Minden lehetséges

Mottó: A fantáziánkat ki kell önteni egy alkalmas „felületre”, ahol az elpárologhat, vagy valami kicsapódjon belőle.

 Az ontológia, avagy lételmélet tulajdonképpen a van és a nincs, kérdésével foglalkozik.

Akinek van valamilyen érzékszerve, az érzékeli azt, hogy a létezők közé sorolható.  Az, hogy van, azt jelenti, hogy valamilyen tulajdonsággal is rendelkezik. Vajon a lét és a létezés között van-e tulajdonságbeli különbség? A van-ás és a létezés különbözik–e valamiben?

Szerintem van különbség, mégpedig abban, hogy a létezés dinamikus, vagyis a tulajdonságbeli különbséget a saját-mozgás jelenti. Ami van, annak nem szükségszerű, hogy mozogjon is. Ellenben ami létezik, az már nem lehet mozdulatlan. Még az Ősrobbanás elmélet követői is elismerik, hogy a világmindenség létezése, a vákuumfluktuációnak, a (téridő-kvantumok) mozgásának a folyománya. A végtelen nagy, vagyis meghatározhatatlanul nagy értékű potencia-erő mozdulatlan, megnyilvánulatlan állapota részemről egy feltevés, ezért nem a LÉTEZŐ, hanem a VAN kategóriába sorolható.

Ez azonban csak feltételezhető és elhihető addig, amíg a megnyilvánulása, „a létezése” be nem következik.  Ehhez azonban feltételezni és hinni kell azt is, hogy a SEMMI egy tulajdonságok nélküli, nem van, és nem létezik, a NINCS kategóriája. Mivel a semmi tagadója annak, ami tapasztalhatóan létezik, a még nem tapasztalható dolgokat is könnyen a semmi, a nincs, kategóriájába soroljuk, a van, létezik kategóriák helyett.

Ezzel oda jutunk, hogy egyaránt hinnünk kell, a van és a nincs kategóriákban. A létezés kategória azonban a mozgások tapasztalása által igazolást nyújt számunkra. Ez azt jelenti, hogy mozgás abszolút, a mozdulatlanság, pedig relatív, viszonyításhoz kapcsolódik. (Abszolút mozdulatlan pontot, „objektumot” még nem tapasztaltunk.)

De mi van akkor, ha van olyan mozgás is, ami nem tapasztalható a számunkra, vagyis van olyan létező is, amit nem tapasztalunk, vagy talán soha nem tapasztalhatunk meg a képességeink hiányában? Megint csak a hitre van szükségünk ahhoz, hogy feltevéseink ne okozzanak dilemmát, ellentmondást.  Vannak olyan vélemények, hogy a tér és az idő nem valós létezők, csupán az érzékeink, a tudatunk virtuális kivetülései, olyan elmeszülemények, amik a tapasztalás pótlására, kiegészítésére szolgálnak. De mivel a „virtuális idő” is dinamikus és a „virtuális térről” is kiderült, hogy az is, mivel gyorsuló annak kiterjedése (univerzum tágulása), részemről a „virtuális LÉTEZŐ” kategóriába sorolhatók.

A tapasztalatok szerint, a létező dolgok mozognak, kitágulnak, majd összezsugorodnak, ritkulnak és sűrűsödnek. Maga az univerzum is kitágulási fázisban van, amiből arra is következtethetünk, hogy majd valamikor zsugorodni fog. A kérdés csupán az, hogy a valós, vagy virtuális térben és időben?

Ha gondolatban lemegyünk a Plank méretek alatti feltételezett mikrovilágba, és azzal a feltevéssel élünk, hogy a tér-idő kvantumos, ami szintén kitágul, majd összezsugorodik egy mozdulatlan pontszerű potenciába, még mielőtt elérné a számunkra érzékelhető mérethatárt, ami 10⁻³³ centiméter. Az időtartam, ami ez alatt eltelik, a téridő-kvantum saját ideje, szintén jóval kisebb, mint az „elvileg” érzékelhető Planck idő.

Azonban megszámlálhatatlanul sok, végtelen számú téridő-kvantum egzisztál a saját idejét nem a többivel egyidejűleg (szinkronban) letöltve. Viszont, ebben a végtelen nagy halmazban lehetséges, talán szükségszerű is, hogy legyen egy olyan zárt részhalmaz, amelyben a kvantumok azonos időben (szinkronban) születnek és halnak el. Amennyiben az, a priori potencia, valamint a mozgási energia nem veszhet el, amitől a téridő-kvantumok létezésben vannak, majd az úgynevezett „mini-szingularitásokba” tömörülnek, akkor az érintett egyidejű zárt halmaz átalakul virtuálisból valóssá, átminősül a halmaz energiája anyagi elemi részecskékké, amelyeknek a sajátideje már meghaladja a téridő kvantumokét. A kiterjedtsége eléri az érzékelhető hatáskeresztmetszetet, vagyis meghaladja a Planck távolságot.   

A diszkrét elemekből álló téridő halmazból, inherens módon, belső tulajdonság alapján bukkannak elő az anyag elemi részecskéi. A kvantumvákuum, mint a fluktuáló diszkrét téridő, ha kölcsönadja energiáját az anyagnak, akkor az idővel lebomlik téridő kvantumokra, majd potenciapontokra mini-szingularitásokra, ami van. Majd amiből mozgási esemény, létező téridő-kvantum lesz.

A mini-szingularitás elgondolása abból ered, hogy a végtelen nagy potencia, a munkavégző képesség léte nem valószínű, hogy egy pontban, azaz egy darab „mega” szingularitásban mozdulatlanul a (semmiben) van. Ha viszont végtelen sok mini-szingularitásban, „több helyen”van elosztva, akkor a nem egyidejű megnyilvánulások során, a dinamikus fluktuációjával a „megújuló létező téridőt”, és a „kimeríthetetlen” vákuumenergiát jelenti számunkra.

A diszkrét téridő halmaz szinergiával, egyidejűséggel rendelkező részhalmaza,(vagy halmazai) pedig az alapanyagot az elemi részecskéket szolgáltatják a létezők számára. Az anyag további szerveződése, rendszereződése, pedig életjelenséget, tudatosságot, az értelmességet, a szabályokat és azok követését, a rendet eredményezi. Így lesz a virtuálisból valós, a téridőből Univerzum, a Káoszból Rend.

"....Egy {displaystyle pi } faktort elhanyagolva a Planck-tömeg durván egy olyan fekete lyuk tömege, aminek Schwarzschild-sugara egyenlő a Compton-hullámhosszával. Egy ilyen fekete lyuk sugara nagyjából a Planck-hossz.

Ennek a jelentését egy gondolatkísérlettel szemléltethetjük. Tegyük fel, hogy a feladat egy objektum helyzetének mérése a róla visszaverődő fény segítségével. Nagy pontosságú méréshez nagy energiájú, rövid hullámhosszú fény szükséges. Ha az energiája elég nagy ahhoz, hogy pontosabban mérjen, mint a Planck-hossz, akkor elvben egy fekete lyukat képeznének, amikor ütköznek az objektummal. A fekete lyuk lenyelné a fotont, és lehetetlenné tenné a mérést. Egyszerű, dimenzióanalízist alkalmazó számítás azt mutatja, hogy ez a probléma megjelenik, ha az objektum méretét a Planck-hossznál pontosabban akarjuk mérni.

Jegyezzük meg, hogy ezt a gondolatkísérletet mind az általános relativitáselméletet, mind a kvantumelméletet használja (nevezetesen a határozatlansági elvet). Együtt ezek az elméletek azt állítják, hogy lehetetlen a hosszúságot a Planck-hossznál pontosabban mérni. Azaz eszerint bármely kvantumgravitáció-elméletben, ami a két nevezett kiinduló elméletet kombinálja, a tér és idő hagyományos fogalma megszűnik értelmesnek lenni a Planck-hossznál rövidebb távolságon és a Planck-időnél rövidebb időintervallumban. Ezért az energia kvantálása a fizika jelenlegi állása szerint arra vezet, hogy a tér és az idő is kvantált (diszkrét, vagy „szemcsés”, ha úgy tetszik) és nem folytonos."

„Sem a mágneses, sem az elektromos erők nem a test tömegéből származnak, így egyik sem lehet ekvivalens a tehetetlenségi erőkkel. A dinamikus elektromagnetizmusban leírt tehetetlenségi erők voltak az elsődleges okai annak, hogy Einsteinnek nem sikerült megalkotnia azt, amit „egyesített térelmélet”-nek nevezett.”

(szerintem a kvantumgravitációból származnak a töltések, így a gravitációs erő is)

Mivel a foton visszaverődéses módszerrel nem lehet a Planck „méreteknél” kisebb objektumokat méréssel észlelni, még nem jelenti azt, hogy ilyen kis „objektumok” ne létezhetnének. Az valóban igaz, hogy amit bizonyíthatóan nem észlelhetünk, azt csak feltételezhetjük, hihetjük, hogy valóban van. Az a kérdés, hogy az észlelhetősége hiányában is hatással van ránk, vagy nincs egy erő, az jól passzol a tehetetlenségi erő forrásának meghatározására is. A Mach elv szerint, az univerzum összes tömegének hatása érvényesül egy lokális test tömegének tehetetlenségében. Ha ennél is mélyebbre hatolunk, magába a téridőbe, akkor a tömegnélküliek, a téridő kvantumok hatásával is számolnunk kell.

Tételezzük fel, hogy a négydimenziós téridő olyan diszkrét elemekből áll, amelyek a Planck hossznál jóval kisebb kiterjedésűek. Egy téridő kvantum létezési ideje alatt térforrás és térnyelő fázisokban van. Ez feleltethető meg a kvantumgravitáció taszító és vonzó erőinek. Valamint annak a fluktuációnak, ami a globális,(végtelen) téridő alapgerjesztettségének felel meg. Az abszolút 0 Kelvin tehát ekkor realizálható, mert ez a fluktuáció még nem számít hő-mozgásnak. Ezért kinevezhetjük „mozdulatlan” vonatkoztatási rendszernek is.

A kvantumgravitációs téridőben még nem léteznek az anyag elemi részecskéi, amelyek szerintem a téridő kvantumoknak egy kritikus mennyiségű, szinkronidejű példányaiból keletkeznek. Például a „virtuális”, még nem regisztrált fotonok, és a neutrínók, amelyek magukban hordják az elektromosság pozitív és negatív töltéseinek megfelelő energiát, (munkavégző képesség adagot) a fénysebességű helyben-forgás perdültének, vagy pedig a téridőben való haladás, lendületének formájában. Amikor ezek az „objektumok” összeütköznek és kettéhasadnak, akkor keletkeznek az „a priori elemi” részecskék, úgymint ős elektron, ős pozitron, ős neutrínó. Amikor ezek is kaszkádszerűen összeütköznek egymással, a több részre szétszakadásukból keletkeznek a (tört töltésű) kvarkok és gluonok. Majd ebből a halmazból, a kvark-gluon plazmából csapódnak ki a fermionok, az összetett részecskék/Proton, Anti-prototon, vagy Elton/. Mivel a kvantumgravitációs fluktuáció erőhatása minden részecskére/hullámra érvényesül, azok nem léphetik át a fénysebességet, amit nyugodtan nevezhetünk a keletkező anyag kezdősebességének is. Ahogy növekszik az anyag sűrűsége, összecsomósodása /azaz a tömeg/, úgy növekszik a tehetetlensége is, a gyorsulással szembeni ellenállása. Valamint olyan arányban lassul a haladási sebessége a kvantumgravitációs közegellenállás miatt. Amikor az idővel kialakul a téridőben haladó anyagi/tömegpont csillapított sebessége,(az egyenes vonalú egyenletes mozgás) egy bekövetkező ütközés következtében azonnal érvényesül az univerzum gyorsító/lassító hatása, vagyis a kvantumgravitációs fluktuáció vektoriális erőhatása. Ennek a gyorsításnak a lecsillapodása után, beáll az egyenes vonalú egyenletes mozgás, vagyis a téridő geodetikus vonalán való haladás.

A Logosz szoftvere és hardvere

 A káosznak és a rendnek két elkülönült definíciója, a végtelen lehetőség fogalmában egyesül, egylényegű potenciává, hiszen minden létező belőle fakad.

A valóság végső alapja, a végtelen „sok” lehetőség, melyet tekinthetünk a térben és időben nem korlátozott, mindentudás és mindenhatás eleven káoszának. Ebből a Káoszból felbukkanó attraktor, a nagy vonzó, amely az első káosztól elkülönült, megvalósult létező, amit mi Logosz néven illetünk.

A Logosznak, mint a logikus Nagy léleknek az a feladata, hogy a Káoszból bevonzott lehetőségekből megteremtse a Kozmosz rendjét, amelynek tükrében felbukkan majdani képmása, a Kozmikus Ember. Mivel csak ebben a kozmikus tükörképben, a teremtményében ismeri fel önmagát, és létének értelmét.

Elsőként megalkotja szellemi termékét, a nagy szoftvert, a Kozmosz programot, amely tartalmazza az anyagi megvalósulásnak, a „hardvernek” legapróbb részleteit is. A program azzal indul, hogy legyen, vagyis az „ige” kiárasztásával. Ezzel megszületik a véges térbe és időbe vetettség, amely magába foglalja a Kozmoszprogram lefutása során keletkező, majd elenyésző dolgokat.

A tér-idő létrejöttét követi az anyag elemi részecskéinek megalkotása, melyek építő kockái lesznek a „hardvernek”, a fizikai világnak. Ezután megszületnek a fényadó csillagok, amelyek alapvető termelőegységei a Kozmosz felépítésének. Ezekben készülnek azok az összetett anyagok, amelyek a bolygókat és egyéb kozmikus testeket, a „modulokat” alkotják. Majd az anyagi struktúrák sokasága két főcsoportra, az élőre és élettelenre osztva fejlődik tovább. Az élőt, a biológiai programok vezérlik a megvalósulás felé, a fizikai egyensúly ellenében. Az élettelent azonban csak a fizikai program vezérli a legkisebb hatás, a fizikai egyensúly elérése felé.

Azt a fejlődési folyamatot, mint egy az élőkre írt alprogramot, az evolúciónak nevezzük. A biológiai evolúció, mint a Kozmosz program kitüntetett fontosságú eleme, rengeteg mellékterméket is eredményez, amelyek nyersanyagként újra hasznosítva, visszakerülnek a továbbfutó, elágazó folyamatokba. Az állati ösztön és önfenntartó képesség megjelenése, még kevés volt ahhoz, hogy benne felismerje magát a Logosz. Az evolúció során kifejlődő Ember rendelkezik olyan szellemi képességgel, amit más kontextusban léleknek is nevezünk. Az emberi lélek, olyan attribútuma lesz a Kozmoszprogramnak, amely már kompatibilis a Logosszal. Így tehát a Kozmikus Ember ideája méltó arra, hogy azt tükörképének tekintse a Logosz. Amikor kitekintünk csillagos égboltra, a Kozmoszprogram hardvereit látjuk. Amikor az Emberi lélek rejtelmeit kutatjuk, akkor azt a szoftvert elemezzük, amely az egyéni testünk hardverén is üzemel. Ha az egyéni lelek nem is, viszont az emberiség közös lelkisége már felér azzal, amit a Logosz képmásnak tekint. Ez az, ami teremtő erővel is rendelkezik, amely méltó társa lehet a Logosznak, amit egy Istennek is felfoghatunk.

A realizmus alapvetése az, hogy a valóság akkor is létezik, ha nincs tőle elkülönült tapasztalója. Az idealizmus alapvetése az, hogy teremtő nélkül nem lehet teremtmény sem. Az egylényegűség jelentheti azt is, hogy az a többlényegűségből, vagyis a Káoszból válik ki, de úgy is értelmezhető, hogy az egylényegű Rend, osztódik fel soklényegűvé, káosszá.

A rendet is szimbolizáló Logosz olyan szellemi, öntevékeny, élő létező, amely még a véges létező, legkisebb téridő kvantumnál is végtelenül kisebb, avagy végtelenül nagyobb, hiszen nincs a térbe és az időbe bekorlátozva. Az Univerzum valósága a bizonyíték Isten létére, mert a teremtés, (ősrobbanás) nélkül, csak a Káoszban felbukkanó Logosz létezne a végtelen lehetőségben való hit okán.

A Logosz, vagy Isten Kozmosz programja egyidejűleg tartalmazza a szellemi, lelki, erkölcsi törvényeket és a fizikai, biológiai törvényeket is. Mind ezt úgy, hogy az evolúciós „alprogram” szelektálja szét, csoportosítja össze és csomagolja be egy-egy létformába őket. Ezzel egyidejűleg hozza létre az entitás szoftverét és hardverét, amely térben és időben behatárolt, véges.

Az anyag „viselkedését” a fizikai egyensúly felé haladás, a hatás elv határozza meg.

Az élő viselkedését, a fizikai egyensúly ellenében végzett munka hatásfoka határozza meg, más szóval az élni akarás.

„egy létező akkor tekinthető végső valóságnak, ha egyetemes és lételméletileg visszavezethetetlen végső elvet képvisel.”

Tehát a végtelen lehetőség, az egyetemes végső elvi és fizikai alap, a létező számára. A lehetőség feltétlenül van, míg a létező, bizonyos feltételekkel, lehet a valóság megtapasztalója is.

A kvantumot, mint adagot, én a tér és az idő végességéhez kapcsolom, amennyiben egy pontszerű potencia olyan, mint egy kvázi „szingularitás”, amely nem végtelen, hanem véges potenciával bír, ami dinamikus megnyilvánulási készséggel is rendelkezik. Ez a véges potencia az az elsődleges létalap, ami öröktől van, és ami a létezés téridő kvantumaként nyilvánul meg. Ezeknek a potencia pontoknak, mint az egyéni téridő kvantumoknak a száma, megszámlálhatatlanul végtelen sok. Ezzel a végtelen sokaságával alkotja a statikus lét, és dinamikus létezés között fluktuáló téridő struktúrát, amit „kvantumhabnak” is neveznek. A végtelen kvantumhabnak „egy buboréka”, diszkrét eleme, a téridő kvantum. (Így kerül közvetlen fizikai kapcsolatba a véges, a végtelennel.) Számomra nehéz elfogadni azt, hogy a végtelen nagy potenciaerő, vagy a végtelen nagy energiasűrűség, mindössze egy darab kiterjedés nélküli pontban, a „szuper-szingularitásban” legyen mozdulatlan állapotban. Azt már jobban el tudom képzelni, hogy végtelen sok véges potencia, a statikus és dinamikus állapot fluktuációjával, eredményezi a tér és az idő együttes, folyamatos megnyilvánulását. Amíg egy téridő kvantum energiája, a saját létezésére fordítódik, a végtelenül sok létező kvantumnak, végtelen nagy, de nem egy pontba koncentrált energiája van, hanem egy homogén, alapgerjesztésű, sík geometriájú végtelen struktúrában oszlik el. Ha az anyagmentes téridő, valamilyen oknál fogva elvesztené a skalármező jellegét, az energia homogenitását, egy lokális energiasűrűség változás lépne benne fel, akkor ott keletkezne a struktúrában egy vektormező, amelynek gradiense van. Tételezzük fel, hogy ez az ismeretlen ok hozta létre az anyagot oly módon, hogy felhasználta az anyagmentes téridőnek inhomogén, részhalmazában található összes energiáját. Ez az ok, lehetne az egyidejűség, a szinkronizált kvantumidő.

A diszkrét elemekből álló globális téridőnek, lehetnek olyan „idő szinkronizált”, nagyméretű zárt halmazai, amelyben az alkotóelemek egyidejűleg funkcionálnak. Amikor a halmaz kvantumai a térforrás funkcióban vannak az olyan, mint egy pillanatnyi inflációs tértágulás. Amikor a térnyelő funkcióban az olyan, mint egy pillanatnyi összeomlás, téreltűnés. Ezt a kivételes eseményt, a végtelen, örökké alapszinten fluktuáló halmaz, egy lokális túlgerjesztésként viseli el. Ez a túlgerjedés ad lehetőséget annak is, hogy a szimmetriasértésből, véges számú anyagi részecskék keletkezzenek az infláció, meg a kollapszus folyamata során. Az inflációval kezdődik az anyag keletkezés, mivel ekkor a térnyelés funkcióból lesz a (be-töltés), a gravitációs vonzás, ami csomósodásra készteti az anyagot. Majd a kollapszus során, a térforrás funkcióból lesz a (be-töltés), a gravitációs taszítás, ami a meglévő, alap-gerjesztett téridőbe szórja szét a már kész anyagmennyiséget. (ősrobbanás) Ezek az anyagba töltött vonzások és taszítások, már nem egy pillanatnyi, szinkronidő alatt, hanem egy véges, maximált sebességgel, a c-vel történnek. A globális téridő közegében azzal, hogy létre jött a véges mennyiségű anyag, egy minőségi változás jött létre, mert megszületett az anyagi univerzum.

Az anyagról: az anyag is kettős természetű létező, amely részecske és hullám formátumot öltő létező, és  keletkezésétől fogva, állandóan mozgásban van. Úgy gondolom, hogy a (field) mező, az anyag pontszerű elemi részecskéinek a kihatása, vagyis az elektromos és gravitációs töltéseikből fénysebességgel ki és beáradó „hatóerő”, ami minden irányban átjárja, betölti azt a véges téridő tartományt, amely még az érzékelési határunkon is jóval túl terjed.

Képzeljük el, hogy az elektromágneses hatás kék színű, a gravitációs, pedig sárga. Ezek keveréke a zöld színű mező, egy olyan halmaz, ami az anyagi hatóerőknek állandó fénysebességű, minden-irányú, az univerzumon belüli áramlása. Mivel ebben a halmazban találhatók a töltésekkel, tömeggel bíró elemi részecskékből formálódó összetett anyag is, ezek mozgási sebessége már nem érheti el a fénysebességet, a mezőket alkotó áramlási sebességet. Mivel a mezők egy állandó sebességű zárt halmazt képeznek, melyen belül eltekinthetünk a mozgási irányultságoktól, így egy „kvázi álló” vonatkoztatási rendszernek vehetjük. Ehhez vonatkoztatjuk a részecskékből álló anyag mozgási sebességének a maximumát is. Egy mozgó testhez rögzített kiválasztott másik test sebességét,meg állónak viszonyíthatjuk. A mezőhöz, mint „álló”vonatkoztatási rendszerhez viszonyítva, álló összetett részecske nem létezik, csak az együtt-mozgó testek egyike állhat, a másikhoz képest.

Most képzeljük el, hogy az álló vonatkoztatási rendszernek minősített mező „színe fekete”. Ez lenne a sötét égboltozat, amin fehér fénypontként látszanak a nem fénysebességgel mozgó, de fényt is kibocsájtó égitestek. A fehér fénysugár, aminek színét nem az irányultságának figyelembevétele adja, hanem a fénytöréssel (prizmával) irányokba, a szivárvány színeire szétbontható színek összessége. Ezek szóródása és visszaverődése, pedig a kevert színeket, frekvenciákat adja.

A kínai univerzalizmus szimbóluma a Jin Jang, jól szemlélteti a fenti elgondolásomat. A kör, amiben a két cseppalak van, az egységet, az egészet jelöli. A fekete cseppben lévő fehér kör, és a fehér cseppben lévő fekete kör, az anyag duális természetét és a vonzó, taszító hatásokat is szimbolizálja. A cseppalakok görbülete, pedig a mozgást, a ciklusos körforgást jelképezi, ami a részecskékre és galaxisokra is jellemző. Ha az anyagmentes végtelen téridőt színtelennek tekintjük, akkor a benne lévő anyagi univerzumot, a fekete-fehér Jin jang szimbolizálja.

Egy dualisztikus szimmetria felbomlása, avagy az evolúció megszületése

Az evolúció szavunkat a fokozatos megváltozás és fejlődés szinonimájaként használjuk. Ezek a fokozatok, amit a mutációk, a megváltozások jelentenek, egy bizonyos számosság felett, akár már folyamatnak is tekinthetők, mint például az entrópia növekedése esetében.  A fejlődésről, mit folyamatról azonban ez nem mondható el, mivel azt stagnálási, visszafejlődési szakaszok tördelik szét. Az evolúciónál, nagyon fontos figyelembe venni a lokalitásokat, mint befolyásoló tényezőt, ami a fejlődési folyamatot tördeli szakaszokra a globalitással szemben. Ezért az evolúció szétágazó, divergens, nem pedig egy irányba mutató módon fejti ki a hatását.

Minden folyamatnak van kezdete és vége, még annak is, amelyről azt hinnénk, hogy végtelen. Ilyen például a téridő fluktuációja is, amely szerintem diszkrét elemekből álló végtelen nagy halmaz.  A diszkrét elem, mint a téridő kvantuma, egy statikus és dinamikus állapot váltakozása, az egységnyi erőnek, egy egységnyi időtartam alatt. A statikus állapotban az erő potens, az idő és a tér „hiányában” nem érzékelhető. A dinamikus állapotban azonban taszító, illetve vonzó hatásként is érzékelhető a tér egy közös, vagy egyesített időtartam alatt. A téridő kvantumai, mint a lokalitások hozzák létre azt az alapszinten „gerjesztett”, fluktuáló struktúrát, a globalitás téridőt, amely minden további létezőnek a befogadó közege, és az evolúciónak a kiinduló alapja. Mivel a végtelen téridő dinamikus struktúráját nem tekintjük anyaginak, a dualisztikus felfogás szerint, tekintsük hát az anyag által befolyásolhatatlan „szellemi” létezőnek. 

Az anyagot azonban definíció szerint kell elhatárolni és meghatározni a téridővel szemben. Erre is van egy naiv elképzelésem, miszerint az anyagot mindössze négy különböző típusú, pontszerű elemi részecske alkotja. /Az elektron, a pozitron, a Proton, és az ellen proton, vagy Elton./ Ezek mindegyike öröktől való és egyszerre rendelkezik kétféle, megmaradó elemi töltéssel, vagyis elektromos és gravitációs töltéssel. A különböző töltések, mint kvantumok, egy dologban hasonlók, amennyiben taszító és vonzó hatással rendelkeznek. Ezek pedig forrásuktól, illetve nyelőikbe, állandó sebességgel, c-vel terjedve kialakítják az úgynevezett „mezőket”, amelyek az elemi részecskék, mint lokalitások közötti hatásokat továbbítják. Azonban a részecskék hatóerőben, „töltöttségben” és az önkölcsönhatásukban különböznek. A pozitív és negatív elektromos töltések azonos erővel vonzzák egymást, az azonos előjelűek, azonban taszítják egymást. A gravitációs töltéseknél viszont, az azonos előjelűek vonzzák egymást, míg a különbözőek taszítják. Az elektromos és gravitációs töltések hatásaikban meg nagyságrendekkel különböznek egymástól, méghozzá egy részecskén belül, ami az elemi részecskék töltés megmaradásából eredően, az adekvát részecske nyugalmi tömegében is megnyilvánul. Azzal, hogy elismerjük azt a tényt, hogy az elemi töltések megmaradók, az az, anyag evolúciós kialakulásának az első lépése. Mivel az elemi részecskék ez által képesek csomósodni, és szétbomlani, ezzel új formákat biztosítani az anyagnak, megnyílik az evolúciós továbbfejlődés kapuja. A fizikai kísérletek (és matematikai számítások) nem tudnak ennél mélyebbre hatolni az anyag igazoltan létező elemi részeire bontásában. Szabadon, nem kötésben álló kvarkot még nem izoláltak, a hadron börtön ajtaja feltörhetetlennek bizonyul.

A téridő struktúra és az elemi részecskék négy típusa, mint a szellem és az anyag öröktől való, megmaradó dualitása, mondhatjuk úgy is, hogy a kvantumvilág meghatározhatatlan és meghatározott entitásainak dinamikus egyvelege. Minden ezekből felbukkanó újdonságnak, „mutációnak” a kiinduló pontja, a természeti, vagy fizikai törvények első paragrafusa, a kvantumfizika, ami az evolúció startvonalát jelöli. Az elemi részecskék csomósodása és szétbomlása, az összekötő erők kialakulása, és azok megszűnése, már a következő lépése az evolúciónak, ami a kémiát foglalja magába. Ez is egy divergencia robbanás az anyag szempontjából, mivel ez a „robbanás” hozza létre azt a lehetőséget, hogy megszületsen a biológia tudománya, vagyis az élet legtágabban értelmezett kutatási formája. A ma tapasztalható biológiai diverzitás is egy „robbanásszerű” evolúciós eseménysor eredménye, amelyben kialakult az élet magasabb rendű formáinál, például az állatoknál és az embernél az ösztön, majd az öntudat. A tudat, mint az élő anyagi szerveződésben felbukkanó jelenség számomra azt jelzi, hogy elérkeztünk a kvantumvilágra jellemző magas frekvenciájú hatásterjedéshez, ami már tudatosan képezett információkat, gondolatokat is hordoz, vagyis beléptünk a Szellem birodalmába.

Az ember megjelenése az élővilágban, olyan nagy evolúciós ugrás, amely a hordán, családon, törzsön keresztül, a társadalmat, mint egy önálló evolúciós alanyt hozta létre. Amiből a vallások és az azokra épülő kultúrák sokasága alakult ki. Ezeknek ad címkét, mint a hatalom gyakorlásának különböző formáit gyakorló monarchiák, demokratikus, diktatórikus, köztársaságok, föderális és uniós birodalmak.

A hatalomgyakorlás társadalmi formációinak sokasága, lokális sokszínűsége, nem teszi lehetővé azt, hogy mindenkire egységesen alkalmazható jogszabályokat alkossunk a Földön. Ennek hiánya azonban az állandó konfliktusok forrása, a békétlenség fenntartása. Ezt a békétlenséget azonban tekinthetjük a társadalomtudomány tovább fejlődése katalizátorának, egy újabb evolúciós ugrás lehetőségének. Mivel nem ismerünk kommunikációra képes földönkívüli társadalmat, amelynek működése összehasonlítható lenne a földivel, nekünk kell megtalálni azt a társadalmi formációt, amely megakadályozza az önfelszámolást és biztosítja a túlélésünket. /mondhatjuk, hogy innen szép nyerni!/

A sötét anyagról annyit tudunk, hogy „vonzó” gravitációs hatása van, és nem hat kölcsön a fényes, vagy normál anyaggal. Azt is sejtik, hogy nem hajlamos a csomósodásra, vagyis van egy határa a sűrűsödésének. Ahhoz, hogy elkerüljünk egy jelentkező aszimmetriát, feltételezzük a sötét energiát, ami a „taszító” gravitációs hatást képviseli.

Az index fórumozók, bizonyára ismerik Szász I Gyula atomisztikus elméletét, amelynek lényege a gravitációs töltéseken alapul. Gyula tagadja a szingularitást, az Antianyagot, a kvarkokat-gluonokat és csak négy megmaradó elemi részecskét, elektron (-); Proton (+); pozitron (+); Elton (-); preferál. 

Az a legfurcsább része elméletének, hogy egy megmaradó részecskének kétféle, ráadásul aszimmetrikus töltése van, ahol az elektromos töltés jelentősen erősebb a gravitációs töltéssel szemben. Az elektromosság és a gravitáció hatása egymástól független, de azonos c sebességgel terjed.

Ebből az aszimmetriából kiindulva támadt az ötletem, ami további két töltött részecskéket a vizionál. Ezek éppen akkora gravitációs töltésekkel rendelkeznek, amik a kettős töltésűekből hiányoznak a szimmetriához, az egyenlő arányhoz.

A taszító gravitációval rendelkező elemi részecske a Presser (nyomó), a vonzóval rendelkező, pedig a Puller (húzó). Ez a két elemi részecske alkotja a sötét anyagot, amely nem hat kölcsön az elektromágnességgel, csak a gravitáción keresztül állnak kölcsönhatásban. A Nyomó részecske nem tud csomósodni, mivel mindegyik taszítja egymást és a közöttük létrejövő minimális távolság, az atomok méreténél is nagyobb. A Húzó részecskék azonban olyan közelre kerülhetnek egymáshoz, hogy „kvázi szingularitást”, vagyis a vonzó sötétanyagból álló kompakt tömeget, még egy eseményhorizonttal rendelkező fekete lyukat képezhetnek.

1, elektron: elektromos töltése (-) egymást taszítják. Gravitációs töltése (-) egymást vonzzák.
2, pozitron: elektromos töltése (+) egymást taszítják. Gravitációs töltése (+) egymást vonzzák.
„A két elemi töltés aránya: e/gmP = 0.966∙10+21, tehát az elektromágnesesség sokkal erősebb, mint a gravitáció.”
Az azonos elektromos töltések taszítják, a különbözőek vonzzák egymást.
3, Elton. elektromos töltése (-) egymást taszítják. Gravitációs töltése (-) egymást vonzzák.
4, Proton: elektromos töltése (+) egymást taszítják. Gravitációs töltése (+) egymást vonzzák.
Az azonos gravitációs töltések vonzzák, a különbözőek taszítják egymást.
5, Puller (húzó): (-) egyedi gravitációs töltése akkora, amennyi az elektron gravitációs töltését kiegyenlítené az elektromoséval. A Pullerek vonzzák egymást.
6, Presser (nyomó). (+) egyedi gravitációs töltése akkora, amennyi a Proton gravitációs töltését kiegyenlítené az elektromoséval. A Presserek taszítják egymást.
Ezek ketten az úgynevezett egyedi gravitációs töltéseket hordozó, elemi részecskék, melyek kiegyenlítik a kettőstöltéseket hordozó részecskékben meglévő aszimmetriát.
Az elektromos és gravitációs töltések mozgató hatása független egymástól, de a hatások terjedési sebessége azonosan (c).
Ez a hat elemi részecske egy feltételezett statikus pontban egyesülve, teljesen kiegyenlíti egymás hatását, vagyis semlegesítik egymás töltéseit. (Ez lenne az a potencia adag, vákuum kvantum, amiből az anyag hat elemi részecskéje keletkezik.) Ha beállna egy olyan szuperszimmetria, ami csak elméletben lehetséges, mintegy az ősrobbanást megelőző állapot, akkor ennek a potencia adagnak tartalmaznia kell az egész Univerzum energiáját/tömegét adó mértéket, értéket. Továbbá tartalmaznia kell az aszimmetrikus megosztások értékét, az elemi részecskék típusait és darabszámát megadó információt is.

Feltevésem szerint, ha az Univerzum ebből a hat féle megmaradó kvantumos töltéssel rendelkező elemi részecskéből áll, melyek hatása a fény sebességével terjed, akkor magyarázatot kapunk a háttérnélküliségre, a sötétanyagra, és nincs szükség az antianyagra. A részecskék taszító hatása, egyben a háromdimenziós tér forrása, ami a hátteret adja az anyagnak. A térnyelő szerepét pedig a vonzó sötétanyag játssza, aminek koncentrálódása, valóban a térkiterjedés hiánya mellett történik. A négy kettős, vagy aszimmetrikus töltésű részecske pedig az örökmozgó szerepét tölti be azzal, hogy csomósodnak és szétbomlanak, amivel folyamatosan gyorsuló-lassuló, vagy egyenletes mozgásban van tartva minden anyagi szereplője az univerzumnak.

A ma ismert nagyléptékű univerzum kép, amiben pókhálószerű, szálas szerkezetű struktúrát képez a fényes anyagból álló rendszerek, megmagyarázható azzal, hogy a vonzó sötét anyag, központi magja a galaxisoknak, amik a „gyöngysorból” font szálakat alkotják. A taszító sötét anyag pedig az, ami hatásával kitölti az űrt, kialakítja a teret, ami 3+1 dimenziós Minkowski tér. Azért feltételezem, azt hogy véges az univerzum, mert a végtelen tér, végtelen anyagsűrűség, végtelen energiasűrűség, nem passzol egy igazoltan véges sebességgel terjedő hatásokat keltő kvantumokhoz, a véges számú elemi részecskékhez. Ha csak 10 a + milliárdikon kitevőjű számosságot adunk a hat elemi részecskéknek, azok térforrás hatásukkal akkora méretű teret keltenek, ami bőven meghaladhatja a ma belátható univerzum méretét és nincs szükség a fénysebességnél nagyobb tértágulás felvetésére.

Ha a valós térnek az anyag és hatásának hiánya számít, ez esetben nem beszélhetünk a tér gyarapodásáról, zsugorodásáról, görbüléséről, mivel nincs mihez viszonyítani a tér struktúráját, kiterjedését, mert ugyebár az nincs neki. Ha elfogadjuk, hogy a tér abszolút, az anyagtól függetlenül is van, akkor végtelennek, folytonosnak kell lennie abszolút időben és minden térdimenzióban. Így a végtelen űr, a semmi, értelem szerűen nem lehet más, mint a valaminek, történetesen az anyagnak és hatásának szánt hely. Mivel a szándék is egy anyagból eredő elmebeli konstrukció, az elme hiányában a semmit, nem nevezhetjük helynek. Ennélfogva az univerzum az a hely, amely anyagból és a szellemből van, a végtelen semmiben.

 Az üres hely, viszont nem lehet dinamikus, időben fluktuáló, alapgerjesztett, mint a fizikai vákuum, ami már potenciális és aktivált energiát tartalmaz. A fizikai vákuum energiája azonban lehet alapgerjesztett, fluktuáló, lehet helytől és időtől függően változó az energiasűrűsége és így a geometriai struktúrája is leképezhető. Ez lenne a hullámtermészetű folytonos „anyag”, vagy a részecskék nélküli energiamező? Felmerül a kérdés, hogy ennek az energiamezőnek van-e forrása, nyelője, amitől a dinamikája van, vagy egy öröktől való, örökké létező végtelen halmaz, akár az üres hely? Amennyiben van forrása és nyelője, akkor abból nem lehet csak egy pár, hanem végtelen soknak kell lenni. Ezzel feltételezzük a diszkrét, vagy kvantumos téridőt, mint az energia legalapvetőbb formáját. Mivel a létező legkisebb adagot és a létező legnagyobb mennyiséget képviseli egyszerre a „neki szánt helyen a semmiben”.

      A matematikai pont szigorúan kiterjedés nélküli, így csak a végtelen és a nulla fogalmai köthetők hozzá. A fizikai pont, azonban egy statikus potencia, ami véges energiamennyiséget, tartalmaz olyan formában, aminek a „kiterjedtsége” nem érzékelhető. Más szóval a mérete és az értéke, semmilyen módon nem mérhető meg.

      Ez a fizikai pont, amikor aktivizálódik, akkor meg jelenik az idő kvantuma, ami egy fizikai pont kiterjedésének és összezsugorodásának eseményeit, mozgási periódusait, olyan formában mutatja fel, ami az „Ő”esetben két eseményt egy időben, vagyis egy kivételes pillanatban, az abszolút időben teljesít. Az a véges energiamennyiség, ami egy tér kvantumot az „abszolút időben” felmutat, az lesz a téridőnek egy kvantuma. A végtelen tér axiómája azt erőlteti ránk, hogy végtelen sok fizikai pont, és egyben felmutatott téridő kvantum létezik, egy időben, az abszolút időben. Ha ezt a téridő kvantum felmutatást, egy lokális eseménynek fogadjuk el, akkor ennek az eseménynek a megismétlődése között, nulla és Max, közötti véges időtartamok telnek el, az az egy intervallum.

      Felmerül a kérdés, hogy mekkora értékű ez az időintervallum? Amennyiben megegyezik az „abszolút idővel”, akkor a fizikai pontok és a felmutatott téridő kvantumok energiasűrűségének eloszlása egyenletes, homogén, és minimális a fluktuációja. Ha ezt a homogén primer kvantált közeget képzeletben egységnyi távolságon berácsozzuk Eukleidészi egyenesekkel, akkor két dimenzióban a tér-ületet (területet), három dimenzióban a tér-fogatot kapjuk, amit a hely, névvel is jelölünk. Mivel a helyet (a képzett térfogatokat) hézag mentesen kitöltik a téridő-kvantumok, és a potenciapontok, ebben az állapotban a végtelen halmaz megfelel az érzékelésen túli valóságnak, amit más néven transzcendensnek nevezünk.

      Viszont, ha a feltételezett intervallum hosszabb az abszolút időnél, akkor átlépünk egy bűvös határon a relatív idő tartományába, aminek szintén lesz egy alsó és felső határértéke, ami egy újabb, relatív időintervallumot képez. Ez a határátlépés azt is jelenti, hogy a homogenitásból, az ín homogenitás és a relativitás területére léptünk. Mivel a potenciapontok egy relatív időintervallumon belül tovább maradnak potensek, vagyis helyről- helyre, lokálisan nem mutatnak fel téridő kvantumokat, ott az energiasűrűség megnövekszik, amitől nagyobb lesz a lokális gerjesztés, a fluktuáció. Mivel ennek is van felsőhatára, ez azt jelenti, hogy a gerjesztési szint a felsőhatárt elérve, egy második kvantálás következik be. Ekkor jönnek létre a potenciapontok energiáiból az elektromos töltések kvantumai, külön-külön felmutatva a vonzást és a taszítást. Ezek hatása szferikusan szétterjed a még „túlgerjesztett” téridő halmazon. A globális egyensúlyi helyzet felé irányulva, létrejönnek a taszító vonzó gravitációs töltések is a maradék, elektromosság által hagyott, túlgerjesztett energiából. Ezért a gravitáció töltéseinek 42 nagyságrenddel kisebb a hatásuk. A második megmaradó kvantálással, kialakul egy globális erőegyensúly, a téridő és a töltések, vagyis az anyag elemi részecskéi között. Azonban a töltések közötti aszimmetria, lokálisan továbbgerjeszti, ín homogénné teszi az energiasűrűséget, amivel létrehozza az összetett anyagot, az érzékelhető valóságot.

A hullámokról és azok közvetítő közegeiről

A földrengések a földkéregben felgyülemlett feszültségek oldódásakor keletkeznek és a rengésfészekből gömbszimmetrikus térhullámok formájában kerülnek a felszínre, ahol felszíni hullámokként terjednek tovább. A rengéshullámok terjedési sebessége a hang sebességével azonos. Lecsengési ideje, a kőzet/talaj sűrűségétől és homogenitásától is függ.

Az elektromágneses hullámok véges/maximum sebességgel terjednek a fizikai vákuumban. A fény sebességének korlátozottságára azt feltételezhetjük, hogy a fényhullám is valamilyen közegben halad és a világűr, valójában nem egy elméleti tér, vagy üres hely, hanem egy olyan közvetítő közeg, (éter) amiben anyag van, és az anyagok kölcsönhatásai, ebben hullámok formájában terjednek.

Az elektro-mágnesség és a gravitáció hatásai, egy mezőket alkotnak, amelyek hatótávolsága, és lecsengési ideje, a végtelen szemcsézett téridő, fluktuáló közege által van a c-re korlátozva. A van téridőkvantum­­ / nincs téridőkvantum haladási út, szaggatottsága miatt.  Az azonnali hatás, csak egy téridő kvantum mini-szingularitásának, annak a potenciapontnak van fenntartva ami a forrása, nyelője egyszerre. /Ezek azok az "időtlen" eseménypontok, amik a 4D Minkowski téridőt, mint statikus tömböt alkotják, a múlt, jelen, jövő egybegyúrásával./

A nagy tömegű testek által okozott „térgörbületi feszültség” oldódásakor keletkező gravitációs hullámokat nevezhetjük akár téridő-rengésnek is. Egy galaxis központjában lévő nagy tömegű test, okozta téridő-feszültséget, a galaxist halójával együtt képező anyag megforgatása, ellipszis pályán való mozgatása során oldja fel, létrehozva a galaxis spirálkarjait. Az ekkor keletkező gravitációs hullámok szferikusan szétszóródnak. Azért nehéz a detektálásuk, mert egy galaxisban általában csak egy igen nagy hullámkeltő, (rengésfészek) van és az is távol az észlelőtől. Azonban két nagyon nagytömegű hullámkeltő test ütközése egy galaxison belül, már akkora térhullámokat kelt, amelyet egy másik, távoli galaxisban is térrengésként lehet érzékelni. Ennyit a hullámokról.

Visszatérve a keltett hullámok közvetítő közegére, a téridőre.

Feltevésem szerint, a téridő szemcsézett, mérhetetlenül parányi téridő kvantumokból áll. Ezek a kvantumok egyben, az információ alapjeleit, az 1 és 0 tartalmazzák. Amikor globálisan alacsony, alapszíntű a fluktuációja a téridőnek, akkor a legkevesebb információt tartalmazza, mondjuk úgy, hogy Eukleidészi sík, statikus és anyag mentes.

Azonban, Einstein általános relativitáselméletének differenciálegyenlet rendszeréből kiszámolták, hogy az univerzum, vagyis a globális téridőnek egy rendszere nem lehet statikus, úgyhogy tágulni, vagy zsugorodnia kell. Vegyük alapvetésnek azt, hogy csak azt nevezzük univerzumnak, egy rendszernek, amit érzékszerveinkkel és műszereinkkel detektálni tudunk a végtelen téridőből. Ha azon túlra extrapoláltunk, bizonyíthatatlan következtetéseket teszünk. /mint ahogy én is/ Ha a végtelen téridő nem csak alapszinten fluktuál, hanem lokálisan tágul is, meg zsugorodik is, akkor már nem statikus és nem Eukleidészi sík, vagyis dinamikusan hullámzik.

A téridő kvantumáról. A téridő kvantumok, a forrás és nyelő állapotban kiterjedtek, a szingularitásban kiterjedés nélküliek. Alapszintű gerjesztésnél, a primer fluktuációnál fele-fele arányban van a kiterjedtség és annak hiánya. A kiterjedtség, forrás-nyelő arányának megváltozása határozza meg egy univerzumnyi lokális térfogat időbeli tágulását, vagy zsugorodását. Ahol a kvantumok térforrás, taszító állapota van többségben, ott tágul az univerzum, ahol a térnyelő, vonzó állapota dominál, ott zsugorodik az univerzum. Ez a kvantumgravitáció, amit a téridő fluktuáló kvantumai idéznek elő. Ez adja az elsődleges fluktuációt és azon túl, a másodlagos fluktuációt, a struktúra hullámzását a végtelen téridőnek, amely még ekkor is „anyagmentes”, vagyis alapgerjesztett állapotú.

Az anyagról: Mi van akkor, ha nem egy fénysebességet meghaladóan kitáguló, keletkező térfogatban, hanem a zsugorodó téridő tartományban történik meg az alapállapot túlgerjesztése, ami létrehozza az anyag elemi részecskéit? Amiből további lokális zsugorodásokkal képződik az összetett anyag. Indulunk ki abból, hogy az első szimmetriasértés, azaz a téridő túlgerjesztése, egy óriási nagy görbületi sugarú lokális halmaz okozta téridő feszültség oldódása, ami egyben a benne lévő sok-sok kisméretű téridő kvantum feszültség összegződő eszkalációja. Ez hozza létre az anyagot, amely a konvergencia és divergencia információi alapján jön létre. Ezzel visszajutunk a „közeg” alapegységéhez, a téridő kvantumhoz, és mint annak forrás és nyelő állapotához, a taszító-vonzó hatásához. Az anyag megszületésének a kvantumgravitáció okozta túlgerjesztés a kiváltó oka. Az anyag sűrűsödése, ütközésekkel jár, ami tovább melegíti az anyagot, egészen a fúziós reakció beindulásáig, majd a csillagok és galaxisok sugárzása az idő közben tágulási fázisba átlépő téridő tartományban, az univerzumban eloszlik és lehűl. Ami a mi univerzumunkban jelenleg 2,7K-nak mérhető. (A forró ősatom elméletre lehet ugyan következtetni, de nem kell feltétlenül elfogadni. Így az ősrobbanásra, mint ami nagyon hasonlít a teremtésre, semmi szükség.)

Az anyag lényege, a mozgásokból ered. Egy téridő kvantum egy forrás és nyelő, vagyis annak mozgató hatása maga az erő, ami ki-be fluktuál egy szingularitásból. Ez a fluktuáció képezi a teret és a valós időkvantumot, így a téridő kvantumot. Amikor nem fluktuál, vagyis szingularitásban van, abban a bizonyos képzetes időpontban, akkor nincs tér, viszont a potenciális erő benne van. Tehát a tér, az idő, az anyag, a mozgásból ered, a mozgást adó erő, pedig a pontszerű potenciából. Ami nem egy végtelenül nagy erő, hanem egy nullához nagyon közeli kis potenciaerő, amiből viszont végtelen sok létezik. Mer ugye: „Sok kicsi, az sokra megy.”

Valós, vagy elméleti dolog a szingularitás?

Én el tudok képzelni valós szingularitást, de csak meghatározott parányi potenciális energiatartalommal bíró kvantumot, úgymint egy térnyelő pontot. Ez a térnyelő azonban tér forrásává is képes alakulni egy nagyon parányi időtartamig. Mivel a felszabaduló végtelen szabadságfokával, a minden irányú mozgással egy kiterjedt tér-idő kvantumot képez. Az, hogy a térnyelő mennyi ideig funkcionál, amíg el nem éri a szingularitást, azt rövidsége miatt szintúgy nem tudjuk megmérni. Azonban tételezzük fel, hogy mindkét időtartam véges, azonos határértékkel rendelkezik. Ennek alapján kvantumosnak számít az idő, amíg a „szemcsés”téridő elemének tekintjük. A négydimenziós téridő struktúráját a végtelen sok téridő-kvantum képezi és a globális, végtelen téridő dinamikáját, gerjesztettségét, a van tér- nincs tér, a taszítás-vonzás időbeli fluktuációja adja. A térnyelők, (parányszingularitások) adják a gravitáció vonzó hatását, a térforrások pedig a taszító hatást. Ezek a hatások képezik azt az alapszintű gerjesztettséget, amit kvantumgravitációnak nevezünk. Amennyiben nem történik ennek a skalármezőnek egy lokális túlgerjesztése, vagyis egy helyi szimmetriasértése, a globális téridő anyagmentesnek számít.

Amikor több helyen is bekövetkezik a szimmetriasértés, vagyis a lokális túlgerjesztés, akkor felbukkanó módon létrejönnek az elektron és a pozitron, valamint a proton és az elton nevű elemi részecskék, amelyek a kvantumos elektromos és gravitációs töltések hordozói, amik a téridő kvantumához képest "túltöltöttek". Ezzel létrejön az anyag, amely a téridőhöz képest túlgerjesztett, fénysebességre felpörgetett állapotú energiacsomag, aminek a hatása a távolság négyzetével arányosan csökkenő. Az a hatás, amit az elemi részecskék okoznak, szintén vonzó és taszító, amely azonban egy újabban felbukkanó szimmetriasértés miatt nem egyforma az elektromosság és a gravitáció esetében. Mivel az elektromosság hatása képviseli a túlgerjesztettség nagyobb részét, a kisebb része a gravitáció hatásának marad. Azonban az egy részecskében összegződött különböző töltések egy darab tömegpontként mutatkoznak meg. Amikor ezek a részecskék találkoznak, egy semleges töltésű, kifelé tömeg-nélkülinek tűnő stabil részecskéket, neutrínókat alkotnak. Ezzel lecsökkentik a globális téridőben lévő anyaghalmaz gerjesztettségét. Mivel nem az összes elemi részecske alkot semleges párt, a fennmaradó mennyiség a csomósodással és szétbomlással képezi az összetett anyagot, amely ezzel további, magasabb szintre gerjesztődik és lecsillapodik, a mozgásállapota és összetétele függvényében.

A tömeggel bíró anyag, vagyis a kifelé vonzó és taszító gravitációs hatású anyag saját-mozgása, nem érheti el a fénysebességet, vagyis azt a sebességet, amivel a töltések hatása szétterjed, az EM és Gr mezőket alkotva.

Az elektromosan semleges anyag, a vonzó gravitáció hatása alá tartozik, a gravitációsan semleges, azonban mindkettő alá. Ezért az, magától nem könnyen csomósodik, de nem is szóródik szét. Ott marad a keletkezési helyén, mint egy „mozdulatlan” anyag halmaz, aminek a belsőjében tovább képződik az elektromosan és gravitációsan töltött anyag. Végül is a töltött és semleges tömeges anyag az, ami idővel egy galaxist képez. A tömeget hordozó és a tömeg-nélkülinek tűnő anyag „semleges tömege”, a galaxist beburkoló óriási mennyisége, már képes a téridő struktúráját, energiasűrűségét befolyásolni. Ezzel gravitációs és optikai lencsehatást okozni.

A végtelen anyagmentes szemcsézett 4D téridő, végül is egy dinamikus alap-gerjesztett állapotú skalármező, amely időnként képes a szimmetriasértésre, a lokális helyeken való tovább gerjedésre, ezzel a tömeges anyagot felmutatni, amivel lokálisan megváltoztatja a szerkezeti struktúráját. Így nem szükséges egy olyan egyszeri kezdőpontra, ősrobbanásra következtetni, amiből felbukkan a tér és az idő, az anyagi univerzum és végül az erre reflektáló emberi értelem.

A folytonosságról

A Newton által megalkotott matematikai eljárásnak, a differenciálszámításnak is alapja a folytonosság. Azonban a folytonos tér értelmezése csak diszkréten, vagyis térdimenziókként lehetséges. Ehhez minimum háromra van szükségünk. Mivel kiderült, hogy a folytonos tér nem statikus, hanem dinamikus és állandó mozgásban van, ennek értelmezéséhez az időre is szükségünk van.  Az idő nem más, mint a periodikus, vagy ciklikus mozgások számbavételén alapuló kelléke, a folytonos mozgás feldarabolásának.

Mi van akkor, ha a folytonos tér egyenes dimenzióinak meggörbüléséből származik mindaz, ami a világmindenséget alkotja, vagyis az anyag-energia? Ami ha folytonos, annak feldarabolására is kell, hogy legyen egy kellékünk, még pedig a geometria, ami a térdimenziók meggörbítése, zsugorítása, majd pontszerűvé eliminálása.

Felmerül a kérdés, hogy e kellékek az idő és a geometria, az értelmes elme szüleményei, vagy már egy meglévő, de rejtett adottsága a folytonos és mozgásban lévő téridőnek, amit majd az értelmes elmének kell felismerni és felhasználni? Tehát az a legfőbb kérdés, hogy maga a valóság, vagy az elme szüleménye mindaz, amit tapasztalásnak nevezünk?

Mivel a folytonosságot, a végtelenséget nem lehet személyesen, egyénenként megtapasztalni, szükséges a differenciálás, a darabonként való értelmezés, és az egymáshoz való viszonyítás. Ahogyan már egységesnek kezeljük a téridőt, mint az abszolút lét alapját, a viszonyítások valós tárgyát, úgy egységesnek kell kezelnünk a relatív tapasztalatok tárgyát és tapasztalók alanyát is, mivel a közös folytonos alapból differenciálva származnak ők is.

Még egy fontos kérdés, hogy ki, vagy mi végzi el ezt a differenciálását a téridőnek, ami a relatív tapasztalókat eredményezi?

Planck szerint a fény intenzitása nem csökkenthető le tetszőlegesen kicsi mértékben, hanem van egy legkisebb energiaadag, amely arányos a frekvenciával: E = h·f, amelyben az impulzusnyomaték dimenziójú állandót, (h) róla nevezték el. De mi van akkor, ha a Planck állandó, csak egy Lagrange féle szorzótényező, egy multiplikátor, amely egy olyan téridőben lokálisan állandósult folyamatnak a leírására, megnevezésére szolgál, amit a folytonosságból való látszólagos „kiszakadásának”, vagyis elemi részecskének tekintünk?

A térnek a görbületlen, és a végtelen nagy görbületű, az úgymond szingularitás közötti, minden lehetséges állapota, egy végtelen skalártér, a Minkowski féle 4D téridő, amelynek struktúrája adja ki a mozgásnak és az információnak felső határát megszabó sebességet, a fénysebességet. Ez a sebesség egyben a kölcsönhatások terjedési sebességének is felsőhatárt ad, elválasztva az okot az okozattól. A Riemann geometria, mint kellék, már nem csak az eseményekkel, hanem azok fizikai tárgyával is foglalkozik, a már alapvetően görbült téridőben.

A lokálisan rezonátorokká dermedt fénysebességű forgást, nevezzük töltéssel rendelkező anyagi részecskéknek, míg a közöttük fellépő fénysebességgel terjedő hatást mezőknek, más néven elektromos, mágneses, gravitációs „térnek”. A lokálisan kialakult „részecskék” között vannak időben hosszan kitartók, úgynevezett „megmaradók” és vannak rövid életűek, amik a részecskék csomósodásban és a szétbomlásban játszanak szerepet. Az egyszerűtől a kaotikusan bonyolultig terjed a dinamikus téridő, lokális anyaggá szerveződése, amelynek van egy kitüntetett létformája is, az élő struktúra, amelyre az önfenntartó rendezettség, a rendszeresség, a tudat és az értelem jellemző. Ezen a struktúrán, csak a „véletlenszerűen” bekövetkező apró megváltozások a mutációk, valamint a környezethez való hosszas alkalmazkodás változtatnak, amit ma evolúciónak nevezünk. Az evolúciót, tekinthetjük egy olyan kelléknek is, ami az élet folytonosságának differenciálására szolgál. Az értelem, viszont az a kellék, amely az információ folytonosságának differenciálását szolgálja.

A természetben megfigyelhető dolgok, mindnyájan relatív mozgásban vannak, mivel abszolút nyugalomban lévő viszonyítási pont nem létezik. Az álló, csak valami mozgóhoz kapcsolódva, ahhoz képest „áll”. Van a természetnek egy olyan effektív mozgása, aminél gyorsabb nem létezik, ez pedig a hatások terjedése, amibe beletartozik az információterjedés is. Mivel nincs azonnali távolhatás, a tér és az idő fogalmait összeköti a hatások mindenirányú, véges sebességű terjedése, amit a globális téridőnek is nevezhetünk. A globális téridő, úgymint a pontszerű fizikai objektumok, a források és nyelők által keltett összhatás, az objektumok sajátmozgásához, valamint egymáshoz való erőviszonyához biztosít teret és időt. A fizikai objektumok, más szóval az anyag, ebben a végtelen hatástérben egzisztál az idő végtelenségében. Vagyis az anyag elemi részecskéi, öröktől vannak, és örökké lesznek. Ezért a pontszerű elemi részecskéknek öröktől való, megmaradó tulajdonságaik vannak, amiket a kifejtett hatásaikon keresztül észlelhetünk és különböztethetünk meg. Egy örökös tulajdonág a térhatás, ami a tér-forrás, mint ki-taszító hatás, valamint a tér-nyelő, mint be-vonzó hatás. Az előzőekhez kapcsolódó, nevesített tulajdonságok az elektromágnesség, valamint a gravitáció. Ezen tulajdonságok is magukban őrzik a taszítást és vonzást, azonban az egymáshoz való viszonyuk már különbözik. Az elektromos töltések és gravitációs töltések saját hatásteret, mint erőmezőt képeznek, amelyek függetlenek egymástól, de egyforma maximált terjedési sebességük van. Az elektromosság, töltésének legkisebb mértéke, kvantuma, 48 nagyságrenddel nagyobb, mint a gravitáció töltésének legkisebb kvantuma. Ezen kvantumos töltések, viszont egy darab pontszerű elemi részecskében együttesen, egy-időben fejtik ki a hatásukat. Ezekből négy különböző típust ismerünk. Az elektronban egy elektromosan vonzó kvantum és egy darab gravitációsan taszító kvantum található. A pozitronban egy elektromosan taszító és egy gravitációsan vonzó kvantum található. Amikor találkozik az elektron a pozitronnal, az elektromos töltéseik vonzzák egymást, a gravitációs töltéseik, azonban taszítják egymást. Ezért nem tudnak olyan közel kerülni egymáshoz, hogy a térnek egy pontját alkossák, ezért identitást váltva, egy erős kötésű, semleges elektron neutrínót képeznek.

Protonban, egy a pozitronéval megegyező elektromosan taszító kvantum van és a gravitációsan vonzó kvantumok száma 1836 db. Az Eltonban, egy darab elektromosan vonzó és a gravitációsan taszító kvantumok száma 1836 db. Amikor ezek találkoznak, egy erősen kötött proton neutrínót képeznek.

Egy megkülönböztető tulajdonság az is, hogy az azonos elektromos töltések taszítják egymást, a különbözőek meg vonzzák. A gravitáció azonos töltései vonzzák, a különbözők, meg taszítják egymást. 

Ezek alapján négy darab eltérő tulajdonságokat hordozó elemi részecskéket, pontszerű anyagot különböztethetünk meg egymástól. A közös és az egyedi tulajdonságok biztosítják azt, hogy az elemi részecskék mozogni tudjanak az általuk keltett hatástérben, a globális téridőben. Valamint lehetőséget adnak a részecskék csomósodására és azok felbomlására. Tulajdonképpen az anyagnak sűrűsödését és ritkulását teszik lehetővé, amely tartós kötéseket, neutrínókat és atomokat eredményez, amelyek szintén egyedi, csak rájuk jellemző tulajdonságokat hordoznak. Kialakulnak azonban ideiglenes, vagy instabil kötések is, amelyek ha szétbomlanak, a kötési energiájukat szétsugározzák, ami a globális téridőben, egy nem konzervatív mezőben lecseng, elenyészik.

Az időben hosszan tartós kötésben lévő atomok, egyre bonyolultabb struktúrákat, anyagi létformákat alkotnak, amelyek egyre bonyolultabb szerveződései képezik a kémiai elemeket, a szervetlen és a szerves anyagot. A szerves anyagból jött létre az Élet, mint az anyagnak szerveződési és minőségi legmagasabb foka. Az élő létforma már olyan összetett, kibővült tulajdonságokkal rendelkezik, amellyel az élettelen anyag még nem. Ugyanakkor az élőben, megtalálhatók az élettelen anyag tulajdonságai is.  Az élettel rendelkező anyagi szerveződéseknek, az úgynevezett biomasszának, legmagasabb minőségi fokozatát az a főemlős faj képviseli, amit Embernek nevezünk.

Amikor az anyag leg elemibb formája, mint az elektron, olyan tulajdonságokkal rendelkezik, hogy mozgásteret képez magának, amiben aztán önálló mozgásra képes, elgondolkodik az ember, hogy hol húzódik az élettelen, és élő között meghúzható határ. Ami az alapvető, vagy primer tulajdonságokat illeti, a taszítás-vonzás, kiárasztás- beszívás, képességével minden anyagcserét végző élőlény is rendelkezik. Egy petesejt és egy ondósejt is önálló anyagcserét végez akkor is, ha még nem találkoztak. Az ivarsejtek találkozása és az egybeolvadás, megtermékenyülés után, valamint a zigóta méhlepénybe ágyazódása után, fejlődésnek indul az önálló embrió. Aminek a negyedik hét után már dobog a szíve, ami a vér kiárasztását és beszívását jelenti. A külvilágra születést követően, beindul a csecsemő légzése, ami szintén a kiáradás és beszívás, az anyagcsere alapvető eleme. A szívdobbanás és levegővétel olyan primer tulajdonsága a magasabb rendű életnek, mint az elemi részecskéknél az elektromos és gravitációs töltések együttes birtoklása. Tudom, ez egy merész analógia a kettő között, de szerintem ez mossa el a választóvonalat az élettelen és az élő között. Megalapíthatjuk, hogy az Univerzum egy élő entitás, amely végtelen sok arcát mutatja a valósságának.  

Fogadjuk el alapvető axiómaként, hogy minden lehetséges. Ebben az értelemben, minden potenciális létezőnek tekinthető addig, amíg nem válik aktuálissá, vagyis megnyilvánulttá. Amennyiben a tudást az összes információ részhalmazának tekintjük, a mindentudás képezi a teljes halmazát, az egységét az információknak. A mindentudást, csak egy és potenciális állapotban lehet elképzelni, és értelmezni, mivel a jelekben, a sokaságban megnyilvánult teljes halmaza nem más, mint az információk káosza, amely egyként, nem értelmezhető. Amennyiben az információ áramlását, a tudás jelekként való átadásának tekintjük, a jel, vagy jelenség képezi a hatást, amely megnyilvánítja azt, és észlelhetővé teszi. A tudásnak, mint a szellemnek a hatás, a jel a hordozója, amely az anyagban megnyilvánult információ. Az anyag tulajdonképpen a szellem erejének felmutatója, fizikai hordozója. Azonban van az anyagnak olyan „alacsony”megnyilvánulási formája is, amely csak akkor válik értelmezhetővé, amikor megjelenik az anyagnak egy olyan „magas” szervezettségi szintje, amit már információ feldolgozó, értelmező entitásnak nevezhetünk. Az információ legkisebb anyagi hordozóját, úgymint a legkisebb hatást, a legrövidebb utat, a legrövidebb időt, képviselő entitást, nevezzük el a téridő kvantumának. Amikor a megnyilvánulás folyamata során, az egyből „végtelen”sok lesz, akkor alakul ki a dinamikus téridő, amely az anyagnak első, leg elemibb formája. Ezért a téridő képezi valóság első megnyilvánult formáját, amely a (hatás) mozgás, a távolság és az idő információit együttesen hordozza, felmutatja az észlelők számára. Ha a fenti szisztéma szerint értelmezzük az anyag továbbfejlődését, akkor a nagyobb információadag, nagyobb anyagi „elemi részecske” felbukkanását eredményezi. Ezek lennének a ma ismert anyag építőkövei, amelyekből az Ember is felépül. Minél összetettebb az anyag struktúrája, annál több információt hordoz, egyrészt a róla való tudás szempontjából, másrészt a környezettel való kölcsönhatásáról. A potenciális információk anyagon keresztüli megnyilvánulása, minőségi fokozatokként is értelmezhető, amelybe beletartozik az élet is, úgymint az anyagi világ magasabb szintű fejlődési folyamata. Ez a minőségi fejlődési folyamat, jó esetben exponenciális, de lehetnek lokálisan stagnáló és hanyatló szakaszai is. Amikor a potenciális információk mennyisége már jóval kevesebb, mint a megnyilvánultaké, a tudás mennyisége és minősége olyan magas szintre jut, amely egyben az anyag szerveződési és hatóképességének a csúcspontját, a megnyilvánulási plafont jelenti. Ennélfogva, a megnyilvánult anyagi világban nem tapasztalható meg a szó szerinti mindentudás és minden-hatás. Ahhoz a létező összes anyagnak, beleértve a téridőt képezőt is, egy kollapszus által eggyé kellene válnia. Azt a fennmaradó, vagy felhasználatlan potenciális információt, tekinthetjük a szellem elhagyott lakhelyének, ahová a megnyilvánulást követően majd visszatér. A mindentudás és minden-hatás paradoxonja az, hogy e kettő, csak a megnyilvánulatlanságban összpontosulhat, amit a megnyilvánulásban, az anyagi világban nem tapasztalhatunk meg.

Az evolúció, mint létszerveződési folyamat, „munkája” során az anyagot használja fel az információk belekódolásával. Ennek a kódolási folyamatnak, vannak fejlődő, stagnáló és hanyatló stádiumai. Az ember megjelenése, egy kiugróan gyors, mutációs folyamat eredménye. Azonban az emberi génállomány fejlődése jelenleg egy lassú, stagnáló állapotban van. Az emberi beavatkozás a természetes folyamatokba, már a növények termesztése és az állatok szelekciós tenyésztése során elkezdődött. Azonban a géntechnológia, vagy génsebészet, a genetikai kód tudatos átírása, még csak évtizedes múltra tekint vissza. A további fejlődésnek, inkább erkölcsi, mint anyagi akadálya van. Az emberiséget eddig is megosztó vallási, kulturális, erkölcsi és anyagi különbségeket, genetikai módosítással tetézni, óriási felelősséggel jár, aminek súlyát kevés tudós vállalja. Különös tekintettel, Dr. Mengele munkásságára.

Az őssejt kutatás, azonban erős lendületet vett, különösen a rákgyógyítás vonatkozásában. Annyit már ismer a tudomány, hogy az őssejtek maguktól alakulnak a fajnak megfelelő szervek és szervezetek specifikus sejt állományává. Azt is megismerték, hogy vannak elöregedő és elburjánzó, vagyis fiatalon maradó sejttípusok. Az előbbiek programjában szerepel a halál. Az utóbbiak, azonban csak a gazdatest felfalása után halnak éhen. A halhatatlanság nem szerepel semmilyen genetikai kód programjában. Ennek felül írása, már emberfeletti feladatnak számít. Az, hogy az ÉLET megjelent a Földön, az az őssejteknek köszönhető, mivel ezek a szaporodás aktusaival úgymond, halhatatlanságot, vagy hosszú távú fennmaradást biztosítanak az élőlények számára.

Ismereteink szerint, van három alaptípusa a sejteknek, melyek a „halhatatlan” őssejt, az öregen elhaló sejt, és a fiatalon elhaló „rák”sejt. Ezek kombinációi megtalálhatók minden élőlényben, csak az arányuk patologikus felbomlása, végzetes következménnyel jár. Ennek okait kutatják azok, akik nem vallási indítatásból hisznek a halhatatlanságban.

Egy kis elkalandozás a fantázia világába. Mint fentebb említem, az ember megjelenése, egy kiugróan gyors, mutációs folyamat eredménye. Elődeink, már a legkorábbi feljegyzésekben említést tesznek kimérákról, kentaurokról, majd megjelennek a vérfarkasok és a vámpírok. Mi van akkor, ha elfogadjuk ezek létezését azzal a kitétellel, hogy egy felsőbb hatalom, beavatkozása kitörölte őket a genetikai kódok programjaiból? Mivel az ember létrejöttének idején, olyan felgyorsult állapotban volt az evolúció, a sorozatos mutáció, hogy a földön élő lények között, spontán alakultak ki hibridek és kimérák. Így lenne logikai alapja annak is, hogy 900 évig élt Noé, a görög mondák nem légből kapottak, a vérfarkas és vámpír legendáknak van némi valós előzménye. Ebbe a genetikai káoszba beavatkozó felsőbb hatalmon érthetünk egy földönkívüli magasan fejlett civilizációt, de akár az Istent. A reguláció szükséges volt az emberi faj fennmaradása érdekében, azonban ennek is egyszer elévül a hatása. Erre utal a halandóság kitörölhetetlen bekódolása.

A határozatlanság is meghatározott?

A határozatlansági reláció szerint, egy valami helyének és az impulzusának pontos értéke, mértéke nem határozható meg egyszerre, csak külön-külön. Vagyis az egyik érték mindig meghatározatlan marad. Tételezzük fel, hogy a mérendő értékek együttes határozatlansága olyan, mint egy eseményhorizont által bezárt terület, ami magában foglalja azt a valamit, pl. részecskét, aminek a pontos tulajdonságai még meghatározatlan értékűek. Minél jobban meghatározzuk egy részecske valamelyik tulajdonságának értéket, annál kisebb lesz az eseményhorizontjának sugara, vagyis a határozatlansági felhő tartománya.

A hullám-észecske kettőség értelmében, egy eseményhorizont nélküli, vagy egy minimális határozatlansági felhő nélküli részecske, egy „abszolút pontosan” meghatározott, megmért részecske nem is létezhet. Ugyan akkor, amit egy kiterjedt határozatlansági felhő vesz körül, az is csak egy tól-ig határig, egy eseményhorizontig terjedhet ki, kettő, vagy több fizikai mennyiség megismerésének viszonylatában. Azaz, a káosznak is van egy határa, mivel semmi sem terjedhet ki a végtelenségig. Talán még a téridő sem. Például ha a TÉR, lenne a bizonytalansági felhő, akkor annak eseményhorizontja, határoló felülete lenne az IDŐ, aminek mértéke véges, úgy ahogy a felhő térfogaté is. A végtelen tér és idő képzete az általunk történő megmérhetőség korlátozottságából, és az elkerülhetetlen mérési hibákból adódik. A fizika területén lévő határozatlanság eltüntetése, az abszolút pontosság elérése, felérne egy csupasz szingularitással, ami azt jelenti, hogy nem lehet a szinguláris pont mellett, s a körül semmi más, még annak feltételezett meghatározója sem.

Viszont ez még nem zárja ki teljesen a csupasz szingularitások létezését. Tételezzük fel, hogy a téridő kvantuma, a legkisebb kiterjedésű, térfogatú energia adag, az a Káosz, aminek a pontos meghatározása egy csupasz szingularitás, a Rend energia lenne. Más néven egy terét és idejét elnyelő, a káoszt elimináló energiapont. Ez az energiapont, pontosan annyi energiát tartalmaz, amely egy tér-idő kvantum létezéséhez szükséges. Ami azt jelenti, hogy véges teret véges ideig tart létezésben. Az idő kvantumának letelte után, csak a csupasz szingularitás VAN, aminek léte időben és térben meghatározhatatlan. Azonban abból a kozmológiai ismeretből következik a léte, hogy a téridő tágul. Csupasz szingularitás van, lennie kell, mert váratlanul és véletlenül térforrássá lép elő. Ennek a posztulátumnak az, az alapja, hogy mérhetően gyorsulva tágul a tér, vagyis gyarapodó a téridő kvantumok száma. Ha ezen, téridő kvantumok és térnyelő pontok száma megmérhetetlenül (végtelenül) sok, akkor ezek alkotják a globális téridőnek, a parányi káoszok és a pontnyi rendek állapota között fluktuáló „végtelen” halmazát. A térnyelő pontok „sajátideje”, vagyis pontként alvó állapota a valószínűségi harang görbe alatti területtel jellemezhető, vagyis egy minimuma és maximuma van. Ezek az értékek, azonban nem ismerhetők meg. Annyit azonban tudhatunk, hogy a minimum értékek körül gyarapodik a térkvantumok száma, a maximumoknál, pedig fogyatkozik. A két szélsőérték találkozása lenne, az ősrobbanás pillanata?

A fekete lyukak eseményhorizontja azonban, nem egy csupasz szingularitás körül található. Ezek eseményhorizontja, egy olyan gömbszerű határfelület, ahol az általános relativitás elmélete szerint nem terjedhet fénysebességű, vagy annál kisebb sebességű hatás a gömbfelületen belülről kifelé mutató irányba. Vagyis a fekete lyuk eseményhorizontja egy olyan sötét membrán, amiből kifelé nem haladhat fénysebességgel semmi. A kvantum effektusok által elpárolgó fekete lyuk, egy elméleti lehetőség, aminek bizonyítása is elméleti és nem gyakorlati úton történik.

Egy téridő kvantum esetében azonban azt jelenti az esemény horizont, hogy a fénysebességnél is gyorsabb, (minimum 2 c) az a hatás, amellyel egy időkvantumig egzisztál, mint a három + egy dimenziós tér. Ennélfogva a fény sebessége végtelen sok parányi eseményhorizont által lekorlátolt, maximális sebesség, mivel a téridő kvantumának eseményhorizontján belül már nem érvényesül, vagyis teljesen hatástalan. Mivel az elektromágneses energia terjedése lassúbbra korlátozott, mint a téridő kvantumok energiája, így annak saját „tere”, a globális téridőbe van ágyazódva. Ezt a beágyazódást úgy kell elképzelni, mint egy vízzel telített szivacsot, ahol a szivacs a téridő, a víz az elektromágneses mező szerepét kapja. A vízben oldott „ásványok” kicsapódása képezi a tömeggel rendelkező részecskéket, amelyek megváltoztatják a vizes szivacs struktúráját, lokálisan eldeformálják a téridő alakját, amely ezzel lassú áramlásra, helyi mozgásra kényszeríti a vizet, a benne lévő kicsapódott anyaggal együtt. A Káosz határozatlanságából kialakul a Rend határozottsága, ahogy a Görögök mondták anno, Káoszból lett a Kozmosz.

Az ókori Föld népessége még nem jelentett kihívást Gaia Istennő számára. Ma azonban belázasodott az emberiség féktelen mohóságától, gátlástalanságától, mintegy halálos vírustól, amellyel oly mértékben megfertőztük, hogy kritikus állapotba került. Az úgynevezett természeti népek,(Busmanok, amazóniai törzsek) olyan ismereteket tartanak tudásnak, ami a túlélést biztosítja maguk és életterük számára. Ennél többre nincs is szükségük és többnyire nem is tartanak rá igényt. Azonban az emberek, kielégítetlen kíváncsiságukat, fantáziájuk szülte lényekhez kapcsolt történetekkel pótolják. A hiedelmek világa nem igényeli azt a tudást, ami a létük és környezetük fenntartáshoz szükséges. Az első bűn, mondhatni ősbűn, amit az ember elkövetett az volt, amikor nem a tapasztalat, hanem a hiedelem útmutatását követte. Amikor a természetes dominanciát biztosító „evolúciós agressziót”, az elhitetés „fortélyos agressziója” váltja fel, akkor nem az életrevaló tudás, hanem a természetellenes áltudás, a hatalomszerző népbutítás, kerül terjesztésre. Az áltudással teletömött agyakban, nem marad hely a természetes, életrevaló tudás számára és ezzel kiszolgáltatottá, vezetőfüggővé válnak az emberek. A hatalom bitorlói számára tökéletes alattvalókká. Ez a természetellenes állapot mindaddig fennmarad, amíg az áltudást terjesztők és hatalombitorlók érdemtelen dominanciája érvényesül az emberiség felett. Amíg a széles néptömegek érdekeit képviselő szerveződéseknek emberei is az áltudással fertőzöttek, reménytelen vállalkozás a társadalmak és a Föld kigyógyulása a butaságkórból. A természetes, az érdemes, értelmes tudománynak is meg kell tisztulnia azoktól az agyaktól, akik a hatalom bitorlóival kollaborálnak az áltudományok elfogadásával és terjesztésével. A valódi, életrevaló tudás nem más, mint az élni és élni, hagyni természet adta ismereteinek birtoklása, a természettudomány. A hiedelmekből kreált áltudás káros az egészségre, az egész univerzumot beleértve.

A petitio principii, vagyis az érvelési hiba, valóban hiba-e, az objektív idealizmus szempontjából?

A teremtett világon túli, azt meghaladó objektív szellemi létező, az idea, mindenhatósága, megnyilvánulhat abban, hogy végtelen lehetősége folytán, végtelen sok univerzumot, mint egy „tükröt” teremthet magának, amelyben végül felismerheti önmagát.

Az idea, a gondolat teremtő ereje, végtelen sok próbálkozás után, egy legyen aktussal, létrehozta azt az univerzumot, amely az evolúció segítségével „kifejlesztette” a Homo sapiens, a gondolkodó embert, aki öntudatra ébredésétől fogva természetesnek, magától értődőnek vélte a nálánál magasabb rendű szellemi lények, fenomének létezését. Ezzel a tükörképpel, mint a szubjektív tudattal szembesül az objektív tudat, vagyis az ősidea, amely felismeri benne önmagát. Azt is mondhatnám, hogy a szubjektív tudatú ember által válik Istenné az Isten, aki teremtményét, az emberi tudatot, „önmagáról” mintázta. Ezzel a szembesüléssel az érvelési kör is bezárul, amikor az objektív és szubjektív tudat, a teremtő gondolat, a szellem egységében találkozik. Ezt a találkozást vetítik előre, vagy készítik elő a monoteista vallások. Az ateisták azonban elzárkóznak ettől a találkozástól, mondván, hogy a tükör nem láthatja azt, aki előtte áll.

 Ami az evolúciót illeti, tekinthetjük a teremtő gondolat szüntelen próbálkozásainak, ami a „véletlen” mutációkban nyilvánul meg. Minden egyes mutáció, egy új univerzum teremtésére irányuló kísérlet, próbálkozás annak a „célnak” az elérése érdekében, hogy a tükörben látott kép felismerhetővé váljon. Ilyen szempontból, az evolúció tulajdonképpen a „tükör” csiszolási folyamata, amely látszólag céltalanul is arra szolgál, hogy visszatükrözze az objektív valóságot. Mivel a teremtett EMBER társas lény, vagyis egymagában csak egy ideaként létezhet „halhatatlanul”, a fizikai léte szubjektív tudatú egyének halandó sokaságában nyilvánul meg. Ebből adódóan az EMBER ideája, gondolati, tudati megfelelője halhatatlan, vagyis nem fizikai létező. Az ezoterikus gondolkodók által felmutatott Kozmikus Ember ideája az, ami a legjobban megközelíti azt a képet, amit az Isten hasonmásaként elképzelhetünk mi, mint szubjektív tudatú lények. Viszont az emberiség kollektív tudata, vagy másként fogalmazva a pszichológiai mezőben őrzött emberkép, már összehasonlítható avval a képpel, amit a Kozmikus Emberről alkottunk.

Az idő múlásának pozitív és negatív iránya.

Az idő számunkra relatív, mivel annak szabadon megválasztható a tartama, ami ezért szemlélő és óra függő. Az óra alatt egy frekvencia, vagy rezgésszámszámláló berendezést értek. Ami biztosnak tűnik az idővel kapcsolatban az a folyamatossága, mivel az időt nem lehet megállítani, csak az általunk készített órát. Valamint biztosnak tűnik az idő iránya, amely a múltból a jelenen át a jövőbe mutat. De mi van akkor, ha az idő is kvantumos, ráadásul duális irányultságú?

Az irányt egy nyíllal, vagy egy vektorral jelöljük, amellyel az erőt, és annak hatását jelölni szoktuk. Mivel az időnek is van haladási iránya, így neki is feltételezhetünk valami fajta mozgató erőt. Az idő ilyenformán, az erőnek negatív és pozitív hatású tartamokként való megnyilvánulásaként is értelmezhető. A tér és idő, ma már egy összevont entitás, mint téridő. Azonban a térerő fogalma sem újdonság számunkra.

A pozitív idő, egyben pozitív megnyilvánulása az erőnek, ami egy határozott időtartamig létezésben tartja a 3D teret, vagyis a téridő kvantumát. Így a pozitív idő, mindig a kiterjedt tér-erő megnyilvánulásával együtt értendő, vagyis a téridő kvantumok halmazának létezését jeleníti meg.

A negatív idő, azonban mindig a tér kvantumainak megnyilvánulatlanságának az idejét jelenti. Más megfogalmazás szerint, a térnyelőben, mint egy szingularitásban töltött negatív, vagy potenciális erőt és időtartamot jelent.

A pozitív és negatív időtartamokban jelentkező különbözőségek, az aszimmetria adja a téridő kvantumok halmazának fluktuációját, vagyis azt a jelenséget, hogy nem egyszerre „van” a pozitív, és nem egyszerre „nincs”a negatív állapotban a globális téridő halmaz, ami ezáltal folytonosnak, végtelennek mutatkozik.

A negatív idő, és a térhiány, ebben a folytonosságban nem észlelhető emberi érzékek, és léptékek szerint. A semminek tűnik. Kozmikus léptékben, (milliárd fényévekben) úgymint a globális téridő tágulása, gyarapodása, avagy zsugorodása, fogyásaként értelmezhető, a benne lévő látható objektumok távolodása, vagy közeledése alapján. Az „ősrobbanás előtti”, mint a pozitív időt megelőző negatív időtartamot azonban semmiképp nem lehet észlelni, így mérni és értelmezni sem. Ezért a semmiből való előbukkanása az univerzumnak, találó megfogalmazás.

Amikor ez a mérhetetlen negatív időtartam letelt, bekövetkezett az ősrobbanás, és kezdetét vette a kozmikus méretű pozitív időtartam, amely kezdetben mérhetetlen mennyiségű térkvantum robbanásszerű megszületését is jelenti. Majd az egyes térnyelők aktivizálódása elindítja a negatív időtartamok gyarapodását, vagyis a globális téridő zsugorodását is. Létrejön a pozitív és negatív idők aszimmetriája, vagyis ezeknek egy olyan ingadozása, fluktuációja, ami az idő és tér végtelenségének illúzióját kelti.

A téridő saját dinamikája formálja, alakítja a benne felbukkanó anyag mozgását aszerint, hogy az lokálisan a térnyelők, vagy a térkvantumok, a források dominanciája alatt állnak. A anyag, egy másfajta, az idővel bonyolultabb kapcsolatban lévő erőnek a megnyilvánulása, felbukkanása a téridőben, amely erő csak a pozitív idő tartamainak befolyása alatt áll.

Ebben a gondolatmenetben, a negatív idő léte magyarázatot ad az ősrobbanást megelőző állapotra, amely okot szolgáltat a keletkezésre.

Mi az oka a fejlődésnek, egy káosz felé rohanó univerzumban?

A természetes fizikai és kémiai úton, vagyis az evolúció során kialakult, egyre bonyolultabb szervetlen és szerves anyagi rendszerek, élő lényekké fejlődve, biológiai sokféleséget,egy biomasszát alkotnak. Az ember által tudatosan, avagy mesterségesen megalkotott, összerakott új kémiai elemek száma jóval kevesebb, mint azt tudósaink szeretnék. A tudomány fejlődése során azonban a redukció, vagyis a meglévő összetett dolgok elemi részekre való szétbontása adta a legtöbb ismeretet az anyagi világról. Az evolúciós fejlődésnek egy kritikus pontján megjelent az öntudat, az intelligencia, az értelem. Az ismert anyagi világ időbeli fejlődése, a múltból a jelenen át a jövő felé irányul. A tudományos kutató munka azonban, mindig vissza tekint a múltba, a fejlődés legalsó lépcsőfokai felé. Azt a stabil kiindulási alapot keresik, amelyre az egész Univerzum fejlődése ráépült. (A teisták, ezt az alapot megtalálták a teremtő, mindenható Istenben.) Az ateisták azonban nem a hittel, hanem az értelemmel „megfogható”, bizonyosságot keresik. Kérdéseik a hogyan történt, hogyan történik, hogyan fog történni valami? Az események hogyan-ja és nem a miértje foglalkoztatja a tudományt. Olyan logikus elméleteket alkotnak, amelyek ok, okozati viszonya előrejelzi az esemény kimenetelét, vagyis a várható eredményt. A természet időben zajló eseményei azonban nem csak fejlődést, hanem stagnálást és hanyatlást is mutatnak. Az a Naprendszerre jellemző evolúciós fejlődési folyamat, amely létrehozta a Földi intelligenciát, és az értelmes embert, akinek logikájával e fejlődés, kivetíthető az egész univerzumra is, azonban az entrópia növekedése miatt, amely a zárt rendszerekre, és így csak az ismert univerzumra vonatkozik, egy globális leépülés, a nagy káosz "kifejlődése" felé mutat. Vajon az értelem felbukkanásával az ösztönös, vagy tudatos rendteremtés, tekinthető e, a termodinamika törvényével való szembefordulásnak? Vagyis a természetben felbukkanó  kivételes, vagy egészen  speciális törvénynek? Ebből adódik a kérdés, hogy meddig terjed e speciális törvény, a rendező elv hatálya, azaz hol és mikor ér a tetőfokára az anyagi és intellektuális fejlődés az univerzumban? Erre vonatkozó elméleti fejtegetések, jóslatok jórészt, csak a tudományos fikciók irodalmában vannak. A tudomány hagyományos módszertana úgy látszik, az efféle jóslatokra nem vállalkozik.

A másik kérdésem az, hogy ha már az értelem, a rendezőelv diktálja egy lokális, mondjuk a Földi fejlődés ütemét, akkor azt miért a saját életterének rovására teszi? A kolonizációt is az értelem hozta létre, és az értelemnek kell kiterjesztenie azt, a Naprendszeren túlra. Amennyiben ezt az általános természeti törvények megakadályozzák, vagyis a speciális törvény ott érvényét veszti, akkor elérkezünk a fejlődésünk csúcsára, amit a stagnálás és hanyatlás követ. Ezért a még tartó fejlődési szakaszban válik szükségszerűvé a galaktikus kapcsolat létrehozása más értelmes lényekkel, a hogyan tovább, kérdések megválaszolása céljából. Ha ez a kapcsolat felvétel a Naprendszer fejlődési szakaszában nem sikerülne, majd akkor tesszük fel a kérdést, hogy vajon miért? Van e, egy limitált, vagy korlátolt fejlődésnek értelme? Mi /volt/ az értelmes emberi létünk értelme?

Egy csillag által kinevelt biomassza részelemeként, Emberként ráeszmélni arra, hogy milyen csodálatos az univerzum és milyen törékeny és kivételes benne az értelmes élet, magasztosan felemelő és reménytelenül elkeserítő. Az embernél értelmesebb és a biológiától független gépezet tudásvágya legyőzheti e az entrópia növekedését?

Hinni, vagy nem hinni, ez itt a kérdés?

Az emberi társadalom szociális és intellektuális struktúrája egy piramisra hasonlatos, melynek alapját a „tanulatlan”, szegény népcsoportok, csúcsát pedig dúsgazdagok, az elit tudomány képviselői, és a „jól informált zsenik” alkotják. Minden alulról építkező képződmény, horizontálisan és vertikálisan behatárolt. A csúcson lévők tágabb horizontot, „jövőképet” látnak, mint az alapoknál lévők. Ezért az ő felelősségük nagyobb, a társadalom szociális és erkölcsi fejlődése, felemelkedése szempontjából. Már csak azért is, mivel a bizalom, az ígéretekben való hit által erősítik meg vezető pozíciójukat. E felelősségtudat, manapság hiányzik a választott és önjelölt felső-vezetők komoly hányadánál. (A politikusok csak a választásokra gyúrnak, maximum 4-8 év hatalomért. Az egyházi vezetők addig másznak fel a hierarchia ranglétráján, amíg a tehetségük és a főnökeik megengedi.)

Manapság, az internet, és a politikailag szekularizált média korában mérhetetlenül nagy mennyiségű információból, és dezinformációból magunknak kell kiszűrnünk azt, amit a javunkra használhatunk fel. Azonban a hiszékenység, bizonyos mértékig kényelmessé, felelőtlenné teszi az embert. Ezért egy felelős döntéshozót, (a választót) szkeptikussá kell, hogy tegyen az amúgy hiszékeny alaptermészetével szemben. A döntéshozók, az informátorok felelősségérzetének felül kell múlnia az informálandók felelősségét, mivel egzisztenciák, életek múlhatnak a felelőtlen döntésükön, véleményformáló, vagy hamis információ közlésükön.  A racionális alapon kételkedők munkamódszere, vagyis a tudomány biztosítja a társadalom gazdasági, szellemi, erkölcsi fejlődését. A bigott, vallásos hit a felelőtlen, döntésképtelen emberek menedéke, amely csak a remény tégláiból van falazva. Egy értelmes emberi társadalomnak nem ilyen menedékházakra, hanem stabil tudásból épült, felfedezésre induló hajókra van szüksége ahhoz, hogy kiszélesíthesse az emberiség látóhatárát mind vertikális és horizontális irányban.

Nagyon sokan olvasatlanul lehurrogják a szent írást, a KÖNYVET. Mások egy életen át tanulmányozzák, és nem tudnak betelni vele, mert mindig aktuálisnak tartják mondanivalóját. Az biztos, hogy bárki is olvassa a teremtés könyvét, kellő elvonatkoztatási képesség hiányában nem sokra megy vele. Az a kérdés, hogy az ókori írástudatlan embernek mekkora elvonatkoztató képessége volt a ma emberéhez képest? Az isteneket és az EGY Isten alakját ők, az ókori emberek elvonatkoztató képessége teremtette maguknak, és az utókornak hagyományozták. A mi dolgunk az, hogy a saját korunkra értelmezzük annak elévülhetetlen mondanivalóit. Ami ma nem aktuális, azon nem kell feleslegesen rágódni. A tudomány fejlődése kirostálja a felesleget, a nem alkalmazhatót, de ami mindig megmarad az a tradíció és a tudatos emberi lét lényege, a ráció. Nem a csodákban, hanem az értelemben való hit az, ami átsegíti az embert azon a határon, hogy az elmúlás tényével szembesüljön. Az ember szellemi termékeinek átörökítése az utódokra az, ami felér a halhatatlansággal. Az a gyarapodó hagyomány, tudástár, amiben felsejlik a Kozmikus Ember alakja.

Az értelem tükrében, Istennek jól kidolgozott tervének kellett lenni ahhoz, amit ma teremtésnek nevezünk. Ennek a tervnek az a célja, hogy a kozmikus EMBER ideáját, a kozmikus porból, vagyis az anyagból is megvalósíthassa. Az Ember ideáját, Isten saját magáról mintázta, amely egy eleven hímnős, öntudatos értelmes eszményi lény, amely azonban fizikai, anyagi formában nem létezik. Ehhez kell Istennek kozmoszt, anyagi világot teremtenie, hogy élőhelyet és élő testet adjon az ideának. Az emberi szellem és az anyagi természet, vagyis a dialektika megszületése transzcendenssé, természetfelettivé avanzsálja az egy Istent. A teremtésben, vagyis a természetben már kettéosztja a kozmikus embert férfira és nőre, akik a szaporodás érdekében egyesülnek, hogy új embert, utódot alkossanak. Az ember ideája az az élő szellem, amit Isten lehel az anyagi testbe lélek, öntudat, és az értelem formájában. Ha majd a tudomány mindent megismer és megért az anyag, az élet, a tudat mivoltáról, akkor az ember természetesen felismerhető képmása lesz az Istennek.

Mai tudásunk szerint, az ÉLET maga, olyan ritka és kiváltságos dolog az univerzumban, hogy jogosan gondoljuk csupán nekünk szánt díszletnek a naprendszeren túli végtelen világot.

Ha egy szimulált univerzumban, a Mátrixban élünk, akkor a szabadnak vélt akaratunknak is programozottnak kell lenni. A determináltságot csak a teljes programozott rendszerben keletkező hiba, egy tervezetlen (véletlen) esemény szakíthatja meg. Ezt a hibát, a szimuláció alanyai olyan paranormális eseménynek tekintik, amire nincs racionális magyarázatuk. Egy szimulációban a spontán felbukkanó ésszerűtlenség olyan hibának számít, amit csak egy rendszeren kívül álló operátor, a rendszer gazdája javíthat ki. Aki a szimuláció alanyai számára legfeljebb egy transzcendens létező, az Isten.  (Vagyok, AKI vagyok) A rendszergazda számára viszont, a szimuláció és annak szereplői a virtuális létezők. A valóságkép relativitásának szempontjából döntően az számít, hogy mit tekint valós, és mit virtuális „álláspontjának” a tudat. Történetesen azon, hogy a szimulációban, vagy annak alkotójában van a tudat (anyagtól elkülönült), vagy szubjektív státuszban. Egy determinált valóságban a tudat szerepe a programjára korlátozott, míg egy véletlenekkel terhelt valóságban, állandóan új kihívásokkal kell szembenéznie. 

Felmerül a kérdés, hogy az evolúció programozható, vagy sem? A „spontán” mutációk következményeit, mint utólag felülírt részprogramot, talán lehetne egy ideig szimulálni, de a különböző időbeli és térbeli felbukkanásokat már nem hiszem. Mivel egy (kauzális) lineáris folyamatot, nem lehet véletlenszerű módon feldarabolni és összekeverni úgy, hogy az az ésszerűség keretei között maradjon. Erre talán, csak a fraktáldimenzió ad lehetőséget bizonyos keretek között, mivel az elágazásokban keletkező ismétlődéseknek, ott is paramnézia, (déjá vu) lesz a következménye. Hiába minden programjavítgatás, az entrópia növekedése káoszba sodorja a legrendezettebb valóságot és annak szimulációját is. Az idő és a tér, vagyis a téridő, egy állandó színpadja annak az előadásnak, aminek szereplői és nézői is vagyunk egy rövid epizód alkalmával. Függetlenül attól, hogy valós, vagy virtuális az, amit a tudatunk tükrében látunk.

A végső axióma keresése.

Miért van valami, miért nem inkább a semmi?  Hiszen az univerzum léte nem szükségszerű! Teszik fel a kérdést a filozófusok. A tudomány anyaghitű művelői azt hangsúlyozzák, hogy a miért nem lényeg, mert a hogyan adja meg a válaszokat. Arra a kérdésre, hogy hogyan lesz a semmiből valami, viszont olyan választ adnak, (ősrobbanás) aminek nem tudják megadni az okát, vagy eleve oktalan, véletlen eredetű eseménynek tartják.

A feltételezések, mindig egy végső okot keresnek, amire alapozhatják az elméleti modelleket és a gyakorlatban tapasztalható valóságot. Az axiómák azonban nem keresnek végső okot, mert a mindenkor megtapasztalt, vagy annak tűnő valóság elemeiből építkeznek a modell készítés során.

Vannak dolgok, amik sokáig megmaradnak annak, aminek tapasztaljuk, és vannak nagyon rövid ideig létező entitások. Az időben és térben létező dolgok folyamatos változásnak, átalakulásnak vannak kitéve. Tekinthetjük ezt is egy axiómának, amit nem szükséges bizonyítani. A miért változnak meg a dolgok kérdésre, okokat kell találnunk a válasz elfogadása, a megértése érdekében. A feltárt okok sorozatának elején van egy első, vagy kezdő ok, amely az összes változást elindította. Ennek járok utána ebben a posztomban.

Tételezzük fel, hogy a mi világunk, az Univerzum nem a semmiből, hanem egy minket megelőző anyagi világ pusztulásának és lebomlásának összegyűlt tanulságaiból, mint az egyedül megmaradt szellemi transzcendens eszenciából (univerzum program) ered, amely lehetővé teszi a szellem erejének anyagi erővé való konvertálását.  

Indoklás: az anyag megjelenését és fejlődését, a szellem energiája indítja be, az anyagra vonatkozó, a programban meglévő alaptörvények alapján.  Kezdetben az anyag dominálja az újszülött univerzumot, majd egy hosszú fejlődési szakasz után, megjelennek az élőlények. Az egyéni és közösségi tudathordozók, a gondolkodók megjelenésével létrejön az értelem, a tudás azon magas szintje, amivel a szellemi energia fokozatosan átveszi az irányítást az anyag felett. A szellemi energia végül olyan szintre fejlődik, amely transzcendens formában túléli a fizikai anyagnak minden megjeleníthető formáját. Az idejétmúlt univerzum azonban nem semmivé, hanem egy új univerzum ígéretévé, lehetőségévé válik.

Most jön az, hogy miért?

( A teremtésben hívők szerint azért, mert az „Íge” kiáradása, az Isten önmagának tett ígéretének beteljesülése, a legyen, hozza létre az új univerzumot.)

Az anyagban hívők szerint, a miértekre egyszer majd megadja a választ a hogyan-ok ismerete. A hogyan kérdésre adott válaszok viszont, általában csak a megfogható, megismerhető, megérthető részletekre és nem a teljes egészre vonatkoznak. Ezért a miértre gyakori válaszuk a véletlen, amely nem igényel további magyarázatot. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a résztudásokból áll össze az egész tudás, amelybe bizton ott lapul a miértre szóló válasz is.

Miből fogant az Univerzum?

A tudomány jeles képviselői, a matematikusok és fizikusok szerint, három lábon áll, vagyis stabilan igazolt elmélet, a multiverzum elmélet.  A multiverzum nem más, mint a végtelen idejű és kiterjedésű téridő és a benne lévő, véges idejű és kiterjedésű univerzumok közös halmaza. Feltételezhető, hogy a végtelen téridőnek egy, vagy több lokális, kritikus állapotú pontja az, amely létrehoz egy univerzumot. Az ősrobbanás elmélete szerint a kritikus pontban lévő energiasűrűség, hőmérséklet, nyomás, a gravitációs vonzásból, ami létrehozta, taszításba vált át, amit hiperinflációnak neveznek. Az ekkor keletkező téridő az, amiből kicsapódnak azok az anyagok, amiket eleddig ismerünk.

A téridő két összetevője, külön a tér, és külön az idő, anyag-energia nélkül is értelmezhető fogalmi entitások. A tér egy kiterjedt hely, ami a valamik számára van. Az idő pedig a valamik felbukkanása és eltűnése közötti tartamot, jeleníti meg.

A téridő, azonban csak a valamikkel, vagyis az anyaggal együtt értelmezhető entitás, mivel kölcsönösen hatással vannak egymás struktúrájára. A téridő azonban önmagával is kölcsönhatásban van, mivel tér nélkül nincs értelme az időnek, vagyis a tartamnak és idő nélkül nincs értelme a térnek, vagyis a terjedésnek.  

Megállapíthatjuk, hogy a tér és az idő szülője a téridőnek, ami az anyag fogantatását jelenti.

(Az ivartalan szaporodás a szaporodásnak olyan módja, amelyhez nincs szükség egy ivarilag ellentétes, példányra. Az első példány változatlanul lemásolja önmagát, vagyis a kiindulási alapot.

Az ivaros szaporodás során, a fogantatás vagy megtermékenyülés az a pillanat, amikor az egymással összeférhető ivarsejtek egyé olvadnak és megteremtik a kiindulási alapot egy új élet kialakulásához).

Az anyag megszületése: Az ősi nukleoszintézis, amelynek kiinduló entitásai a kvarkokból és gluonokból álltak, a lehűlés során protonokká és neutronokká alakultak. Majd ezt követően összeálltak a legkönnyebb elemek, a Hidrogén, a Hélium, a Lítium atommagjai. A leptonok keletkezéséről annyit tudunk, hogy első ismert példánya az Elektron az atommagokat alkotó kvarkokkal és gluonokkal együtt született az ősrobbanásnak nevezett aktus során. Az anyag összetettebb formáit, az egyre nehezebb atommagokat a csillagok és szupernóvák szülik.

Az összetett anyagot, szerintem a Fekete lyukak bontják le elemi részecskékre. Az elemi részecskék a Fekete lyuk eseményhorizontján belül téridővé alakulnak. A feketelyuk forgási síkjában áramlik be, nyelődik el a téridő, az anyagnak egy lebontatlan része, viszont az eseményhorizont mentén, a forgástengelyén áramlik ki a keletkező téridővel együtt. Az anyag, energia ekvivalencia jegyében kimondhatjuk, hogy az anyag energiából van, az energia pedig a maga legelemibb formájában a téridő. Ebből adódóan, a tér és az idő is energia kell, hogy legyen. Az anyag nem vész el, csak átalakul! Az energia nem vész el, csak átalakul téridővé! A téridő nem vész el, mert végtelen és az aktuális (tér-forráspont) és potenciális (tér-nyelő pont) állapotok között ingadozik, úgymint az idő elemi egységeként fluktuál. A kör bezárul, az állapotváltozások kezdődnek előröl a végtelen téridőnek egy kritikus állapotú lokális pontján.

Abszolút mozgás

Ha a tér tágulása felfogható a tér-idő pontjainak gyarapodásaként, akkor az időpontoknak is vele együtt gyarapodni illik. A gyarapodó teret és a gyarapodó, ezáltal lelassuló időt, a gyorsulással tudjuk kompenzálni ahhoz, hogy két tömegpont távolsága a táguló térben ne változzon meg. Ezt a”tér-időt tágító, gyarapító sebességet”, a saját szempontjából álló, de valójában a téridőben sodródó tömegpontoknak kell az egymáshoz való gyorsulással felvenni ahhoz, hogy az állandó távolság megtartható legyen. Mivel a tömegpontok közötti gravitációs vonzóerő, a távolság négyzetével arányosan csökken, annak megtartása nem mindig megoldható. Az eleve nagytömegű, de nagyon nagy távolságra lévő fekete lyukak esetében sem.  

A tömegpontok, azonban nem csak a tömegükkel hatnak egymásra, hanem „térkvantumosan” is, mivel a tömegpontok térnyelőként is funkcionálnak. A diszkrét elemekkel gyarapodó téridő, globálisan a térforrásokból ered, és a tömegpontokhoz kötődő tér-nyelőkben tűnik el.

(A fekete lyukak és minden tömeggel rendelkező anyag, egy téridőt elnyelő objektumként is funkcionál. Ezért nem repülnek szerteszét a galaxis csillagai, a naprendszerek bolygói, a bolygókon lévő tárgyak.)

A tömeget képviselő anyag, téridővel szembeni tehetetlensége két okból is adódik. Az első az, hogy létezik az elektromos töltések nélküli abszolút semleges, vagyis a sötét anyag, amihez a térnyelők kötődnek. A másik ok az, hogy az elektromosan pozitív és negatív töltésekkel rendelkező anyag semlegesíti, kiegyenlíti az egymás közötti feszültséget. A térnyelők hatása, mindig csak a semleges anyagú és töltésű tömegpontokkal együtt lép fel, és azok egymás felé közeledésében mutatkozik meg. A térforrások azonban a globális térben, mindenütt felbukkannak és a tömegpontok távolodásában mutatható ki a hatásuk. A kvantumgravitáció, tulajdonképpen a térnyelők hatásaként kapcsolódik a tehetetlen tömegek vonó hatásához.

A tehetős, vagy más néven fényes anyag, a saját forrásából, úgymint a töltéséből eredő elektromágneses mezőt, a saját hatásának terjedési sebességével hozza létre. Ennek a sebességnek azonban felső korlátot szab a téridő kvantumainak mindenirányú áramlása a tömegpontok, illetve a térnyelők felé. A téridő kvantumainak globális áramlása, mint egy áthatolhatatlan fal, behatárolja a fotonok sebességét. A téridő kvantumainak maximális áramlási sebessége valószínűleg nagyobb, a fényes és sötét anyagnál. Amit a kezdeti infláció, BB sebessége igazolni látszik.

A tömeggel rendelkező anyag viszont nem érheti el a tömegnélküli anyag, vagyis a „foton-tér sebességét”, mivel az is ütközőfalként jelentkezik a számára. Ami azt is jelenti egyben, hogy az egyedi fotonok számára a tömeges anyag is ütközőfalnak, elnyelőnek számít.

A globális téridőben a térforrások és térnyelők álltal keltett mozgás „mindenirányú” és „mindensebességű” ezért egy véget nem érő kaotikus, vagy abszolút mozgásnak is tekinthető. Az elektromágneses mező, és a tehetetlen tömegű anyag mozgásának sebessége az abszolút mozgás által lefékezett és korlátozott. Ezért a mindenkori megfigyelők nézőpontjától, vonatkoztatási rendszerétől függő, vagyis relatív mozgás.

A térbeli távolságok, vagyis a tér dimenziói és az idő is dinamikai folyamatban születik. A dinamika, mint mozgás, lendület alapját pedig, a forrás és nyelő párosok végtelen számossága adja. Ezek nélkül nincs mozgás, vagyis dinamikai folyamat. Felmerül a kérdés, hogy mi az, ami mozog? Mi az, ami mozgásával az időt és a teret megszüli? Lehetne a mozgás alanya például az úgynevezett erő, amelynek sokféle képen érzékelhető és nem érzékelhető hatása van számunkra. Egy dinamikai folyamat eredménye, vagyis a tér és idő létezése lehet a kvantumos, vagy diszkrét mozgások összességének, úgymint egy globális folytonos mozgásnak, a kvantumfluktuációnak következménye. Az úgynevezett kiegyensúlyozott, azonos mértékű, de ellentétes irányba mutató erők hatása, nem érzékelhető mozgásként, vagyis egy álló vonatkoztatási rendszerként értelmezhető. Kettő forrás-nyelő páros, három erőként ható lehetőséggel élhet. A források ereje duplázódik, a nyelők ereje duplázódik, vagy semlegesítik egymás erejét. Az erő, minden bizonnyal egy olyan fenomén, aminek csak egy kritikus „méret- idő- tömeg” koncentrációjának elérése után válik számunkra érzékelhetővé a hatása. A különböző mértékű, vagyis kiegyensúlyozatlan, vagy különböző irányokba mutató erők hatása jelentkezik dinamika, mozgás formájában. Az erőhatás irányát a forrástól ki felé való mozgás, a (taszítás) valamint a nyelőnél, a be felé mozgás, a (vonzás) adja. A forrás és a nyelő pontok közötti távolságot az erő kvantuma, nagysága, hatóképessége, potenciája határozza meg. A forrásoknak különböző potenciája, míg a nyelőknek különböző kapacitása, befogadó képessége van. Ezek adják a diszkrét elemekből összeálló téridőt, valamint a korpuszkula felmutatására képes, úgynevezett tömeget képviselő valóságelemeket, úgymint a globális valóságot, a világmindenséget.