ateisták világképe teljes mértékben nélkülözi a teremtőt, vagyis az Istent.

De vajon nélkülözhető-e Isten a valóság világából?

Az ateisták szerint igen, mert a való világ természeti törvényei Isten nélkül is megismerhetők, melyek ebből kifolyólag megérthetővé, megtanulhatóvá és átalakíthatóvá teszik az anyagi világot számunkra. Az evolúció, természetes folyamata szükségtelenné tesz egy teremtőt, mert az anyag eleve magában hordozza a természeti törvényeket, amelyeknek nem tud szembeszegülni. Materialista axióma, hogy az anyag/energia és a bennfoglalt működési mechanizmus, természeti törvény, kezdettelenül van. Egy spontán bekövetkező aktussal (ősrobbanással) kezdődő evolúciós folyamatot, az anyag tér és időbeli önszerveződését, fejlődését, a természeti törvények határozzák meg. A megismerő és megértő entitás, az evolúciós folyamat során, az anyagnak egy magas fokú önszerveződése alkalmával jelenik meg. Az önmagát felismerő és környezetére reflektáló intelligens entitás (Ember) utólagos belépése, belefejlődése a való világba, egy nem megtervezett folyamat következménye. Amennyiben ez az esemény nem következett volna be, akkor ma nem elmélkedhetnénk a való világ eredetéről, az őt alkotó anyagról és annak működését, szerveződését szabályozó törvényeiről. Arról az objektív valóságról, amely e jeles esemény bekövetkezése előtt, nélkülünk is létezett és nélkülünk is létezni fog. Az anyagban rejlő törvényszerűséget kutatva, a tudomány óriási fejlődést és eredményeket ért el. Azt azonban még ma sem tudjuk eldönteni, hogy a természeti törvények csupán véletlenül, vagy az anyagi világban fellelhető determináltság alapján, vagy egy meghatározott cél érdekében léteznek.

(A kitűzött cél lehetne akár az intelligens entitás „létrehozása” is, a természeti törvények helytállóságának bizonyítása, igazolása érdekében.)

Ezen bizonytalanság, bizonyítottság hiány miatt, a materialisták álláspontja, hogy az anyagi világban minden relatív. 

Az istenhivők, idealisták, axiómája az abszolútum, vagyis Isten léte.

Az Abszolútum, az Egy-lét, a Mindenható, mint a végtelen lehetőség szingularitása, (az archimédeszi pont, a tér és idő nélküli transzcendens lét) az, ami lehetőségként magában őrzi a megteremthető, ezért megteremtendő valóságot, a világmindenséget. A forráspontból történő kiterjedés, az előteremtés aktusa létrehozza a kiterjedt dinamikus kezdőpontot, az aktívan létezést, a lehetőségek megvalósulásnak első színterét, amelyet térben és időben csak is önmaga, a létbehozója korlátozhat. Ami azt jelenti, hogy addig tartózkodik ebben a dinamikus létezési állapotban, mígnem újra, a passzív szingularitásba merülést választja. Ő az, Aki abszolút öntapasztaló, de leendő teremtményei, úgymint a meg teremtett világot észlelő alanyok számára a tapasztalhatóságon túli, transzcendens létező, vagyis az ISTEN. Az isteni önkorlátozás egyik oka, a lehetőségek számának végtelensége. A megvalósuló lehetőségek térben és időben, a teremtésben létezőként egyre gyarapodó információt képeznek, amelyek észlelése, feldolgozása, tárolása, csak egy véges, behatárolt térben és időben lezajló folyamatsor lehet a megérthetőség, a megtanulás, a valós tudás megszerzése érdekében. A végtelen információról nem lehet konkrét, valós idejű ismerete, tudása a teremtményeknek. Az isteni önkorlátozás /önmegtartóztatás / másik oka a Lét forrásának, a dinamikus kezdőpontnak véges számban történő kétpólusú megsokszorozódása. Az egy sokká, az egész részekké való bontása. /Az isteni lét, az örök szellemi lét egy részének anyagi/fizikai létté, korpuszkulává konvertálása. Ami egy újabb halmazon belül elkülönült, térben és időben megvalósuló lehetőségeknek megvalósítását, az univerzum megteremtését teszi lehetővé Isten számára.

Az Isten jó, mert lehetőséget és egy valós univerzumot adott a fizikai létezők, közöttük az Ember számára. Lehetőséget adott az érzelem, az értelem, az intellektus evolúció általi fokozatos kibontakozására, a szellemi gyarapodásra. Közöttük pedig, a természeti törvények és az erkölcs törvényeinek, vagyis a fennmaradás, a túlélés zálogának megismerésére.

A rossz az, amikor a bennünk meglévő isteni tulajdonságot, a jóságot, az önzetlen szeretetet, az empátiát szándékosan mellőzők gyakorolják a hatalmat, más érző entitások felett, melynek során a kreativitást, az intelligenciát is felhasználják az uralkodásuk érdekében. Mivel az említett tulajdonságok a rossz céljait is ugyanúgy kiszolgálják, a gonosz is él a lehetőségekkel a való világban.

Jelen ismereteink szerint, mi vagyunk az univerzum legfejlettebb lényei olyan tudás, életellenes ismeretek birtokában, mellyel egy gombnyomással kiirthatjuk bolygónk élővilágának 95%-át önmagunkkal együtt. Ha netán elkövetnénk a legrosszabbat, vagy egy jókora meteor, vagy egy szupernóva végezne az emberi civilizációval, Isten az univerzumban akkor is gondoskodik egy másik naprendszerben az értelem kialakulásáról és fennmaradásáról. Az univerzum halandósága is a lehetőségek között található, aminek megvalósulása azt jelenti, hogy Isten egységébe olvasztja, asszimilálja az univerzumot és a létezése által keletkezett információkat. A tudás gyarapítása és megőrzése, még Isten számára is létfontosságú. Ahogy a tiszta energia, a potencia, úgy az információ sem veszhet el. A jó és a rossz egyaránt egy univerzális katalizátor, információkeltő tényező, a lehetőségek megvalósulásának folyamatában. Isten abszolút, mindenható, a végtelen lehetőségével és azok megvalósulásából szerzett, folytonosan gyarapodó információinak birtokában.

„Miért van valami? Miért nem inkább semmi?” G. W. Leibniz

Az elfogadhatóan pontos válasz érdekében definiálni kell a kérdésre vonatkozó szavak jelentését.

A valami kifejezést, a még nem meghatározott, vagy számunkra meghatározhatatlan dolgokra, valós létezőkre használjuk.  Vagyis a valamit, mint egy jobb híján nevet adó címkét, ideiglenes jelleggel alkalmazzuk. De nevezhetnénk a valamit, a létező valóság egy elemének, amely definiálásra vár.

A semmi szavunk is tulajdonképpen csak egy név, egy címke arra, ami nem tartozik a létezők rendjébe, és ami nem is lehet, mert a semmiben még lehetőség sincs.

Ebből a megállapításból logikusan az következik, hogy a semmiből nem lehet valami. Ezt az érvet nevezzük a józanész, a racionalizmus alapjának.

Ha a valamit úgy definiáljuk, mint a végtelen sok lehetőségnek a meglétét, vagyis azt rögzítjük, hogy a lehetőségek Léte, időtlenül és kiterjedés nélkül is van, akkor ebből az következik, hogy a lét akár objektív, akár szubjektív, nem tud semmivé válni, nem lenni, éppen a végtelen sok lehetősége által. Ezért nevezhetjük a lehetőségek létét, a valamik létezéséhez szükséges és elégséges végső alapnak, a létezés okának.

„A Leibniz-féle kozmológiai argumentum szerint, ha a szükségszerű létező lehetséges, akkor létezik is, mert ha a szükségszerű létező nem léteznék, akkor semmi sem létezne. Die philosophische Schriften von G. W. Leibniz. I-VII., Berlin, 1875-90, IV.: 359., 406.”

A végtelen sok lehetőség ugyanúgy, mint ahogy a matematikában a végtelen, folytonos mennyiség sem értelmezhető, a kvantálás nélkül. Az alábbi, egy gondolatkísérlet a lehetőségek számbavételére.

A lét lehetőségei közé tartozik az aktivitás és a passzivitás. Ha a lét lehetősége passzív állapotban van, akkor a lét aktivitása, azaz kiterjedtsége és időbelisége, mint elrejtett lehetősége, vagyis potenciája sem észlelhető. Már csak azért sem, mert az észlelőnek is még a passzív állapotban lévő lehetőségek között kell lennie. Ha viszont egy elvonatkoztatott külső szemlélőként akarjuk vizionálni a passzív lehetőséget, akkor egy háttér független valami, egy különleges hely, egy mozdulatlan kiterjedés nélküli pont, a szingularitás jöhet szóba, amely a végtelen sok, de passzív lehetőséget rejti magában. Vagyis nem a semmi.

A lét legcsodálatosabb aktivizált lehetőségét evolúciónak, vagyis a létezők megváltozó képességnek nevezzük, aminek köszönhetően, a semmin kívül bármivé alakulhat a valami. Például a passzivitás aktivitássá, a potenciális erő kiterjedése térré, a változás ciklusai idővé, az energia, mint munkavégző képesség fizikai anyaggá, az élettelen anyag élővé, az élő értelmessé és tudatossá alakulhat. A tudatos, információgyűjtő és tároló entitás nem csak önmaga újrateremtésére, azaz szaporodásra képes, hanem a környezetének átformálására, felhasznált javainak bővített újratermelésére is. Vagyis a túlélési lehetőségeinek a kibővítésére is.

 Az első aktív lehetőség, a passzivitás nulladimenziós szűkségéből kitörő aktivitás, vagyis a mozgás, az erő kiterjedése az, amely a teret és az időt adja a megvalósuló lehetőségek, vagyis a valós, objektív létezők számára. Azonban a fiktív, vagyis képzeletbeli létezők, amelyek nem igényelnek valós teret és időt maguknak, továbbra is a lehetőségek halmazához tartoznak. A teremtésmítoszok, valamint az Ősrobbanás elmélet alapján felmerül a kérdés, hogy vajon melyik az a lehetőség, lehetőségek, amelyek a legelsők között valósultak meg? Az én véleményem szerint, az „első” a passzivitás, második az aktivitás, amely egyszerre, vagyis egy időben több lehetőséget is megvalósít. Ezek a háromszoros bifurkáció, vagyis az irányított kiterjedés, avagy dimenzionáltság (3D). A tengely körüli forgás a negyedik, majd a pont körüli forgás, vagyis az abszolút rotáció az ötödik. Az erők kiterjedő hatásainak holtpontra jutása, vagyis a passzív állapot kiterjedést követő megismétlődése a hatodik. A hetedik az időpont, amely a kiterjedés végét hivatott jelölni. Ezek a lehetőségek, vagyis hét egy csapásra, egy időben valósul meg az aktivitás által. Nyolc megvalósult lehetőség létrehoz egy gömböt, a dinamizált kezdőpontot, egy abszolút koordináta és vonatkoztatási rendszert, amely a további lehetőségek megvalósulásának színterét alkotja. 

Az aktív energiának, mint a munkavégző képességnek három forrását különböztetjük meg. A mágneses, az elektromos és a gravitációs töltést. A pozitív töltés azt jelenti, hogy az erő egy pontszerű forrásból fakad ki. Gondolhatnánk azért, mert oda volt betöltve. A negatív töltés, pedig azt jelenti, hogy éppen az erő be, vagy visszatöltése folyik a forráspontba. Forrás és nyelő pontok sokasága áramoltatja az erőt, vagyis az energiát ponttól pontig, vagyis helyről helyre, különböző távolságokat bejárva. Az emberi érzékelés szerint perdülő (impulzus), keringő (tehetetlenül mozgó) alternáló (gyorsuló/lassuló), vagyis taszító és vonzó erőhatások alkotnak minden mozgást. A mágneses egy pólusokat még nem találták meg. Az elektron és pozitron negatív és pozitív töltése azonban bizonyítottan egyedi pólusoknak köszönhető. A gravitációnak viszont csak a vonzó hatását tapasztaljuk közvetlenül a talpunk alatt. Azt is a Föld tömeg vonzásának, avagy a téridő görbületének tekintik. A tömegvonzás (gravitáció) egyértelmű okának kiderítése még várat magára. Vajon magának a sokaságnak, mint a tömegnek, vagy csak az egyedek vonzóképességének köszönhető a gravitáció?

A gravitáció, taszító hatásának a tér tágulását tekintik, amit egy sötét, ismeretlen energiának tulajdonítanak. A gravitációs töltés forrását, illetve nyelőjét nem ismeri még a tudomány.  A fantáziánkat felturbózva, tételezzük fel, hogy mindhárom típusú erőnek van egy közös, vagyis egyetlen egy pontban lévő forrása és nyelője. Ez a különlegesen aktív, elsődleges pont az, amely kiárasztja és elnyeli az összes létező energiát és a mindenséget ezzel állandó mozgásban tarja. A másodlagos forrás és nyelő pontok, az elsődleges pontnak a kihelyezett parányi másolatai azok, amelyek a kezdeti szuperszimmetria megsértéséért felelősek. A mágneses dipólusok, az elektromos dipólusok és a hozzájuk csatolódott gravitációs vonzás pólusa. Vagyis kihelyezésre került három nyelő és két forráspont. A gravitáció, taszító forrása továbbra is az elsődleges forráspontban marad. Ezzel biztosítják az erők hatásainak időbeli eltolódását, a saját időt, a saját térbeli struktúrákat felépítő energiacsomagok, vagyis az anyag kialakulását, az energia, anyag és impulzus hosszú távú és idejű fennmaradását. A lét aktivitását, a létezők folyamatosan megújuló fennmaradását.

           A logikailag kínálkozó kérdés az lehetne, hogy mi volt a kezdet előtt, illetve teremtéssel, vagy ősrobbanással keletkezett az Univerzum? Ha teremtéssel, akkor előtte ott volt az Isten, a teremtő. Ha nem volt és nincs teremtő Isten, akkor az anyag- energia-információ, örökké létező megismerhetetlen formája , a (semmi) alakult egy véges ideig létező univerzummá? Nem tudjuk. Azt már megállapíthatjuk, hogy a filozófiai semmiből nem keletkezhetett.

 Az idealizmus elsődleges és abszolút létezője a Mindenható Isten. Amely a panteizmus szerint lehet a mindenséget magába foglaló kiterjedt létnek, a létezőknek teljes halmaza és a monoteizmus szerint, lehet ennek szingularitása az archimédeszi pont, a háttér és idő nélküli abszolút lét, a mozdulatlan mozgató, amely a végtelen lehetőségei között ott őrzi a mindenkori és a ma megtapasztalható valóságot.

 A materializmus elsődleges létezője az Anyag. Az anyag, általános definíciója szerint észlelhető, tapasztalható, különböző tulajdonságokat felmutató, strukturális közeggel rendelkező mezők és objektumok alkotta halmazok összessége. A mai tudomány, az anyagra jellemző sokféle megjelenési formát és tulajdonságot kiterjesztett észlelőképességével leredukálta különböző erőhatásokra és erőterekre, azon energiákra, amelyek egy csatolási állandónak nevezett energiaszinten, kvantumonként kapcsolódnak egymáshoz. Az energia, a megmaradási törvények értelmében nem keletkezik, és nem veszik el a folytonos átalakulásban, mivel az úgynevezett szuperszimmetria összegzi és kiegyensúlyozza a megjelenési formáit. Azt is mondhatjuk, hogy érzékelhetetlenné, kvázi semmivé változtatja. Az anyag, a matematika és a technológia segítségével átkonvertálható energiává, vagyis olyan potencia erővé, amely munkavégző képességgel rendelkezik. Ez a képesség azonban nem minden esetben nyilvánul meg a munka konkrét elvégzésében, mint például a rögzített helyben tárolt, vagy helyzeti energia esetében. A tárolt energia egyenlő a potenciális anyaggal és az anyag egyenlő a tárolt energiával. Másként fogalmazva az anyagban tárolt munkavégző képesség az, az energia, amelynek egy része a munkavégzés során hasznosul. A haszontalan része, pedig hőmozgás, sugárzás formájában felszabadul. A távozó hőt a befoglaló környezet felszívja, betárolja magába, amely a mozgásban, a helyváltoztatásban, vagyis az anyag térbeli helyzetének megváltozásában mutatkozik meg.

Ezek után lássuk, hogy egy fiktív eseményben, a kezdetben mi volt a helyzet?

A mindenség potenciaerőinek szinguláris pontban lévő helyzete, az abszolút Energiának azon passzív állapota, amely az erőtereknek három típusát, a mágnesest, elektromost és gravitációst együttesen tartalmazza, a vonzó és taszító hatásaikkal egyetemben. A szingularitásban végtelen a lehetőség, vagyis mérhetetlen nagy potenciális erő rejlik. Az úgymond képzeletbeli energiamérleg egy billegéstől mentes egyensúlyi állapotban van. Mivel a szingularitásnál nincsen szimmetrikusabb és rendezettebb állapota az energiának, az entrópia értéke, vagyis a rendezetlenségi szint nulla. Ha véletlenül, vagyis egy spontán megvalósuló lehetőség alkalmával megváltozik a helyzet, és az aktivitás felváltja a passzív mozdulatlanságot, akkor az energiatípusok hatásaikkal működésbe hozzák a létezés dinamóját, a dinamikát.

 A három erőtértípus, a három térdimenziót, ezek divergenciája a hat hatást jeleníti meg az erők forráspontból történő kiáradása alkalmával. Ha sorrendbe szeretnénk szedni a megvalósuló eseményeket, akkor az alábbiak szerint végezhetjük.

 Elsőként a mágnességnek taszító hatása lép ki a szingularitásból és létrehozza a három egymásra merőleges erővonalát, melyek kijelölik a hat irányt, mint vektort. Az erőhatás csökkenése, majd holtpontra jutása, kijelöli a ható távolságot és a hatási idő tartamát, létrehozva a kiterjedésnek és az időnek a lehető legnagyobb kvantumát. A következő aktus a be terjedés, vagy vonzás, amely azonos időtartamban történik, létrehozva az egy pólusban záródó fluktuációkat, azt a lüktetést, amelyet csak az egy pontban lévő térforrás és térnyelő indukálhat. Ábra. 1

Másodiknak az elektromos erő jelentkezik, melynek hatásai a mágnesesre merőleges irányúak, amitől forgásra késztetik a forráspont által megfelezett dimenziókon lévő, immár elektromágneses erővonalakat.  Az elektromos töltés úgy lesz minden irányú, hogy az erővonalak a forráspont körüli minden irányú forgásba, vagyis az abszolút rotációba kezdenek, amivel kitöltik a kialakuló dinamikus gömb háromdimenziós erőterét. Az elektromágnesség pozitív szignatúrájú energia, ezért a taszító és vonzó hatásaik kiegyensúlyozzák, semlegesítik, nem pedig kioltják egymást egy pozitív görbületű térben, vagyis a gömb hatástéren belül.  Ábra 2.

 A harmadikként megjelenő gravitáció hatása is mindenirányú, de pozitív és negatív görbületű hatástereket hoz létre a gömbben. A pozitív energiájú E M térbe, a negatív szignatúrájú vonzó gravitációs erőtér áramlik úgy, hogy az elektromágnességnek egyenes erővonalait elgörbíti és ezzel a „dimenziótorzítással”, hat csepp alakú pozitív +negatív energiájú töltéstömböt képez. A negatív görbületű és pozitív szignatúrájú taszító gravitációs erőtér pedig körülfogja azokat. A gömb egy kissé összezsugorodik a dimenziótorzulás megjelenése miatt. Mivel a szingularitás pontjából történő háromtípusú energiakiáradás folyamata ezzel befejeződik, az idővel, úgymint a dinamizált holtpontokkal határolt felületű gömbben, továbbra is fenn áll a szimmetria a különböző energiatípusok között. Ábra 3.

A sorban következő lehetséges aktusban, az energiák közös forrásának megosztása történik. Ennek során az E M taszító és vonzó, egypólusú forrásának szétválasztása és véges számban történő megsokszorozódása történik a pozitív görbületű tereken belül. A csepp alakú erőtereket a gravitáció, vonzó hatása belülről, a nyomó hatása, pedig kívülről kompakt kristályos struktúrává rendezi át. Mivel a kristályokban mágneses vonzás-taszítás, elektromos vonzás-taszítás és a gravitáció vonzásának forrásai, az úgynevezett térnyelő pontjaik találhatók, az öt különböző hatást együtt, kvintesszenciának, vagy éterkvantumnak is nevezhetnénk. Ábra 4.

A fennálló szimmetriák érzékelhetően nem sérültek, a rendezettség továbbra is magas fokú, az entrópia szintje a nullához közelít.  A gravitációnak tulajdonított, vonzó- nyomó, energiamérlege viszont egy kissé ingadozik, fluktuál. A stacionárius gömb középpontja, mint a pozitív és negatív görbületű terek energiáinak egyensúlyát beszabályozó szelepként funkcionál, Mintegy megőrizve és fenntartva a nullponti energiafluktuáció alapszintjét.

A gömb, végtelen felületét képező virtuális holtpontok, azaz időpontok alkotta időfelület, vagy időburok, a mindenség saját idejét  jelzi számunkra. Az éterkristályokat képező kvantumos forrásterek sajátidejét, a saját rövid hatótávolságuk vége, vagyis a saját holtpontjaik által képzett felületeik jelentik meg. Az idő ebből a szempontból nézve dialektikus, mivel folytonos és kvantumos, vagyis véges állapotú is egyszerre. Az összes erőhatásokból kialakult aktívan létező, háttér nélküli gömb mérete a lehető és létező legnagyobb, a csepp alakokba tömörült éterkvantumok mérete a lehető és létező legkisebb méretű struktúrát alkotják. Vagyis a számunkra méréssel elérhetetlen két szélső határt alkotják.

 Mindez egy külső szemlélő által csak egy fikciónak tűnik, de kellő elvonatkoztatással és szemléletes rajzokkal megjeleníthetővé válik az a valami, amit a teremtést/ősrobbanást megelőzően is létező, dinamikus energiastruktúrának, vagy másként fogalmazva az öröké létezőnek (az örökmozgónak) is nevezhetek.

Az előzőekben megállapítottuk, hogy minden energiatípus fluktuál, perdül, fordul a szimmetriák minimális alapingadozása mellett. Ahhoz, hogy e komplex struktúra ebből az állandósult helyzetéből, azaz csak egy káoszattraktorral leírható állapotából kibillenjen, a gravitációs erők pozitív és negatív szignatúrájú terekben való ingadozásának ki kell ugrania, vagyis egy az alapszintet meghaladó spontán szimmetriasértésnek kell bekövetkeznie. Amikor a gravitációnak taszító hatása lecsökken a negatív görbületű térben, ugyanakkor a pozitív görbületű, csepp alakú terekben jelentkező túlnyomás hatására azokról éteregységek szakadnak le és az abszolút rotáció miatt forró, sűrű plazmaként szétkenődve, egy nagyon vékonyfalú (kvázi 2D-s) fényesen ragyogó membránt alkotnak a negatív energiájú teret kettéosztva. (Ez lehetne akár az Ige kiáradásának, avagy az ősrobbanásnak a pillanata. )      Ábra 5.

Amikor a gravitációs mérleg visszabillen az alaphelyzetébe, a kiegyenlítődő nyomás, a plazmaburkot, mint egy ballont hirtelen felfújja, amitől az lehűl és energiasűrűsége felhígul. Ezzel a nagyon rövid felfúvódási szakasz lezárul. A keletkező perturbációk hatásara, a kiszabadult öt hatással rendelkező lehűlt plazma, a kvintesszencia összekeveredik a hatodikkal, ami egy újabb membránon belüli térerő növelő hatást eredményez.  Az elsődleges erőtérben, a Gömbben létrejövő négydimenziós téridő szövedék képezi, az úgynevezett hiperteret, avagy a kvantum mechanika valószínűségi hullámterét, amelyből csak az általunk megfigyeléssel kicsatolt 3D-s vetület az észlelt Univerzum.

 Más megközelítéssel. A téridőnek e 4D-s szövedéke,  a hipertér, elég sűrű és homogén ahhoz, hogy belőle vonzó gravitációval rendelkező energiacsomósodások, anyagi részecskék alakuljanak ki az abszolút rotáció, valamint a nullponti fluktuáció perturbáló hatásai miatt.

 Most érkezett el annak az ideje, hogy az eddig mellőzött sebesség fogalmáról is beszéljünk. Mivel az Örökmozgónak nem ismerhetjük a pontos rotációs sebességét, tételezzük fel azt, hogy a fény sebességénél is nagyobb. Mivel az a szimmetriasértés, amely az ősrobbanásnak nevezett eseményt és az inflációt okozta, csak lassíthatott a monolitokból kiszabadult étermennyiség rotációs kezdősebességén. Az ősrobbanás fényét, mint egy fellobbanó fáklyát, azonban elfújta a gyors inflációs tértágulás, a belépő taszító gravitáció szele. Ezért annak sebessége c-nél bizonyára nagyobb volt. A fény újbóli megjelenése, vagyis a csillagok megszületése óta nem mértünk nálánál nagyobb sebességet, ezért az észlelhető univerzumban felsőhatár sebességnek minősül. Azokat a részecskéket, amelyeknek nem csökkenti le a sebességét az infláció utáni, azaz a fénysebességet megengedő téridő szövedék, amelynek közegében megtartják a keletkezésükkor felvett induló sebességüket a c-t, tömegnélküli részecskéknek tekintjük. (fotonok, neutrínók stb.) Azokat a később keletkező részecskéket, amelyeket valamilyen okból lassulásra kényszerít a téridő szövedéke, már tömeggel rendelkező részecskéknek tekintjük. (Protonok elektronok, atomok) (A tömegről, nekem is annak lassúbb, nehézkesebb mozgása jut eszembe., szemben az egyénekével)

 A tömeg megjelenésének oka egy újabb, talán csak lokális módosulása lehet a globális téridő szövedékének. Például azokon a területeken, ahol egy kicsivel sűrűbb a nyomó gravitáció, vagyis kevesebb vonzó gravitációjú anyag található, az így kialakuló inhomogenitás, egyfajta részecske szűrővé alakítja át a téridőszövedéket, amely bizonyos részecskéket lelassít, tömeget, tehetetlenséget adva nekik (Higgs mező?).

A tudomány elfogadott inflációs kozmológiai modellje elég jól illeszkedik az észlelt valósághoz. Szerintem az általam vizionált előzményekhez is kapcsolódhat e keletkezési modell. Vannak azonban még nyitott kérdések, amik megválaszolására az alábbiakban teszek kísérletet.

  A belátható horizont, és a téridőnek a simasága: Ha kitekintünk az Univerzum látóhatáráig, a látható fény hullámhosszán érkező információ, egy spektrum által jól értelmezhető képet alkot számunkra. A mai csúcs technika segítségével, viszont a röntgen, az infravörös és a mikrohullámú kozmikus háttérsugárzás értékeit is megmértük, ami egy homogén és izotróp háttér képét rajzolja elénk. Minél távolabbra nézünk, annál jobban csökken a beérkező hullámok koherenciája és egyre elmosódottabb képet kapunk. Ameddig a látott kép jól kiértékelhető, addig a globális tér görbületében nem érzékelhető változás, vagyis eukleidészi. A téridő újabban felfedezett gyorsuló tágulása, vagyis a 4D téridőmembrán görbületi sugarának növekedése miatt, egyre kevesebb fényt kibocsájtó objektumot regisztrálhatunk. A globális 4D-s téridő membrán valódi vastagságáról és görbületének mértékéről érdemi információt nem szerezhetünk, ezért csak elméleti spekulációkra hagyatkozhatunk. Ábra.6

A kozmológiai állandóról: A hat kompakt étertömbből kiszakadt gravitációsan vonzó anyag mennyisége adott. Azonban a felgyorsuló téridő tágulása és vonzógravitációs anyagának lehűlése és ritkulása miatt, egyre csökkennek a csillagkeletkezések, a szupernóva robbanások. A lokális besűrűsödéssel (feketelyukakká), vagyis kompakt éterkristállyá tömörült anyag, a monolitok vonzása és a nyomógravitáció hatására visszavándorol a származási helyére, a hat elsődleges kristálytömbbe. A mindenség energia mennyisége állandó, de a belőle kialakuló téridő buborékot képező energia/anyag mennyisége, a globális energiamérleg kiegyenlítődése, vagyis az idővel elfogyó téridőnek, az univerzumot alkotó részének szétfoszlása folyamán csökkenő, véges mennyiség. Az ilyen univerzumra nem érvényes az energia megmaradás törvénye.

 Fekete lyukról: Valójában olyan kompakt objektum, amelyből az éterkristályokból álló anyag sűrűsödése során, végül teljesen kiszorul a gravitációnak taszító hatása, a hatodik elem. 

Sötét anyagról: A galaxisok forgáspontjában található tisztán vonzó kompakt anyag az Éterbolygó, (fekete lyuk) kiszorítja a körülötte lévő lokális területre a gravitáció, taszító hatását. A galaxisok forgássíkjában, befelé haladva egyre növekvő a vonzóhatás, a forgástengelyétől kifelé pedig a taszítóhatás egyre csökkenő. A halóban és a korong külső peremén jelentkező téridő struktúra torzulása, anyagturbolencia miatt, lokálisan módosul. Így Newton gravitációs törvénye az ott lévő csillagok mozgásállapotára vonatkozóan is. A (MOND) szerint, sötét ismeretlen eredetű anyag léte nem szükségszerű.  A téridő szövedékének lokális összegabalyodása, inhomogenitása, viszont lelassíthatja a benne haladó objektumokat.  Ábra 7.

Antianyagról: Létezése a "szuper" szimmetriából következik, és mint az antianyagnak észlelése, a szimmetria parányi megsérülésén alapul. Ha egy gömb felületén kijelölök egy pontot és külső szemlélőként követni próbálom annak az abszolút rotáció során megtett útját, akkor egy olyan tórusz kialakulását látom, amely körbefordul a látóirányom tengelyén. Ha a gömb felületét 2D-s síkban ábrázolom, akkor egy eltorzított, meglapított tórusz körvonalú felületet kapok. A kijelölt pont útvonalát a síkon követve azt tapasztaljuk, hogy balról jobbra és jobbról balra forduló lesz a kereszteződésnek köszönhetően. Ha felszínekre is kiterjesztem a fordulatok irányát, akkor jobb forgású és bal forgású "mezőket", térfeleket kapok. Mivel a csomópont, az útkereszteződés, vagy a térfelek közötti átjáró egy pontban van, néha előfordul, hogy átkerül a túloldalra az ellenkező sodrású, irányú fordulatokból.

 A mi térfelünkön található a proton és az elektron, a másikon az antiproton és antielektron, vagyis a pozitron.  A nálunk található pozitron szökevénynek minősül. A foton, mint elsőszülött, mindkét térfél használatára jogosult. Az egységes téridőnek két térfélre való felosztása azt jelenti, hogy kiralitás is szimmetrikus, és az univerzumnak van egy tükörképe, vagy ikertestvére is odaát, a téridő buborék túlsó, átelemben lévő pontján. (Ha nem találjuk az igazságunkat, akkor mondjuk, hogy az igazság odaát van. )A kínai univerzalizmus szimbóluma, a Jin Jang ábrája jól kifejezi az antianyagra vonatkozó elképzelésemet. Ábra 8.

Az időről: Az örökmozgónál megjegyeztem, hogy az idő folytonos is meg kvantumos is, véges is meg végtelen is, a jó öreg dialektikának megfelelően. Az ősrobbanással keletkező 4D-s téridő buborék véges. Egy pillanat alatt megszületik, azután szuper gyorsan kitágul. Ezután megint lassan, majd újra gyorsulva kitágul. Az a kérdés, hogy mekkora sebességgel? Az előzőekből következik, hogy maximum a fény sebességével. Mivel valamihez való viszonyítás kérdése, ezért relatív a tér az idő, de még a téridő megváltozásának mértéke is. Az abszolút  viszonyítási pont a Mindenség, az elsődleges Gömb esetében, a szinguláris, vagy forgáspont, amely kívül esik a kompetenciánk területén. A téridő esetében, pedig az ősrobbanás, vagyis a keletkezésének pillanata lehet mérvadó. A téridő születése óta eltelt idő, az Univerzum múltja, amit a mérési eredmények alapján 13,7md fényévben határoztak meg. Mivel a megfigyelési adatokat, az információkat gondosan archiválják, nem veszik el a múlt. Az információt hozó fény is csak arról tudósíthat bennünket, ami már megtörtént. A nagy kérdés tehát az, hogy valójában mennyi lehet a téridő jövője? Mert aminek kezdete van, annak vége is. Mivel a téridő és a benne zajló események száma véges, a jövőre vonatkozó események mennyiségére, csak durva kalkuláció adható. Lásd kozmológiai állandó fejezetet. A mellékelt ábrán megjelenített, Minkowszki féle téridő metszet alakja, egy harangot formáz. Mivel a jelen megfigyelői, vagyis az értelmes civilizációk ténykedése a 4D téridő 3D-s vetületében zajlik, az csak a harang belsejében, mint annak nyelveként ábrázolható. Szerintem! (Az értelmes lét szimbolikus haragjának nyelve.) Az elkerülhetetlen végről az ábrára tekintve az jut eszembe, hogy miattunk és értünk szól, mint a lélekharang.

Ábra 9.

Végezetül, arra vonatkozóan, hogy az általam vizionált Ősrobbanás előtti helyzetet?, háttérstruktúrát?, állapotot?, entitást?, minek nevezzük el, vannak ajánlásaim. Mégpedig a benne rejlő evolúciónak köszönhető, fejlődési fokozatainak megfelelően. Első neve a Mozdulatlan mozgató, majd az Örökmozgó, a Mindenható, a Teremtő, a Pusztító, Isten. Válasszon magának mindenki a saját világnézeti látásmódja, álláspontja szerint.

 A könyv írása szerint, a teremtményét Isten nevezte Ádámnak, aminek jelentése Ember. 

Aki elolvasta, megköszönöm a türelmét és elnézését kérem a szabadkézi rajzokban lévő helyesírási hibákért.

Egy világkeletkezési elmélet a sok közül.

A mai tudományos felfogás szerint, a természet törvényeit nem lehet bebizonyítani, azokat csak a megfigyelések tapasztalataival lehet alátámasztani. A tapasztalatokból levont alapfeltevések, vagy axiómák, már nem igényelnek további megerősített bizonyítást. Mint ahogy az észlelőnek sem kell bizonyítania saját létezését önmaga számára. A lét és tudója, vagyis a megtapasztalója, elválaszthatatlan egymástól, mint a léttudat és én tudat.

Az idealizmus elsődleges létezője az Abszolútum, az Egy-lét a Mindenség. Ennek szingularitása, az archimédeszi pont, a tér és idő nélküli lét az, ami passzív állapotban van, de lehetőségként, magában őrzi amegnyilvánult világot is. A kiterjedés aktusa létrehozza a kiterjedt dinamikus kezdőpontot, a lehetőségek megvalósulásnak első színterét, az aktív erők  létezést, amelyet térben és időben csak önvaló, az Abszolútum korlátozhat. Ami azt jelenti, hogy addig tartózkodik ebben a dinamikus létezés állapotban, amíg újra a szingularitásba nem vonul.

Ő az, Aki öntapasztaló, de a teremtményei számára,a tőle elkülönült objektív entitásoknak, tapasztalhatóságon túli, transzcendens létező, az ISTEN.

Az isteni önkorlátozás egyik oka, a lehetőségek számának végtelensége. A megvalósuló lehetőségek térben és időben létezőként egyre gyarapodó információt képeznek, amelyek észlelése, tárolása, feldolgozása, csak véges térben és időben lezajló folyamat lehet a megérthetőség, a megtanulás, a valós tudás érdekében. A végtelen információról nem lehet konkrét, valós idejű ismerete, tudása a teremtménynek. Az önkorlátozás /önfeláldozás/ másik oka a Lét forrásának, a dinamikus kezdőpontnak véges számban történő megsokszorozódása. Az egész részekké való bontása. /Az isteni lét, egy részének anyagi létté konvertálása./Ami egy elkülönült térben és időben megvalósuló lehetőségek anyagi megvalósulását, az univerzum megteremtését teszi lehetővé.

A materializmus elsődleges létezője az anyag. Az anyag, általános definíciója szerint észlelhető, tapasztalható, különböző tulajdonságokat felmutató, strukturális közeggel rendelkező, objektum. A mai tudomány, az anyagra jellemző sokféle megjelenési formát és tulajdonságot leredukálta az energia létére, amely a megmaradási törvény alapján nem keletkezik és nem vész el. Az energia mezőik, mint mágneses, elektromos, gravitációs erőhatások, kölcsönösen hatnak egymásra a közvetítő kvantumaikon, az elemi részecskéiken keresztül. A hatáskvantum, mint a legkisebb tapasztalható energiaegység, fontos tényezője a fizikai ismereteinknek. Ismeretes azonban egy olyan energiát tartalmazó „mező” is, amit vákuum kontinuumnak nevezünk, amely azonban csak virtuális részecskéket tartalmaz. A virtuális részecskék még nem rendelkeznek megtapasztalható tulajdonságokkal, mivel nem valósultak meg. A valós részecskék éppen a megmérhető hatásukról ismerhetők fel. A fizikai kísérletek bizonyították az anyag kettős természetét, miszerint hullám és részecske formájában is megtapasztalható egyazon entitás, mint például az elektron. Az univerzum anyagi tere, vagyis az energiamezői még sok felfedeznivalót rejtenek előlünk.(sötét anyag, sötét energia) Viszont az üres tér, tehát a semmi az, aminek nincs rejteni valója előttünk. Ezért az űr szolgálhat színpadként egy kozmikus előadás számára. A tiszta energia, úgymint a tiszta tudat is észleléstől mentes, vagyis minden észlelő elől rejtőzködő. Egy különlegesen összpontosított (szinguláris) állapotában még a színpadot is magában rejti a díszletekkel, szereplőkkel és a nézőkkel egyetemben. A tiszta energia léte a potencia, a végtelen sok lehetőség rejteke. A lehetőségek megvalósulása, a rejtélyek feltárulkozásának folyamata az észlelés és a tapasztalás alanya a lét tudata, amely a tiszta energiának úgymond, a nem anyagi aspektusa. Nem anyagi, szellemi konstrukció a szám is. A számok olyan absztrakciók, amelyek segítségével modelleket alkothatunk a mennyiségek alkotta világról. A minden is egy fogalom, amely kifejezi a létező és nem létező elgondolhatók összességét. Ezért a nulla, a semmi is beletartozik az elgondolhatók közé, vagyis a minden egy eleme. Amikor minden egy pontban egyesül, minden pont összpontosul egy kiterjedés nélküli pontban, akkor szingularitásról beszélünk. A szingularitásban van minden. A kiterjedéssel kiszabadulhat minden a szingularitásból. Az első 3 kiszabaduló, kiterjedő a dimenzió, vagy szaporodó pontok alkotta vonal. Ameddig a kiterjedés, mint esemény tart, addig végtelen dimenzióról beszélhetünk. Amikor a kiterjedés eseménye megszűnik, a vonal végessé válik. A 3 dimenzió végpontjainak száma 6.  Meg van a pozitív egész számok első halmaza 3+6=9. Ezek egy helyről, a szingularitásból származnak. Ezért az elő helyi értéket jelenítik meg. A következő helyi érték megjelenése a nulla 0, vagyis az a nem szám, amely a számok helyi értékét megnöveli. A 9+1 értékes számmal és értékes hellyel növelt szám a 10-es. Visszatérve a végpontok alkotta számokhoz 4,5,6,7,8,9. Ez a hat szám és az 1,2,3, amelyek a szingularitásból származnak, valamint a helyi értéket növelő 0, nagyon sok lehetőséget hozott magával. Többek között a csoportokba, vagy halmazokba rendezés lehetőségét. A halmazok megkülönböztetése érdekében újabb fogalmakat, elnevezéseket kell alkalmaznunk. A számokkal foglalkozó tudomány a matematika, megalkotta ezeket a fogalmakat és a következő csoportosítást hozta létre.

A pozitív egészek 1,2,3,4,5,6,7,8,9 és a 0 képezik a természetes számokat, amit N (naturales) jelöl. A bevétel és kiadás analógiájára a pozitív és negatív, vagy egész számok halmazát, amit Z (zahlen) jelöl. A mérések során alkalmazható racionális számokat a Q (quotientis) jelöli. Az irracionális számokat Q* jelöli. A két csoportot együtt valós számoknak nevezik és R(real) a jele. A következő számhalmaz a komplex számok halmaza jele a C(complex). Bár a számhalmazok száma tetszőlegesen bővíthető, a kvaterniók halmazánál többet a gyakorlatban még nem alkalmaznak. A kvaterniókat Hamiltonról nevezték el H-nak.         

A következő különleges halmaz a prímszámoké, amit a P jelöl. /N Z Q R C H P/  Érdekes egybeesést mutat a jelölt halmazok száma (7), és a hat végpont és a szingularitás hetedik pontjával. Egy egészen különleges csoportosítás alapján kijelöltek hat számot, illetve azt jelölő szimbólumot, amelyek az univerzum és a benne lévő értelmes lények kialakulására nyújtanak kivételes lehetőséget.

„Az első szám az (N) amelynek értéke 1 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000. Ez az atomokat összetartó elektromos erőnek és a köztük fellépő gravitációs vonzóerőnek az arányát adja meg.

A második szám e (epszilon), amelynek értéke 0,007, azt adja meg, hogy az atommagok mennyire szorosan kötöttek, és hogyan formálódott ki minden - Földünkön is létező - atom. Ennek értéke szabályozza a Nap energiatermelését, továbbá azt, hogy a csillagok hogyan változtatják a hidrogént a periódusos rendszer valamennyi elemévé.

A harmadik az W (ómega) az univerzumunkban levő összes anyag mennyiségét méri - a galaxisokét, a diffúz gázfelhőkét és a „sötét anyagét". Ez az W árulja el nekünk az összehúzó gravitációnak és az univerzum tágulásának viszonyát.

A negyedik a l (lambda) új erőhatás - a kozmikus „antigravitáció" - befolyásolja univerzumunk tágulását, jóllehet milliárd fényévnél kisebb méretekben nincs kimutatható hatása. Ahogy táguló univerzumunk egyre sötétebbé és üresebbé válik, úgy gyűri egyre inkább maga alá ez az erő a gravitációt és a többi erőhatást. Szerencsénkre (és az elméleti szakemberek nagy meglepetésére), a kozmológiai állandó l értéke nagyon kicsi.

Az ötödik szám a Q Univerzumunk szerkezetét egyetlen Q szám határozza meg, amely két alapvető energiafajta aránya, és értéke 1/100 000. Ha Q valamivel kisebb lenne, az univerzum élettelen volna és szerkezet nélküli, ha pedig sokkal nagyobb lenne, akkor olyan viharos hely volna, amelyben sem csillagok, sem bolygórendszerek nem maradhatnának fenn, és amelyet hatalmas fekete lyukak töltenek ki.

A hatodik szám a D (dimenziók) száma, ami 3.”

 „Bámulatba ejtő, hogy egy táguló univerzum, amelynek kiinduló pontja olyannyira „egyszerű", hogy csupán néhány számmal meghatározható, hogyan fejlődhetett (feltételezve, hogy e számok „össze voltak hangolva") a mi komplex szerkezetű univerzumunkká.”

Idézet:  Csak hat szám Martin Rees

 E bevezető után egy kis ízelítő, a lehetőségek számszerű megvalósulásának sorából.

0. A lét időtlenül egy szinguláris pontban van, mint a végtelen lehetőségű tudat formanélküli, észlelésmentes tiszta energiájú állapota. A végtelen lehetőség, mint a tudat potenciális ereje kiterjedés nélküli féken tartott, vagyis összpontosított állapotban van. Ez a kezdőpont, a létezés oka. Mivel a formanélküli tudat észlelésmentes állapotban van, ezért kiterjedt tudatformákat, észlelhető dimenziókat alkothat lehetőségeiből a tiszta energia kiáradása során.

 1. Ezzel az első lehetőséggel kezdetét veszi az időben és kiterjedésben történő létezés, amelynek három szükséges alapfeltétele a tudatos akart-erő, úgymint a létezés erős vágya, a mozgás-terjedés, mint a kiszabadulás vágya, valamint az anyag, úgymint a szinguláris pontban tárolt, befagyott energia. A potenciális, vagyis féken tartott erő kiterjedése a mozgás, amely hat irányban három egymásra merőleges tengelyt, (1D) alkot. Amíg a kezdőpontból kiterjedő hatirányú mozgás józanésszel követhető (észlelhető), addig a pontig terjed a létezés. Mivel a terjedésnélküli (holt) pontokban tárolt erő-energia az anyag, úgymint elrejtett tudatforma, ezért a hat holtpont észlelő alanya, a szubjektív kezdőpont számára anyagi objektum. Egyszersmind egy valós irányt és távolságot meghatározó időpont is, mint a forráspont előtt, mögött, fölött, alatt, tőle jobbra, tőle balra, azonos távolságban és azonos időben lévő pontok. A létező jelenlét határpontjai.

2. A következő aktivizálódó lehetőség a holtpontból történő beterjedés, amely a kezdőpont felé történő mozgás, melynek időtartama azonos idejű a kiterjedés tartamával.

Ez a kezdőpontból holtpontig, hat vonalon történő folyamatos ki-be terjedés, a létezés leg misztikusabb (tudat) formája, vagyis az egypólusú taszítás-vonzás, (mágikus) a mágneses erő hatása.

3. A következő aktiválódó lehetőség a taszító-vonzó erők vonalkörüli forgása, vagyis a tengelykörüli perdülés. A hat irány vonalán elforduló taszító-vonzó erő, az elektromos erő hatása.

4. A következő aktiválódó lehetőség a kezdőpont, mint forgáspont körüli háromtengelyes, azaz mindenirányú elfordulása. A mindenirányú elfordulás, vagyis az abszolút rotáció létrehozza a háromdimenziós hatás terét, a tudat erejének létező gömbjét. Mivel a hat holtpont, egyben időpont dinamizálva lett, az idő végtelen folyású külső gömbfelszínt képez. A forráspont és a holtpontok közötti ki-be áramlás, pedig végtelenített ciklusidők sorozata. Ez a megmérhetetlen méretű, az örökké jelen időben lévő, a végtelenségig összekuszált erővonalakból formálódó stacionárius gömb, a dinamikus kezdőpontnak a megszületése. A Létezés féktelen életerejének, az örök jelenbe „korlátozottságtól” felbőszült állapota, a Misztikum, amely az észlelés, a megértés, a megméretés elöl történő teljes elzárkózás tudatformája. Más néven a káosz.

 5. A következő lehetőség aktualizálódása: A taszító és vonzó erőhatások elválasztója a holtpont és a forráspont iránytengelye, amely körül a mágikus erővonalak (elementáris sebességű) elfordulása, perdülte, kialakítja az erő elektromos hatását. Ez a térformáló forgás, (amelynek sebessége megegyezik a kiáradás maximális kezdősebességével) biztosítja az elektromosság kifogyhatatlan forrását, a töltést. A két egymásra merőleges forgás, mint a mágneses és elektromos hatás együttesen alakítja ki az elektromágneses mezőt, a közös hatásuk felületét, a csepp alakúra formált hatásteret. Ez a forráspontjuknál összekötött hat elsődleges, vagy fundamentális hatástér megszületésének pillanata.

 6. A következő aktivizálódó lehetőség az öröklét, vagyis a forráspont megsokszorozódása a hat buborékon belül. A dinamikus kezdőpont, a létezni lehető legnagyobb méretű gömb.  A buborékokat hézagmentesen kitöltő dinamikus kezdőpontok viszont, a létezni lehető legkisebb, kiterjedt méretű gömbök. Mivel véges számú dinamikus forráspont, azaz időben tárolt tiszta energia lehet a zárt buborékokban, ezért ezek képezik azt a szubsztanciát, amit akár elő-anyagnak, vagy éternek is nevezhetünk. A buborékok hézagmentesen telítve vannak az éterrel, ezért hiányzik belőlük a szabad mozgástér, az űr, a semmi. A megszámolhatatlanul sok, de véges számú éterkvantum egyenként is 3D koordinációs rendszer a benne lévő forráspont, mint origó miatt. Ezért a létezni lehető legnagyobb méretű dinamikus gömb, a háromdimenziós valós és virtuális terekből összeálló struktúra, a hipertér.

 7. A következő aktivizálódó lehetőség a semmi, az űr, vagyis a mozgástér vákuumként történő megjelenése az éterrel kitöltött buborékokon belül. Ez egy időben hosszan elhúzódó precízen finomhangolt folyamat, amely a gömböt, vagyis a hiperteret (káoszteret) is tágulásra készteti. A buborékokban megjelenő vákuum hatására limitált számú éteregységek, szabadulnak ki a szintén gömb alakot formáló mozgástérbe, ahol önálló mozgásba kezdenek.

Az abszolút rotációt végző buborékokban megjelenő űrben, a kaotikusan mozgó éteregységek képeznek egy vastagodó falú, virtuális gömbhéjat, a szuper-folyékony, vagy hamis vákuumot. Másképpen fogalmazva a szuperpozícióban lévő, azaz minden lehetséges szabadhelyet betöltő, még hullám állapotban lévő, leendő korpuszkuláris részecskéket tartalmazó közeget. Ez a valós-virtuális közeg kettős természetű, mivel szuper-folyékony éterkvantumokból álló folytonosan hullámzó 3D-ben kiterjedt mezőt alkot.  

 8. A következő aktivizálódó lehetőség (esemény), a forráspont által szemlélt valószínűségi hullám összeomlasztása, vagyis az első korpusz, vagy fizikai részecske megszületése (foton). Az események, mint lehetőségek folyamatának során megismert leptonok, bozonok, fermionok, barionok stb, vagyis az univerzumot képező valós anyag hamis vákuumból történő kicsatolódása.

9. Az egyre gyarapodó tudatformák és azok anyagi megtestesülései a szemlélő emlékezete, az időben és térben tárolt tudása, vagyis a memóriája által kerül megőrzésre.

A tudatformák fejlődése az ész-lelés, az új információhoz jutás során történik. A memória által megőrzött anyag továbbfejlődését az evolúció, kiválasztó folyamata biztosítja.Az evolúció feladata az új információk felhasználása és a régi feleslegessé vált információk elkülönítése, archiválása a memóriában. Mivel a Lét a Tudat és az Anyag egy és ugyanaz, nem vész el, csak átalakul. A létezés három alapelve szerint a tudatos anyag folytonos mozgásban van. A folytonosság, vagy folyamat, fejlődési, stagnálási és hanyatlási szakaszokra bontható. Ez vonatkozik az univerzumot képező minden entitásra és éterkvantumokból kialakult korpuszkulára.

10. A dinamikus kezdőpont, a létező gömb semmivel történő kitágulása (BB) megszüli magában az univerzumot, amely az eredeti méretére való zsugorodással, a semmi eltűnésével megszűnik benne létezni. Bekövetkezik a világvége.

∞   Ugyanakkor a dinamikus kezdőpont létezési ideje, ki-be lélegzése a végtelen számú lehetőség univerzumok léteztetése általi megvalósítása, végtelen hosszú ideig tart. Ha esetleg valamikor eluralkodik a káosz, vagyis betelne a mindenség memóriája, akkor a dinamikus kezdőpont újra összpontosít, vagyis a szingularitásba vonul.

A lét, a létezés pillanatnyi, nem észlelhető szünete után, a létezés megújult erővel és kibővített memóriával feltámad az emanáció aktusa során.

Az emberi lét formája, a tudat megtestesülése önmagunk által is alakítható, átformálható a létezése, élete során. Ami a legtöbb fizikai és szellemi energiát igényli az a külső körülményekhez való alkalmazkodás, a környezetünkbe való tökéletes beilleszkedés megvalósítása. Ehhez nagyban hozzájárul önmagunk testi és lelki megtanulása, az alapos önismeret. Elvégre információ gyarapítás céljából születtünk erre a világra.

Miért látjuk a múltat?

A jól ismert kozmológiai ábrán 2dimenzióban ábrázolják a teret és 1dimenzióban az időt. A 3dimenziós látványt, a pohárformát, az időben egymásra rakott 2D-s térsíkok alkotják.  Az ábra szerinti szemlélő a térsíkra merőleges,vagyis az idő dimenziójával megegyező tér irányból tekint a múltba.

Ha azonban csak két dimenzióban látnánk a teret, akkor csak a jelen pillanatát látnánk, annak is csak azt a részét, ami észlelhető számunkra ezen rövid idő alatt. A fénysebesség, valamint az információterjedés határos volta miatt, vajmi keveset érzékelhetnénk a valóságból annyi idő alatt, amit jelenleg időkvantumnak, vagyis a még kauzálisan érzékelhető időnek (Planck idő 5,391 24 (27)·10‒44 másodperc) nevezünk.

Ezért úgy gondolom természetes, hogy legalább egy térdimenziónak párhuzamosnak kell lennie az idő dimenziójával ahhoz, hogy térben és időben megőrzött (fény) jelekből, láthatóvá váljon számunkra a múlt. A modern űrtávcsövek segítségével, a fénysebességgel érkező jelekből, mint a távoli múlt eseményeiből, alkotunk képet galaxisok milliárdjairól. Amikor a naplementében gyönyörködünk, akkor a Nap 8 perccel korábbi állapotáról kapunk pillanatképeket, amiket azután egymásra halmozva folyamatos képpé alakít az agyunk. Még a saját tükörképünket is a múlt jeleiből, vagyis tér-idő kvantumokból állítja össze agyunk.

A gondolataink is megelőzik szavainkat, azoknak kimondásához szükséges idővel. Tulajdonképpen a téridőkvantumok egymásutániságával elkülönült jelekből összeálló információk formájában észleljük a valóságot. Ezen téridő kvantumok láncolata, egymást követő jelcsoportjai biztosítja számunkra a kauzalitást és az idő entropikus irányát . A háromdimenziós tér és időkvantumok halmazából álló 4D téridő ad számunkra olyan viszonyítási eseménypontokat, amelyek koordináta rendszerekbe illeszthetők. Mivel az időnek, valamint a térnek egy a nézőpontunkba beérkező iránya párhuzamos, vagy másként szólva vektorai lefedik egymást, jogosan nevezzük téridőnek azt a halmazt, amiben az észlelt események vannak. Mi számít eseménynek a téridőben? A tudományos megfogalmazás szerint, annak minden pontja egy eseményt jelöl. Szerintem viszont az egy időkvantum alatt létrejött három térdimenzió, vagyis a 3 D-s kiterjedés, mint egy térkvantum egzisztálása az, amit egy a priori, (pontszerű) eseménynek nevezhetünk. Ha minden időkvantum alatti esemény, kiterjedésnek mondható, akkor nem csodálkozhatunk a tér tágulásának hallatán. Már csak az a kérdés, hogy a terjedés, úgymint mindenirányú mozgás, hogyan értelmezhető viszonyítási pontok nélkül? Bizonyára sehogy. Ezért ha azt mondom, hogy az idő múlásával növekszik a tér, akkor csak abszolút időt és abszolút teret érthetek alatta. Ha viszont már anyagi, vagyis érzékelhető viszonyítási pontjaim is vannak, akkor azok relatívvá teszik a tér-időt, mint a vizsgált lokális eseményteret. Úgy tudom, hogy viszonyítani csak anyagi testel rendelkező, információ feldolgozó és döntéshozó képességgel bíró lények képesek. A többes szám azért ildomos, mert csak egyetlen egy, anyagból álló tudatos lény nemigen létezhet az univerzumban. (Az anyagon túli tudatos létező most nem kap szerepet)

Amióta tudjuk, hogy az anyag-energia egymásba átkonvertálható, a megjelenési formájuk alapján különböztetjük meg őket úgymint, nyugalmi tömeg, mozgási tömeg, impulzus,  hullámtér,vagy mező, sugárzási tér, egyszóval eseménytér. A tömeggel rendelkező testnek tehetetlensége, impulzusa, helyzeti és mozgási energiája is van aszerint, hogy milyen a sebessége, gyorsuló, vagy egyenletes sebességgel mozog. A hullámtér, vagy energiamező is állandó mozgásban van, aminek felső határa a fénysebesség. Hogy az anyagmentes téridő kiterjedésének milyen sebessége van, azt csak a benne lévő anyag viszonyítási pontjainak megváltozásából lehet meghatározni a távolság és az időtartam függvényében. A látható, érzékelhető anyagi objektumok mozgása alapján gyorsulva tágul a tér, amit a kozmológiai gravitációs és Doppler féle vörös eltolódások figyelembe vételével számoltak ki. Ami azt is jelentheti, hogy minél messzebbre nézünk a múltba, annál gyorsabban távolodónak látjuk a jelforrások objektumait. Találtak már olyan távolodó objektumot, aminek „sebessége” jóval meghaladja a fényét, ami paradoxonnak számít. Az is lehet, hogy a jel forrása már nem létezik, csak az útjára bocsájtott jelét detektáljuk.

De mi van akkor, ha az időkvantumok vektora egybeesik a tér egy irányvektorával, ami esetünkben az Eukleidészi egyenes látóirány is egyben és ezt egydimenziós jelként értelmezzük? Ha most a 4D értelmezésből elhagyunk két térdimenziót és a hozzájuk tartozó, velük párhuzamos időkvantumokat is levonjuk, akkor közelebb kerül hozzánk az objektum? Ha csak 1/3 idővel számoljuk a múlt távolságát, akkor közelebb kerül az objektum és kisebb lesz a távolodás „sebessége” is. Így a távolodó objektum sebessége nem haladja meg a fénysebességet, amit az anyagi testeknek amúgy sem illik átlépniük. Felmerül a kérdés, hogy mennyi az annyi? Vagyis mekkora idő-tartam valójában az időkvantum, ha anyagmentes térre, vagy anyaggal bíró térre értelmezzük? Mivel az Általános relativitáselmélet szerint, az anyag elgörbíti a téridőt, de nem változtat a látóirányon, így rövidebb lesz az egydimenziós egyenes idővektora, vagyis vele a múlt távolsága is.

Az anyag-energia terjedése kisebb időkvantumok szerint, vagyis rövidebb távolságra terjed az üres téridő kvantumához viszonyítva. Mivel az anyag viszi a relativitást az időbe, az anyaggal terhelt téridő kvantuma relatívan kisebb az üres, vagyis az abszolút téridő kvantumánál. Hogy pontosan mennyivel, azt az Általános relativitáselmélet képleteivel valaki ki tudná számítani, de erre én nem vállalkozom. A mai kozmológusok szerint abszolút tér és idő nem létezik, ezért nem is számolnak vele. Ugyanakkor az univerzumunk gyorsuló tágulásáért egy ismeretlen sötét energiát tesznek felelőssé.

A címben feltett kérdésre válaszolva: azért látjuk a múltat, mert az anyaggal terhelt téridőben fénysebességgel felénk terjedő jelekből információt kapunk, amit pillanatképekké rögzít az agyunk. Ameddig a szem ellát, a múlt képei peregnek le előttünk időkvantumonként, a mozgás és mozdulatlanság érzetét keltve. De azt nem tudjuk, hogy mekkora az időkvantum, ami a jelet adja.

Szemlélő, tapasztaló nélkül létezne ugyan a valóság, de akkor kit érdekelne a múlt látványa, a jelen tapasztalása és az előttünk álló jövő?